Kultúra Archives » Oldal 44 a 72-ből » Független Hírügynökség

-

2018-01-18

Szombaton lenne 60 éves Zámbó Imre, ismertebb nevén Zámbó Jimmy, aki az ország egyik felének még mindig a Király, a másik fele pedig azóta sem érti, hogy miért és hogyan lett ennyire népszerű. Még 17 évvel a halála után is rendszeresen cikkezik róla a bulvársajtó: halálának körülményei, életműve, családi kapcsolatai azóta is izgatják az embereket. A Facebookon számtalan Jimmy-emlékoldal van, legelszántabb rajongói pedig évről évre szervezik a koncerteket és egyéb megemlékezéseket a Királynak, aki halálával ért fel a csúcsra, és még médiatörténelmet is írt.

December végén járta be a bulvársajtót a hír, hogy Komáromi István, az egykori XXII. kerületi rendőrkapitány (egyébként maga is popzenei előadó) a Borsnak beszélt Zámbó Jimmyvel való barátságáról. A legnagyobb hírértékkel ebből az bírt, hogy Komáromi elmondta, mindig is óva intette Jimmyt a fegyvertartástól. Az aggodalma látnokinak bizonyult, hiszen az énekes halálát saját, engedéllyel tartott Berettája okozta 2001. január 2-án, de az még azóta sem világos, hogyan. A hivatalos verzió szerint baleset történt, véletlenül lőtte fejbe magát, de számtalan ellentmondásos történet, teória látott napvilágot Zámbó Jimmy halálával kapcsolatban, és nyilván ez is hozzájárult ahhoz, hogy legendává váljon. Komáromi arról is beszélt, hogy a média évekig elzárkózott Jimmy munkássága elől, és csak az „utolsó években” foglalkoztak az egyre nagyobb rajongótábort építő zenésszel, de valójában a népszerűsége a halálával ért a csúcsra.

György Péter esztéta 2001. január 12-én, az Élet és Irodalomban megjelent publicisztikájában úgy fogalmazott, hogy „van az az ország, amelyben Jimmy uralkodott, s van egy másik, ahol javarészt kiállhatatlan senkinek tekintették, bár énektudását – ama bizonyos négy és fél oktávot – itt is elismerték”, és a halálhírére adott reakció is más és más volt két oldalon, de a döbbenet mégis összehozta az országot.

Jimmy halálát már akkoriban is sokan Diana tragédiájához hasonlították

abban a tekintetben, hogy mekkora médiafelhajtás övezte, és mennyire megmozgatta az embereket. Murányi Marcell, a Blikk későbbi főszerkesztője Szex, celebek, politikusok című könyvében erről azt írta, hogy a kereskedelmi tévék 1997-es elindulása után ez adta a második nagy löketet a rendszerváltás után itthon is kibontakozó bulvársajtónak. A Blikk fél éven át tartotta a címlapon a sztorit, és míg 2000-ben 105 ezer volt a lap eladott, átlagos napi példányszáma, 2001-ben, tehát Jimmy halálának évében már 184 ezer (igaz, ekkor szűnt meg a Blikk konkurense, a Mai Nap is, amely így csak februárig tudott részt venni a bulvársztorivá duzzasztott versenyben.)

Murányi szerint (aki akkor még a Mai Napnál dolgozott) Jimmy halála egyenesen felrobbantotta a bulvárpiacot, Pallagi Ferenc pedig, aki éppen ebben az időszakban vezette a Blikket, úgy fogalmazott, hogy Zámbó Jimmy volt az, aki új alapokra helyezte a bulvárt. Szerinte se előtte se utána nem volt akkora érdeklődés a bulvárlapok iránt, ráadásul a Jimmyvel foglalkozó lapszámok nemcsak kiemelkedő eladást produkáltak, hanem folyamatosan tartották is ezt. Visszaemlékezése szerint majd ötven alkalommal szerepelt ebben az időszakban a címlapon a Király, és minden alkalommal hozta a több tízezres példányszám-növekedést. (Érdekesség, hogy 2001. januárjában halt meg a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas Sinkovits Imre, a Nemzet Színésze, de halálhíre sokkal kevésbé tematizálta a médiát.)

A FüHü-nek nyilatkozó kommunikációs stratéga és médiaszakértő, Pintér Dániel Gergő a Jimmy körüli nagy bulvárfelhajtást azzal indokolta, hogy akkoriban

a hazai sztárgépezet csak eseti jelleggel működött, de maga a bulvármédia éppen második reneszánszát élte Magyarországon.

„Ekkor alapították meg a két legnagyobb kereskedelmi televíziót, az RTL
Klub-ot és a TV2-t, de a Dáridóhoz hasonló zenés műsorok, valamint a latin szappanoperák
népszerűsége is a hasonló célcsoportot megszólító énekes malmára hajtották a vizet. A 90-
es évek végén aztán a színes magazinok és szórakoztató műsorok szerkesztői is felismerték
a Jimmyben rejlő üzletet, hiszen a családhoz, a nőkhöz és az Istenhez fűződő viszonyáról
nemcsak rendre szókimondóan beszélt, de rengeteg ellentmondással is” – magyarázza a médiaszakember, aki szerint ezeket nagyították fel és élezték ki, ezáltal folyamatosan tematizálva a rajongók és az utálkozók közti konfliktusokat. „Jimmyről ugyanis nem lehetett nem gondolni semmit” – véli a szakértő. Amíg tömegek imádták és istenítettek az egyik oldalon, a másikon viccek, paródiák céltáblája volt.

Pintér Dániel Gergő szerint az is fontos, hogy, habár az ezredforduló tájékán egyéni márkaépítésről, selfbrandingről még nem igazán lehetett beszélni Magyarországon, Jimmy az elsők között volt, akinek saját arculata lett. Ez persze csak részben volt tudatos kommunikáció eredménye, bár Schmuck Andor személyében saját menedzsere volt, ami szintén úttörőnek számított a korban. Megjelenése, előadásmódja, hangja, mind-mind a védjegyévé vált, ahogy az a kettősség is, hogy egyrészt ő volt a király, aki kiemelkedett a többiek közül, másrészt pedig megmaradt egyszerű csepelinek.

Jimmy tehát már életében is különleges volt, rejtélyes halála pedig a médiaszakértő szerint a közös nyomozás élményét kínálta az olvasóknak. A rajongók lelkesen vetették bele magukat a játékba és megkezdődött az éveken át tartó interaktív kutatás, mely a tragédia körülményeit próbálta kibogozni a bulvársajtó irányításával, sokszor a kegyeleti és sajtóetikai szempontokat félretéve.

Zámbó Jimmyről egyébként azóta is rendszeresen cikkezik a bulvármédia:

csak idén januárban írtak róla például Pintér Tibor, a Nemzeti Lovas Színház vezetője által tervezett, életrajzi musical kapcsán, idézték az énekes első feleségét, aki „kitálalt” a Királlyal való kapcsolatáról, de Jimmy fia, Zámbó Krisztián és testvére, Zámbó Árpy (akik szintén előadóművészek, és már „saját” jogukon is fontos szereplői a bulvármédiának) az énekes halálának évfordulója, és közelgő születésnapja kapcsán is megszólaltak. Sőt, még Jimmy halálával kapcsolatban is megjelennek időről időre az újabb írások – ahogy a cikk elején idézett beszélgetés is a Borsból. Péntek este pedig az RTL Klub közlése szerint egy eddig sohasem látott Jimmy-interjú kerül adásba a Fókuszban. A legfurább hír viszont minden bizonnyal ahhoz a román nőhöz kapcsolódik, aki arról beszélt a Magyar Hírlapban csütörtökön vele megjelent interjúban, hogy Jimmy egyik dalának köszönheti, hogy már magyarnak érzi magát.

De nem csak a médiában van jelen folyamatosan Zámbó Jimmy, hanem a rajongók sem felejtenek. Számos Zámbó Jimmy emlékoldal található a Facebookon, a legjelentősebbnek 70 ezernél is több követője van. A rajongók a család invitálására évről évre elzarándokolnak a Csepeli Temetőbe az énekes halála napján, de emellett hagyománynak számít az emlékkoncert is, ami idén február 24-én lesz a Csepeli Munkásotthon Kulturális Központjában.

A Jimmyt övező rajongás azért is különleges, mert

ma már nehezen elképzelhető, hogy egy sztár hasonlóra legyen képes.

Sokkal több a celeb, akikkel foglalkozhat a bulvármédia, de ők már csak ideig-óráig tudják lekötni az emberek figyelmét. Pintér Dániel Gergő szerint viszont Schobert Norbi vagy Hosszú Katinka esete mutatja, hogy a közösségi médiában azért ma is vannak harcos rajongótáborral rendelkező sztárok. A hosszú távú, elkötelezett rajongás viszont inkább a folyamatosan szűkülő idősebb réteg sajátja, és mára a sztárság hagyományos fogalma is átalakult. A 35 év alatti korosztály a YouTuberek, és más influencerek világa felé fordul, viszont ezek a hírességek nemigen fogják évtizedekig lekötni a fogyasztók figyelmét.

Zámbó Jimmy karrierje csak a 90-es évek második felében indult be igazán, holott 1975-ben kezdte előadói pályafutását. A 80-as években az Egyesült Államokban próbálkozott – innen ered az Imre helyett használt Jimmy is -, majd az évtized végén hazaköltözött. A 90-es években egyre népszerűbb lett a hazai közönség körében, de Demis Roussos inspirálta stílusával mindig is kívülálló volt a hazai popszakmában. A tévé is csak az évtized végén látta meg a benne rejlő potenciált, amikor az RTL Klub saját műsort adott neki, amely kiemelkedő nézettséget produkált a csatorna történetében. A MAHASZ adatai viszont azt mutatják, hogy tényleg halála után ért a csúcsra a Király: az a nyolc albuma, amely arany- vagy platinalemez besorolást ért el, egy kivétellel (ez a nem sokkal a halála előtt megjelent Karácsony Jimmyvel) mind posztumusz jött ki. A 2001-es Dalban mondom el dupla platinalemez lett, de két másik albuma is aranylemez lett az évben.

Lórúgások sorozata

Kultúra

Bóta Gábor

-

2018-01-16

0

Alföldi Róbert rendezésében folyamatos lórúgásként hat Ibsen Kísértetek című darabjának előadása a Centrál Színházban. A rendszeres hazugságok, az elhallgatott múlt, az elfojtott indulatok gyilkos módon letarolnak mindenkit, a nézések is szinte ölnek, durva ostorcsapásként szemmel vernek.

Básti Juli hátborzongatóan lidérces tud lenni Helene szerepében. Eljátszik egy látszatra disztingvált nőt, aki évtizedekig gyűjtötte és gyűjtötte magába a keserűséget. Tűrt, leplezett, hazudott, és ezzel maga is permanenssé tette a lehetetlen élethelyzetet, a szeretetlenséget, a fagyosan dermesztő hangulatot. Színleg igyekezett megfelelni a társadalmi konvencióknak, miközben nem feltétlenül azok szerint élt. Iparkodott lavírozni. Rezzenéstelen arcot vágni. Tanulmányt érdemelne, hogy Básti első pillantásra rezzenéstelen arca hányféle. Rajta van az egész, reménytelenül elrontott élet. Kis izomrándulások, apró megfeszülései az arcnak, ridegen elviselhetetlen mosoly, amivel megnyerő akar lenni, de nem megy és nem megy, mert ez a Helene már végképp belemerevedett magába és kilátástalanságába.

Illetve éppen most akar ebből kitörni. Férje tízéves halálának évfordulójára a jómódú asszony árvaházat akar létrehozni, és ezzel némiképp lezárni valamit a múltból. A megnyitóra várja haza Párizsból a festőművész fiát, akivel a szó szoros és átvitt értelmében is eltávolodtak egymástól és reméli a közeledést. De aztán beüt a kénköves istennyila. Lávaként feltör az elhallgatott múlt, aminek a jelenre és a jövőre is tragikus következményei lesznek. Az árvaház leégése jelképes. A drámában szereplő öt ember élete foszlik szét totálisan, lehetetlenül el teljesen, egyikük valóban halottként marad a színen, a többiek reménytelen sorsú élő-halottként.

Miközben cselekmény jóformán nincs is. Jobbára szavak, szógörgetegek vitáznak egymással. Nincsenek látványos mozgások, izgalmas akciók, jobbára állnak a színészek és beszélgetnek. Minimál színház ez, már-már olyan, mint amikor Zsótér Sándor úgy rendezte a Radnóti Színházban a Medeát, hogy csak egy helyben ültek a szereplők. Pokoli koncentrációt és jókora karizmát igényelt a színészektől, hogy így is hassanak. Most meg jobbára csak álldogálnak és nyomasztanak, de ezt elementárisan teszik. Csaknem azt is mondhatnám, hogy némileg egyhangúan, megvan a monotonitás veszélye. De közben azért érvényesül Ibsen sátánian szúrós, gonoszkodóan fullánkos humora, amin van aki mer nevetni, van, aki nem. Ördögi, fájdalmas röhögés ez, máskor viszont valósággal belénk szorul a szusz, olyan erőteljesen kell figyelni a játékot. Kegyetlenül jó Kálmán Eszter díszlete. Leszűkíti a Centrál kamaratermének, a Kisszínháznak amúgy sem nagy színpadát, úgy körülbelül bokszring nagyságúra, érzékeltetve, hogy mindenki számára fullasztóan kevés és riasztóan körülhatárolt a tér. És ez az ajtókeretekre emlékeztető elemekből épülő díszlet mozog is, szinte a zenéhez hasonlatosan megjelenítve a szereplők hangulatát, helyzetét. Ennek megfelelően némileg levegősebb a tér, vagy börtöncellaként tornyosul a szereplők fölé.

Erőteljes az összmunka, nyilvánvaló, hogy a próbákon a színészek nem kímélték egymást, leástak saját személyiségük és valószínűleg a többiek lelkének rettentő, ijesztő bugyraiba, és bár Szakács Györgyi jelmezei kimondottan azt sugallják, hogy ezek az emberek a ruházatukkal is takargatni akarják, amit csak lehet, lényegében meztelenre vetkőznek előttünk, jóformán a zsigereiket teszik ki a deszkákra. Gáspár Tibor Manders tiszteletesként konzervatív hatalmi tényező, a hazugság egyik melegágya, színleg igyekszik nyájas lenni, de azért eléggé kilóg a lóláb, hogy veszélyes amit csinál, gondol, veszélyes az egész alak, úgy ahogy van. Szép, hogy a testvére, Gáspár Sándor adja a háznál régóta dolgozó cselédlány lecsúszott, lepukkant apját. Izgalmas, hogy az egymásra fölöttébb hasonlító két színésznek van is egy közös jelenete, érzékeltetve, mint akár a Koldus és királyfiban, hogy a társadalmi ranglétrán elfoglalt helyünk szerencse kérdése is lehet. Az erőszakosan feltörekvő szolgálólányt, aki mindenáron ki akar törni az alul lévők helyzetéből, Ágoston Katalin személyesíti meg. Ódor Kristóf a beteges festő, anyja, hogy ne kelljen végignéznie a lelki és a testi agóniáját, némi vívódás után egy lidércesen határozott mozdulattal teszi el láb alól.

Megrendítően hat a lórúgások sorozata. Alföldi arról regél a meglehetősen ütős produkcióval, hogy muszáj átesnünk ezen a megrázkódtatáson, muszáj feltárnunk a múltat, kivetkőzni hazugságainkból, mert különben még az utánunk következő generációk is totálisan megnyomorodnak.

Összekuszálja az érzelmeinket a Golden Globe-gála nagy nyertese

Kultúra

Tasnadi Kata

-

2018-01-16

0

Összekuszálja az érzelmeinket a Golden Globe-gála nagy nyertese

Legalább annyira szokatlan film a Golden Globe-díjátadón taroló Három óriásplakát Ebbing határában, mint amennyire a címe az, de egyben zseniális alkotás és bűnös élvezet is: irtózatos emberi tragédiákat látunk, közben viszont mégis jól szórakozunk, és még a tanulság sem marad el.

Vannak, akik katarzist akarnak átélni a moziban, mások inkább csak szeretnének kikapcsolódni két órára, és akadnak olyanok, akiknek az elgondolkodtató alkotások jönnek be. A jó hír az, hogy a Három óriásplakát Ebbing határában mindhárom elvárást képest teljesíteni, egyedül azoknak a nézőknek nem ajánljuk, akik nem szeretik a fekete humort, mert szerintük szomorú dolgokról csak szomorú filmet szabad forgatni. Hiába nyert ugyanis a Három óriásplakát… a legjobb dráma kategóriájában Golden Globe-ot, és hiába egy felfoghatatlan tragédia áll az események középpontjában, kifejezetten vicces film, és még az erőszakossága is tud szórakoztató lenni. Pedig a kiindulóhelyzet nagyon nem ezt vetíti előre.

Mildred Hayes (Frances McDormand) egyedülálló anya, akinek a tinédzser lányát megölték és megerőszakolták nem messze a lakóhelyétől, a Missouriban található Ebbing határában. Hiába teltek el már hónapok a bűntény óta, nyoma sincs a tettesnek, még csak gyanúsítottat sem talált a helyi rendőrség. Ebből lesz elege a nőnek, aki úgy dönt,

hogy kibérel három óriásplakátot, és azon üzen a tétlennek tűnő rendőrfőnöknek,

Willoughby-nak. Provokatív kampányával viszont a városka nagy részét maga ellen fordítja, hiszen a rendőrfőnök köztiszteletben álló személy, ő pedig egy elég megosztó figura, és akciózásával ráadásul egy rakás erőszakos esemény láncolatát indítja el. Maga a bűntény innentől kezdve háttérbe kerül, a film középpontjában Mildred Hayes harca áll, illetve azoknak az embereknek a sorsa, akiket akarva-akaratlanul belerángat ebbe. Látszólag csak egy dolgot szeretne: meglelni lánya gyilkosát, de valójában inkább arról van szó, hogy felelősnek érzi magát a halála miatt, és ezért szeretne valamit tenni érte. Más pedig már nem nagyon maradt, mint hogy igazságot szolgáltasson neki, vagy akár bosszút is álljon a haláláért.

Woody Harrelson és Sam Rockwell Forrás: Fórum Hungary

Fájdalma teljesen érthető és elfogadható, ahogyan feldolgozza, az viszont már korántsem annyira. Egy nőtől és anyától különösen megdöbbentő, hogy milyen tettekre ragadtatja magát Mildred, és ha sokszor nem is szimpatikus, amit csinál, és morálisan kénytelenek vagyunk elítélni, attól még roppant szórakoztató, hogy mindenkinek nekimegy, aki szembe mer szállni vele. Frances MacDormand néha olyan a szerepben, mint egy magányos vadnyugati hős, akinek már csak egy pisztoly hiányzik a kezéből, de igazából e nélkül is akárkit eltakarít az útjából. Az iszonyú keménység mellett viszont mégis nagyon emberi, ráadásul szép lassan kiderül, hogy a lánya halála mellett más tragédiák is vannak a háttérben, amik megmagyarázzák, hogy miért lett ennyire könyörtelen.

Azt is élvezet nézni, hogy semmiféle tekintélyt nem tisztel:

beszól a papnak, helyre rakja a rendőröket (akik ráadásul mind férfiak), és úgy általában véve leszarja, hogy mit gondolnak róla az emberek. Valószínűleg nincs ember, aki rosszabb napjain ne akarna néha úgy viselkedni, mint ő, de a Három óriásplakát… egyáltalán nem azt mondja, hogy ez rendben van így. Akármilyen tragédiát is élt át, a film nem menti fel Mildred Hayes-t, de nem is ítéli el, ahogy a többi szereplőt sem, pedig egyértelműen pozitív karakter nem nagyon van a történetben. Talán Woody Harrelson rendőrfőnöke, a megbékélést hirdeti, de mindezt olyan suttyó stílusban, ami tökéletesen beleillik a film világába. Ebbingben mintha a legtöbb embernek baltával faragták volna a modorát, és az még a jobbik eset, ha valaki csak simán bunkó és emellé nem rasszista is, a szép déli hagyományokat követve.

Frances McDormand és Peter Dinklage Forrás: Fórum Hungary

De megjelenik a családon belüli erőszak, a rendőri túlkapások, az alkoholizmus és még egy rakás hasonló, korántsem vidám, és általában brutális agresszióba forduló dolog, a film mégsem lesz lehangoló. Egyrészt ezeknek egy részét eleve humorral dolgozza fel a Három óriásplakát…, és minden egyes megrázó jelenet mellé lehet tenni egy kifejezetten vicceset, másrészt nem kelti azt az érzést az emberben, hogy nincsen remény, a világ megérett a pusztulásra. Inkább azt üzeni, hogy az emberekben felül tud kerekedni a jobbik énjük, ha van rá lehetőségük, de szerencsére ezt nem valami iszonyú nagy tanulságként rágja a szánkba, csak utal rá. Hiszen valójában a történet sem zárul le, hanem egyszer csak vége szakad, a nézőre bízva a befejezést. Két, igencsak eltérő alternatíva közül választhatunk gondolatban, és ezek közül csak az egyik a nagyon idézőjelbe tett happy end.

A Három óriásplakát… az egyik rövidfilmjéért korábban már Oscar-díjat is nyert Martin McDonagh író-rendező alkotása, akinek a neve az Erőszakik és A hét pszichopata és a Si-cu miatt lehet ismerős. Filmográfiája tehát már így is különleges, a Három óriásplakát… pedig azért is értékelendő, mert McDonagh saját, eredeti ötletéből dolgozott. Mildred karakterét például már eleve az Oscar-, és most már Golden Globe-díjas Frances McDormand inspirálta. De nem csak ő alakít nagyon a filmben, az együgyű Dixon felügyelőt játszó Sam Rockwell is nagyon jó, csakúgy, mint a déli tahót zsigerből hozó Woody Harrelson Willoughby-ként. Hogy ne csak jót írjunk a filmről, a maga esetlen módján Mildrednek udvarló Peter Dinklage karaktere a többiekéhez képest sajnálatos módon alulírt, és bár elég fontos dramaturgiai szerepe van, nem nagyon volt lehetősége a kibontakozásra, pedig szívesen elnéznénk több jelenetben is.

Mira Sorvino sajnálja, hogy Woody Allennel dolgozott

Kultúra

FüHü

-

2018-01-12

0

Mira Sorvino sajnálja, hogy Woody Allennel dolgozott

A színésznő Woody Allen nevelt lányának írt nyílt levelet.

Dylan Farrow hosszú idő után decemberben beszélt újra arról a vádról, hogy nevelőapja, Woody Allen gyerekkorában molesztálta őt. Mira Sorvino most a Huffington Postban jelentetett meg erről egy nyílt levelet.

Azt írja,

„Nőként és anyaként szörnyű belegondolni abba, hogy dicsőítettük azt a férfit, aki kihasználta a gondjaira bízott kislány kiszolgáltatott helyzetét.”

Elnézést kért Dylan Farrow-tól, hogy sokáig nem vette senki komolyan.

Mira Sorvino a Hatalmas Aphordité című, 1995-ös filmben dolgozott együtt Woody Allennel, ő játszotta a főszerepet és

Oscar-díjat is kapott érte.

A színésznőnek a Weinstein-botrányban is fontos szerepe volt: ő volt az egyik, a zaklatás mellett azzal is vádolta a nagyhatalmú producert, Harvey Weinsteint, hogy meg is erőszakolta.

Testről és lélekről – mérföldkő a Oscar-versenyben

Kultúra

Tasnadi Kata

-

2018-01-12

0

Testről és lélekről – mérföldkő a Oscar-versenyben

A legjobb idegen nyelvű film Oscar-díjáért még versenyben lévő kilenc alkotást, köztük Enyedi Ildikó Testről és lélekről című filmjét a hétvégén nézik meg az Amerikai Filmakadémia szavazói. A kaliforniai Palm Springs nemzetközi filmfesztiválján nemrég nagy sikert aratott a film, a hazai mozikban pedig már a százezres nézőszámhoz közelít a különleges szerelmesfilm.

Január 23-án derül ki, hogy két évvel a Saul fia sikere után újra lesz-e magyar jelölt a legjobb idegennyelvű film kategóriájában az Oscaron. Enyedi Ildikó filmjét 92 ország hivatalos nevezése közül választották be a kilenc filmet tartalmazó, úgynevezett shortlistre, azaz azoknak a filmeknek a listájára, amelyek továbbra is versenyben vannak a díjért. Az akadémia tagjai péntektől vasárnapig több vetítésen, New Yorkban, Londonban, Los Angelesben és San Franciscóban is megnézhetik a filmeket, hiszen elvileg csak akkor szavazhatnak, ha mind a kilenc alkotást látták.

A Filmalap közleménye szerint nemrég Palm Springsben is bemutatták a Testről és lélekről-t, ahol rendszeresen bemutatkoznak az Oscar-versenyben érintett filmek. A legjobb idegen nyelvű film kategóriában versenyző rendezőknek pódiumbeszélgetést is tartottak, melyet a Variety kritikusa vezetett. A beszélgetésről tudósító egyik lap kiemelte, hogy

a résztvevők között csak egy nő, Enyedi Ildikó volt,

ami azért fontos, mert Hollywoodban évek óta kiemelt téma a női alkotók helyzete, és az aktuális díjszezon értékelésekor is mindig fontos szempont, hogy hány női filmes munkáját ismerték el.

A Testről és lélekről-t a filmforgalmazók már 91 országra vásárolták meg. Ősszel derült ki, hogy az amerikai forgalmazási jogokat a Netflix vette meg, ők felelnek tehát a Testről és lélekről Oscar-kampányáért is. Mécs Mónika, a film egyik producere korábban a FüHü-nek azt mondta, hogy mivel sokáig húzódott a szerződés megkötése a Netflixszel, kicsit későn kezdődött a Testről és lélekről kampánya a díjszezonra. A legjobb idegennyelvű film kategóriájában Golden Globe-ra nem is jelölték a magyar alkotást, ami nem jó előjel az Oscar kapcsán, de ettől függetlenül persze elképzelhető, hogy az akadémia szavazói beválasztják a legjobb külföldi filmek közé.

A kampánynak fontos része, hogy minél többet lehessen hallani a filmről, például hogy írjanak róla a különböző filmes lapok. Csütörtökön a Hollywood Reportben jelent meg egy cikk Enyedi „szürreális szerelmesfilmjéről”, amely arról szólt, hogyan castingolták a filmbe a kulcsszerepet kapó szarvasokat, Picurt és Góliátot, és a rendezőt is idézik a cikkben.

Akármi is lesz január 23-án, már az is hatalmas dolog, hogy a Testről és lélekről rákerült a kategória szűkített listájára, arról már nem is beszélve, hogy mennyi rangos díjat nyert már 2017-ben a film. Megkapta a Berlinale fődíját, az Arany Medvét, a filmkritikusok nemzetközi szövetsége (FIPRESCI) díját, az ökumenikus zsűri és a Berliner Morgenpost olvasói zsűrijének díját is. Majd – első magyar filmként és első nőként – Enyedi Ildikó kapta a sydneyi filmfesztivál fődíját, Herbai Mátét a film operatőrét pedig a világ legjelentősebb operatőri fesztiválja, a Camerimage zsűrije tüntette ki fődíjjal. Legutóbb pedig az Európai Filmakadémia tagjai a Testről és lélekről főszerepében nyújtott alakításáért Borbély Alexandrát a legjobb színésznőnek választották.

A nézőszámok alapján is 2017 egyik legsikeresebb magyar filmjéről van szó: december 31-ig több mint 91 ezren látták a hazai mozikban, ami szokatlanul magas szám egy szerzői film esetében. Ha január első hetének adatait is hozzátesszük ehhez, akkor már 98 ezer nézőnél jár a Testről és lélekről, tehát még mindig az egyik legnézettebb magyar film a mozikban.

Ezen a Churchillen még nevetni is lehet

Kultúra

Tasnadi Kata

-

2018-01-12

0

A jövő héten Magyarországon is mozikba kerül A legsötétebb óra, amelyben Gary Oldman bújt Winston Churchill bőrébe, és az alakítás vasárnap Golden Globe-díjat is ért neki. A legsötétebb órának valóban Oldman a legnagyobb értéke, de az is érdekes, hogy egy olyan háborús drámáról van szó, amely nem a harcmezőkön, hanem a tárgyalóasztaloknál játszódik, és meglepő módon még a humort sem nélkülözi.

2017-ben két olyan második világháborús filmet mutattak be, amelyek a Franciaország eleste körüli időszakot ábrázolják be a britek szemszögéből. A Dunkirk, ahogyan a címéből is egyértelműen kiderül, arra koncentrál, hogyan evakuálták jelentős civil segítséggel a csapdába esett brit katonákat Franciaországból a dunkerque-i átkelés során, A legsötétebb órából pedig megtudhatjuk, hogyan is született meg a terv Churchill fejében, és miért választották a britek a harcot a béketárgyalások helyett.

Egyrészt nagyon érdekes, hogy a Dunkirk friss, a katonákra koncentráló élményével láthatjuk, mi zajlott az evakuálás közben a legfelsőbb politikai szinteken, másrészt viszont lehet, hogy nagyobb élmény lenne A legsötétebb óra, ha nem lett volna nemrég egy hasonló témájú film a mozikban. A két alkotás közül ugyanis egyértelműen Christopher Nolan filmje a maradandóbb és különlegesebb élmény, de persze ettől még A legsötétebb óra is jó film, elsősorban főszereplőjének, Gary Oldmannek köszönhetően.

Churchillt eljátszani valószínűleg egyszerre hálás és hálátlan feladat: jellegzetes, az ellentmondásokat sem nélkülöző figuráról van szó, akit mindenki jól ismer (és nem csak a britek), de számtalan nagyszerű színész eljátszotta már, így nehéz lehet újat mutatni Churchill-témában. A 70 éves, először a miniszterelnöki székbe kerülő Churchillt ezúttal az 59 éves Gary Oldman játssza, aki régi szerepálmát váltotta valóra, de

még csak távolról sem hasonlít a politikusra.

Átváltoztatása hatalmas feladat volt, és Oldman ragaszkodott hozzá, hogy ezt a híres japán szakember, Tsuji Kazuhiro tervezze meg, különben nem is vállalta volna a szerepet. Oldmant persze még a kiváló, Oscar-várományos maszkmesteri teljesítmény ellenére sem tévesztenénk össze Churchillel, de ez nem is baj, hiszen alakításának ereje nem a fizikai hasonlóságban rejlik. Nagyon összetett Oldman Churchillje, korántsem csak a határozott, sokakban félelmet keltő politikust látjuk, hanem a tépelődő, a saját igazában elbizonytalanodó embert is. Egyszer kibírhatatlannak tűnő zsarnok, máskor gyámolításra szoruló öregember, és persze mindig fura különc a többi politikus között. Mikor elemében van és energikus, egész beszéde, járása megváltozik, szinte megfiatalodik, máskor pedig úgy néz ki, mintha összeroppanna a rá nehezedő a felelősség súlya alatt.

A miniszterelnök és a király. Forrás: Jack English / Focus Features

A film szinkronizált és feliratos verzióval is a mozikba kerül, és a szinkronos változat megtekintése nélkül is bátran kijelenthető, hogy nem érdemes azt választani, hiszen Oldman alakításának egyik legfontosabb eleme a hangja. A legsötétebb órának egyébként is központi eleme a beszéd: a beszédek, amit még a kritikusai által is kiváló szónoknak tartott Churchill elmond a parlamentben, a viták, amit a háborús kabinetben folytat, vagy éppen amikor a titkárnőjének (Lily James) diktál.

A film Churchill pozícióba kerülésével kezdődik, amikor az ellenzék lemondatja az előző konzervatív miniszterelnököt, Neville Chamberlaint (Ronald Pickup), és jobb híján Churchill lesz az ország vezetője úgy, hogy igazi támogatója nem nagyon akad. Saját pártja egy része a kezdetektől ellene áskálódik, a király, VI. György (Ben Mendelsohn) sem őt szeretné látni a miniszterelnöki székben, és első intézkedései után többen egyenesen bolondnak vélik. Az ambiciózus Churchill persze örül, hogy végre elérte célját, de azért tisztán látja, hogy

rosszabb időszakban nehezen lehetett volna miniszterelnök.

A németek néhány nap alatt lerohanják Nyugat-Európát, és nagyon úgy tűnik, hogy lehetetlen megállítani az előrenyomulásukat. Hirtelen az is valós veszély lesz, hogy elfoglalják a szigetországot, Churchillen pedig egyre nagyobb a nyomás, hogy kezdjen béketárgyalásokba. Így jutunk el a kritikus pontot jelentő evakuációs hadművelethez, amely vagy katasztrófát, vagy új reményt jelenthet a briteknek.

Kristin Scott Thomas és Gary Oldman. Forrás: Jack English / Focus Features

A legsötétebb órában a háborús eseményekből viszont nagyon keveset látunk, de ez nem is baj, hiszen ezek a jelenetek eléggé ki is lógnak a filmből. Itt azokon az embereken van a hangsúly, akik az élet-halál kérdésekben döntöttek, és nem azokon, akiknek az élete kockán forgott. A háborús vágóképek nélkül is jól érzékelhető, hogy milyen hatalmas a tét, de szerencsére A legsötétebb óra korántsem annyira sötét film. Ez elsősorban annak tudható be, hogy Churchillt sokszor nagyon nem fennkölt módon ábrázolja Joe Wright rendező, és persze maga Oldman. A patetikus beszédek mellett ott vannak a jelenetek, amikor látjuk, hogy Churchill a fürdőszobából diktálta azt a titkárnőjének, vagy, amikor a legkomolyabb megbeszélést is félbe kell szakítania, mert a felesége, a nagyszerű Kristin Scott Thomas alakításában éppen le akarja teremteni. Churchill maga is sokszor viccel, máskor csak egyszerűen tapló módon viselkedik, és ez a tiszteletre nem méltóság nagyon jót tesz A legsötétebb órának.

Bohócok és pojácák

Kultúra

Bóta Gábor

-

2018-01-12

0

A bohóc tükröt tart elénk. Megmutatja, hogy milyen esendők vagyunk, mennyire sebezhetők, fenékbe rúghatók, kigúnyolhatók, kinevethetők. Fölnagyítja a setesutaságunkat, kiszolgáltatottságunkat. Sokszor azon nevetünk a segítségével, amin sírnunk kellene. A világhírű ukrán társulat, a Maski Theatre 30 év tapasztalatával szórakoztatja a nagyérdeműt. Lényegében bohócok csapatából áll. A XII. Budapesti Nemzetközi Cirkuszfesztiválon, a Maski Cubed című műsorral, a Nemzeti Színházban láthattuk őket, Georgiy Deliyev rendezésében.

Fancsali ábrázatú férfiakból és nőkből áll a csapat. Amit csinálnak, stílusában közel van az angol abszurd humorhoz, miközben ők nem beszélnek, a rajzfilmekben alkalmazott halandzsa nyelvet, hangutánzó szavakat használnak. A mozgásra építenek, jól táncolnak, van például egy fergeteges sztepp szám, ami közben persze bohócok módjára eljátsszák, hogy abszolút nem megy nekik ez a sztepp, bénáznak, ügyetlenkednek, aztán naná, hogy tapsvihart aratnak a tudományukkal.

Amúgy közel sem minden fergeteges, az első részben még unatkozásra is marad időm, nyögvenyelősnek, erőltetettnek érzek bizonyos jeleneteket, és az elég rossz, amikor érzékelem, hogy nagyon akarnak nevettetni, de nem jön össze. Az előadás úgy kezdődik, hogy egy idős bohóc érkezik hatalmas bőrönddel, a nézőtér hátsó sorai felől, a székek karfáján ingatagul lavírozva, a publikum között előre ügyeskedi magát a színpadra. A bőröndje kinyitása jelképes, abban hozta meg számunkra a szórakozást, a szellemi muníciót. Klasszikus bohóc maszkot, jelmezt visel, piros krumpli orrot, aránytalanul nagy, mókás cipőt. És szinte gumiból lévő, kifejező arcot. Szépek, színesek, festőiek a jelmezek. A szereplők olykor árnyképként, vagy rajzfilmfiguraként is megjelennek egy hatalmas vásznon, ami téglalap alakú elemekből épül fel, ezek mozgathatók, más-más alakzat is kirakható belőlük.

Lényegében az előadás is egy kirakós játék, hol egymásba olvadnak vagy lazán kapcsolódnak a különböző számok, de akár élesen el is különülhetnek.

A remek filozófus, Ancsel Éva mondta valaha az egyik óráján, hogy a bohóc olyan sokat tud a világról, hogy abba fehéredik bele az arca. Nem véletlenül annyira sápatagon lisztes képű. A nagy színész, Gobbi Hilda, pedig a Korona Cukrászdában, az előadóestjén, azzal rukkolt elő, hogy ha tehetségesebb lett volna, bohócnak ment volna. Mi ezen nevettünk, de ránk szólt, hogy nagyon komolyan gondolja.

Nem véletlen, hogy annyi jeles művészt ihletett meg a bohóc figurája, gondoljunk például Chagallra, aki számtalan alakban, monomániásan festette, gondoljunk Fellinire, ő halhatatlanná lett filmjében, az Országúton címűben, a feleségét, a felejthetetlenül csodálatos Giulietta Masina-t, öltöztette bohóc gúnyába, de gondolhatunk Karinthyra is, aki A cirkusz című novellájában a művész sorsáról beszél a porond világán keresztül. Szabolcsi Miklós pedig szép, informatív könyvet írt, A clown, mint a művész önarcképe címmel. Igen, a bohóc tükör, és nem csak a művészé, hanem mindannyiunké. Chaplin is lényegében bohóc volt, és bohócként még Hitler gyilkos rémuralmáról is képes volt ütősen beszélni. Remek zenebohóc volt a világban temérdek helyen megfordult Eötvös Gábor is, ő a talpraesett kisembert testesítette meg, aki, amikor nem hagyják zenélni, és rendszeresen elvesznek tőle egy-egy hangszert, újra-és újra előhúz a gúnyájából egy másikat, miközben diadalmasan kiáltja, hogy „no látod, van másiiiiiiiiik”!!!! Nem hagyja magát, küzd a szabadságáért, az igazáért.

A Maski Theatre produkciójában a gyengébbek között, több remek szám is van. Az egyik, amikor libasorban állnak a szereplők, és az élen lévő, jókora kitüntetést pöffeszkedve, dagadó mellkassal viselő fickó, dirigálja a többieket, akik ímmel-ámmal hajtják végre amit vezényel, fintorokat vágnak, leplezni próbálják, hogy nem csinálják, de persze van stréber, van behódoló, tán abból van a több. Találó görbe tükör ez a társadalomról, vaskos vonalakkal formált gúnyrajz azokról, akik igyekeznek bohócot csinálni másokból, azokról, akik valamelyest ellenállnak és azokról, akik ezt hagyják. Merthogy a bohócnak van negatív jelentése is, az, amikor valaki pojácává válik. És hát ilyenekből mostanság elég végtelennek tűnik a mustra. Jó bohócnak kell lenni ahhoz, hogy ezt valaki megmutassa. A Maski Theatre művészei, annak ellenére, hogy vannak gyengébb számaik, igen jó bohócok.

Meghalt Ujlaky László

Kultúra

FüHü

-

2018-01-10

0

A Jászai-díjas színművész 76 éves volt.

Ujlaky László 1942-ben született Budapesten, a Szent István Gimnáziumban érettségizett, majd a Színház- és Filmművészeti Főiskola hallgatója volt 1964-ig.

Diplomája megszerzése után a szolnoki Szigligeti Színházhoz szerződött, amelynek 1972-ig volt tagja, majd a Szegedi Nemzeti Színház, később a győri Kisfaludy Színház, a Pécsi Nemzeti Színház, majd ismét a szolnoki Szigligeti Színház, 2002 és 2008 között pedig a Nemzeti Színház tagja volt.

A Nemzeti Színházban többek közt Raverdan márkit alakította a Vesztegzár a Grand Hotelben című darabban, ő volt Székely Ferenc káplán a Boldogtalanokban, Poplavszkij szerepét játszotta a Mester és Margaritában, Charley-t Az ügynök halálában, valamint Brakenburyt a III. Richárdban. Tévében is lehetett látni, többek között a Kisváros és a Tűzvonalban című sorozatokban.

1997-ben kapott Jászai Mari-díjat. Temetéséről később intézkednek.

A szárnyalás boldogsága

Kultúra

Bóta Gábor

-

2018-01-10

0

Elementáris előadás, boldogsághormonokat tömegével kitermelő, mélyrehatóan örömteli, nagy-nagy érzéseket kiváltó, gyönyörűséges, remek humorú a Gala a Trafóban, ami a világhírű, provokatívnak számító koreográfus, Jerome Bel intenciója nyomán készült, amatőrök és vérprofik szépséges együttműködésével.

A fene nem gondolta, hogy ilyen, már-már hiteltelennek tűnő dicshimnuszt fogok leírni erről a produkcióról. Sőt, az elején kimondottan kételkedtem, és némileg furcsának találtam, amikor a színpad elején, balról jobbra, egyenként belejtettek a szereplők, tettek néhány tánclépést, majd a túloldalon eltűntek. Mit mondjak, rögtön látszott a jelentős részükön, hogy nem táncvilágbajnokok, és meglehetősen elütnek egy hagyományos társulattól. A 15 fős csapatban van kisfiú és kislány meg kimondottan idős ember, van teltkarcsú, transzvesztita, downszindrómás, hórihorgas, de alacsony is, fehér és színes bőrű, kerekesszékes, terhes anya.

Te atyaúristen, mi lesz ebből?! Ha lesz belőle bármi épkézláb dolog egyáltalán, gondoltam. Hát aztán sokkal több lett belőle, színházi, táncos csoda, az együttműködés diadala, totálisan különböző emberek felszabadult alkotómunkája, szárnyalás, röpülés, boldogság, aminek kemény tréning az alapja, és olyan energiabefektetés, amit bárki megirigyelhetne.

Ezt a fajta színpadi létet veszettül lehet irigyelni, sőt hathatós társadalmi mintának is tekinteni. A totális elfogadáson alapszik ugyanis. Pont az ellenkezője annak, amit nálunk az oktatási rendszer zöme csinál, hogy ugyanazt a tananyagot akarja ráhúzni, ugyanazt a mércét akarja alkalmazni mindenkire, ami így senkire nem passzol igazán. Bel viszont azt gondolja, hogy

mindenkiből azt a maximumot kell kihozni, ami éppen az ő sajátja.

Abszolút igazodni kell a személyiséghez, minél inkább meg kell ismerni, ki kell bontani, hagyni kell, hogy megnyilvánuljon, kitárulkozzon, mint egy nekiszabadult, játékos kölyök, és akkor a legkülönbözőbb emberek is képesek lesznek együttműködésre, fantáziával teli alkotómunkára.

Sőt, még az is látszik, hogy ezek az emberek megszerették egymást. Tudnak figyelemmel, odaadással fordulni a másik felé. Ha elvétenek valamit, nem rögtön lebunkózó kudarcként fogják fel, a többiek sem gúnyosan néznek rá, hanem mennek, táncolnak, röpülnek tovább, húzzák egymást fölfelé és fölfelé, bekalkulálják kinek mik az előnyei, hátrányai, vagányul kiélik a vágyaikat. Ha valaki a cigány táncban kirobbanó erejű, akkor ő viszi magával a többieket, aki keringőben érzékenyen elegáns, az ennél a műfajnál kerül előtérbe. Az improvizációnál bárki azt csinál, amit csak akar. Átélhetjük, hogy a tehetség millióféle lehet, hogy a karneváli hangulatba, fergetegbe minden és mindenki belefér, és, hogy mennyivel kézenfekvőbb, célravezetőbb elfogadónak lenni, mint gyűlölködni. Él, lüktet a színpad, a szereplők, Bakó Lea, Cserepes Gyula, Dányi Viktória, Farkas Ádám, Janzsó Cecília, Kankovszky Cecília, Ládi-Erlauer Aldó, Chen-Wei Lee, Nagy Zomilla, Németh Kálmán, Novák Evelin, Setzka Dávid, Tina Colada, Varga Gyöngyi, Vitárius Orsolya igazán beleadnak apait-anyait, szívüket, lelküket teszik oda a deszkákra, miközben jóformán kiköpik a tüdejüket, de ezt is virgonc játékossággal teszik.

A produkciót csaknem kétszázszor adták már a világban, Bel asszisztensei tanítják be, mindenütt válogatást tartva a helyi leendő szereplőknek, és belőlük építik fel a „show”-t, ami a színpadon és a nézőtéren szintúgy felszabadítja a boldogsághormonokat, a hangulat a mámorosságig fokozódik. A The New York Times írta a produkcióról, hogy „hihetetlenül szórakoztat és igazán mélyre hat.” Milyen egyszerű megfogalmazása ez a színházeszményemnek! Ahogy ez a produkció is csaknem pofonegyszerű. Nincs semmi hókuszpókusz, lila köd, érthetetlen okoskodás, nincs flikk-flakk, nincs agyonagyalása a dolgoknak. Díszlet sincs. Tizenöt ember van a térben, akik abban a jelmezben lépnek fel, amiben ők akarnak. Tán mi is köztük lehetnénk. Hiszen mindannyian érdekesek, bizonyos szempontból szépek, valódi személyiségek lehetnénk, ha társadalmi késztetésre nem fojtanánk ezt el magunkban. Ezt az előadást receptre kellene felírni elnyomottaknak, elkeseredetteknek, kiábrándultaknak, másokon hatalmaskodóknak, elbutítóknak és elbutítottaknak, hiszen gyógyír ez, a lehető leghatékonyabb, legjobb fajtából.

Elévült a Polanski elleni egyik vád

Kultúra

FüHü

-

2018-01-09

0

Nem emel újabb vádat Roman Polanski ellen a Los Angeles-i ügyészség, mivel az 1975-ben történt szexuális zaklatás, amelyről a közelmúltban tett feljelentést az áldozat, már elévült.

A Los Angeles-i kerületi ügyészség által kiadott memorandum szerint a hivatal nem indíthat eljárást az ügyben, mivel lejárt az elévülési idő.

Egy nő októberben tett feljelentést a rendőrségen a 84 éves Polanski ellen, melyben azt állította, hogy

a filmrendező 1975-ben egy fotózás során, amelyen tízévesen vett részt, szexuálisan molesztálta.

A nő arról számolt be, hogy aktfotókat készítettek róla, ekkor történt a zaklatás.

Polanski ügyvédje, Harland Braun ügyfele nevében visszautasította a vádat és közölte, hogy a gyanúsítás hazugság.

Roman Polanski ellen 1978 óta van érvényben elfogató parancs Amerikában, mivel akkor elszökött az országból, mielőtt ítéletet hirdettek volna abban az eljárásban, amely egy 13 éves lány megerőszakolása ügyében indult ellene.

Kultúra

Jimmy halálát már akkoriban is sokan Diana tragédiájához hasonlították

a hazai sztárgépezet csak eseti jelleggel működött, de maga a bulvármédia éppen második reneszánszát élte Magyarországon.

Zámbó Jimmyről egyébként azóta is rendszeresen cikkezik a bulvármédia:

ma már nehezen elképzelhető, hogy egy sztár hasonlóra legyen képes.

hogy kibérel három óriásplakátot, és azon üzen a tétlennek tűnő rendőrfőnöknek,

Azt is élvezet nézni, hogy semmiféle tekintélyt nem tisztel:

A színésznő Woody Allen nevelt lányának írt nyílt levelet.

Oscar-díjat is kapott érte.

a résztvevők között csak egy nő, Enyedi Ildikó volt,

még csak távolról sem hasonlít a politikusra.

rosszabb időszakban nehezen lehetett volna miniszterelnök.

A Jászai-díjas színművész 76 éves volt.

mindenkiből azt a maximumot kell kihozni, ami éppen az ő sajátja.

Nem emel újabb vádat Roman Polanski ellen a Los Angeles-i ügyészség, mivel az 1975-ben történt szexuális zaklatás, amelyről a közelmúltban tett feljelentést az áldozat, már elévült.

FRISS HÍREK

NÉPSZERŰ HÍREK

LEGOLVASOTTABB HÍREK

SZERKESZTŐ VÁLASZTÁSA