Vlagyimir Putyin régóta arról álmodik, hogy visszahozza azt a világot, amelyben néhány nagyhatalom zárt ajtók mögött dönthet más nemzetek sorsáról. A sencseni csúcstalálkozó azonban éppen az ellenkezőjét mutatja: a XXI. században már nem Moszkva diktálja a szabályokat, és egy új Jalta helyett egészen más világrend körvonalazódik.
„Jelentős előnyökkel járhat a hármas csúcstalálkozó” – jelentette ki Vlagyimir Putyin, amikor megérkezett Sencsenbe. Az orosz elnök számára a találkozó jóval többet jelentett egy újabb diplomáciai eseménynél. Arra törekedett, hogy ismét a világpolitika egyik meghatározó szereplőjeként jelenjen meg egy olyan fórumon, ahol az Egyesült Államok, Kína és Oroszország vezetői egy asztalhoz ülnek.
A helyszín önmagában is szimbolikus. Sencsen alig fél évszázaddal ezelőtt még jelentéktelen halászfalu volt. Ma több mint tízmillió ember él a dél-kínai metropoliszban, amely a kínai gazdasági csoda egyik leglátványosabb emlékműve. Itt működik a BYD központja is, annak a vállalatnak a székhelye, amely néhány év alatt a globális elektromosautó-piac egyik meghatározó szereplőjévé vált. Hszi Csin-ping nem véletlenül választotta ezt a várost a nemzetközi vezetők fogadására: azt kívánta megmutatni, milyen eredményekhez vezetett a csaknem fél évszázaddal ezelőtt megkezdett reformpolitika.
A csúcstalálkozó előtt a kínai államfő külön tárgyalt Putyinnal. Az ilyenkor szokásos diplomáciai formuláknál jóval erősebb üzenetet fogalmazott meg.
„Kína és Oroszország kapcsolatai olyan szilárdak, mint a hegy, amelyet eső áztat és szél pusztít”
– hangsúlyozta Hszi Csin-ping, aki egyúttal a két ország hosszú távú stratégiai együttműködését is megerősítette.
A kapcsolatok valóban szorosabbak, mint valaha. Putyin számára Kína gyakorlatilag létfontosságú partnerré vált azóta, hogy az Ukrajna ellen indított háború nem hozta meg a remélt gyors győzelmet. A nyugati szankciók nyomán Oroszország fokozatosan kiszorult számos nemzetközi piacról, és egyre inkább ráutalttá vált a kínai gazdaságra. Peking kihasználta a helyzetet: exportja növekedett, befolyása erősödött, miközben fokozatosan átvette a Nyugat helyének egy részét az orosz piacon.
A találkozó egyik legérdekesebb mozzanata mégsem Putyinhoz kapcsolódott.
Hszi Csin-ping ugyanis felrúgta a protokollt, és személyesen fogadta a repülőtéren Donald Trumpot. Ez a gesztus az orosz elnöknek nem járt. Putyint a szokásoknak megfelelően egy magas rangú kínai tisztviselő üdvözölte, míg az amerikai elnököt maga a kínai pártvezető várta.
A diplomáciában az ilyen jelképeknek mindig különös jelentőségük van.
A jelenet valójában annak hallgatólagos elismerése volt, hogy a világpolitika központi tengelye ma Washington és Peking között húzódik. Hszi Csin-ping már több mint egy évtizede arról beszél, hogy a világ két meghatározó hatalma az Egyesült Államok és Kína. Amikor ezt először nyíltan megfogalmazta egy G20-csúcstalálkozón, sokan túlzónak tartották az állítást. Azóta azonban a kínai gazdaság olyan súlyra tett szert, hogy ezt egyre nehezebb vitatni.
Trump kereskedelmi háborúja sem tudta megtörni Kína felemelkedését. Sőt, sok tekintetben éppen az ellenkező hatást érte el. Miközben Washington korlátozni próbálta a kínai exportot és technológiai fejlődést, Peking tovább erősítette pozícióit a világkereskedelemben. A kínai áruk szinte minden kontinensen jelen vannak, versenyképességük pedig továbbra is nehezen felülmúlható.
Ebben a versenyben különösen érdekes tanulsággal szolgál az a történelmi párhuzam, amelyet maga Hszi Csin-ping vetett fel korábban Donald Trumpnak.
A kínai elnök az ókori görög történetíró és hadvezér, Thuküdidész gondolataira utalva azt a kérdést tette fel amerikai partnerének: a béke vagy a konfliktus útját kívánja-e választani?
A peloponnészoszi háború története ma is tanulságos. Spárta katonailag gyakran sikeresebbnek bizonyult Athénnál, mégis Athén öröksége határozta meg a görög civilizáció későbbi fejlődését. A gazdasági és kulturális teljesítmény végül erősebbnek bizonyult a puszta katonai fölénynél.
Kína ezt a leckét láthatóan megértette.
Peking nem katonai versenyben akarja legyőzni az Egyesült Államokat. Ehelyett gazdasági, technológiai és kereskedelmi téren kíván előnyre szert tenni. A kínai vezetés pontosan látta, hogyan merült ki a Szovjetunió a fegyverkezési versenyben, és milyen látványosan omlott össze egy olyan rendszer, amely gazdaságilag nem tudott lépést tartani riválisával.
Éppen ezért a mai világ legnagyobb paradoxona talán az, hogy miközben Kína gazdasági ereje folyamatosan nő, Oroszország egyre inkább a múlt árnyékát kergeti.
Putyin továbbra is úgy viselkedik, mint egy globális szuperhatalom vezetője, holott országának gazdasági súlya már rég nem támasztja alá ezt az ambíciót. Az ukrajnai háború nem megerősítette, hanem inkább leleplezte Oroszország korlátait.
Innen nézve a sencseni találkozó nem egy új Jalta előszobája.
1945-ben Roosevelt, Churchill és Sztálin valóban képes volt a világ jelentős részének sorsáról dönteni. A második világháború győztesei befolyási övezeteket rajzoltak a térképre, és évtizedekre meghatározták országok millióinak jövőjét. Magyarország is így került a szovjet érdekszférába.
A XXI. század azonban már nem ilyen.
Trump Iránnal kapcsolatos kudarcai, Putyin ukrajnai problémái és Kína óvatos külpolitikája egyaránt azt bizonyítják, hogy a nagyhatalmak mozgástere jóval szűkebb, mint nyolc évtizeddel ezelőtt volt. Egyetlen vezető sem képes egyszerűen felosztani a világot mások feje fölött.
Ezért Putyin stratégiája is módosulni látszik.
A Kreml egyre inkább gazdasági ajánlatokkal próbál hatni Washingtonra. Ennek egyik eleme az északi-sarkvidéki együttműködés lehetősége. A klímaváltozás következtében egyre fontosabbá váló északi hajózási útvonalak és a térség hatalmas ásványkincsvagyona olyan üzleti perspektívát jelent, amely mind Oroszország, mind az Egyesült Államok számára vonzó lehet.
Moszkva területekkel rendelkezik, de hiányzik a megfelelő technológia és tőke. Washington viszont ezekkel rendelkezik. Nem véletlen, hogy Putyin emberei az utóbbi időben intenzíven próbálják felkelteni az amerikai üzleti körök érdeklődését az arktiszi projektek iránt.
Ennek geopolitikai jelentősége is lenne
Ha Oroszország amerikai befektetéseket vonzana be, valamelyest csökkenthetné a Kínától való függőségét. Ez Trump számára sem feltétlenül lenne kedvezőtlen forgatókönyv. Henry Kissinger egykori stratégiája ugyanis ma is érvényesnek tűnik: az Egyesült Államoknak arra kell törekednie, hogy kapcsolatai külön-külön jobbak legyenek Moszkvával és Pekinggel, mint amilyen azok egymás közötti viszonya.
A valóság azonban jelenleg mást mutat. Hszi Csin-ping és Vlagyimir Putyin stratégiai partnerségről beszélnek, miközben Washington és Peking között egyszerre zajlik rivalizálás és együttműködés.
Ezért a sencseni csúcs valódi jelentősége nem abban rejlik, hogy megszületik-e egy új világfelosztás. Sokkal inkább abban, hogy kirajzolódik egy új korszak erőviszonya.
Putyin talán még Jalta árnyékában gondolkodik. A világ azonban már nem 1945-ben él. A döntő kérdés ma nem az, hogy ki osztja fel a bolygót, hanem az, hogy melyik gazdasági modell, melyik technológiai rendszer és melyik társadalomszervezési forma bizonyul versenyképesebbnek. Ebben a versenyben pedig egyre inkább nem Moszkva, hanem Washington és Peking a főszereplő. Sencsen legfontosabb üzenete éppen ez.






















