Tisztelt Hölgyek, Urak!
Bocsánatot szeretnék kérni Önöktől országunk mostani viselkedése miatt. Azt nem mondanám, hogy nem tehet róla, de talán nem mindig tudja, hogy mit beszél. Nehéz gyermekkora volt, nézzék el neki. Ne a végtelenségig persze, mert az nem várható el senkitől, de legyenek rá tekintettel.
Gyerekkorában sokat nélkülözött. Hiányzott neki az önállóság, a véleménynyilvánítás szabadsága. Demokráciából sem volt jól eleresztve.
Néha verték is.
Tudom, mindez nem mentség, legföljebb magyarázat.
De mi, magyarok, nem ilyenek vagyunk. Pontosabban: nem mind vagyunk ilyenek. Mi alapvetően kedves barátságos, normális emberek vagyunk. Tudjuk, hogy mi a rossz, és azt is, hogy mi a jó. Képesek vagyunk megkülönböztetni a színtisztát a szemenszedettől.
Csak néha, mint minden más nációt, bennünket is meg lehet vezetni.
Álságos, hazug szólamokkal.
Negyven évig hazugságban szocializálódtunk. Volt egy hatalom fölöttünk, amelyik, ha jók voltunk, megsimogatta a fejünket. Hogy mikor vagyunk jók, és mikor nem, azt ő mondta meg.
Tartottunk tőle, de elfogadtuk. A hatalom is tartott tőlünk. Tudta, hogy nem szeretjük, az utolsó éveiben ezt már el sem várta tőlünk. Neki elég volt az is, ha ha néhányan közülünk felállva tapsolnak, és a többiek sem szólnak semmit hangosan.
Most megint ilyen kormányunk van. Janicsárokat nevelne a gyerekeinkből, szolgákat belőlünk. Köztársaság tér helyett lőtereket épít.
Nem várja el, hogy szeressük, elég neki, ha nem lázadunk. Vagy, ha igen, csak halkan, hogy ne zavarjon senkit.
Hőzöngünk, hadonászunk, hazamegyünk.
Az sem zavarja, hogy tudjuk róla, hogy hazudik. Mi is hazudunk neki, ügyeskedünk, becsapjuk, ahol tudjuk. Ezért sem haragszik ránk. Úgy tesz, mintha elhinné a hazugságainkat.
Örül, ha nem látjuk, amikor lop, de ha látja, hogy látjuk, azt sem bánja.
Ez a NER, a Nemzeti Együttműködösítés Rendszere. Mi is hibásak vagyunk, megpróbáljuk helyrehozni. Gondolta a fene, hogy ez lesz belőle.
Hölgyek, Urak, ott Európában: elnézést!
