Blogles Archives Page 26 of 41 › Független Hírügynökség

A nagykövet távozása

FüHü

-

2018-07-04

„Kinek állt érdekében, hogy a szenzitív információkat tartalmazó nagyköveti feljegyzés nyilvánosságra kerüljön? És mi magyarázza Fournier véleményének megváltozását Orbán politikai cselekedeteiről? Efféle diplomáciai botrányok nagyon ritkán fordulnak elő és soha nem tesznek jót az érintett feleknek. Ugyanakkor azt is érdemes megemlíteni: ahol ilyen esetek mégis megtörténnek, ott valami nincs rendben a fogadó országgal.” Ara-Kovács Attila diplomáciai jegyzete:

Eléggé sajnálatos értelmezéseknek lehetünk tanúi Éric Fournier volt francia nagykövet távozásával kapcsolatban. Vannak vélemények, amelyek arról szólnak: Emmanuel Macron francia elnök menesztette budapesti nagykövetét, mások úgy vélik, szó sincs erről: a nagykövet megbízatása lejárt, hazarendelése a szokásos ügymenet része.

Nos, egyik vélemény sem igazán fedi a valóságot. Egyrészt Fournier megbízatása valóban lejárt. Hosszú hónapok óta lehet erről tudni, s köztudott volt az is, hogy már rég elkezdődtek a búcsúzkodással együtt járó találkozók, ebédek és vacsorák.

Másrészt viszont az a látványos közjáték, melynek keretében Emmanuel Macron bírálta nagykövetének azok kijelentéseit, hogy az Orbán elleni európai sajtó támadásokat a „magyarokkal szembeni gyűlölet” és az irigység inspirálja, s hogy az antiszemitizmus vádja, amit – a Soros-kampány miatt is – Orbánnal szemben egyre gyakrabban okkal felemlegetnek, valójában csak arra lenne jó, hogy „elfedje a franciaországi és németországi muszlimok antiszemitizmusát”, Fournier-vel szemben szokatlanul nyílt, radikális és ellentmondást nem tűrően kritikus.

Ha minden háttérismeret nélkül vonjuk meg a fenti kijelentések mérlegét, akkor könnyen arra a következtetésre juthatunk, hogy Éric Fournier volt nagykövet egyszerűen csak Le Pen Nemzeti Frontjának szellemiségét képviselte Magyarországon, ennek megfelelően ítélte meg a magyar helyzetet, s nem csoda, hogy éles összeütközésbe került a jelenlegi francia vezetés politikai álláspontjával és értékbeli hitvallásával.

Csakhogy az a szűk magyarországi értelmiségi elit és diplomáciai kör, melyben Fournier mozgott, nem ilyennek ismerte meg a volt nagykövetet.

Ő korábban egyáltalán nem adta tanújelét annak, hogy a Nemzeti Fronthoz húzna, s egyébként is a háttérbeszélgetések során – s egyes esetekben még a nagy nyilvánosság előtt is – nem fukarkodott a mai magyar kormány intézkedéseit illető kritikákkal. Az említett magánbeszélgetések persze szűk, zárt körben zajlottak, de „végösszegük” azért idővel összeadódott a „második nyilvánosságban”, hisz a résztvevők időnként bizalmasan kicserélték értesüléseiket, s ezekből egyértelműen az volt leszűrhető: Fournier egy liberális, nyugatos értelmiségi, aki kritikusan szemléli Orbán ténykedését. Ez tehát a számos ellentmondás egyike…

Ugyanakkor tény, hogy az a diplomáciai feljegyzés vagy – régebbi nevén – rejtjeltávirat, amit Fournier kormányához intézett, valóban ellentmondott mindannak, amit a volt nagykövet kapcsolatrendszere leszűrt korábbi bizalmas megnyilatkozásaiból. E jegyzet – természetéből fakadóan – nem volt nyilvános, vagyis felfoghatjuk ezt is úgy, hogy valódi álláspontot, valódi szándékot sugallt. És ez is az üggyel kapcsolatos ellentmondások része…

Ezek számát szaporítja, hogy Fournier korábbi megnyilatkozásai nem az Orbán kormány tetteit és rémtetteit kimagyarázó vélekedést támasztottak eddig alá, hanem egy kritikusat. Vagyis, hogy a nagykövet fenntartásokkal szemlélte a fideszes politikai elit ténykedését. Elég csak egy pillantást vetni a nagykövetség honlapjára. Ott havi gyakorisággal több blogbejegyzésben mondta el Éric Fournier véleményét a világról. Nyílt politikai kritikát természetesen nem fogalmazott meg, de az a humánus megközelítés, amit például menekültügyben legutóbb, június 20-án leírt, nem, hogy elhatárolódik a mai magyar gyakorlattól, de indirekt kifejezett bírálja azt.

Mindebből egyértelmű következtetések nem fakadnak, leszámítva azt, hogy Fournier most nyilvánosságra került véleménye szöges ellentétben áll a Macron által megszabott politikával, ráadásul ellentmond saját eddigi megnyilatkozásainak és magatartásának is. Ugyanakkor a felsorolt tények lehetőséget teremtenek rá, hogy bizonyos kérdéseket megfogalmazzunk velük kapcsolatban:

(1) Kinek állt érdekében, hogy a szenzitív információkat tartalmazó nagyköveti feljegyzés nyilvánosságra kerüljön? Talán csak nem a Macron álláspontját láthatóan teljes mellszélességgel támogató francia diplomáciai apparátusnak? Ez szokatlan lenne, de csak annyiban, ha azzal Fournier személyét akarnák ellehetetleníteni. A volt nagykövet ugyanis igazából nem számít fajsúlyos diplomatának, kevésé fontos, harmadikvilágbeli helyeken töltött be eddig beosztotti diplomáciai posztokat, talán a grúziait leszámítva, ahol nagykövetként épp az orosz-grúz konfliktus idején szolgált (2007-2011). Viszont lehetett – nagyon is indokolható – tétje a kiszivárogtatásnak, ha a célpont maga Orbán Viktor és kormánya volt.

(2) Mi magyarázza Fournier véleményének megváltozását Orbán politikai cselekedeteiről? A francia politikai valósághoz köthető okai lennének ennek, például Fournier felsorakozása Le Pen mögé? És ha igen, mi indokolja ezt, teljesítményének nem kellő visszaigazolása az új francia politikai vezetés részéről? Vagy magyarországi okok? Mindkét esetben a jövő, ha nem is gyors, de konkrét válaszokat ígér annak tükrében, hogy Fournier – aki már korosodó ember lévén, karrierje végéhez közeledik – hol és miként folytatja karrierjét? Megmarad-e a francia külügyminisztérium alkalmazásában? Vagy máshova szegődik el? Netán olyan pozícióba, melyre lehet a magyar vagy orosz politikai vezetésnek valamilyen ráhatása?

Összegzésképpen azonban megállapítható:

ilyen diplomáciai botrányok nagyon ritkán fordulnak elő, és soha nem tesznek jót az érintett feleknek.

Ugyanakkor azt is érdemes megemlíteni: ahol ilyen esetek mégis megtörténnek, ott valami nincs rendben a fogadó országgal. Az 1989 körül összeomló szovjet szatellitállamok mindegyikében – a reformokban jeles akkori Magyarországot leszámítva – számos diplomáciai botrányt okozott az adott társadalmakban mutatkozó egyre erőteljesebb politikai árapály. Ráadásul minél nagyobb válságban volt egy-egy társadalom – vagyis minél abnormálisabban működött az adott állam politikai vezetése –, annál nagyobb diplomáciai botrányok kerekedtek egy-egy ügy, vagy egy-egy személy körül. A jelek szerint nem történik ez másként a mai Magyarországon sem.

Bunkók bunkóval

FüHü

-

2018-07-04

0

Ha van gyereke, akkor csak a másik emberé hülye. Ha gyermektelen, akkor általában kárhoztatja a fiatalságot. Ha idősebb korú, akkor meg van győződve arról, hogy a saját életvezetése és erkölcsi kiállása feddhetetlen, míg hozzá képest a mai szülők, nevelők, tanárok, ebből kifolyólag neveltjeik, a gyerekek – miként a jelen a múlthoz viszonyítva – erkölcstelenek, lezüllöttek, általában véve deviáns magatartásúak. A múlt társadalmi berendezkedése, nevelési modelljei, magatartásmintái, közösségi hálózatrendszere jelenti szemében a legfőbb imperatívuszt. Gyűlöli – és ennek hangot is ad – a demokráciát. Számára a liberalizmus szitokszó. Megnyilatkozásaiban szidja a modern elektronika vívmányait, s fennhangon hirdeti, hogy a verés hatásos nevelési módszer.

Ő az, aki a közösségi oldalakon, de kamu- vagy propagandaportálokon is – noha, látszólag megveti az internetfüggőséget, s a kibertér adta közösségi kommunikációt, úgymond, a természetes emberi kapcsolatok híve! – fáradhatatlanul kommentál. A különböző deviáns emberi magatartásokról, kihágásokról, netán bűncselekményekről szóló posztok jelentik igazi vadászterületét. Különösen, ha migránsokról, cigányokról, a társadalom peremén élőkről, vagy fiatalokról, gyerekekről van szó. A vemhes szurikáta pusztulását okozó gyermeket és szüleit megégetné, megcsonkítaná, a füvezésen kapott, és az iskolából érettségi előtt kirúgott fiatal felnőtt, majdnem gyerek (sőt, kiskorú) diákokat kényszermunkára ítélné, megbélyegezné. Kereszténynek, kiváló pedagógusnak, tisztességes polgárnak tartja magát. Vérmes állatvédő.

Szó sincs arról, hogy bármilyen törvényszegést tolerálnunk kellene! Viszont minden jóérzésű, valóban (és nemcsak külső megnyilatkozásaiban) keresztény ember pontosan tudja, hogy semmilyen devianciát, még az erőszakot sem lehet erőszakkal megoldani, s hogy a törvénybe emelt kirekesztés és pogrom (pl. zsidótörvények a második világháború előtt és idején) maga a legsúlyosabb erkölcsi lezüllés: társadalmi érvényű bűncselekmény. Miközben a holokauszt idején is sok ember gondolta magát egyszerűen csak tisztességesnek, törvénytisztelőnek, amikor zsidó, vagy az őket bújtató polgártársait feljelentette. Zoltán Gábor Orgia (2016) és Szomszéd – Orgia előtt és után (2018) című dokumentumregényei a náci pribékek kegyetlenségeinek rettenetes leírása. Budapesten történt minden. Szereplői nem idegenek. Magyarok voltak. Szomszédjaikat verték agyon. Hiszen a törvény lehetőséget adott rá. A többségük megúszta a felelősségre vonást. Közülük kerültek ki az ÁVÓ-s verőlegények.

„…a lányod egy neveletlen, bunkó paraszt. Kb. 10x voltam nálatok, abból 10x szívem szerint felrúgtam volna,”, „Ha akkor is ilyen flegma, úgy pofán verem, hogy leesik a feje!”, „Paraszt a gyereked, mert ennek nevelted!”, „A gyerek se más ilyen szempontból, mint ha kutyát tartanál. Ha a kutya nem tanulja meg tisztelni a gazdáját, a családot, hanem úgy nő fel, hogy bárkit bármikor megharaphat, akkor kvázi van egy kutyád, de minek, ha te is félsz tőle és szarik rád.” (https://otpercpiheno.blogspot.com/2018/06/a-szemtelen-lany-telefonozott-oran-es.html)

A jelölt helyen olvashatni azt a cikket, amelyből a kiemelések származnak. Anonim. Csak a megosztók neve ismert. A történet, amelyet ekképp kommentál „valaki” (aki inkább: „senki”) arról szól, hogy valahol, valamely iskolában egy szemtelen lány mobilozott tanórán, s a pedagógus többszöri felszólítása ellenére sem hagyta abba. Előbb éles vitára, majd tettlegességre is sort került közöttük, mert egyszerre kaptak a telefon után (a tanárnő szerint!), minek következtében a tanár „kicsavarta a telefont a lány kezéből” (a diák szerint!). Ügy lett belőle, mert a „harcias anya” (aki, nem mellesleg, a cikkíróhoz fordult véleményért, ő meg az idézett, „bunkózó” cikkel válaszolt!) bement az iskolába, jól kiosztott mindenkit. Néhány diák a tanárnő pártját fogta (volna), de az „amazon” ezt megakadályozta (?). A tanár sértettségében, amiért sem a diákok, sem kollégái nem álltak ki mellette, távozott az iskolából.

Valójában egy banális – nem is biztos, hogy valódi – történet. Egyoldalú, hiteltelen, életszerűtlen. Sokkal többet árul el a bejegyzés írójának lelki világáról, mint magának az esetnek a hátteréről. Az lehet az érzésünk, hogy csak egy önimádó, beképzelt – a szöveg írásképéből, stílusából, helyesírási és szerkezeti hiányosságaiból következtetve –, a szövegszerkesztésben járatlan (pl., a kitett vesszőkhöz hozzáragasztja a következő szót, ami olyan emberre vall, aki nemigen publikál), íráskészséggel, pedagógiai vagy pszichológiai képzettséggel nem rendelkező (vagy ha igen, akkor azt nem fejlesztette) ember okoskodik, osztja az észt. Ürít – miként Péterfy-Novák Éva nevezte nemrég a közösségi megszólalásnak azt a változatát, amelynek során a beszélő saját belső mocskát és lelki nyomorúságát zúdítja rá potenciális olvasóira vagy vitapartnereire. Egy seggfej! – mondhatjuk rá nyugodtan, hiszen maga sem bánik visszafogottan a másokat sértő kifejezésekkel, megszólításokkal. Ilyen bloggerekkel, posztolókkal és kommentálókkal tele vannak a közösségi oldalak. Épp olyan szokványos dolog, mint iskolákban a tanárokkal szemtelenkedő tinédzser. Természetesen ez utóbbi nem maradhat, és általában nem is marad szankciók nélkül. Megkockáztatom, hogy a leírt esetben (ha volt!) sem maradt el, miként az is valószínű (erre vall, hogy az iskola megfelelő szerve vagy bizottsága nem állt ki maradéktalanul mellette!), hogy a tanár sem járt el etikusan. Hogy miért érdemel mégis figyelmet egy ilyen ócska bejegyzés? Mert – sajnos – van hatása. Szemléletet képvisel és terjeszt. S van rá „vevő”. Ezt a bejegyzést – kissé ellentmondásos felvezetéssel: „Kié az iskola? Hány oldala van az igazságnak? A szülőket kell felvilágosítani!” – egy ismert vajdasági írónő osztotta meg. Gyermekkönyvei is vannak.

Az ilyen és hasonló posztokra aztán „ráugranak” a bevezetőben leírt habitus képviselői, az ürítők. Egyikük arról ír, hogy „100%” (sic!) egyetért a cikk írójával, csak a durva kifejezések (maga káromkodásnak nevezi őket, noha a szó klasszikus értelmében nem azok!) sértik. Vagyis az, hogy a cikk szerzője „csúnya” szavakat használ jobban bántja, mint maga az erőszak elve, amelyet képvisel. Baj, mert leírja, hogy „szar”, de az nem, hogy egy szemtelenkedő kamaszt agyba-főbe verne, a gyereknevelést pedig a kutyaidomítással veti össze. Gondolom, állatszerető ember lehet.

Aztán megjelennek azok, akik nem a cikk tartalmához szólnak hozzá, hanem az ellenvéleményüknek hangot adókra támadnak. Azt mondják, „balliberális, hülye liba”, „soronsbérenc”, „migránssimogató kurva”. Általában még a sértéseket és a szitkokat sem tudják helyesen leírni, miként az a kommentáló sem tudta, hogy a stramm-ot két m-mel írják, s hogy a szó eredetileg pozitív jelentésű, aki ennél a posztnál támadott. És letegez, noha a magyar nyelvben a tegező forma – ha ismeretlen személyt szólítunk meg – nem olyan elfogadott, mint a szerb vagy az angol nyelvben. Sőt, a sértés szándékát rejti.

Csak ritkán kockáztatja meg a hozzászólást egy-egy, a témában jártas, józan ítélőképességgel és kellő tapasztalattal rendelkező szakember, hiszen trollokkal, botokkal, öntelt dilettánsokkal nincs értelme vitatkozni. Itt egy ismert pedagógus adott hangot véleményének. Beszédmódja, igaz, nem mentes az idősebb korosztályra jellemző felülnézettől („Mi mindent jobban tudunk!”), de azért rátapint a lényegre, ami nagyjából annyit tesz ki, hogy semmi különös nem történt, szemtelenkedő, neveletlen kamaszok minden iskolában vannak, s a rátermett pedagógus kezelni tudja a helyzetet. Verés nélkül is. Ügy nélkül is.

Van azonban az írásnak egy másik sajátossága, ami túlmutat magán a történeten. Nem tudom, a pszichológiában mi a jelenség szakszerű megnevezése, de lényege, hogy az agresszív ember (ez esetben a veréspárti kommentelő) saját korábbi traumáival próbálja igazolni magatartását. Ez esetben is szó esik arról, hogy ők is „kaptak” annakidején az iskolában seggberúgást, fahusánggal seggre verést, taslit („amitől majd lerepült a fejem”), de ő ezt „megérdemelte”, és sem jogász anyukája, sem kifejezetten erős testalkatú üzletember, több céggel rendelkező (értsd: befolyásos!) apukája nem reagált a történtekre. Mindezeknek a megaláztatásoknak és bántalmazásoknak a „nem lettem lelki sérült, nem kaptam fizikai sokkot”-megállapítással szeretne pozitív kimenetet adni. Csakhogy erre írásának minden sora rácáfol.

Bence Erika

Szegény közeli rokonok

FüHü

-

2018-07-03

0

„Azt gondolom utcai megmozdulások várhatók, és ezeken egyre több rommagyar polgár is részt fog venni, és nemcsak a PSD-ALDE, hanem az őket támogató Fidesz itteni fiókpárt elleni jelszavak sem lesznek ritkák.”

Egyre világosabb, amit az ellenzék és az államelnök hangoztat, hogy a jelenleg hatalmon levő pártok nem kormányozni akarnak, hanem kieszközölni korrupciós cselekedetekkel megvádolt, sőt már elítélt társaik fölmentését, éppen úgy, ahogy azt eredetileg a tavalyi év elején a hírhedt 13-as kormányrendelettel próbálták, ami akkor az utca nyomására nem sikerült. Itt tipikusan arról az esetről van szó, amikor a törvényeket megpróbálják a korrupt közéleti szereplők érdekeihez, elvárásaihoz igazítani, és ezzel a rendszerszintű korrupciót “lepapírozni”, azaz törvényesíteni. A kísérlet része az is – és ezt a Fidesz itteni fiókpártjának képviselője javasolta, erre még visszatérek -, hogy minél kevésbé átláthatóvá, vagy kimondhatóvá váljék a korrupt eljárás, és ezzel esély legyen az ilyen cselekedetek elsikálására.

Ismét nagyot alkotott a Iordache-Nicolicea-Márton parlamenti különbizottság, ezúttal az igazságügyi miniszter javaslatára, amikor arról rendelkezett, hogy a hivatali visszaélés csak akkor bűncselekmény, ha azt saját haszonszerzésre, vagy legfennebb első-, vagy másodfokú rokonok előnyére követik el. A harmadfokú rokonság, szeretők, haverok, szomszédok és távolabbi pereputtyok helyzetbe hozása fog következni, ha a parlamenti különbizottság által elfogadott BTK módosítás lép életbe. A hatalommal való visszaélés – az elfoglalt státusból következő befolyás, mely mindnyájunkat megkárosít – személyre szabása történne meg, ha az csak akkor bűncselekmény, ha közeli rokonok előnyére történne, ez nyilvánvalóan az elévült “kollektivisztikus és hierarchikus” társadalmi rendet idézi, azt erősíti. Ez a “jogfilozófia” semmi másra nem szolgál, csak arra, hogy a hivatali visszaélés egyik leggyakoribb formáját – mely miatt többek között a PSD (a nagyobbik román kormánypárt) elnököt, három és fél évre ítélték alapfokon – a saját párt javára elkövetett korrupt aktusokat, az illegális pártfinanszírozást kivonja a törvény hatálya alól, dekriminalizálja. (Meg kell engedni, hogy enyhít a botrányos megkülönböztetésen, hogy a hivatali visszaélés bűncselekményének tényét alacsony értékhatárhoz szabnák, az elvi kérdés viszont továbbra is marad).

Olyan megkülönböztetéseket vezet be a törvénykező, melyek nem a korrupció visszaszorítását, hanem üldözhetőségének a testre szabását célozzák, egyáltalán nem a mindenki egyenlő a törvény betűje és szellemében (ezt egy kérdésre válaszolva az igazságügyminiszter Tudorel Toader, el is mondja: az “emberek csak kategóriánként (sic!) egyenlők a törvény szerint”), vagyis itt nem az univerzális a vezérszó, hanem a premodern partikularizmus. A hivatali korrupciót családi-rokonsági, azaz nepotizmus alapján minősítik bűncselekménynek, avagy nem, és ezzel újabb “kategóriákat” hoznak létre, valójában elrejtik, relativizálják, de persze, nevetségessé is teszik a problémát magát. A feljelentőnek, majd az eljáró hatóságnak először azt kell kiderítenie, hogy egy korrupciós ügyletben, mondjuk egy megvesztegetésnél, vagy egy szabálytalan közbeszerzési eljárás keretében, az érintettek, milyen rokonsági kapcsolatban vannak, hogy eldönthesse bűncselekmény történt-e, vagy csak kihágás, egyszerű szabálysértés. Holott a korrupciós gyakorlat független a rokonsági viszonyoktól – még a maffia sem vérségi, vagy konszociációs rokonságon, hanem a “fogadott keresztapa” és “fogadott család” erős kapcsolódásán alapul – ellenben a közvagyon és az elérhető erőforrások elpazarlását, a piaci viszonyokat, a közjót támadja és rongálja. És a rokonsági viszonyok ebben semmilyen szerepet nem játszanak, álkérdés ez, a visszaélés vonatkozásában.

A közéleti, elsősorban a közhivatalnokok által elkövetett korrupciós tettek természetének és működési mechanizmusainak teljes félreértését mutatja a mostani javaslat, mert; a hivatali visszaélés a közéleti korrupció gyakori formája, általánosan arról szól, hogy a közvagyon egy részét magánvagyonná alakítják, azokat a forrásokat, melyek a közjót kellene, hogy szolgálják magánemberek javára fordítják, általában egy bonyolult manőversorozat, korrupt forgatókönyv nyomán; ennek a forgatókönyvnek a része, nemcsak a források eltérítésének lebonyolítása, hanem az is, hogy ezt a manővert titokban hajtsák végre, illetve utólag elfödjék, láthatatlanná, nyomon követhetetlenné tegyék. A korrupt hivatalnokok és megrendelőik ritkán követik el azt a hibát, hogy közvetlen hozzátartozókat hozzanak helyzetbe, illetve finanszírozzanak közpénzből. Gyakoribb, hogy az eltérített erőforrások, úgynevezett “közvetítők”, strómanok segítségével végzik párt (vagy mondjuk sportklubok, alapítványok stb.) kasszákban, illetve különféle áttételeken, mondjuk viszontszívességeken keresztül hajtanak hasznot magánszemélyeknek.

Márton Árpád bizottsági javaslata közvetlenül is gyengíti a korrupció-ellenes föllépést, mert ellehetetleníti a visszatartó mechanizmust, azt, hogy nyilvánosan beszéljenek korrupciós ügyekről, hogy a közvélemény nyomása eltántorítsa a potenciális elkövetőket. Ti. a javaslat azt foglalja törvénybe, hogy szigorúan meg kell tiltani az ügyészségnek, hogy a folyamatban levő ügyekről tájékoztasson (a folytatólagosan elkövetett visszaélés nyugodtan folyhat, ha kivizsgálás, illetve akár nem végleges bírói döntés született is egy ügyben), illetve, hogy (“penal”-nak amit, ő a “bűnös/bűnöző” szinonímájaként fordít, holott büntetendőt is jelent) bűnösnek/büntetendőnek lehessen nevezni olyanokat, akik ellen nincs végleges ítélet. A bizottság szerint nagyjából ugyanolyan súlyos büntetés illeti azt, aki beszél egy-egy korrupciós ügyről vagy visszaélésről, mint aki elköveti (ha nem közvetlenül saját magának, illetve első, vagy másodfokú rokonoknak kedvez). A szolgálati visszaélés a javaslat szerint max 5 év börtönnel illethető, ha egy közhivatalnok (gondolom munkaidőben!, mert a visszaélést is csak akkor állapítja meg a törvény, ha munkaidőben követték el. Igazi értelmezhetetlen és “életszerűtlen” törvényről beszélünk!), bűnözőnek/büntetendőnek (“pénálnak”) mond valakit, aki vádlott, vagy csak első fokon elítélt, 3 plusz 1 év börtönre ítélhető. (A leleplezőket, megbüntetik, ugye?). A büntethetőség kereteit szűkíti az is, hogy csökkentették a feljelenthetőségi és elévülési időt. De a javaslat nagyobbrészt dekriminalizálja a valós korrupciós eljárásokat, a hivatali visszaélés gyakorlati formáit, azáltal is, hogy adott esetben, az ügyek elfedésében érdekelt intézményekre bízná a visszaélés megállapítását, és nem a – legalábbis elvben – független ügyészségre és ezzel szinte bizonyíthatatlan lesz a visszaélés.

Botrányos és tarthatatlan nemcsak a módosítások tartalma, hanem a szabályozás, a jogalkotás politikai kontextusa is, hiszen sürgősséggel, meghosszabbított parlamenti szesszióban igyekeznek átverni azt, akkor amikor a perrendtartási törvény elfogadott módosítása még-, sőt egyre inkább borzolja a kedélyeket, illetve közfelháborodást okoz. Ráadásul egy másik témában a verespataki ciántechnológiás aranybánya esetleges megnyitása körül is folyik a cirkusz, azzal, hogy a kormány nem támogatja saját előterjesztését, hogy a terület UNESCO világörökségi műemlék-listára kerüljön, ami mellett igen erős civil elköteleződés van.

Azt gondolom utcai megmozdulások várhatók, és ezeken egyre több rommagyar polgár is részt fog venni, és nemcsak a PSD-ALDE (román kormánykoalíció), hanem az őket támogató Fidesz itteni fiókpárt elleni jelszavak sem lesznek ritkák.

Magyari Nándor László

Az „ausztrál modell”, ahogy azt a populisták kiforgatják

Blogles

FüHü

-

2018-06-27

0

Az „ausztrál modell”, ahogy azt a populisták kiforgatják

Az utóbbi időben sokszor és sok helyütt hallani, hogy az ausztrál bevándorlási törvény és annak szigorú alkalmazása a legmegfelelőbb az utóbbi évek népvándorlás szerű emberáradatának megfékezésére. Erről számol be a melbourne-i „The Age” hétvégi száma (23.06.18.), melynek címe: „Ausztrália menedékkérőkkel szembeni szigorától visszhangzik a világ” (Australia’s hard line on asylum seekers echoes around the world). A szerző megpróbál magyarázatot keresni, vajon mitől és miért olyan népszerű az „ausztrál modell”, amit valójában senki sem ismer, csak a politikusok, főleg a populisták hivatkoznak rá egyre gyakrabban világszerte, különösen Európában.

Mint arra a cikk is utal, a tömegtájékoztatás legnagyobb bűne, hogy nem tesz különbséget menekült és bevándorló között, mindenki „migráns”, ráadásul tanulatlan, képzetlen és muszlim. Ez a populista (szélsőséges) felfogás különösen a magyar állami vezetésre jellemző. Tudatlanságban tartani a népet, ahelyett, hogy elmagyaráznák, mi különbség van a menekült és a bevándorló között. Amíg a menekült valamilyen (politikai, vallási, stb.) üldöztetés, vagy háborús veszély miatt kényszerül (egy szál ruhában, vagy némi személyes holmival) szülőföldjét elhagyni, addig a bevándorló az újrakezdéshez minden ingóságát magával viheti, elvégre a jobb életkörülmény reményében „települ át”, és sok helyütt az első perctől élvezi választott hazája állampolgárainak alanyi jogon járó előnyeit. Természetesen annak megállapítása, hogy ki menekült, és ki bevándorló, állami feladat. Épp, úgy, mint az illegális határátlépés megítélése, különösen, ha az illető nem üldözött, azaz menekült státuszra nem jogosult.

Legutóbb Trump, (republikánus párti) amerikai elnök, „csiripelt” (tweet) arról, hogy a földkerekség leggonoszabb bűnözői használják fel a gyerekeket, hogy az Egyesült Államok területére léphessenek. Az amerikai elnökkel nem szimpatizáló („baloldali”? ,balliberális”?) média felháborodásából csak az maradt ki, hogy a gyerekekre vonatkozó jelenlegi amerikai bevándorlási törvényeket még (a demokrata párti) Obama elnök idején hozták. A demokraták ugyanis emberségessé akarták tenni azt a gyakorlatot, hogy az illegálisan érkezők gyermekeit a jövőben ne válasszák el szüleiktől. Ez a nemes gondolat azonban a visszájára sült el, mert ez azt jelentette, hogy aki gyerekkel érkezik illegálisan Amerikába, azt nem lehet letartóztatni, börtönben vagy fogdában tartani.

Ezen akart szigorítani Trump elnök azzal, hogy az ország területére illegálisan érkező szülőket igenis le kell fogni, a velük levő gyerekeket pedig különválasztani. Az elnöki rendelet azonban nem részletezte mi legyen ezekkel a kiskorúakkal, amíg szüleik jogi helyzete tisztázódik. A kirívó esetekről azonnal beszámolt a Szabadvilág médiája, például arról a dél-texasi gyakorlatról, ahol a szüleiktől elválasztott kiskorúakat beton aljzatú „ketrecekben” tartják. Trump végül salamoni döntést hozott: a gyerekek együtt maradhatnak a szüleikkel. Viszont ellentétben az obamai gyakorlattal, a szülők nem szabadlábon, hanem gyerekeikkel együtt fogdában várják további sorsuk alakulását.

Csak emlékeztetőül, az orbáni gyakorlat is ez volt 2015-ben, amikor a miniszterelnök felesége, Lévai Anikó, a világközvélemény megnyugtatása céljából állt a kamerák elé, amiről az MTI imígyen számolt be.

„Ilyen helyezettel, amely most van, nem nézett még szembe sem az ország, sem a civilszervezetek” – fogalmazott Lévai Anikó, az Ökumenikus Segélyszervezet jószolgálati nagykövete, aki azt is hangsúlyozta, hogy ebben a helyzetben mindenkinek a saját dolgát kell elvégeznie: az államnak az olyan állami feladatokat kell ellátnia, mint a határőrizet és az emberek védelme, nekünk, civileknek pedig azok szerinti erkölcsi és morális normák szerint kell eljárni, amit a lelkiismeretünk diktál”.

A francia határőrséget azzal vádolják, hogy egy 12 éves gyereket étlen-szomjan (víz és élelmiszer nélkül) tartották egy cellában. A gyerekek szembeni embertelen fellépés került napjainkra a migrációs téma középpontjába, amiről a magyar média mélyen hallgat, miközben az állami média kizárólag a migránsok erőszakoskodásáról számol be, mintha az mindennapos lenne az EU nyugat-európai tagállamaiban. A valóság ismertetése helyett egy romantikus középkori álomvilág, a „kereszténység megvédése” a kormány propagandája. Ebben persze vannak követőik, elsősorban a nacionalizmusra építő és a gyűlöletre alapozó szélsőjobboldali európai populisták.

Nemigen jutott el a magyar közvéleményhez az sem, hogy Niger (nem azonos Nigériával!) megállapodást kötött, hogy ideiglenesen befogad líbiai menekülttáborokban embertelen körülmények között tartottakat, akik jogi helyzetük elbírálásra várnak. Így akarják megakadályozni, hogy a szerencsétlenek átkeljenek a Földközi-tengeren. Az EU egy széleskörű megállapodáson dolgozik, aminek első csúcstalálkozóját az orbáni Magyarország megvétózta! Ezért, most az EU (különösen Franciaország – Macron) az egész szövetségi rendszer átalakításán gondolkodik és dolgozik, mert tűrhetetlen, hogy egyes tagországok csak a gazdasági előnyöket élvezik, és a szolidaritásnak, az egymás megsegítésének még a minimumát sem hajlandók teljesíteni. Az előző olasz kormány megállapodást kötött dél-líbiai törzsekkel, egy un. „alternatív gazdaság” létrehozására, mely „ellensúlyozná” az embercsempészet megszűntetése miatt kieső bevételeket.

A jelenlegi, populista olasz kormány felrúgva ezt a (hallgatólagos) megállapodást, nem engedte kikötni a menekülteket szállító emberjogi és jótékonysági (civil) segélyszervezetek hajóját. A jelenlegi olasz miniszterelnök-helyettes és egyben belügyminiszter Matteo Salvini, kijelentette: „Olaszország többé nem akar részese lenni ennek az illegális migráns üzletnek, ezért keressenek más kikötőket.” Salvini különben régóta hangoztatja, hogy az „ausztrál bevándorlási modell” a legjobb a világon. Mottója: „mi fogjuk eldönteni, ki jöhet ebbe az országba, és a körülményeket is, hogy hogyan”.

Ennek a mottónak az alapötlete John Howard (egykori) ausztrál miniszterelnöktől származik, aki 2001-es választási ígéretében jelezte, hogy „…vitathatatlan (uncompromising) alapvető joga ennek az országnak (Ausztrália), hogy megvédje határait….” Ezt a gondolatot visszhangozta Trump elnök is a napokban, amikor azt „csiripelte” (tweet): „….ha nincs országodnak határa, akkor országod sincsen…” (“If you don’t have borders, you don’t have a country!”)

Vajon a világ miért pont most szentel ekkora figyelmet a példánkra? Mi vagyunk a felelősek? Ha igen, akkor Európának és az USA-nak miért kellett másfél évtized, hogy utolérjen? Vagy csak egy könnyű, egyszerű esettanulmány vagyunk, amit egyesek adoptálni akarnak, aminek valami nagyobb ügy van a háttérében? – teszi fel a kérdést az cikk szerzője (Nick Miller) a The Age és a SMH európai tudósítója.

A The Age cikke elsősorban az ausztrál-amerikai kapcsolatokra irányítja a figyelmet. Mindezek alapja egy 2017. januári telefonbeszélgetés, amit „kiszivárogtattak”, és amiben Trump, amerikai elnök és Turnbull, ausztrál miniszterelnök, országaikat érintő kérdésekről (határellenőrzés és nemzetbiztonság) beszélt, tárgyalt.

Akkor Turnbull emlékeztette az új amerikai elnököt, hogy beszélt Trump vejével (Jared Kushner) és a Fehér Ház néhány tanácsadójával, elsősorban bevándorlási és nemzetbiztonsági szakemberrel, akiknek nagyon hasonló a gondolkodásuk az ausztrálokéhoz. Turnbull pont akkor telefonált Trump-pal, amikor az amerikai elnök megtiltotta a muszlim országokból érkező menekültek beengedését. Az ausztrál miniszterelnök válaszul jelezte, hogy országa épp most engedélyezte 12.000 szíriai menekült befogadását. A baráti beszélgetés egy pontján Turnbull javasolta, hogy az USA vegye át, fogadja be a Manus szigeten és Nauru-n fogva tartott illegális bevándorlókat. Trump először beleegyezett a csónakokon érkezettek átvételébe, majd amikor az ausztrál miniszterelnök elmagyarázta az ausztrál hozzáállást, miszerint „ha megpróbálsz csónakkal Ausztráliába jönni, és Te vagy a világ legjobb (legismertebb, leghíresebb) embere, akkor sem engedünk be!” Ekkor Trump közbevágott: „..Ez egy jól ötlet. Minekünk is ezt kellene csinálnunk. Te rosszabb vagy, mint én…” (“That is a good idea. We should do that too. You are worse than I am.”)

Trump-nak nagy szüksége volt egy szigorúbb határvédelemre, de ahelyett, hogy az ausztrál gyakorlatot vett volna át, ill. fejlesztett volna tovább, Trump olyan szélsőjobbos bevándorlás ellenes tanácsadókkal vette körbe magát, mint Steve Bannon és Stephen Miller.

2015 júniusában, amikor Trump bejelentette elnökjelöltségét, már arra panaszkodott, hogy „Mexikó nem a legjobbakat küldi Amerikába, hanem azokat, akik kábítószert, bűnözést és erőszakot hoznak, azaz nem a megfelelő embereket.”

Majd az ausztrál miniszterelnökkel beszélve megjegyezte: „nincs védelmünk, alkalmatlanok vagyunk, nem tudjuk, mi történik, ezért ennek véget kell vetni, méghozzá mihamarabb.”

Februárban, a Fehér Házban, Trump megdicsérte Turnbull-t az ausztrál rendszerért, jelezve, hogy „az nagyon sikeres és reméljük, hogy a nyomdokaiban leszünk.”

2017 februárban az első kongresszusi beszédében Trump közölte: „abból az egyszerű és nagyon fontos okból lett (amerikai) elnök, hogy Amerika saját állampolgárait tegye az első helyre.” (America must put its own citizens first”). Közölte: a jelenlegi rendszer az alacsony képzettségű bevándorlóknak kedvez, és ígéretet tett, hogy a rendszert olyanra formálja, mint a kanadai, ausztrál és hasonló (bevándorló) országoké.

Trump retorikája kiemeli a bevándorlás és a bűnözés közti kapcsolatot, ami sokkal hangsúlyosabb nála, mint az ausztrál politikusoknál, akiknél csak időnként jön elő, hogy a menedéket kérők között terroristák is lehetnek. Ugyanakkor Trump szerint a szigorú határvédelem életbevágó az amerikai bűnbandákkal való leszámolásban is, akiknek többsége – a hatóságok szerint – illegális bevándorló.

Trump véleménye az európai (EU) helyzetről.

„Németország népe vezetőik ellen fordul, ahogy a migráció megrázza az amúgy is törékeny berlini koalíciót” – írta Trump, majd így folytatta: „A bűnözés emelkedik. Nagy hibát követtek el Európa szerte azzal, hogy emberek millióit engedték be, akik nagyon és erőszakkal megváltoztatták a kultúrát. Nem akarjuk, hogy ami Európában történik a migrációval, az nálunk is megtörténjék!”

Való igaz, Európában emelkedik a migráció-ellenesség, aminek a jobboldali populista pártok a nyertesei. Tavaly a francia választáson a Nemzeti Front a második legtöbb szavazatot szerezte. Németországban pedig az „Alternatíva Németországért” a politikai paletta példa nélkül álló szeletét szerezte meg a parlamenti választásokon, mely Merkelnek okoz nagy és nyomasztó fejfájást. Idén pedig Olaszországban került hatalomra a szélsőjobbos, migráció-ellenes (Északi) Liga partnerségben a politikai ambiciózus populista Öt Csillag Mozgalommal.

Egy 2017-ben készült felmérés szerint – Finnország kivételével – az európai országokban a válaszadók többsége „aggódott” vagy „nagyon aggódott” a migráció miatt. 2015-ben a jó Öregkontinenst sokkolta a Szíriából, Irakból és Afganisztánból érkező menekültáradat, akik a Földközi-tengeren átkelve indultak el az egyre szélesedőbb és gyarapodó háborús övezetekből, miközben a közel-keleti menekülttáborokban is egyre elviselhetetlenebb lett a helyzet.

A menekültáradatért Angela Merkelt hibáztatják, mivel a német kancellárasszony 2015 szeptemberében felfüggesztette a „Dublini egyezményt”, amelyben az áll, hogy minden menekültstátuszkérőt ott kell elbírálni, abban a tagországban, ahova az EU területére először érkezett. Közben a világsajtó, a nemzetközi média érzelmi alapokra tette az egész menekültválságot. Egy három éves kisfiú holttestét vetette partra Törökország partjainál a tenger, melynek képe bejárta a világot és sokkolta a jóérzésű embereket. Majd Magyarország rakta a menedékkérők ezreit autóbuszra és dobra át az ország nyugati határán át. Ergo, se Görögország, se Magyarország (Orbán-kormány) nem tartotta be a Dublini egyezményt, hiszen nem fogadta be elbírálásra az EU területére érkezett tömegeket. Arról nem is beszélve, hogy Orbánnak (és tehetetlen államvezetésének) hálásnak kellene lennie Merkel kancellár gyors és humánus döntése miatt.

Ehelyett vízágyúkat és könnygázt telepítettek a magyar, az osztrák és a bajor(német) határra. Az akkori osztrák külügyminiszter (Sebastian Kurz) arra panaszkodott, hogy „a nyugat-balkáni országokat lerohanták, elárasztották és magukra hagyták……. ezért segítenünk kell őket.”
Majd egy évvel később Kurz már arra panaszkodott, hogy az EU „nem viselkedhet úgy, mint egy emberkereskedő”. A Politico magazinnak adott 2016-os interjújában pedig jelezte, hogy az EU-nak alkalmaznia kellene az „ausztrál modellt”, azaz „az EU külsőhatáránál kell megállítani az illegális bevándorlást”. A tavaly decemberben osztrák kancellárrá választott Kurz, kampányában ígéretet tett az illegális bevándorlás megállítására.

Az új tengely

Kurz kancellár meglehetősen szerencsétlen megfogalmazása szerint hazájának (Ausztria), Olaszországnak és Németországnak meg kéne alakítania az illegális bevándorlás elleni „szándék tengelyét”. A történelmi múltra utaló rosszízű elszólás ellenére az ötlet alakulóban van. Kurz kancellár első külföldi útja Berlinbe vezetett, ahol dicsérte a „növekvő együttműködést” a „biztonságosabb határok” érdekében, amit Merkel asszony elfogadott. Merkel (CDU) konzervatív testvérpártja, és egyben koalíciós partnere, a bajor CSU kőkemény migrációs politikát követel, mivel – a bajorok szerint – csak így lehet megfékezni a szélsőjobbos AfD előretörését az őszi (bajor helyhatósági, tartományi) választáson.

A CSU érvei helyállóak, hiszen való igaz, Európa szerte növekszik a migráció-ellenes pártok népszerűsége. Svédországban a populista Demokrata párt a véleménykutatások szerint vezeti a szeptemberi parlamenti választások listáját. A jelzett 29 % több mint duplája az eddigi választási eredményeinek. A többi parlamenti párt már jelezte, hogy nem hajlandók koalícióra lépni velük, mivel nemrégen még csak egy kimondottan fehér-felsőbbrendűséget hirdető, neonáci mozgalom volt.

A centralista pártok Olaszországban sem tudták megállítani a nacionalisták előretörését. A Salvini vezette (Északi) Liga kampányjelszava lett: az „Olaszok az elsők”. Tehát nem Olaszország, mint azt pl. Trump teszi, hanem az olaszok, azaz bárhol élnek! Ebben felismerhető az orbáni Fidesz jelszó is („Hajrá Magyarország, hajrá magyarok!”) A Liga programjában a menekültkérőkön kívül az ország roma (cigány) lakosságával is le akar számolni.

2015. júniusában Salvini azt is mondta, hogy „a bevándorlás korlátozása a civilizáció jele,…..és nekem Anglia és Ausztrália a példaképem.” Egy évvel korábban is célzott rá, „Ausztrália tengerészetét használja a csónakok ellen.”
„A szélsőjobb és a populista pártok az európai országokban egy jó ideje jelen vannak” – mondja Jonathan Porters, a brit kormányhivatal (Cabinet Office) egykori tagja, aki most egyetemi tanár és érdeklődési területe a költségvetési politika, a munkaerőpiac és a migráció. Porters szerint ezek a pártok manapság a bevándorlásra összpontosítanak, ami új elem. A Liga például eddig csak amiatt aggódott, hogy Észak-Olaszországnak miért kell pénzelnie Dél-Olaszországot. Orbán Viktor sem azért került hatalomra (2010-ben), mert bevándorlás-ellenességet képviselt, hanem mert erre koncentrált a legutóbbi (2018-as) választási kampányában.

„Ami közös ezekben a pártokban: 2015-ben meglátták és megtalálták a menekültválságban rejtő politikai előnyt, hiszen a migráció-ellenesség tökéletes példája lett az emberek elégedetlenségének kifejezésére, akik úgy érezték, hogy gazdaságilag, vagy társadalmilag háttérbe szorultak, vagy teljesen ki lettek zárva.”

Ezeknek a szélsőséges pártoknak másik tökéletes témájuk és érvük lett a muszlim lakosság összekötése a terrorizmussal.

A sors iróniája, hogy a populisták épp azzal kerültek hatalomra, hogy megígérték: megállítják a bevándorlási válságot, miközben úgy tűnik több, mint egy évvel ezelőtt már ez megtörtént az előző kormányok ideje alatt.
Most májusban az illegális határátlépők száma kevesebb, mint a fele volt az előző évinek. 2017-ben pedig 60 %-kal kevesebb határsértő volt, mint 2016-ban.

Az olasz aggodalmak ellenére a tavalyihoz (2017 május) képest idén csak a menedékkérők egyötöde érkezett! Az olasz partokat elérő afrikai migránsok száma 90 %-kal csökkent egy év alatt (2016-2017). Ugyanakkor populistáink a halottakról, a vízbefulladtak számáról nem szoktak panaszkodni.

Portes elveti az ötletet, mely szerint Ausztrália inspirálta, ösztönözte volna Európa jelenlegi hozzáállását a migráció kérdéséhez, vagy a határellenőrzéshez, annak ellenére, hogy sokan (nemcsak politikusok) használják az „ausztrál modellt” (valójában pontrendszert) politikai beszédekben, tv vitákban, beszélgetésekben.

Az ausztrál modell

Az igazság az, hogy (különösen Európában) senki sem ismeri azt a („kemény”) gyakorlatot, ahogy és amiért az „ausztrál rendszer” működik. Szeretik használni ezt a kifejezést, csak épp nem ismerik a saját rendszerüket, amit „át akarnak alakítani”. Ha megkérdezik az embereket mi a különbség az ausztrál és a kanadai (pont)rendszer között, fogalmuk sincs. (Tessék rákeresni az “Australian-style points system” kifejezésre, fogalomra!)

„Nagyon jól hangzik, hogy „ott van Ausztrália, megcsinálták és működik, megállították a tenger felöl érkezést, és elrettentették az erre vetemedőket.”

„Valóban sokkal hatásosabb, és nem olyan embertelen, mint lőni ezekre az emberekre. Ugyanakkor, meggyőződésem, hogy az EU nem másolhatja le ezt egy az egyben, már csak azért sem, mert alkalmazása sokkal nehezebb lenne. Az „Ausztrália első” a migráció kezelésében és a határvédelemben valójában csak a populistáknál első.”– állítja Jonathan Portes a migrációval foglalkozó és tanító londoni King’s College professzora.

Stephen Elekes
http://pocakosgondok.blogspot.com/

Kényszerű kilépés

FüHü

-

2018-06-26

0

Azt mondja Kelemen Hunor, hogy “elveink és közösségi céljaink” (a többes szám csak amolyan szófórdulat, hiszen nem először csak magáról beszél) nem változnak EKP távozásával, ami derék dolog, csak tudhatnánk milyen elvekről és célokról beszél? Arról, hogy az általa vezetett szervezet végleg kiűzte a belső demokráciát, a pluralizmusnak, a más véleménynek még a halovány lehetőségét is? Arról, hogy jobboldaliként egy baloldali (és főként velejéig korrupt) párttal és vezérével menetel?

Egyre nyilvánvalóbb, hogy a gyorsan elfogadott (i)gazságügyi- és perrendtartási törvények módosításait, egyes politikusok fölmentésének rendelte alá a hatalom, és fogadta el, (sőt helyenként kezdeményezte) a Fidesz itteni fő fiókpártja. És hogy ezek, még az alkotmányos normakontrollt megelőzően is tarthatatlanok. Aztán a sürgősségi kormányrendeletet lengette be Dragnea, a BTk módosítására, mely fölmentené aktuális büntetése alól még a fellebbviteli szakasz előtt, viszont ezt a lehetőséget, most úgy tűnik – az utca hangjának és a külföldi nyomás hatására – koalíciós partnerei is elvetik.

A politikai manipuláció magasiskolája, ahogyan a hatalmon levő pártok és a rommagyar formáció a perrendtartási törvényt módosító törvénycikkelyeket védeni próbálja. A módosítók egyrésze ugyanis valóban elfogadható és megalapozott, más részük pedig, bűnöző politikusok fölmentését szolgálná, ha sikerülne az alkotmányossági próba után kihirdetni. Az ellenzék és a szakma az elfogadhatatlan “megcímzett”, egyénre szabott cikkelyeket kifogásolja, minden kétséget kizáróan jogosan, a hatalom pedig “megjátssza a hülyét” és hajtogatja, más cikkelyek jogosultságát (ezt nemcsak a tettestársaihoz hasonlóan, mindenféle joggyakorlat híján parlamenti szakbizottságban ülő Márton Árpád hanem, másik rommagyar képviselő is támogatja, részt vesz a manipulációban).

Kizárásos alapon, mert hogyan másként, ha a Fidesz fiókpártjai egyre kevésbé képesek kommunikálni, illetve egyre több rejtegetni és nem közölni valójuk van, semmi más nem motiválja a jelenlegi kurzust, mint az “illiberális demokrácia” melletti elkötelezettség (egészen biztosan budapesti elvárás szerint), és a zsarolhatóság. És bizonyos értelemben a Fideszhez fűződő vazallusi viszonyt is joggal nevezhetjük zsarolásnak, hiszen – merem remélni – a rommagyar politikai mainstream nem saját kezdeményezésre, hanem mégiscsak kényszerből állt be a magyar kormánypárt és vezér alá (önkéntes underdog pozícióba), fogadta el az illiberális demokráciát sajátjának. Az itthoni zsarolás pedig a korrupt rommagyar politikusok miatt van. A közvélemény ma tudatosabb és jobban érzékeli a rommagyar politikusok korrupcióját, mint amennyit a politikusok érzékelnek erről, magyarán, hülyének nézik a polgárokat – a perrendtartás “vitája” jelzi ezt jól – miközben azok érzékelik a gondot. Amíg a rommagyar politikai mainstream nem képes árnyalt képet festeni és közvetíteni a korrupcióról, illetve a rejtegetés az egyetlen stratégia, addig a hitelességük sem állhat helyre. Igen, a Fidesz itteni fiókpártjait a korrupt politikusok miatt zsarolják. Csak néhány példa, egyik a Borbély Lászlóé (akinek kivizsgálását, megvádolását kétszer is PSD-s segítséggel akadályozta meg a parlament egy olyan ügyben, melyben a többi szereplőt véglegesen elítélték és börtönbüntetésüket töltik), aki most meg Viorica Dăncilă tanácsosa (titokban, vagy hogyan nevezték ki, mert nyilvánosság előtt ezt nem hangoztatj(t)ák). Másik példa Borboly Csaba ügye, akinek ítéletét évek óta húzzák-nyúzzák, miközben ugyanabban az ügyben érintetteket már elítéltek, és aki továbbra is tanácselnök lehet, a vezérkar bizalmát élvezi stb.

Ezért nem tűnik nagy árnak, hogy Eckstein Kovács Péter 28 év után kiválik a politikai formációból, tiltakozásként a Dragnea-t mentő cikkelyekkel elfogadott igazságügyi törvények okán. Pedig nagyon is nagy veszteség, hiszen ő volt az utolsó, aki még tudta: a politika minden híresztelés ellenére igenis a morálról, tartásról, elvekről és következetességről, lojalitásról, de szakértelemről és racionális döntésekről is szól. Kelemen Hunor fölháborító nyilatkozata, melyben a kilépést elkönyveli pontosan jelzi: véget ért egy szakasz a rommagyar politikában, a Fidesz itteni fiókpártjai számára már nincsenek elvek és nincsen ethosz, csak önérdek és törtetés, és a végtelen önzőségről szól számukra a politika. (Nem hagyhatom szó nélkül a “csahos kutyusok” fülsértően éles csaholását sem. Egyikük, Hegedüs Csilla, többek között a “nőszervezet” vezető tisztségviselője, azt a politikust támadja, sőt egyenesen temeti, aki a nők és mindenféle kisebbség jogaiért a legkövetkezetesebben kiállt az elmúlt lassan harminc esztendőben. Ennyit a mostani nőszervezet, és főként vezetőinek hiteléről, akiknek egyike korrupciós botrányba keveredett, a most éppen “ártatlanság vélelmével” (értsd alapfokon nyolcéves ítélettel) megáldott nagyváradi ex-mogullal együtt, másik meg a nők jogaiért kiálló politikust temeti. A habzó szájjal, és igaztalan vádakkal EKP-t támadó Horváth Annáról itt csak azt a népi mondást érdemes idézni, miszerint “akinek vaj van a fején, ne álljon (és ne ugráljon) a napon”. A hirtelen fő propagandistává és agitprop vezérré lett újságíró kirohanását ne számítsuk ide, az úgy immorális ahogy van, szakmai kritériumok szerint is elítélendő, és őt minősíti).

EKP olyan politikai habitussal képviselt mindvégig, ami a morális szabályok betartásán, a közérdek képviseletén, tolerancián és nem utolsó sorban az egyetemes emberi jogokra és a párbeszédre, az elvszerű alkukra és kompromisszumokra épült. Régebben volt, de mára nem maradt egyetlen olyan rommagyar politikus sem, aki a többség-kisebbség párbeszédet, az ország és benne a rommagyar és egyéb kisebbségek közös javát mindvégig következetesen szolgálta volna: ahogy lehetett. Kelemen és társai sem legitimitással, sem népszerűséggel nem rendelkeznek ahhoz, hogy lényegi, nyilvános és elvszerű kompromisszumokat és nem háttéralkukra alapozott, okkult illiberális célokat követő paktumokat, köthetnének a román, illetve a magyarországi politika szereplőivel.

De még arra sem telik a rommagyar politikusok egyikétől sem, hogy érthető románsággal elmondják, hitelesen kommunikálják álláspontjukat – a rommagyarság álláspontja rég nem érdekli őket – a többségi közönség fele, hogy párbeszédet folytassanak és ne vélt vagy valós sérelem-listát olvassanak be rossz bikkfanyelven, stb. És talán ez ami a leginkább hiányozni fog EKP távozása után, aki máris túl sokáig legitimálta jelenlétével az utját tévesztett, önállóságát elveszített Fidesz itteni fiókpártot. Mint oly sokan mások EKP is a jóhiszeműségének, a belülről való kritika és változtatás esélyének és lehetetlenségének az áldozatává vált. Legalábbis első pillantásra, hiszen eddig is voltak látványos kilépések, de ezek mindig a még nacionalistább irány javára, a radikális irányba történtek, a konfrontáció irányába mentek, amit a valamikori érdekszövetség nem vállalt föl. Most viszont a tolerancia és a jogszerűség, a párbeszédre való hajlandóság és képesség válik ki egy nagymértékben hitelvesztett szervezetből, mely maga radikalizálódott, illetve manipulatív módon és fű alatt lépett az intolerancia, a gyűlölködés és kizárólagosság útjára. És abban is téved a pártvezér, hogy nincs élet, azaz politikai élet a szervezetén, vagy a kis Fidesz fiókpártokon kívül, sőt, tisztességes, elvszerű politizálás egyre inkább csak azokon kívül van. És főként csak kívülről és alulról lehet újraépíteni azt a mezőnyt, mely éppen a Kelemen-érában veszítette el hitelét, és főként önállóságát, zsarolható és minden szempontból kiszolgáltatott, kiégett és cselekvésképtelenné lett.

Azt mondja Kelemen Hunor, hogy “elveink és közösségi céljaink” (a többes szám csak amolyan szófórdulat, hiszen nem először csak magáról beszél) nem változnak EKP távozásával, ami derék dolog, csak tudhatnánk milyen elvekről és célokról beszél? Arról, hogy az általa vezetett szervezet végleg kiűzte a belső demokráciát, a pluralizmusnak, a más véleménynek még a halovány lehetőségét is? Arról, hogy jobboldaliként egy baloldali (és főként velejéig korrupt) párttal és vezérével menetel? Arról, hogy kisebbségi jogvédelem helyett, olyan törvénytervezeteket támogat, melyek a jogállamiság leépítését szolgálják? A korrupció támogatásának elvéről, nem mond le az elnök úr? Arról, hogy szembe megy a rommagyarság politikai opcióival, akkor is, amikor nem az államelnököt támogatja, szemben Dragneaával, a bűnöző pártelnökkel? És végül, mióta közösségi cél a korrupt politikusok fölmentését szolgálni? Zsákutcában menetelnek, és egyre közelebb a fal.

Magyari Nándor László

Győzött az iszlám Törökországban

FüHü

-

2018-06-25

0

„A török államfő felismerte, hogy az ideológiákat vesztett világban a formalizált jogok, a racionális értékek és érvek keveset érnek. Új ideológiára van szükség, még ha az a régmúltból eredeztethető is. Az érzelmeket és a közösségi egybentartó erőt egyesítette világszemléletében, mely ugyan messze meghaladja az egy nemzethez tartozás nacionalista szólamait – hisz minden olyan népet és területet magáénak mondd, mely egykor az Ottomán Birodalom részét képezte –, ugyanakkor mégis ellenállásra szólít fel a globális együttműködéssel szemben.”

Ara-Kovács Attila diplomáciai jegyzete

Lezajlott a törökországi sorsdöntő választás, amit a jelenlegi iszlamista elnök Recep Tayyip Erdoğan 52,5 százalékkal épp, hogy megnyert. Az ellenzék viszont jelentős mértékben elveszített, hisz jelöltje, az 54 esztendős Muharrem İnce csak 30,7 százalékot szerzett. A világ rácsodálkozott a végeredményre; sikerült mind a Nyugatnak, mind pedig a török demokratikus ellenzéknek oly mértékben beleélnie magát a lehetséges győzelembe, hogy a csalódás most felér egy – Törökországban amúgy sem ritka – puccsal. Pedig a jelek szerint feltűnő mértékben nem manipulálták a végeredményt, ha voltak is szabálytalanságok, azok mértéke csak szépített a végeredményen, de érdemben nem befolyásolta azt.

Másrészt az abszolút többség, mely szükségtelenné tette a második fordulót – legalábbis az elnökválasztás szempontjából – törékeny. Ám az előzményekből ítélve ez nem inti majd óvatosságra Erdoğant. Számára az 52,5 százalék nagyjából annyit jelent, mintha 99 százalékot kapott volna. Tehát csak hetek, esetleg hónapok kérdése, hogy teljes egészében kiépítse az egyedül rá szabott végrehajtói hatalmat, mely formálisan olyan lesz, mint egy francia elnöki rendszer, tartalmában pedig olyan, mint ami az ottomán iszlamista hagyományoktól elvárható.

Ahova 2018. június 24. éjjelén Törökország elérkezett, az tulajdonképpen a Kemál Atatürk-i világ- és nemzetszemlélet végső agóniája; talán már tényleges halála.

Atatürk megteremtette a török nemzetállamot, s ezzel az ország a 20. században a Közel-Kelet és részben Dél-Kelet-Európa stabil középhatalmává fejlődött. Erdoğan a 21. században más sorsot szán országnak: 10-20 éven belül átlépve a 100 milliós népességet, a török vezetőnek Törökországgal regionális nagyhatalmi tervei vannak. Iszlamista válasza a kor kihívásaira lehet rendkívül ellenszenves, sőt a nyugati értékek szempontjából förtelmes, mégis adekvát válasz: ha nem is globális mértékben, de lokálisan egyfajta etnikai-kulturális integrációt igyekszik megvalósítani, ideológiával egyesítve a türk kultúrájú területeket, ahol a lingua franca nyilvánvalóan a török nyelv.

Ami az ellenzéket illeti – nagy tanulság ez európai, s főként magyar szempontból – megvalósította azt, amiről minden Erdoğant veszni látni kívánó álmodozott: a fő erői összefogtak.

Elnökjelöltként egyetlen ember mögé állt be minden demokratikus – és némi jóindulattal demokratikusnak tekintett – párt. A kurd párt (HDP), mely 10,1 százalékot elérve bejutott a parlamentbe (10 százalékos a küszöb) ugyan nem volt a koalíció része, de elnökjelöltje, Selahattin Demirtaş börtönben ül, onnan kényszerült kampányolni, és ha ő is beállt volna İnce mögé, az akkor sem tudta volna legyőzni Erdoğant. Az ellenzéket évtizedes szunnyadásából felrázó, némi karizmatikussággal is rendelkező İnce messze lemaradt Erdoğan mögött.

Miért? – teszi fel ma mindenki a kérdést. Hisz minden feltétel adva volt: (1) a török társadalmat tökéletesen kettéosztotta a tizenhat évnyi erdoğani politika, s akár még többséget is szerezhettek volna, ha sikerül átbillenteni a mérleg nyelvét. (2) Bár a sajtót és annak munkatársait nyíltan üldözte a rendszer az elmúlt években – az elmúlt hónapokban meg kiemelt mértékben –, de van szólásszabadság, vannak nagy független vagy ellenzéki lapok, a sajtó alapvetően szabad, az információk mindenkihez eljuthattak. (3) Láthatóan igen nagy tábora van annak a félelemnek, mely az iszlamizáció előretörését kíséri, s amely tisztában van azzal: az atatürki politika minden eddiginél egységesebbé formálta Törökországot, a világ leghatékonyabb védelmi rendszerének – a NATO-nak – a tagjává tette, s megóvta a térségi háborúktól.

Erdoğan ezzel szemben minden szomszédjával hideg vagy „meleg” háborút vív; az ország NATO tagsága ennél formálisabb és gyengébb már nem is lehet, mint ma; szövetségesei nincsenek, csak alkalmi – és Oroszországhoz hasonló igen kétséges – partnerei.

És mégis: Erdoğan többséget kapott. (Igaz, a mögötte álló AKP csak 42,5 százalékot, de a törvényhozási munkában érdekeiket ütköztető ellenzéki többség aligha fog összeállni.)

De miért is győzhetett Erdoğan?

A kérdés közel sem olyan szónoki, mint amilyennek első hallásra tűnik. Az államfő és a mögötte álló AKP (Igazság és Fejlődés Pártja) olyan társadalomépítésbe fogott, amilyenre ellenzéke egyelőre képtelen.

Felismerte, hogy az ideológiákat vesztett világban – ráadásul egy olyan messze elmaradott többségű államban, mint Törökország – a formalizált jogok, a racionális értékek és érvek keveset érnek.

Új ideológiára van szükség, még ha az a régmúltból eredeztethető is. Az államfő az érzelmeket és a közösségi egybentartó erőt egyesítette világszemléletében, mely ugyan messze meghaladja az egy nemzethez tartozás nacionalista szólamait – hisz minden olyan népet és területet magáénak mondd, mely egykor az Ottomán Birodalom részét képezte –, ugyanakkor mégis ellenállásra szólít fel a globális együttműködéssel szemben. Korábban esztelenségnek tűnt, hogy Erdoğan és az AKP látványosan szembefordult az Egyesült Államokkal visszautasítva annak kritikáit, és feladta integrációs terveit az Európai Unióval, ám ma már látjuk, hogy mindez egy logikus folyamat része.

Nagy tanulság ez azon európai társadalmak számára is, melyekben egyetlen párt autoriter hatalmának kiépítése zajlik, s ahol az ellenzék önnön demokratikus kínálatán túl nem tud egyebet nyújtani a népnek; főként egy koherens ideológia kidolgozására és elfogadtatására képtelen.

Orbán Viktor elsőként gratulált Erdoğannak.

Az én népem, az én bűnöm, az én hazám

Eugenia S. Lee

-

2018-06-21

1

Mindig azt mondom, hogy nem érdekel, nem tartozom oda, le van ejtve, de azért ez nem teljesen igaz.

Tegnap, mikor megszavazták azt az ocsmány törvényt, tényleg nem érdekelt különösebben, meggyőződésem, hogy most már el kell menni a falig, különben érdemi változás megint nem lesz, ahogy a rendszerváltás idején sem volt.

Viszont amikor a fehér bőrű és keresztény gyökerű emberekről , illetve munkavállalókról olvastam, akkor összeszorult a torkom, ahogy akkor is, amikor láttam azt a képet, amin egy fehér család van feliratozva, hogy „azonos rasszú fiatalok ismerkednek”, meg a kisfiúra, hogy „nincs átoperáltatva”, a többire már nem is emlékszem.

Személyes érintettség ez, persze. Az én családom nem fehér, a gyermekeim félvérek, a férjem ázsiai, apám fehér, anyám is részben, részben mongol, én is mongol folttal születtem, de fehérnek nézek ki, az is vagyok javarészt, bár ezt mostanában kimondottan szégyellem.

Elsős gimnazista volt a fiam, és én bementem minden tetves szülői értekezletre, pedig gyűlöltem azokat, de bementem a gyerek miatt. Nagyon kedvesnek tűntek a tanárok a Budenz József gimnáziumban, franciát tanult a fiam második nyelvnek, mert a német betelt, és az a nő, a franciatanár lett az osztályfőnöke is.

A magyar tanár szélsőjobbos volt, nem hiszem, hogy akkor a Jobbik már létezett, de az igény erős volt rá. Persze, okosak a gyerekeim, ahogy általában a különböző rasszok keveredéséből születettek, szépek is, nem volt velük semmi baj, de valahogy mégis szúrta a szemét a létezésük néhány tanárnak. Nem voltak nyíltan rasszisták, ugyan! Csak olyasmi hangzott el órán, tollbamondáskor, hogy „kisfiam neked nem okoz gondot magyarul írni?”

Akkor még a gyerekek csak vendégségben jártak itt, alig beszéltek koreaiul, Magyarországon születtek, ott éltek, ott nőttek fel, és én vagyok az anyjuk. A tanárnő ezzel tökéletesen tisztában volt, és mégis megkérdezte. Pici, apró szúrások történtek, de ilyesmiből nem kell sok, a gyerekek hamar ráéreznek az ellenszenvre, és máris megvan, hogy miért kell valakit utálni, kiközösíteni, megalázni. Akkor a fiam már hosszú évek óta taekwondózott, nyaranta Koreában. Itt levizsgázott egy danra, hol máshol, ha nem Koreában, ahonnan ez a harcművészet származik. Néhányan örültek, a többség a klubban irigy lett. Érdekes módon nem a gyerekek, a felnőttek. Az edző, a helyettese, más felnőttek. Azt mondták nekem, hogy gratulálnak, de rövid idő elteltével a fiam nem akart edzésre menni, holott korábban imádta.

Kiutálták maguk közül negyvenes felnőtt férfiak a gyereket, mert nekik hosszabb időre volt szükségük ugyanazon teljesítmény elérésére, mint a fiamnak. A kislányomat egy fiú hetedikben fogdosni próbálta. Ő akkor még Rózsadombra járt, a Törökvészi úti általános iskolába. Nem engedte, de a gyerek nagyon erőszakos volt, ráadásul a többi lányt ez nem zavarta, így még erőteljesebben próbálkozott, nem kellett volna. Megfogta a lányom a fejét, és egyszer, de jó alaposan, beleverte az ajtóba. Az ajtó kiszakadt, az akkor 18o centis fiú orra eltört, egy foga kiesett. Hiába tanúsította az osztály többsége, hogy a gyerekem csak magát védte, ki akarták rúgni, behívattak és azt mondták, hogy a „gyerek ne vigye be az ázsiai kultúráját az iskolába”.

A javítást ki kellett fizetni. Elhoztam, mentünk másik iskolába, ott jobb volt, egy évig, aztán gimnázium, és kezdődött minden elölről. Apám beteg lett, vidékre költöztünk közben. Minden hónapban cirkusz volt a MÁV bérlet vásárlásakor, mert nem tudták, és nem akarták leírni a nevüket. Minden áldott nap, ugyanaz az ellenőr, ugyanazon az agresszív, arrogáns hangon, csak az én gyerekeimtől kérte el a bérletet, esténként a helybeli neonáci huszonévesek kiabáltak az iskolából hazaérkező kislány után, hogy „adok pénzt, jössz baszni?”. Legtöbbször futva jött az állomásról, sokszor sírva.

Én akkor Budapesten dolgoztam, a férjem Svédországban, anyám ugyan mit tehetett volna egymaga. Voltak barátaik, persze. De sokkal több ellenség, akiket még csak nem is ismertek. Gengekbe tömörültek a helybéli fiatalok, voltak cigányok, és neonácik. Voltak, akik nem akartak bandákat, és valahol a semmi közepén az én gyerekeim, akik megpróbáltak beilleszkedni, a siker legkisebb reménye nélkül. A fiam egész apró betűkkel kezdett írni, akkor már két danos volt, a másodikat is Koreában tette le, Magyarországon nem volt hajlandó taekwondózni többet, meghúzta magát, félt, érzékeny, sérült lelkű gyerek lett, míg a lányom épp ellenkezőleg, csak azért is megvédett mindenki mást, aki gyenge volt, mint valaha ő, nem engedte, hogy bárki bántsa őket.

Aztán egy nap négyen jöttek ellene, felnőttek, és kis híján megölték. A fejét rúgták Martens bakanccsal, elájult, bele az árokba, azt hitték talán, hogy vége, ott hagyták. Akkoriban történt, hogy az egyik zaklató anyja bement a polgármesterhez, hogy „vegyék el tőlünk a magyar állampolgárságot, mert nem vagyunk rá méltók”. A postaládánkba szemetet és döglött madarat dobáltak, apám meghalt, egy rokona, egy ismerőse, egy állítólagos barátja sem jött, hogy kifejezze a részvétét, két koreai pap búcsúztatta a kérésemre.

Eljöttünk, hogyne jöttünk volna el. És ez már nem számít, és tényleg nem fáj, több, mint tíz éve magunk mögött hagytuk Magyarországot, soha nem vágytam vissza, egy pillanatig sem volt honvágyam, gondolom érthető. Ma felmerült, pont itt a Facebookon, hogy legyek büszke a hazámra, jót nevettem rajta. Igazából, mikor ilyeneket olvasok, nem is a régi történéseket élem újra, hanem azt érzem, hogy talán más gyerekek, más szülők, és más nagyszülők most élik át azt, amit nekünk kellett. Talán mert homoszexuális a gyerekük, talán mert félvér, mint a mieink, talán mert cigány, vagy bármiben más, és mint ilyen, gyengébb, támadhatóbb, a horda pedig meg fogja támadni minden esetben, hiszen így működik, lám, hogy félnek a migránsoktól azok, akik soha nem láttak még bevándorlót, vagy menekültet, lám az elhíresült pirézes kísérlet is milyen eredménnyel járt, és az arab számok?

Nagyon sok ismerősömnek ez szomorú, meg kellemetlen, és sajnálja, de soha nem élte át, mit jelent kitaszítottnak lenni, és mennyire szörnyű úgy az élet minden egyes pillanata, amit odakint, más emberekkel kell tölteni. Mindkét gyerekem lelkileg súlyosan sérült, ahogy nem véletlen, hogy a 61 éves korában Magyarországról eljött anyám azóta egyszer sem ment vissza, még látogatóba sem. A férjem nagyon sok mindenről nem is tud, egyszerűen szégyelltem elmondani, mert az én népem, az én bűnöm, az én hazám…..volt.

Az európai reformfolyamat és Magyarország

FüHü

-

2018-06-21

0

Az európai reformfolyamat és Magyarország

„A június 19-én megtartott német-francia közös kormányülés messzemenően ráerősített arra a korábbi feltételezésre, hogy a francia elnök az európai biztonság, külpolitika és Dél-Európa felzárkóztatásának motorja lesz, míg Németország a gazdasági-pénzügyi feladatok átszervezésének és az ebbéli teendők felgyorsításának fő aktora. Merkel reformterveinek egyik kulcseleme az euró-övezet megszilárdítása és elmélyítése – épp az integráció felgyorsítása céljából. A két szándékot pedig a Juncker mögött álló adminisztráció hangolja össze.” Ara-Kovács Attila diplomáciai jegyzete:

Donald Trump amerikai elnök – jócskán megkésve ugyan, de – telefonon gratulált Orbánnak az áprilisi választási sikeréhez. Néhány más téma is szóba került, de csak olyanok, amelyek Trump programjának eddig még ki nem rostálódott elemeit képviselik, ám várható, hogy ezek közül is néhány le fog kerülni a közeljövőben a napirendről. Nemrég pedig olyan hírek kaptak lábra, hogy Angela Merkel külön, négyszemközti találkozón akar beszélni a magyar miniszterelnökkel. Időközben a hírt nem csak megerősítették, de német források már a dátumot is tudják: július 5.

Vajon arról lenne szó, hogy az orbáni politika nemzetközi mozgásterét tervezné növelni Washington, Brüsszel, Berlin vagy Párizs? Közvetlenül április 8-a után magam is úgy gondoltam, hogy ez részben elkerülhetetlen. Egyszerűen azért, mert – választási csalás ide, manipulációk egész sora oda – Orbán újabb kétharmadot szerzett, s ezzel annak a külföldnek is számolnia kell, mely igazán nem kíván belebonyolódni egy apró, sem Európa, sem annak tágabb környezete, sem pedig a transzatlanti viszony vonatkozásában nem túl jelentős állam piszkos ügyeibe.

Ma már azonban nem így gondolom, ugyanis számos esemény rajzolta át június folyamán a nemzetközi erővonalakat – mindenekelőtt Európában. Bár a tavasz folyamán mind Jean-Claud Juncker bizottsági elnök, mind pedig az európai reformerők vezető szerepét eddig kitűnően játszó Emmanuel Macron letette az asztalra reformterveit, Németország, a kontinens legfontosabb állama viszont mindezzel késlekedett. Látható volt, hogy Merkelt megbénítják a koalíciós problémák a CSU-val, nem kevésbé a fokozódó széthúzás az Európai Néppárt soraiban.

Ez egészen június 4-ig tartott, amikor a Frankfurter Allgemeine Zeitung vasárnapi kiadásában a kancellár állásfoglalása végre megjelent, s az elemzők azonnal megállapították: az teljes egészében harmonizál Juncker és Macron elképzeléseivel, sőt: azokat kiegészítő, vadonatúj elemeket is tartalmaz – elsősorban a közös migrációs politika vonatkozásában. A június 19-én megtartott német-francia közös kormányülés aztán messzemenően ráerősített erre a feltételezésre.

Minden jel arra mutat, hogy a francia elnök az európai biztonság, a közös külpolitika és Dél-Európa felzárkóztatásának motorja lesz, míg Németország a gazdasági-pénzügyi feladatok átszervezésének és az ebbéli teendők felgyorsításának aktora. Merkel reformterveinek egyik kulcseleme az euró-övezet megszilárdítása és elmélyítése – épp az integráció felgyorsítása céljából. A két szándékot pedig a Juncker mögött álló adminisztráció hangolja össze.

Minthogy Orbán tervei ebbe a keretbe nem illeszthetők, fontos kérdés lett, hogy mit kezdjen Európa Magyarországgal, mely, mint említettem: egyáltalán nem számít tényezőnek, ám egy ideje mégis jelentékeny biztonsági kockázatot képvisel. Nem csak Európában, de a tengeren túl is legutóbb komoly aggodalmakat váltott ki az orbáni sajtóstrómanok szétrajzása a Balkánon, szerepük a korrupt Janez Janša szlovén miniszterelnök megválasztásában, s az Európával és a transzatlanti kapcsolatokkal szemben szervezkedő politikai erők támogatásában – egyebek mellett Macedóniában –, melyek mögött tudni lehet: végül is Vlagyimir Putyin áll. Különösen, hogy e folyamatba most – az olasz kormánykoalíció egyik tagjaként – az Északi Liga is bekapcsolódni igyekszik.

Ha ez így van, akkor e problémával – az európai reformpolitika logikájából következőleg – elsősorban Macronnak kellene foglalkoznia. De információk szerint ez nem így fog történni. A gazdasági és pénzügyi reform mellett a „magyar ügy” lerendezése – mely sajátos módon a CSU-val való koalíciós vita kezelését is tartalmazza – Merkelre hárul: a két európai vezető ebben egyezett meg, s gyanítható, hogy segítséget remélhetnek és kapnak e téren Junckertől is.

A Merkel-Orbán aktuális különtalálkozó hátterében nagy valószínűséggel épp ez áll. Ezt támasztja alá az az idegesség is, amivel a magyar kormány minden újabb fejleményre reagál, kezdve a holland kereszténydemokratáktól kapott éles kritikára, vagy éppenséggel azokra a tervezett reformlépésekre, melyek nyilvánvalóan általában is szűkíteni fogják a nemzetállami jogköröket.

Merkel és a magyar kerítés

FüHü

-

2018-06-20

0

Megint hallom ma reggel az ATV Start műsorvezetőitől, amit egy hete újra meg újra a magyar médiában: Merkel álláspontja megváltozott, és köszönetet mondott Orbánnak a kerítésért. Ma már az Országgyűlésben is mondott ilyet egy államtitkár. Ebből egy szó sem igaz. Egy hete a német közszolgálati televízióban, alapjában véve a G7 találkozóján Trump és a többiek között kialakult konfliktus kapcsán készített teljes órás interjút Angela Merkel kancellárral Anne Will, a kiváló műsorvezető. Jó lenne, ha minél több magyar újságíró megnézné ezt a műsort: Will minden nehéz kérdést feltett a kancellárnak, Merkel pedig mindenre korrekt módon válaszolt, semmilyen kérdés elől nem tért ki. Amikor a menekültkérdés szóba került, Will tett egy utalást arra, hogy más országokkal azt illetően véleménykülönbség van, például Magyarországgal. Merkel annyit mondott, hogy Magyarországnak külső uniós határa van, és azon a magyarok a németeket is védik. Arról, hogy Orbán ehhez kerítést emelt, és hogy ezért köszönetet mondana neki, Merkel egyetlen szót sem szólt. Le kell szögezni: Merkel ebben az interjúban is elismételte, hogy ma is helyesnek tartja 2015 szeptemberi döntését a szíriai menekültek beengedéséről. Jelenleg is súlyos, kormányválsággal fenyegető konfliktusban áll Horst Seehoferrel, a bajor CSU elnökével, aki az új kormányban szövetségi belügyminiszter, és aki nagy menekülttáborokban akarja elhelyezni az országba érkező menedékkérőket, ahonnan kérelmük elbírálásáig nem mehetnének tovább az országba (ez a koalíciós megállapodásba is bekerült), a menekültügyben készülő „mestertervében” pedig a más EU-tagországban regisztráltakat már a határról visszaküldené. Ez utóbbit Merkel elutasítja. Szó sincs arról, hogy Merkel elfogadná az Orbán-kormány menekültpolitikáját, vagy akárcsak közeledett volna ahhoz.

Bauer Tamás / Facebook

Keresztező párhuzamok

FüHü

-

2018-06-19

0

Költőiek a kérdések, hiszen könnyen belátható, ha győz Dragnea and Co., és vele menetel a mai rommagyar politikai elit, nemcsak a képviselet, a kisebbségnek kedvező demokratikus rend, hanem a kisebbségi lét egész törvényi és intézményi garanciarendszere kerül veszélybe. A huszonnegyedik órában vagyunk, ha ezen az úton haladunk, nem lesz visszaút, és rövid lesz a végjáték: masszív elvándorlás és gyors hanyatlás, a rommagyar kisvilág(ok) vége.

Úgy tűnik messziről jobban látszik, amit mi románok és rommagyarok valahogy nem látunk meg, pedig alapos okunk lenne észrevenni a nyilvánvalót. A NYTimes minapi összefoglalója jobban és egyszerűbben keretezi be és értelmezi azt, ami a napokban a román politikában történik, mint a legtöbb itteni elemző és politikai szereplő teszi. Dragnea and Co., a putyini, orbáni, trumpi (stb.) szélsőséges jobboldali nacionalista és populista retorikához igazodva (alt-right) összeesküvéselméleteket sző és forgalmaz az (i)gazságszolgáltatással szembeni harcában, ezért beszél a meghatározhatatlan “párhuzamos államról”, és tűnteti föl saját magát, áldozatként. A büntetett és több ügyben megvádolt PSD elnök – egyébként Trump eljárásához mindenben hasonlóan cselekszik – újítása csak annyi, hogy nem “mély”, hanem “párhuzamos” államról beszél, amikor körvonalazódó összeesküvéselméletét (konteóját) vázolja, és a DNA vezetőjét, valamint az államelnököt vádolja összeesküvéssel. Ugyanakkor – Orbánhoz hasonlóan, bár egyelőre valamennyivel visszafogottabban – a sorosozást is kezdik divatba hozni, a kormányt valóban a háttérből irányító Dragnea és társai, mindenféle konkrétum, vagy tény, információ fölvázolása nélkül. A cél az (i)gazságszolgáltatás politikai befolyás alá helyezése, most már nem hirtelen hozott sürgősségi kormányrendeletekkel (ezek miatt ment az utcára a forradalmat követő legnagyobb tömeg a tavaly télen), hanem magyar-lengyel mintára, a parlamenti többség diktátumával, törvénykezéssel. Az igazságszolgáltatás alárendelése (state capture) nemcsak a megvádolt (sőt már elítélt) korrupt vezetők fölmentését célozza, hanem a korrupcióellenes harc ellehetetlenítését. És nem mellesleg, az államelnök politikai játékterének a szűkítését is célozza, aki a korrupció-ellenes harc fő szóvivője, akinek politikai kommunikációja erre épül.

Nem lenne érdemes önmagában a párhuzamos-, vagy ügyészállam (ezt a statisztikák önmagában is cáfolják, hiszen a DNA-s vádemelések igen magas aránya válik bírói végzések alapjává, még európai mércével is hatékonyak az elmúlt időszak eljárásai, és a felmentettek aránya is rezonábilis, elfogadható mértékű) üres konteójának értelmezésére fordítani energiát, hiszen bizonyíték híján, nyilvánvalóan csak politikai retorika, kommunikációs fogás. Hanem az itteni Trump-jelölt, Dragnea helyzete különösen cinikus, illetve faramuci, hiszen ha valaki háttérből irányít központi hatalmi intézményeket, az éppen ő maga, aki nem mellesleg büntetett előéletű is. Ha addig nem lett volna világos, akkor a jelenlegi miniszterelnök-asszonytól tudnánk, hogy biza ő csak a “párt – értsd Dragnea – erős karja”, akaratának kormányzati képviselője. De hát az elmúlt időszak botrányos miniszterelnök váltásai éppen a párhuzamos párthatalom működésének az eredménye. Ezért kellett példátlan módon parlamenti procedúrával meneszteni saját kormányt és lemondásra kényszeríteni saját – enyhén renitens – miniszterelnököt, és állítani egy ezidáig obediens, bábuként működő harmadik miniszterelnököt. Ez pedig nagyban hitelteleníti az egész Dragnea-i harcot, tetszik nem tetszik – és ezt biza a mi rommagyar elöljáróink is egyre gyakrabban elfelejtik – a hitelesség, a bizalom és a legitimitás (amit tévesen csak a választások aktusára igyekeznek korlátozni) feltétele, hogy hiteles kommunikátorok, azaz az adott ügyekben nem érintettek beszéljenek. Tetszik nem tetszik a beszélő őszintesége és érintetlensége, az hogy “ki beszél” ad vagy nem ad hitelt, annak amit mond. Amikor egy büntetett előéletű személy beszél ügyészállamról, vagy egy a háttérből irányító pártvezér papol titkos összeesküvésről, láthatatlan párhuzamos államról, hiteltelen, és minél többet és intenzívebben kardoskodik, annál hiteltelenebb lesz, ez biza ellene megy a bizalomépítésnek, és a meggyőzésnek, köztudottan, az ókortól (Platón és Arisztotelész fejtik ki ezt elsőként) egészen napjainkig.

A párhuzamos állam konteójának sűrű emlegetése, hogy már a sorosozást – melynek biza nemcsak antiszemita, hanem magyarellenes éle is van, amikor román politikusok és propagandisták hajtogatják – ne is mondjam, különösen zavarba hozza, az amúgy is önállóságát vesztett, itteni Fidesz fiókpártok megszólalóit. Közvetlen kérdésre válaszolva Kelemen Hunor is csak ötöl-hatol, nem tudja, hogy mi az, paradox módon, és kiszolgáltatott helyzetének következtében viszont, azokkal menetel, akik erre alapozva hoznak törvényt és viktimizálják saját magukat, leszerelni igyekeznek a korrupcióellenes politikákat, stb.

Nem tudom, ezért csak logikai levezetésnek, spekulációnak, viszont ilyenként megalapozottnak tűnik, hogy a rommagyar politikai mainstream aktív és lelkes közvetítője az orbáni illiberális állam eszméinek és tanácsadója a PSD-ALDE vezérkarnak, a magyarhoz hasonló rezsim kiépítési kísérletében. Márpedig ez ha kiépül – egyelőre a fél-elnöki rendszert statuáló Alkotmány, valamint a kétharmados parlamenti többség hiánya miatt kétséges a dolog – az a viszonylag önálló rommagyar társadalom, igen a régebb annyit követelt autonóm, önigazgató és ennyiben párhuzamos társadalom eszméjének, és/vagy utópiájának feladását jelentené.

A párhuzamos állam, bármit is jelentsen ez a PSD-s összeesküvéselmélet kontextusában, elleni kirohanások nem csak az (i)gazságszolgáltatás politikai kiszolgáltatását célozzák, hanem mindenfajta autonómiát fenyegetnek. Ha sikerül elzavarni a DNA vezetőjét és egy politikailag lojálisat helyére ültetni, ha sikerül a korrupció üldözésének jogi kereteit felpuhítani, az államelnök hatásköreit megnyirbálni, és mindenekelőtt az elítélt/megvádolt korrupt hatalmasokat fölmenteni, akkor a “harc” tovább fog folytatódni. Az összes még valamelyes függetlenséggel, autonómiával rendelkező intézmény veszélyben forog, bármikor a “párhuzamos állam” jelzővel illethető és mint ilyen einstandolható, fölszámolható képviselői leválthatók, sőt megbélyegezhetők és üldözhetők.

És akkor, hogyan tovább rommagyarság? Hová vezethet a kettős beszéd, mely egyfelől továbbra is retorikájában autonómiáz, másfelől pedig az intézményi függetlenségek és autonómiák fölszámolását követeli? És főként, kit képvisel még, egy ilyen diskurzussal a rommagyar mainstream? Egyáltalán, meg lehet-e fogalmazni a magyarországi kormánynak való kiszolgáltatottság és az illiberális demokrácia bevezetésének itteni követelése mellett, hiteles rommagyar politikai – de egyre inkább társadalmi és kulturális – jövőképet? Költőiek a kérdések, hiszen könnyen belátható, ha győz Dragnea and Co., és vele menetel a mai rommagyar politikai elit, nemcsak a képviselet, a kisebbségnek kedvező demokratikus rend, hanem a kisebbségi lét egész törvényi és intézményi garanciarendszere kerül veszélybe. A huszonnegyedik órában vagyunk, ha ezen az úton haladunk, nem lesz visszaút, és rövid lesz a végjáték: masszív elvándorlás és gyors hanyatlás, a rommagyar kisvilág(ok) vége.

Magyari Nándor László

Blogles

„Azt gondolom utcai megmozdulások várhatók, és ezeken egyre több rommagyar polgár is részt fog venni, és nemcsak a PSD-ALDE, hanem az őket támogató Fidesz itteni fiókpárt elleni jelszavak sem lesznek ritkák.”

Ami az ellenzéket illeti – nagy tanulság ez európai, s főként magyar szempontból – megvalósította azt, amiről minden Erdoğant veszni látni kívánó álmodozott: a fő erői összefogtak.

Erdoğan ezzel szemben minden szomszédjával hideg vagy „meleg” háborút vív; az ország NATO tagsága ennél formálisabb és gyengébb már nem is lehet, mint ma; szövetségesei nincsenek, csak alkalmi – és Oroszországhoz hasonló igen kétséges – partnerei.

Felismerte, hogy az ideológiákat vesztett világban – ráadásul egy olyan messze elmaradott többségű államban, mint Törökország – a formalizált jogok, a racionális értékek és érvek keveset érnek.

FRISS HÍREK

NÉPSZERŰ HÍREK

LEGOLVASOTTABB HÍREK

SZERKESZTŐ VÁLASZTÁSA