Erős kampányfogást talált a Demokratikus Koalíció, olyan témát dobott be a köztudatba, ami igencsak forró krumplinak számít. Abban a világban, ahol a nacionalizmus egyik legfontosabb eleme, mondhatni pillére, a határon túli magyarság, meglehetősen kockázatos velük szemben politizálni.
A Gyurcsány vezette párt ugyanis most azt hirdette meg:
vegyék el tőlük a szavazati jogot, azaz egy már megszerzett jogot.
És bár igaza van azoknak, akik azt állítják, a magyarországi lakosság többsége nem ért egyet azzal, hogy azok, akik nem itthon adóznak, beleszóljanak a mi életünkbe, mégis: általában belenyugodtak abba, hogy a Fidesz keresztülverte ezt a törvényt (is) a parlamenten. Tette pedig azért, mert felismerte: a párt intenzív jelenléte, elsősorban Erdélyben, sok szavazatot hozhat nekik az országgyűlési választásokon.
A sok persze relatív; 2014-ben az erdélyi magyarok mindössze húsz százaléka élt a lehetőséggel. Ez a húszszázaléknyi voks azonban
pont elég volt a Fidesznek ahhoz, hogy az onnan szerzett egy mandátummal kétharmados sikert könyvelhessen el.
Látszólag tehát igaza van Gyurcsánynak: mélyen igazságtalan a rendszer, minden érv ellene szól, hogy létezzen ilyen jog és mégis: alapot ad arra, hogy támadásba lendüljenek vele szemben, hogy populista lózungokkal átkozzák ki őt és pártját a közéletből, miközben az ellenzék többi szereplője mélyen hallgat.
A nagy kérdés, hogy a DK-nak ez a rizikós lépése hozhat-e számukra új szavazókat. Lehetséges, hogy igen, miközben újabb és újabb retorikai csatornákat nyit meg a javaslat, velük szemben. Márpedig ezt a luxust a többi ellenzéki párt nem engedheti meg magának, ezért feltehetően nem is fognak csatlakozni a Demokratikus Koalícióhoz.
Amúgy, hogy miért éppen most emelte be a kampánytémák közé Gyurcsány a határon túliak szavazatelvételének témáját, azt csak találgatni tudjuk. Nincs kizárva, hogy azért, még markánsabban megkülönböztesse önmagát másoktól, de az sem elképzelhetetlen, hogy az esetleges együttműködést, a közös lista gondolatát akarta végképp lezárni vele.
MTI Fotó: Szigetváry Zsolt
Ha Gyurcsány legutóbbi, ATV-beli nyilatkozatára gondolok, feltétlenül számolni kell ezzel a lehetőséggel. Azon kérdésre ugyanis, hogy mit gondol az esetleges közösködésről, Gyurcsány egyik érve éppen az volt, hogy
oly nagy különbségek vannak az ellenzéki pártok programjai között, amelyek szinte áthidalhatatlanok.
Ez a kijelentése csak azért volt meglepő, mert – egészen Botka lelépéséig – a pártelnök folyamatosan azt kommunikálta a külvilág felé, hogy ők az egyetlen olyan formáció, amelynek nincsenek feltételei, kizárólag az együttműködés, a minél gyorsabban megvalósított integráció a céljuk.
Amikor azt firtatták, hogy a programok különbözősége komoly akadályt képezhet, Gyurcsány azzal érvelt: azok áthidalhatók, és amelyek nem, azokat félre kell tenni, mégpedig a nagy és közös cél érdekében. Ez pedig ugye nem más, mint az Orbán-kormány leváltása. A DK vezetője még a szocialisták tizenkét pontját is elfogadhatónak tartotta, a Botka-féle programmal kapcsolatban pedig kifejezetten azt hangsúlyozták, hogy az nem áll szemben a Demokratikus Koalíció elképzeléseivel. Most azonban, az előbb említett interjúban, arról beszélt Gyurcsány, hogy a szocialistáknak még programjuk sincs – igaz, ami igaz: töredékek vannak –, és más ellenzéki pártnak, már amelyiknek van, jelentősen eltérőek az elképzelései.
Ha arra próbálunk rájönni, hogy miért alakult ki ez a Gyurcsány kontra Gyurcsány helyzet, akkor valahol a pártnépszerűségek alakulásánál kell keresnünk az okokat. Elemzők egy része ugyanis úgy látja – és láttatja a DK-sokkal is –, hogy
az MSZP késő-botkai és poszt-botkai állapota egyenesen aggasztó,
a Nézőpont Intézet már azt is megengedte magának, hogy a teljes népesség körében mindössze öt százalékot mérjen nekik – azaz azt jósolja, hogy a szocialisták a parlamenti küszöbnél bukdácsolnak –, az onnan leszakadó szavazók jelentős részét pedig a Demokratikus Koalíció halássza el.
Nem véletlen, hogy az elnök kétszámjegyű támogatottságról beszélt az interjúban, jóllehet
ilyet egyetlen közvélemény-kutató cég sem mért nekik.
És ha ez a remény erős és megalapozott, akkor reális, ha csak a koordinált indulást szorgalmazza a párt és elutasít minden egyéb közösködésre invitáló gondolatot; van neki saját listavezetője – Gyurcsány személyében –, hallani sem akar másról, így Balázs Péterről sem. (Vele kapcsolatban, kifogásként, azt emelte ki a DK elnöke, hogy erre a posztra inkább egy politikust kellene jelölni, aminél azért, lássuk be, létezik erősebb érv is.)
A szocialisták egyelőre nem szálltak vitába a Demokratikus Koalícióval, mert változatlanul bíznak annak visszafordíthatóságában. Szerintük, a megfelelő pillanatban, Gyurcsány érezni fogja azt a felelősséget, ami rá nehezedik, ha már csak ő áll a megállapodás útjában.
Egyelőre persze nem pusztán ő, hanem mindenki szembe megy a korábban áhított megoldással, ma tehát
nehéz elképzelni, hogy a demokratikus ellenzéki oldalon létrejön a koordinált induláson túl az egy közös lista;
akkor ugye már csak azokkal kellene a koordinált indulásról tárgyalni, akik mindenképpen kizárnak mindenféle közös listát (LMP, Momentum).
Az MSZP-sek november végi dátumot hangsúlyoznak most, ami lévén már november, meglehetősen ambiciózus tervnek tűnik. Hogy ebből valóban legyen valami, és a választók is bizalommal legyenek iránta, valami átütő fordulatnak kell bekövetkezni, napokon belül.
Az MSZP optimista köre állítja: nem lehetetlen a küldetés, és ma már a párt belső háborúi is elcsitulni látszanak, és bár az még nem látszik, hogy minden vezető egyforma hittel és lelkesedéssel áll a „közös lista Balázs Péter vezetésével” koncepció mögé, a véleményvezérek biztosak benne, hogy kialakul az egység. Előbb, mondják, a párton belül, aztán a kisebb ellenzéki pártokkal, végül Gyurcsányékkal is.
Egyszer a szocialisták egy korábbi, éppen elbukott koncepciója kapcsán azt írtam: az MSZP-nél és az ellenzéki oldalon megfordul a mondás, náluk bizony a remény hal meg először. De látják, tévedtem: utoljára.
