Nem találunk szavakat – 3.

0
204

Esterházy Pétertől vettük a címet. Nem találunk szavakat – ez az író Termelési-regény című könyvének első mondata. Mindnyájan sok jó könyvet ismerünk, s bár a legtöbbjüket régen olvastuk, ám a jellegzetes mondatokra többnyire emlékszünk. Vagy nem emlékszünk, de jó felidézni a régi olvasmányokat, újból átélni, ha csak egy mondat erejéig is, az olvasott történeteket.

Játékra invitáljuk az olvasót: ismert – magyar és nem magyar – regények első mondatait olvashatják az alábbiakban. Próbálják meg kitalálni, melyik mondat, melyik regény kezdőmondata.

Ha nem sikerül, segítünk. És talán az ünnepek alatt, vagy a két ünnep között, még arra is jut idő, hogy valamelyik egykori kedvencünket újból elolvassuk. Jó szórakozást az első mondatokhoz!

Ha kíváncsi a megfejtésre, kattintson ide!

Gustav Aschenbach, avagy ötvenedik születésnapja óta hivatalosan: von Aschenbach, 19..- ban, abban az esztendőben, amely hónapokon át fenyegette vészjósló arccal kontinensünket, egy tavaszi délután a müncheni Prinzregenstrassén levő lakásából magános sétára indult. Az írót még nehéz és kényes délelőtti munkája tartotta izgalomban, amely éppen most roppant figyelmet, mérlegelést, behatóan és pontosan működő akaratot követelt; s a teremtő ösztönnek azt a lendületét, azt a „motus animi continuus”-t,[1] amely, mint Cicero mondja, veleje az ékesszólásnak, még délebédje után sem tudta magában megfékezni, és nem találta meg az enyhítő álmot, amire mostanában egyre könnyebben kimerülő ereje napjában legalább egyszer annyira rászorult.

Én, Csokonai Lili löttem e nyívvel tellyes világra az 1965. esztendőben 17. septembris virradólag Csepel szürke lapályában, az igaz római hitben és hitetlenségben megmaradván hóttig. 

A Notre-Dame de la Garde parti őrsége 1815. február 24-én jelezte a Szmirna, Trieszt és Nápoly felől érkező háromárbocos Pharaon hajót.

Mint rendesen, egy révkalauz azonnal nekiindult a kikötőből, érintette If várát, és a Morgion-hegyfok és Rion szigete között érte el a hajót.

És ugyancsak, mint rendesen, a Saint-Jean erőd lapos teteje megtelt kíváncsiakkal. Mert Marseille-ben mindig nagy esemény egy hajó érkezése, főleg az olyan hajóé, amelyet, mint a Pharaon-t, a hajdani Phókaia[2] hajógyáraiban építettek, szereltek fel, raktak meg, és amely a város egyik hajótulajdonosáé.

1632-ben születtem, York városában. Családom idegen eredetű volt. Apám Brémából származott ide, és először Hullban telepedett le. Kereskedéssel szép vagyonhoz jutott, de később abbahagyta ezt a foglalkozást, és Yorkba költözött. Itt vette el anyámat, a Robinsonok családjából. Ezért neveztek engem Robinson Kreutznaernek. Mivel azonban Angliában a neveket rendesen eltorzítják, rám ragadt a Crusoe név. Társaim is mindig így neveztek.

A patakban két gyermek fürdik: egy fiú meg egy leány. Nem illik tán,
hogy együtt fürödnek, de ők ezt nem tudják: a fiú alig hétesztendős, a
leány két évvel fiatalabb.

Kérdezzétek Konstantinápolyban: ki ismeri Zétát?

Mindenki azt mondja:
– Én is.
És némelyek hozzáteszik:
– Könyvtárosa ő a császárnak, és barátja a jeles Priszkosznak. Bölcs és becsületes ember. A szíve arany.
Hát én volnék az a Zéta.

Sötétben állunk néha, magunk se tudva, hogy kerültünk belé. Csak meresztjük a szemünket, csak tapogatódzunk, bizonytalankodunk. És a szívünk hüledez.

– Merre?
S véljük, hogy semerre.

Gárdonyi Géza : Ida regénye

 

János kertész víg ember volt. Szerette a névnapokat, disznótorokat, lakodalmakat. Meg is hívták a fejérváriak minden alkalommal. Egyszer azonban, hogy hazafelé dülöngött, belekapaszkodott tréfából egy paripának a legyezőjébe. A paripa oldalba rúgta.

 

 

U-u-u-u-úúú! Ó, nézzetek rám, haldoklom. A szélvihar halotti fohászt süvölt értem a kapualjban, én pedig vele együtt üvöltök. Elvesztem, bizony elvesztem. Az a piszkos süveges gazember – a Népgazdasági Tanács szabványétkeztetési ebédlőjének szakácsa – leöntött forró vízzel, s leforrázta a bal oldalamat. Micsoda állat, és ráadásul proletár. Uramisten, hogy fáj! A forró víz a csontomig lemarta a húsom. És most üvöltök, csak üvöltök, de ugyan mit segít az üvöltés.

 

 

Az ügyosztályon történt, jobb, ha nem is nevezem meg, melyiken.

Nincs a világon mogorvább valami a mindenféle ügyosztályoknál,

kancelláriáknál, irodáknál, egyszóval a különféle hivatali

testületeknél. Ma már minden magánember azt hiszi, hogy az ő

személyében az egész társadalmat sértik meg. Azt mondják, a minap

is beadvány érkezett egy járási rendőrkapitánytól, már nem emlékszem,

melyik városból.

Gogol:A köpönyeg

 

Március huszonötödikén rendkívül furcsa eset játszódott le Pétervárott.

Ivan Jakovlevics borbély, aki a Voznyeszenszkij Proszpekten lakik (a

családneve elkallódott, s még a cégéren sem szerepel, amelyen egy

beszappanozott arcú úr ábrázatja meg ez a felírás áll: “Eret is vágnak!”),

szóval Ivan Jakovlevics borbély eléggé korán ébredt, és friss kenyér

illata csapta meg az orrát. Kissé felkönyökölt ágyában, és látta, hogy

neje – egy eléggé tisztes hölgy, aki nagyon szeretett kávét inni – éppen

szedi ki a kemencéből a forró kenyeret.

 

 

Fantasztikus! Senki, de senki nem hallotta. Egész biztos. Csakis én. Egyesegyedül. Egészen bizonyos vagyok benne. Fantasztikus Fantasz­tikus

 

*

 

Ma, 1834. október 3-án csodálatos kaland­ban volt részem. Reggel, mihelyst felébredtem, szólítottam Mavrát. Fantasztikus! Odahozta a csizmámat. Kérdeztem, hány óra? Tíz óra múlt. Erre elkezdtem sietni az öltözködéssel. Beval­lom, egyáltalán be sem mentem volna a mi­nisztériumba, ha csak egy percre is előre lát­hatom azt a savanyú képet, amit az osztály­vezetőnk vágott Csak egy idő múlva szólalt meg: hé, te, Popriscsin, miféle zűrzavar van mostanság a kobakodban?

 

 

 

Október 3. `

A mai napon szokatlan eset történt. Reggel eléggé későn keltem fel, és

amikor Mavra odahozta a kifényesített csizmámat, megkérdeztem: hány óra.

Mikor meghallottam, hogy már rég elütötte a tízet, siettem mihamarább

felöltözni.  Bevallom, egyáltalán nem mentem volna az ügyosztályra, mert

már előre tudtam, milyen savanyú pofát vág az osztályfőnökünk.  Már régóta

azt hajtogatja: “Miféle bogarak motoszkálnak folyton a te fejedben,

barátocskám? Néha úgy futkosol összevissza, mintha megkergültél volna,

minden ügyet úgy a feje tetejére állítasz, hogy maga a sátán se ismeri ki

magát benne, a címet kisbetűvel kezded, nem írod ki se a dátumot, se a

sorszámot.” Ronda, kötekedő alak.

 

A kormányzósági székhely vendégfogadójának kapuján elég csinos, ruganyozott, kisebbfajta cséza gördült be, amilyenen agglegények szoktak utazni: nyugalmazott alezredesek, törzskapitányok, körülbelül százfőnyi jobbágysággal rendelkező földbirtokosok, egyszóval csupa olyan ember, akinek vagyoni helyzete közepesnek mondható.

 

 

A hajós életéből következnek itt történetek, amelyeket fiatal nők és ifjak itt-ott tán hitetlenkedve olvasnak. Ó, majd megismernek ők is mindeneket; csodákat, amelyeknek létezéséről fogalmuk sincsen a fiatalkorban; a nők kimondhatatlan jóságát, midőn az ágy szélén üldögélve hosszú hajukat fésülik, és oly szent szerelemmel, megadással szólnak a férfiúhoz, hogy élete végéig biztonságban érezheti magát; és nők gazságát, midőn csak ökölbe lehet szorítani a kezet, megfenni a kést, a kardokat, felporozni a pisztolyt, vérrel áldozni, vérbeborult szemmel felébredni, és jajgatva, kezet, párnát harapdálva elaludni…

 

 

Az ezredesnek aznap agyon kellett lőni egy embert a Kaszinó

megbízatásából, miután a velszi herceg látogatásáról elnevezett

Angol szobában így döntöttek az urak.

 

 

Elmúltak az őszi versenyek, és Ben, az elcsapott zsoké, ettől

kezdve egy fehér fejkötős, töpörödött öreg asszonykára kezdett

gondolni, aki egész életében rágniváló dohányt csomagolt Sidney és

Monkey urak üzletében egy londoni magazin verejtékes, gázlángos

mélységében. És Ben, az elcsapott zsoké, kötőféket dugott a

zsebébe, amelyre majd felhurkolja magát akár a Stefánia úti

víztoronynál, a kövér Müller Karcsi vendéglőjének közelében egy

elhagyott kerítésre (és utolsó percig hallja a pohos, madárfejű

Grinzinger bácsi zenekarának játékát a vendéglőből, ahol

reggelenként mámoros gavallérok, úrhatnám fiákeresek és éjjeli

lányok táncolnak), akár egyszerűen kisétál egy alkonyattal Ben a

városligeti versenypálya közelébe, a másodosztályú hely végére,

ahol elvégződik a korlát, és letaposott, ingyenes nézőközönségtől

letördelt gallyú fák között (ahol a versenypályáról kitiltottak

szoktak a fűben heverészni, és a palánkon át fogadásaikat

lebonyolítani, és ahol az elcsapott zsokét, Bent a hazárd

házmesterek, facér pincérek, tönkrement játékosok ájtatosan

hallgatnák), ólmos novemberi ég alatt majd csak talál egy helyet,

ahová a kötőféket megerősítheti… az emberhangtalan, elhagyott

versenypályán a fehér póznák között felejtettek egy messzire

feketéllő számot, az 5-öt, amely száma volt Capt. Redgrey lovának, Rizibizinek, amelynek hátán egykor Ben a Nagy nyári handicapet megnyeré…

 

 

Sok esztendővel ezelőtt egy felsővidéki, kis szepességi városkának voltam a lakosa. Úgy hívják a városkát: Podolin. Közel a határszélhez, a Kárpátok alatt, mély völgyben feküdt a városka, és vasútnak híre-hamva se volt messzi vidéken. Ám a városka mégis útjába esett annak a nagy országútnak, amely keresztülvezet a határon, és így nem volt teljesen elzárva a külvilágtól. A furmányos-szekerek nagy csörömpöléssel döcögtek a városka kövezetén, amely még a közép­korból maradt itten. Messzi földről jött vásárosok megpihentek az egyetlen vendég­fogadóban, a Rókában, ahol az ivó sötét falain százesztendős felírások hirdetik, hogy itt valamikor lengyel hercegek mulatoztak.

 

 

Szindbád, az ezeregyéjszakabeli hajós történetünk előtt

körülbelül huszonöt esztendővel kisdiák volt a határszéli

algimnáziumban, a Kárpát alatt, valamint a legjobb valcertáncos

a városka tánciskolájában. A mohos zsindelytetők alatt, ahol az

algimnázium meghúzódott, Szindbád semmiféle nevezetes emléket nem hagyott maga után, a névaláíráson kívül a torony falán; ellenben a tánciskolában, táncos lányok és fiúk között, Szindbád emléke sokáig kedves emlékezetben maradott, amint a következőkből majd minden kiderül.

 

 

– Emelkedünk?

– Ugyan! Ellenkezőleg! Süllyedünk!

– Annál is rosszabb, Cyrus úr! Zuhanunk!

– Az Isten szerelmére! Dobjatok ki minden nehezéket!

– Most ürítettem ki az utolsó homokzsákot!…

– Fölfelé száll a léghajó?

– Nem!

– Mintha hullámverést hallanék…

– Itt a tenger a gondolánk alatt!

Jules verne: A rejtelmes sziget

 

A Pilgrim nevű vitorlás hajó, melyet tengerésznyelven brickgoëlette-nek[3] neveznek, 1873. február 2‑án a déli szélesség 43. fokának 57. perce és a nyugati hosszúság 165. fokának 19. perce alatt horgonyzott. A négyszáz tonna térfogatú hajót már eredetileg bálnavadászat céljaira építették, tulajdonosa James W. Weldon kaliforniai hajózási vállalkozó volt, aki már évekkel ezelőtt Hull kapitányra bízta a vitorlást, amely rendszerint az ausztráliai vizeket szelte.

 

 

Az 1860. évi március 9-ikének éjjelén, a tenger vizével egybeolvadó felhők a látókört néhány méternyire korlátozták.

A háborgó tengeren, amelynek hullámai fakó világosságot tükröztek vissza, egy könnyű hajó csaknem vitorlák nélkül hánykódott ide s tova.

A hajó száztonnás jacht vagy schooner volt, amint a goeletteket

Angolországban és Amerikában nevezik.A schooner neve Sloughi volt, de nevét hiába kereste volna valaki a hajó farán, mert a táblát, amelyre rá volt festve, valamely baleset vagy egy erősebb hullámcsapás elsodorta a hajópárkány alól.

 

 

Ki ne emlékeznék rá, hogy az 1866. esztendőt különös esemény, egy érthetetlen, rejtélyes természeti tünemény tette nevezetessé. Ellenőrizhetetlen és nyugtalanító hírek érkeztek a kikötővárosokba, s ezek nyomán a szárazföldön izgatott volt a közhangulat. Az esemény azonban a tengerészeket kavarta fel a legjobban. Az európai s az amerikai kereskedők, a hajózási vállalkozók, a hajóskapitányok s a hajómesterek, a tengerésztisztek s később már két világrész kormányai is feszült figyelemmel kísérték az ügyet.

 

 

Baltimore városában, Maryland kellős közepén az Egyesült Államok szecessziós háborúja alatt egy igen befolyásos új klub alakult. Tudvalevő dolog, hogy ezen a földrészen, a hajózási vállalkozók, üzletemberek és mérnökök honában roppant erősen kifejlődött a katonai szellem. Egyszerű kereskedők kiugrottak a pultjuk mögül, s anélkül, hogy kijárták volna a West Point-i katonai iskolákat, rögtön kapitány, ezredes vagy tábornok lett belőlük.

 

 

– Újabb távirat, felség!

– Éspedig honnan?

– Tomszkból.

– Akkor hát Tomszk mögött el van vágva a vezeték!

– Már tegnap óta nem működik.

– Nos, tábornok, az a kívánságom, hogy feltétlen menesszenek minden órában egy-egy sürgönyt Tomszkba. És közben persze állandóan értesítsenek a fejleményekről.

– Igenis, felség – felelte Kiszof tábornok.

Hajnali két óra lehetett, amikor ez a beszélgetés lezajlott az új palotában.

 

 

Dologtalan olvasó! Elhiheted, ha nem esküszöm is, azt szeretném, ha ez a könyv, mint elmémnek szülötte, oly szép, oly kitűnő s oly mulattató lenne, hogy tökéletesebb már elképzelhető se legyen. Azonban nem tehettem a természet törvénye ellen, mely szerint mindenek magokhoz hasonlókat nemzenek. Mi egyéb születhetett volna hát az én terméketlen és gyarlón művelt elmémből, mint egy elszáradt, elsatnyult, szeszélyes és soha még el nem képzelt különc gondolatokkal telt magzatnak története, annál is inkább, mert históriám börtönben fogamzott, ahol csak kényelmetlenség tanyázik, és minden siralmas zaj otthonos. A nyugalom, a csendes hely, a nyájas mező, a derült ég, a források mormolása, a lélek nyugodtsága igen nagy befolyással van arra, hogy még a legmeddőbb múzsák is termékennyé legyenek, s szülötteik bámulattal és elragadtatással töltsék el a világot.

 

 

 

Ez a másfél év is jól kezdődik — mormogta a 13. Pác Tivald, amíg

a detektív csuklójára tette a karperecet, és felkérte egyben, hogy

hacsak lehetséges, fogja be a száját.

— Kérem… — dünnyögte sértődötten, mert nem szerette, ha mindenből

ilyen nagy ügyet csinálnak.

Az egyik detektív közölte vele, hogy ha van pénze, akkor autón is

mehetnek a rendőrségre.

  • Még mit nem! Színházba ne vigyem magukat?!

 

 

A fehér folt Délnyugat-Afrika egyik angol gyarmata és a Niger vidéke között terült el. Ma már nem létezik. Rózsaszínre festették a térképészek, mintegy jelképezve a kiontott vért, amely egy-egy fehér folt bekebelezésének elengedhetetlen előzménye. Valamikor sok-sok fehér folt terült el az atlaszon. Csak a parti részek színesedtek lassacskán, ahol az első portugál, holland és angol telepesek kikötöttek, hogy megvessék lábukat és az impérium lobogójának állványát.

 

 

Négy különböző nemzetiség képviselője volt az asztalnál: egy amerikai gyalogos, egy francia őrvezető, egy angol géppuskás és egy orosz hússaláta. A gyalogos, az őrvezető és a géppuskás a padon foglaltak helyet, a hússaláta az asztalon, egy tálban.

 

 

Hallották hírét a Láthatatlan Légiónak? Nem?

Akkor bizonyára sohasem jártak még olyan afrikai városban, amelyben helyőrség fekszik. Vagy ha jártak is ilyen városban, talán elkerülték azokat a kedélyes helyeket, ahová a szórakozni és verekedni vágyó szerény málhahordók, munka nélküli erőművészek és kedélyes közlegények járnak, hogy üres óráikat és kötekedő cimboráikat agyonverjék.

Csak egyszerű, faragatlan asztalok és ugyanilyen vendégek találhatók az ilyen helyiségekben, de ha kíváncsiak vagyunk a Láthatatlan Légió legendájára, itt megtudhatunk egyet s mást.

 

 

– Pénzt vagy életet!

– Életet!

A revolveres merénylő ettől a választól úgy megijedt, hogy visszahőkölt. A számtalanszor elhangzott támadó felszólításra, amióta a világ világ, először hangzott el a fenti válasz. A rabló lövésre kész pisztolya megrezdült a kezében, és egyszerűen nem tudta, hogy mit tegyen. A megtámadott egyén két karját nyugodtan felemelte, mint akit nem érdekel, hogy mi lesz.Rejtő Jenő:

 

 

A milliomos, kezében a vödörrel, egy másodpercre megállt.

Ezt nyomban nagyon megbánta, miután egy erőteljes lökés

figyelmeztette, hogy siessen, mert a műhelyben már várják. A

műhelyben csakugyan várták lakótársai a milliomost, a vödörrel. A

lakótársak ugyanis üres idejüket papírzacskó-készítéssel ütötték

agyon, és ehhez az időtöltéshez állandóan csirizre volt szükségük,

amelyhez a fent inzultált milliomos útján jutottak.

 

 

Gorcsev Iván, a ‘Rangoon’ teherhajó matróza még huszonegy éves sem volt, midőn elnyerte a fizikai Nobel-díjat. Ilyen nagy jelentőségű tudományos jutalmat e poétikusan ifjú korban megszerezni példátlan nagyszerű teljesítmény, még akkor is, ha egyesek előtt talán szépséghibának tűnik majd, hogy Gorcsev Iván a fizikai Nobel-díjat a makao nevű kártyajátékon nyerte el, Noah Bertinus professzortól, akinek ezt a kitüntetést Stockholmban, néhány nappal előbb, a svéd király nyújtotta át, de végre is a kákán csomót keresők nem számítanak; a lényeg a fő: hogy Gorcsev Iván igenis huszonegy éves korában elnyerte a Nobel-díjat.

 

 

 

– Nagyon helyes, hogy a tetemet már előkészítették a boncoláshoz. Örülök, hogy végre rend van a kórházban. Fogjunk hozzá uraim. A lelet szerint ez itt egy negyvenöt év körüli anaemiás egyén, causa mortalis: előrehaladott atrophia…

A kórboncnok felemelte kését, lehúzta a leplet, ám ekkor legnagyobb csodálkozására a halott felült, és mutatóujját figyelmeztetően kinyújtva, így szólt:

– Pardon, a boncolás előtti illem előírja, hogy bemutatkozzam.

 

 

Ez volt a legfurcsább fiatalember, akit valaha láttak. És ahhoz képest, hogy a nyakát éppen a Krokodil tartotta a kezében, elég nyugodtan viselkedett. Bár lehet az is, hogy megfulladt már, ezért tűrte olyan mozdulatlanul és lehunyt szemmel pillanatnyilag kényelmetlen állapotát a Krokodil roppant tenyerei közé ékelt nyakával.

 

 

A Török Szultán már két napja nem ment ki az utcára, mert valaki ellopta a nadrágját. Ezt a ruhadarabot nehéz nélkülözni, ha valaki sétálni megy.

Mi a tanulság ebből?

Nem tudom.

De egészen bizonyos, hogy az ügy mögött tanulságos következtetések húzódnak meg.

Mert ha a Török Szultán nadrágját nem lopják el, vagy ha Tuskó Hopkins jobban ügyel a saját ruházatára, akkor néhány ember, sőt egy kis birodalom sorsa is másképpen alakul. Ilyen rejtélyek húzódnak meg olykor egy nadrág hátterében.

 

 

Galamb nekirepült a falnak, de a következő pillanatban már úgy vágta szájon a vitorlamestert, hogy ez meglepetésében lenyelt egy negyed font bagót, ami a szájában volt, és percekig csuklott utána.

 

 

A tábori pap hátrahőkölt, amikor meglátta a halálraítéltet néhány

perccel a kivégzés előtt a katonai ügyészség fogházának egyik

cellájában.

Ilyent még nem látott a világ!

Ott ül a halálraítélt talpig frakkban! Kissé részeg is, ezenfelül egy

fehér virágot hord a gomblyukában, és vastag Havanna szivart füstöl, miközben bóbiskoló szemmel fütyörészik.

 

 

A város mintegy holtan feküdt a napsütésben, a levegő szinte reszketett a forróságtól, s távol, bizonytalan körvonalakban a Thessala-hegység kontúrjai domborultak ki a látóhatárból. Sidi bel Abbes ezekben a kora délutáni órákban lehangolóan kihalt. A Place Sadi Carnot pompás virágai tikkadtan bóbiskolnak, üres padjain csak a légáramlással szállongó porfátyol pihen meg, és az emelvényen, a tér közepén, ahol a légionista zenészekből álló Clique szokott hangverse­nyezni, hatalmas ponyva borítja be a zenészek ülőhelyeit.

 

 

 

– Uram! A késemért jöttem!

– Hol hagyta?

– Valami matrózban.

– Milyen kés volt?

– Acél. Keskeny penge, kissé hajlott. Nem látta?

– Várjunk… Csak lassan, kérem… Milyen volt a nyele?

– Kagyló.

– Hány részből?

– Egy darabból készült.

– Akkor nincs baj. Megvan a kés!

– Hol?

– A hátamban.

 

 

SZERETNÉK VILÁGHÍRŰ LENNI!
Sok a pénzem! Kevés a leleményességem!
Minden jó ötletet örömmel fogad:
megnyerő ifjú, aki elvesztette életkedvét.

 

 

 

Amikor Maud visszatért a szobába, egy úr lépett ki a szekrényből, pizsamában, fején egy ízléses zöld selyem lámpaernyővel, és barátságosan mosolygott.

– Bocsánat – mondta, és udvariasan megemelte a lámpaernyőt -, nevem Van der Gullen Félix.

 

Kapcsolódó cikkek

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..