Nina Munk mondta ezt örök optimista apjáról, Peter Munkról, akit 90 éves korában, Torontóban ért a halál. A magyar születésű kanadai üzletember a világ legnagyobb aranybánya vállalata, a Barrick Gold alapítója. Szimbolikus, hogy barátja és üzlettársa, akivel együtt álmodták meg a budapesti West Endet, Demján Sándor két nappal korában halt meg.
Két migránsról van szó,
hiszen Munk Péter a fasizmus elől menekült el Magyarországról (Svájcba, majd Kanadába), Demjánék pedig Erdélyből költöztek szintén 1944-ben Etyekre. A szovjet csapatok elől.
Peter Munk lánya, Nina Munk elmondta, hogy édesapja otthonában természetes körülmények között halt meg. Peter Munk 1927-ben született Budapesten, és a második világháború idején, 1944-ben hagyta el családjával Magyarországot. Mindössze egy kis bőrönddel érkezett Torontóba.
Első vállalatát még egyetemistaként alapította, hallgatótársaival együtt karácsonyfákat árultak.
1952-ben diplomázott a Torontói Egyetemen villamosmérnökként. Felsőfokú tanulmányai elvégzése után hangtechnikai eszközök gyártásába kezdett. Cége, a Clairtone munkája Frank Sinatra és Oscar Peterson tetszését is elnyerte. Munk szállodaláncot is üzemeltetett a Csendes-óceán déli térségében, és egy montenegrói kikötő felvásárlását követően elit jachtklubot nyitott.
Az üzletember valódi örökségének az 1983-ban alapított Barrick Goldot tekintette, amely mára egy 10 ezer alkalmazottat számláló nemzetközi márkanévvé nőtte ki magát, és amelynek története egy haldokló nevadai aranybánya felvásárlásával kezdődött.
Az adakozókedvéről ismert Munk csaknem 300 millió dollárt (több mint 76 milliárd forintot) adományozott jótékony célokra.
Tavaly 100 millió dollárral (25,4 milliárd forinttal) segítette a torontói kórházat, amely a legnagyobb egyszeri adomány volt, amelyet kanadai kórház valaha kapott.
Munk 2008-ban megkapta a legjelentősebb kanadai polgári érdemrendet, tavaly pedig bekerült azon 18 nemzetközi üzletember közé, akiket a New York-i tőzsde a legjelentősebb újítóknak választott.
Peter Munknak több magyar befektetése is volt.
A legjelentősebb a Gránit Pólus csoport ingatlanfejlesztéssel és -üzemeltetéssel foglalkozó társaság, amelyhez a kilencvenes évek végén csatlakozott, és egészen tavalyig társtulajdonosa volt. Részesedését Demján Sándor vásárolta ki.
A cég a 20 éves együttműködés során öt közép-kelet európai országban több mint 20 sikeres projektet valósított meg, 2010-ben pedig Európa harmadik legnagyobb kereskedelmi ingatlanfejlesztője lett.
„Kivételes fickó volt, talán a legfelejthetetlenebb, aki ismertem”
– mondta Brian Mulroney volt kanadai miniszterelnök a Bloombergnek: „Igazi vezető volt. Látnok volt, aki nagy vállalatokat alapított, majd a gazdagsága csúcsán úgy határozott: vagyona nagy részét eladományozza.”
Több évtizedes halogatás után, főleg a magyarországi adófizetők pénzéből (kb. 2 millió euró, 600 millió forint) újjávarázsolták a szabadkai zsinagógát. Az ünnepélyes átadási ünnepségen megjelent a szerb államfő, Aleksandar Vučić és a magyar miniszterelnök, Orbán Viktor. Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök is kapott meghívót, de csak levélben köszöntötte a fontos eseményt.
Árnyékot vet az ünnepségre, hogy a mintegy 200 tagú szabadkai zsidó közösségből csak elenyésző számú kapott meghívót a zsidó templom újbóli megnyitására. A közösségi médiában ez hatalmas elégedetlenséget váltott ki és az érintettek leírták: most már értik, hogy a hitközség vezetősége miért közölte velük, hogy nekik áprilisban egy külön ünnepségük lesz.
Egyikük facebook-bejegyzésében azt írta: Csak most értettem meg, hogy közösségünk tagjainak miért mondták: a mi megnyitónk áprilisban lesz. Egy másik bejegyzés: Ez egy olyan esemény, amelyen a zsidó hitközség tagjai nem kívánatos személyek. „A protokolláris megnyitón pártkáderekkel töltik meg a zsinagógát, a zsidó halandóknak meg áprilisban lesz saját megnyitójuk.”
„Hát persze, ők itt a legfontosabbak.
A zsidók meg csak kulisszának kellenek!
Szégyelljék magukat!”
A több mint 900 férőhellyel rendelkező zsinagóga termét ezért elsősorban a Vajdasági Magyar Szövetség tagjai és aktivistái töltötték meg. Ez a párt a Fidesz partnerszervezete, amely nyíltan kampányol a magyarországi kormánypártok mellett a soron következő választásokra.
A magyar miniszterelnök, nagy karimájú fekete kalapban elmondott beszédében a következőket is mondta: „Erkölcsi kötelességünk kiállni egy olyan Magyarország és Európa mellett, ahol
a zsidók és a keresztények félelem nélkül élhetnek és gyakorolhatják vallásukat.”
Orbán Viktor hangsúlyozta: a zsinagóga átadása üzenet, hogy ilyen az a világ, az az Európa, amelyben élni akarunk, amelyet képviselünk és amelyet meg is tudunk védeni.
A szerb köztársasági elnök megköszönte Orbán Viktor miniszterelnöknek azt a támogatást, amelyet a magyar kormány nyújtott a szabadkai zsinagóga felújításában. Vučić megismételte:
a történelem során még soha nem volt ilyen jó barátság szerbek és magyarok között.
A magyar miniszterelnök egyébként sem töltötte tétlenül idejét Szabadkán, hiszen a zsinagógában tartott ünnepség előtt felköszöntött egy 65. születésnapját ünneplő vajdasági asszonyt és erről facebook-oldalán is beszámolt.
Kora reggel az észak-bácskai városban szemfüles fotósok megörökítették, hogy munkások szállítják Mátyás király még fel nem avatott szobrát a majdani helyszínére.
A szabadkai zsinagóga stílusában épült városházán tartott közös sajtóértekezleten a szerb elnök összesen 12-szer mondott köszönetet Orbán Viktornak a Szerbiának nyújtott önzetlen támogatásáért.
Orbán válaszában Churchillt is idézte (ha lefaragjuk a kulturális alapokat, akkor miért harcolunk), majd biztosította a szerb államfőt további támogatásáról.
Azzal fejezte be, hogy nemsokára választások lesznek Magyarországon és az eddigi együttműködést köszönte meg a szerb partnernek. Vučič ezt nem hagyhatta szó nélkül és azt mondta: folytatódik az együttműködés, mert ő mindig eltalálja a választások eredményét.
Számtalan anekdota forrása, hogy Szlovákiát és Szlovéniát már a függetlenségük óta gyakran összekeverik egymással nemcsak a médiában, hanem a politikában is. Nincs ez most másképp sem: ugyanazon a napon, amikor Robert Fico lemondott Szlovákiában a miniszterelnöki posztjáról, Miro Cerar szintén távozott a kormány éléről. Habár a szlovén kormányfő teljesen más okok miatt kényszerült elhagyni a székét, legalább olyan belpolitikai bizonytalanságot hagyott maga után, mint a szlovák kollégája.
„Egyesek meg akarják állítani Szlovénia fejlődését, pedig az ország sokkal jobb állapotban van, mint amikor négy évvel ezelőtt átvettem a kormányzást”
– többek közt ezekkel a szavakkal búcsúzott Miro Cerar, amikor március 15-én Borut Pahor köztársasági elnök a ljubljanai Elnöki Palotában hivatalosan elfogadta a miniszterelnök lemondását. Ezzel párhuzamosan pedig megkezdődtek a többpárti egyeztetések az előrehozott választásokról: egyelőre csak annyi biztos, hogy valamikor májusban fog erre sor kerülni, vagyis az eredetileg júniusra tervezett parlamenti választások előtt alig egy hónappal. Addig Cerar ügyvivő kormányfőként fogja vezetni Szlovéniát.
2017. december 14-én Brüsszelben készített kép Miro Cerar szlovén miniszterelnökről. Édesapja híres olimpiai tornászbajnok. A francia elnökválasztások alatt sokan vontak párhuzamot közte és a francia elnök, Emmanuel Macron között, hiszen ugyanúgy a „semmiből” jöttek és pár hét alatt építették fel a pártjukat. A kép forrása: MTI/EPA/Stephanie Lecocq.
Természetesen nem kellett sok időnek eltelnie ahhoz, hogy a közösségi oldalakon és a médiában megint viccet csináljanak Szlovákia és Szlovénia összetévesztéséből, főleg azért, mert mindkét országban nagyjából egy időben robbant ki egy belpolitikai válság, több tízezer fős tüntetések zajlottak a városokban, illetve miniszterelnökök mondtak le a tisztségükről. Ugyanakkor Cerar – a szlovák társától eltérően – egy sokkal „enyhébb” ügy miatt kényszerült távozni a hatalomból: március 14-én a szlovén Legfelsőbb Bíróság alkotmányellenesnek nevezte egy tavaly szeptemberi népszavazás eredményét.
Elfuserált népszavazás
A referendum Cerar pártjának, a Modern Közép Pártnak(SMC) az egyik legjelentősebb és régóta dédelgetett álmának megvalósításáról szólt, vagyis az olasz határ mellett fekvő Divača város és Koper – Szlovénia legfontosabb kikötővárosa – közötti vasútvonal fejlesztéséről. A stratégiai beruházás még a legalacsonyabb becslések szerint is 1,3 milliárd euróba került, amellyel jelentősen növelték volna Szlovénia logisztikai képességeit és tranzitszerepét, s ebből az Európai Unió tagállamai éppúgy profitáltak volna, mint Kína. Sőt, a második vasúti vágány megépítésében Magyarország is részt vett volna: februárban Budapest felajánlotta, hogy 200 millió euróval járulna hozzá a projekthez, cserébe a magyar vállalatoknak komoly szerepet kellett volna játszaniuk a fejlesztésben.
A Divača Koper közötti vasútvonal. A kép forrása: Wikimedia Commons
Habár a szlovén parlamentben 2017.május 18-án elfogadták a vasútfejlesztési tervet, az ellenzék nem hagyta annyiban a kérdést. A jobbközép Szlovén Demokrata Párt (SDS) és egy „Adófizetők nem adják fel” nevű civil szervezet kezdeményezte, hogy tartsanak referendumot. Janez Jansa, az SDS vezetője szerint az egész terv túl drága és eleve rosszul kidolgozott volt, amellyel csak a korrupciót növelték volna az országban. Vili Kovačič idős szlovén aktivista pedig több mint 40 000 aláírást gyűjtött össze, és így 2017 szeptember végén népszavazást tartottak Szlovéniában.
Csakhogy rendkívül alacsony volt a részvételi arány – a szavazóképes szlovén lakosság alig 20 százaléka – és kis többséggel ugyan (53 százalékkal), de a projekt támogatói győztek. A népszavazást kezdeményezők azzal magyarázták a vereségüket, hogy ők nem kaptak elegendő állami pénzt, valamint állításaikkal nem nagyon lehetett találkozni sem a médiában, sem a politikában. A kampány alatt kizárólag a kormány érveit mutattak be, ezek reklámozását pedig közel 95,000 eurónyi közpénzből finanszírozták. Kovačič nem hagyta annyiban a dolgot és a Legfelsőbb Bírósághoz fordult, amely a múlt héten hozott ítéletet. Egy új referendum megtartását rendelték el, de a szakértők és elemzők szerint ez sokkal rosszabbul végződött volna, ezért Cerar a lemondásával lényegében előremenekült.
A sárga ruhában Vili Kovačič, akiből tavaly óta igazi médiaceleb lett Szlovéniában. A kép forrása: Wikimedia Commons.
Macron bétaverzió
Nem a népszavazás volt Cerar bukásának egyetlen oka. Az elmúlt hónapokban több olyan dolog is történt, amely következtében megrendült a belé vetett bizalom, pedig Szlovéniában 2000 óta egyetlen párt sem került hatalomra olyan nagy támogatottsággal, mint az SMC. A liberális párt alig egy hónappal a 2014-es választások – amelyek szintén előrehozottak voltak Alenka Bratusek szlovén miniszterelnök asszony távozása miatt – előtt alakult meg. A szlovénok 34,6 százaléka szavazott az SMC-re, és így Cerar-pártja 36 mandátumot szerezett a 90 fős szlovén nemzetgyűlésben. Viszonylag rövid idő alatt sikerült tető alá hozni egy kormánykoalíciót a balközép Szlovén Nyugdíjasok Demokrata Pártjával (DeSUS-al) és a Szociáldemokratákkal (DS).
Cerar elsősorban a 2008 óta tartó gazdasági recesszió megállítását tűzte ki célul. Ez kétségkívül sikerült neki: Szlovénia tavaly öt százalékos GDP-növekedést produkált, amellyel Ljubljana az Európai Unió gazdasági élbolyába került. Évek óta most a legalacsonyabb a szlovén munkanélküliségi ráta (6,1 százalék); a költségvetési hiányt 3 százaléka alá szorították; a pénzügyi szektorban már nincsenek akkora kilengések, mint 2008 utáni években, illetve számtalan külföldi beruházást eszközöltek az országban.
Azonban ezek is kevésnek tűntek: az elmúlt években drasztikus mértékben csökkent az SMC népszerűsége, a közvélemény-kutatók csak 2018-ban, még a miniszterelnök lemondása előtt,
5-8 százalékot mértek, ami óriási visszaesés a 2014-es választások idején mért több mint 30 százalékhoz képest.
Ennek egyik oka, hogy az elmúlt hetekben az orvosok és a tanárok tíz százalékos béremelkedésért sztrájkoltak. Február 14-én mintegy 40 000-en vonultak utcára, de múlt hét szerdán is bezártak az iskolák a pedagógusok tüntetése miatt. Ezen felbátorodva a rendőrök, a szociális szektorokban dolgozók és a bürokraták rövid időre felfüggesztették a munkájukat. Viszont Cerar hajthatatlan maradt és a költségvetés felborításától tartva elutasított minden közalkalmazotti béremelést. Az SMC szerint több mint egy milliárd euróba kerülne a szakszervezetek követeléseinek teljesítése, ráadásul eleve a GDP-jük több mint tíz százalékát eleve a közszférára költik.
A tanárok tüntetése Ljubljanában.
Szlovéniában a kormány migrációs politikájával sem nagyon voltak elégedettek. Habár Ljubljana eddig nagyrészt teljesítette az uniós kvótákat – a hivatalos adatok szerint az 567-ből eddig 335 menedékkérőt fogadtak be – és csökkent a belső határellenőrzésekből, kerítésépítésekből és visszatoloncolásokból fakadó feszültség a környező államokkal, a koalíciós tagokat mindig megosztja a kérdés. Miközben az SD teljes mellszélességgel támogatja a menekültek befogadását, addig a DeSUS ezen a téren egyetért a migrációellenes és Orbán-barát SDS-el.
A DeSUS volt az egyik legfőbb kezdeményezője a 2017 elején elfogadott szigorúbb szabályozásnak, ami lehetővé tette, hogy az illegális migránsok belépését Szlovéniába már a határon elutasítsák. Tavaly novemberben pedig kisebb kormányválságot idézett elő az az eset, amikor az SMC a korábban hozott törvényekkel szembemenve meg akarta akadályozni egy szíriai menekült Horvátországba való toloncolását. A kormánypárt megpróbálta visszatartani és a dublini rendszert megkerülni, miközben az SD képviselők a szlovén parlamentben próbálták „elrejteni” az illetőt. Csakhogy Karl Erjavec külügyminiszter és a DeSUS vezetője a kilépéssel fenyegetőzött, ha nem deportálják a menekültet, ezért az SMC inkább visszavonulót fújt.
Ahmad Shamieh szíriai menekült, aki miatt majdnem bukott a Cerar-kormány. Megtanult szlovénul és humanitárius programokban vett részt. A kép forrása: Flickr.
A Pirangate-botrány
Egy határvita szintén közrejátszhatott Cerar bukásában. Horvátország és Szlovénia Jugoszlávia felbomlása (1991) óta nem tud megegyezni a Pirani-öböl egy bizonyos szakaszának hovatartozásáról. Ljubljana számára különösen fontos kérdésről van szó, hiszen csak ezen a tengeri szakaszon juthat ki a nemzetközi vizekre. Zágráb egyfajta politikai nyomásgyakorló eszközként akarta felhasználni a vitát, de végül a szlovénok évekig blokkolták a horvátok uniós csatlakozását.
Habár a két ország 2011-ben a nemzetközi döntőbírósághoz fordult, ebből a horvátok 2015-ben kihátráltak, mivel a helyi sajtó értesülései szerint az egyik szlovén bíró magántalálkozókon vett részt a szlovén külügy egyik hivatalnokával, ami az ilyen ügyek esetében tilosnak számít. Hágában 2017. június 29-én Szlovénia javára döntöttek, és ezentúl a szlovén hajók szabadon, horvát engedélyek kérése nélkül hajózhatnak ki az Adriai-tengerre. Azonban Zágráb a mai napig nem fogadta el a döntést a korábban említett „részlehajlás” miatt. Természetesen ennek gazdasági okai is vannak: a horvát Fiume (Rijeka) és az olasz Trieszt kikötővárosok között már évek óta zajlik a verseny a közép-európai piacokért, s Horvátország ezen a téren nem akart egy újabb riválist.
A horvát-szlovén határvita. A balkáni sajtó egyszerűen Pirangate-nek nevezi az ügyet. A kép forrása: Link.
Egyelőre még kérdéses, hogy vajon a felbomlott kormánykoalíció és egy előrehozott választás milyen új irányba tereli a vitát. Ezen a téren ugyanis lényegében konszenzus van a szlovén kormány és ellenzék között: már az összes parlamenti párt és a tavalyi októberi elnökválasztáson győzelmet arató Pahor szinte követeli az Európai Bizottság beavatkozását az ügyben.
Ugyanúgy gyakran bírálták Cerart, hogy túl „enyhe válaszokat ad” és nem kezeli megfelelően a vitát. Az ő számlájára írták azt is, hogy az elmúlt hetekben ismét kiújult a feszültség a Pirani-öbölben. A horvát halászhajókat rendőri kísérettel védik, amikor ők a Zágráb által el nem ismert szlovén felségterületű vizeken fogják ki a halakat, miközben a szlovén partiőrség felsőbb utasításra semmit sem tesz. Jelzésértékű, hogy Cerar lemondása után Ljubljana egy több száz oldalas levelet küldött az EB-nek, hogy mivel a horvát vezetés továbbra sem hajlandó teljesíteni a hágai döntést, ezért mindenképp gyakoroljon nagyobb nyomást Horvátországra. Ha pedig ez nem történik meg, akkor Szlovénia saját kézbe veszi az ügyet, és ő maga keres támogatókat az EU-ban.
Fordulatra készülj?
A szlovák és a szlovén miniszterelnök egyidejű távozása igencsak érdekes helyzeteket teremtett a környező országokban. Ám miközben az északi szomszédunk esetében nem nagyon várható lényeges változás – legalábbis egy-két területet leszámítva – az eddigi politikai irányvonalban, addig Szlovéniában egy előrehozott választás komoly fordulatot hozhat Ljubljana bel- és külpolitikájában. Különösen Magyarország számára lehet érdekes majd az eredmény: a közvélemény-kutatásokban jelenleg két párt vezet, amelyek közül az egyik (SD) keményen Orbán-ellenes, miközben a másik (SDS) a Fidesz bevándorlási és gazdaságpolitikáját tartja követendő mintának.
Két szélsőséges, populista párt ünnepelhet az olasz választások után: az Öt Csillag Mozgalom és a Liga. Mindkét párt erősen oroszbarát, az egyik terjeszti is az orosz propagandát, a másiknak intézményesített a kapcsolata az orosz kormánypárttal. Silvio Berlusconi pártja és az eddig kormányzó balközép is vereséget szenvedett. Az viszont teljesen bizonytalan, hogy ki tud majd kormányt alakítani.
Minden megváltozik – ezzel a címlappal jelent meg hétfőn az Il Fatto Quotidiano olasz napilap. A választáson ugyanis egyértelműen visszaszorultak a hagyományos pártok, és a populisták kerültek előtérbe: az Öt Csillag Mozgalom és a Liga (korábbi nevén: Északi Liga)
együtt a szavazatok felét szerezték meg.
Több párt is szövetségben, de külön listán indult. Elvileg a jobboldali koalíció kapta a legtöbb szavazatot, körülbelül 36 százalékot, de ez nem elég a kormányalakításhoz. Az Öt Csillag önállóan indult, ők körülbelül 32 és fél százalékot szereztek, a baloldali koalíció pedig kb. 23 százalékot.
Matteo Salvini örülhet. (MTI/EPA/Daniel Dal Zennaro)
A jobboldali koalíció három pártból áll: Silvio Berlusconi Forza Italiájából, valamint két szélsőjobboldali pártból: a Matteo Salvini vezette Ligából és az Olasz Testvérekből. (Érdemes megjegyezni, hogy bár a magyar kormánymédia az elmúlt hetekben az egekbe dicsérte a korábban kétszer is elítélt, emiatt a választásoktól eltiltott Berlusconit, Orbán mellett korábban Salvini és az Olasz Testvérek vezetője, Giorgia Meloni állt ki nyíltan.)
Ők együtt 248-268 helyet szerezhetnek, de 316 kellene a többséghez. Ráadásul hiába kapta a jobboldali koalíció a legtöbb szavazatot,
az eredmény nagy vereség Silvio Berlusconi számára.
A koalíción belül ugyanis nem az ő pártja, hanem a Liga kapta a legtöbb szavazatot (körülbelül 17,5 százalékot 14-gyel szemben).
Berlusconiék nagyot buktak. (MTI/EPA/Ciro Fusco)
A Politico szerint a Liga szereplése a választás egyik legnagyobb meglepetése. Salvini egyébként pártja gyűlésein, Mussolini fasisztáira utalva, gyakran hord fekete inget, és ezeken a gyűléseken neonáci jelképekkel is lehet találkozni.
Ha az egyes pártokat, és nem az általuk alkotott szövetségeket nézzük, akkor az eddig kormányzó baloldali Demokrata Párt kapta a második legtöbb szavazatot (19 százalék körül), de az eredmény nekik is komoly vereség. A volt miniszterelnök, Matteo Renzi pártjának nem tett jót, hogy a gazdaság csak lassan tér magához a válságból. A párt egyik képviselője, Andrea Marcucci a Facebookon azt írta: a Demokrata Párt vesztett, a populisták győztek. Renzi már le is mondott főtitkári tisztségéről.
Luigi Di Maio már meg is hirdette a Harmadik Köztársaságot. (MTI/EPA/Alessandro Di Meo)
Salviniék Ligája mellett a másik győztesnek a mindössze 31 éves Luigi Di Maio vezette Öt Csillag Mozgalom számít. A pártot a New York Times szerint leginkább úgy lehet leírni, mint egy épületet, amelynek „baloldali az alapja, jobboldali a homlokzata és anarchista a teteje”. A párt egyébként már 2013-ban a legtöbb szavazatot kapta a választáson, de ez akkor sem volt elég a kormányalakításhoz. Most viszont Di Maio már egyenesen azt mondta: megkezdődött a Harmadik Köztársaság.
Több dologban feltétlenül hasonlít az Öt Csillag és a jobboldal vezető erejévé vált Liga:
mindkét párt szélsőségesen populista, gyakorlatilag egymás licitálták felül bevándorlás-ellenességben, Salvini például egyszerűen csak vízbe dobná a menekülteket. (A kampány hangneme minden bizonnyal hozzájárult ahhoz, hogy egy hónapja egy szélsőjobboldali férfi bevándorlókra lőtt, hat embert megsebesítve.)
Emellett mindkét párt Európai Unió-ellenes. A Liga megszabadulna az eurótól is, az Öt Csillag viszont már nem – amióta tavaly Di Maio átvette a párt vezetését az alapító Beppe Grillótól, valamelyest finomodott az álláspontjuk.
Beppe Grillo tavaly engedte át a párt vezetését Luigi Di Maiónak. (MTI/EPA/Filippo Pruccoli)
Éppen ezért, az eredményt nyugtalanul figyelhetik Brüsszelben is. Nagyon nem jó jel ugyanis, hogy az eurozóna harmadik legnagyobb gazdaságában ennyire előretörtek az unióellenes populisták, épp akkor, amikor az EU komoly reformokra készül.
Ráadásul a két párt még egy, fontos témában hasonlít egymáshoz:
mind a kettő erősen oroszbarát, sőt, annak nevezhetjük Berlusconi pártját is.
Márpedig az Atlantic Council elemzése szerint Olaszország kifejezetten sérülékeny az orosz befolyásolási kísérletekkel szemben. Oroszbarátnak azokat a pártokat lehet tekinteni, amelyek az orosz kormány narratíváját közvetítik, beleértve a Nyugat-ellenes gondolatokat, támogatják az orosz külpolitikát, és az oroszoknak kedvező törvényváltoztatásokat kezdeményeznek.
Krekó Péter, a Political Capital igazgatója a Független Hírügynökségnek azt mondta: a Liga azon két európai párt közé tartozik (a másik az osztrák Szabadságpárt), amelynek
intézményesített kapcsolata is van az orosz kormánypárttal,
az Egységes Oroszországgal.
Matteo Salvini például, Krekó Péter szavaival, „Putyin csodálója”, többször is járt Oroszországban és a megszállt Krím-félszigeten is, az együttműködési megállapodást pedig tavaly márciusban írták alá. Ezek után a párt által vezetett északi megyék sorra ismerték el a félsziget bekebelezését.
Az Öt Csillag több vezetője is részt vett az orosz kormánypárt kongresszusán két éve. Ők eltörölnék az Oroszország elleni szankciókat, szintén jogszerűnek ismerik el a Krím-félsziget elcsatolását, sőt, normalizálnák a kapcsolatot az oroszok által támogatott tömeggyilkos szíriai diktátorral, Bassár el-Aszaddal is.
Ráadásul ott van Silvio Berlusconi, aki Putyin személyes jó barátjának számít, a Forza Italia képviselője „megfigyelőként” részt vett az oroszbarát szélsőségeseket leszámítva illegitimnek tartott, 2014-es kelet-ukrajnai választáson is.
Vagyis mindhárom, a kormányalakításra esélyes párt oroszbarátnak mondható.
Putyin elégedetten hátradőlhet.
Ez pedig jól jön az orosz kormánynak, hiszen így az egyik legnagyobb tagországon keresztül gyengítheti az Európai Uniót, amelyet, ahogy Krekó Péter mondja, ellenséges entitásnak tekint. Az egyik legelismertebb, Oroszországgal foglalkozó elemző, Mark Galeotti azt írja: az orosz kormány számára a különböző populista pártok támogatása egyetlen célt szolgál: hogy befolyásolni tudjon országokat és ezzel gyengítse az EU-t és a NATO-t. Az egyik eszközük, hogy a bizonytalanságot próbálják növelni, amihez a menekültválság ideálisnak bizonyult.
Kedvelt fegyverük közé tartozik az álhírek terjesztése is: az Öt Csillag pedig ehhez megfelelő partner. Ahogy Krekó Péter fogalmazott,
„az Öt Csillag elképesztő vehemenciával terjeszti az orosz propagandát és dezinformációt”.
A Buzzfeed oknyomozása szerint a párt egy olyan hálózatot ellenőriz, amely rendszeresen álhíreket és összeesküvés-elméleteket terjeszt, sokszor Kreml-pártiakat, amelyek eredeti forrása valamelyik orosz propagandamédium. A hálózathoz olyan álhíroldal is tartozik, amelyiknek több mint egymillió követője volt a Facebookon.
Többek között azt is terjesztették, hogy a kormány kapcsolatban áll a maffiával. Ehhez bizonyítékként egy gyászoló miniszterről tettek közzé egy fotót, amelyet úgy állítottak be, mintha a maffiózó Salvatore Riina temetésén készült volna. Egyik politikusuk pedig azt állította, hogy Ukrajnában már a kannibalizmus is megjelent – bizonyítékként egy fotót is mutatott, csakhogy hamar kiderült, hogy az valójában egy screenshot egy filmből.
Az olasz álhíroldalak egyébként Salvinit is rendszeresen dicsérték, és itt is igaz az, hogy az összeesküvés-elméletek terjesztése általában együtt jár a nem politikai tartalmúak megjelenésével is, amelyek aztán a két párt programjába is bekerültek. Például
mind az Öt Csillag, mind a Liga oltásellenes,
a kampányban meg is ígérték, hogy eltörlik a kötelező vakcinákat.
Mindenesetre a választás után most az a legvalószínűbb, hogy hosszú politikai bizonytalanság következik. Wolfango Piccoli, a Teneo Intelligence elemzője a Guardiannek azt mondta: szinte lehetetlen lesz bármelyik pártnak is olyan koalíciót létrehozni, amely többséggel bír.
Berlusconi és Salvini – hátat fordítanak egymásnak? (MTI/EPA/Angelo Carconi)
Az Öt Csillag azt jelentette be korábban, hogy csak olyan párttal alkotnak közösen kormányt, amely elfogadja a programjukat. Elméletileg megvan az esélye, hogy a jobboldali szövetséget szétrobbantva a Ligával és az Olasz Testvérekkel lépnek koalícióra, de Piccoli szerint
ennek minimális az esélye,
mert, bár sok kérdésben hasonló nézeteket vall a Liga és az Öt Csillag, de utóbbi szavazói inkább baloldaliak, míg a Liga szélsőjobboldali. Salvini is elutasította az Öt Csillaggal való szövetséget. A baloldal már bejelentette, hogy ellenzéki szerepre készül, a jobboldali pártok viszont csak kisebbségi kormányt tudnának alakítani – ha egyáltalán Berlusconi elfogadja ebben Salvini vezető szerepét.
A parlament március 23-án ül majd össze, de a Reuters szerint Sergio Mattarella elnök áprilisig várni fog azzal, hogy megnyissa a kormányalakításról folytatott hivatalos tárgyalásokat. Utána pedig még az is előfordulhat, hogy új választást írnak ki, az viszont könnyen zárulhat a mostanihoz hasonló eredménnyel. Az előző, 2013-as választás után egyébként két hónapig tartott, mire sikerült megalakítani az új kormányt.
„A közös ellenség az egyik leghatásosabb egyesítő erő” – jegyezte meg John Naisbitt amerikai író. Ez a kijelentés a Közel-Kelete esetében különösen igaz, mivel nemrég derült ki az, hogy a régió egykoron két legnagyobb ellensége már évek óta katonailag együttműködik egymással.
Legelőször az amerikai sajtó szellőztette meg, hogy igencsak aktív katonai együttműködés zajlik Egyiptom és Izrael között. Az elmúlt napokban kiszivárgott információk szerint Izrael több mint két év óta bombázza a Sínai-félszigeten lévő militánsok állásait. Azonosítatlan felségjelű helikopterek, vadászbombázók, pilóta nélküli gépek (drónok) legalább 100 támadást hajtottak végre a térségben lévő terroristafészkek ellen. Az amerikai újságíróknak nyilatkozó névtelen források hozzátették, hogy ehhez az izraeliek megkapták Kairó „áldását” is, sőt, nem elképzelhetetlen, hogy az információkkal szintén ellátták az izraeli légierőt.
Az izraeli légierő két F-16-a. A kép forrása: Wikimedia Commons.
Habár ezt az egyiptomi-izraeli kooperációt sok helyen úgy emlegetik, mint egy „újabb közel-keleti titok napvilágra kerülését”, azt már évek óta sejteni lehetett, hogy a 2014-ben hatalomra kerülő Abdel Fattah asz-Szíszi egyiptomi elnök aktívan együttműködik Benjamin Netanjahu vezette izraeli kormánnyal. Ennek fő tárgyát a terrorizmus elleni harc jelenti, hiszen mindkét országnak (nagyrészt) közösek az ellenségei. Mielőtt azonban részletes boncolgatásra kerülne a két ország közötti aktuális viszony, szükséges a történelmi előzményekre is kitérni, hiszen csak így érthető meg igazán ennek jelentősége.
Aki nélkül nincs háború a Közel-Keleten
Egyiptom és Izrael a múlt évszázadban négy háborút (1948,1956, 1967, 1973) vívott egymással. Ám, amikor nem volt hivatalosan hadiállapot a két ország között, még akkor is rendkívül feszült volt a viszony. Gamel Abden Nasszer egyiptomi elnök politikáját sokáig az Izrael – és ezzel párhuzamosan a Nyugat – ellenesség határozta meg, miközben az izraeli politikai és katonai vezetés számára az ország határainak biztosítása és kiterjesztése jelentette az egyik fő irányelvet. Ezért a múlt évszázad ötvenes és hatvanas éveiben a határmenti konfliktusok és az egymás eltörlésével fenyegető nyilatkozatháborúk szinte a mindennapi élet részét képezték.
Pont ezért számított óriási fordulatnak, amikor Nasszer utóda, Anvar Szadat egyiptomi elnök a hetvenes évek közepén bejelentette „elszakadását” a keleti blokktól és közeledését az Egyesült Államokhoz. Washington abban az esetben volt hajlandó élelmiszer és katonai segéllyel ellátni az arab országot, ha Kairó rendezi viszonyát a szomszédos zsidó állammal. Ennek következtében végül hosszas egyeztetések után 1979-ben Camp Davidben Szadat és Menahem Begin izraeli kormányfő békeszerződést írt alá.
Nehéz szülés volt: Szadat és Begin kezet fog egymással Camp Davidben, háttérben pedig Jimmy Carter. A kép forrása: Wikimedia Commons
Habár Szadat egy merénylet áldozata lett 1981-ben, amelyet többek közt az egyiptomi-izraeli különbéke megkötése miatt követtek el, utóda Hoszni Mubárak szintén betartotta annak pontjait. A két ország közötti viszony fokozatosan javult, és már nem fenyegetett egy újabb háború (rém)képe. Sőt, elég komoly eredményeket könyvelhettek el: az egyiptomi diplomácia például szerepet játszott az 1994-es izraeli-jordániai különbékében, vagy az izraeliekkel közösen vették blokád alá Gázát a Hamász 2006-os győzelme miatt.
Repedések
Éppen ezek miatt figyelte az izraeli vezetés eléggé aggódva a 2011-es „nílusi forradalmat”. Mubárak bukásával ugyanis kétségessé vált a további együttműködés, miközben a Sínai-félszigeten hirtelen aktivizálták magukat a különböző iszlamista csoportosulások. Ezek a militánsok azonban nem kizárólag az egyiptomi hadsereggel csaptak össze. Ők izraeli célpontokat szintén megtámadtak, például 2011 augusztusában beszivárogtak Izraelbe és civilekkel végeztek, de a népszerű üdülőhelynek számító Eilat városát többször rakétatámadás érte a Sínai-félsziget felől.
Ennél sokkal rosszabb volt Izrael szempontjából az, amikor 2012-ben Mohamed Murszit választották meg Egyiptom elnökének, aki a helyi Muszlim Testvériség támogatásával erősen iszlamista politikát kezdett el folytatni. Mivel a korábban említett terrorista támadásokra válaszul adott izraeli megtorlóakcióknak egyiptomi határőrök is áldozatul estek, ezért egyre feszültebbé vált a viszonyuk. Többször felgyújtották az egyiptomi-izraeli csővezetékeket, vagy Izrael-ellenes tüntetéseket tartottak.
2011 októberében megostromolták az izraeli nagykövetséget. A nagykövetet családjával együtt kommandósok menekítették ki, majd repülőgépen hagyták el az országot. A kép forrása: Link.
Az sem segített, hogy Murszi ideológiai és hatalmi szempontból a Hamász mellett tette le a voksát. Többé nem gördített akadályt a gázai övezetbe tartó, egyiptomi-izraeli határ alatt zajló csempészet elé, amely miatt gombamódra szaporodni kezdtek az alagutak. Az élelmiszereken, üzemanyagon és orvosi szereken kívül több tonnányi fegyvert és lőszert vittek át a hatóságok hallgatólagos beleegyezésével. Emiatt Murszi népszerűsége és befolyása annyira megnőtt, hogy kulcsszerep volt a 2012-es gázai válság megoldásában.
Murszi látványos külpolitikai sikerét az EU és USA egyaránt elismerte, többször beszélt telefonon Barack Obama amerikai elnökkel, aki nyilvánosan mondott neki köszönetet a válság megoldásában játszott szerepéért. Később pedig Egyiptom közbenjárásával 2012. november 29-én Palesztinát felvették az ENSZ-be, mint “nem tag megfigyelő államot.” Ezek pedig megszólaltatták a „vészcsengőket” az izraeli döntéshozók körében, hiszen néhányan küszöbön látták már az egyiptomi-izraeli különbéke felmondását.
Hamász fegyveresei egy Murszi portré előtt ünnepelnek. Az egyiptomi elnök még azt is elérte, hogy a gázai válság alatt Izrael ne vesse be a szárazföldi haderejét, ami akkor precedens értékű eseménynek számított.
Ezért 2013-ban, amikor Murszi hatalma kártyavárként dőlt össze és a hadsereg vette át a helyét, az izraeli vezetés csendben figyelte az eseményeket. Bár titkon örültek annak, hogy megszabadultak az iszlamista elnöktől, az még egyelőre kétségesnek tűnt, hogy a puccsot levezénylő Szíszi védelmi miniszter pontosan milyen véleménnyel van Izraelről és az országgal való szorosabb együttműködésről.
Aki „összehozta” őket
Azonban nem kellett sokáig várni a „megnyugtató” jelekre: az egyiptomi hadsereg már 2013 őszén hozzálátott a gázai övezet alatt húzódó csempészalagutak felszámolásához. Alig két hónap leforgása alatt 1200 alagutat robbantottak be vagy árasztottak el. Kairó nyilvánosan „szakított” a Hamásszal és helyette a ciszjordániai Fatahot kezdte le támogatni, és többször hangoztatta az Izraellel való tárgyalások folytatását. A Hamász irodáját Egyiptomban 2014-ben bezárták és az év végén pedig elrendelte egy “pufferzóna” (ütközőterület) létrehozását a gázai-egyiptomi határon, valamint Rafah város keleti részének teljes evakuálását.
Egyiptomiak szemlélnek egy gázai alagutat. A hivatalos statisztikák szerint még 2017-ben is 63-at számoltak fel belőlük.
Látva Kairó terrorizmus elleni hadjáratát, amely nemcsak a Sínai-félszigeten, hanem az országon belül (Muszlim Testvériség felszámolása) és a szomszédos Líbiában (szélsőséges csoportok bombázása az Egyesült Arab Emírségekkel) szintúgy zajlott, az izraeli vezetés egyre bizakodóbbá vált. Egyelőre még nem lehet pontosan rekonstruálni, hogy mikor és hogyan kezdődött meg az egyiptomi-izraeli katonai együttműködés, de valószínűsíthető, hogy az Iszlám Állam (ISIS) 2014-es közel-keleti ámokfutása után már sor kerülhetett az első közös akciókra.
A terrorszervezet mindkét országnak gondot jelentett: Egyiptomban egymás után hajtottak végre merényleteket az adminisztratív, katonai és civil célpontok ellen, legutoljára tavaly novemberben Bir el-Abdan mecsetnél követtek el mészárlást, amelyben több mint 300-an vesztették életüket. Habár egyelőre kevés olyan izraeli terrortámadásról van tudomásunk, amelyet az ISIS hajtott végre, az kétségtelen, hogy Gázában egyre nagyobb befolyásra tettek szert a Hamász rovására. Az Izraeli Védelmi Erők (IDF) azt is megengedték, hogy az egyiptomi hadsereg nagyobb erőkkel legyen jelen a térségben (az 1979-es békeszerződés egyik pontja ugyanis kimondta, hogy csak Izrael engedélyével lehet növelni az egyiptomi katonák számát a térségben). Sőt, tavaly még az a pletyka is elterjedt, hogy a két ország katonai hadgyakorlatot szervez.
Egy együttműködés határai
Azonban jogosan merül fel a kérdések: vajon a katonai kooperáción kívül képes Egyiptom és Izrael más területeken is sikeres eredményeket elérni?
Vagy ez az egész nem más, mint inkább az aktuálpolitika és biztonsági helyzet szülte kényszerszövetség?
Nos, erre a válasz igencsak árnyalt. Egyrészt mind Netanjahu, mind Szíszi tisztában van azzal, hogy még ezeket a közös akciókat is titokban kell tartani a világ, de leginkább a saját lakosságuk előtt. Egyiptomban az elnökön kívül csak egy nagyon szűk katonai-hírszerzői csoport tud erről, az IDF pedig minden ezzel kapcsolatos hírt cenzúráz, tagad vagy egyszerűen nem kommentál.
Pedig az elmúlt években politikai gesztusokból nem volt hiány. Szíszi már 2015-ben adott interjújában elismerte, hogy „sokat beszélget Netanjahuval„. 2016-ban az egész közel-keleti sajtót bejárta az a hír, hogy az izraeli miniszterelnök az egyiptomi külügyminiszterrel nézte meg a 2016-os labdarúgó-Európa-bajnokság nyári döntőjét. Tavaly szeptemberben pedig történelmi találkozóra került sor Netanjahu és Szíszi között New Yorkban. A két ország közötti kereskedelem lassan, de növekszik; előrelépések történtek a „gázvitákban”, sőt, Izrael ellopott ókori műkincseket szolgáltatott vissza az egyiptomi hatóságoknak.
Netanjahu és Számeh Sukrit közösen nézték meg Franciaország-Portugália döntőt a jeruzsálemi palotában. Azt nem tudni, hogy pontosan kinek szurkoltak. A kép forrása: Link.
Mindezek ellenére mindkét társadalom továbbra is eléggé bizalmatlan a másikkal szemben. Különösen Egyiptomban képes komoly indulatokat gerjeszteni az Izrael-ellenesség. 2016-ban az egyik egyiptomi kévpiselő meghívta ebédre az izraeli követet, de gyakorlatilag lincshangulat uralkodott el az országban. Nem emésztették meg teljesen azt sem, hogy 2016-ban Egyiptom „visszaadta” a vitatott Tinar és Szanafir-szigeteket Szaúd-Arábiának. Ez sokak szerint izraeli beleegyezés és tárgyalások nélkül aligha valósulhatott volna meg, mivel az 1979-es különbéke értelmében tilos az egyiptomi terület státuszát önkényesen megváltoztatni.
Egyiptomban szintén dühöt és tüntetéseket váltott ki Donald Trump tavaly decemberi döntése, miszerint átköltözteti az amerikai nagykövetséget Jeruzsálembe és elismeri Izrael fővárosának. Igen ám, de a hivatalos elítélő nyilatkozatokon kívül nem történt más lépés. Ráadásul a történeten csavart egyet, hogy január elején egyes lapok olyan hangfelvételeket tettek közzé, amelyekben egyiptomi titkosszolgálat utasította négy talk show-házigazdát, hogy nyíltan támogassák Trump döntését és „magyarázzák el helyesen azt a hallgatóságnak”.
A kiszivárgott felvétel.
Ugyanúgy kérdés, hogy más regionális kérdésekben vajon mennyire ért egyet a két ország. Izraelnek, vagyis pontosabban a Netanjahu-kormánynak már az sem tetszett túlságosan, ahogyan Egyiptomnak sikerült tavaly szeptemberben „kibékítenie” egymással a két rivális palesztin szervezetet, amely egy Hamász-Fatáh közötti megállapodással öltött formát (Ennek okairól lásd bővebben).
A másik vitás kérdést pedig Irán jelenti: miközben Izraelnek és a Perzsa-öböl menti monarchiáknak (Szaúd-Arábia) Teherán számít a közös ellenségnek, addig Kairó eléggé távolságtartóan áll hozzá a „síita félhold feltartóztatásához”. Habár nincsenek olyan látványos közeledések Irán és Egyiptom között, mint Murszi idején, ám olyan feszült légkör sincs, ami Szadat alatt volt jellemző. Sőt, Kairó állítólag már nem is vesz részt konkrét katonai erővel a jemeni háborúban; többször támogató nyilatkozatot adott ki az iráni atomprogramról; valamint Szíria esetében szintén hasonló állásponton vannak.
A végtelenbe és tovább…
A cikk megírása után érkezett a hír: Szíszi február 9-én egy széleskörű terroristaellenes hadjáratot indított. A „2018-as Sínai átfogó hadművelet” a Sínai-félsziget északi és középső részét, de Egyiptom más részeit, a Nílus-deltát és a Líbiával határos, nyugati sivatagos területeket szintén érinti. Egy igencsak ambiciózus célokat kitűző hadműveletről van szó, amellyel az egyiptomi elnök bizonyítani szeretne a márciusban sorra kerülő elnökválasztások előtt. Ám kétségtelen, hogy ehhez Kairó megkapta Izrael áldását és valószínűleg közösen „pacifikálják” a világunk egyik legnyugtalanabb régióját.
A visegrádi négyek államai közül nemcsak Magyarország az egyetlen, amely a nukleáris energiatermelésben látja a jövőt. A többi kelet-közép európai ország korábban szintén nagy ívű projekteket harangozott be, valamint jelentős erőforrásokat csoportosított át ebbe a szektorba. Ugyanakkor mindegyikük kénytelen volt szembesülni egy közös kihívással: Ausztria atomenergia-ellenes „zöld háborújával”.
Az elmúlt napokban a magyar kormány többször hangsúlyozta, hogy Ausztria fenntartása ellenére mindenképp folytatja Paks 2 bővítését. Budapest így reagált arra, hogy január 22-én Bécs keresetet nyújtott be az Európai Unió Bíróságának (ECJ) a paksi bővítés ellen. Ezt egyrészt azzal magyarázta, hogy az atomenergia nem fenntartható energiaforrás, másrészt pedig „nem ad megfelelő választ a klímaváltozásra”. Az osztrák reakció korántsem számít szokatlannak vagy újdonságnak: Ausztria 2015-ben szintén az ECJ-hez fordult a nagy-britanniai Bridgwaterben építendő Hinkley Point C reaktor ügyében, amelyet sok magyarországi médium Orbánnak küldött közvetett üzenetként értelmezett és már akkor figyelmeztettek, hogy hamarosan a Paks szintén hasonló sorsra juthat.
Ugyanis világszerte ismert az osztrák politika és társadalom szinte szélsőségekbe nyúló atomenergia-ellenessége. Ez az ún. „zwentendorfi esetből” fakadt, amely miatt 1978-ban az alkotmányban rögzítették az atomerőművek-építésének és beüzemelésének tilalmát. Csakhogy azóta eltelt negyven évben kiderült, hogy a közép-európai ország kormányai ezt a paragrafust gyakran elég tágan értelmezték. Nem Magyarország és Nagy-Britannia számítanak az osztrák atomenergia-ellenesség első áldozatainak: a v4-ek két másik tagja (Csehország és Szlovákia) már korábban megtapasztalhatták mit is jelent a gyakorlatban az „osztrák virtus”. Sőt, az sem elképzelhetetlen, hogy a közeljövőben Lengyelország lesz majd a következő.
Egy Zwentendorfba tartó tiltakozómenet 1978-ban. A kép forrása: Link
Tesztelés a csehekkel
Először is Csehországgal kell kezdeni, hiszen ez az ország volt az első, amelynek nukleáris programja évekig beárnyékolta a szomszédos Ausztriával fenntartott viszonyát. Prága a Szovjetunióval való hosszas tárgyalások és az építkezés során fellépő problémák miatt csak 1985-ben helyezte üzembe az első cseh atomerőművet. A Dukovanyban lévő négy reaktor azóta működik, de ezeket eleve „rövid időre” tervezték, hiszen mindegyik blokk működési engedélye 2017-ben lejárt. (Amelyeket aztán a tavaly év végére sikerült meghosszabbítani)
Csakhogy Prága komoly energiahiánnyal küszködött, ezért szükségessé vált egy másik atomerőmű létesítése is, amelynek helyszíne a dél-csehországi Temelín nevű települést lett. Habár az építkezés nagyjából Dukovanyval együtt vette kezdetét, anyagi okok és Csehszlovákia felbomlása miatt évekig állt a projekt, s végül 2000-ben négy helyett két reaktorral helyezték üzembe (a második blokkot 2002-ben). A 3. és a 4. reaktor megépítése még mindig komoly vita tárgyát képzi Csehországban, hiszen 2014-ben a korábbi szocialista Sobotka-kormány elutasította a Cseh Energetikai Művek (ČEZ) projektjét. Ugyanakkor Andrej Babiš jelenlegi miniszterelnök többször erősködött az atomenergia mellett, amihez szerinte „Prágának már megvan az elegendő pénze”. Ezért sem csoda, hogy a kelet-közép-európai országban a „paksi modell átültetéséről és a magyar kormányhoz hasonló pályázati módszerek megvalósításáról” gondolkodnak.
Temelín. A kép forrása: Wikipedia Commons.
Azonban a cseh vezetésnek mindkét esetben egy nem várt dologgal kellett szembenéznie: a heves osztrák reakciókkal. Ugyan voltak tiltakozások az országon belül is és az ellenzék igyekezett kihasználni az elégedetlenséget, de a legfőbb akadályokat mégis Ausztria gördítette a temelíni két reaktor üzembehelyezése elé. Wolfgang Schlüssel osztrák kancellár felszólította az akkor még miniszterelnöki székben ülő Miloš Zemant, hogy mindenképp mondjon le az atomenergetikai projektjéről. Amennyiben Prága továbbra is ragaszkodik ehhez, akkor Bécs „nem zárja le Csehországgal az uniós csatlakozási tárgyalások energetikai fejezetét”, vagyis
„megvétózza az ország EU-ba való felvételét„
Ez annyira feldúlta az akkori cseh elitet, hogy az osztrák lapokon keresztül indítottak volna sajtóhadjáratot a „Temelín biztonságosságáról” (ezt a kiadók elutasították), valamint egyes ausztriai árufajták embargóját helyezték kilátásba. Sőt, még maga Václav Havel is felszólalt, aki szerint az osztrákoknak semmi közük nincs az cseh atomenergetikai projekthez, miközben korábban ő szintén támadta a tervet. A cseh hatóságok végül 2000-ben adták ki az engedélyt az első reaktornak, ami még abban az évben megkezdte a működését.
Viszont Ausztria nem hagyta ennyiben. 2000-ben az osztrák környezetvédők és a cseh határmenti települések lakói 26 határátkelőt lezártak, így tiltakozva Temelín ellen. Hirtelen csökkenni kezdett az atomerőmű támogatottsága: 1990-es évek elején a csehek több mint kétharmada támogatta a projektet, 1999-ben már 47 százalék. Hamarosan kiderült, hogy egyenesen Bécsből finanszírozzák a csehországi atomellenes mozgalmakat és megmozdulásokat, ami csak tovább növelte a két ország közötti ellentétet.
Egy osztrák szervezett által szponzorált megmozdulás Temelínben.
Hiába kapcsolták be a két reaktort, Ausztria korántsem hagyta annyiban a dolgot. 2006-ban a bécsi parlamentben elfogadták, hogy a kormány „erőteljesebb, akár uniós jogi eszközöket” alkalmazhat Csehország ellen. Újabb határlezárásokra került sor, miközben rendszeressé váltak az atomenergia-ellenes megmozdulások a cseh városokban. Karel Schwarzenberg, akkori külügyminiszter egyenesen az ECJ-hez fordult, amely megállapította, hogy az osztrák bíróságok ezen a téren nem perelhetik be a ČEZ-t.
A Temelínnel kapcsolatos osztrák ellenszenv pedig később sem csillapodott. Pár évvel ezelőtt kiderült, hogy 2008 és 2010 között tíz cseh környezetvédő szervezet évente átlagban több mint 200 ezer eurós támogatást kapott az osztrák kormánytól. Ők ezt a „lakosság megfelelő méretű tájékoztatására” és az atomellenes tiltakozások szervezésére használták fel. 2015-ben a felső-ausztriai szervezetek újabb keresetet nyújtottak be az Európai Unió Bíróságára, de ismét elutasították a beadványaikat. Ráadásul ez a fajta osztrák kampány Dukovany fejlesztése ellen szintén zajlott, amikor 2016-ban petíciót indítottak és 63 680 ember aláírása gyűlt össze.
Süket fülekre talált
Nem a csehek voltak az egyetlenek, akik így jártak. Szlovákiában az atomerőmű-építés és bővítés még a szomszédos Csehországnál is fontosabb prioritást élvez. Ma ugyanis Szlovákia elektromos energiaellátásának 55%-t a nukleáris energia teszi ki, ami egyben azt jelenti, hogy az európai viszonylatban második, Franciaország 85%-a után. Azonban az 1972-ben üzembehelyezett első (cseh)szlovák bohunicei (Jaslovské Bohunice) atomerőmű két reaktorát a múlt évtized második felében le kellett állítani, mivel ezt (az elavult szovjet technológia miatt) az uniós csatlakozási tárgyalások egyik alapfeltételeként jelölték meg. Ezzel szemben a maradék kettő működési engedélyét sikerült meghosszabbítani egészen a 2040-es évekig.
Ezért Pozsony, akárcsak Prága, szintén egy másik atomerőművet kezdett el létesíteni, mégpedig a dél-szlovákiai Mohiban (Mochovce). A négy reaktort felépítése már 1982 óta zajlott, de a kilencvenes években pénzügyi okok miatt szüneteltették. Végül az első blokkot 1998-ban indították be, a másodikat 2000-ban, a maradék kettőt viszont jogi és belpolitikai problémák miatt még mindig nem állították szolgálatba.
A mohi atomerőmű. A kép forrása: Wikimedia Commons
Szlovákia esetében szintén egy intenzív osztrák diplomácia hadjárat bontakozott ki. Bécs már a kezdettől fogva ragaszkodott ahhoz, hogy a mohi atomerőművet – ahogyan a bohuniceit – az uniós csatlakozás alapfeltételeként jelöljék meg. Amikor ezt nem sikerült elérniük, akkor az osztrák diplomácia kiharcolta magának, hogy Szlovákia „bevonja őt” az atomerőmű bővítése körüli biztonsági párbeszédbe és lényegében mindenfajta releváns információt kötelesek velük megosztani.
Csakhogy Pozsony ezt a gyakorlatban nem tette meg: 2010. májusában szlovák hatóságok anélkül zárták le a 3. és 4. blokk építésével kapcsolatos nemzetközi környezeti hatásvizsgálatot, hogy megválaszolták volna az Ausztria által feltett kérdéseket. Több sem kellett az osztrák környezetvédőknek és kormánynak, akik máris perrel fenyegették az országot. Iveta Radicová akkor szlovák kormányfő bár jogosnak ismerte el azt osztrákok kifogását, de semmit sem tett. Akárcsak Csehország esetében, Ausztria Szlovákiát szintúgy bíróság elé citálta, de ők ugyanúgy elutasították a keresetet.
Ennek ellenére Ausztria továbbra sem feledkezett el Mohiról. Azóta nem telt el úgy év, hogy valamelyik osztrák kormánytag ne adott volna ki elítélő nyilatkozatot a reaktorbővítés miatt. Ugyanúgy előfordult, hogy a szlovák atomellenes megmozdulásokat osztrák kormányzati szervezetek finanszírozták. Most pedig látható, hogy különösen nagy az érdeklődés a szlovákok részéről azzal kapcsolatban, hogy miképp végződik a Paks 2 ellen benyújtott osztrák kereset ügye. Ugyanis tudják, hogy ez komoly kihatással lehet a mohi atomerőműre is, főleg azért, mert a 3. és 4. reaktort 2018 decemberében, illetve egy évvel későbbre helyezik üzembe. Ezután pedig Pozsony ismét Bécs célkeresztjébe kerülhet.
Ivan Korčok szlovák külügyi államtitkár és Karin Kneissl osztrák külügyminiszter 2018.január 9-én találkozott egymással. Az egyik fő témát Mohi jövője jelentette. A kép forrása: Twitter.
Felkészül Lengyelország ?
Lengyelországot eddig elkerülte az osztrák atomenergia-ellenesség, leginkább azért, mert az országnak jelenleg nincs egyetlen atomerőműve sem. Varsó energiatermelésének több mint 90 százaléka a szénből jön, miközben Oroszországtól igyekszik a lehető legkevesebb energiahordozót importálni. Lengyelországban a nyolcvanas években Zarnowiecben kezdtek el építeni egy atomerőművet, de ezt a 90-es években leállították. Azonban a rendszerváltás óta zajlik a vita az első lengyel nukleáris energiatermelésről, amelynek egyelőre még a pontos helye és finanszírozási formája sincs meg.
Ugyanakkor tavaly a Jog és Igazságosság (PiS) kormány már tendert írt ki az első atomerőműről. Ebből kiderült, hogy egy 1000 MW kapacitású (ez a jelenlegi paksi kapacitás kb. fele) reaktort létesítenének 2022-ig, de további hármat 2029-ig helyeznének üzembe. „Az Európai Bizottság elfogadta a projektünket. Lengyelország túlságosan ki van szolgáltatva energetikai téren” – jelentette ki nemrég Krzysztof Tchórzewski, az ország energetikai minisztere, de azokat a kérdéseket figyelmen kívül hagyta, amelyek az esetleges osztrák reakciókról szóltak.
Ugyanis a Paks 2 tükrében már a lengyel elemzők és újságírók sem tartják elképzelhetetlennek, hogy függetlenül a magyar kormány ellen benyújtott kereset további sorsától, „ők lesznek az osztrák atomellenesség következő áldozatai”. Vagyis Bécs valamilyen biztonsági és/vagy környezetvédelmi ok miatt az ECJ elé rángatja Varsót. Ezt pedig szerintük az Európai Bizottság – mégha nyíltan nem – támogatni fogja, mivel a lengyel államnak amúgy is sok vitája van az uniós intézményekkel.
Osztrák rulett
Tehát a többi visegrádi négyek példájából kiindulva Magyarországnak aligha van félnivalója Paks 2 ügyében: a szlovákiai mohi atomerőmű vagy a csehországi temelíni létesítmény elleni több évig tartó hadakozás sem váltotta be a hozzá fűzött osztrák reményeket, hiszen mindegyik ügy „Ausztria visszavonulásával” járt. Ráadásul mostantól Bécsben akár egy visegrádiak által létrehozott „nukleáris egységfronttal” szintén kénytelenek lennének szembenézni, amely eddig is sikeresen hárította az osztrák „atomellenes lobbi” próbálkozásait.
Szinte kész etimológiai és/vagy vallástudományi értekezéseket lehet olvasni az interneten Vona Gábornak több évvel ezelőtti, török hallgatóság előtt tett kijelentései miatt, amely jól láthatóan a kormánypárti média lejáratókampányának részét képzi. Ellenben a „Szürke Farkasokról” szóló állítások már más lapra tartoznak: nem azért, mintha a Jobbik elnöke tagja lenne a szervezetnek, hanem velük összefüggésbe hozni valakit és ezt egyfajta dicséretként értelmezni, az túlmegy a „cukiság” határain.
Bozkurtlar! – Ha ez a név elhangzik a Közel-Keleten és a Kaukázusban, akkor egyáltalán nem túlzás azt állítani, hogy minden nem török etnikumú ember szívébe jeges félelem költözik. Különösen a kurdok körében kelt nagy riadalmat, de a szótól a török baloldali vagy értelmiségi csoportok hátán szintén feláll a szőr, illetve az idősebbek generációban ugyanúgy kellemetlen emlékeket ébreszt. Ez ugyanis a török neve a Szürke Farkasok nevű paramilitáris csoportnak, amelyet sok országban terrorszervezetként tartanak számon, de most egy évekkel ezelőtti Vona-videó kapcsán ismét a magyar közbeszéd tárgyává vált.
Na, de kik is ők, hogy ennyire rettegik a nevüket?
A Szürke Farkasokat eredetileg Ülkü Ocakları-nak (lefordítva kb. Idealista Szíveknek) hívták és lényegében egy politikai párt ifjúsági szervezetének számítottak. Ez a politikai mozgalom a török szélsőjobboldali Nemzeti Cselekvés Pártja (MHP) volt, amelyet 1969-ben alapított Alparslan Türkeş, eredetileg török ciprióta származású ezredes. A hatvanas évek végétől a párt és annak ifjúsági szervezete a szélsőjobboldali, a pántörök ideológia iránt elkötelezett, egyenesen a neofasiszta eszméket valló törökök gyűjtőhelyévé vált. Sőt, akkoriban a szekuláris Törökországban üldözött iszlamisták egy része szintén ebben a csoportosulásban lelt ideiglenes menedékre.
Az alapító Alparslan Türkeş. Háttérben a párt szimbólumából készített Törökország-faliszőnyeg. A kép forrása: Link
A rettegés foka
Jelképnek a türk népek eredetmítoszának főszereplőjét, Asena nőstényfarkast választották, amely egyrészt mind a mai napig minden közép-ázsiai népcsoport szimbóluma, másrészt a becsület és az erő állata Törökországban. A szervezetet eredetileg a „kaotikus hatvanas évek” második felében zajló események miatt hozták létre, egyfajta válaszlépésként a baloldali marxista csoportok merényleteire, munkások sztrájkjaikra és a felerősödő kurd szeparatizmusra. 1971-re a török mindennapoknak részének számítottak a szélsőséges szervezetek közötti összecsapások, ami miatt a hadsereg puccsot hajtott végre.
Ám miközben a baloldali csoportokat felszámolták és föld alá kényszerítették, addig a Szürke Farkasokat sokáig békén hagyták. Ennek oka, hogy erősen antikommunisták voltak, (egyik fő jelszavuk az volt, hogy kommunistákat Moszkvába) és ezért a török hadvezetés meg politika szemet hunyt a tevékenységük felett. Ráadásul együttműködtek a NATO-val és a CIA-val, hiszen a Szovjetunió és regionális szövetségesei a közös ellenségeknek számítottak.
Csakhogy idővel Ankara egyre nagyobb aggodalommal szemlélte a megerősödésüket: a hetvenes években több mint 1600 sejtet hoztak létre Törökországon belül és majdnem negyedmillió tagot regisztráltak (és a szimpatizánsaik száma milliószámra volt tehető). Mivel a politikai vezetés elvesztette a kontrollt felettük, a harcok ismét kiújultak a városokban, miközben a Szürke Farkasok törökországi nemzetiségieket kezdtek el halomra gyilkolni. Állítólag hatalomátvételre készültek, ezért a török hadsereg 1980-ban ismét beavatkozott a szélsőségesek közötti összecsapásokba. Ez volt 2016 előtt a legnagyobb és legvéresebb államcsíny, amelyet szintén durva megtorlás és hajtóvadászat követett.
Viszontagságos évek
Habár az államcsíny után a Szürke Farkasok és az MHP jelentősen meggyengültek, de nem tűntek el teljesen a történelem süllyesztőjében. Viszont jelentős átalakulásokon mentek keresztül a nyolcvanas években: többek közt részben feladták a kommunistaellenességüket és sokszor a keleti blokk titkosszolgálataitól (KGB, Stasi vagy a bolgár DS) kértek és kaptak is segítséget, amikor nyugati célpontok ellen intéztek támadást. Talán ekkoriban a legismertebb „falkatagnak” Mehmet Ali Ağca számított, aki 1981-ben Szófia segítségével kísérelt meg merényletet II. János Pál pápa ellen.
II. János Pál pápa 1983-ban a börtönben felkereste Ağca-t és megbocsátott neki.
Ám a szocialista országokon átutazva és a titkosszolgálataik közbenjárásával a Vatikánon kívül Belgiumban, Hollandiában, Görögországban vagy Nyugat-Németországban ugyanúgy követtek el gyilkosságokat. Sőt, a Szürke Farkasok esetében akadt egy elég komoly magyar szál is: Orbán-Schwarzkopf Balázs történész a Szürkék és farkasok a vörös árnyékában című könyvében, a magyar levéltári forrásokat felhasználva bemutatta, hogy egyik legfontosabb tranzitországnak Magyarország számított. A „farkasok jelenlétéről” a Kádár-kormány tudott, de nem akartak közbeavatkozni, hiszen azzal akadályozta volna a „baráti és testvéri érdekek” megvalósulását.
Habár a berlini fal lebontása után a támogatás megszűnt, ez cseppet sem csökkentette az aktivitásukat. Pont ellenkezőleg: a legsúlyosabb merényleteket a kilencvenes években követték el és váltak önellátóvá (például a drogcsempészetből tartották fenn magukat). Már elsősorban nem a török baloldaliak kerültek célkeresztbe, hanem a kurdok. Szabályos háborút vívtak a Kurd Munkáspárttal (PKK) és nemcsak a délkelet-törökországi területeken, hanem a nyugat-európai városokban végeztek az aktivistáikkal és támogatóikkal.
A másik „közkedvelt” népcsoportnak pedig az örmények számítottak. Tagadták az örmény népirtás tényét, annyira, hogy például Párizsban az ennek állított emlékművet robbantottak fel. Végül a „farkasfalka” néhány tucat, esetenként néhány száz tagja részt vett olyan kilencvenes évekbeli fegyveres konfliktusokban, mint a nagorno-karabakhi háború a Kaukázusban, a csecsenföldi harcok, a balkáni háborúk, vagyis minden olyan fegyveres összecsapásban képviseltették magukat, ahol török érdekek és etnikumok kerültek veszélybe.
Szürke Farkasok Azerbajdzsánban és Csecsenföldön.
Amikor 2002-ben Recep Tayyip Erdoğan és az akkor (még) mérsékelt iszlamista Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) került hatalomra Törökországban, a Szürke Farkasok által végrehajtott támadások száma lecsökkent és a háttérbe vonultak. Ennek oka az lehetett, hogy az iszlamista és pántörök jelszavakkal operáló Erdoğannak sikerült jó kapcsolatokat kiépíteni az MHP-vel, akik cserébe visszafogták a fegyveres szárnyukat.
Különösen érdekes ez annak tükrében, hogy néhány tüntetésen kívül nem nagyon tiltakoztak az AKP kurdokkal folytatott megbékélési politikája, a PKK-val való tárgyalások és az ideiglenes fegyverszünet vagy az óvatos örmény-török közeledés ellen. Cserébe viszont teljesen legálisan szervezhettek programokat és demonstrációkat Törökországban, saját lapokat, tv-csatornákat alapítva vagy emlékműveket emelve, akár az országon kívül is. Sőt, az is elterjedt, hogy a Szürke Farkasok összefonódtak a török titkosszolgálattal (Millî İstihbarat Teşkilatı/MİT) és ők lettek Ankara külpolitikai célkitűzéseinek legfontosabb végrehajtói.
Szürke Farkas szimpatizánsok tüntetnek Törökországban. A felvételen látható a kézjelük, ami egy farkasfejet szimbolizál. A kép forrása: Youtube.
Újra a felszínen
Ez az elmélet pedig az elmúlt években beigazolódni látszik. 2013 óta ugyanis a szervezet hirtelen és látványosan aktivizálta magát, mégpedig külföldön. A „falkatagok” megjelentek a szíriai háborúban, legelőször az itt élő türkmén kisebbségért szálltak harcba a szíriai kormányerők, a helyi kurd milíciák (Népvédelmi Egységek/YPG) ellen, de nem ritkán a többi „mérsékelt ellenzéki” és terrorista csoporttal csaptak össze, ha ők nyíltan Ankara ellen fordultak. Ráadásul nemcsak a kiképzésben vagy felfegyverzésben vettek részt, hanem a Szürke Farkasok vezetésével egész brigádokat állítottak fel a helyiekből, amelyeket aztán oszmán kori szultánokról neveztek el.
Nem kellett sok időnek eltelnie ahhoz, hogy komoly diplomáciai botrány forrásai legyenek. 2015. november 24-én egy török F–16-os vadászrepülőgép lelőtt egy orosz Szu–24 vadászbombázót. Az orosz pilóta katapultált és szíriai területen ért földet. Csakhogy a pilótát az Alparslan Çelik „falkatag” által vezetett türkmén fegyveres csoport elfogta és felkoncolta. Azóta pedig többször felmerült, hogy a Szürke Farkasoknak egészen az orosz-török viszony rendezéséig több orosz állampolgár vagy katona halálához volt köze, mint például Andrej Karlov orosz nagykövet meggyilkolása.
Azonban a Szürke Farkosok bosszújától nemcsak Törökország szomszédságában, hanem több ezer kilométerre sincsenek biztonságban. Arról már volt szó, hogy őket érzékenyen érinti „minden török és türk népcsoport” sorsa a világon és hajlandóak értük akár a civilek vérét is ontani. Legalábbis ez derült ki 2015-ben, a thaiföldi Bangkokban, ahol augusztus 17-én húsz turistával végzett egy pokolgép, miközben több százat megsebesített.
A thai nyomozók egy külföldi állampolgárt kaptak el és gyanúsítottak a merénylet elkövetésével. Hamarosan kiderült: a férfi hamis török útlevéllel érkezett az országba, Adem Karadag nevet vette fel és török „alapanyagokból” készítette a bombát. Habár azóta sem bizonyosodott be egyértelműen, a thai hatóságok mind a mai napig a Szürke Farkasokat látják a merénylet hátterében.
Természetesen felmerülhet az indíték kérdése: miért követhetett el ilyen akciót az MHP fegyveres szárnya egy tőle távol eső délkelet-ázsiai országban? Nos, erre a válasz az, hogy a merénylet előtt pár héttel a thaiföldi kormány több mint száz nyugat-kínai területről (Hszincsiang–Ujgur tartományból) menekült ujgurt deportáltak vissza Kínába, ahol terrorizmussal vádolták őket. Ez pedig szerte Törökországban komoly felháborodást váltott ki, ami tüntetésekhez, Kína-ellenes propagandahadjárathoz és a kínai diplomáciai létesítmények illetve turisták megtámadásához vezetett.
Kína-ellenes tüntetés Törökországban. A tiltakozó demonstrációk egyik pikantériája, hogy a török tüntetők dél-koreai konzulátust és turistákat szintén megtámadtak, mert kínaiaknak nézték őket. A kép forrása Wikimedia Commons,
Ezért sokak szerint a merénylet volt a Szürke Farkasok „megfelelő válasza” Bangkoknak azért, mert kitoloncolták az ujgur menekülteket az országból. Ugyanúgy nem volt véletlen, hogy a helyszínnek a kínaiak körében népszerű Erevan szentélyt választották és főleg kínai turisták estek áldozatul a merényletnek.
A vizsgálat már nem elsősorban arról szól, hogy mennyire avatkoztak be az oroszok az elnökválasztásba, hanem arról, hogy az elnök akadályozta-e a nyomozást. A különleges ügyész, Robert Mueller sorra hallgatja meg Trump legközelebbi munkatársait, és már az elnököt is szeretné. Az is kiderült: azután, hogy Trump leváltotta a vizsgálatot eredetileg vezető James Comey FBI-igazgatót, Muellert is ki akarta rúgatni.
Fotó: MTI/EPA/Gian Ehrenzeller
Eddig négy ember ellen emelt vádat a Robert Mueller vezette bizottság: Michael Flynn, Trump volt nemzetbiztonsági tanácsadója; Paul Manafort volt kampányigazgató; a helyettese, Rick Gates; valamint a korábbi kampánytanácsadó George Papadopoulos ellen.
Közülük a CNN szerint Rick Gates, bár először ártatlannak vallotta magát, hajlandó együttműködni Muellerrel – neki egyébként nem csak a kampányban volt szerepe, Trump beiktatási bizottságában is fontos posztja volt.
Folyamatosan zajlanak a meghallgatások is: Mueller beszélt már Daniel Coats nemzeti hírszerzési igazgatóval, Mike Pompeo CIA-igazgatóval, Reince Priebusszal, Trump volt kabinetfőnökével, az elnök vejével és tanácsadójával, Jared Kushnerrel, a volt FBI-igazgató James Comey-val, valamint legutóbb, első kormánytagként Jeff Sessions igazságügyi miniszterrel. A következő pedig várhatóan Steve Bannon volt stratégiai tanácsadó lesz, valószínűleg már a héten.
Jeff Sessions Fotó: MTI/EPA/Michael Reynolds
Sessions meghallgatása a Vox értékelése szerint teljesen logikus és régóta várható volt, hiszen
ő az ügy egyik kulcsfigurája:
a kampány alatt külpolitikai tanácsadó volt, vagyis tudnia kellett az oroszok megkereséseiről, miniszterként pedig ő felügyeli az FBI-t is, amely elindította a vizsgálatot.
Ő maga is keveredett korábban ellentmondásokba: még a miniszterjelölti meghallgatásán azt mondta, nem kommunikált az oroszokkal a kampány alatt – aztán kiderült, hogy kétszer is találkozott az orosz nagykövettel. Később azt mondta, félreértette a kérdést, de állítólag ez is közrejátszott abban, hogy tavaly márciusban bejelentette, semmilyen szinten nem ellenőrzi a vizsgálatot.
Sessions meghallgatása Muellernél, amelyről a New York Times számolt be, órákon át tartott. Őt is főleg arról kérdezték, hogy mivel indokolta Trump James Comey kirúgását, és miért akarta azt, hogy mindenképp egy hozzá lojális ember vezesse az orosz vizsgálatot.
Ezek a kérdések már egyértelműen annak a jelei, hogy
Muellert egyre inkább az érdekli: akadályozta-e az elnök az igazságszolgáltatás munkáját.
Márpedig, ha végignézzük, hogy mi minden történt az elmúlt egy évben a vizsgálattal kapcsolatban, akkor okkal merülhet fel a gyanú.
Michael Flynn ügyével kezdődött az egész. A hivatalos indoklás szerint őt azért váltották le alig 24 nap után nemzetbiztonsági tanácsadói posztjáról, mert félrevezette Mike Pence alelnököt azzal kapcsolatban, hogy miről beszélgetett az orosz nagykövettel a kampány alatt. Az is kiderült, hogy Flynn már tavaly január 24-én, titokban találkozott az FBI nyomozóival, akik az orosz beavatkozást eredetileg vizsgálták.
Kirúgásának másnapján aztán
Trump megkérte James Comey-t, hogy „engedje el” a Flynn elleni vizsgálatot
– ezt Comey a kongresszusi vizsgálóbizottság előtt, eskü alatt vallotta (az orosz beavatkozást ugyanis egy ilyen bizottság is vizsgálja). Az akkori FBI-igazgatót Trump már korábban is győzködte, „lojalitást” kért tőle, március végén pedig a hírszerzés két legfontosabb vezetőjét, Daniel Coatsot és Mike Pompeót kérte arra, hogy győzzék meg Comey-t, állítsa le a vizsgálatot. (Mint láthattuk, Mueller már őket is meghallgatta.)
James Comey Fotó: MTI/EPA/Shawn Thew
Mindez nem vezetett sikerre, a vizsgálat folytatódott. Május 9-én aztán Trump leváltotta az FBI-igazgatót, hivatalosan azért, mert „nem megfelelően kezelte” a Hillary Clinton email-botránya ügyében folyó vizsgálatot.
Ezután azonban az FBI munkáját felügyelő igazságügyi minisztérium Robert Muellert nevezte ki, hogy különleges ügyészként folytassa a vizsgálatot – ne feledjük, ez már bő két hónappal azután volt, hogy Jeff Sessions kivonta magát a nyomozás felügyelete alól. Muellert így Sessions helyettese, Rod Rosenstein nevezte ki.
Az elnök pár nappal később dühösen nekitámadt a miniszternek, hogy miért nevezték ki Muellert, állítólag Sessions menesztése is felmerült. Sőt, a New York Times információi szerint tavaly júniusban
Trump magát Muellert is ki akarta rúgatni.
Ezt ő maga nem tehette meg, a minisztériumot kellett volna rávennie. Egyik vezető jogászát, a régi republikánus Donald McGahnt bízta meg ezzel a feladattal, ő viszont azt mondta: inkább felmond. Trump így letett a tervről. McGahn más vezető Fehér Ház-i hivatalnokoknak azt mondta, Mueller kirúgásának katasztrofális hatása lenne Trump elnökségére. A kiszivárgott hírre Trump a maga módján reagált, szerinte ez csak „fake news”.
Robert Mueller Forrás: Wikimedia Commons
Ugyanakkor az FBI-ra folyamatosan próbált nyomást gyakorolni. Júliusban például Andrew McCabe igazgatóhelyettes kirúgását követelte, majd egy, szintén a napokban megjelent hír szerint a Comey kirúgása után kinevezett igazgatót, Christopher Wrayt akarta rávenni, hogy távolítson el olyan embereket, akiket ellenfelének gondolt (köztük McCabe-et), és hozzá lojálisakat vegyen fel. Wray azonban válaszul szintén a lemondásával fenyegetőzött.
Az 1996 óta az FBI-nál dolgozó McCabe márciusban egyébként amúgy is nyugdíjba menne, végül azonban nem várta ezt meg: hétfőn váratlanul bejelentette lemondását. Sarah Huckabee Sanders, a Fehér Ház szóvivője közölte: Trumpnak semmi köze nem volt a lemondáshoz. A CBS-nek azonban egy forrás azt mondta: McCabe-bel közölték, hogy távoznia kell.
Mindezek után most ott tartunk, hogy, ahogy a Washington Post elsőként megírta,
Mueller Trumpot is ki akarja hallgatni.
Az elnök amúgy folyamatosan tagadta, hogy törvényt sértett volna, szerinte Comey kirúgásával nem akadályozta az igazságszolgáltatást, és csak boszorkányüldözés zajlik ellene. Később aztán felvett egy új jogászt, Ty Cobbot, aki meggyőzte: jobban jár, ha együttműködik. Most már azt mondta, „örömmel” venne részt egy eskü alatt történő meghallgatáson. Ennek feltételeiről a csapata még tárgyal Mueller embereivel, így még nem lehet tudni, mikor kerülhet rá sor.
Vallomástételre több lehetőség is van: az elnök jogászai először valószínűleg azt ajánlják fel, hogy Trump írásban válaszol Mueller kérdéseire, de ezt ő szinte kizárt, hogy elfogadja. A másik opció, hogy személyes meghallgatásra kerül sor, ahol ott lehetnek Trump ügyvédei is. Amennyiben ezt elutasítják, akkor viszont Muellernek megvan a jogköre arra, hogy idézést adjon ki az elnök ellen, akinek így egy esküdtszék előtt kellene vallomást tennie.
A Washington Post szerint ugyanakkor
Trump tanácsadói és barátai közül többen attól tartanak, hogy az elnök a habitusa miatt bajba kerül egy személyes meghallgatás alatt,
ugyanis ritkán fogalmaz pontosan, szeret túlozni, és nem egyszer volt már rá példa, hogy meglehetősen szabadon kezelte a valóságot. Muellernek viszont rendelkezésre áll többek között Comey, Sessions és Flynn vallomása is.
Fotó: MTI/EPA pool/Kevin Dietsch
Ahhoz, hogy Trumpot valóban megvádolják az igazságszolgáltatás akadályozásával, azt is bizonyítani kell, hogy „bűnös szándékkal” tette ezt. Ahogy a Foreign Policy írja: azt kellene például bizonyítani, hogy azért rúgta ki Comey-t és támadta az FBI bizonyos vezetőit, mert tanúskodhattak volna ellene. A Lawfare szakértői szerint mindenesetre az elmúlt egy év eseményeiből valóban kirajzolódik egy olyan kép, hogy az elnök próbálja akadályozni az igazságszolgáltatás munkáját, de a stáb ellenállása miatt nem igazán képes rá.
Így aztán az ügy folytatása azon is múlik, hogy Trump hogyan szerepel a meghallgatáson. Meg persze azon, hogy saját pártja mit gondol az ügyről.
A Kongresszusban ugyanis a republikánusok vannak többségben, vagyis, csak ők tudják impeachment során megbuktatni az elnököt.
Ez a helyzet várhatóan az idei kongresszusi választások után sem változik jelentősen, vagyis ki lehet jelenteni: akármire is jut Mueller vizsgálata, Trump addig marad hatalmon, amíg saját pártja nem fordul ellene.
A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.
A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.
A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.
Árnyékot vet az ünnepségre, hogy a mintegy 200 tagú szabadkai zsidó közösségből csak elenyésző számú kapott meghívót a zsidó templom újbóli megnyitására. A közösségi médiában ez hatalmas elégedetlenséget váltott ki és az érintettek leírták: most már értik, hogy a hitközség vezetősége miért közölte velük, hogy nekik áprilisban egy külön ünnepségük lesz.
A magyar miniszterelnök, nagy karimájú fekete kalapban elmondott beszédében a következőket is mondta: „Erkölcsi kötelességünk kiállni egy olyan Magyarország és Európa mellett, ahol
Kora reggel az észak-bácskai városban szemfüles fotósok megörökítették, hogy munkások szállítják Mátyás király még fel nem avatott szobrát a majdani helyszínére.
Orbán válaszában Churchillt is idézte (ha lefaragjuk a kulturális alapokat, akkor miért harcolunk), majd biztosította a szerb államfőt további támogatásáról.
