Mikor sztahanovista élmunkás is dönthetett a filmek sorsáról

0
96
Lenin, Sztálin és Rákosi is a filmet tekintette a legfontosabb művészetnek Forrás: Fortepan

Miért végezte a gondos ideológiai előkészítés ellenére az 50-es években készült filmek jelentős része dobozban? Hogyan készülhetett el Bacsó Péter A tanú című filmszatírája? Miért Louis de Funes-filmek képviselték Magyarországon a francia filmművészetet? Hogyan gondolkodott a filmekről Rákosi és Kádár? Ezekre, és más érdekes kérdésekre is választ kaphatunk az Állami álomgyár című kötetből.

 

Állami álomgyár címmel jelent meg Gervai András legújabb kötete, amelyben az ismert újságíró a második világháborútól egészen a 2000-es évekig foglalkozik a filmipar és a hatalom, a központilag irányított, később szervezett filmgyártás kérdéseivel.

Az európai filmgyártás helyzete alapvetően más, mint a hollywoodi modell: állami támogatás és szerepvállalás nélkül nem tudnának alkotni a filmesek, ez azonban azt is jelenti, hogy a társadalmi-politikai változásoknak sokkal inkább ki vannak szolgáltatva a szakma képviselői, mint a tengeren túli kollégáik. Különösen igaz ez Kelet-Európában, illetve Magyarországon, ahol 1948-tól a rendszerváltásig csakis a politika által meghatározott keretrendszerben működhetett a filmgyártás. Utána pedig az jelentette a problémát, hogy hogyan lehet az alkotóknak is megfelelő mozgásteret nyújtó, de egyben hatékony filmtámogatási rendszert kidolgozni.

Mindez megjelenik Gervai András könyvében amely részben korábban megjelent, de a kötet kedvéért átdolgozott tanulmányokat, illetve interjúkat és színészportrékat is tartalmaz. Az Állami álomgyár első nagyobb blokkja a második világháború utáni átmeneti időszaktól kezdve tárgyalja az államosítás alá kerülő filmgyártás helyzetét, és talán ez a legizgalmasabb része a könyvnek.

Szovjet filmszemle a Corvin moziban a 60-as években. Forrás: Fortepan

Ez az az időszak, amikor még a filmkészítést is tervutasításos rendszerben képzelték el, de hiába a gondosan megválogatott, ideológiailag megbízhatónak ítélt szakembergárda, az előre meghatározott témák és a különböző politikai bizottságok, rengeteg filmet nem lehetett bemutatni, mert az elkészülte után mégis fennakadt a cenzúrán. Pedig a soklépcsős rendszer miatt – ahogy Gervai fogalmaz – eleve valóságos akadályversennyé vált a filmkészítés, és esetenként

még sztahanovista élmunkások is beleszóltak abba, hogy megfelelő-e egy forgatókönyv.

Illetve olyan is volt, hogy maga Rákosi Mátyás döntött egy-egy film sorsáról. Ez persze abból a szempontból nem meglepő, hogy már Lenin is megmondta, hogy „Minden művészet közül számunkra a legfontosabb a film”.

Gervai András a hozzáférhető, precízen felkutatott forrásokon, például gyártási adatokon, PB üléseken készült jegyzőkönyveken kívül sokatmondó történetekkel is alátámasztja azt a tételmondatát, hogy a korszak filmtörténete részben cenzúratörténet.

A szerző külön foglalkozik az 1956 utáni helyzettel, és a megtorlásokkal, amelyek a filmszakmát is elérték. Egy olyan ellentmondásos időszakról van szó, amikor előfordulhatott, hogy Darvas Iván börtönbüntetését töltötte forradalmi szerepvállalásáért, de hosszas vívódás után mégis bemutatták a főszereplésével készült Gerolsteini kaland című operettfilmet, mivel Révész Miklós filmfőigazgató szerint

„a film elég költséges kiállítású és nem engedhető meg a betiltáson keresztül ily nagy összeg kárbaveszése”.

Pedig a Gerolsteini kalandban még egy olyan jelenet is szerepelt, amelyben Darvas börtönben ül, és arról beszél, hogy ártatlanul, az állam miatt került oda… Az ügynökök jelentették is, hogy az újságírók ezt a jelenetet hatalmas ovációval fogadták a moziban.

Sok problémásnak tekintett filmet végül csak a Filmmúzeumban vetítettek Forrás: Fortepan

Nagyon érdekes a Kádár-korszak konszolidálódó filmgyártásáról szóló összefoglaló is a fantasztikus Kádár-idézetekkel, miszerint nem kell a filmeseket kipusztítani, hanem segíteni és bátorítani kell őket a helyes út megtalálására. Kádár azt is hangsúlyozta, hogy mindeközben tartsák szem előtt az erre hivatott elvtársak, hogy

filmet mégsem lehet úgy gyártani, mint sárcipőt.

Gervai nem csak a Magyarországon készült alkotásokkal foglalkozik, hanem kitér a külföldről be (nem) hozott alkotások forgalmazására is. Kiderül például, hogy még olyan is volt, amikor egy filmet meghamisított feliratokkal mutattak be, hogy ideológiailag megfelelőbb legyen a dolgozó népnek, és azt is összeszedi, hogy milyen jelentős alkotások nem juthattak el a magyar mozikba, miközben elárasztottak az országot a sematikus szovjet filmek. Beszédes adat, hogy volt olyan szovjet film, amelyre mindössze háromezer ember váltott jegyet, miközben a Psychót az alatt a három hét alatt, amíg ment, több mint háromszázezren látták.

És, miközben a magyar filmrajongók csak álmodhattak arról, hogy ne öt-tíz évvel az elkészültük után láthassák a legújabb európai művészfilmeket vagy a hollywoodi sikerfilmeket, Kádár János és Aczél György feleségeikkel a hatvanas évektől egészen a rendszerváltásig a Hungarofilm Báthory utcai irodájában mozizott. Majdnem ezer pénteki mozidélutánon vettek részt, ahol döntő többségében nyugat-európai és amerikai filmeket néztek meg…

Kapcsolódó cikkek

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..