Kezdőlap Címkék Könyv

Címke: könyv

A nap kérdése: Az állam a könyvpiacra is ráteszi a kezét?

0

Egyre többen beszélnek arról a könyvszakmában, hogy a kultúrharc ezt a területet sem hagyja érintetlenül. Sokan attól tartanak, hogy a kormány a könyvkiadásba is beavatkozik. Nem először tenne ilyet: a tankönyv-kereskedelem és -kiadás 2013-as államosítása a teljes könyvpiac 27-28 százalékát érintette.

Ön mit gondol? Szavazzon!

Ön szerint a könyvpiacot is államosítaná a kormány?

Trump egy ötödikes gyerek szintjén van saját emberei szerint

0

A világ talán leghíresebb újságírója, Bob Woodward írt könyvet Donald Trumpról. Az elnök több közvetlen kollégája is megszólalt neki, mint kiderült, sokan közülük szó szerint idiótának tekintik Trumpot.

Bob Woodward volt az, aki (Carl Bernsteinnel együtt) kirobbantotta a Watergate-ügyet a hetvenes években, amely Richard Nixon bukásához vezetett. Azóta minden elnökről írt könyvet, most arról a káoszról írt, amely Donald Trump környezetében uralkodik.

A hamarosan megjelenő könyv a Washington Post szerint „idegösszeomlásként” írja le Trump elnökségét. Előfordult, hogy a munkatársai dokumentumokat vittek el az asztaláról, nehogy aláírja őket és ezzel súlyos károkat okozzon. James Mattis védelmi miniszter szerint annyi érzéke van a diplomáciához, mint egy ötödikesnek,

John Kelly kabinetfőnök pedig egyszerűen idiótának nevezte az elnököt.

Ő persze tagadta ezt a cikk megjelenése után. Azt viszont más források nem cáfolták, hogy Trump néha összevissza beszél.

Maga Trump azt mondta, hogy kitalációk szerepelnek a könyvben, amely hamis információk alapján készült. Csakhogy közben nyilvánosságra került az a beszélgetés, amelyet Trump Woodwarddal folytatott (az újságíró ezt az elnök engedélyével rögzítette), és

az elnök itt is ellentmondásokba keveredett saját magával.

Közben a New York Timesban egy magát a Trump-kormány munkatársának mondó, névtelen szerző cikke jelent meg, „Része vagyok a Trump-kormányzaton belüli ellenállásnak” címmel. Ebben a szerző azt állítja: az elnöknek dolgozik, de ő és hozzá hasonlóan gondolkodói kollégái fogadalmat tettek, hogy meghiúsítják Trump elképzeléseinek egy részét és legrosszabb hajlamait.

Többek között azt írja: az elnök viselkedése árt a köztársaság egészségének. Kiemelte, hogy az ellenállás, amelyet a munkatársaival képvisel, nem azonos az amerikai baloldal ellenállásával.

A szerző Trumpot minden erkölcsi értéket nélkülöző embernek állítja be, szerinte nem vonzódik az olyan hagyományos konzervatív értékekhez, mint például a szabadpiac vagy a szabad gondolkodás. Ellenben

kedveli az autokratákat és diktátorokat,

például Vlagyimir Putyin orosz elnököt és Kim Dzsong Un észak-koreai vezetőt.

Még érdekesebb, hogy azt írja: a kabinetben szó volt arról, hogy az alkotmány 25. kiegészítéséhez fordulnak. Ez lehetővé teszi, hogy az alelnök vegye át a hatalmat, ha az elnök nem képes ellátni feladatát.

A New York Times azt írta: nem szoktak névtelen írást közölni, most a szerző kifejezett kérése miatt tették ezt mégis meg. Trump egyébként már reagált is: pipogya vezércikknek nevezte az írást, a Twitteren pedig azt írta, a Timesnak „nemzetbiztonsági okokból” ki kell adnia a szerzőt.

Amerikában egyébként novemberben félidős választásokat tartanak. A képviselőház teljes egészét, a szenátusnak pedig csaknem az egyharmadát újraválasztják, valamint több tagállamban kormányzóválasztások is lesznek.

Sötét praktikák

A Hatalomjátszma című könyvben igen nagyban megy a tét. Földkerekség mértetekben. Nagyvadaknak, üzletembereknek dolgozó gengszterek, ügynökök, bérgyilkosok röpködnek a világban. Összeesküvéseket szőnek, robbantanak, lőnek, ölnek, és ennek a középpontjában ráadásul egy magyar van. Persze Magyarország is veszélyben. Meg egy igencsak fontos nő.

 

Hampuk Zsolt könyve feszülten izgalmas. De nem azért, mert tele van vérrel, bár mi tagadás, van bőven az is. Rémisztő kegyetlenséggel tud leírni öldökléseket. Olyat is, amikor egy akcióban tömegmészárlás folyik, és nem restelli részletezni, melyik testrész hová hullik szerteszéjjel, meg olyat is, amikor valakit kínoznak. Ez persze gondos pszichológiával is társul, és bemélyed például a kés ide-oda, miközben megy a hidegvérű, gunyoros, érzéketlen duma. Fogcsikorgató.

A könyv azonban mégsem ettől hideglelős, miközben fölöttébb szórakoztató. Erre mondják, hogy olvastatja magát. Sodornak a mondatai, már-már az az érzésékünk támadhat, hogy bennünket is elsodornak, hiszen arról szólnak, hogy egyfolytában veszélyben, akár végveszélyben vagyunk. Hihetetlenül sötét praktikák zajlanak a háttérben. Országok sorsáról döntenek lezárt paletták mögött. Miközben ez a kötet krimi, kalandregény, road movie, miegyéb, az a baj, hogy közel sem csak fantázia szülte, nem hat kitalálmánynak, bár a nagy része nyilván az. Ugyanakkor mégiscsak ott érződik mögötte a tudás, hogy nagyhatalmak, kishatalmak, multik, nagykutyák, feltörekvő kutyák, egymással szövetkezve, vagy éppen ölre menve, behálózva a Földet, milyen aljas praktikákat űznek, rideg, okos aggyal, vagy elborult fejjel, és bizony mindent, de mindent megtehetnek, még azt is, amiről el sem tudjuk képzelni, hogy ilyen egyáltalán létezhet, bárki fejében megfordulhat.

Hampuk Zsolt jeles séfként beutazta a fél világot, és főzött hatalmasságoknak. Például a brit királyi családnak, svájci legfelsőbb köröknek, a magyar elit azon részének, melynek tagjai esetleg belföldre is magánrepülővel, helikopterrel érkeznek kastélyszállodába nyaralni, netán csak egy röpke hétvégére, romantikus luxusvacsorára. Hát innen valószínűleg az a hatalmas tudás, amit összesűrít a novum publishing gondozásában megjelent könyv.

Én séfként ismertem meg. Mivel írok gasztronómiáról, valamilyen ismeretség kapcsán oda keveredtem, mielőtt megnyitotta Budán a Lamb &Leo bisztrót, ami sajnos már a múlté. Főzött néhányunknak, hogy teszteljük a hamarosan étlapra kerülő fogásokat. Akkor kiderült, annyira finom, sok összetevőjű, szép megjelenésű ételeket készít, hogy ezek nyugodtan nevezhetők érzékieknek. Ugyanígy, érzékien ír is. Szemléletesen láttatóak a mondatai.

A Hatalomjátszma című regénye is sok összetevőjű. Nem csak jó néhány helyszínen játszódik, hanem különböző idősíkokban is, több évtizedet átölelve. A kötet vagányul ugrabugrál közöttük, földrészek és országok között. Amikor éppen iszonyatosan izgalmas, sorsfordító dolog történik, odébb röppenünk pár ezer kilométert, vagy pár évtizedet. Ilyenkor időnként szitkozódtam, hogy a francba, nem engedem, hogy kitoljon velem Hampuk, előrelapoztam, aztán visszafogtam magam, mert persze igen jó ez a szerkesztési mód. A kötet egyaránt megmutatja a pokoli nyomort, és a tán nem kevésbé pokoli, galádul szerzett luxust, a múltat, és sejteti a nem feltétlenül biztató jövőt.

Hampuk, egy séftől meglepően, rengeteget tud az ember elaljasodásáról, kegyetlen, vicsorgóan veszélyes, gyilkoló állattá válásáról, de jócskán vannak ismeretei gyengédségről, szerelemről, belemenős szexről, no meg az izgalom állandó fokozásáról. Lendületesek a mondatai. Időnként kissé túlburjánzanak, ide-oda indáznak, de ettől még érdekesek. Kegyetlen, elvadult világot ábrázolnak, amiben mindenkinek keményen meg kell küzdenie kis talpalatnyi helyért is, hogy egyáltalán létezni, élni tudjon, valami harmóniát kivívjon magának, és esetleg még némi szépségben is legyen része.

Ezt csak humorral lehet valahogyan elviselni, és az szintén bőven van a kötetben. Kesernyés szarkazmus, metsző irónia, vérbő fekete humor. Egy látszólag szelíd, halk szavú ember kifakad a világról, megmutatja az öldökölni kész, rideg gazdasági érdekeket, és azt ugyancsak, hogy közben azért vágyunk melegségre, szeretetre, simogató szóval és simogató érintéssel társuló humánumra.

Izgalmas könyv. Krimi, erőszak vegyül benne szerelemmel, romantikával, rengeteg szenvedéllyel, ami pusztítani, felemelni egyaránt képes.

Botrányt csapott a magyar diplomata a svéd Orbán-könyv bemutatóján

0

Megjelent Svédországban az Orbánisztán című, a magyar közállapotokról szóló könyv. A stockholmi könyvbemutatón megjelent a helyettes magyar konzul, aki hosszan bírálta a szerzőt, többen pedig dühösen kiabáltak.

Joakim Medin svéd újságíró könyvének bemutatóján több, Svédországban lakó magyar is megjelent, derül ki a hvg.hu beszámolójából. A lapnak Medin azt mondta: közülük többen

hangosan és agresszívan viselkedtek,

trágár bekiabálásokkal szidták a könyvet.

Ezután Győri Péter helyettes konzul ragadta meg a mikrofont, és, ahogy Medin elmondta, arról beszélt, hogy minden következtetése hibás, Magyarország megvédte az Uniót, a Soros-kampány pedig nem antiszemita. A botrányról beszámoló egyik svéd lap azt írja: saját bevallása szerint egyébként Győri nem olvasta a könyvet.

A helyettes konzul kérdéseket nem tett fel,

csak egy hosszú monológot tartott,

végül úgy kellett elvenni tőle a mikrofont.

Az újságíró szerint volt olyan érdeklődő, akire azért tettek megjegyzést, mert zsidó. Ez a kiadó közleményében is szerepel.

Medin szerint a bemutató után Győri még azt mondta neki: a következő években inkább ne írjon Magyarországról.

A svéd újságíró a magyar médiumok közül először a Független Hírügynökségnek nyilatkozott a könyvről. Azt is elmondta, mit tapasztalt Magyarországon, az interjút ide kattintva olvashatja el.

Orbánisztán: Visszatért a félelem kultúrája

  • Könyv jelenik meg Magyarországról Svédországban, Orbánisztán címmel
  • A szerző, Joakim Medin svéd újságíró évek óta foglalkozik Magyarországgal
  • A Független Hírügynökségnek azt mondta: úgy látta, hogy nem csak az ellenzékiek, de a kormánypártiak is félnek
  • Szerinte a félelemkeltés szándékos volt
  • A svéd médiában is foglalkoztak azzal, hogy a magyar kormánypropaganda hogyan ábrázolta az országot
Joakim Medin
Fotó: Sabri Omar

Az Orbánisztán – Félelem és undor az illiberális Magyarországon című, Svédországban a napokban megjelenő könyv szerzője, Joakim Medin szabadúszó újságíróként dolgozik, számos országból tudósított Hondurasból Libanonon és Szírián át Irakig. 2014 októberében ő volt az utolsó külföldi újságíró, aki az Iszlám Állam támadásakor elhagyta a szíriai kurd Kobani városát. A szíriai rezsim rövid időre börtönbe is zárta. A Magyarországról szóló könyv azt mutatja be, hogy Orbán Viktor hogyan szilárdította meg autoriter hatalmát és alakította át a társadalmat, beleértve a média feletti kontrollt és az alapvető demokratikus intézmények lebontását. Ír arról is, hogy a kormány hogyan használta fel a menekültválságot és terjeszt összeesküvés-elméleteket.

Korábban elsősorban a Közel-Kelettel foglalkoztál, miért döntöttél úgy, hogy Magyarországról írsz könyvet?

Több okom is volt erre. Évekkel ezelőtt már tudósítottam Magyarországról, aztán fordultam a Közel-Kelet felé, sokat írtam az Iszlám Államról, a terrorizmusról, a menekültválságról. 2015-től kezdve egyre jobban figyelt mindenki arra, hogy az európai országok, köztük Magyarország, hogyan küzdenek a menekültválsággal.

Tavaly tavasszal Irakban voltam, amikor olvastam a Soros-ellenes kampány kezdetéről, amelyben azt állították, hogy nem csak a migránsok és menekültek jelentenek veszélyt Magyarországra, hanem Soros György is, aki szervezi az egészet. Ez nagyon érdekesnek tűnt, és úgy döntöttem, hogy elkezdek ezzel foglalkozni.

Mennyi időt töltöttél Magyarországon?

Hat éve járok már Magyarországra, ezt a könyvet most egy év alatt írtam meg.

Sikerült kormányzati szereplőkkel is beszélned?

Igen, több interjút is sikerült készítenem Kovács Zoltán kormányszóvivővel.

Honnan jött az Orbánisztán cím?

Az Orbánisztán szót egyszer egy cikkben láttam valahol. A nemzetközi, de a magyar média is sok kifejezést használ arra, hogy leírja a magyarországi fejleményeket. Van, aki orbánizmusról beszél, mások Orbánisztánról, vagy valami másról. Úgy tűnt nekem, hogy ez a szó egy jelkép is arra, hogy

Magyarország egyre jobban hasonlít a közép-ázsiai posztkommunista országokra.

Így azt gondoltam, hogy ez egy elég erős kifejezés, de illik is abba a vitába, amely Magyarországról folyik. Ezért választottam ezt.

Az ajánlóban az szerepel, hogy „a félelem kultúrája visszatért a magyar társadalomba”. Tudnál esetleg néhány példát mondani erre, amit a forrásaidtól hallottál?

Persze. A könyvben azt próbáltam leírni, hogy néhány ember, aki szemben áll a kormánnyal, és ezt a saját szememmel láttam, szóval ők egyre jobban félnek attól, hogy negatív következményekkel jár, ha nyíltan ellenzik, amit a kormány tesz. Ez az érzés egyre jobban terjed.

Ugyanakkor beszéltem olyanokkal is, akik kormánypártiak, vagy nem is feltétlenül azok, csak sokat olvassák, hallgatják a Fidesz által dominált médiát, és

ők is félnek.

Nagyon félnek, amikor szóba kerülnek a „gonosz migránsok”, a muszlimok, a terroristák. Néhányan a „Soros-birodalomtól” félnek.

Úgy vélem, hogy ez a félelem, amely minden tábort átjár, a köztük meglévő gyűlölettel együtt egy rendkívül polarizált társadalmat hozott létre Magyarországon.

A nemrég véget ért választási kampány tele volt összeesküvés-elméletekkel, többek között Soros Györgyről. Ezekről mit gondolsz?

Van egy történészdiplomám, és tanultam arról, hogy a propagandát hogyan használták különböző rendszerek az európai történelem folyamán, demokráciák és diktatúrák is. Sokan megfogalmazták, hogy ez egy nagyon sikeres propagandakampány volt, hogy még nagyobb félelmet kreáljanak a társadalomban, és hogy rájátsszanak arra a magyar mentalitásra, hogy „minket mindenki támad, állandó fenyegetettségben kell élnünk”. Ezzel sikeresen mobilizálták azokat az embereket, akik Orbán Viktorra szavaztak.

Szóval szerinted szándékosan terjesztettek félelmet, ez volt a céljuk, vagy ez inkább egy mellékhatás?

Nyitottan álltam a kérdéshez, és sok emberrel beszéltem, fideszesekkel és ellenzékiekkel is. A legtöbben egyetértettek, hogy

a félelemkeltés szándékos volt,

de az is fontos volt, hogy a kormányról és a miniszterelnökről egy olyan képet alakítsanak ki, hogy erős vezető, rajta múlik Magyarország függetlensége és szabadsága, és erőssé tudja tenni az országot.

Svédországban élsz, és az országot gyakran emlegették a magyarországi kampányban. Az állami médiában úgy jelent meg, mint egy olyan ország, amelyet invázió ért, nagyon veszélyes, tele van úgynevezett no-go zónákkal… Erről mit gondolsz?

Vannak emberek Svédországban, akik egyetértenének ezzel. De a svédek többsége nem így gondolkodik. Nem nehéz meglátni, hogy ez egy szándékos kampány volt, hogy mutassanak egy félelmetes példát, hogy Magyarország is ilyenné válhat, ha beengedi a muszlim menekülteket. Nem vagyok meggyőződve róla, hogy azok, akik emögött a kampány mögött voltak, el is hitték, hogy Svédország ilyen, de az biztos, hogy a kampány sikeres volt.

A svéd médiában volt bármilyen visszhangja ennek a kampánynak?

Igen, volt, legalábbis egy ideig. A svéd médiának is feltűnt, hogy Magyarországon mennyit foglalkoznak az országgal, és hogy

nagyon torz kép jelenik meg.

Ez elég szokatlan, Svédországgal nem nagyon szokott ilyen történni.

Vannak olyan hangok, hogy Orbán Viktor már egyfajta modell bizonyos európai politikusok számára. Egyetértesz ezzel?

Teljesen. A svéd szélsőjobboldali párt, a Svéd Demokraták most elég erős, és a párt több vezetője nyíltan kijelentette, hogy ők Magyarországot és Orbán Viktort példaképnek tartják. A parlamenti képviselőik közül az egyik Budapestre is költözött. Továbbra is parlamenti képviselő Svédországban, de azt mondta, szerinte Magyarország és a magyar politikai közeg sokkal jobb, és Magyarországon nincsenek muszlimok.

A civil életben főkönyvelő lenne

A Gálvölgyi 70 című könyvnek az lehetne a tételmondata, hogy ez az ember korántsem olyan, amilyennek a színházi szerepei és a tévéműsorai alapján gondolnánk. Mintha lenne egy, a közönség előtt létező Gálvölgyi, azaz a népszerű és vicces A Gálvölgyi, és egy másik, aki sok tekintetben az ellentéte. A visszahúzódó, nehezen megnyíló, kifinomult, intelligens és udvarias – ha úgy tetszik – privát Gálvölgyi János. Bóta Gábor interjúkötetéből mindkét Gálvölgyit megismerhetjük a pályatársak, családtagok és a barátok szemszögéből.

 

Bóta Gábor 22 emberrel készített interjút a nemrég 70. születésnapját ünneplő Kossuth-díjas művészről. A Gálvölgyi 70 érdekessége az, hogy habár az interjúalanyok közt vannak fiatalok és idősebbek, családtagok és kollégák, tévések és színházasok, minden beszélgetésben előkerül Gálvölgyi személyiségének ez a kettőssége. Persze, számos részletet megtudunk Gálvölgyi fél évszázados karrierjéről, de sokkal érdekesebb az, hogy az interjúk alapján az őt csak a színpadról vagy a tévéképernyőről ismerők is

sokkal árnyaltabb, összetettebb képet alkothatnak magáról az emberről.

A könyvben először a családtagok beszélnek. A felesége, Gálvölgyi Judit, és két lányuk, Dorka és Eszter. Ezekből a beszélgetésekből kiderül, hogy milyen partner és apa Gálvölgyi János, és hogy miért nem okozott törést a családi életben az, hogy a színházi és tévés munkák miatt néha csak aludni tudott hazajárni. Gálvölgyi Judit beszél az indulás nehézségeiről is. A kettősségről, hogy a Ki mit tud?-ban aratott hatalmas siker ellenére a főiskola elvégzése után Gálvölgyi „évekig gyakorlatilag statisztált a Tháliában”. Már itt hangsúlyosan megjelenik, amit a kollégák is megerősítenek, hogy Gálvölgyi nem „csak” parodista és komikus, hanem színész akart lenni, és vágyta a komolyabb szerepeket.

A hatalmas népszerűség ellenére, – vagy talán épp ezért? – a szakma egy része mintha nem fogadná el igazán nagy művésznek, csak egy rendkívül tehetséges komikusnak. Persze, mindenki igyekszik hozzátenni a kötetben, hogy ez nagyon is sok, de az interjúkból világosan kiderül, hogy magának, Gálvölgyinek sem elég.

Mellbevágó, hogy mikor a fontos, nem komikus szerepekre terelődik a szó, akkor gyakorlatilag csak kettő kerül elő: Arthur Millertől az Alku, még a Madáchból és a friss A hullaégető, amelynek színpadra vitelét hosszú idő után tudta elérni Gálvölgyi. Pedig több barátja és pályatársa szerint

akár Shakespeare-t is tudna játszani, de az ilyen szerepek elkerülték.

Valószínűleg pont azért, mert a szakmában is mindenkiben megragadt a komikus Gálvölgyi-kép.

Ha pedig az átlagembert vesszük, a többségnek nyilván hamarabb ugrik be róla a Gálvölgyi Show vagy a Heti Hetes, mint bármilyen színészi alakítása. Hogy ez probléma e vagy sem, az már más kérdés, de ennek megfelelően a kötetben külön részt kaptak a „televíziósok”. Azok a kollégák, barátok, akik a tévéműsoraiban dolgoztak együtt Gálvölgyivel, mint például Farkasházy Tivadar vagy Rózsa György, akiről Gálvölgyi egyik legismertebb paródiáját készítette.

A színházi világot a színiigazgatók (Bank Tamás, Sas József, Szirtes Tamás), a rendezők (Kalmár Tibor, Pelsőczy Réka) és a színészkollégák képviselik. Persze, van olyan kolléga, mint például Hernádi Judit, aki sokkal inkább barát, de a kötetből a fiatalabb generáció sem maradt ki. Megszólal például Szervét Tibor, akivel a nagysikerű Furcsa párban játszottak együtt, Kovács Patrícia, aki eleinte tartott Gálvölgyitől, illetve Nagy Sándor, aki mintegy a mentoráltja lett.

A kötetben tehát korántsem csak olyanok beszélnek Gálvölgyi Jánosról, akik ezer éve ismerik, így többféle nézőpontot, Gálvölgyi pályájának több területét és szakaszát is megismerheti az olvasó.

De éppen ezért különleges az is, hogy a személyes anekdoták mellett mennyi olyan tulajdonság, szokás, jellemvonás került elő az egyes beszélgetések során, amelyek más interjúalanyoktól is visszaköszönnek – legyen szó akár rokonról, tévés szerkesztőről vagy színészbarátról.

Mikor Bóta Gábor Gálvölgyi különlegességét firtatja, többen válaszolják szinte teljesen ugyanazt: ahogy a közönséggel tud bánni. Mikor szóba kerül, hogy milyen vele dolgozni, mindenki figyelmesnek és segítőkésznek írja le.

Rengetegen hangsúlyozzák, hogy az életben teljesen más, mint a színpadon:

nem szeret viccelődni, zavarja a figyelem, társaságban inkább a háttérbe vonul. Hogy nagyon intelligens és művelt, jókat lehet vele beszélgetni. Többen jellemzik úgy, hogy szomorú bohóc, vagy olyan komikus színész, akire tényleg igaz, hogy a humorban nem ismer tréfát…

Ezek azok a dolgok, amelyek közelebb hozzák Gálvölgyi Jánost azokhoz is, akik csak A Gálvölgyit ismerték eddig.

A címben szereplő megállapítás Ungvári Tamás írótól, műfordítótól, Gálvölgyi János barátjától származik.

Nem találunk szavakat – 3.

Esterházy Pétertől vettük a címet. Nem találunk szavakat – ez az író Termelési-regény című könyvének első mondata. Mindnyájan sok jó könyvet ismerünk, s bár a legtöbbjüket régen olvastuk, ám a jellegzetes mondatokra többnyire emlékszünk. Vagy nem emlékszünk, de jó felidézni a régi olvasmányokat, újból átélni, ha csak egy mondat erejéig is, az olvasott történeteket.

Játékra invitáljuk az olvasót: ismert – magyar és nem magyar – regények első mondatait olvashatják az alábbiakban. Próbálják meg kitalálni, melyik mondat, melyik regény kezdőmondata.

Ha nem sikerül, segítünk. És talán az ünnepek alatt, vagy a két ünnep között, még arra is jut idő, hogy valamelyik egykori kedvencünket újból elolvassuk. Jó szórakozást az első mondatokhoz!

Ha kíváncsi a megfejtésre, kattintson ide!

Gustav Aschenbach, avagy ötvenedik születésnapja óta hivatalosan: von Aschenbach, 19..- ban, abban az esztendőben, amely hónapokon át fenyegette vészjósló arccal kontinensünket, egy tavaszi délután a müncheni Prinzregenstrassén levő lakásából magános sétára indult. Az írót még nehéz és kényes délelőtti munkája tartotta izgalomban, amely éppen most roppant figyelmet, mérlegelést, behatóan és pontosan működő akaratot követelt; s a teremtő ösztönnek azt a lendületét, azt a „motus animi continuus”-t,[1] amely, mint Cicero mondja, veleje az ékesszólásnak, még délebédje után sem tudta magában megfékezni, és nem találta meg az enyhítő álmot, amire mostanában egyre könnyebben kimerülő ereje napjában legalább egyszer annyira rászorult.

Én, Csokonai Lili löttem e nyívvel tellyes világra az 1965. esztendőben 17. septembris virradólag Csepel szürke lapályában, az igaz római hitben és hitetlenségben megmaradván hóttig. 

A Notre-Dame de la Garde parti őrsége 1815. február 24-én jelezte a Szmirna, Trieszt és Nápoly felől érkező háromárbocos Pharaon hajót.

Mint rendesen, egy révkalauz azonnal nekiindult a kikötőből, érintette If várát, és a Morgion-hegyfok és Rion szigete között érte el a hajót.

És ugyancsak, mint rendesen, a Saint-Jean erőd lapos teteje megtelt kíváncsiakkal. Mert Marseille-ben mindig nagy esemény egy hajó érkezése, főleg az olyan hajóé, amelyet, mint a Pharaon-t, a hajdani Phókaia[2] hajógyáraiban építettek, szereltek fel, raktak meg, és amely a város egyik hajótulajdonosáé.

1632-ben születtem, York városában. Családom idegen eredetű volt. Apám Brémából származott ide, és először Hullban telepedett le. Kereskedéssel szép vagyonhoz jutott, de később abbahagyta ezt a foglalkozást, és Yorkba költözött. Itt vette el anyámat, a Robinsonok családjából. Ezért neveztek engem Robinson Kreutznaernek. Mivel azonban Angliában a neveket rendesen eltorzítják, rám ragadt a Crusoe név. Társaim is mindig így neveztek.

A patakban két gyermek fürdik: egy fiú meg egy leány. Nem illik tán,
hogy együtt fürödnek, de ők ezt nem tudják: a fiú alig hétesztendős, a
leány két évvel fiatalabb.

Kérdezzétek Konstantinápolyban: ki ismeri Zétát?

Mindenki azt mondja:
– Én is.
És némelyek hozzáteszik:
– Könyvtárosa ő a császárnak, és barátja a jeles Priszkosznak. Bölcs és becsületes ember. A szíve arany.
Hát én volnék az a Zéta.

Sötétben állunk néha, magunk se tudva, hogy kerültünk belé. Csak meresztjük a szemünket, csak tapogatódzunk, bizonytalankodunk. És a szívünk hüledez.

– Merre?
S véljük, hogy semerre.

Gárdonyi Géza : Ida regénye

 

János kertész víg ember volt. Szerette a névnapokat, disznótorokat, lakodalmakat. Meg is hívták a fejérváriak minden alkalommal. Egyszer azonban, hogy hazafelé dülöngött, belekapaszkodott tréfából egy paripának a legyezőjébe. A paripa oldalba rúgta.

 

 

U-u-u-u-úúú! Ó, nézzetek rám, haldoklom. A szélvihar halotti fohászt süvölt értem a kapualjban, én pedig vele együtt üvöltök. Elvesztem, bizony elvesztem. Az a piszkos süveges gazember – a Népgazdasági Tanács szabványétkeztetési ebédlőjének szakácsa – leöntött forró vízzel, s leforrázta a bal oldalamat. Micsoda állat, és ráadásul proletár. Uramisten, hogy fáj! A forró víz a csontomig lemarta a húsom. És most üvöltök, csak üvöltök, de ugyan mit segít az üvöltés.

 

 

Az ügyosztályon történt, jobb, ha nem is nevezem meg, melyiken.

Nincs a világon mogorvább valami a mindenféle ügyosztályoknál,

kancelláriáknál, irodáknál, egyszóval a különféle hivatali

testületeknél. Ma már minden magánember azt hiszi, hogy az ő

személyében az egész társadalmat sértik meg. Azt mondják, a minap

is beadvány érkezett egy járási rendőrkapitánytól, már nem emlékszem,

melyik városból.

Gogol:A köpönyeg

 

Március huszonötödikén rendkívül furcsa eset játszódott le Pétervárott.

Ivan Jakovlevics borbély, aki a Voznyeszenszkij Proszpekten lakik (a

családneve elkallódott, s még a cégéren sem szerepel, amelyen egy

beszappanozott arcú úr ábrázatja meg ez a felírás áll: “Eret is vágnak!”),

szóval Ivan Jakovlevics borbély eléggé korán ébredt, és friss kenyér

illata csapta meg az orrát. Kissé felkönyökölt ágyában, és látta, hogy

neje – egy eléggé tisztes hölgy, aki nagyon szeretett kávét inni – éppen

szedi ki a kemencéből a forró kenyeret.

 

 

Fantasztikus! Senki, de senki nem hallotta. Egész biztos. Csakis én. Egyesegyedül. Egészen bizonyos vagyok benne. Fantasztikus Fantasz­tikus

 

*

 

Ma, 1834. október 3-án csodálatos kaland­ban volt részem. Reggel, mihelyst felébredtem, szólítottam Mavrát. Fantasztikus! Odahozta a csizmámat. Kérdeztem, hány óra? Tíz óra múlt. Erre elkezdtem sietni az öltözködéssel. Beval­lom, egyáltalán be sem mentem volna a mi­nisztériumba, ha csak egy percre is előre lát­hatom azt a savanyú képet, amit az osztály­vezetőnk vágott Csak egy idő múlva szólalt meg: hé, te, Popriscsin, miféle zűrzavar van mostanság a kobakodban?

 

 

 

Október 3. `

A mai napon szokatlan eset történt. Reggel eléggé későn keltem fel, és

amikor Mavra odahozta a kifényesített csizmámat, megkérdeztem: hány óra.

Mikor meghallottam, hogy már rég elütötte a tízet, siettem mihamarább

felöltözni.  Bevallom, egyáltalán nem mentem volna az ügyosztályra, mert

már előre tudtam, milyen savanyú pofát vág az osztályfőnökünk.  Már régóta

azt hajtogatja: “Miféle bogarak motoszkálnak folyton a te fejedben,

barátocskám? Néha úgy futkosol összevissza, mintha megkergültél volna,

minden ügyet úgy a feje tetejére állítasz, hogy maga a sátán se ismeri ki

magát benne, a címet kisbetűvel kezded, nem írod ki se a dátumot, se a

sorszámot.” Ronda, kötekedő alak.

 

A kormányzósági székhely vendégfogadójának kapuján elég csinos, ruganyozott, kisebbfajta cséza gördült be, amilyenen agglegények szoktak utazni: nyugalmazott alezredesek, törzskapitányok, körülbelül százfőnyi jobbágysággal rendelkező földbirtokosok, egyszóval csupa olyan ember, akinek vagyoni helyzete közepesnek mondható.

 

 

A hajós életéből következnek itt történetek, amelyeket fiatal nők és ifjak itt-ott tán hitetlenkedve olvasnak. Ó, majd megismernek ők is mindeneket; csodákat, amelyeknek létezéséről fogalmuk sincsen a fiatalkorban; a nők kimondhatatlan jóságát, midőn az ágy szélén üldögélve hosszú hajukat fésülik, és oly szent szerelemmel, megadással szólnak a férfiúhoz, hogy élete végéig biztonságban érezheti magát; és nők gazságát, midőn csak ökölbe lehet szorítani a kezet, megfenni a kést, a kardokat, felporozni a pisztolyt, vérrel áldozni, vérbeborult szemmel felébredni, és jajgatva, kezet, párnát harapdálva elaludni…

 

 

Az ezredesnek aznap agyon kellett lőni egy embert a Kaszinó

megbízatásából, miután a velszi herceg látogatásáról elnevezett

Angol szobában így döntöttek az urak.

 

 

Elmúltak az őszi versenyek, és Ben, az elcsapott zsoké, ettől

kezdve egy fehér fejkötős, töpörödött öreg asszonykára kezdett

gondolni, aki egész életében rágniváló dohányt csomagolt Sidney és

Monkey urak üzletében egy londoni magazin verejtékes, gázlángos

mélységében. És Ben, az elcsapott zsoké, kötőféket dugott a

zsebébe, amelyre majd felhurkolja magát akár a Stefánia úti

víztoronynál, a kövér Müller Karcsi vendéglőjének közelében egy

elhagyott kerítésre (és utolsó percig hallja a pohos, madárfejű

Grinzinger bácsi zenekarának játékát a vendéglőből, ahol

reggelenként mámoros gavallérok, úrhatnám fiákeresek és éjjeli

lányok táncolnak), akár egyszerűen kisétál egy alkonyattal Ben a

városligeti versenypálya közelébe, a másodosztályú hely végére,

ahol elvégződik a korlát, és letaposott, ingyenes nézőközönségtől

letördelt gallyú fák között (ahol a versenypályáról kitiltottak

szoktak a fűben heverészni, és a palánkon át fogadásaikat

lebonyolítani, és ahol az elcsapott zsokét, Bent a hazárd

házmesterek, facér pincérek, tönkrement játékosok ájtatosan

hallgatnák), ólmos novemberi ég alatt majd csak talál egy helyet,

ahová a kötőféket megerősítheti… az emberhangtalan, elhagyott

versenypályán a fehér póznák között felejtettek egy messzire

feketéllő számot, az 5-öt, amely száma volt Capt. Redgrey lovának, Rizibizinek, amelynek hátán egykor Ben a Nagy nyári handicapet megnyeré…

 

 

Sok esztendővel ezelőtt egy felsővidéki, kis szepességi városkának voltam a lakosa. Úgy hívják a városkát: Podolin. Közel a határszélhez, a Kárpátok alatt, mély völgyben feküdt a városka, és vasútnak híre-hamva se volt messzi vidéken. Ám a városka mégis útjába esett annak a nagy országútnak, amely keresztülvezet a határon, és így nem volt teljesen elzárva a külvilágtól. A furmányos-szekerek nagy csörömpöléssel döcögtek a városka kövezetén, amely még a közép­korból maradt itten. Messzi földről jött vásárosok megpihentek az egyetlen vendég­fogadóban, a Rókában, ahol az ivó sötét falain százesztendős felírások hirdetik, hogy itt valamikor lengyel hercegek mulatoztak.

 

 

Szindbád, az ezeregyéjszakabeli hajós történetünk előtt

körülbelül huszonöt esztendővel kisdiák volt a határszéli

algimnáziumban, a Kárpát alatt, valamint a legjobb valcertáncos

a városka tánciskolájában. A mohos zsindelytetők alatt, ahol az

algimnázium meghúzódott, Szindbád semmiféle nevezetes emléket nem hagyott maga után, a névaláíráson kívül a torony falán; ellenben a tánciskolában, táncos lányok és fiúk között, Szindbád emléke sokáig kedves emlékezetben maradott, amint a következőkből majd minden kiderül.

 

 

– Emelkedünk?

– Ugyan! Ellenkezőleg! Süllyedünk!

– Annál is rosszabb, Cyrus úr! Zuhanunk!

– Az Isten szerelmére! Dobjatok ki minden nehezéket!

– Most ürítettem ki az utolsó homokzsákot!…

– Fölfelé száll a léghajó?

– Nem!

– Mintha hullámverést hallanék…

– Itt a tenger a gondolánk alatt!

Jules verne: A rejtelmes sziget

 

A Pilgrim nevű vitorlás hajó, melyet tengerésznyelven brickgoëlette-nek[3] neveznek, 1873. február 2‑án a déli szélesség 43. fokának 57. perce és a nyugati hosszúság 165. fokának 19. perce alatt horgonyzott. A négyszáz tonna térfogatú hajót már eredetileg bálnavadászat céljaira építették, tulajdonosa James W. Weldon kaliforniai hajózási vállalkozó volt, aki már évekkel ezelőtt Hull kapitányra bízta a vitorlást, amely rendszerint az ausztráliai vizeket szelte.

 

 

Az 1860. évi március 9-ikének éjjelén, a tenger vizével egybeolvadó felhők a látókört néhány méternyire korlátozták.

A háborgó tengeren, amelynek hullámai fakó világosságot tükröztek vissza, egy könnyű hajó csaknem vitorlák nélkül hánykódott ide s tova.

A hajó száztonnás jacht vagy schooner volt, amint a goeletteket

Angolországban és Amerikában nevezik.A schooner neve Sloughi volt, de nevét hiába kereste volna valaki a hajó farán, mert a táblát, amelyre rá volt festve, valamely baleset vagy egy erősebb hullámcsapás elsodorta a hajópárkány alól.

 

 

Ki ne emlékeznék rá, hogy az 1866. esztendőt különös esemény, egy érthetetlen, rejtélyes természeti tünemény tette nevezetessé. Ellenőrizhetetlen és nyugtalanító hírek érkeztek a kikötővárosokba, s ezek nyomán a szárazföldön izgatott volt a közhangulat. Az esemény azonban a tengerészeket kavarta fel a legjobban. Az európai s az amerikai kereskedők, a hajózási vállalkozók, a hajóskapitányok s a hajómesterek, a tengerésztisztek s később már két világrész kormányai is feszült figyelemmel kísérték az ügyet.

 

 

Baltimore városában, Maryland kellős közepén az Egyesült Államok szecessziós háborúja alatt egy igen befolyásos új klub alakult. Tudvalevő dolog, hogy ezen a földrészen, a hajózási vállalkozók, üzletemberek és mérnökök honában roppant erősen kifejlődött a katonai szellem. Egyszerű kereskedők kiugrottak a pultjuk mögül, s anélkül, hogy kijárták volna a West Point-i katonai iskolákat, rögtön kapitány, ezredes vagy tábornok lett belőlük.

 

 

– Újabb távirat, felség!

– Éspedig honnan?

– Tomszkból.

– Akkor hát Tomszk mögött el van vágva a vezeték!

– Már tegnap óta nem működik.

– Nos, tábornok, az a kívánságom, hogy feltétlen menesszenek minden órában egy-egy sürgönyt Tomszkba. És közben persze állandóan értesítsenek a fejleményekről.

– Igenis, felség – felelte Kiszof tábornok.

Hajnali két óra lehetett, amikor ez a beszélgetés lezajlott az új palotában.

 

 

Dologtalan olvasó! Elhiheted, ha nem esküszöm is, azt szeretném, ha ez a könyv, mint elmémnek szülötte, oly szép, oly kitűnő s oly mulattató lenne, hogy tökéletesebb már elképzelhető se legyen. Azonban nem tehettem a természet törvénye ellen, mely szerint mindenek magokhoz hasonlókat nemzenek. Mi egyéb születhetett volna hát az én terméketlen és gyarlón művelt elmémből, mint egy elszáradt, elsatnyult, szeszélyes és soha még el nem képzelt különc gondolatokkal telt magzatnak története, annál is inkább, mert históriám börtönben fogamzott, ahol csak kényelmetlenség tanyázik, és minden siralmas zaj otthonos. A nyugalom, a csendes hely, a nyájas mező, a derült ég, a források mormolása, a lélek nyugodtsága igen nagy befolyással van arra, hogy még a legmeddőbb múzsák is termékennyé legyenek, s szülötteik bámulattal és elragadtatással töltsék el a világot.

 

 

 

Ez a másfél év is jól kezdődik — mormogta a 13. Pác Tivald, amíg

a detektív csuklójára tette a karperecet, és felkérte egyben, hogy

hacsak lehetséges, fogja be a száját.

— Kérem… — dünnyögte sértődötten, mert nem szerette, ha mindenből

ilyen nagy ügyet csinálnak.

Az egyik detektív közölte vele, hogy ha van pénze, akkor autón is

mehetnek a rendőrségre.

  • Még mit nem! Színházba ne vigyem magukat?!

 

 

A fehér folt Délnyugat-Afrika egyik angol gyarmata és a Niger vidéke között terült el. Ma már nem létezik. Rózsaszínre festették a térképészek, mintegy jelképezve a kiontott vért, amely egy-egy fehér folt bekebelezésének elengedhetetlen előzménye. Valamikor sok-sok fehér folt terült el az atlaszon. Csak a parti részek színesedtek lassacskán, ahol az első portugál, holland és angol telepesek kikötöttek, hogy megvessék lábukat és az impérium lobogójának állványát.

 

 

Négy különböző nemzetiség képviselője volt az asztalnál: egy amerikai gyalogos, egy francia őrvezető, egy angol géppuskás és egy orosz hússaláta. A gyalogos, az őrvezető és a géppuskás a padon foglaltak helyet, a hússaláta az asztalon, egy tálban.

 

 

Hallották hírét a Láthatatlan Légiónak? Nem?

Akkor bizonyára sohasem jártak még olyan afrikai városban, amelyben helyőrség fekszik. Vagy ha jártak is ilyen városban, talán elkerülték azokat a kedélyes helyeket, ahová a szórakozni és verekedni vágyó szerény málhahordók, munka nélküli erőművészek és kedélyes közlegények járnak, hogy üres óráikat és kötekedő cimboráikat agyonverjék.

Csak egyszerű, faragatlan asztalok és ugyanilyen vendégek találhatók az ilyen helyiségekben, de ha kíváncsiak vagyunk a Láthatatlan Légió legendájára, itt megtudhatunk egyet s mást.

 

 

– Pénzt vagy életet!

– Életet!

A revolveres merénylő ettől a választól úgy megijedt, hogy visszahőkölt. A számtalanszor elhangzott támadó felszólításra, amióta a világ világ, először hangzott el a fenti válasz. A rabló lövésre kész pisztolya megrezdült a kezében, és egyszerűen nem tudta, hogy mit tegyen. A megtámadott egyén két karját nyugodtan felemelte, mint akit nem érdekel, hogy mi lesz.Rejtő Jenő:

 

 

A milliomos, kezében a vödörrel, egy másodpercre megállt.

Ezt nyomban nagyon megbánta, miután egy erőteljes lökés

figyelmeztette, hogy siessen, mert a műhelyben már várják. A

műhelyben csakugyan várták lakótársai a milliomost, a vödörrel. A

lakótársak ugyanis üres idejüket papírzacskó-készítéssel ütötték

agyon, és ehhez az időtöltéshez állandóan csirizre volt szükségük,

amelyhez a fent inzultált milliomos útján jutottak.

 

 

Gorcsev Iván, a ‘Rangoon’ teherhajó matróza még huszonegy éves sem volt, midőn elnyerte a fizikai Nobel-díjat. Ilyen nagy jelentőségű tudományos jutalmat e poétikusan ifjú korban megszerezni példátlan nagyszerű teljesítmény, még akkor is, ha egyesek előtt talán szépséghibának tűnik majd, hogy Gorcsev Iván a fizikai Nobel-díjat a makao nevű kártyajátékon nyerte el, Noah Bertinus professzortól, akinek ezt a kitüntetést Stockholmban, néhány nappal előbb, a svéd király nyújtotta át, de végre is a kákán csomót keresők nem számítanak; a lényeg a fő: hogy Gorcsev Iván igenis huszonegy éves korában elnyerte a Nobel-díjat.

 

 

 

– Nagyon helyes, hogy a tetemet már előkészítették a boncoláshoz. Örülök, hogy végre rend van a kórházban. Fogjunk hozzá uraim. A lelet szerint ez itt egy negyvenöt év körüli anaemiás egyén, causa mortalis: előrehaladott atrophia…

A kórboncnok felemelte kését, lehúzta a leplet, ám ekkor legnagyobb csodálkozására a halott felült, és mutatóujját figyelmeztetően kinyújtva, így szólt:

– Pardon, a boncolás előtti illem előírja, hogy bemutatkozzam.

 

 

Ez volt a legfurcsább fiatalember, akit valaha láttak. És ahhoz képest, hogy a nyakát éppen a Krokodil tartotta a kezében, elég nyugodtan viselkedett. Bár lehet az is, hogy megfulladt már, ezért tűrte olyan mozdulatlanul és lehunyt szemmel pillanatnyilag kényelmetlen állapotát a Krokodil roppant tenyerei közé ékelt nyakával.

 

 

A Török Szultán már két napja nem ment ki az utcára, mert valaki ellopta a nadrágját. Ezt a ruhadarabot nehéz nélkülözni, ha valaki sétálni megy.

Mi a tanulság ebből?

Nem tudom.

De egészen bizonyos, hogy az ügy mögött tanulságos következtetések húzódnak meg.

Mert ha a Török Szultán nadrágját nem lopják el, vagy ha Tuskó Hopkins jobban ügyel a saját ruházatára, akkor néhány ember, sőt egy kis birodalom sorsa is másképpen alakul. Ilyen rejtélyek húzódnak meg olykor egy nadrág hátterében.

 

 

Galamb nekirepült a falnak, de a következő pillanatban már úgy vágta szájon a vitorlamestert, hogy ez meglepetésében lenyelt egy negyed font bagót, ami a szájában volt, és percekig csuklott utána.

 

 

A tábori pap hátrahőkölt, amikor meglátta a halálraítéltet néhány

perccel a kivégzés előtt a katonai ügyészség fogházának egyik

cellájában.

Ilyent még nem látott a világ!

Ott ül a halálraítélt talpig frakkban! Kissé részeg is, ezenfelül egy

fehér virágot hord a gomblyukában, és vastag Havanna szivart füstöl, miközben bóbiskoló szemmel fütyörészik.

 

 

A város mintegy holtan feküdt a napsütésben, a levegő szinte reszketett a forróságtól, s távol, bizonytalan körvonalakban a Thessala-hegység kontúrjai domborultak ki a látóhatárból. Sidi bel Abbes ezekben a kora délutáni órákban lehangolóan kihalt. A Place Sadi Carnot pompás virágai tikkadtan bóbiskolnak, üres padjain csak a légáramlással szállongó porfátyol pihen meg, és az emelvényen, a tér közepén, ahol a légionista zenészekből álló Clique szokott hangverse­nyezni, hatalmas ponyva borítja be a zenészek ülőhelyeit.

 

 

 

– Uram! A késemért jöttem!

– Hol hagyta?

– Valami matrózban.

– Milyen kés volt?

– Acél. Keskeny penge, kissé hajlott. Nem látta?

– Várjunk… Csak lassan, kérem… Milyen volt a nyele?

– Kagyló.

– Hány részből?

– Egy darabból készült.

– Akkor nincs baj. Megvan a kés!

– Hol?

– A hátamban.

 

 

SZERETNÉK VILÁGHÍRŰ LENNI!
Sok a pénzem! Kevés a leleményességem!
Minden jó ötletet örömmel fogad:
megnyerő ifjú, aki elvesztette életkedvét.

 

 

 

Amikor Maud visszatért a szobába, egy úr lépett ki a szekrényből, pizsamában, fején egy ízléses zöld selyem lámpaernyővel, és barátságosan mosolygott.

– Bocsánat – mondta, és udvariasan megemelte a lámpaernyőt -, nevem Van der Gullen Félix.

 

Trump-ellenes regényt írt Sean Penn

0

Többek között azt írja: ennek a nemzetnek egy bérgyilkosra van szüksége.

Azt már régóta lehetett tudni, hogy a kétszeres Oscar-díjas színész nem szereti Donald Trumpot, és ez egyértelműen kiderül a mostani regényéből is. A Guardian szerint olyanokat ír benne, mint hogy a Landlord (háziúr) nevű elnököt

csodálatos és dühös amerikaiak választották meg elnöknek, meg az oroszok is.

Az is szerepel a könyvben, hogy nem jogilag kell eltávolítani az elnököt, hanem bérgyilkosra van szükség.

Ez Sean Penn első regénye. Korábban kiadott egy audiokönyvet, először még álnéven, a mostani regény ennek a kibővített változata. A főszereplő egy bérgyilkos, aki egy titokzatos kormányszerv megbízásából végez különféle munkákat.

A regényt elolvasta a világhírű író, Salman Rushdie, és elismerően nyilatkozott róla. Sean Penn áprilisban Európában is reklámozza majd a könyvét.

A félelem demokráciája

Könyv íródott Orbán Viktorról. Lett rá kiadó, nyomdát is találtak hozzá. Csak hát mielőtt nekiálltak kinyomtatni, beleolvastak a könyvbe, és úgy döntöttek, hogy ők ezt nem merik bevállalni. Támogatást kapnak más könyvek nyomtatására, nem vállalhatják a kockázatot, hogy esetleg a könyv főszereplője, a miniszterelnök megharagudjon rájuk.

Tudom, melyik vidéki városban van a nyomda, de nem írom meg. Nem én félek, azokat nem akarom bajba hozni, akik félnek.

Viszont eszembe jutott, hogy néhány héttel ezelőtt egy középkorú nő szólított meg az utcán. Olvassa az írásaimat, mondta, és szívesen lájkolna a Facebookon, de fél, hogy baja lesz belőle. Szégyenkezés volt a hangjában és a szemében.

Pedig, nem neki kellene szégyenkeznie, gondoltam magamban. De nem mondtam semmit. Mit is mondhattam egy embertársamnak, akinek most újból meg kellett tanulnia félni.

Nem először hallok ilyen mondatokat mostanában, mások is mondanak hasonlókat.

A félelem benne van a levegőben.

Halkan mondunk mindent, megfontoltan, előtte alaposan körülnézünk. Magunk sem értjük, hogyan juthattunk idáig, amikor azt suttogjuk a mobilba: ez nem telefontéma.

Megint megtanultunk írni, és olvasni a sorok között. Pedig már azt hittük, hogy vége, elfelejthetjük örökre. Most újra hasznunkra válik. Akik átélték egyszer, azoknak gyorsabban megy, de keservesebb – az újak, akik már a félelem nélküli létbe születtek, fel sem fogják, hogy mi történik velük.

Félni mindenhol lehet: vasúton, hajón, autóban, buszon, villamoson, metrón. Péknél, zöldségesnél, virágosnál, trafikban, bankban. Azok is félnek, akiknek a javaik megfogyatkoztak, s reményeik mintha sosem lettek volna, és azok is, akiknek még van mit a tejbe aprítaniuk.

A félelem demokratikus: jómódú és szegény egyaránt szabadon félhet.

Félünk piacon, postahivatalban, félni bárhol lehet. Van, aki a fodrásznál fél, mások az iskolában, gyárban, irodában. Félünk az egyenruhától, és félünk akkor is, ha egyenruhások vagyunk: tűzoltók, katonák, rendőrök.

Fél az ápoló, és fél az ápolt.

Félnek a fiatalok, mert azt látják, hogy a szüleik félnek. Utóbbiak nem mutatják, de ettől még látszik rajtuk. Kiül az arcukra, látszik a tartásukon, érződik a bőrük szagán. A félő ember másképp mozog, mint az, akinek nincs baja.

Félnek az idősek, mert azt látják, hogy a gyerekeik és az unokáik félnek.

Félünk játék közben, munkaidőben, nyaraláskor. Zenét hallgatva, könyvet lapozgatva, újságot olvasva.

Egyszer majd elmúlik ez is, a félelem sem tart örökké. Ám addig nem árt, ha nem nyomtatunk ki olyan könyvet, amiből bajunk lehet, és alaposan meggondoljuk, hogy mit lájkolunk a Facebookon.

A bomlott „zseni” és a zseniális bomlasztó

0

Bannon azt üzeni a könyvben, hogy az oroszokkal való összejátszásról szóló vizsgálat valójában pénzmosásról szól, és hogy Trump fiát úgy fogják összetörni a tévékamerák előtt, mint egy tojást. Kampányigazgatóként, majd főstratégaként Bannonnak nyilván volt némi rálátása a Trump-apparátus piszkos ügyeire – és az minden logika szerint a volt FBI-igazgató Robert Mueller által vezetett vizsgálatot is érdekelni fogja.

Napok óta egy könyv tüze és alanyának dühe tartja lázban az amerikai sajtót. Egy külföldön kevésbé ismert, de többszörösen díjazott újságíró, Michael Wolff robbantotta Amerika újévi ünnepek utáni jeges-hóviharos hangulatát a Tűz és düh: Trump Fehér Háza belülről (Fire and Fury: Inside the Trump White House) című riportkönyvével. Az egyetlen nap alatt a sikerlisták élére szökkenő beszámolóban az elnök több tucat közvetlen munkatársa messzemenően becsmérlő módon, válogatott káromkodások közepette mesél Donald Trump személyéről, magaviseletéről, munkaszokásairól és egyáltalán a trumpi Fehér Ház belső hangulatáról.

A saját főnöküket gyalázó magasrangú beosztottak közül is kiemelkedik Steve Bannon, Trump tavalyelőtti kampányának vezérigazgatója, majd egy nyárral később menesztett főstratégája, a közismert szélsőjobboldali nacionalista-populista, fehér szuprematista ideológus (aki a putyini filozófus Alekszandr Dugin amerikai megfelelőjének is elkönyvelhető).

Bannon ugyanis állítólag teljes névvel vállalta a Trumpot keményen ostorozó megjegyzéseket, miközben sokan csak névtelenül nyilatkoztak.

Az újévi ünnepekről visszatérő Trump kedden még vidáman csivitelve döntötte meg saját rekordját 16 olyan bejegyzéssel, amelyben válogatott ellenfelekre rontott (Obamára, Hillary Clintonra, az utóbbi legközelebbi munkatársára, Huma Abedinre, az összes ellenzéki demokratára, a „hamis médiára”, a New York Timesra, Észak-Koreára, Pakisztánra és a palesztinokra), addig másnap már a róla festett kíméletlen portréval kellett szembesülnie – amit szintén a Twitteren tett meg. De először kukkantsunk bele a riportkönyv „tüzébe és dühébe”!

Ami nem könnyű, mert már az első nap délelőttjén minden példány elkelt Amerika könyvesboltjaiban. Trump féktelen dühe jót tett az eladásnak. A hangoskönyv változat azonban szerencsére végtelen számú példányban hozzáférhető, úgyhogy ez a jegyzetíró arra hagyatkozik, meg a New York Magazine online változatában január 3-án megjelent előzetesre, amely az egész „tűzvészt és dührohamot” elindította, és természetesen azóta is erről szól az amerikai média minden „híradása” és „szakértése”.

Michael Wolff amerikai író-újságíró Fire and Fury: Inside the Trump White House (Tûz és düh – Trump Fehér Háza) címû könyvének példányai a washingtoni Politics and Prose könyvesboltban az árusítás megkezdésének napján, 2018. január 5-én (MTI/EPA/Shawn Thew)

Pedig lényegében semmi újat nem tudhatunk meg belőle az elnökről. Akit az érdekelt, addig is olvashatott Trump narcizmusáról, végtelen nagyképűségéről, korlátlan pénz- és becsvágyáról, tájékozatlanságáról, szellemi korlátoltságáról és igénytelenségéről, totális fegyelmezetlenségéről. Addig is tudtuk, hogy nem olvas semmit és nem hallgat meg senkit,

csak a legvadabb jobboldali tévécsatornát (magyar nyelven talán az Echo TV lenne ahhoz hasonlítható) bámulja órák hosszán át.

Amikor a kampány elején azt kérdezték tőle, mit olvasott legutóbb, gyerekkori Bibliáját mutatta fel – de idézni abból sem képes. Illetve addig is tudtuk, hogy a Fehér Ház kaotikus működéséről szóló legmeglepőbb részletek éppen az elnök közvetlen közeléből szivárognak ki.

Elnökségre alkalmatlan

Az viszont újdonság, hogy – a riporter szerint – minden egyes legközelebbi munkatársa, beleértve saját lányát és vejét is, akik állami megbízatást kaptak, kivétel nélkül

úgy tartják, hogy az államfőnek sem szellemi kapacitása, sem önfegyelme nincs ahhoz, hogy az Egyesült Államok elnöke legyen.

Sőt, állítólag nem is akart az lenni, hiszen tisztában volt azzal, hogy Hillary Clintonhoz képest labdába sem rúghat politikai ismeretekből. Sam Nunberg, az első republikánus tévévitára őt felkészítő kampányszakértő az alkotmányt próbálta elmagyarázni neki, de „tanítványa” a negyedik módosításnál elszunnyadt, és nem érdekelte az egész. Ez az ember, aki a mai napig támogatja őt, „kib….tt bolondnak” nevezte – amit meg is ismételt a botrány kirobbanása után a tévékamerák előtt.

A könyv egyik jellegzetessége, hogy a Fehér Ház belső köreinek megnevezett és meg nem nevezett tagjai egytől egyig válogatott káromkodásokkal illetik a nagyfőnököt. A szerző szerint

szinte versengtek abban, ki írja le a legképszerűbb szitkokkal Trump jellemét és viselkedését.

A Trump-klán annyira nem hitt a győzelemben (hanem a kampány okozta dicsőség fényében akartak milliós szerződéseket kicsikarni tévésektől, könyvkiadóktól, ingatlanberuházásokhoz stb.), hogy eszükbe sem jutott: valakinek értenie is kellene a kormányzás művészetéhez. Trump maga mondta Nunbergnek a kampány kezdetén, hogy ő „csak a világ leghíresebb embere” akar lenni, nem pedig elnök. Valójában arra akarták használni a kampánytapasztalatokat, hogy idővel Turmp idősebb lányát, Ivankát futtatják be első elnöknőnek.

A kapkodás a váratlan győzelem másnapján kezdődött – és a mai napig nem ért véget. Nem véletlen, hogy az alelnökön, Trump két legidősebb gyermekén, egyetlen veterán tanácsosán, a kislányos hangú, de boszorkányarcú Kellyanne Conway-en, valamint az elnök titokzatos 28 éves kommunikációs i(ga)zgatónő-szépségén kívül ma már – kevesebb, mint egy évvel a beiktatás után – senki sem maradt meg a Fehér Ház legfontosabb munkahelyein.

Bannon, a bomlasztó bajkeverő

A leghíresebb kirúgott, Steve Bannon a könyv másik főhőse. Ezt a legvadabb szélsőjobboldali nacionalista bajkeverőt, az állam és a kormányzat szándékos bomlasztóját Trump először kabinetfőnöki posztra szemelte ki a kampány utolsó három hónapjának sikeres levezérlése alapján. Bannon az, aki már a beiktatás utáni első hetekben kijelentette, hogy valójában ő az igazi elnök – és a könyvben úgy is beszél önmagáról, hogy „amikor majd elnök leszek”… Trump állítólag ezért haragudott meg rá, hiszen nem visel el olyan alakokat, akik nála többre tartják magukat.

A történet főszereplői: Trump, Bannon és Wolff

Két másik olyan figuráról tudunk, akikről Trump mindig elismeréssel szólt: az egyik Roger Ailes, a fent említett buzgó jobbos Fox hírcsatorna alapítója (akinek időközben szexuális molesztálások sorozata miatt távoznia kellett a tévé éléről, majd tavaly májusban meg is halt), valamint annak főnöke és tulajdonosa, az ausztrál–amerikai médiamágnás

Rupert Murdoch – aki viszont Trumpot a könyv szerint „kib….tt idiótának” tartotta.

Felmerül a kérdés, hogy ha mindez igaz – vagy ha mindennek csak az egyötöde igaz –, akkor miért viseli el mindenki ezt a vén gazembert. Nos, erre is van válasz, testre szabottan többféle is. A Trump-klán tagjai természetesen egymás gazságainak ismeretében a családi hírnév és vagyon megőrzése érdekében összetartanak. A közvetlen munkatársak általában ugyanolyan féktelen gazemberek, fürdőznek a hírnévben, jól vannak fizetve, és kirúgás esetén is nagy gázsira számíthatnak a minden pikáns részletre kíváncsi médiától. A harmadik csoportot a tábornokok alkotják (a nemzetbiztonsági tanácsadó, a kabinetfőnök és a védelmi miniszter is nyugalmazott tábornok), akiket tisztességesnek tart a szakmai nyilvánosság, és feltehetőleg azért nem távoznak, mert megszokták a civil államfő szolgálatát, és a borzalmas káoszban még saját maguk higgadtságára számítva a legrosszabb végkifejlet (pl. egy Twitteren bejelentett atomháború) megakadályozására érzik magukat hivatottnak.

A legborzalmasabb kompromisszumot a megtépázott Republikánus Párt vezetői kötötték. A jobboldal ugyan jelenleg minden hatalmat a markában tart (a kormányzatot, a kongresszust és az igazságszolgáltatást is), ám működését a Teadélután mozgalom utódjának, a „Szabadság-frakciónak” a képviselői befolyásolják, akik elvetnek minden kompromisszumot, a végsőkig szét akarják verni a szövetségi kormányt és megszüntetni minden normális szociális, környezetvédelmi és modern kori szabadságjogi szabályozást meg védőhálót, kiszolgáltatva ezzel az egész népet a rablótőkének. Ezeknek a fenegyerekeknek a markában vergődve a párt régi emberei magánbeszélgetések során ugyan utálkozva beszélnek az elnökről, de vállalják annak „kellemetlenségeit”, mert csak egy ilyen emberrel az élen tudják végrehajtani nagytőkepárti terveiket.

Mennyire hiteles a riportkönyv

Trump és szóvivője természetesen közönséges hazugságnak, koholmánynak, ócska pletykának nevezte a könyvet. Sarah Huckabee Sanders, a szünet nélkül biggyedt ajkú, undorral a hangjában mellébeszélő sajtófőnök azt állítja, hogy Michael Wolffnak nem is volt hozzáférése mindazokhoz a bennfentesekhez, akiknek Trump-gúnyoló kirohanásait a könyvben részletesen és hosszadalmasan idézgeti.

Csakhogy a Fehér Ház beléptetési rendszere több, mint egytucat alkalommal regisztrálta Wolff majd egésznapos benntartózkodását, amelyek során teljesen szabadon lézenghetett az Ovális Iroda körüli folyosókon. Ez a jegyzetíró személyes tapasztalatból tudja, hogy ha egyszer valaki túljut a sajtóterem ajtaján, azt nemigen állítja meg senki a Fehér Házban, hiszen oda tartozónak tűnik, és mindenki a saját dolga után megy.

Természetesen a Fehér Házon kívül is vannak, akik nem hisznek Wolff hitelességében, hiszen – újságírói díjai ellenére – többször keveredett már ellentmondásba és bocsátkozott túlzásokba. Van, aki tisztességét is megkérdőjelezi, hiszen a közelmúltig Washingtonban szinte mindenki tiszteletben tartotta egy kényes témájú beszélgetés előre meghatározott „háttér”-jellegét.

Csakhogy éppen Trump és csatlósai azok, akik minden korábbi játékszabályt sutba vetettek. Legrosszabb esetben Wolff tőrbe csalhatta a csalók csatlósait.

A bombahír robbanása utáni első közleményében az elnök szokása szerint nekiment bírálójának: Bannon egy „önpromotáló nagyzoló, akinek „édeskevés köze volt történelmi győzelmünkhöz”, aki nem naggyá akarta tenni Amerikát, hanem bomlasztani és felégetni akarta: Steve Bannonak semmi köze hozzám és az elnökségemhez.

Amikor kirúgtuk, nemcsak a munkáját vesztette el, hanem az eszét is.”

Ezzel szemben a (valóban) nagy bomlasztó Bannon eredetileg el akart határolódni a könyvtől, és saját rádióműsorában még a részletek közzététele után is „nagy embernek” nevezte Trumpot. Ismeretes, hogy a Fehér Házból való távozásakor is azt mondta, hogy kívülről jobban tud majd segíteni az elnöknek, és vissza is tért a legismertebb szélsőjobboldali médiaházba, a Breitbart News elnöki posztjára. Meglepő fejlemény viszont, hogy a Breitbart-médiabirodalom legfőbb finanszírozója, a Mercer-féle milliárdos család (amelyik a kampány elején még a másik legszélsőségesebb republikánus jelöltet, Ted Cruz texasi szenátort támogatta, akárcsak a választási veterán Conway) megvonta Bannontól a bizalmat: az ő legfontosabb céljuk a hatalmon lévők kormányzása a dúsgazdagok érdekében.

Michael Wolff könyvének előrendelt példányai a washingtoni Politics and Prose könyvesboltban az árusítás megkezdésének napján (MTI/EPA/Shawn Thew)

Mint az elején említettük, Trump a Twitteren próbálta elvenni a könyv élét, ügyvédje pedig a szerzőnek és a kiadónak, valamint Steve Bannonnak küldött egy-egy felszólítást, hogy állítsák le a könyv piacra dobását, illetve a részletek szellőztetését. Érdekes, hogy

a Magyar Távirati Iroda ezt a mozzanatot nem tudta kezelni.

A washingtoni tudósító jelentésében az áll, hogy „Az elnök megpróbálta betiltatni a könyvet, de nem járt sikerrel.” Nos, Amerikában szinte nincs is lehetőség arra, hogy egy könyvet államilag betiltassanak, Trump nem is ezzel próbálkozott. Ez ugyan bőven beleférne saját hatalomittasságába, de azért ügyvédei (a magyar hírügynökökkel szemben) tisztában vannak azzal, hogy ez itt nem úgy működik.

Az viszont igaz, az MTI is megjegyzi, hogy „Donald Trump élesen elhatárolódott Steve Bannontól és jogi elégtételt helyezett kilátásba”. Nagy kérdés, hogy erre sor kerül-e, hiszen Trump számos esetben fenyegetőzött már perekkel, de azoknak tíz százalékát sem váltotta be. Arról nem is beszélve, hogy az amerikai törvények szinte semmilyen védelmet nem nyújtanak közéleti személyiségeknek a nyilvános bírálattal, sőt akár a méltatlan rágalmazással szemben sem.

A valós veszély

Bannon ráadásul sokkal veszélyesebb, mint Trump tizenvalahány molesztált női áldozata együttvéve – és éppen ez lehet a könyv legjelentősebb hatása. A volt elnöki főstratéga ugyanis nem kevesebbel, mint árulással és hazafiatlansággal vádolta meg ifj. Donald Trumpot és Jared Kushnert, Ivanka Trump férjét, amiatt, hogy a kampány során személyesen találkoztak azokkal az oroszokkal, akik szennyinformációt kínáltak nekik Hillary Clintonról. Bannon azt üzeni a könyvben, hogy az oroszokkal való összejátszásról szóló vizsgálat valójában pénzmosásról szól, és hogy Trump fiát úgy fogják összetörni a tévékamerák előtt, mint egy tojást. Kampányigazgatóként, majd főstratégaként Bannonnak nyilván volt némi rálátása a Trump-apparátus piszkos ügyeire – és az minden logika szerint a volt FBI-igazgató Robert Mueller által vezetett vizsgálatot is érdekelni fogja.

Nem véletlen, hogy a Trump-stáb egyre inkább azon ármánykodik, hogyan lehetne befeketíteni a minden normális ember által feddhetetlennek tartott különleges ügyészt, vagy legalábbis leállítani a vizsgálatot. Nincs kizárva, hogy ez sikerülni is fog nekik, hiszen Trump soha nem az amerikaiak többségét próbálta maga mellé állítani – csak éppen annyi könnyen megvezethető szavazót és így vagy úgy korrumpálható politikust, hogy az elég legyen a hatalom megszerzéséhez és megtartásához. Minthogy ezeket a csoportokat nem érdeklik a tények, az ilyen irányú „siker” sincs kizárva.

„… Valójában egész életem során két legnagyobb erősségem a szellemi stabilitásom, meg az, hogy, hát, valóban értelmes vagyok.

Az a csalárd Hillary is erősen ezekre a kártyákra játszott, de mint mindenki tudja, alaposan leégett. Én viszont egy NAGYON sikeres üzletemberből TV-s csúcs Csillaggá váltam…”

„… majd pedig az Egyesült Államok elnökévé (első próbálkozásra). Úgy gondolom, ennek alapján nem csak értelmesnek minősülök, hanem zseniálisnak… méghozzá nagyon stabil zseninek!”

Úgy tűnik, Putyin jól választott. (Amerika meg vessen magára!)

Purger Tibor (Washington)

FRISS HÍREK

Miért is győ...

Stikában kir...

Ide jönnek d...

Eltemették G...

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK