Iszfaháni kacsa

0
1083
wikipedia

Az iszfaháni kacsa nem egy egzotikus étel, mint a pekingi, bár sokak gyomrát megfeküdte már, hanem egy minden felületen terjedő – fogalmazzunk finoman – szamárság, misztifikáció, netán hoax. Én kissé csodálkozva láttam, hogy habár néhány évvel ezelőtti divatja után eltűnt egy időre, most újból hiteles forrásként hivatkoznak rá.

Már persze olyan körökben, ahol hittételnek számít, miszerint a magyarság legalább húszezer éves, szíriuszi eredetű és már a sumérok is tőlünk származtak. Lényegében véve egy állítólagos hun-magyar szószedetről lenne szó.

Ami ha eredeti, az úgynevezett Iszfaháni Kódexben található sok magvas történettel egyetemben, és ennek alapján bizonyítható volna a hun-magyar nyelvrokonság. No, és akkor mi van? Akkor az van, hogy régebbiek vagyunk, mint eddig hittük, és több katonai győzelem van a történelmünkben, semmi több nincs. Már ha ugyan ez sokat számítana: mivel a magyar nép része az emberiségnek, vannak még régebbi őseink is, a cro-magnoniak is, az pedig már csak elég ősi családfa, lehetnénk büszkék rájuk is. (Mindig elfelejtem azonban, hogy szíriuszi eredetűek vagyunk, tehát nem sok közünk lehet Cro-Magnonhoz).

Politikai ügy ez, ideológiai kultúrcsata a valódi tudománnyal és a tényekkel.

No, mindegy is, aki büszke akar lenni a hun eredetre, Iszfaháni Kódex nélkül is megteheti, ugyanis annyira délibábos és bizonytalan ez az elmélet, hogy kizárólag hit kérdése, nem tudományos érvelésé, bizonyításé.

És itt vége is a logikának.

Vagy talán még sincs. Ugyanis tanulmány jelent meg még 2012-ben a Keletkutatás című folyóiratban Nagy Kornél, a kiváló armenista tollából ez ügyben.

Szép volt tőle, hogy megírta, mert bizony eddig minden komoly tudós restellte a megszólalást ebben a buta ügyben. Nos, ő fényt gyújtott a meotiszi homályban, eloszlatja a ködöt: világosan bizonyította, hogy az Iszfaháni kódex sosem létezett. Mert lássuk csak, mit tudunk róla? Állítólag a 2016-ban elhunyt Detre Csaba geológus – nem orientalista! – fedezte fel, akinek, lévén örmény származású, megmutatták a féltve őrzött, az V. században, Iszfahánban, örmény szerzetesek által írt kéziratot, melyet felbukkanásáig  a város örmény negyedében, ott is a Szent Kereszt-monostor könyvtárában őriztek. Megmutatták ugyan – de csak ott, csak akkor, csak neki, emberi szem nem láthatja egyfelől, iráni nemzeti kultúrkincs másfelől. Minden romantikus kellék adott tehát a legendához: mesés Kelet, őseredet, örmény szerzetesek, titok, rejtély, valószínűleg világösszeesküvés is. Csak az a baj, hogy ez nem tudomány, hanem egy Indiana Jones-film.

De hogy mondhatjuk ezt, ha még csak nem is láttuk azt a kódexet? Hát, ha valaki a fejetlen vagy az egylábú emberek országáról mesél, annak a cáfolatához sem kell mellékelni egyetlen őslakost sem – világos, hogy ilyesmi nincs, sosem volt, nem is valószínű, hogy lesz. Ha még valamiféle haszna is származik ebből a meséből, egyértelmű, honnét fúj a szél. De kezdjük az elején.

A kódexet írhatták ugyan Iszfahánban de vagy nem az ötödik században, vagy nem örmények. Ugyanis abban a városban 1604-ig nem élt egyetlen örmény sem – pontosan tudjuk, a portugál és olasz hittérítő szerzetesek jelentéseiből, melyeket a vatikáni Sacra Congregatio de Propaganda Fide intézetnek írtak – a Szentszéknek ugyanis komoly célja volt az örmények rekatolizálása. És 1604-ben sem jószántukból kerültek oda.

Nagy Abbász perzsa sah akkoriban általános támadást indított a Török Birodalom ellen, a hadi cselekmények során elfoglalta Nahicseván tartományt is, melyet akkoriban örmények laktak, de tartani már nem tudta. Így hát feladta, de a lakosságot kitelepítette, ugyanis szerette volna fellendíteni országában a nyersselyem kereskedelmét, aminek az örmények kiváló szakértői voltak. Hát így kerültek az örmények Iszfahánba, így lett negyedük – de nem az ötödik században, hanem a tizenhetedikben! A negyedet korábbi lakóhelyük után Új-Dzsulfának nevezték el, építettek benne katedrálist, abban őrizték később Világosító Szent Gergely ereklyéit is, volt monostoruk, templomuk is, nem egy, nem kettő. Csak éppen Szent Kereszt nevű nem volt egy sem. Volt azonban ilyen nevű monostor máshol: a Van-tó egyik szigetén, Ah’amarban (törökül és manapság: Aktamar), de azt is később alapították. A tizedik században.

Sehogy sem stimmel ez, derék jó uraim.

A forráskutatás nagyon ellentmond az állításoknak… Na, most jön az elmélet. Hogy a hun nyelv miként hangzott, arról fogalmunk sincs, mivel a hunok – a többi népvándorlás kori nemzettel egyetemben – nem sok hajuk szálát hullatták el betűvetésben. Ennyi idő elteltével azt mondunk róluk, amit akarunk. De itt ez az állítólagos szószedet, eredetileg természetesen örmény-hun, nem magyar-hun, ám a néhai Detre úr, aki geológus létére kiválóan olvashatta a középkori örmény írást és a nyelvet is jól beszélhette (ez már önmagában akkora csoda, mintha hun nyelven is tudna) volt szíves, lefordítani, prezentálni nekünk, íme:

Lássunk pár elemet belőle:

fej: phe, fé
agy, agyvelő, csontvelő: ajge
kéz: kezi
kézfej: su
szem: szöm, szüm
arc: girze
orr, hegycsúcs: ore
száj: szá(h)
nyelv: til
nyelv mint beszéd: lezu
szív: szerti
szeretet: szertild
szerelem: szirünild
szerelmes: szirüni
szeretetre méltó:szirünesi
szíves: szirünesi
szívtelen: szirünesen
íny: hije
ér(vérér): iri
vér: veri

Hát… ha akarom vemhes, ha akarom nem vemhes. Tudományos körökben már régi tétel, hogy két nyelv rokonságát nem a szavak, hanem a nyelvtan hasonlósága bizonyítja: hiszen mondjuk a románban is sok a magyar jövevényszó (és viszont), csak nem ritkán erősen módosul a jelentésük, néha az ellenkezőjére – a magyar „hajdú” románul is élő kifejezés, csak a „haiduc” éppenséggel betyárt jelent… Ezek az állítólagos hun szavak bármilyen türk nyelvből származhatnak, vagy bárkinek a hasraütéséből is. Semmi sem bizonyítja a hitelességüket – illetve a kódex bizonyítaná, de azt nem szabad megnézni, mert azon nyomban porrá hullik az emberi tekintettől, vagy elnyeli a föld. Esetleg kővé válik, aki beléolvas, kivéve, ha Fehérlófia hajtincse van a bal füle köré tekerve.

Hit kérdése, nem tudományé.

Az már csak hab a tortán, hogy a szószedet nem tudományos folyóiratban jelent meg először, nem is a sajtóban, de nem ám – hanem, több forrás egybehangzó állítása szerint egy gyermekeknek szóló kifestőkönyvben.

Nem csoda, ha az MTA nem foglalkozott vele eddig, és nem is fog, amíg nem lesz neki kötelező, már, ameddig még egyáltalán létezik: ez valóban hit kérdése, nem érvelésé vagy bizonyításé.

Hinni pedig nem az Akadémián kell, hanem a templomban.

Az iszfaháni Szent Kereszt-monostorban kell.

Pontosan ott.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .