Kultúra

RAMIL SAFAROV (a baltás gyilkos) MAGYARORSZÁG MEGMENTŐJE – II. rész

Visszakanyarodva Ramil történetéhez, rengeteget beszélgettünk az alatt a három év alatt, amíg együtt voltunk, és számtalanszor vetődött fel a gyilkosság. Látszott rajta, hogy nyomasztja, még ha próbálta titkolni is. De egyszer mondott valamit, ami nagyon elgondolkodtatott.

Azt mondta: „Nem csináltam mást, mint amit a zsidók csinálnak. Vagy az amcsik. Csak ők profi gyilkosok, és nem kapják el őket. Én csak a nemzetem ellen elkövetett bűntetteket bosszultam meg, még ha amatőr módon is.”

A szemem előtt vált egyre radikálisabb, szélsőségesebb iszlamistává. A barátságunk olyan ponthoz érkezett, amikor már teljesen őszinték voltunk egymáshoz, nem voltak titkaink. Főleg, hogy angolul vagy oroszul beszélgettünk, nem fenyegetett bennünket az a veszély, hogy mások esetleg beledumálnak. 2010-ben, amikor a Koszi klán tagjai (Szövő, Joe és Kukker) házi őrizetbe kerültek, majd a többi Rezervátumlakó is követte őket, egyedül maradtam a Rezervátumban, és ez idő tájt a napból hat-hét órákat beszélgetéssel töltöttünk.

A rácshoz vittem a stokimat, arra ültem, Ramil pedig közel ült a vasalt ajtajához. 3 méterre voltunk egymástól, két jó barát, mégis egy vastag rács és egy tömött vasalt ajtó választott el bennünket egymástól.

Ha a Gyűjtő B épületének az alagsorát egy szóval kellene jellemeznem, csak egyetlen szó jut az eszembe: „mészárszék”.

Soha nem tapasztalt brutalitás folyt. Már említettem más írásomban is, hogy alig volt olyan nap, hogy a smasszerok ne verjenek félholtra vagy ne kínoznának valakit. Az áldozatok többsége cigány volt, 10-ből 9 biztos. A barbarizmus 16.00 óra után kezdődött, amikor az intézményvezetők hazamentek, és reggelig tartott. A hétvégék még ennél is durvábbak voltak. 2009-ig egyedül próbáltam harcolni a brutalizmus ellen, nem túl nagy sikerrel, majd 2009-ben tudtom nélkül Ramil is ringbe szállt.

Egyetlenegy magyar fogvatartott sem merte felemelni a szavát az ellen, ami ott folyt. Sőt! Ha rám rontottak a fekete kutyák, inkább még őket támogatták. Aztán Ramil érkezésével már ketten lettünk. Pont az ő ajtaja előtt rugdostak vagy hatan-heten egy szerencsétlen cigányt, amikor egy hatalmasat rúgott az ajtajába, majd kiüvöltött, hogy: „Stop it!” (Abbahagyni!)

Csak pár napja volt ott, és egyáltalán nem jó referenciával érkezett. Az, hogy „beszólt” a smasszeroknak, csak rontott a helyzetén.

Egy kívülálló valószínűleg nem lát abban semmi kockázatot, ha egy fogvatartott rászól a smasszerokra, miközben azok éppen egy másik fogvatartottat vernek. Pedig óriási kockázattal jár. A magyar börtönökben a smasszerok egy része úgy viselkedik, mintha kiskirályok lennének. Nem tűrnek el semmilyen kritikát. Ez egy zárt világ, ahol a jelvény az úr.

Ramilt a „beszólása” után folyamatosan szívatták. Az aktájából és a napi teendőiből is tudták, hogy szorosan kötődik az iszlámhoz, ezért ezen a ponton támadták. Tudták, hogy nála veréssel és egyéb más szokásos fenyítésekkel nem érnek el semmit, mi több, féltek is tőle, ezért olyan pontot kerestek, ahol a legtöbbet árthatnak neki úgy, hogy az ő testi épségük ne kerüljön veszélybe. A pszichikai terror sokszor hatékonyabb, mint a fizikai fenyegetések.

A cellájának kamerájából jól látták, hogy mikor imádkozik, és ekkor zavarták, hogy ne tudja a napi ötszöri imáját végigcsinálni. Hetente többször végeztek zárkaellenőrzést nála, és ezek alkalmával arra próbálták kényszeríteni, hogy vetkőzzön le meztelenre. Idegen férfiak előtt meztelenre vetkőzni egy muszlim férfi számára a legmegalázóbb dolog. Homoszexuális tartalmú képeket és cikkeket dugdostak be a cellájába, vagy éppen örmény napi- és hetilapokat. A börtön két transzvesztitáját – Erzsit és Jennifert – arra kényszerítették, hogy menjenek oda Ramil cellájának ajtajához, lenyitották a tátikát, és udvaroljanak neki, valamint pikáns dolgokat kérjenek és ajánljanak fel. Az iszlámnak olyan a homoszexualitás, mint kereszténynek az ördög.

Egyik alkalommal sikerült Jennifert elkapnom, és úgy rántottam a rácsnak, hogy hetekig a rács mintáját viselte az arcán. Aztán közöltem vele, ha még egyszer meglátom a Ramil közelébe, kitépem a nyelvét és feldugom a szétkúrt seggébe. Többet nem jött le az alagsorba, pedig a smasszerok keményen követelték tőle. Erzsi attól kezdve nagyon vigyázott, hogy se én, se Ramil el ne kaphassa. Távolról mutogatta műmellét és perverzkedett.

Ramil egyedül volt egy idegen országban, amelynek a nyelvét sem beszélte. Egy rakás elfajzott, embertelen smasszer gyűrűjében. Az ügyvédje, aki hatalmas munkadíjat vágott zsebre, le sem szarta a bírósági ítéletet követően. Minden perc az életében pokol volt.

Hetek, hónapok teltek el úgy, hogy nap mint nap megalázták. Mégis minden nap reggel 9.00 órakor úgy lépett ki a cellájából letudni a napi egy órás szabad levegőn eltölthető köröket, mint egy igazi férfi: felemelt fejjel. A legtöbb embert már maga a magánlét is megtöri. Saját magamról tudom, nem könnyű éveken át napi 23 órában egyedül bezárva lenni egy cellában, hogy minden nap, amikor arra az egy órára kinyitják a cellád ajtaját, ahonnan megbilincselve, egy rohadt döggel a sarkadban, akit legszívesebben cafatokra tépnél, férfihoz méltóan lépj ki a sétaudvarra vezető ajtón. Erre csak nagyon kevesen lennének képesek, és nagyon kevesen is képesek.

Amikor Ramilt odahozták, én már túl voltam azon, hogy megvívjam a saját háborúmat a jelvényesekkel. Nekem sem volt egyszerű, mégis óriási előnyöm volt vele szemben: beszéltem a nyelvet, és volt egy rohadt jó ügyvédem, aki minden fenyegetés ellenére makacsul ragaszkodott hozzám. Ha csak csúnyán néztek rám, már ment is a feljelentés. Ha egy nap nem hívtam, már hívta a BV-t, mi van az ügyfelével, beszélni akar vele.

De Ramil egyedül volt, és ezt ők is tudták, mint ahogy azt is, hogy aki egyedül marad a Roncsgyárban, az bármilyen erős is, bedarálják. Főleg, ha a társadalom is teljes egészében megveti, ahogy őt is megvetették. Ramil egy elvetemült gyilkos volt a magyar társadalom szemében, és a kutyát sem érdekelte, hogy mit tesznek vele.

A smasszerek intelligensebb részével ez idő tájt már kimondottan jó volt a viszonyunk. Belátták, sokkal jobban járnak, ha kompromisszumot kötünk, és amiben tudunk, inkább segítünk egymásnak. A korrupciónak vannak jó oldalai is.

Sokáig rágódtam azon, hogy szóljak-e Ramil érdekében pár szót, és a már-már fanatikus kitartása az elvei mellett végül meggyőzött. Tetszett a srác tökössége.

Nehéz döntés volt, és fennállt a veszély, hogy sokkal többet veszítek vele, mint amit nyerhetek. A börtönben az ember, ha valaki mellé odaáll, az azt jelenti, hogy a jövőben osztoznia kell annak a tetteivel, és tettei következményeivel is.

De tetszett, ahogy kiállt a maga elvei mellett, és még így is maradt ereje, hogy azokért is kiálljon, akiket az alagsorban bántalmaztak. A viselkedéséből és tetteiből azt szűrtem le, hogy nem rossz ember. Teljesen más, mint azt a sajtó sugallja. Az elvetemült gyilkos mögött szerintem egy érző emberi szív van, óriási bátorsággal. Ezért úgy döntöttem, megéri szólni pár szót az érdekében.

Figyelmeztettem az osztályvezetőt, akivel számos igen komoly csatán voltunk már túl, hogy ha nem fejezik be a „baltás gyilkos” – így hívta Ramilt a sajtó, a politika, a börtönigazgatótól a legutolsó smasszerig mindenki – megaláztatását, fel fogom jelenteni az intézményt. Ha valaki, akkor ő jól tudta, hogy nem viccelek, és minden ehhez szükséges feltétel a rendelkezésemre áll. Aztán szóltam azoknak a smasszeroknak, akikkel jóban voltam, hogy szeretném, ha Ramilt békén hagynák. „Persze”, mondták, „semmi gond”. A rohadékokkal nem volt mit tenni, vagyis a jelvények azon részével, melyeknek egyetlen erényük volt a jelvényükön kívül, a primitívségük. De így is lényegesen csökkent a Ramilt ért atrocitások száma.

Közben együtt léptünk fel az alagsorban zajló verések és kínzások ellen, amelynek eredményeként azok száma is lényegesen csökkent. Hosszú évek után volt olyan hét, hogy senki sem üvöltözött a verések fájdalmától, nem könyörgött az életéért a kínzások alatt. A csönd és nyugalom a legdrágább kincs itt benn, és végre megkaphattuk.

Persze az osztályvezető és csatlósai nem nézték jó szemmel, hogy immár ketten vagyunk, akik bármikor feljelenthetjük őket azért a brutalitásért, amit itt az alagsorban folytatnak, de be kellett látniuk, ketten már pont elegek vagyunk, hogy a vád megállja a helyét, és lapátra tegyék őket. Nem volt más választásuk, engedniük kellett, és a határokat, ameddig csak lehetett, ki kellett tolniuk. Ramil engedélyt kapott heti kétszer sportra és napi 10 perc telefonálásra. Máshol Európában ez szégyen lenne, Magyarországon ez jutalom, kiváltság volt.

2010-ben Ramilnak meghalt az édesanyja. Kért plusz fél órát, hogy hazatelefonálhasson. Nem kapott. Eljött a barátnője, Sebnem, meglátogatni. Hat év után az első látogatója. Kérte, hogy kapjon az egy óra beszélő helyett két órát, mégiscsak messziről jött, és nagyon ritkán van beszélője. Nem kapott. Kapott viszont plexis beszélőt. Még egymás kezét sem tudták megérinteni, egymás illatát sem érezhették. Rohadtul fájt neki, de nem látszott rajta, csak nekem mondta, mennyire rossz neki. Napokkal később mondta el. Egymagában gyászolt, semmivel sem volt az a nap más, mint a többi. Legalábbis az intézményi élet részéről.

Láttam, hogy mennyire szenved, hogy nem tud hazatelefonálni, hogy a család mellett legyen, ha másképpen nem megy, legalább telefonon. Estére rendeztem neki egy mobilt, amin egész reggelig a pokróc alatt, hogy a kamerában ne lássák, beszélhetett az édesapjával és a testvéreivel. Ez volt az a nap, amikor már nem barátok voltunk, hanem – ahogy ő mondta – „soul brother’s”-ek, lélektestvérek. A magyar börtönben, amit két ember tud, az már nem számít titoknak, ezért azt, hogy van mobilom, eddig nem említettem neki sem. De ennyi idő után már 100%-ban megbíztam benne, és ő hálás volt, hogy a családjával „lehetett” az anyja halálának idején..

Az imádkozás lett végképpen a legfontosabb dolog a számára, és soha, semmiért sem szakította félbe. Mindenkinek meg kellett várnia, míg befejezi, ha éppen az idő tájt keresték, de ha én szóltam neki, hogy „Arkadas”, miattam félbeszakította, és jött az ajtóhoz meghallgatni, mit szeretnék. Ez volt a legnagyobb megtiszteltetés a részéről, amit valakiért megtett. Sőt, egy idő után nem múlt el nap, hogy ne imádkozott volna értem és a családomért. Én voltam az egyetlen „hitetlen”, akiért imádkozott.

Kettőnk közös harcának köszönhetően egy ideig nyugalom telepedett az alagsorba. Mármint ahhoz képest, amilyen általában volt. Azt mondtuk, hogy a kora esti órákban barbárkodjatok, miután hazamentek a fejesek, de késő estére álljon vissza a rend, mert aludni szeretnénk. Nagy nehezen megértették, és így is lett.

Pár hónapig be is tartatott ez a „szabályzat”, de aztán egyik éjjel arra ébredtünk, hogy ismét valakit csépelnek kíméletlenül. Zengett az egész alagsor az ordítástól.

Másnap reggel megtudtuk, hogy P. Zoltánt hozták át az A épületből hozzánk, a B épületbe.
P. Zoltán volt az a barom, aki állítólag a Keletinél szándékosan halálra gázolt egy rendőrt menekülés közben. Hetekig verték, kínozták napjában vagy tucatszor. A többiekkel már abba kezdtünk el fogadni, hogy meddig bírja, mikor fogják megölni, mert azt, amit vele műveltek, nagyon kevés ember élte volna túl. Sem előtte, sem utána nem láttam, hogy valakit ilyen kegyetlenséggel bántalmaztak volna ilyen hosszú ideig.

Pár nap után, mint régebben, most is tiltakozni kezdtünk Ramillal. Az a kutyás smasszer, aki a cigány származása okán is igyekezett jól megfelelni kollégái elvárásának, és az extrém brutális smasszerok közé tartozott, nemtetszését fejezte ki Ramilnak, amiért szóvá tette, hogy reggel fel fogja őket jelenteni. Attól a naptól kezdve folyamatosan szapulta Ramilt, aki nem volt az a panaszkodós fajta, ezért napokig nem is tudtam az esetről. Az utolsó pillanatban szereztem tudomást az egészről, amikor Ramilt agyonvasalva éppen sétára kísérték, és várakoznia kellett pár percet, hogy fent megtisztítsák a terepet. Pont az a kutyás volt szolgálatban, és Ramilra uszította a kutyáját, csakhogy a hatalmas kaukázusi grizzly nem ijedt meg, hiába csaholt habzó szájjal milliméterekre tőle a véreb.

Azzal az ártatlan arckifejezésével előbb a kutyára mosolygott, majd a gazdájára, aztán felém fordult és annyit mondott angolul, hogy most megbassza a kutyát is, meg a gazdáját is. Nem szó szerint értette, de akkorát rúgott a kutyába, hogy az métereket repült a pórázt fogó smasszerral együtt.

A kutyás rögtön, bátor férfi módjára megnyomta az övén lévő riasztót, ami riasztotta társait, akik rohanva érkeztek az alagsorba. A kutyás akkora patáliát csapott, mint egy hisztis öregasszony, hogy ez a faszszopó köcsög megtámadta és megrúgta a kutyáját. Valószínűleg a kollégái tudták, hogy ő sem az az ártatlan fajta, mert Ramilt visszazárták a cellájába úgy, hogy még csak nem is szidták. Ettől sokkal kevesebbért már elcsattant egy-két saller, de általában az ilyesmiért a szart is kiverték az emberből.

Aznap délután az osztályvezető felkeresett, és megkérdezte, mi történt pontosan? Elmeséltem neki azt, amit láttam, hogy a kutyás ok nélkül Ramilra uszította a kutyáját, Ramil pedig arrébb rúgta. Majd azt is elmondtam, amit Ramil azután mesélt el, hogy visszazárták a cellájába, hogy már napok óta szívózik vele ez a kutyás, és a türelme a végét járta. Nagy Pista az első idők konfliktusai után többször is meghallgatott, ha valami „extrém” dolog történt az alagsorban.

Egy jó darabig aztán nem láttuk ezt a kutyást, majd az egyik volt kollégája elmondta, hogy áthelyezték a rendőrség kötelékébe! Rendőr lett belőle.

Az egész ügyből semmi sem lett, pedig nagyon vártuk Ramillal, hogy legyen belőle bírósági per, hogy beszámolhassunk, mi folyik itt az alagsorban, és úgy általában a BV intézményben. Sajnos eltussolták ezt is, mint oly sok minden mást is.

Az alezredes felismerte a helyzetet, hogy csak veszthet, és mivel választások előtt állt az ország, amikor a helyezkedés ideje van, nem hiányzott neki egy per, amiből biztos vesztesként jönne ki.

Mi sem bizonyítja jobban, hogy jól gondolkodott, minthogy miután Kaposváron a smasszerok halálra vertek egy fogvatartottat, és leváltották az intézmény parancsnokát, ő kapta meg a zsíros állást.

Folytatjuk…

Előző rész >>>

RAMIL SAFAROV (a baltás gyilkos) MAGYARORSZÁG MEGMENTŐJE – I. rész

Sokan azt mondjuk, hogy egy igaz barát, ajándék. Pedig az igaz barátságnak semmi köze sincs az ajándékhoz, mert az egy vívmány. Főleg így, úton a negyven felé. Az ember a legtöbb barátját gyerekkorában szerzi. Felnőtt fejjel már ez ritkábban adatik meg neki, de ha mégis, akkor azt biztos nem ajándékba kapta.

Ramilt – vagy, ahogy egymást hívtuk kölcsönösen, „Arkadas” (ami törökül barátot jelent) – 2009-ben hozták a Gyűjtő B épületének alagsorába, a 7-es cellába. Egy tucat „fekete kutya” kíséretében, kéz-, lábbilinccsel megvasalva. Egy fejjel magasabb volt valamennyi kísérőjénél.

Miután a Venyige utcai BV Intézetben négy „fekete kutya” meggyalázta Ramil Koránját, Ramil pedig egymásra hányta őket, mint Obelix a rómaiakat (csak további vagy fél tucat „fekete kutya” beavatkozásával tudták megfékezni), leszállították Szegedre, ahol két napig bírtak vele. Tökös srác, aki nem tojta össze magát a magyar BV-től.

A magyar BV-k a magyar bűnözőkhöz szoktak, akiknek többsége ehhez a szellemiséghez szocializálódott. Ramil nem illett ebbe a rendszerbe. Amikor megismertem, magamat véltem felismerni benne. Makacs, büszke, és nem „fekszik le” a zsarnokságnak.

Ramil azon kevesek közé tartozott, akinek a büszkesége mindennél fontosabb volt. Akár az életénél is. Sokan összekeverik a nagyképűséget a büszkeséggel, holott a kettő között óriási a különbség: míg előbbihez csak vastag bőr kell a pofán, utóbbihoz gerinc! Az utóbbiból alig van, míg az előbbiből rengeteg, főleg idebent.

Amikor egy büszke embert, aki büszke arra, hogy férfi, meg akarnak alázni, az olyan, mintha az életét akarnák elvenni, és úgy is küzd érte. Vannak elvei és az elveiért hajlandó meg is halni. Sokan vallják ezt, de csak kevesen gondolják komolyan. Ramil komolyan gondolta, és ezt becsülöm benne a mai napig.

Ramil 1977-ben született Azerbajdzsánban, közel az örmény határhoz. Szigorú iszlám törvények és hagyományok között nevelkedett. Számára az iszlám, annak hagyománya és törvényei egyet jelentettek az életével. Ez tette férfivá.

Az első és egyetlen komoly vitánk is ebből fakadt, ami csak azért nem fajult verekedésig, mert egy rács választott el bennünket egymástól, a Rezervátum rácsa.

Ő legalább annyira gyűlölte a nyugatot, amennyire én szerettem, és én legalább annyira vallástalan voltam, mint amennyire ő vallásos.

A délszláv háborúban éppen úgy, mint Hollandiában, az általam megismert radikális iszlamisták enyhén szólva is igen ellenszenves benyomást keltettek bennem. Amúgy is hadilábon állok a vallással, legyen az keresztény, iszlám, hindu vagy bármely más, de az

iszlám végképpen távol áll tőlem, és az összes közül a legellenszenvesebb.
Ramil sem ezért lett az egyetlen barátom a rácsok mögött, hanem, mert férfi volt. Olyan, akit el tudok fogadni barátnak. A vitát azzal zártuk le, hogy amilyen keveset csak lehet, mellőzzük társalgásunkból a vallásokat érintő témákat, de fogadjam el, hogy neki Allah van az első helyen, és az anyukája csak a másodikon, ő pedig azt fogadja el, hogy én meg teszek minden másra, ami nem földi. Mindkettőnknek nehéz volt egymás elveit elfogadni, két-három hónapig nem is beszéltünk egymással, de aztán kezet ráztunk, és mindketten tudtuk, ez nem egy átlagos kézfogás, hanem két férfi kézfogása. Egyszerűen szükségünk volt egymásra. Az ellenségeink közösek voltak, így azok összekovácsolták a barátságunkat.

Mivel Ramil ezután az életem részévé vált, amiért a mai napig hálás vagyok a sorsnak, az elveim szerint tekintettem rá. A barátom barátja a barátom, a barátom ellensége az ellenségem. Így a vallást is elfogadtam. Nem váltam hívővé, csak a barátom iránti tiszteletből tisztelettel beszéltem (beszélek) róla, pont úgy, mintha a barátomról beszélnék. Ami az egyiknek fontos, azt a másik maximálisan tiszteletben tartja. Erről is szól a barátság.

1988-ban az örmények orosz támogatással megtámadták Azerbajdzsánt, és az 1991-ig tartó háborúban Ramil sok családtagját elveszítette, de a legfájdalmasabb veszteség számára a menyasszonya elvesztése volt, akit szintén örmények öltek meg a háborúban. A lánnyal, aki egyben a szomszédjuk is volt, bölcső-eljegyzésben volt, ami annyit jelentett, hogy a szülők már kiskorukban egymásnak szánták őket az iszlám hagyományok szerint.
1991-ben, amikor az örmények elfoglalták Azerbajdzsán egy részét, ahol Ramil is élt, menekültként a fővárosba, Bakuba került családjával. 1992-től 9 éven át Törökországban tanult az Isztambuli Katonai Főiskolán. 2001-ben főhadnagyként tért haza, és mint minden hű hazafi, ő is azonnal jelentkezett a frontvonalra. Egy évet töltött ott, majd 2004 januárjáig Bakuban, a Katonai Főiskolán volt oktató és kiképző tiszt.

2004 januárjának elején érkezett Magyarországra, a Zrínyi Katonai Akadémián szervezett nemzetközi angol tanfolyamra, ahonnan a végső célállomás felé szerette volna venni az irányt, a West Pointra, az USA-ba. Csakhogy a magyarországi tanulmány tragédiába torkollott. Az évfolyamtársai között voltak örmény származású katonatisztek is, akikkel nem jöttek ki egymással.

Egy sértett ember mindig sokkal élesebb. Ennyit legalább illett volna tudniuk a Zrínyi Katonai Akadémia vezetőinek, és akkor talán nem fajul tragédiába Ramil katonai pályafutása.

Ramil volt a sértett fél, aki a háborúban a saját szülőföldjén, kegyetlen körülmények között vesztette el rokonsága egy részét és a szerelmét, valamint meggyalázták az iszlámot.

Normális esetben egy ember nem ugrik arra, ha gúnyosan mosolyognak rá, ha meglökik a vállát és elnézést sem kérnek, vagy ha a nemzeti lobogójára tesznek gúnyos megjegyzést. Csakhogy ez nem normális eset volt. Itt egy katona, egy férfi becsületét, büszkeségét gyalázták újra és újra. Ramil jelezte a vezetőségnek, hogy provokálják, de semmi sem történt. Nem minden nemzet tűrésküszöbe egyforma. Számtalan eset történt Európa-szerte, hogy egy bosnyák megölt egy szerbet vagy fordítva, vagy épp egy horvátot, vagy a horvát mást, csak mert sérelem érte a háború folyamán, családját, hozzátartozóit, a nemzetét. Egyes népeknél a bosszú a mindennapi élet része. Primitív, barbár, de ez van.

Ramil brutális módon végzett az egyik örmény katonatiszttel. Szinte feldarabolta egy fejszével alvás közben, levágva annak fejét és egyes végtagjait.

Sokat beszéltünk az esetről. Miután mondtam, hogy elítélem, amit tett, pontosabban azt, ahogy tette, azt válaszolta, nekem bevallja őszintén, hogy ha tudná, visszacsinálná az egészet. Akkor is megölné, vagy legalábbis megpróbálná, de nem ilyen aljas módon. Adna esélyt, hogy védekezzen, de megölné. Csak az tudja tettét megérteni, aki hasonló cipőben járt, mint ő.

Évek óta figyelem az „ír gázoló” huzavonáját. Az édesapát, aki harcol azért, hogy az illető, aki két csodálatos kisgyermekét halálra gázolta, leülje büntetését. Az elején sajnáltam, ma már megvetem. Százszor elgondolkoztam azon, ha én volnék az apa helyében, tudnék-e ennyire gyenge, már-már szánalmas lenni? A válasz mindig ugyanaz volt: nem! Már biztos végrehajtottam volna rajta a magam általam kiszabott büntetést.

Képtelen lennék lélegezni úgy, hogy tudom, gyermekeim gyilkosa röhög a markába. Sokan mondják ránk, hogy „primitív balkániak”, de mi legalább harcolunk önmagunkért, mert csak büszkén vagyunk hajlandóak életben maradni. Legalábbis én biztos nem tudnék másképpen élni. Nem tudnék az emberek szemébe nézni. Vannak dolgok, amik a törvények felett állnak, ha a törvény erősebb is náluk, és tudjuk, hogy le fog sújtani, akkor is meg kell tenni. Egy apa nem asszisztálhat gyengeségével ahhoz, hogy gyermekei gyilkosa, aki nemhogy hálás lenne a sorsnak, hogy csak három évet kellene vezekelnie megbocsáthatatlan bűnéért, kivonja magát a felelősségre vonás alól.

Folytatjuk…

„Szégyellem, hogy a Brandenburg zászlóalj katonája voltam”

A Brandenburg zászlóaljról írt Sepp de Giampiero a Blood and Soil (Vér és Föld) című könyvében, aki diverzánsként szolgálta a Führert a második világháború idején. A Brandenburg zászlóalj különleges egység volt a német hadseregben már csak azért is, mert katonáinak jórésze náci szempontból kétes származásúnak számított. A diverzáns alakulat ugyanis olyan katonákat vetett be a harcokba, akik ismerték a helyi lakosság nyelvét és szokásait.

Ők indították el például a második világháborút amikor civilben átlépték a lengyel határt és ott incidenseket provokáltak ki. A Wehrmacht erre hivatkozva lépte át a határt, hogy lerohanja Lengyelországot. A Brandenburg alakulat azután a Balkánon folytatta, ahol német csapatok elfoglalták Athént. Sepp de Giampiero katona szerb egyenruhában vett részt különböző diverzáns akciókban. A félig olasz származású katona tartotta a kapcsolatot az olasz hadsereggel, mely egyedül nem volt képes legyőzni Görögországot. Emiatt viszont a Führer csak késve tudta megindítani hadjáratát a Szovjetunió ellen. A Brandenburg alakulat itt is az élvonalban harcolt: Lettországban küzdöttek, ahol a helyi lakosság jelentős részének orosz ellenségét használták ki.

Sepp de Giampiero itt került szembe a zsidók totális megsemmisítésének programjával.

Lettország zsidó népességének 90%-át a helyszínen kiirtották.

„Semmilyen háború sem indokolhatja ezt!” – írta utószavában a különleges zászlóalj katonája, aki fegyelmezetten tovább folytatta az előrenyomulást a bakui kőolaj mezők irányába. Az olaj hiányába szenvedő nácik ezt akarták mindenáron elérni, de nem jártak sikerrel. Majkopnál a Brandenburg zászlóalj, amely ekkor már hadosztállyá szerveződött, súlyos vereséget szenvedett. Ki is vonták a hadosztály nagy részét az orosz frontról és áthelyezték őket a balkáni frontra, ahol a britek és az amerikaiak partraszállásától tartottak. Ez végül Szicíliában történt meg, de Sepp de Giampiero számára a háború Montenegróban ért véget. Egy diverzáns akció közben súlyosan megsebesült.

Angol nyelven ez az első könyv, mely belülről mutatja meg, hogy a nácik túlléptek faji előítéleteiken, ha az érdekeik úgy kívánták. A Brandenburg zászlóalj, mely később hadosztály lett, kifejezetten olyan katonákból állt, akik anyanyelvi szinten beszéltek idegen nyelveket, ezért ellenséges egyenruhában is szolgálhatták a Harmadik Birodalom érdekeit. Nem szégyenletes ez? – kérdezte a Vér és Föld szerzője elöljárójától. A náci hadnagy tömören válaszolt: ha sikeres, akkor nem!

Justin Bieber biztosan jön a Szigetre 

Justin Bieber bejelentette, hogy a Justice World Tour július 31-én folytatódik. 

Sokáig kérdéses volt, hogy Justin Bieber el tud-e jönni a Szigetre, miután egy betegség miatt le kellett mondania korábbi koncertjeit. Azonban most bejelentette:

a turné folytatódik.

Justin egy sor európai fesztiválra indul – így augusztus 12-én a Szigeten is fellép majd. Ezután folytatja világkörüli turnéját, melynek során fellép Dél-Amerikában, Dél-Afrikában, a Közel-Keleten, Ázsiában, Ausztráliában és Új-Zélandon, majd 2023-ban visszatér Európába.

Egy hónap és itt a VOLT

0

Egy hónap van már csak hátra és a fesztiválozó közönség a soproni Lővérek felé indul, ahol a hosszúnak tűnő két év szünet után ismét startol a Telekom VOLT Fesztivál világsztárokkal és a hazai zenei élet krémjével.

Még nem teljes a kép, de nézzük, mi vár majd ránk a főbb zenei helyszíneken. És hamarosan jönnek majd újabb helyek, újabb nevek is.

A Telekom Nagyszínpad az első napon az Ivan & The Parazollal indít, akiket a Carson Coma követ, majd jönnek a tankok, azaz a Tankcsapda és az estet ezen a színpadon a Muse zárja.

Másnap itt a Brains kezd, aztán Skillet koncert következik, majd a Bagosssy Brothers Company és főzenekarként a The Killers lép színpadra.

És elérkezett a csütörtök és a Telekom Nagyszínpadra lép Dzsúdló, a Follow the Flow, a brit énekes Yungblud és a szintén brit Bring Me The Horizon.

Péntekre várjuk Azahriah koncertjét, de lesz Irie Maffia, Halott Pénz és Sum 41 is.

A VOLT zárónapján a Telekom Nagyszínpadon lép fel a Platon Karataev, Passenger érkezik ide a Majka&Curtis páros és a VOLTot itt a Pendulum élő produkciója zárja.

Két további zenei színpadon további több mint 60 produkció szórakoztatja majd a VOLTra kiéhezett fesztiválozó közönséget.

A Telekom Kraft színpadon olyan nevek lépnek majd fel – a teljesség igénye nélkül – mint a Blahalouisiana, az Analog Balaton, a Bohemian Betyars, a hiperkarma, a Csaknekedkislány, a Fran Palermo, a Fish!, a Supernem, Dé:Nash, a Galaxisok, Beton.Hofi, a Ricsárdgír, Belga vagy az On The Low bulisorozat, és a nemzetközi fellépők névsorát tovább erősítő Netsky.

A Beko színpad szerdán indul, rajta lesz majd Krúbi, Punnany Massif, Elefánt, 30Y, a Wellhello, a Lord, az Esti Kornél, a PUF, a ByeAlex és a Slepp, a Vad Fruttik, Scarlxrd, Borgore és még sokan mások.

Teljes a Szigeten Ticketswap Party Aréna programja

Újabb előadók nevei kerültek napvilágra a Sziget idei felhozatalából, ezúttal a Ticketswap Party Aréna fellépőiből válogatva.

Azt már korábbról is tudjuk, hogy fellép Alan Walker, Steve Aoki, Apashe vagy NGHTMRE és arról is volt szó, hogy lesz egy dedikált napja az elrow-nak és a Q-Dance-nek is. Nézzük sorban!

Augusztus 10-én lesz az Aréna Q-Dance napja. A nagy népszerűségnek örvendő holland társaság a rendezvényeiken a tánczene keményebb stílusaira, főleg a Hardstyle-ra, a Hardcore-ra és a Hard Trance-re összpontosítanak.

Az Arénában ezen a napon fellép majd a Frequencerz, Ran-D, Rebelion, Sefa, Sound Rush, Sub Zero Projec, Zatox. Másnap a DJ pultban ott lesz: Alison Wonderland, Apashe, B’Andre & Nosphere, Dirtyphonics, Dublic, NGHTMRE, Skrude & Myamo.

Augusztus 12-diki felhozatalban szerepel Mateo and Spirit, Mathame, Metha, Mind Against.

13-án jön Alan Walker, Andro x Lotfi Begi, JumoDaddy, Ofenbach, Roberto Rios  és a Tits GANG / Metzker x Yamina. Augusztus 14-én érkezik ATLiens, Gemcamp, Maddow, Phlegmatic Dogs, Steve Aoki, Volac.

Az elrow a hazai közönség közt is ismert és a világon elismert, látványos partysorozat sorozat, köszönhetően a legjobb elektronikus zenéknek és a hihetetlen elképzeléseknek, az őrületes performanszoknak és az izgalmas, szokatlan karaktereknek.

A Sziget zárónapján a Ticketswap Party Aréna tehát az elrow-é és vendég lesz Amadeo Picone, Claptone, Florentia, James Cole és Solardo.

Karinthy Frigyes: Az ötödik kerék

Modern Andersen-mese

Az Ötödik Kerék nem volt valami különös vagy rendellenes dolog – legalább ő nem tartotta magát annak. És nem volt Elvont Fogalom, rögeszme egy lángész agyában, különös hajlandóság a nyárspolgár szemében.

Az Ötödik Kerék nem hasonlat volt, kedves gyermekek, nem metafora, amit az iskolában tanultok. Jelképes Beszéd és Átvitt Értelem.

Az Ötödik Kerék valódi, kézzelfogható, rendes kerék volt, olyan, mint a többi négy, szőröstül-bőröstül, sőt gumistul és csövestül olyan volt, nem különbözött semmit keréktársaitól, ugyanabban a gyárban látta meg a napvilágot – még csak felfújva sem volt jobban vagy kevésbé, mint a többiek.

Azazhogy…

Azazhogy, éppen ez az, hogy jobban fel volt fújva.

Csakhogy ezt a felfújást, illetve felfújva levést – ezt viszont már átvitt értelemben kell érteni, nem rendes, köznapi értelemben.

Az Ötödik Kerék ugyanis se alakjánál, se anyagánál, se lényegénél fogva nem különbözött a többitől – de igenis különbözött a helyzeténél fogva.

A többi négy a kocsi két tengelyére volt felszerelve, kétoldalt. A többi négy, mikor a benzin kigyulladt, és szólt a tülök, már tudta, mi a teendő – forogni és forogni, lihegni és erőlködni és rohanni és száguldani, árkon-bokron át, sártengerben éles kavicson keresztül, nem törődve tulajdon épségével, hosszú órákon át, pihenés nélkül, nyomasztó megterhelés alatt – ó, nem volt jó dolga a Négy Keréknek, elhihetitek, nem adta nekik a sors a boldog, védett helyzetet, mint távoli rokonaiknak, a finom, kecses kis órakerekeknek például, amikre úgy vigyáznak, üveg alatt tartják őket.

De az Ötödik Kerék, bár mondom, édes testvére volt a többinek, mindebből semmit sem tapasztalt.

Az Ötödik Kerék a kocsi hátuljára volt odaakasztva, érzékeny és finnyás gumibőrének még csak egy milliméterjét se érte soha az utca pora-sara – az Ötödik Keréknek soha még egy fél métert nem kellett gurulni, az Ötödik Kerék ott lógott, és leereszkedő fölénnyel tűrte, hogy sétáltassák és cipeljék.

Mert az Ötödik Kerék, a maga felfuvalkodott ostobaságában, hogy stílszerűen fejezzem ki magam, mellre szívta és saját érdemének tulajdonította a kivételes helyzetét.

Természetesnek találta, hogy vele így bánnak.

Úgy érezte, hogy ő már gyermekkorában különbözött testvéreitől – hogy ő más, mint a többi kerék, ő úrnak született, és a többiek arra, hogy őt kiszolgálják és dolgozzanak, csak hogy ő boldogan és kényelmesen élhessen.

Meg volt győződve róla, hogy az egész kocsi tulajdonképpen az ő sétáltatását szolgálja.

Hogyne, hiszen mindenki fáradt és dolgozott a kocsin, elöl a sofőr, motor, alul a kerekek, oldalt az ajtók – csak ő terpeszkedett és pöffeszkedett dologtalanul élvezve a rohanó tájékot, friss levegőt, duzzadó egészséget. A kocsiba néha furcsa, négyküllőjű kerekek szálltak be, amiket Embernek neveztek, ezek is siettek és erőlködtek és szaladgáltak, hol föl, hol le – meg volt győződve róla, hogy ezek is az ő alattvalói, hogy tevékenységük célja és értelme a kocsi körül kimerül abban, hogy a kocsit, az ő kocsiját, jó karban tartsák, és gondoskodjanak az ő kényelméről.

És bizonyos atyai, leereszkedő jóindulatot érzett mindezekkel szemben, lélekben megveregette a vállukat, amiért ilyen derék és hűséges szolgái az ő rendkívüli, isten kegyelméből alkotott egyéniségének.

Egy éjszaka az Ötödik Kerék édesdeden aludt éppen, beszívta a rétek jó szagú illatát.

Arra riadt fel, hogy valami csattan és zörren és zökken – a kocsi szaladt még egy darabig, aztán furcsán, bicegve csúszott néhány métert, majd megállt.

Villanylámpa került elő – a kocsi belsejéből sietve kászolódott elő két Emberkerék, a sofőr is leszállt.

Félálomban figyelt, mi történik.

Az egyik tengelykerékkel lehetett baj. Akörül foglalatoskodtak. Az egyik csavart és forgatott valamit – a másik lassan emelni kezdte a kocsi hátulját.

S néhány perc múlva leemelték azt a kereket, és letették, közvetlenül alatta, a nedves fűre.

A sápadt holdfényben megdöbbentő látvány tárult eléje.

A szegény, agyondolgozott kerék holtan feküdt a fűben – sápadt gumija ezüstösen csillogott. Egyik oldalán hatalmas lék tátongott, a léken keresztül már alig pihegve szivárgott vére és lelke: a levegő.

Egy pillanatra hideg futott végig a hátán, borzalom és részvét. Aztán magához tért. Jó, jó, gondolta, nagyon sajnálom szegényt, de azért mégis illetlenség, hogy engem emiatt felkeltenek, igazán csendesebben is csinálhatták volna, cseréljék ki, vagy tolják nélküle a kocsit, és gyerünk.

De egészen más történt.

Az egyik Emberkerék hozzálépett. És az Ötödik Kerék méltatlankodva és csodálkozva tátotta ki egyetlen szemét: az Emberkerék szentségtörő kézzel hozzá mert nyúlni, sőt alaposan megfogta, átnyalábolta, valamit csavart rajta, aztán szó nélkül leemelte a helyéről.

Csaknem elájult a meglepetéstől és felháborodástól. De nem volt sok ideje bámulni.

A következő percben durván odalökték a kiszenvedett kerék helyére. Valamit csavartak, csak annyit érzett még, hogy hozzáragadt a tengelyhez, aztán a kocsi hátulját leeresztették, és finnyás, előkelő bőre egyenesen belepottyant az alatta szivárgó agyagos pocsolyába.

Kiáltani akart, ellenkezni – de nem jött hang a torkára.

A tülök tülkök, benzin robbant, tengely csikorgott, aztán csak azt érezte, hogy valami elkapja, és rángatni és lökdösni és dühösen hajszolni és korbácsolni kezdi, iszonyú fájdalom nyilallt át egész testén, és lihegve, félig ájultan, sivító hangot hallatva elszorult torkából, rohanni és forogni és száguldani kezdett a bűzös pocsolyákon, éles kavicsokon át, rettenetes teherrel a nyakán, mely odanyomta, beszorította, belepréselte a föld porába.

És néhány perc alatt megtudta és megtanulta a Keréktörvény egyetlen, végzetes tételét: hol fönt, hol lent, hol fönt, hol lent, ahogy a Lét titokzatos Kormányzójának, a Tengelynek tetszik.

Egy határon túl – Olga Szmirnova

Moszkvai Bolsoj Balett egyik sztárja, Olga Szmirnova Oroszország ukrajnai inváziója miatt kilépett a társulattól, és helyette a Holland Nemzeti Balett színeiben táncol Amszterdamban – olvasható a New York Times  Style oldalán.

A szentpétervári születésű balerina elítélte az ukrán- orosz konfliktust, mondván, hogy „túlléptek egy határt”.
Szmirnova 2011-ben csatlakozott a tekintélyes Bolsoj Baletthez, mielőtt többek között a „Hattyúk tava” és a „Giselle” előadásában is főszerepet kapott. Azóta nemzetközi turnékon lépett fel a társulattal, és az American Ballet Theatre és a Vienna State Ballet vendégszereplőjeként táncolt.
A Holland Nemzeti Balett szerdán közzétett közleménye szerint Smirnovát „tárt karokkal fogadták”. Várhatóan ott fog debütálni a „Raymonda” színrevitelével, amelynek premierje április elején lesz.

„Lelkem minden szövete a háború ellen van.”

„Soha nem gondoltam volna, hogy szégyellni fogom Oroszországot” – írta közleményében, amelyet később a Holland Nemzeti Balett is közzétett.

„Mindig is büszke voltam a tehetséges orosz emberekre, a kulturális és sporteredményeinkre. Most azonban úgy érzem, olyan határvonalat léptek át, amely elválasztja az előtte és az utána dolgokat.”

„Fáj, hogy emberek halnak meg, hogy az emberek elveszítik a  tetőt fejük fölül, vagy kénytelenek elhagyni otthonukat. Ki gondolta volna néhány héttel ezelőtt, hogy mindez megtörténik? Lehet, hogy nem mi vagyunk a helyzet epicentrumában, de nem maradhatunk közömbösek e globális katasztrófa iránt.”

Andy Landy mosolyalbuma – Tarlós rémálma

Egy kampányrendezvényre Varga Mihály pénzügyminiszter mellett Tarlós István Budapest egykori főpolgármestere is meghívást kapott. Tarlós utódjáról Karácsony Gergely főpolgármestert és az ellenzék közös miniszterelnök-jelöltjét egyaránt nem kímélte Márky-Zayról szólva, gúnyosan hozzátette: „Akárhányszor az arcára nézek, az jut eszembe, hogy csecsemőként felsírtam volna, ha Márki-Zayról álmodom…”. Kedves Tarlós Úr! Ha a várakozásától eltérően Márki-Zay lesz a miniszterelnök, déjà vu érzése támadhat, javasojuk, hogy legyen a párnája mellett a zsebkendője, de egy erős altató sem árthat.

Andy Landy mosolyalbuma – Hasra gyúrsz vaze?

HAS, ALKOSS, GYARAPÍTS: S A HAZA FÉNYRE DERŰL!

Mint az ismeretes, Orbán Viktor kétoldalú megbeszélést folytatott Boris Johnson brit kormányfővel a Downing Street-i miniszterelnöki hivatalban pénteken Londonban. A BLIKK észrevétele nyomán, örök kérdés marad, hogy a kölcsönös üdvözlést követően, miért mutatott Orbán Viktor hasára Boris Johnson? 

APÁPAI

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!