Néhány hete Mihail Hodorkovszkijjal, egykori oligarchával, az azóta felszámolt Jukosz tulajdonosával beszélgettek a német köztelevízióban Oroszországról és a háborúról. Hodorkovszki tíz évet töltött Putyin börtönében, amíg kieresztették és elhagyta Oroszországot.
Két különösen érdekes dolgot mondott. Egyrészt azt, hogy míg korábban Putyin politikai ellenfele volt, február 24. óta ellenségének (враг) tekinti őt. A másik, hogy a Nyugatnak a legnagyobb mértékben fokoznia kell az Ukrajnába irányuló fegyverszállításokat.
Hozzátette:
sosem hitte volna, hogy hazája, Oroszország valamikor háborút indít Ukrajna ellen, ahonnan (Harkov környékéről) a családja származik.
Tegnapelőtt Garri Kaszparovval, a sakkvilágbajnokból lett ellenzékivel beszélgettek a másik közszolgálati csatornán, és ő ugyanezt mondta. Minden fegyvert adjanak meg Ukrajnának, üzente a Nyugatnak. A kérdés mármost, hogy ezt a két orosz embert,
akik az Oroszországgal háborúban álló Ukrajnának szóló fegyverszállításra szólítják fel azokat, akik figyelnek rájuk a külvilágban, vajon hazájuk elárulójának helyes-e tekintenünk?
Magának a kérdésnek van áthallása számunkra, magyarok számára. Az Orbán-kormány tisztségviselői és propagandistái – tegnap például Gulyás Gergely miniszter – azon háborgott, hogy az ellenzéki EP-képviselők úgymond azon dolgoznak, hogy ne kapja meg Magyarország a neki járó EU-pénzeket. (Valójában persze azon, hogy az Európai Bizottság minél keményebb feltételekhez kösse a támogatások kifizetését.) Vajon mit mondanának azokról az orosz ellenzékiekről, akik arra mozgósítanak Nyugaton, hogy Ukrajna minél több fegyvert kapjon?
Ez a háború nem oroszok és ukránok között folyik, nem „két szláv ország” háborúja, amihez Orbán Viktor szerint nekünk, magyaroknak nincs közünk. A háború egyfelől az oroszországi állam között folyik, amelyet Kaszparov nem átallott fasiszta diktatúraként jellemezni (és ezzel korántsem áll egyedül), másfelől pedig a kétségtelenül elég kezdetleges, de mégis csak demokráciaként jellemezhető Ukrajna között, amelyet az oroszországi állam le akart igázni. A demokratikus nyugati világ az e törekvéssel szembeni élet-halál harcában segíti Ukrajnát.
Orbán Viktor számára azonban egykutya, hogy egy állam demokrácia vagy diktatúra, hogy egy állam miként bánik a maga polgárival, illetve a megszállt területek lakóival.
Azt a rendszer vezetői elismerik, hogy nemzetközi jogi szempontból Oroszország az agresszor, arra azonban nincs szavuk, hogy milyen súlyos emberi jogsértéseket követtek el Oroszország hadserege és hatóságai a megszállt ukrán területeken. A bucsai vérengzés lelepleződése volt az a fordulópont, amelyet követően Ukrajna sem és a Nyugat sem lát lehetőséget a Putyin-rendszerrel folytatott fegyverszüneti tárgyalásokra, míg Orbánék ezzel nem törődve szorgalmazzák azokat.
Amikor a tíz éve emigrációban élő Kaszparovot az interjú végén kérdezték, hogy mikor mehet újra haza Oroszországba, azt válaszolta, hogy nem kell újabb tíz évig várni erre, és ez akkor következhet be, ha Putyin és rendszere már eltűnt Oroszországból.
Ha nem nyeri meg a háborút, Putyin nem maradhat hatalmon, vélte Kaszparov is, és véli az oroszországi fejlődés sok más elemzője is.
Amikor az Orbán-kormány az azonnali tűzszünetért és békekötésért lép fel, a diktatórikus Putyin-rendszer fennmaradását támogatja. Hasonlóan ahhoz, hogy Hszi Csin-ping kínai pártfőtitkár és államfő egyfajta a maga „béketervével” szintén a diktatórikus Putyin-rendszer fennmaradását támogatja. Ismerjük el: amikor az orosz ellenzékiek Ukrajna fegyverszállításokkal való támogatására hívnak fel, nekik nem a Putyin-rendszer stabilizálása, hanem mielőbbi bukása a céljuk. Ők abból indulnak ki, hogy Putyin rendszere Ukrajna megtámadását követően nem lesz sokáig fenntartható.
Ők nem hazaárulók, hanem igazi hazafiak, akik a rendszerrel fordulnak szembe. hogy megmentsék tőle hazájukat.
