Scherer Péter, népszerű nevén Pepe, elementáris humorú, kiváló színész és rendező. A Nézőművészeti Kft. tagja. Azt mondja, az a baj, hogy választási lehetőség sincs. Egy parlamenti beszédet vagy egy politikai sajtótájékoztatót úgy kapcsol tovább, mint a sicc. Sokat játszik, a Válótársak című tévésorozat különösen jót tett az ismertségének, de a népszerűséget mulandónak tartja.
Igaz, hogy a humorod úgy kezdett kialakulni, hogy kisebbségi érzésed volt, ezért mindenáron a társaság középpontja akartál lenni és szórakoztatni akartad a körülötted lévőket?
Ezt talán kicsit túlzás, szerintem a humorban van valami veleszületett. Bár lehet fejleszteni, így elképzelhető, hogy van abban valami, amit mondasz. Kisebbségi érzésem elsősorban a színészekkel kapcsolatban volt.
Amiatt, hogy nem vettek föl a színművészetire meg amiatt is, hogy vidéki voltál?
Így van. Nagyon fura dolog a vidékiség, én ajkai vagyok, az egy kis bányászváros a Bakony közepén. Én lépésről lépésre mentem nagyobb városokba. Először elmentem Szombathelyre és már ott éreztem, hogy ezek nagyvárosi srácok hozzám képest. Nekem az apám rettenetesen szigorú, nagyon okos, igen művelt gépészmérnök volt. Az a típusú műszaki értelmiségi, aki Bachot, Mozartot, Beethovent hallgatott, Tacitust, Liviust olvasott, beszélt latinul, piarista gimnáziumba járt, régi vágású ember volt. Olyan műveltséggel, ami időnként a humán végzettségűeket is zavarba ejtette. Ő a két fiától is megkövetelte ezt a fajta műveltséget, ami ugye ilyen szinten nem mondható azért el rólam. A négy évvel idősebb tesóm meg én is kitűnő tanulók voltunk általános iskolában, de arra mentem haza, hogy az apám a bátyám fölé görnyed az íróasztalnál és tanulnak. Az volt bennem, hogy én lehet, hogy nem akarok az ajkai gimibe menni és ennyire szem előtt lenni. Az volt a szerencsém, hogy az ajkai nem volt egy igazán jó gimi. Erre lehetett hivatkozni és volt Veszprémben a Lovassy László Gimnázium, egyből azt mondták anyámék, menjek matek tagozatra, mert jó voltam matekból és akkor tudnék a nagymamánál lakni. Én meg azt gondoltam, hogy úristen, a nagymamánál megint szem előtt leszek nagyon. Ezért mondtam, hogy engem a matek annyira nem érdekel, inkább a fizika, mondtam ezt úgy, hogy már ötödikben, hatodikban, hetedikben megnyertem a városi Ki mit tud?-ot, Karinthy prózával. De ennek ellenére hajtogattam, hogy engem a fizika meg a fizika érdekel, mert tudtam, hogy Veszprémben nincs fizika. Pápán viszont volt, ott azonban nem kaptam kollégiumot. Utánanéztünk, hogy Szombathelyen van fizika tagozat, és ott kaptam kollégiumi helyet is.
Máshol beszéltél már róla, hogy a kollégiumban voltak meglehetősen kemény dolgok.
Hát voltak, az egy matula volt. Annak már a hivatalos rendje is olyan volt, hogy reggel hatkor csengőre ébresztő, majd reggeli torna. Héttől reggeli szintén csengőre, irgalmatlan erős csengőszóra kezdtük el a felkelést meg a reggelit is. Az egésznek katonaság jellege volt. Huszonkét ágyas szobában laktam, ez tizenegy darab emeletes vaságyat jelentett.
Ez egészen rémisztő, nem gondoltad, hogy mégiscsak jobb lett volna otthon szem előtt maradni?
Szerintem az, hogy én egy ilyen alaszkai pingvin lettem, aki a jég hátán is megél, innen van.
Vannak Alaszkában pingvinek?
Lehet, hogy a pingvinek pont délen vannak és a jegesmedvék vannak északon, de ettől még hagyjuk ezt így, mert ezek szerint akkor az alaszkai pingvinből csak egy van, aki én vagyok. De most figyelj, Gábor! Ez olyan kolesz volt, hogy kötelező társadalmi munka volt minden héten, két órát kellett a kertben gyomlálni, gazolni a futópályát. A tanulmányi eredménytől függött, hogy hányszor engedtek minket haza a szüleinkhez. Szombat-vasárnap este hétig lehetett kint maradni, de ha rossz jegyet kaptál, nem engedtek ki. Hétköznap pedig már délután négyre be kellett mennünk, mert négytől tanóra volt.
Milyen tanóra volt ilyenkor?
Kötelező készülés másnapra, nem ült mellettünk tanár, de ezt is tanórának hívták. Utána héttől volt vacsora. Ha jó tanuló voltál, jól viselkedtél, szerettek, akkor hétvégén tízig is kaphattál kimenőt. De amikor nekem elutasították egy ilyen kérésemet, kimásztam a villámhárítón. Persze, hogy csináltunk mindenféle stikliket, mi például üzleteltünk Milka csokival, kvarcórával. Volt egy barátom, akinek az apukája kijárt kishatár-átlépővel Ausztriába. A barátom hozta ezeket, én pedig valamennyit eladtam a koleszban, mi pedig feleztük a hasznot és ebből éltünk egész jól. Na ez az alaszkai pingvin, na érted mire gondolok.
Gondolom, a felsőbb osztályosok jól megleckéztettek titeket.
Volt fenyítés, igen. Igazából ezt nem volt szabad csinálni, de a tanárok szemet hunytak efölött. Főleg a negyedévesek, ha olyat csináltál, ami nem tetszett nekik, akkor elítélhettek kokira. A koki azt jelenti, hogy ököllel fejbe vertek. Ehhez még be is kellett hajolni. Ha pofátlan volt a srác, akár még tanórán is megcsinálta, azt mondta: Scherer, három koki, gyere ide. Megtehetted, hogy nem mész oda, akkor ő nem fogott le, nem ugrott rád, este viszont a szobában három helyett tizenkettőt kaptál, mert akkor lefogtak.
Ebből a fajta neveltetésből mi következett számodra?
Tudod, mi következett ebből? A túlélés. Annak tudatosítása, hogy mindig mindenre van megoldás. Ha zárva volt a nagy ajtó, akkor én bementem a kiskapun. Hogy ez jó vagy rossz, azt nem tudom, de azt igen, hogy ebben a szituációban forradalmárnak lenni nem érte meg. Ahhoz elég intelligens voltam, hogy ezt én egy hónap alatt átlássam.
Milyen helyzetekben volt szükséged a túlélést jelentő kiskapura?
Ez az egész életemre jellemző a mai napig. Most csak mondok egy konkrét példát, egy osztálytársamhoz úgy kimentem egy házibuliba, hogy fogtam a söprűt, beágyaztam pulóverrel meg mindennel együtt, hogy úgy nézzen ki, mintha ott feküdnék, és szépen kiléptem a wc ablakon, onnan pedig a villámhárítón és a csatornán le lehetett mászni. Kimentem a buliba és éjfélkor visszamásztam.
Bevallom, hogy sokkal jobban érdekelne egy mai példa.
Figyelj, az egész személyiségemben van egy konfliktuskerülő magatartás. Csak akkor érzem jól magam, ha azt tapasztalatom, hogy mindenki szeret.
A kiskapun való bemenés is konfliktuskerülés?
Hát, ha zárva van a nagy kapu, akkor mit csinálsz? Akkor vagy az van, hogy feladod, amit akartál vagy pedig elkezdesz veszekedni, hogy nyissák ki.
Most már nem hagyom magam, légy szíves mondj a mából valami példát arra, amikor bementél a kiskapun.
Az a baj, hogy csak olyanokat tudok mondani, amiket nem lehet leírni.
Akkor mondj egy olyat, amit mégiscsak le lehet írni.
Mondok egy történetet ’89-ből, amit leírhatsz. Úgy mentünk el akkor Kubába és Mexikóba frissen végzett diplomásokként, hogy lefoglaltuk a repülőjegyet a Malévnál, de nem tudtuk volna kifizetni. Lengyelországban viszont olyan magas volt a dollár fekete árfolyama a zlotyhoz képest, hogy kimentünk autóval, ott a Magyarországon lefoglalt jegyet kiállíttattuk a lengyel légitársaság irodájában. Csak annyi volt, hogy Varsó-Budapest-Moszkva-Havannát kellett venni, arra kiírták, hogy 285 000 zloty. Ami mondjuk akkor magyar pénzben 40 000 forint lett volna, de az rettenetesen sok volt. Mi azonban kimentünk az utcára, azt mondtuk annak, aki feketén váltotta a dollárt, hogy 285 000 zlotyt szeretnénk, amire ő azt felelte, hogy 75 dollár, ami 4500 forint volt. Visszamentünk az irodába, kifizettük a jegyet, amit így 40 000 forint helyett 4500-ért vettünk. De mondok még egy példát. Az egyetemen az egyik barátommal kitaláltuk, hogy az egyik tanulóhelységből csinálunk egy irodalmi kávézót. A KISZ bizottságon is keresztülvittük ezt a gondolatot. Nem volt egyszerű, de végül még valami kis pénzzel is támogatták, az azonban olyan kevés volt, hogy abból ezt nem lehetett megcsinálni. Mi fúró-faragó emberek voltunk, volt egy műhely lent a pincében és a kávézónak a pultját úgy építettük meg, hogy tanítás után bemásztunk egy kerítésen és ott fel voltak polcolva raklapok. Elloptunk hatot vagy nyolcat, hazavittük ezeket a koleszba, kihuzigáltuk belőlük a szögeket, legyalultuk, megcsiszoltuk a raklapokat és megépítettük belőlük a kávézó pultját, ami egy rohadt fillérbe nem került.
Szóval akkor hasonlókat kell elképzelni a mában is?
Tudnék mondani mostani példákat is, de hát ezeket nem szeretném.
Párhuzamosan jelentkeztél színésznek és építészmérnöknek…
Lengyel Ferivel jártam egy iskolába, egy évfolyamra, együtt mentünk felvételizni, egy napon, mindkettőnket eltanácsoltak az első rostán. Ő elment Kaposvárra segédszínésznek, én meg eljöttem Pestre a Műegyetemre, kicsit megszimatolni a nagyvárost. Arról pedig egy regénnyit tudnék mesélni, hogyan írtuk meg ZH-kat.
A Műszaki Egyetemen, furcsa módon, akkoriban igen nagy művészeti élet volt, nem csak a Szkéné Színházra gondolok, hanem például a nagy szimfonikus zenekarra is.
Nekem a Szkéné nagy mázli volt, bár nem az egyetem révén kerültem oda.
Tudom, hogy a Szkénében működő Arvisura Színházban sokáig volt kisebbségi érzésed, hogy ezt vagy azt a szerepet jól meg tudod-e oldani. Vagy tíz évet eltöltöttél úgy a pályán, hogy tulajdonképpen sokat játszottál az Arvisurában, de mégis egy azon kívüli produkcióban, a Csányi János által rendezett Szentivánéji álomban vett csak igazán észre a szakma, sokak szemében te ettől számítasz színésznek.
Ez így van és a kisebbségi érzés ebből is volt és nem csak nekem, hanem az összes Arvisurás színésznek. Mindig mindenki azt mondta, hogy baromi jók vagyunk, jó a rendezés, nagyon erős az előadás, de hát azért színészi szempontból ezek a produkciók gyengécskék.
Volt egy olyan vélemény, hogy az Arvisura előadásainak az összhatása jó, jó a csapatmunka, de külön-külön a színészek nem elég erősek.
Ez volt a duma. De közben, ha most megnézzük, hogy abban a társulatban kik játszottak, akkor ezek után nagy fricska az, hogy Horgas Ádám, Terhes Sándor, Péterfy Bori, Pintér Béla, Schilling Árpád és én. Ez hat olyan ember, aki egész tűrhetően elhelyezte magát a magyar színházi térképen. Az az érdekes, hogy az Arvisura vezetőjét, Somogyi Istvánt, a szituatív színjátszás, ami az igazán magyar hagyomány, a szituációelemzés, nem érdekelte. Lehet, hogy mi egy kicsit tudtunk volna jobbak lenni annál, mint amilyenek voltunk, de ő ebbe nem fektetett elég energiát. Azok az előadások, amiket már Horgas Peti és Terhes Sanyi rendezett, színészileg erősebbek voltak, de hiányzott belőlük Somogyinak az elképesztő vizualitása és spiritualitása, amik viszont vitték az Arvisura produkcióit.
A Szentivánéji álom annyira kiugróan jó volt, hogy lényegében emiatt kaptátok meg a Bárka Színházat.
Hát igen, a rendezője Csányi János ügyes volt, ő azért tíz körömmel kaparta ki a gesztenyét. Megvolt benne a buldog szívóssága. Számomra az 1995-ös év elképesztő volt színházi és családi szempontból egyaránt. Akkor nősültem, akkor született az első gyerekem. November 16-án, ’95-ben a Bábelna című előadásunk premierjén, a taps alatt született meg az első lányom, Fruzsi. 21:33-kor született, este nyolckor kezdődött az előadás és másfél órás volt. Miután a Szentivánéji álom előadását befogadta az Új Színház, szinte naponta hívott fel valaki, hogy voltam-e újságosnál, meg kell venni a Film, Színház, Muzsikát, aztán az És-t, a Magyar Narancsot… Mindig megjelent egy újabb kritika. A jelzők Mucsi Zolira meg rám azok voltak, hogy zseniális, frenetikus, elképesztő, ellenállhatatlan humor. A Népszabiba Molnár Gál Péter egy olyan cikket írt, aminek az volt a címe, hogy Béla megsértődik. A mi verziónkban Bélának hívták az egyik mesterembert, akit én játszottam. Az apám pedig olvasta a Népszabadságot, minden reggel leslattyogott a benzinkúthoz és megvette. Fölhívott, akkor harmincnégy éves voltam, neki a Molnár Gál az isten volt, annyira imádta az írásait, annyira nagyra tartotta. Azt mondta a telefonba, hogy: „Peti, olvastad a Népszabadságban, hogy a Molnár Gál mit ír rólad?!”. Ekkor éreztem meg, hogy az apám elfogadta, hogy én színész lettem. Odáig segített, támogatott, de azért éreztem, azt gondolja, hogy nohát csak benő már egyszer a gyerek feje lágya. Molnár Gál az én szerepemen keresztül írt az egész előadásról. Apu a teljes cikket fölolvasta nekem a telefonba, miközben addigra persze már én is olvastam, de ezt nem mondtam neki.
Játszottál a Bárkában, aztán a Krétakör Színházban, több nagyszerű dolgot csináltál, de országosan ismert mégiscsak a Mucsi Zoltánnal való kettősöd révén Kapa-Pepeként lettél ismert. Ilyen minőségetekben főleg Jancsó filmekben szerepeltetek, miközben nem hiszem, hogy az ország zöme Jancsó filmeket nézett, de mégis, ettől a két tulajdonképpen kabaréfigurától lettetek híresek.
Hát igen. A Jancsó filmekből a legnépszerűbbek a Youtube-os részletek. Ezek milliós vagy akár kétmilliós klikkeléseket hoztak. Nagyon sok olyan fiatal van, aki nem tudja, hogy mikből vannak ezek a részletek. Nekünk a Jancsó Miki bácsival való találkozásunk a teljes életünkre kiható élmény. Fantasztikus, hihetetlenül laza ember volt, nyolcvan évesen is remekül lehetett vele hülyéskedni. Elképesztő sztorijai voltak és nagyon egyedien látta a világot. Hét filmet forgattunk vele és ebből hatot páros főszerepben. Följártunk hozzá, sörözgettünk, whiskyztünk, ő pipázott. Mindenről szó volt, életről, halálról, politikáról, hatalomról, de akár rómaiakról és görögökről is.
Kapa és Pepe figurája a Jancsó filmekben alakult ki, vagy megvolt már valahol?
Ez a Szentivánéji álom előadásában lényegében már megvolt. A nagyon tehetségtelen, gyomorbajos, idegbeteg, üvöltözős és a még tehetségtelenebb, borzasztóan szolgálatkész, de rettenetesen balfasz és ostoba figura tulajdonképpen onnan jött. Ezt a két figurát transzformáltuk át egy kicsit a Jancsó filmekbe. Miki bácsi azt is megkérdezte, hogy használhatja-e az igazi becenevünket, mert nagyon tetszett neki. Sokan azt hiszik, hogy a Jancsó filmekben kaptuk ezt a két nevet, de egyáltalán nem.
Vannak olyan szerepeid, amelyek akár meglehetősen tragikusak, ilyen a Klamm háborúja című monodrámában a diákokat agresszív módon terrorizáló, félelemben tartó tanár. De a legújabb rendezésedben, A piszkosak címűben, amit részint Rejtő Jenő szövegekből állítottál össze, részint egy mai építkezés jelenetei láthatók benne Rejtő stílusában, is azt mutatják, hogy érzéked van a komoly, tragikus mozzanatokat tartalmazó szituációk iránt is.
Van egy barátom, aki évek óta kiírkálja nekem a melósok dumáit, ezért akartam már csinálni egy darabot róluk és rájöttem, hogy itt a pillanat, a Rejtő szövegekkel össze lehet ezeket fűzni. Aztán persze sok mindent átimprovizáltunk, de például azt, hogy állandóan a csajokról és a pénzről beszélnek, megtartottuk.
Ez is azt mutatja, érzékeled, hogy egy elviselhetetlen világban élsz, csak lehet, hogy ezt kiskapuk segítségével elviselhetővé teszed magadnak.
Ez biztos, hogy így van.
Ki se nyitod az újságot vagy kinyitod és fölhúzod magad vagy mindennek dacára nyugodt maradsz?
Én leginkább a barátaim szájából tájékozódom. Nagyjából tisztában vagyok a dolgokkal, de alapvetően a környezetem szűrőjén keresztül észlelem a politikai és társadalmi események nagy részét. Nem tartozik a szokásaim közé az újságolvasás, jobban szeretek mással foglalkozni. A politika minden szinten rettenetesen idegesít. Úgy a jobboldal, mint a baloldal. Irgalmatlanul érzem a hazugságokat, csúsztatásokat. Nem lehetett nem észrevenni, hogy a jobboldali média a választások előtt két héttel semmi mást nem csinált, csak Vona Gábort próbálta tönkretenni, hogy a Jobbiknak szétverje a szavazótáborát.
Azért migránsozás is volt rendesen.
Igen, ez a másik. Az még kitart, a Vona Gáborozás pedig eltűnt. Az amerikanisztika tanszék vezetője, amikor Amerikába mentünk a Krétakörrel, elmagyarázta, hogy ha nekünk huszonhárom éves korunkban volt egy ügyünk egy tizenhét éves lánnyal, amit egy kicsit is szégyellünk, akkor ne jelöltessük magunkat amerikai elnöknek, mert föl fogják ellenünk használni, ez ezer százalék. Bejött ide ez a szisztéma. A baloldal pedig teljesen szét van zilálva. A tüntetés legalább egy jó megmozdulás volt. Az a baj, hogy választási lehetőség sincs. Én egy parlamenti beszédet vagy egy politikai sajtótájékoztatót úgy kapcsolok tovább, mint a sicc.
Az mondható, hogy szakmai szempontból befutottál?
Olyan előadásban nem sikerült a Krétakör óta játszanom, és olyat rendeznem sem sikerült egyet sem, amit a Pécsi Országos Színházi Találkozóra meghívtak volna. De kétségtelen, hogy a Nézőművészeti Kft. ennek ellenére dübörög. Több produkciónk túl van a századik előadáson, több mint ezerszer mentek csak az általam rendezett ifjúsági előadásaink, ebben a Klamm háborúja is benne van, amit Novák János állított színpadra. A Nézőművészeti Kft. a tavalyi évadban kétszáz előadást játszott. Jól érzem magam a bőrömben, ebben a Nézőművészeti Kft.-ben mi azt csinálunk, amit akarunk, olyan ötleteket valósítunk meg, amilyeneket szeretnénk, és ezekhez partnereket is találunk. Ez csodálatos, ráadásul szerintem, aki hozzánk kapcsolódik akár tagként, akár vendégművészként, az általában jól érzi magát. Az is biztos, hogy a Válótársak című tévésorozat az országos népszerűségemen sokat dobott. Hogy ez jó-e vagy sem, az persze kérdés lehet. A családomnak néha már kezd sok lenni, sokan fölismernek, rám mosolyognak, néha odajönnek hozzám, kedvesek az emberek velem. De szerintem ez a népszerűség mulandó, a lényeg az, hogy az embernek valahogyan meg kell próbálni normálisnak maradni. Az egyik Jancsóval készített filmünkben van ez a mondás, „nincs olyan törvény, hogy féregnek kell lenned.” Nekem ez tetszik.
