Blogolda

Botrány, botrány hátán

0

Illiberális puccskísérletnek vagyunk a tanúi, a tét, hogy Románia Lengyelország és Magyarország útjára térjen, zavaros és kiszámíthatatlan mezőnybe, sőt promoszkovita befolyás alá kerüljön, amelyben a korrupció az uralkodás eszköze – annak minden, gazdasági, politikai, sőt kulturális vonatkozásával együtt –, az betonozza be a hatalmat.

Azok a botrányos „leleplezések és ellenleleplezések” (valójában kísérletek a politikai mezőny szimulált újratöltésére, diszkurzív, az igazságon túli valóság felépítésének kísérletei), melyek a közéletet tematizálják, a jogrendszer és a politika közötti feszültség terében zajló hibrid háború részei. Nem a törvényhozás tudományos – az egyetemes tudás, az igazság keresésének a része – beágyazásának a kísérletei zajlanak, nem jogi viták, hanem a korrupcióellenes politikák megfojtásának közvetlen, elkeseredett és brutális próbálkozásai. A jogi szövegek érvényességének és helyességének a fölvetése, az igazságosság törvényi formába öntésének (hermeneutikai probléma) egész problematikája csak ürügy, füstbomba, melynek leple alatt a korrupt politikusok élet-halál harca folyik leleplezésük és felelősségre vonásuk ellen. És szándékosan mondom/írom a széles, azaz nemcsak szigorúan jogi és főleg nem csupán bírói végzésben kimondott korrupt politikusok kifejezést, hiszen a kormányzás, illetve a képviselet eszközeinek eltérítése önmagában is korrupció. Amikor a PSD-ALDE, és csatlakozásával, a Fidesz itteni fő fiókpártja, úgy döntenek, hogy a kormányzás, a közjó menedzselése és szolgálata helyett a korrupció-ellenes politikák felszámolásával foglalkoznak, arra használják nemcsak politikai hatalmukat, hanem azokat az erőforrásokat is, amelyeket a kormányzás és intézményei biztosítanak, a kormányzati korrupció útját járják. Amikor a hatalmi pártok vezérei – akik nem mellesleg a parlament két házának az elnökei is – a reprezentáció, a polgárok érdekeinek képviselete helyett, gyanús kollégáik felmentése érdekében lépnek fel, erre használják felhatalmazásukat, akkor a képviseleti korrupció útját járják. És igazságtalanok lennénk, ha ki nem mondanánk: az ellenzék képviselőinek jórésze – bár az államelnöktől való félelem olykor sunyításra, elhallgatásra inti őket – szintén ezt a játszmát folytatja (Băsescu volt államelnök és pártja nyíltan kapcsolódik a többség korrupciópárti megnyilvánulásaihoz).

A politikai osztály ma mind a kormányzás, mind pedig a törvényhozás szintjén merőben korrupt, sőt perverz játszmát folytat. Valójában sem nem kormányoz, sem nem szabályoz, azaz törvénykezik, hanem ezer sebből vérző legitimitását próbálja befoltozni populista és demagóg diskurzusokkal. Ebben a kétségbeesett és gátlástalan igyekezetében nem ismer határokat, úgy tűnik Dragnea-Tăriceanu és Kelemen, valamint alkalmanként további politikai vezetők is, süketek az ésszerűségre, a vox populi kifejezett követeléseire, de még az EU és a politikai nyugat erős jelzéseire is. Reménytelen helyzetükben, önmaguk és társaik fölmentésének reményében, hajlandók mindazt a progressziót beáldozni, amit Románia, kínnal keservesen, de mégiscsak elért, úgy tűnik készek levenni az országot az európai (nyugathoz kapcsolódó) térképről. Illiberális puccskísérletnek vagyunk a tanúi, a tét, hogy Románia Lengyelország és Magyarország útjára térjen, zavaros és kiszámíthatatlan mezőnybe, sőt promoszkovita befolyás alá kerüljön, amelyben a korrupció az uralkodás eszköze – annak minden, gazdasági, politikai, sőt kulturális vonatkozásával együtt –, az betonozza be a hatalmat.

Legalábbis elméleti értelemben így jellemezhető a helyzet, gyakorlati vonatkozásában pedig az (i)gazságszolgáltatás és a politikacsinálás (posztmodern) ütközése zajlik egy fikciós, elképzelt és felépíteni kívánt álvalóság (alternatív tények világa) kulisszái között. Ebben a restaurációs, és/vagy reakciós játszmában a DNA és általában az ügyészség, sőt egyre inkább a bíróság és a titkosszolgálatok a célpont, őket no meg az államelnököt nevezik előszeretettel „párhuzamos államnak”. Félreértés ne essék, egészen biztos és bizonyítható, hogy a DNA és más ügyészségek nem tévedhetetlenek, hogy a korrupció ott is jellemző, sőt az egymásnak ellentmondó bírói végzések azt is jelzik, hogy ott sincs minden rendben. És nemcsak korrupció, hanem hozzá nem értés is jellemzi ezeket az intézményeket, akárcsak a titkosszolgálatokat. Egy higgadt és pártatlan (bármit is jelentsen ez még) kivizsgálás, ha lenne még arra hiteles fórum, felszínre hozhatná és jogorvoslatot is biztosíthatna ezen intézmények téves működésével kapcsolatban. Csakhogy itt senki nem a független és pártatlan (i)gazságszolgáltatásban érdekelt, hanem abban, hogy a rendszer „neki dolgozzon”, az ő korruptjait védje és a politikai érdekeit szolgálja.

Mégsem vagyok teljességgel pesszimista, a mérkőzés, a korrupció-ellenes harc még nincs elveszítve, akkor sem, ha a legutóbbi mesterséges botrányban – mely fikciókon és lejáratási kísérleteken alapul – még hallgat az államelnök és az utca is csendes. A közvélemény (ha van ilyen) még kivár és ezzel az a téves benyomás keletkezhet a hatalmasokban, hogy nekik áll a zászló. Úgy tűnik, hogy úgy változtathatnak törvényeket, mozdíthatnak el közszereplőket, járathatnak le intézményeket, ahogy kedvük tartja, pedig a dolog nem így áll. Legalábbis egyelőre nem, hiszen a legfontosabbat a legitimációs deficitet, a hiteltelenséget nem képesek fölszámolni, sőt.  A közvélemény szemében, a civil társadalom, az államelnök és a politikai nyugat legitimitása nagyobb, mint azoké az ismétlem, korrupt politikusoké, akik ma az ellenük folyó politikát benépesítik.

Mert a legitimitás, a (köz)bizalom alapja nem lehet egy bábkormány, melyet egy büntetett előéletű politikus a háttérből irányít és kénye-kedve szerint váltogat, minden hozzáértés nélkül. Mert miféle jogi (azaz tudományos), szakmai hitele lehet egy olyan törvényhozói testületnek, ráadásul különbizottságnak (hisz nagy valószínűséggel az (i)gazságszolgáltatási törvényeket negatívan véleményezte volna a szabványos jogi bizottság, miután a kormány sem vállalta azokat), melynek vezérei kétes ismeretekkel és semmiféle joggyakorlattal nem rendelkeznek? A Iordache-Nicolicea-Márton bizottság mindhárom ikonikus alakja későn (véletlenül vagy sem, éppen 2002-ben), már képviselőként, másod-harmadosztályú magánegyetemen szerezte jogi képesítését, és soha nem gyakorolt jogászszakmát. Mert a mostani frontális támadás a DNA és vezetője ellen, olyanoktól indul, akik megvádoltak, sőt akik ellen alapfokon ítélet van, egyikük ráadásul külföldön van szökésben. Miféle hitele lehet annak a miniszterelnök-asszonynak, aki egyszerre támadja és igyekszik elmozdítani a DNA vezetőjét – aki ellen még nincs semmiféle vád, nemhogy ítélet – és közben nem hajlandó fölmenteni azt a tanácsadóját, akit korrupcióért (igaz alapfokon, csakhogy azt már nagy valószínűséggel nem fogja érvényteleníteni egy fellebbviteli bíróság, esetleg a kiszabott büntetést módosítja) már elítéltek?

A jelenlegi hatalmasok győzelme pürrhoszi, válságuk viszont mély és strukturális bizalmi válság, rengeteg gondot és bajt fognak még okozni, de a mérkőzésnek még nincs vége.

Magyari Nándor László

Áder János mindig azt mondja, amit éppen gondol

Előkerült egy 1993-ban készült felvétel Áder Jánosról, ahol a Fidesz – akkor még nem államfőként funkcionáló – politikusa arról beszélt a magyar parlamentben, hogy pártja nem támogatja a határon túli magyarok szavazati jogát, mert nem tartják elfogadhatónak, hogy olyanok is beleszólhassanak a sorsunk alakulásába, akik nem itt élnek és nem Magyarországon fizetnek adót.

Amikor mintegy húsz évvel később a parlament fideszes többsége államfővé választotta Áder Jánost, beiktatása alkalmából azt mondta, hogy ő valódi elnöke lesz a köztársaságnak. Száz rossz törvény közül százat visszaküld, és száz jó törvény közül százat aláír.

Már akkor nagyon megörültünk, hogy ilyen jó köztársasági elnökünk lesz nekünk. Olyan ember, aki nem csak azt tudja, hogy mi a jó, de azt is, hogy mi az, ami nem jó. Sohase téved, mert bár tévedni emberi dolog, valahol mégsem jó, ha egy köztársasági elnök összekeveri a jót a rosszal. Nem azért tették őt erre a magas polcra, tévedni bárki tud, ahhoz nem kell köztársasági elnöknek lenni.

Persze, azt már akkor is sejtettük, hogy a puding próbája az evés. Vagyis, hogy még nem volt olyan köztársasági elnök, aki azt mondta volna magáról, hogy tévedni fog. Még miniszterelnök sem lehet abból, aki azt ígéri, hogy tönkreteszi az oktatást, az egészségügyet, lebontja a jogállamot, összevész egész Európával és a fél világgal.

Senki nem azzal az ígérettel kezdi az államfői működését, hogy majd a rossz törvényeket aláírja, a jókat pedig, ha lesznek ilyenek egyáltalán, szépen visszaküldi oda, ahonnan jöttek.

Még a plágiumügye miatt csúfosan távozni kényszerült Schmitt Pál is csupán motornak mondta magát, aki nem fékezni fogja, hanem dinamizálni a kormány országépítő munkáját. Igaz, arról egyetlen szót sem szólt, hogy mit tenne a rossz törvényekkel. Nyilván visszaküldte volna őket, de hát, amilyen szerencsés volt, rövid regnálása során minden törvény, amit eléje tettek, jó volt. Amit nem tettek eléje, az nyilván nem volt jó, ha jók lettek volna, ahogyan a Fideszt ismerjük, azokat is Schmitt elé vetették volna. És akkor ő azokat is aláírja, vagyis, akkor a rossz törvények is jó törvények lettek volna.

Jó lenne tudni, mit gondol ma Áder János a határon túli magyarok szavazati jogáról. Persze, ha gondol valamit erről egyáltalán. Mert nem kizárt, hogy szűk neki ez a honi horizont, nagyobb távlatokban gondolkodik, mint a mi országunk, ezért sem szokott megszólalni a magyarországi történésekről.

Magyarország, a csúnya történetek országa

Recseg-ropog az építmény. Nyilván áll még egy ideig, de a romlás jelei egyre szembetűnőbbek. Legutóbb a miniszterelnök vejével kapcsolatban kellemetlen megállapításokat tartalmazó OLAF-jelentést ütött minden korábbinál nagyobb és veszélyesebb rést a sokáig biztonságosnak tetsző bástyán.

Előbb, utóbb biztosan borul a bili. De addig még ott állnak a derék urak egymás mellett, összeszorított fogakkal, behunyt szemmel. Egymás tökét szorítják görcsösen. Szépen ki van találva ez a rendszer, a Nemtelen Együttműködés Rendszere.

Én nem mondom el, amit rólad tudok, cserébe te is hallgatsz arról, amit rólam tudsz.

Sokat tudnak egymásról ezek a derék urak, túl sokat ahhoz, hogy megszólaljanak. Idővel persze lesz közöttük olyan, aki elszólja magát, mint Altusz állatitkár az 1300  befogadott migráns esetében. Véletlen lehetett ez még, nem szándékos károkozás. De lesz majd olyan is, aki úgy érzi, hogy a többiek bántották, vagy kimaradt valamiből.

Az volt az eredendő bűn, amikor a hajdan volt FIDESZ-MDF székház eladásából származó pénz Orbán Viktor apukájának bányájaként kezdett új életet. Minden további kérdés innen datálódik. Hogyan lett Polt Péter legfőbb ügyész? Miből futotta Szijjártó Péternek 167 millió forintos kulipintyóra Dunakeszin? Jó, utóbbira tudjuk a választ. Szülei spórolták össze, egy élet megfeszített munkájával. (Tanulság: az ember, mielőtt megszületik, gondosan válogassa meg, hogy kik lesznek a szülei.)

Hogy is volt anno azokkal a Gripenekkel? Kik azok, akik ki vannak tiltva az Egyesült Államokból? Ki az a Habony Árpád, aki nem szerepel a kormány fizetési listáján, viszont Ibizán mozgatta az orrát, és a Szépművészeti Múzeumból kölcsönzött méregdrága festményekkel tapétázta ki lakása falait?

Igazak-e a mendemondák Rogán Antal és a letelepedési kötvények jól jövedelmező kapcsolatáról?

Lázár tudja Rogánról, miből van neki lakása a Pasa Parkban, sokfős személyzettel, hogy feleségének, Cilinek ne kelljen bajlódnia a háztartással.

Lázár tudja, de nem mondja. Mondaná, de mégsem, mert akkor Rogán is mondana valamit az ő millióiról. Hogy miből vett a tízéves Boldizsárnak 70 milliót érő lakást Budapesten. Kivel járt a londoni (brüsszeli – megfelelő aláhúzandó) szállodában?

Vajna tudja, hogy miből van Mészáros Lőrincnek a megannyi milliárdja, és kinek gyűjtögeti a pénzt látástól vakulásig. Magyarország legtehetősebb gázszerelője is tudja, honnan van a vaj Vajna fején, mint ahogyan Orbán kötélbarátjának, Garancsi Istvánnak, és Tiborcz Istvánnak, a miniszterelnök saját lábán álló vejének üzleti ügyeit is mindenki ismeri a díszes társaságból.

Pintér Sándor belügyminiszter mindenkiről mindent tud, és ő is tudja, hogy róla is mindent tudnak a többiek. Ez egy zártkörű klub, ahol mindenkinek van a másikról egy szaftos története. Ez a belépő a klubtagsághoz. Minél több a történet, annál gördülékenyebb a felvétel.

Egyszer biztosan eljön az igazság pillanata. Nem lesz jó pillanata az Magyarországnak, égzengés lesz és földindulás, amerre csak a szem ellát. Tényleg nem kívánjuk senkinek.

Most még csak néha szól valamelyikük, összetartja őket a közös rettegés. A félelem attól, hogy egyszer kiderül az igazság. Lehet, hogy mi, ma élők, akkor már nem leszünk, de legalább gyerekeinknek, unokáinknak megadatik, hogy hazatérjenek a messzi országokból.

Turistaként, természetesen. Rácsodálkoznak majd, hogy milyen szép hely ez a Magyarország, és nem értik az őseiket: miért engedték, hogy a hazájuk ilyen sokáig teli lehessen csúnyábbnál csúnyább történetekkel.

Az igazságos

Nagyon megmérgesedett az igazságos, amikor megtudta, hogy mik mennek a háta mögött. Hogy lopják az országot, ráadásul a háta mögött, a tudta nélkül.

Annyira meg lett idegesedve, hogy – szó ne érje a ház elejét – kevés híján maga alá rezsicsökkentett.

Nem szívtelen, ember ő, nem is irigy, neki nem fáj, ha másnak is van mit a tejbe aprítania. Ha a más ember bankszámlája jobban teljesít, az nem bántja az igazságost, főleg, ha az illető közel áll hozzá.

Családilag, barátilag, üzletileg.

Nem is ettől gurult méregbe igazán, az verte ki nála a biztosítékot, hogy mindez kitudódott. Mert a baj akkor is baj, ha csak úgy van, önmagában, de igazán akkor tud botránnyá kerekedni, ha kiderül. Akkor mindenki megtudja, és onnantól nem lehet már úgy tenni, mintha nem lenne.

Hogy vannak emberek, akik a többieknél is többet markolnak. És az ilyet nem szereti az igazságos, az nála nem járja, hogy egy botrány csak úgy, magától kipattanjon.

Anélkül, hogy ő akarta volna. Mert mit kezdjen az ember egy olyan botránnyal, ami sérti az emberek igazságérzetét. Még az egyszeri hülye is belátja, hogy az soha sem jó, ha az emberek igazságérzete meg van sértve. El lehet venni tőlük a nyugdíjpénztári megtakarításaikat, lehet korlátozni a sztrájkhoz való jogukat, alázhatók emberi mivoltukban a végtelenségig, de az igazságérzetükhöz ne tessék hozzányúlni, mert arra háklis a magyar ember.

Abcúg Junijó, Stop Soros!

Annak idején Kádár János is hasonló szisztéma alapján működtette a rendszerét. Mert az is ki volt találva rendesen, ahogyan kell. Mindenki tudta, hogy Jánosom Kádárom nagyon rendes elvtárs, ráadásul annyira puritán, hogy hozzá képest az a Gandhi nevű egy fényűző selyemifjú. Csak volt az a baj, és ezt is tudták a magyar emberek (akik már akkortájt is voltak, csak akkoriban még dolgozó népnek hívták őket), hogy a Kádár elvtárs ugyan rendes, de annyi gazemberrel van körülvéve, hogy ki se látszik közülük.

Na, ez megy most az igazságossal is. Ő is szenved azoktól, akikkel körülvette magát. Látszik is rajta a szenvedés, elég csak ránézni. Mert ő még csak rendes lenne, ha magába’ volna egész álló nap, de mindig akad egy csomó gazember, aki belerondít az ő rendességébe.

És ettől aztán ő is olyannak látszik, mint azok, akik épp olyanok, mint ő.

A félelem demokráciája

Könyv íródott Orbán Viktorról. Lett rá kiadó, nyomdát is találtak hozzá. Csak hát mielőtt nekiálltak kinyomtatni, beleolvastak a könyvbe, és úgy döntöttek, hogy ők ezt nem merik bevállalni. Támogatást kapnak más könyvek nyomtatására, nem vállalhatják a kockázatot, hogy esetleg a könyv főszereplője, a miniszterelnök megharagudjon rájuk.

Tudom, melyik vidéki városban van a nyomda, de nem írom meg. Nem én félek, azokat nem akarom bajba hozni, akik félnek.

Viszont eszembe jutott, hogy néhány héttel ezelőtt egy középkorú nő szólított meg az utcán. Olvassa az írásaimat, mondta, és szívesen lájkolna a Facebookon, de fél, hogy baja lesz belőle. Szégyenkezés volt a hangjában és a szemében.

Pedig, nem neki kellene szégyenkeznie, gondoltam magamban. De nem mondtam semmit. Mit is mondhattam egy embertársamnak, akinek most újból meg kellett tanulnia félni.

Nem először hallok ilyen mondatokat mostanában, mások is mondanak hasonlókat.

A félelem benne van a levegőben.

Halkan mondunk mindent, megfontoltan, előtte alaposan körülnézünk. Magunk sem értjük, hogyan juthattunk idáig, amikor azt suttogjuk a mobilba: ez nem telefontéma.

Megint megtanultunk írni, és olvasni a sorok között. Pedig már azt hittük, hogy vége, elfelejthetjük örökre. Most újra hasznunkra válik. Akik átélték egyszer, azoknak gyorsabban megy, de keservesebb – az újak, akik már a félelem nélküli létbe születtek, fel sem fogják, hogy mi történik velük.

Félni mindenhol lehet: vasúton, hajón, autóban, buszon, villamoson, metrón. Péknél, zöldségesnél, virágosnál, trafikban, bankban. Azok is félnek, akiknek a javaik megfogyatkoztak, s reményeik mintha sosem lettek volna, és azok is, akiknek még van mit a tejbe aprítaniuk.

A félelem demokratikus: jómódú és szegény egyaránt szabadon félhet.

Félünk piacon, postahivatalban, félni bárhol lehet. Van, aki a fodrásznál fél, mások az iskolában, gyárban, irodában. Félünk az egyenruhától, és félünk akkor is, ha egyenruhások vagyunk: tűzoltók, katonák, rendőrök.

Fél az ápoló, és fél az ápolt.

Félnek a fiatalok, mert azt látják, hogy a szüleik félnek. Utóbbiak nem mutatják, de ettől még látszik rajtuk. Kiül az arcukra, látszik a tartásukon, érződik a bőrük szagán. A félő ember másképp mozog, mint az, akinek nincs baja.

Félnek az idősek, mert azt látják, hogy a gyerekeik és az unokáik félnek.

Félünk játék közben, munkaidőben, nyaraláskor. Zenét hallgatva, könyvet lapozgatva, újságot olvasva.

Egyszer majd elmúlik ez is, a félelem sem tart örökké. Ám addig nem árt, ha nem nyomtatunk ki olyan könyvet, amiből bajunk lehet, és alaposan meggondoljuk, hogy mit lájkolunk a Facebookon.

Áder János, bújj elő!

Aggódom a köztársaság elnökéért. Eltűnt, mintha nem is lenne. Jó volna hinni, hogy nincs baja, és épségben előkerül. Nem történt vele semmi rossz, csak épp elege lett mindenből, és elvonult horgászni, kiszellőztetni a fejét.

Onnan gondolom, hogy nincs sehol, mert nem szólal meg már mióta. Igaz, máskor is csak ritkán szólt, amikor néha mégis, rendre a környezet védelmének fontosságáról, a vizek tisztaságáról beszélt. (A városligeti fák kivágásáról egyszer sem mondott semmit.)

Jó tudom, egy köztársasági elnök nem a mi hétköznapi, földszintes filozófiáink szintjén kell megnyilvánulnia – ő nagy, az átlagember számára beláthatatlan horizontokban gondolkodik.

Amúgy tényleg nem mindegy, hogy mi marad majd a gyerekeinknek, az unokáinknak. Vagy mi marad nekünk, ameddig még itt vagyunk.

De vannak más fontos dolgok is. Ezt is illene tudni egy köztársasági elnöknek.

Mert egy Áder János nevű közembernek jogában áll magasról tenni arra, ami  fontos, erkölcsös, vagy hasznos Magyarország számára. Ha ez az Áder János magánember lenne, most nem keresnénk, hogy hol van. Van, ahol van, magánügy.

De ez az Áder János, akiről most beszélünk, Magyarország államfője. És, ebben a minőségében, muszáj volna mondani valamit.

Például, az egész országot behálózó korrupcióról. Amit a nép egyszerű nyelvén lopásnak neveznek. És, államfőként, szólhatna a gyűlöletről is. A milliárdokat felemésztő uszításról, amit közpénzből finanszíroznak.

Beszélnie kellene a hazugságokról. A megmásított múltról, az elhazudott jelenről, az ellopott jövőről. Vagy, teszem azt, arról, hogy padlón az egészségügy, romokban az oktatás.

Az ország lelke nagyon régen volt ennyire rossz állapotban, mint mostanság.

Kellene egy köztársasági elnök, aki nemcsak a Földről és a vizek tisztaságáról tud beszélni, de arról is, hogy mi történt velünk, magyarokkal. Mitől lettünk olyanok, amilyenek néhány évvel ezelőtt nem szerettünk volna lenni.

Áder János! Államfő! Bárhol is vagy, bújj elő!

Bokros Lajos értékelése a „Nemzeti Szégyen Kormányáról”

0

A Modern Magyarország Mozgalom elnöke szerint a magyar gazdaság növekedése elsősorban nem a hazai teljesítménynek, hanem az európai konjunktúrának köszönhető. Az alábbiakban Bokros Lajos legújabb blogbejegyzését olvashatják.

 

Évértékelők évadja köszöntött be februárban a hazai pártoknál. Ilyenkor elvárt, hogy pártelnökök megmondják a tutit arról, hogyan nézett ki az elmúlt évben hazánk teljesítménye a nagyvilágban.

Nem akarok felülni divatnak, nem tartok részletes évértékelőt. Egy év a nemzet életében túl rövid idő, nincs mit értékelni rajta.

Két irányzatot azonban mégis megemlítenék. Ezek nem újak, nem tavalyiak, hanem immár évtizedesek. Fontos azonban, hogy az irányzat évtizede nem változik.

A nemzeti szégyen kormánya igen büszke arra, hogy a magyar gazdaság tavaly 3,7%-os növekedést ért el. Azt sugallják, mintha mindez az ő munkájuk eredménye volna.

Mi sem áll távolabb az igazságtól. Szomszédaink – Horvátország kivételével – mind gyorsabban növekedtek. Románia 5,5%-kal, Lengyelország 4,6%-kal, Csehország 4,5%-kal, Szlovákia 4,1%-kal, Szlovénia és Bulgária 4-4%-kal. Eredmény: tavaly leszakadtunk Közép- és Kelet-Európától.

Miért volt mégis 3,7%-os növekedés? Elsősorban a remek európai konjunktúra miatt, ami lehetővé tette az export kiugró növekedését. Ezen kívül csak a fogyasztás nőtt érdemben, elsősorban a béremelések és a kormány szavazatszerző intézkedései (pl. többszöri nyugdíjkiegészítés) miatt. A beruházások, a jövő motorjai, alig növekedtek és évek óta nagyon alacsony szinten mozognak. Megy kifelé a tőke.

A növekedés lehetne jóval magasabb, ha a kormány intézkedési ösztönöznék, nem pedig visszafognák a jövedelmező beruházásokat. Erről azonban egyáltalán nincs szó.

Másik fontos jellemzője a tavalyi évnek, hogy folytatódik a társadalmi leszakadás, és az uralkodó osztály teljes erkölcsi lezüllése. A most megismerhető OLAF-jelentésből napnál világosabban kiderült, hogy a kormányhoz közeli vállalkozók egy része bűnöző. Szevezett és tervezett költségvetési csalás gyanúja lengi körül a hazai közbeszerzések jelentős részét. A nemzeti szégyen kormánya mellé immár felsorakozott a nemzeti szégyen uralkodó osztálya.

Van min változtatni áprilisban.

Komoly szaktudással rendelkező, személyükben hiteles és tisztakezű vezetőkből alakuló kormányra van szüksége hazánknak. Hogy a leszakadást megállítsuk, majd elindítsuk a felzárkózást.

Ne nagyobb szeletet ígérjen minden párt az egyre kisebb kenyérből, hanem legyen olyan kormány, amelyik képes nagyobb kenyeret sütni. És olyan pék, amelyik nem lopja el kenyerünk felét.

Zátonyok közt sodródva

Mondjuk ki világosan: ez a párt ma egy etno-nacionalista, populista, sőt alt-right, EU-ellenes, promoszkovita és diktatúrapárti, illiberális és reakciós néppárt.

Azt hiszem eljött az ideje egy névváltoztatásnak, mégpedig egy lényegesnek, tudniillik a jobb időkben magát RMDSz-nek nevező mostanra a Fidesz itteni fiókpártjává átvedlő párt érett meg a névváltoztatásra. És senki ne mondja majd, hogy nem láttuk, nem hallottuk, hogy meglepett ami történt, hiszen én csak megírtam, de több százezren szavazataikkal támogatták és sunyításukkal továbbra is fenntartják a folyamatot. Demokrata, már rég nem (ha valaha is volt), szövetségi jellegét már néppárti besorolása is cáfolta, és ma már semmilyen más alternatívát el nem fogad, csak a Fideszt és vezérét.

Mondjuk ki világosan: ez a párt ma egy etno-nacionalista, populista, sőt alt-right, EU-ellenes, promoszkovita és diktatúrapárti, illiberális és reakciós néppárt.

Amikor azt mondja Kelemen Hunor, hogy a magyarországi ellenzéki pártoknak nincs helye az itteni politikában, mert minden igyekezetük fölösleges időtöltés „hiszen én azt gondolom: az erdélyi magyar emberek világosan tudják, hogy kire szavazzanak … az RMDSZ a Fidesz-KDNP nemzetpolitikáját jónak és folytatandónak tartja”. Akkor magára, illetve pártjára húzza a Fidesz(-kádéenpé) programjának (Sic!) és tevékenységének jelzőit. Beleértve a sovinizmus – az idegengyűlölet – szélsőséges formáit is, ami ellen váltig hadakozik, ha román mezőnyben üti fel a fejét. Miközben a magyar kormányhoz egyre nagyobb mértékben hasonlító bukaresti pártszövetséghez köti itteni politikáját. A fiókpárt és a (pontosabban a Dragnea-féle) PSD viszonya nem valamilyen ideológiai alapon, vagy elvszerű politikai megegyezésen, hanem a közös zsákmányszerzésen alapul, valamint az illiberális állam bevezetésének törekvésén. Nehéz elfogadni ugyanis, hogy míg a magyarországi kormánypártokkal a néppárti együvé tartozást hangoztatva elfogult, sőt kizárólag azt támogatja a kampányban stb., addig Bukarestben a reakciós és illiberális, de formálisan a szocialista pártcsaládhoz tartozó párttal menetel, annak minden kudarca ellenére.

Kelemen Hunor és fiókpártja ma a híd, illetve előretolt helyőrség, szerepét tölti be Budapest és Bukarest között, csak nem a kisebbségi jogok, az európai értékek, vagy a jószomszédság stb., nevében, hanem az illiberalizmus, a diktatórikus vezetés, és az autokrácia kiépítésének a szószólójaként.

De nemcsak a fiókpárttá válás, a szervezeti és politikai autonómia (a reális és nem az autonómiázás közben föl-fölmerülőt, de hiszen a Fidesz bevallott ellensége mindenféle helyi, vagy intézményi autonómiának, centralizál, és államosít stb.) feladása okán, hanem, ha úgy tetszik, saját jogon és közvetlenül is kiérdemli a fenti minősítést, a jelzők sorozatát.

A decentrált fiókpárt, ellentmondva saját programjának is, diktatórikus, hiszen már semmiféle belső demokrácia szabályaihoz nem tartja magát. Programjában az szerepel, hogy: „A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) a romániai magyarság különböző autonóm, területi, politikai és rétegszervezeteinek érdekvédelmi közössége, amely országos és helyhatósági szinten ellátja a romániai magyarság politikai és közképviseletét, egyezteti és ösztönzi a társadalmi önszerveződés különböző formáit. A Szövetség tiszteletben tartja a politikai sokszínűség elvét.” Ezzel szemben Kelemen Hunor ellenzi még az ártatlan és udvariassági kapcsolatokat is magyarországi demokratikus pártokkal. Semmibe veszi saját szervezete platformjainak álláspontját, lesepri a palettáról politikai pluralizmus mindenféle kísérletét, kizárólagos módon tart igényt olyan hatalmi monopóliumra, amit diktatórikus vezetésnek nevezhetünk, jogosan. Az már kezd természetessé válni, hogy minden olyan emberjogi és a társadalmi szolidaritással kapcsolatos ügyben – szembe menve programjával – Budapest hatalmi érdekeinek megfelelő álláspontot képvisel, ami minden csak nem következetes, nem demokratikus és nem európai. Kelemen Hunor és fiókpártja határzárpárti, idegengyűlölő, homofób és hímsovén, reakciós, és mindenek fölött etno-nacionalista és populista.

Közben a sunyító politikusoktársak hallgatása azt „üzeni”, hogy a pénz, hogy a realpolitik, azért kell elfideszesedni, mert onnan jön a zsé (valójában a magyarországi adófizetők pénzének átláthatatlan és méltánytalan, klienteláris újraosztásáról van szó, amit a határokon is átcsorgatnak), csakhogy. Szerény számításaim szerint a múlt decemberében a fiókpárton kívüli személyek és szervezetek több támogatásban részesültek, mint a párt az elmúlt „hét bő esztendőben” összesen (az „akadémiákat” és egyéb láthatatlan klienshízlaló juttatásokat nem számítva, Kató Béla-Demeter Szilárd elhozott, illetve elvitt, vagy százmillió eurót). Aztán a reálpolitikának mondott árulással két gond is adódik. Egyrészről, mert az árulót nem fogadják bizalmukba azok sem, akik javára az árulás történt, valójában megvetik és adott alkalommal megszabadulnak tőle, hiszen ismét árulhat, most már a mások javára. Az a modortalanság, amivel a magyarországi ellenzék vezetőit fogadta a pártvezér, csak a jólneveltség, a diplomáciai érzék, a morális tartás hiányának tudható be (a rózsaszín pantalló átka?). Mert – egyelőre úgy néz ki – nem az a nagy veszély, hogy Orbán áprilisban veszít és jönnek azok, akiket most megalázott Kelemen Hunor, és akik, ha hatalomra kerülnek bosszút állnak. Tapasztalat, hogy azok megengedők és elnézők lesznek, hiszen demokraták, és nem gyarmatosítani, kiszolgáltatni, foglyul ejteni akarják a rommagyarságot, hanem saját céljai elérésében segíteni.

Viszont egészen más kockázat van itt, amitől Kelemen Hunor joggal szoronghat.

Ha nem sikerül elég rommagyart mozgósítani a Fideszre szavazáshoz, akkor lesz az igazi gond, hiszen bosszúállóbb politikusról nem tudunk az elmúlt lassan harminc esztendőben, mint Orbán Viktor.

És akkor mi rommagyarok hova álljunk? Mutatnak-e majd utat, vállalják-e a felelősséget Kelemen Hunor és tsai? Ma a pluralizmus ígéretének a feláldozásával és a rommagyarság jórészének félrevezetésével, a demokratikus politikai kultúra elfojtásával stb., fizetünk a fideszpártiságért, ha rosszul sül el az átszavazás, akkor majd anyagiakban is fizetünk a vezér(ek) téves politikájáért.

Azzal a „bölcs” de főként voluntarista meglátással utasítja el a párbeszédet a mai magyarországi ellenzék képviselőivel Kelemen Hunor, hogy „én úgy gondolom”, felesleges az itteni jelenlétük, hiszen  ő tudja kire szavaz a rommagyarság, és ezzel vége mindenféle toleráns és demokratikus politikának. Hiába teszünk úgy, mintha mi sem változott volna, a rommagyarság nagy része (eltekintve attól a torz statisztikától, amit hangoztatnak, hogy tudniillik akik átszavaznak, azok szinte mind fideszpártiak, csakhogy a rommagyar összpolgárokhoz képest számuk elenyésző volt, és minden bizonnyal marad) képviselet nélkül sodródik az árral. Nincs „szövetség” és nincs egyetértés sem, ma az egyedüli vezér, „Karcfalva hangja” hallatszik: Felcsút és Teleormány között, félúton.

Magyari Nándor László

MIÉRT KIABÁLUNK, AMIKOR DÜHÖSEK VAGYUNK?

0

Egy hindu szent, aki elment a Gangesz folyóhoz megfürödni, egy családot látott a folyóparton, akik mérgesen kiabáltak egymásra. Odafordult a tanítványaihoz, mosolygott és megkérdezte: „Miért kiabálnak az emberek, amikor idegesek egymásra?”

A tanítványok gondolkodtak egy ideig, majd az egyikük ezt mondta: „Azért, mert ilyenkor elveszítjük a nyugalmunkat.”
„De miért kiabálunk, amikor a másik személy ott áll mellettünk? Mondhatnánk neki sokkal halkabban is” – kérdezte a szent.

A tanítványok tanakodtak még, de nem találták a megfelelő választ.

Végül a szent elmagyarázta: „Mikor két ember mérges egymásra a lelkük eltávolodik egymástól. Hogy leküzdjék ezt a távolságot kiabálniuk kell, hogy meghallják egymást. Minél mérgesebbek, annál hangosabban kiabálnak, hogy leküzdjék a nagy távolságot.

Mi történik a szerelmeseknél? Ők nem kiabálnak egymásra, hanem halkan beszélnek, mert a lelkük nagyon közel van egymáshoz. Köztük lévő távolság nincs is vagy nagyon kicsi.”

A szent folytatta: „Amikor még jobban szeretik egymást mi történik? Nem beszélnek, csak suttognak és így még közelebb kerülnek egymáshoz. Végül már suttogniuk sem kell, csak egymás tekintetéből megértik egymást. Ez mutatja meg milyen közel áll két ember egymáshoz, amikor szeretik egymást.”

Ránézett a tanítványaira és ezt mondta: „Ezért amikor vitáztok ne hagyjátok, hogy lelketek eltávolodjon. Ne mondjatok olyan dolgokat, amik eltávolítanak egymástól, különben egyszer eljön a nap, mikor akkora lesz a távolság köztetek, hogy lelketek többé nem talál vissza egymáshoz.”

Józsi bácsi és a határzárlebontók

– Józsi bácsi, a TV2-től jöttünk.

– Na, az jó. Mondjátok be a tévétekbe, hogy az utcánkban már hetek óta nem takarítanak.

– Maga ugye nyugdíjas?

– Az, hogy a fene enné meg. De ettől még lehetne takarítani.

– Mit szól hozzá, hogy Szél Bernadett, Gyurcsány Ferenc, Soros György, Vona Gábor és Karácsony Gergely együtt bontaná le a határzárat?

– Hogy tudtad ezt ilyen szépen mind megjegyezni fiacskám?

– Nem hallotta Józsi bácsi? Ezek lebontanák a határzárat!

– Majd adok én nekik! Kerüljenek csak a szemem elé!

– Nem fél, Józsi bácsi? A Sorosnak az a terve, hogy milliószámra hozná be a migránsokat Afrikából és a Közel-Keletről.

– Ilyet mondott? Nem szép dolog.

– Figyeljen ide, Józsi bácsi! Mondja azt, hogy retteg a Sorostól és attól, hogy lebontják a határzárat. Annyira fél, hogy ki sem mer menni az utcára.

– Na, csak lássam meg azt a Sorost! Úgy fog rettegni, hogy ki se teszi a lábát az utcára.

– Nem a Soros retteg Józsi bácsi, hanem maga és a többi magyar ember. Már egy liftbe sem mernek beszállni, a metróról nem is szólva.

– Na, a metró az tényleg necces. Ezért van nálam mindig egy fakocka, hogyha elromlik az ajtó, kéznél legyen.

– Józsi bácsi, akkor összefoglalom, hogy mit fog mondani a híradóba. Ön és a magyar emberek rettegnek és félnek Sorostól, valamint  attól, hogy az ellenzék lebontaná a határzárat. Ezt kell belemondania a kamerába. Indíthatom a felvételt?

– Csak nyugodtan.

– Adásban vagyunk, Józsi bácsi.

– Szemét, szarrágó gazemberek vagytok. Hülyének nézitek az embereket. Hazudtok, mint a vízfolyás. Az ilyet annak idején a mi falunkban a falu végéig pofoztuk. Nem szégyellitek magatokat? Ezt tanította nektek az anyátok?

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!