Sokan értetlenkedtek amiatt, hogy Orbán egy nyilatkozatában május 3-ára tette a járvány csúcsát, és ugyanakkor a kormány május 4-ére tűzte ki az írásbeli érettségik megkezdését. Hasonlóképpen értetlenkedve, és ugyanakkor felháborodva fogadták sokan, hogy Kásler miniszter a kórházakat néhány napos határidővel a közfinanszírozású ágyak 60 százalékának „felszabadítására” utasította, és az utasítást nem teljesítő kórházigazgató(ka)t azonnal menesztette.
Nem lehet kétségünk afelől, hogy ez az utasítás is magától Orbántól származik. Korábbi bejegyzésemben a sztálini idők vetéstervéhez hasonlítottam ezt a szörnyűséges intézkedést, és egyszerűen azzal magyaráztam, hogy
Orbán annyira megijedt az észak-olaszországihoz hasonló helyzet esetleges kialakulásától, hogy ragaszkodik a sokszoros túlbiztosításhoz a koronavírus-betegek ellátását szolgáló infrastruktúrában.
Most azonban, hogy kijelentette, hogy május 3-a után elkezdődhet „a védekezés második szakasza”, a gazdaság „újraindítása”, és fokozatosan erre irányuló intézkedéseket helyez kilátásba, talán megértettem, hogy a félelmen túlmenően miről is lehet szó.
Az én ismereteim a hazai mellett, mint rendszerint, ezúttal is a német médiából származnak, ahol nagyon sokrétű folyamatos vita folyik arról, hogy mit tesz a német kormány és mit tesznek – ettől árnyalatnyilag eltérve – az egyes tartományi kormányok, és ugyanakkor elég alaposan foglalkoznak más országok tapasztalataival, rendszeresen foglalkozva a brit és a svéd gyakorlattal is.
Tudjuk, hogy a járvány kezelésében a legdurvább korlátozásokat egyfelől Kínában, Hupej tartományban, másfelől Olaszországban és Spanyolországban hozták, ahol a kontaktusok korlátozása – eltérően az ausztriai vagy németországi korlátozástól – a munkába járásra is kiterjedt, mivel a közellátás szempontjából nélkülözhető ipari termelést is leállították.
A másik oldalon Dél-Koreában a nagyon kiterjedt tesztelés, maszkhasználat és emellett a fertőzöttekkel való kontaktusokat rögzítő okostelefonos alkalmazás segítségével sikerült gyorsan és hatékonyan korlátozni a fertőzés terjedését, és alacsonyan tartani a halálozást anélkül, hogy a munkába járást és az utcai életet korlátozni kellett volna.
Azt is tudjuk, hogy ezzel szemben a svéd kormány – az ország vezető járványügyi szakemberének meggyőződését követve – arra törekedett, hogy miközben az időseket és krónikus betegeket izolálják, egyébként ne korlátozzák az emberek mindennapi életét és érintkezését, ne zárják be az iskolákat, ne álljon le a gazdaság, és így – megkímélve a különösen veszélyeztetetteket, akiknél a fertőzés életveszélyes – mielőbb elérjék a lakosság nagy részének átfertőződését és a nyájimmunitás kialakulását.
Azt is tudjuk, hogy sokáig a brit kormány is hasonló politikát követett, amíg a betegség terjedése és a sok halálozás miatt ez társadalmilag elfogadhatatlanná nem vált. Mára Svédországot kivéve egész Európában általánossá vált minden nyilvános rendezvény megtiltása, az iskolák és a gyermekintézmények bezárása, a vendéglátóhelyek bezárása és a kiskereskedelem jelentős korlátozása, valamint a nemzetközi személyforgalom megszüntetése, hogy az emberek közötti kontaktusok töredékükre essenek vissza, és a járvány terjedése ne feszítse szét az egészségügyi rendszer kereteit, ahogy az Észak-Olaszországban megtörtént.
Ez a stratégia a járvány megfékezésében sikeresnek bizonyult, noha gazdasági, szociális és mentális következményei egyelőre felmérhetetlenek.
A terjedés lelassulása nyomán elsőként Dániában, Ausztriában és Németországban elkezdődött a kontaktusokat korlátozó intézkedések lassú, fokozatos oldása, arra törekedve, hogy a fertőzések intenzitása ne növekedjék, hanem megmaradjon az elért alacsony szinten. (Ez azt jelenti, hogy az ún. terjedési együttható 1 alatt maradjon, minél lejjebb.)
Ennek feltétele ezekben az országokban a távolságtartás fenntartása (például a másfél-kétméteres távolság fenntartása és maszkhasználat a németországi érettségi vizsgákon), a nagyon széleskörű tesztelés, és mielőbb szeretnék bevezetni az okostelefonos alkalmazással történő kontaktuskövetést is, önkéntes alapon. Vannak Németországban, akik gyorsabb lazítást szorgalmaznak (a gazdasági érdekképviseletek, a liberális párt és egyes tartományi kormányok), ugyanakkor a járványügyi szakemberek óvnak a lazítástól, második fertőzéshullámtól tartanak.
Az Orbán-kormány első ránézésre némi késéssel a német-osztrák utat követte a kontaktusok korlátozására: betiltották a nagyrendezvényeket, bezárták az iskolákat és gyermekintézményeket és a vendéglátást, és bevezették a kijárási korlátozást. (Még a szóhasználat is hasonló: nem Ausgangssperre, vagyis kijárási tilalom, hanem csak kijárási korlátozás, Ausgangsbeschränkung.) A maszk sem kötelező, csak javasolt, mint Németországban, bár ott egymás után írják elő a tömegközlekedésben és bevásárláskor, ahogy Budapesten nálunk is.
Két tekintetben látok alapvető különbséget a német-osztrák járványkezelés és az Orbán-rendszer lépései között. (Ezúttal a járványkezelésről beszélek, a gazdasági visszaesést kezelő intézkedések alapjában eltérő voltával ehelyütt nem foglalkozom.)
Az egyik különbség technikai jellegű: a nagyon széleskörű tesztelés Németországban és Ausztriában, illetve a kevés tesztelés Magyarországon. (Mellesleg Svédországban is keveset tesztelnek, az enyhe tünetekkel megbetegedetteknek csak azt mondják, hogy maradjanak otthon.) Németországban és Ausztriában a regisztrált fertőzöttek számának van relevanciája (bár ott is csak része a ténylegesen megfertőzötteknek), Magyarországon azonban nincs, másképpen fogalmazva nem a járványhelyzetről, hanem az egészségügyi rendszer működéséről ad információt.
A másik különbség viszont politikai. Németországban és Ausztriában demokratikus rendszerek járványkezeléséről van szó, minden intézkedés nyílt társadalmi vitatásával, részben egymással is vitatkozó, álláspontjukat alaposan indokoló, a tapasztalatok alapján nyilvánosan korrigáló járványügyi szakértők elterjedt nyilvános szereplésével, rengeteg vitával a médiában, a vezető politikusok hiteles fellépésével.
Az Orbán-rendszerben ezzel szemben szembetűnő a parancsolgatás, a hadsereg és a rendőrség ellenőrző szerepe a vállalatok és a kórházak fölött, a rendőrtisztek folyamatos szerepeltetése a kormány kommunikációjában, ugyanakkor a viták hiánya, a széleskörű titkolózás.
Ilyen körülmények között nem lehet igazán tudni, hogy miért csinálja Orbán, amit csinál.
A korlátozó intézkedések Ausztriában is, Németországban is, és másutt is lehetővé tették, hogy a vírus terjedése jelentősen lelassuljon, s lassan, lépésről-lépésre oldják a korlátozásokat: kinyissák az üzleteket, az iskolák egyelőre egyes évfolyamain újrakezdődjék a tanítás. Mindezt úgy, hogy a távolságtartás a kisebbre szabott iskolai csoportokban, illetve a boltokban fenntartható legyen, és az általános maszkhasználat is mérsékelje a fertőzésveszélyt. A kiterjedt tesztelés és a fertőzöttek kontaktusainak nyomon követése, az okostelefonos alkalmazás közeljövőben várt bevezetése illetve a fertőzöttek elkülönítése teheti lehetővé, hogy a kontaktusok fokozatos bővülése ne indítsa el a fertőzés fokozódásának újabb hullámát.
Orbán nálunk is a korlátozások fokozatos oldásáról, a gazdaság újraindításáról beszél.
A Fidesz-közeli nagy cégeket erősen sújtja a gazdasági visszaesés, és Orbánnak fontos, hogy ez mielőbb megforduljon.
A „munkaalapú társadalom” dogmájához ragaszkodva azt akarja, hogy nagyon gyorsan munkahelyet találjanak azok, akik az elmúlt két hónapban elveszítették az állásukat, hogy fenntartható legyen a legfeljebb három hónapig tartó álláskeresési támogatás, hogy ne legyen szükség tartós és nagyvonalú keresetpótlásra, mint a többi európai országban. Ezért öntik a hiteleket a gazdaságba.
Ez viszont óhatatlanul nálunk is a kontaktusok számának emelkedésével jár. Orbán az érettségi megtartásához is alighanem azért ragaszkodik, mert az élet mielőbbi normalizálásához a kontaktusok számának bővülésével számol, s ennek a fordulatnak nyitánya lehet az érettségi.
Csakhogy ennek feltételei Ausztriától és Németországtól eltérően nálunk nincsenek adva:
továbbra is kevés a tesztelés, és a kontaktusok széleskörű követésére az állam nincs felkészülve, nem is törekszik rá.
Nálunk az állammal szembeni bizalmatlanság miatt nem lehet arra számítani, hogy a polgárok széles köre lenne kész az okostelefonos alkalmazás önkéntes használatára, ha az egyáltalán rendelkezésre állna nálunk is. De az állam nem is foglalkozik ilyesmivel. Nálunk a járvány korábbi pontján került sor a kontaktusokat korlátozó intézkedésekre, mint a legtöbb, tőlünk nyugatra fekvő országban: Németországban, Ausztriában, Csehországban, így kevesebb a haláleset, kevesebben vannak kórházban, intenzív osztályon. De hogy mennyivel kevesebb a fertőzés, a megbetegedés, azt csak találgathatjuk. Ha viszont „a gazdaság újraindítása” érdekében mérséklik a kontaktusokat korlátozó intézkedéseket, miközben ennek feltételei nálunk sokkal kevésbé adottak, mint tőlünk nyugatra, akkor ez azzal a veszéllyel fenyeget, hogy felgyorsul a fertőzés terjedése.
Alighanem ezzel számol Orbán is, ezért tarthatta fontosnak a józanul feltételezhetőnél sokkal több kórházi ágy „felszabadítását” bármi áron, és a rengeteg lélegeztetőgép beszerzését. Árulkodó, ahogy magát előkészített üres kórtermekkel, ágyakkal fényképezteti a kórházakban tett látogatásai során, és újra meg újra elmondja: mindenkinek lesz helye, aki megbetegszik. Hetek óta sokan arról beszélnek: mi lesz, ha berobban a járvány, erre kell felkészülni. Ha jól értem a helyzetet, akkor
itt nem annyira a járvány berobbanásáról, mint inkább berobbantásáról lenne szó.
Úgy is lehetne mondani, hogy Orbán határozottan el akar mozdulni a járvány kezelésének német-osztrák stratégiájától a svéd stratégia felé. Nem a fertőzést akarják a továbbiakban fékezni, hanem hagyják az embereket megfertőződni, megbetegedni, s a már kórházi kezelést igénylő súlyos betegek ezrei számára hozzák létre a kapacitásokat.
Ne legyen félreértés: a hosszú hetek óta tartó elzártság a magányos idősek, a gyerekközösségtől, a játszóterektől való elzártság a gyerekek, a home office-ban dolgozó és közben az otthon levő gyerekekkel töltött hetek az aktív korúak számára válnak egyre inkább nyomasztóvá, s ezért érthetően várják az emberek Európa-szerte a korlátozások enyhítését.
Súlyosbítja ezt Magyarországon, hogy más európai országoktól eltérően a napi megélhetés is fölöttébb bizonytalanná vált.
Ahhoz, hogy a korlátozások enyhítése ne váljon veszélyessé, meg kell teremteni a feltételeket mind a védekezésben, mind a megélhetést biztosító szükségintézkedésekben, mind pedig a közszellemben. Orbán Magyarországán mindhárom feltétel hiányzik, s ezért jelenthet súlyos veszélyt, amire a jelek szerint készül.
- Hirdetés -
