Kezdőlap Címkék Magyar film

Címke: magyar film

Mikor sztahanovista élmunkás is dönthetett a filmek sorsáról

Miért végezte a gondos ideológiai előkészítés ellenére az 50-es években készült filmek jelentős része dobozban? Hogyan készülhetett el Bacsó Péter A tanú című filmszatírája? Miért Louis de Funes-filmek képviselték Magyarországon a francia filmművészetet? Hogyan gondolkodott a filmekről Rákosi és Kádár? Ezekre, és más érdekes kérdésekre is választ kaphatunk az Állami álomgyár című kötetből.

 

Állami álomgyár címmel jelent meg Gervai András legújabb kötete, amelyben az ismert újságíró a második világháborútól egészen a 2000-es évekig foglalkozik a filmipar és a hatalom, a központilag irányított, később szervezett filmgyártás kérdéseivel.

Az európai filmgyártás helyzete alapvetően más, mint a hollywoodi modell: állami támogatás és szerepvállalás nélkül nem tudnának alkotni a filmesek, ez azonban azt is jelenti, hogy a társadalmi-politikai változásoknak sokkal inkább ki vannak szolgáltatva a szakma képviselői, mint a tengeren túli kollégáik. Különösen igaz ez Kelet-Európában, illetve Magyarországon, ahol 1948-tól a rendszerváltásig csakis a politika által meghatározott keretrendszerben működhetett a filmgyártás. Utána pedig az jelentette a problémát, hogy hogyan lehet az alkotóknak is megfelelő mozgásteret nyújtó, de egyben hatékony filmtámogatási rendszert kidolgozni.

Mindez megjelenik Gervai András könyvében amely részben korábban megjelent, de a kötet kedvéért átdolgozott tanulmányokat, illetve interjúkat és színészportrékat is tartalmaz. Az Állami álomgyár első nagyobb blokkja a második világháború utáni átmeneti időszaktól kezdve tárgyalja az államosítás alá kerülő filmgyártás helyzetét, és talán ez a legizgalmasabb része a könyvnek.

Szovjet filmszemle a Corvin moziban a 60-as években. Forrás: Fortepan

Ez az az időszak, amikor még a filmkészítést is tervutasításos rendszerben képzelték el, de hiába a gondosan megválogatott, ideológiailag megbízhatónak ítélt szakembergárda, az előre meghatározott témák és a különböző politikai bizottságok, rengeteg filmet nem lehetett bemutatni, mert az elkészülte után mégis fennakadt a cenzúrán. Pedig a soklépcsős rendszer miatt – ahogy Gervai fogalmaz – eleve valóságos akadályversennyé vált a filmkészítés, és esetenként

még sztahanovista élmunkások is beleszóltak abba, hogy megfelelő-e egy forgatókönyv.

Illetve olyan is volt, hogy maga Rákosi Mátyás döntött egy-egy film sorsáról. Ez persze abból a szempontból nem meglepő, hogy már Lenin is megmondta, hogy „Minden művészet közül számunkra a legfontosabb a film”.

Gervai András a hozzáférhető, precízen felkutatott forrásokon, például gyártási adatokon, PB üléseken készült jegyzőkönyveken kívül sokatmondó történetekkel is alátámasztja azt a tételmondatát, hogy a korszak filmtörténete részben cenzúratörténet.

A szerző külön foglalkozik az 1956 utáni helyzettel, és a megtorlásokkal, amelyek a filmszakmát is elérték. Egy olyan ellentmondásos időszakról van szó, amikor előfordulhatott, hogy Darvas Iván börtönbüntetését töltötte forradalmi szerepvállalásáért, de hosszas vívódás után mégis bemutatták a főszereplésével készült Gerolsteini kaland című operettfilmet, mivel Révész Miklós filmfőigazgató szerint

„a film elég költséges kiállítású és nem engedhető meg a betiltáson keresztül ily nagy összeg kárbaveszése”.

Pedig a Gerolsteini kalandban még egy olyan jelenet is szerepelt, amelyben Darvas börtönben ül, és arról beszél, hogy ártatlanul, az állam miatt került oda… Az ügynökök jelentették is, hogy az újságírók ezt a jelenetet hatalmas ovációval fogadták a moziban.

Sok problémásnak tekintett filmet végül csak a Filmmúzeumban vetítettek Forrás: Fortepan

Nagyon érdekes a Kádár-korszak konszolidálódó filmgyártásáról szóló összefoglaló is a fantasztikus Kádár-idézetekkel, miszerint nem kell a filmeseket kipusztítani, hanem segíteni és bátorítani kell őket a helyes út megtalálására. Kádár azt is hangsúlyozta, hogy mindeközben tartsák szem előtt az erre hivatott elvtársak, hogy

filmet mégsem lehet úgy gyártani, mint sárcipőt.

Gervai nem csak a Magyarországon készült alkotásokkal foglalkozik, hanem kitér a külföldről be (nem) hozott alkotások forgalmazására is. Kiderül például, hogy még olyan is volt, amikor egy filmet meghamisított feliratokkal mutattak be, hogy ideológiailag megfelelőbb legyen a dolgozó népnek, és azt is összeszedi, hogy milyen jelentős alkotások nem juthattak el a magyar mozikba, miközben elárasztottak az országot a sematikus szovjet filmek. Beszédes adat, hogy volt olyan szovjet film, amelyre mindössze háromezer ember váltott jegyet, miközben a Psychót az alatt a három hét alatt, amíg ment, több mint háromszázezren látták.

És, miközben a magyar filmrajongók csak álmodhattak arról, hogy ne öt-tíz évvel az elkészültük után láthassák a legújabb európai művészfilmeket vagy a hollywoodi sikerfilmeket, Kádár János és Aczél György feleségeikkel a hatvanas évektől egészen a rendszerváltásig a Hungarofilm Báthory utcai irodájában mozizott. Majdnem ezer pénteki mozidélutánon vettek részt, ahol döntő többségében nyugat-európai és amerikai filmeket néztek meg…

Szilágyi Zsófia filmje díjat nyert Cannes-ban

Szilágyi Zsófia első nagyjátékfilmje, a Kritikusok Hetének programjában szereplő Egy nap elnyerte a FIPRESCI egyik díját a 71. cannes-i filmfesztiválon.

A magyar rendező filmjét az első- és második filmes alkotókat bemutató, a versenyfilmekkel párhuzamosan futó Kritikusok Hete programjának keretében vetítették a világ legrangosabb filmfesztiválján. A háromgyerekes anya egy napját bemutató film nagy sikert aratott, de a Kritikusok Hete fődíját a Diamantino című olasz film nyerte meg szerdán.

A Filmkritikusok Nemzetközi Szövetsége (FIPRESCI) viszont díjazta az Egy napot: a párhuzamos válogatásokban, a Rendezők Kéthetére és a Kritikusok Hetére meghívott első és második filmek közül ezt találták a legjobbnak.

A zsűri azzal indokolta a döntést, hogy Szilágyi Zsófia filmje figyelemreméltóan magabiztos bemutatkozás, amely az erőteljes rendezéssel

egy teljesen hétköznapi helyzet rendkívüli feszültségét és intenzitását érzelmekkel, humorral, drámaian jeleníti meg. 

A világ több száz filmkritikusát tömörítő FIPRESCI díjainak sorsáról kilenctagú nemzetközi zsűri döntött, amelyben a francia elnök, Michel Ciment, a Positif című filmes szaklap főszerkesztője mellett Belgium, Brazília, Chile, Franciaország, Hollandia, Nagy Britannia és Németország vezető filmkritikusai voltak benne.

A FIPRESCI egyébként még két díjat osztott ki: a versenyprogramból a Burning című dél-koreai alkotást, míg az Un Certain Regard szekcióból a Girl című francia filmet találták a legjobbnak.

A díjazottakat a cannes-i fesztivál versenyprogramjának szombat este esedékes hivatalos díjkiosztása előtt jelentették be. A film stábja viszont már hazautazott Cannes-ból, ezért személyesen nem lehetettek jelen a díjátadón, csak a rendező üzenetét olvasták fel.

Az Egy nap elkészülését a Magyar Nemzeti Filmalap 2015-ben útjára indított Inkubátor Programja támogatta 62 millió forinttal. Havasi Ágnes, a Filmalap vezetője a díjról azt mondta az MTI-nek, hogy “jelentős nemzetközi elismerés az Egy nap alkotóinak és egy mérföldkő a Filmalap által életre hívott Inkubátor Program történetében is”.

Az Egy nap esélyes még a filmfesztivál szintén elsőfilmeseknek járó Arany Kamera díjára is, amelyet este osztanak ki.

A film egyik producerével, Pataki Ágival közvetlenül a filmfesztivál előtt készítettünk interjút, aki kiemelte, hogy egy ennyire kis költségvetésből készített alkotás bekerülhetett a Kritikusok Hetének programjába. Szerinte a film ereje abban rejlik, hogy nem csupán egy kelet-európai történet, hanem egy európai rendező olyan története, amely bárhol a világon érvényes lehet.

A magyar anya nehéz napja lenyűgözte a kritikusokat Cannes-ban

Kedden kezdődött a cannes-i filmfesztivál, szerdán pedig már be is mutatták a Kritikusok Hetének válogatásában szereplő Egy nap című magyar filmet, amely egyből elnyerte a kritikusok tetszését. Szilágyi Zsófia rendezőnek ez az első nagyjátékfilmje, így nem csak a szekció fődíjáért, hanem az Arany Kamera díjért is versenyben van a legrangosabb nemzetközi filmfesztiválon.

 

Habár a 2015-ben a fesztivál nagydíját elnyerő Saul fia rendezőjének, Nemes-Jeles Lászlónak az új filmje, a Sunset nem került be a cannes-i versenyprogramba, idén is izgulhatunk magyar filmért és filmesekért fesztiválon.

Az első- és másodikfilmes alkotóknak teret adó Kritikusok Hetének programjába 1100 film közül választották ki Szilágyi Zsófia Egy nap című filmjét, amely egy háromgyerekes anya egy napját, pontosabban 36 óráját mutatja be. A FüHü-nek a film egyik producere, Pataki Ági azt mondta, hogy a napi rutinnal járó kötelességek között őrlődő családanya története azért is különösen erős, mert „nem csupán egy kelet-európai történet, azaz egy kelet-európai rendező kelet-európai filmje, hanem egyben

egy európai rendező olyan története, amely bárhol a világon érvényes”.

Szilágyi Zsófia rendező az Annát alakító Szamosi Zsófiát instruálja
MTI Fotó: Kallos Bea

Az első reakciók már meg is érkeztek a filmről, és nem csak a magyar kritikusok méltatják a filmet. A Hollywood Reporter szerint nagyon intenzív a napi feladatokkal zsonglőrködő háromgyermekes anya egy napját bemutató alkotás. Kiemelik, hogy az érzékeket folyamatosan bombázó képi világának és nem szűnő zajoknak (gyereksírás, háztartási képek zaja stb.) köszönhetően

az Egy nap képes berántani a nézőjét a főszereplő napjába, hiteles képet adva arról.

A szerző viszont arról is, hogy a film kereskedelmi sikerét visszavetheti ez a fajta realizmus, és nem lesz könnyű eladni a filmet azoknak az átlagos embereknek, akikről valójában szól. Hiszen általában a nézők valami olyan filmet szeretnének látni a moziban, ami kiemeli őket a hétköznapok fojtogató légköréből, és nem olyasmit, ami az arcukba tolja a saját életük nehézségeit. Mindenesetre kiemelik, hogy

Szilágyi Zsófia tehetséges rendező, akinek érdemes lesz figyelemmel kísérni a munkásságát.

A Hollywood Reporter kritikusa úgy fogalmaz, hogy Szilágyi Zsóifa képes arra, hogy fájdalmasan láthatóvá tegye azt a hatalmas feladatmennyiséget és megterhelést, amely a világ leginkább alulértékelt munkájával, az anyasággal együtt járt. A Szamosi Zsófia által játszott főszereplőnek, Annának senki sem köszöni meg az erőfeszítéseit, csak elvárják tőle, hogy megfeleljen a milliónyi elvárásnak, amelyek a hétköznapjait jelentik. Kiemelik, hogy Domokos Balázs operatőrnek és Szórád Máté vágónak köszönhetően film ideges képi világában is visszaköszön az a feszültség, amely átjárja Anna napját. A Mán-Várhegyi Réka és Szilágyi Zsófia által írt forgatókönyv pedig még egy plusz konfliktusforrást is tartogat: a film elején kiderül, hogy bekerült a képbe egy másik nő (Láng Annamária), és ez a párkapcsolati dráma végig a felszín alatt feszül, miközben Anna a napi feladatait kénytelen ellátni, és még csak ideje sincs végiggondolni mindezt.

Szamosi Zsófia alakításáról azt írják, hogy Anna olyan a filmben, mint az anyaság katonája, aki nem szorul az együttérzésünkre, hiszen képes mindent, még saját érzéseit is a háttérbe szorítani azért, hogy ne törjön meg a napi rutin.

A Screen International szerint az Egy nap váratlanul erős film lett, és Szilágyi Zsófia debütálása csodálatosan sikerült, hiszen egy háromgyermekes anya hétköznapjából hatásos drámát sikerült varázsolnia. Hangsúlyozzák, hogy

a filmnek a nagyszerű casting biztosít erős alapot.

A film erősségének tartják azt is, hogy itt az a feszültségforrás, ami máskor az események középpontjába kerülne – a férj és Anna barátnőjének kapcsolata – ia háttérbe szorul, hiszen egy háromgyermekes anya nem teheti meg, hogy a gyerekek szükségleteit és saját munkáját félretéve a párkapcsolati drámájával foglalkozzon. De azért azt is kiemelik, hogy az anyasággal járó terhek mellett örömök is megjelennek filmben.

A fesztivál kedden, május 8-án kezdődött, így nagyon a program legelején mutatkozott be az Egy nap. Pataki Ági elmondta, hogy

igyekeztek minél több stábtagot kivinni Cannes-ba,

hogy legalább ezzel kompenzálják őket, hiszen a film kis költségvetése miatt – az Egy nap készítését 62 millió forinttal támogatta a Filmalap – mindenki áron alul dolgozott rajta. A film női főszereplője, a Deák Kristóf Oscar-díjas rövidfilmjében, a Mindenkiben is kulcsszerepet kapó Szamosi Zsófia, a filmezésben amatőrnek számító férfi főszereplő, Földi Leó és a három gyerekszereplő közül a legidősebb utazott el Cannes-ba a filmmel. Ők a stáb többi tagjával együtt hamarosan már vissza is utaznak Magyarországra, de Szilágyi Zsófia a producerekkel, Pataki Ágival és Kenesei Edinával Cannes-ban marad, hiszen interjúk és közönségtalálkozók is várnak még rá (a filmet többször is levetítik a bemutató után a fesztiválon).

Az Egy nap stábja Cannes-ban. Forrás: Facebook/Semaine de la Critique

A Kritikusok Hete díjait jövő hét szerdán osztják ki, a legjobb első filmnek járó Arany Kamerát, amelyet korábban Szilágyi Zsófia tanára, Enyedi Ildikó is megkapott Az én XX. századomért, a fesztivál végén, május 19-én adják át.

Szilágyi Zsófia 2007-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetem rendező szakán, ahol Enyedi Ildikó és Gothár Péter osztályába járt. Első nagyjátékfilmjét azonban csak a Magyar Nemzeti Filmalap 2016-ban útjára induló, elsőfilmeseket támogató Inkubátor Programjának keretében készíthette el.  Korábban dolgozott Enyedi Ildikó Testről és lélekről című, Arany Medve-díjas és Oscar-jelölt filmjében, illetve kisjátékfilmeket rendezett. Az Egy napot várhatóan ősszel mutatják be Magyarországon.

Az Egy napon kívül van több más magyar vonatkozású alkotás is a fesztiválon:

Az Euphoria című olasz drámát azért érdemes kiemelni, mert operatőre a Fekete kefét és a Taxidermiát is jegyző Pohárnok Gergely. Az Euphoria az Un Certain Regard szekcióban versenyez, és az a Valeria Golino rendezte, akit Magyarországon elsősorban azért ismerhetnek a nézők, mert az Esőemberben ő játszotta Tom Cruise karakterének barátnőjét. Rendezőként az Euphoria már a második nagyjátékfilmje, amely két testvérről szól, akik kénytelen egymással élni egy időre.

Még egy nap élet

A lengyel, spanyol, német, belga és magyar koprodukcióban létrejött Még egy nap élet (Another Day of Life) című animációs filmet szintén az Un Certain Regard szekcióban, speciális, versenyen kívüli vetítésen mutatják be május 11-én, pénteken. A Még egy nap élet Ryszard Kapuscinski lengyel író azonos című könyvén alapul, aki újságíróként a helyszínen élte át az angolai polgárháború 1975-ös kitörését. A Még egy nap élet érdekessége, hogy hagyományosan forgatott filmes és animációs technika ötvözésével jött létre. Magyar oldalról a budapesti Puppetworks animációs filmstúdió vett részt a munkálatokban, amelyet Frantisek Ambrus formatervező alapított. A Puppetworks videójáték-grafikus stúdióként indult még 2009-ben, de egyre több filmes megkeresést is kapnak. A Még egy nap az élethez Magyarországon készültek a koncepciórajzok, a három dimenziós karaktermodellek és az animáció jelentős része. A film a tervek szerint a magyar mozikban is látható lesz majd.

Pataki Ági: Nincs könnyű rendező

Idén is lesz magyar film Cannes-ban, hiszen az elsőfilmes rendezők seregszemléjén, a Kritikusok Hetén mutatják be Szilágyi Zsófia Egy nap című alkotását, amely egy negyvenes családanya átlagos hétköznapját meséli el. A filmről a cannes-i utazás előtt az egyik producerrel, Pataki Ágival beszélgettünk, aki elmondta, hogy miért szeretett bele egyből a projektbe, milyen volt a közös munka Szilágyi Zsófiával, de a női filmesek helyzete is szóba került.

 

1100 beküldött játékfilmből választották ki az Egy napot a Kritikusok Hetére, ami már önmagában nagy elismerésnek tűnik.

Ez iszonyatosan nagy dolog, és ami külön érdekessé teszi, hogy a film az Inkubátor Program keretében készült, tehát abszolút low budget alkotás.

Hogyan reagáltatok, amikor kiderült, hogy beválogatták a filmet?

Mindenki iszonyatosan örült. A producertársamnak, Kenesei Edinának, akinek ez szintén az első filmje, időbe telt, mire elhitte. A rendező, Szilágyi Zsófia pedig ijedtséggel vegyes boldogságot élt át, szintén egy kis késéssel.

Egy első filmnél az ember nem is akarja elhinni, hogy sikerült, hiszen olyan sok film próbál bekerülni Cannes-ba.

Több magyar film is szeretett volna egyébként, de az idén ez csak nekünk sikerült.

A szervezők külön kiemelték, hogy idén kifejezetten sok női alkotó filmje került be a válogatásba.

Igen, de az elsődleges szempont mindig a minőség és az izgalmasság Cannes-ban. Minden más csak utána jöhet. Nem gondolom, hogy kifejezetten fókuszáltak a női alkotókra, és nem is lennék boldog, ha így lenne. Inkább arról van szó, hogy egyre erősebb a felhozatal női filmesek munkáiból is a világban. Egyszerűen a felszínre kerültek erős női alkotók, és ilyen például Szilágyi Zsófi is.

A Kritikusok Hetének programját bemutatva Charles Tesson művészeti vezető úgy jellemezte az Egy napot, mint amely egy a napi rutin igáját nyögő pár életét tárja fel, különös tekintettel az anya egy napjára, amelyet a hétköznapok könyörtelensége ural. A film intim közelségbe enged egy nővel, aki megpróbál valamiféle egyensúlyt teremteni az életében a munkája és a családja által diktált feladatok közepette. Egyetértesz ezzel a jellemzéssel?

Nagyon pontos a leírás, annyit tennék hozzá, hogy bár női szemszögből, egy középosztálybeli anya szemszögéből tárja fel a film a napi rutint, ami felemészt, a mindennapok küzdelme igazából mindenkire érvényes. Nem feltétlenül női kérdés ez: mindenki életében felmerül, hogyan tud megfelelni a mindennapi kihívásoknak, hogy tudja elkerülni az összeomlást. Ez egy általános érvényű probléma, de van egy speciális női szemszög, amelyen keresztül ezt bemutatja az Egy nap.

De azért a trailerből az is kiderül, hogy nem csak a mindennapi problémákkal kell megküzdenie a főszereplőnek, hanem egy ennél nagyobb horderejű gond is felmerül a házastársi hűséggel kapcsolatban.

Nyilván ez egy olyan konfliktus, ami okoz egy plusz feszültséget a mindennapi rutinnal járó stresszen kívül a filmben. De ez is olyasmi, amit valahogy meg kell oldani, ha meg lehet – ez egy nagy kérdés a filmben -, és szerintem egyébként ez is hozzátartozik a mindennapokhoz. Persze, nem minden nap, nem mindenkivel és nem ugyanúgy, de nagyon sokunkkal, nagyon sokszor előfordul, hogy megcsalják.

Jelenetfotó a filmből

A téma miatt az időkezelése is érdekes a filmnek, hiszen úgy kellett bemutatni a Szamosi Zsófia által játszott nyelvtanárnő egy napját, hogy pontosan azokat az érdektelennek tűnő dolgokat nem akarta kihagyni a rendező, amelyek máskor kimaradnak a filmekből. 

Pontosan ezért érdekes ez a párkapcsolati kérdés is, hiszen nyilván nem egy napos probléma egy párkapcsolati hullámvölgy, de ennek az egy napnak a történéseibe tökéletesen bele tudta építeni a rendező a teljes problémát.

Hiába egy nő “csupán” egy napjának történetét meséli el, egy egész család életéről szól.

Ami szerintem még nagyon erős a filmben az az, hogy nem csupán egy kelet-európai történet, azaz egy kelet-európai rendező kelet-európai filmje, hanem egyben egy európai rendező olyan története, amely bárhol a világon érvényes.

Szóba került az interjú elején az Inkubátor Program, amelynek keretében elkészült a film. Így kerültél kapcsolatba a rendezővel?

Én az első két évben vettem részt a programban, az első évben zsűritag voltam és válogató, a második évben már csak válogató, mert nagyon helyesen elválasztották ezt a két szerepet egymástól. Ez a film az első, 2016-os Inkubátor Program nyertese volt, és amikor megnyerte a támogatást, akkor kerestem meg Kenesei Edinával együtt a rendezőt. Nagyon érdekes volt, mert én már ismertem a projektet,

végigasszisztáltam a teljes pályázási folyamatot, és teljesen beleszerettem a filmtervbe.

A producertársamnak semmit sem mondtam, csak elhívtam a pitchfórumra, ahol kihirdették a nyerteseket. A végén azt mondta, hogy egy film tetszett neki nagyon, és ez volt az Egy nap. Mondtam neki, hogy akkor már ketten vagyunk. Ez annyira jó indítás volt, hogy azonnal megkerestük Zsófit, hogy szeretnénk megcsinálni ezt a filmet. Azt hiszem, hogy pont a lelkesedésünk volt az, ami felénk irányította őt, és mellettünk döntött. Érezte rajtunk az őszinteséget.

És mi okozta ezt a szerelmet?

Készített egy pár perces pilotot, amiből tökéletesen kiderült számunkra az a fajta érzékenység és természetesség, ahogy ehhez a dologhoz viszonyult. Ez az a helyzet, amikor a tehetség egyszerűen és őszintén, de megszólal.

Hogyan találták meg Szamosi Zsófiát a főszerepre?

Nehezen. Minden szereplőt nagyon nehezen találtunk meg, egy komoly, hosszú casting előzte meg a forgatást. Három gyerekfőszereplő és egy házaspár van, tehát egy egész család, és az egész családnak passzolnia kell vizuálisan is, habitusban is, mindenben. Hiába talált volna egy tökéletes női főszereplőt a rendező, ha az összes többi szereplő lelóg róla. Kohézióra kellett törekednie. Itt nagyon finom dolgokról van szó, nem pedig nagy történésekről. Ha nem működik a kohézió, akkor a néző nem tudná beleélni magát a család életébe, a dráma sem tudna feszültséget kelteni. Ráadásul kisgyerekeket is castingolni kellett, ami szintén nagyon nehéz. Amikor a gyerekekről beszélünk, nyilván nem színészekről van szó, és egyébként az apát játszó Füredi Leó sem profi. A főszereplők közül csak Szamosi Zsófia hivatásos színész.

Érdekes egybeesés, hogy legutóbb Kocsis Ágnes Friss levegő című filmjét mutatták be a magyar alkotások közül a Kritikusok Hetén, és ha jól tudom, pont most dolgoztok a rendező következő filmjén, az Édenen, amely már a második forgatási szakaszába lép májusban. Mit lehet még tudni erről a filmről?

Már a Friss levegővel kiderült Kocsis Ágiról, hogy egy nagyon különleges látásmódú és nagyon tehetséges rendező, akinek biztos volt, hogy van tovább útja. Utána megcsinálta a Pál Adriennt, ami szintén egy nagyon izgalmas film volt, és Cannes-ból elhozta a FIPRESCI-díjat. Akkor még csak irigykedve néztem mindezt, de egyszer csak megkeresett minket egy tervvel, és akkor halálosan boldog voltam. Ez a film szintén egy általános, az egész világon érvényes problémát feszeget, női szemszögből. A gyártó nem a Filmpartners, de producere vagyok én is. Az első része már leforgott a filmnek, és nagyon ígéretes…

Az is érdekes, hogy a film férfi főszereplője egy belga rockzenész lett.

Évekig kereste a rendező a megfelelő főszereplőket, hiszen itt is nagyon fontos volt, hogy a két főszereplő passzoljon egymáshoz. Sok magyar színészt is megnézett, de végül egy horvát színésznőben (Lana Baric) és egy belga rocksztárban (Daan Stuyven) találta meg azt a párost, akiket el tudott együtt képzelni a vásznon. Az egész folyamat alatt kicsit értetlenkedve néztem, hogy miért találjuk meg a főszereplőket ilyen nehezen, hiszen kiváló színészeket castingoltunk. Mikor megtalálta a két főszereplőt, egyből kristálytiszta lett, hogy miért volt erre a hosszú válogatásra szükség.

Fontos számodra, hogy női rendezők projektjeit karold fel, vagy egyszerűen csak így alakult?

Mindig a tehetség a legfontosabb.

Az a lényeg, hogy egy alkotónak legyen mondanivalója,

és azt úgy tudja megfogalmazni, hogy sokak számára érthető és érdekes legyen, minőségi formában. Hogy ezt meg tudja-e valaki valósítani, az nem attól függ, hogy férfi e vagy nő. De a világ, ha nagyon lassan is, arrafelé halad – nem a teljes egyenjogúságról beszélek, mert arról tudjuk, hogy nem létezik – , hogy a nők is meg tudják mutatni magukat, és egyre komolyabb karriereket tudnak építeni a filmszakmában is. Egy világjelenség része, hogy egyre több nagyon erős női rendező van. Közéjük tartozik Kocsis Ági is.

Szilágyi Zsófia rendező az Anna szerepét alakító Szamosi Zsófiát instruálja
MTI Fotó: Kallos Bea

Hollywoodban nagyon fontos téma a női filmesek helyzete. A Testről és lélekről kapcsán Mécs Mónikával is beszélgettem korábban, és tőle is megkérdeztem, hogy producerként érezte-e valaha annak a hátrányát, hogy nő. Azt mondta, hogy ez fel sem szokott merülni. Neked milyen tapasztalataid vannak?

Szerintem a filmszakma olyan speciális sziget, ahol nincs diszkrimináció, semmilyen olyan hátrányt nem érez az ember, ami női mivoltából fakadna.

Mármint úgy érted, hogy Magyarországon.

Igen. De ettől függetlenül igaz, hogy arányaiban sokkal több férfi van a szakmában.  Ez szerintem nem abból fakad, hogy a nők nem jutnának szóhoz, hanem a szakma fizikai nehézsége okozza. A filmkészítés nagy megerőltetés, ami annyira bizonyos időszakokra koncentrálódik, ráadásul olyan kiszámíthatatlanul, hogy hagyományos családi élet mellett filmes karriert építeni nagyon nehéz. Az most mindegy, hogy valaki rendező, producer, vagy a technikai stáb tagja, mert

ahhoz, hogy filmes legyen és a filmszakmában teljesíteni tudjon, mindenképpen támogató családra van szüksége.

Szerintem ez az, ami eltolja az arányokat a férfiak javára, nem pedig a diszkrimináció.

Eddigi filmjeid között művészfilmek, de kifejezetten közönségfilmek is akadnak szép számmal. Mivel foglalkozol szívesebben?

A filmek minőségét vagy szerethetőségét nem az dönti el, hogy mi a műfajuk. Ha egy közönségfilm kvalitásos, én arra ugyanolyan büszke vagyok, mint egy fesztiválokon szereplő filmre. Az igaz, hogy több kvalitásos film születik művészfilmként, mint vígjátékként.

Mit gondolsz a jelenlegi magyar filmtámogatási rendszertől?

Szerintem egy nagyon átlátható és tiszta rendszer épült ki, aminek ugyan nem minden döntésével értek egyet, hiszen nyilván azoknak az embereknek az ízlését tükrözi, akik a filmekről döntenek, de

projektalapon születnek ezek a döntések, és nem poltikai, ideológiai vagy haveri alapon.

Ezért mondom, hogy tisztességes a rendszer, és csak üdvözölni tudom. Főleg amióta az Inkubátor Program is létrejött, ami lehetőséget ad első filmes rendezők bemutatkozására is. Igaz, hogy nagyon kevés pénzből, de pont annyit forrást biztosítanak ezekhez a filmekhez, amiből már kiderül, hogy valaki tehetséges e vagy sem. Eddig a kezdők csak véletlenszerűen jutottak filmhez, vagy szívesség alapon. Ez pedig nem egy üzleti modell. Most ez pályázati alapon történik.

Gondolom az alacsony költségvetés azért elég nagy kihívást jelent most is.

Igen, de ha a rendezőnek és a producernek van hajlandósága a kereteken belül gondolkodni, akkor nincs baj ezzel. Akkor van baj, ha a rendező és a producer ezt nem veszi tudomásul. De olyan szigorú az elszámoltatás a Filmalapnál, hogy nincs arra mód, hogy egy rendező elszálljon: mar a fejlesztési szakaszban, a forgatás előtt és közben is kordában tartják a produkciót.

Milyen rendezőként jellemeznéd Szilágyi Zsófiát?

Szerintem nincs egyszerű rendező, hiszen aki tehetséges, annak mindig vannak olyan dolgai, amikhez ragaszkodik, viszont producerként nehéz a megvalósításuk. Én még nem találkoztam könnyű rendezővel, de ha van egy normális emberi kapcsolat a rendező és a producerek között – mint ahogy Szilágyi Zsófi és Kocsis Ágnes esetében így van -, akkor ezek a nehézségek áthidalhatók. Az óhatatlanul keletkező feszültségek mindig feloldódnak a kölcsönös tisztelet miatt. Tehát abszolút szeretetteljes a viszony az alkotók és köztünk, beleértve a producertársamat és az egész stábot.

Hogy néz ki a következő hete a stábnak?

Kedden indulunk Cannes-ba, és akit csak tudunk, elviszünk. Erre pályáztunk a Filmalapnál, és ők is nagyra értékelték, hogy van egy magyar film Cannes-ban, ezért nagyon segítőkészek voltak. A kis költségvetés miatt mindenki annyira áron alul dolgozott, hogy szeretnénk legalább ezzel a gesztussal viszonozni az erőfeszítéseiket.  8-án indulunk, a hivatalos rész pedig 10-éig tart. Több vetítés is lesz, de az első bemutató, ahol a szakma és a sajtó is ott lesz, az 9-én, kedden van. Mi, saját költségen még kinn maradunk a producertársammal és Zsófival két napot, hiszen őt még biztosan fogják hívni interjúzni és közönségtalálkozókra. Szóval összesen négy napot leszünk Cannes-ban, de nem nyaralás lesz, az biztos.

Még mindig aktuális a romagyilkosságokról készült film

Felkavaró és fontos témát boncolgató film Bogdán Árpád Genezis című alkotása, amely tíz évvel a romagyilkosságok után került a moziba, de korántsem mondhatjuk, hogy aktualitását vesztette volna. A rendező olyan filmet akart forgatni, amely három történetszálat felvéve más-más kontextusba helyezi a rasszista bűncselekményeket, viszont ennek következtében egyenetlen és széttartó lett, ráadásul az üzenete sem világos.

 

Bogdán Árpád a gyilkosságok óta tervezte a filmjét, melynek témája sajnos még most is legalább ugyanannyira aktuális, mint a konkrét bűncselekmények idején. A legszegényebbek kiszolgáltatottsága, a társadalmi rétegeket egymás ellen fordító frusztráció, amely akár szélsőséges gyűlöletbe és erőszakba is torkollhat most is jelen van a társadalomban.

A témát már mások is feldolgozták: az elmúlt években készültek olyan magyar filmek, amelyek konkrétan a romagyilkosságokkal (Csak a szél, Ítélet Magyarországon), vagy a szélsőségesség felerősödésével (Veszettek) foglalkoztak, Bogdán Árpád alkotása viszont meglepő módon nem ilyen. A rendező saját bevallása szerint inkább arra fókuszált, hogy a társadalom kisebb egységeiben, a családokban hogyan csapódhatnak le a hasonló tragédiák. Nem arra keresi a választ, mi az oka a társadalmi feszültségeknek, miért válhattak cigányok a származásuk miatt gyilkosságok áldozatává, és milyen hatással van mindez a roma közösségre vagy az egész országra. Az pedig pláne nem volt célja, hogy elmesélje a gyilkosságok történetét, ezért ezt nem is érdemes keresni a Genezisben.

Bogdán Árpád három részre osztotta a filmjét, és ezek a „fejezetek”

három olyan karaktert állítanak a középpontba, akiknek a sorsa így-úgy kapcsolódik a bűncselekményekhez.

Az első fejezet – és egyben messze a legfontosabb és legerősebb – a kilencéves Ricsié, akit a nagyszerű amatőrszínész, Csordás Milán játszik. Azon kívül, hogy édesapja falopásért börtönben van, Ricsi átlagos kisfiúnak tűnik. Iskolába és focizni jár, szereti a kutyáját, és sajnos az sem tekinthető nagyon különlegesnek a mai Magyarországon, hogy romaként szegénységben él, anyja pedig közmunkásként dolgozik. Ricsiék nem nyomorognak, a család inkább tisztes szegénységben él, de az apa két éves börtönbüntetésének híre értelemszerűen nagyon rossz kilátásokat tartogat számukra. Közben pedig a környéken elkezdődnek a roma lakosok elleni támadások is, minderről azonban sok minden nem derül ki, hiszen Ricsi szemszögén keresztül látjuk és halljuk a történteket. Őt pedig nem akarják beavatni ezekbe a szörnyűségekbe, ezért inkább csak sejti és érzi, hogy baj van. Aztán be is következik a tragédia: Ricsi családját megtámadják, édesanyja is meghal, és ő, habár túléli a támadást, fenekestül felfordul a világa, és teljesen egyértelmű, hogy soha nem fog megszabadulni az átélt élménytől.

Illési Anna Enikő a Genezisben.

A következő fejezet Virágról (Illési Anna Enikő), a tizenéves hallássérült lányról szól, aki barátján keresztül kerül kapcsolatba a gyilkosságokkal. Ricsihez hasonlóan neki is bepillantást nyerhetünk családi helyzetébe és életkörülményeibe, amelyek a külső szemlélő számára ugyan sokkal jobbak, mint amit a kisfiú elmondhat magáról, de még így is elég nyomasztó képet mutatnak. Szép lassan kiderül, hogy Virágnak is súlyos tragédiák terhelik az életét: ott van mindjárt a molesztáló apja, barátja pedig a romagyilkosságok elkövetői között van, amiről a lány is csak sokára és véletlenül szerez tudomást.

A harmadik fejezet főszereplője egy jól szituált, fiatal ügyvédnő, Hanna (Cseh Annamária), akire rábízzák Virág barátjának jogi képviseletét, tehát az ő története eleve a gyilkosságok után kezdődik. De neki is van egy súlyos személyes tragédia az életében: elvesztette kislányát, amit képtelen feldolgozni.

Ez a sok háttérsztori eléggé összekuszálja a film dramaturgiáját, és bár a főszereplők saját problémái kétségkívül új rétegeket adnak hozzá a karaktereikhez, igazából érthetetlen, hogy a fő téma szempontjából miért volt fontos mindezt bemutatni. Ráadásul a sok mellékszál széttartóvá és vontatottá teszi a filmet, és ehhez még hozzájönnek a kifejezetten szimbolikus jelenetek és motívumok is. Ezek nagyon szépen vannak fényképezve, egyfajta líraiságot kölcsönözve a filmnek, emellett arra hivatottak, hogy összekapcsolják az egyes fejezeteket. Több olyan elem is van, amely vissza-visszatér, összekötve a három karaktert, viszont

a sok szimbólum és esztétizálás néha indokolatlanul nagy terepet kap,

és leuralja a forgatókönyvet.

Ráadásul az egyes fejezetek minősége sem egyforma. A Bogdán által alkalmazott történetmesélési forma és a hozzárendelt vizuális kifejezőeszközök a maga körül csak információmorzsákat elcsípő Ricsihez illenek leginkább, és nyilván az ő történetére vagyunk a leginkább kíváncsiak. Viszont, mivel ezzel nyit a film, és itt történik meg maga a támadás is, utána jelentősen veszít erejéből a Genezis. Virág fejezete is eléggé kidolgozott, de jóval kevésbé fajsúlyos az alapsztori szempontjából, az ügyvédnő története pedig még ehhez képest is kevésbé sikerült és kicsit erőltetettnek is hat. Persze eleve meglepő, hogy miért rájuk fókuszált a rendező ahelyett, hogy mondjuk más áldozatok vagy a támadók, esetleg a közösség nézőpontjából mutatná az eseményeket.

A magyarázat erre az, hogy Bogdán azt akarta bemutatni, hogy a helyi romákon kívül is számtalan embert és családot érintettek a gyilkosságok, méghozzá különböző társadalmi rétegekben. Viszont szintén meglepő döntés, hogy a rasszista indíték csak érintőlegesen kerül elő a filmben, pontosabban a rendező nem ezzel foglalkozik.

Az áldozatok cigánysága helyett sokkal fontosabb a főszereplők személyes tragédiája.

Valószínűleg ezzel magyarázható, hogy Bogdán Árpád nem olyan üzenettel engedi újtára a nézőt, hogy a társadalom egy csoportja elleni támadások micsoda károkat okoztak az egész közösségnek. Épp ellenkezőleg: ahogy a szereplők sorsa a film végén összeér, azzal kifejezetten pozitív, optimista üzenete lesz a filmnek. Ez sajnos meglehetősen furcsán hat nemcsak 2008, hanem 2018 Magyarországán is. Igaz, hogy Bogdán nem közösségekre, hanem egyes emberekre koncentrál, és ezen a szinten talán még tényleg van némi remény.

Ember és gép harca a Keleti aluljárójában

A Friss Hús Nemzetközi Rövidfilmfesztiválon debütált Deák Kristóf új filmje, A legjobb játék. Az Oscar-díjjal elismert Mindenkihez hasonlóan a rendező ezúttal is egy morális dilemmáról és a közösség erejéről készített filmet.

Kicsit több mint egy év telt el azóta, hogy Deák Kristóf Mindenki című alkotása megkapta a legjobb rövidfilmnek járó Oscart. A rendező most bemutatott filmje látszólag nagyon más, mint a gyerekkórusról szóló, 90-es években játszódó Mindenki, már csak azért is, mert A legjobb játék kicsit futurisztikus problémafelvetéssel operál, amelyet azonban nem nehéz elképzelni a jelenlegi technológiai fejlettség szintjén sem. A film ebből a szempontból némileg olyan, mintha a népszerű disztópikus sorozat, a Black Mirror egyik epizódja lenne, de a kicsengése azért jóval pozitívabb annál. És pontosan ebben hasonlít nagyon a Mindenkire.

A legjobb játékban az emberek és a munkájukat veszélyeztető gépek kerülnek konfliktusba egymással. Adott néhány biztonsági szakember, akinek az a feladata, hogy egész nap figyelje a metróaluljáróban közlekedő embereket. A cél az, hogy minél hamarabb azonosítsák azokat, akik veszélyt jelenthetnek az utasokra. A szokatlan viselkedésű emberekre fókuszálnak; tolvajokat, terroristákat keresnek, és ha kell, riasztják a „terepen” dolgozó kollégáikat, mindebben pedig egy profi rendszer áll a rendelkezésükre. A biztonsági kamerák képei alapján a számítógép automatikusan jelzi, ha valaki gyanús, azt viszont már a monitor mögött ülő embereknek kell eldöntenie, hogy valós veszélyről vagy téves riasztásról van-e szó. Legalábbis ezt gondolja Áron (Rétfalvi Tamás), aki kollégáival még versenyezik is abban, hogy ki értékel gyorsabban és jobban.

Igaz, hogy egész nap egy üres szobában, egy hatalmas monitor mögött ül egyedül, és jóformán csak akkor találkozik hús-vér emberrel, amikor jön a műszakváltás (már ez is lehet egyfajta kritikája a technológia által meghatározott világunknak), de élvezi a feladatot, és látszólag az ő kezében van az irányítás. Áron azonban véletlenül rájön, hogy tulajdonképpen nem együtt dolgozik a géppel, hanem betanítja azt, hogy később emberre már ne is legyen szükség a feladathoz. Minél hamarabb éri el, hogy a gép mesterséges intelligenciája képes legyen mindarra, amire ő, annál jobb munkát végez, csakhogy ezáltal elveszíti a saját megélhetését is. És itt jön a Mindenkihez hasonlítható morális dilemma: mit tehetünk hétköznapi emberként, ha az elvárások és a kötelességeink szembe mennek az érdekeinkkel? Ha azt vesszük észre, hogy elnyomnak és kihasználnak bennünket vagy akár másokat? A Mindenki gyerekszereplői nyíltan szembe szálltak az igazságtalansággal, ezért szerették olyan sokan a filmet.

Ez a pozitív kicsengés itt is megvan abban, ahogy Áron és váltótársa, Vica (Szabó Irén) reagálnak a problémára, és az is hasonlóság a két filmben, hogy itt is a közösség erejében rejlik a megoldás. Nem szeretnénk lelőni a poént, de kifejezetten szórakoztató és felemelő ez a része a filmnek amellett, hogy vizuálisan is nagy élmény. Csakhogy, mivel itt a munkájukat féltő felnőttekről van szó, ez a “megoldás” mégsem lehet olyan nyílt és bátor, mint a gyerekek esetében, ráadásul egyértelmű, hogy optimistán nézve is csak ideig-óráig működhet Áron és Vica ötlete.

De Deák Kristóf a filmjében nem is a választ keresi arra, hogy hogyan lehet feloldani ezt a problémát, ami valószínűleg az egyik legnagyobb, amivel az emberiség a közeljövőben szembenéz. Gépeket alkotunk, hogy jobban és gyorsabban végezzék el helyettünk a munkát, de a fejlődés oda vezet, hogy embertömegek megélhetését veszélyezteti, és akár olyan területeken is átveszi a helyünket, ahol nem is sejtettük volna, hogy ez lehetséges. A rendező csak felveti a problémát egy nagyon is könnyen érthető és átélhető helyzeten keresztül.

A film ráadásul egy másik morális kérdést is érint, hiszen a film szereplőinek munkája az, hogy folyamatosan megfigyeljék embertársaikat – elvileg a saját biztonságuk érdekében. És, habár attól valószínűleg nem kell tartani, hogy a BKK a Keleti aluljáróban (itt forgatták a filmet) a legprofibb technológiával monitorozza az utasokat, a kamerák már most is mindenütt ott vannak, és ki tudja, hogy kik, miért és hogyan figyelnek minket.

Földbe állt az űrutazó cigány sztorija

Értelmezhetetlen katyvasz lett Lengyel Balázs Lajkó – Cigány az űrben című nagyjátékfilmes bemutatkozása, amely elvileg fekete komédia, de igazából teljesen meghatározhatatlan jellegű alkotás. Már a téma alapján is elborultnak tűnt a film a cigány kozmonautáról, aki még Gagarint is megelőzte az űrben, de szórakoztatóan elborultnak. Az ígéretes alapötletből azonban sajnos korántsem sikerült jó filmet kihozni.

 

Érthetetlen, hogy a Filmalapnál, amely kiemelten kezeli a támogatásra méltónak talált filmtervek esetében a forgatókönyvfejlesztést (ennek hasznosságáról a szakma is rendre elismerően szól), hogyan mehetett át egy olyan forgatókönyv, amiből végül a Lajkó lett. Nehéz elhinni, hogy senkinek nem tűnt fel, hogy ebből nem fog összeállni egy film – és akkor még nem is említettük, hogy a rendező, Lengyel Balázs eddig elsősorban szintén forgatókönyvíróként volt ismert. Az Aranyélet második évadának vezető írója volt, és a Lajkó társforgatókönyvírójával, Lovas Balázzsal ketten jegyezték a tavaly bemutatott Kojot című filmet, amit a kritika nagyon szeretett, és a filmhetes balhé után a nézők szívébe is belopta magát.

Első saját nagyjátékfilmjének valószínűleg az lett a veszte, hogy

túl sok mindent akart belepakolni íróként, rendezőként pedig képtelen volt ennyire heterogén alapanyból kihozni valami jót.

Pedig papíron kellően jól hangzott a sztori ahhoz, hogy valami különleges alkotás szülessen belőle, bár azt is lehetett érezni, hogy vagy nagyon vicces, vagy nagyon fárasztó lesz a végeredménye. Inkább ez utóbbi teljesült, azzal a korrekcióval, hogy a legerősebb érzése a nézőnek a film megtekintése után a zavar: mi is volt mindez, amit most láttunk?

Gyabronka József (Karmazsin elvtárs) és Keresztes Tamás (Lajkó) Forrás: Vertigo Media

A történet főszereplője Serbán Lajos, azaz Lajkó (Keresztes Tamás), aki mindenáron űrhajós akar lenni annak ellenére, hogy az apja, Flórián (Pálffy Tibor) már gyerekkorában megmondja neki: a cigányok nem mennek az űrbe. Lajkóba édesanyja (Papadimitriu Athina) ülteti el a világűr iránti vágyódást, aki ráadásul éppen fia egyik rakétakísérletének az áldozata lesz. Lajkó ennek ellenére kitart az álmai mellett, és az ügyefogyott helyi potentát, Karmazsin elvtárs (Gyabronka József) is támogatja a „kiképzését” a maga szerény eszközeivel.

Lajkó a téesz pilótájaként és egy megbuherált hőlégballonnal éli ki repülés iránti vágyát, de közben kitör az 56-os forradalom, és véletlenül összetűzésbe kerül a Vörös Hadsereggel. Innentől akár tragikus vég is kinézhetne Lajkónak, de ehelyett mesebeli fordulatot vesz az élete:

kiválasztják a szovjet űrprogramba kozmonautajelöltnek, és jótevőjével, Karmazsin elvtárssal Bajkonurba utazhat.

Útközben Flórián is csatlakozik hozzájuk, akinek sikerül meglépnie a börtönből, és ha már így alakult, fiával tart. Az űrközpontban aztán egyre sokasodnak az intő jelek, amik arra engednek következtetni, hogy mégsem diadalmenet vár Lajkóra, inkább egy sor leküzdendő akadály. Maga Brezsnyev felügyeli a versenyt, amelyben négy lehetséges jelölt versenyez az űrutazás jogáért – bár egyre inkább világos lesz, hogy a szovjetek nem egy kommunista hőst keresnek a fura kozmonautaolimpián, hanem kísérleti nyulat. Túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen, hogy az oroszok egy magyart, ráadásul egy cigányt akarnak elsőként az űrbe küldeni. Ahogy Brezsnyev elvtárs is megmondja: Lajkó nem lehet az első ember az űrben, maximum az első cigány.

Forrás: Vertigo Media

Ez alapján simán lehetne szórakoztató és még elgondolkodtató is a film, és az ember a kezdetekkor hajlamos is egy-egy fura jelenet vagy kínos vicc után azt gondolni, hogy biztos lesz ez még jobb. Például ebben reménykedünk miután végignézzük, hogy a kis Lajkó (Varga Zétény) a kerti budiból épít rakétát (kitalálhatják, mi lesz itt a fő poénforrás). Sajnos azonban maximum egy-egy jelenet erejéig tudunk túllépni ezen, de egy pillanatig sem áll össze a film. Eleve teljesen érthetetlen a történetvezetés: van, hogy jó hosszan időz a film valamin (például a szovjet elvtársak csókolózási mániáján), ami se nem viszi előre a sztorit, se nem vicces, máskor egy néhány mondatos narrációval elintéznek az alkotók valami fontosat ahelyett, hogy a bemutatásával fáradnának.

Miközben a fő történetszál sem működik, a Lajkó tele van fura mellékszálakkal is, például Lajkó apjáról, akinek semmi, de tényleg semmi dramaturgiai szempontból értelmezhető szerepe nincs. Az egyetlen, ami miatt érdemes volt beletenni a filmbe, hogy ő maga a megtestesült cigány sztereotípia, miközben Lajkó pedig nagyon nem az – mintegy ellenpontozzák egymást. Ez akár megint érdekes is lehetne: Lajkó, akit az egyenlőségelvű kommunisták is leírnak azzal, hogy cigány, a saját közösségében is különc. De ezzel sem kezd igazából semmit a film, mint ahogy semmi mással sem. Pedig az exnáci versenyző, a Böger Anna által alakított Helga Mengele (igen, az a Mengele) révén még a holokauszt témája is bekerül a filmbe ’56, a hidegháború és az űrverseny mellé. Ja, és a szintén a sztoriba erőltetett szerelemi szálakról, amelyek közül a homoszexuális különös jelentőségre tesz szert, még nem is szóltunk.

Ráadásul Lengyel Balázs nem állt meg az abszurd és groteszk elemeknél, hanem még a szürrealitás irányába is kikacsingat néhányszor. Tényleg van itt minden, mint a búcsúban, és jó kerettörténet ide vagy oda, nehéz lenne ezeket összehozni egy értelmes filmmé. Úgy meg, hogy az űrutazós sztori sem működik, esély sincs erre. A legkülönösebb mégis az, hogy

a sok fura és bizarr elem mellett a történet összességében bántóan kiszámítható.

Néha szinte előre látjuk vagy halljuk, mit fog tenni vagy mondani az adott szereplő, és csak remélni lehet, hogy aztán mégsem az történik. De sajnos rendszerint csalatkozunk ebben a reményben.

Forrás: Vertigo Media

Ami pozitívumként említhető, az a Lajkó látványvilága, annál is inkább, mert látszik, hogy nem sok pénz állt az alkotók rendelkezésére. A filmben a díszletekkel és a jelmezekkel megteremtett 50-es évek miliő egyszerre hiteles és karikatúraszerű (Valcz Gábor és Sinkovics Judit munkája), sajnos a karakterekről ez viszont már nem mondható el. Karmazsin elvtárs lehetne vicces, de aztán olyan irányba halad a története, amin már nem lehet nevetni, Flórián karaktere ugyebár eleve csak koloncként lóg a történeten, a többieknek meg még ennyi lehetősége sincs a kibontakozásra. Lajkóból a nagyszerű Keresztes Tamás mindent kihozott, amit csak ebben a sztoriban lehetett, és tulajdonképpen a látvány mellett az ő karizmája az, ami valamennyire a hátán viszi a filmet. De maga a karakter ettől még szintén nincs jól kidolgozva.

Miközben a mondanivaló elvileg az lenne, hogy nem kell feladni a legképtelenebb álmainkat sem, Lajkó legtöbbször csak sodródik a célja felé a történetben, ráhatása nem sok van rá. Kicsit olyan, mintha maga a rendező is így járt volna a filmjével.

Új magyarázattal állt elő a Kojot-botrány kapcsán a film egyik producere

Több mint egy évvel a bemutatása után a héten újra a mozikba került a Kojot című magyar film, amely szinte kultstátuszba emelkedett a körülötte zajló furcsaságok, és a mai magyar valóság brutális ábrázolása miatt. Sokan politikai okokkal magyarázzák, hogy a Kojot csak kevés emberhez jutott el a bemutatása után, és a Magyar Filmhéten sem volt látható. A gyártó Megafilm szerint viszont ez félreértés: ők mindent megtettek azért, hogy minél többen megnézhessék Kostyál Márk filmjét. Helmeczy Dorottya producer a FüHü-nek azt is megindokolta, hogy miért vonta vissza a Kojot nevezését a Filmhétről.

 

Kostyál Márk első filmje nemrég azzal került be a hírekbe, hogy „letiltották” a Magyar Filmhétről. Arról a filmes seregszemléről, amelyet többek között azzal reklámoztak, hogy az összes, 2017-ben bemutatott magyar nagyjátékfilmet megnézhetik rajta a nézők. A Kojot viszont kimaradt a programból, mert a Kálomista Gábor tulajdonában álló gyártócég, a Megafilm az utolsó pillanatban visszavonta a nevezést. Az erről beszámoló hírportálók cikkei alapján nagy felháborodás lett az ügyből, erre válaszul feltették a filmet a YouTube-ra, hogy a Filmhét ideje alatt (február 7-11.) ingyen meg lehessen nézni. A rossz minőségű verziót az újabb felháborodás után lecserélték egy jobbra, amelyet azóta eltávolítottak, de így is százezres letöltést produkált. Most már csak a rosszabb változat érhető el, de az is átlépte az ötvenezres letöltést.

Hogy kontextusba helyezzük, mit jelent ez: rendes moziforgalmazásban mindössze ötezer néző látta a Kojotot, és egy magyar filmnél már a százezres nézőszám is hatalmas eredménynek számít. Az Oscar-díjra jelölt Testről és lélekről-t 2017 végéig 91 ezren nézték meg moziban (azóta a jelölés miatt újra elkezdték több helyen is vetíteni, ami jelentősen megnövelte ezt a számot), és összesen három olyan magyar film volt, amely átlépte a százezres határt a mozikban: a Kincsem, a Viszkis és a Pappa Pia, igaz, ezek jóval több nézőt vonzottak százezernél.

Pedig a vidéki kiskirályok gátlástalanságát bemutató témája, jól megkomponált akciójelenetei, illetve a színészi alakítások miatt a kritikusok is dicsérték a filmet. Kostyál Márk a legjobb elsőfilmesnek járó díjat, a Kojot egyik szereplője, Mátray László a legjobb férfi epizódalakítás díját kapta meg február elején a magyar filmkritikusoktól.

Emellett már tavaly is születtek cikkek arról, hogy méltatlanul kevés emberhez jutott el Kostyál filmje. A filmhetes balhé miatt ez megváltozott, és

a Megafilmnél úgy döntöttek, hogy újból a mozik rendelkezésére bocsájtják a filmet, ráadásul ingyen.

Kérdés, hogy mi áll a szokatlan eljárás mögött, és korábban miért jutott el olyan kevés emberhez a film. Az egyik magyarázat szerint a Megafilm politikai okokból akarta elrejteni a Kojotot a közönség elől, ezért nagyon kevés helyen és rövid ideig volt látható (február 16-án kezdte játszani 24 budapesti és vidéki mozi, márciustól viszont csak filmfesztiválokon és filmklubokban vetítették), illetve nem is reklámozták rendesen. Az újabb bemutatkozási lehetőséget jelentő Filmhétről pedig letiltották, majd megpróbálták jól-rosszul kezelni a botrányt. Kostyál Márk filmje ezért mára szinte rendszerellenes szimbólum lett, pedig maga a rendező nem erősítette meg a politikai elhallgattatás teóriáját. A Magyar Nemzetnek nemrég azt mondta, hogy a Kojot elsősorban nem a hatalommal való visszaélésről szól, de a korrupcióval kapcsolatos áthallások jogosak, hiszen a film azon a Magyarországon játszódik, amelyben mi is élünk. Viszont azt is hangsúlyozta, hogy a Kojotot 320 millió forinttal támogató Magyar Nemzeti Filmalap a forgatókönyv-fejlesztéstől egészen a bemutatásig végig mellette állt.

Az is felmerült magyarázatként, hogy a 2017-es kampányt elszúrták, ezúttal pedig egy jól sikerült gerillamarketingről van szó: a filmhetes balhé miatt olyanok is megismerték a Kojotot, akik korábban nem is hallottak róla. A harmadik verzió szerint pedig pont azért nem volt népszerű a mozikban a Kojot, amiért később kivívhatta magának a kultfilmszerű státuszt: a magyar filmeknél szokatlan eszközökkel dolgoz fel egy nem éppen közönségcsalogató témát, ráadásul ismeretlen rendező ismeretlen színészekkel forgatott alkotásáról van szó, amelyről még a címe sem árul el semmi közelebbit. Ez a verzió áll legközelebb a Megafilm magyarázatához is, hiszen a cég kitart amellett, hogy nem akarták elrejteni a filmet, sőt.

Megkérdeztük a gyártót, ha nem volt ilyen szándékuk, akkor miért nem szerepelhetett a Filmhét programján a Kojot – ugyanis erre is többféle teória létezik. A politikai szál mellett felmerült az is, hogy egyszerű figyelmetlenség vagy félreértés volt az oka. De még az is, hogy a film egyik alkotója a gyártót megkerülve adta le nevezést, ami nem tetszett Kálomista Gábornak, ezért tiltotta le a filmhetes szereplést. Helmeczy Dorottya, aki Kálomista mellett a Kojot társproducere volt,

magára vállalta a nevezés visszavonását a filmet ért támadásokra hivatkozva.

„A nevezéssel adódott egy technikai probléma, ezzel egyidőben olvashattuk gyártóként azt, hogy a filmet azért nem kívánjuk nevezni, mert esetlegesen politikai tartalommal bír” – válaszolta. Ezért döntöttek aztán úgy Helmeczy magyarázata szerint, hogy máshogy teszik elérhetővé a filmet: „A nevezést én magam vontam vissza, amikor úgy döntöttünk, hogy széles platformokon akarjuk inkább látni”. Az nem világos, hogy miért zárta ki szerintük ez a széles platform és a filmhetes szereplés egymást.

A producert a Kostyál szerint elhibázott marketingkampányról is kérdeztük. A sajtóban a nem túl feltűnő reklámozást úgy is interpretálták, hogy a szintén Kálomista érdekeltségébe tartozó forgalmazó, a Hungaricom nem is akarta népszerűvé tenni a filmet. Helmeczy Dorottya a FüHü-nek elküldte, hogy mire költötték a Kojot összesen 11 milliós marketingbüdzséjét, a reklámköltések között többek között ezek a tételek szerepelnek:

  • a film 2016. decemberében elindított Facebook-oldala és saját YouTube-csatorna
  • 66 db televíziós spot a TV2-n
  • bannerkampány 2017. február 13- 27. között 150 internetes portálon
  • 150 print mozis plakát és 400 darab flyer
  • két sajtóvetítés, amelyen összesen 12 fő vett részt
  • két trailer és hat promóvideó

Külön hangsúlyozta, hogy a filmet 33 fesztiválra is nevezték, de egy kivétellel – Kolozsvár – sehol sem kérték a programba, így nem is vetítették. A felsorolt fesztiválok között szerepel a berlini, a cannes-i, a locarnó-i, a karlovy vary-i, de dél-amerikai és ázsiai helyszínek is.

A producer szerint tehát mindent megtettek azért, hogy eljusson a film a nézőkhöz. Helmeczy úgy gondolja, hogy a 131 perces játékidőt sokallhatták a nézők, továbbá kiemelte azt is, hogy a rendező ragaszkodott ahhoz, hogy ismeretlen színészekkel dolgozzon, ami szintén nem tesz jót a nézettségnek. Azt is hozzátette, hogy a nézők egyébként is közönségfilmeket részesítik előnyben, és mivel kevesen nézték meg, a mozik hamar levették a műsorukról a Kojotot. A politikai vádakkal kapcsolatban pedig hangsúlyozta, hogy a Kojot

egy 2012-es filmterv alapján készült, amely „teljesen más társadalmi struktúrában jött létre, mint a mostani”.

Azt viszont sikerként értékelte, hogy az elmúlt hetek „forgalmazói döntései” miatt végül sok emberhez eljutott a film. Kostyál Márk is arról beszélt, hogy örül, hogy újra mozikba kerülhet a Kojot, ami szerinte a közönségnek, illetve néhány bátor filmes harcának köszönhető. Kérdés, hogy hányan fognak beülni a filmre, miután az érdeklődők nagy része valószínűleg úgyis megnézte online. Kostyál Márk ráadásul a Népszavának legutóbb arról beszélt, hogy a forgalmazó olyan technikai követelményekkel állt elő, amelyeknek a kis mozik nem tudnak megfelelni, és a közönségtalálkozók megszervezését is engedélyhez kötik.

A szövevényes történettel kapcsolatban még azt érdemes kiemelni, hogy Kálomista Gábor esetleges szerepét nem véletlenül hangsúlyozta a média. A befolyásos producernek 2016-ban is volt már egy hasonló balhéja: akkor Gigor Attila Kút című alkotását hívatta vissza a moziból, hogy kivágasson egy jelenetet, amelyben ő maga volt látható egy Hír TV-s archív felvételen. Akkor több filmes kiállt a Kút alkotói mellett, és végül elült a botrány.

Helen Mirren is köszöntötte a születésnapos Szabó Istvánt

Ma ünnepli 80. születésnapját az első Oscar-díjas magyar játékfilm, a Mephisto rendezője, a Kossuth-díjas Szabó István. Helen Mirren videóüzenetben köszöntötte őt.

A Saul fia 2016-os sikere előtt Szabó István volt az egyetlen olyan magyar filmrendező, aki nagyjátékfilmmel tudott Oscart-nyerni. A Mephisto 1982-ben nyerte meg a díjat a legjobb idegennyelvű film kategóriájában, de Szabónak akkor ez már második jelölése volt: 1981-ben a Bizalomért jelölték. Később pedig a Redl ezredes (1986) és a Hanussen (1989) is jelölést kapott, amely két film tulajdonképpen trilógiát alkot a Mephistóval. Szabó Istvánnak még egy filmje kapott Oscar-jelölést, a Csodálatos Júliából a címszereplő Annette Beninget legjobb női főszereplőnek jelölték.

Ezek nagy költségvetésű, koprodukcióban készült filmek voltak, de a magyar filmtörténet szempontjából legalább ennyire jelentős Szabó István hatvanasévekbeli, “újhullámos” korszaka: az Álmodozások kora (1965), az Apa (1966) és a Szerelmesfilm (1970), amely szintén trilógiát alkot.

Szabó István filmográfiája és díjai alapján a legsikeresebb magyar rendező, aki világsztárokkal dolgozott együtt: Glenn Close-zal, Ralph Fiennesszal, Rachel Weisszel, Annette Beninggel, Harvey Keitellel és azzal a Helen Mirrennel, aki Az ajtó főszerepét játszotta, és most videóban üzent a rendezőnek. A felvételen, amelyet a Magyar Nemzeti Filmalap tett közzé, arról beszél, hogy Szabó István nagyszerű filmes, akit mindenki szeret és tisztel.

Szabó Istvánt a Magyar Filmhéten is köszöntötték, és a nemrég kezdődött berlini filmfesztivál előtt hat filmjét vetítették le, hogy így tisztelegjenek a munkássága előtt.

Lea Seydoux is játszik Enyedi Ildikó új filmjében

A Testről és lélekről stábja még az Oscar-gálára készül, de időközben elkezdődtek Enyedi Ildikó új filmjének a munkálatai. Most kiderült, hogy a koprodukcióban készülő A feleségem története egyik főszereplője a francia sztár, Lea Seydoux lesz.

A hírt a Hollywood Reporter írta meg, és részletesen írtak a filmről is, amelyről korábban Mécs Mónika producer a FüHü-nek azt mondta, hogy a Testről és lélekről-höz képest egy jóval nagyobb költségvetésű alkotásról van szó. Producertársa, Muhi András pedig arról beszélt, hogy az Oscar-jelölt filmhez hasonló remekmű születhet.

A feleségem története Füst Milán azonos című regényéből készül, egyben Enyedi első olyan nagyjátékfilmje, amely irodalmi adaptáció – de a forgatókönyvet most is a rendező írja -, és egyben az első olyan, amely angol nyelvű lesz.

A Hollywood Reporter leírja, hogy a “Milan Fust” által jegyzett regény a nyolcvanas években jelent meg angolul, és hatalmas siker lett. A történetben a tengerész Störr kapitány fogadást köt egy kávézóban arról, hogy feleségül veszi az első nőt, aki besétál az ajtón. Ezt a nőt alakítja majd Lea Seydoux, akire a 2013-as Adéle élete kapcsán figyelt fel a világ. Störr kapitányt a norvég Anders Baasmo Christiansen alakítja.

A filmen a magyar produceri gárda mellett a berlini székhelyű Komplizen Film is dolgozik, amely az Oscar-jelölt Toni Erdmann-ért is felelt.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK