Amikor vége lett az EU-s állam- és kormányfők maratoni brüsszeli tanácsülésének, Orbán Viktor Mateusz Morawiecki lengyel miniszterelnökkel kettesben tartott sajtótájékoztatót, amelyen Morawiecki köszönetet mondott Orbánnak azért, ahogy harcolt. Ezt figyelemre méltónak tartom. Mindjárt elmagyarázom, hogy miért.
A magyar politikai közéletben sokféle értelmezést hallottunk arról, hogy mit ért el Orbán Brüsszelben. Az egyik értelmezés Orbáné és a többi fideszesé: e szerint Orbán sikert ért el Brüsszelben, hiszen több pénzt szerzett, és emellett még a nemzeti büszkeségünket is megvédte. Ez utóbbin az lenne értendő, hogy sikerült megakadályozni, hogy jogállamisági kritériumokhoz kössék a költségvetési pénzek kifizetését. Ez persze így félig igaz. Mint a magyar ellenzékiek és maga Ursula von der Leyen is hivatkozik rá, a jogállamiság szempontja bekerült a kiadott közleménybe, csak éppen annak a mechanizmusnak az elfogadását halasztották el későbbre, amelynek révén ezt érvényesíteni lehetne.
Az, hogy ez így történt, nyilvánvalóan annak köszönhető, hogy a költségvetésről és az uniós segélyalapról szóló döntéshez szükség volt Orbán egyetértésére is, és ebben a pillanatban ezt a konfliktust nem tudták felvállalni. Ilyen értelemben igaz az, hogy Orbán egyelőre sikeres volt. Abban az értelemben viszont nem, hogy a jogállamiság mint az uniós pénzek folyósításánál figyelembe veendő szempont egyáltalán bekerült a közleménybe, ami hivatkozási alap lehet egy mechanizmus kidolgozásánál és elfogadásánál, amennyiben meglesz erre a Bizottságban a politikai akarat, Orbán nem győzött.
Persze, annyiban sem, hogy azokból a feltételekből, amikhez az itthoni parlamenttel, annak kormánypárti többségével elfogadtatott határozattal megkötötte a saját kezét Brüsszelben, szinte semmi sem teljesült.
Nem zárták le még a költségvetés elfogadása előtt a hetes cikkelyes eljárást Magyarországgal és Lengyelországgal szemben, nem szüntetik meg a civil szervezeteknek juttatott uniós támogatásokat, és nem mondtak le arról, hogy az uniós pénzek folyósítását jogállami kritériumokhoz, tehát politikai szempontokhoz kössék – csak éppen nyitva maradt az, hogy ezt ténylegesen megteszik-e. A három közül az első két feltétel esetében nyilvánvaló volt, hogy azt nem fogadhatják el. A harmadik volt az, ahol Orbán győzhetett volna, ha nem kerül be a közleménybe a jogállami kritériumok betartása mint költségvetési szempont.
De bekerült. Vajon miért?
E kérdésre ad választ a záró sajtótájékoztató, amelyen csak Mateusz Mazowiecki állt Orbán mellett. Csak annak a lengyel kormánynak a vezetője, amelyet az Orbán-kormányhoz hasonlóan hetes cikkelyes eljárás fenyeget. A másik két visegrádi ország, Szlovákia és Csehország ebben a dologban nem érintett, és a brüsszeli tárgyalásokon nem állt Orbán mellett. Az Orbán által összekovácsolt visegrádi négyek közös fellépése – számos korábbi esettől, például a menekültügytől vagy a Bizottság elnökének tavalyi megválasztásától eltérően – nem működött, és szlovéniai híve, Janez Jansa miniszterelnök sem állt mellé.
Érdemes visszaemlékezni: a tavaly májusi európai parlamenti választás előtt még az volt Orbán ambíciója, hogy alapjaiban megváltozhatnak az európai erőviszonyok, a szélsőjobb mellé kényszeríthető a Néppárt, és ez a jobboldali új szövetség vezetheti Európát, ellenzékbe szorítva a szociáldemokratákat, liberálisokat és zöldeket.
Akkoriban beszéltek arról a Fidesz-párti „elemzők”, hogy Orbán kilépett az európai színpadra, és a „dekadens” régi Európával szemben sikerre viheti a „nemzetek Európájának” eszméjét.
Az európai parlamenti választáson azonban ezt nem sikerült elérnie, a szociáldemokraták és néppártiak mandátumvesztését a liberálisok és zöldek erősödése ellensúlyozta. Az új Bizottság létrehozatalakor még úgy tűnt, hogy a visegrádiak erős hatalmi tényezővé válhattak az európai politikai játszmában, mostanra azonban az derült ki, hogy még erről sincs szó.
Sőt,
a közös hitelfelvétellel az Európai Unió föderatív jellege erősebb lett, mint valaha is volt.
A járványválságban a legsúlyosabb veszteségeket elszenvedő Olaszország és Spanyolország kényszerült rá, hogy támogassa az erre irányuló német-francia kezdeményezést (ami mellesleg támogatást jelent Giuseppe Conte olasz miniszterelnök számára Orbán barátjával, Matteo Salvinivel szemben).
Orbán európai ambícióinak egy időre vége.
Egyetlen dologban könyvelhetett el sikert: egyelőre csak egy szó szerepel a közleményben, de nincs szó arról, hogy az európai demokráciák érdemben beleszólnának abba, hogy mi történhet Magyarországon. Saját országában továbbra is azt csinálhat, amit akar, és ehhez minden jel szerint továbbra is folyósítják neki az európai adófizetők pénzét.
Ez persze azt is jelenti, hogy az az értelmezés, miszerint Orbán teljes vereséget szenvedett volna – a DK és az MSZP képviselőitől ezt hallottuk – szintén nem állja meg a helyét. Ők tették központi kérdéssé azt, hogy kaphat-e uniós pénzeket a magyar kormány a jogállamisági kritériumok érdemi érvényesítése, például az európai ügyészség elfogadása nélkül, és egyelőre kaphat.
Arról megszületett a döntés, hogy mennyi pénzt kap Magyarország, de arról nem, hogy ez milyen ellenőrzéssel párosul. Orbán nem volt már abban a helyzetben, hogy kenyértörésre vigye a dolgot Brüsszellel szemben – és nekem az a gyanúm, hogy Brüsszel (illetve Berlin) sem lesz abban a helyzetben, hogy a jogállamisági mechanizmus kialakításával kenyértörésre vigye a dolgot Orbánnal is Kaczyńskival szemben.
Nekünk sincs okunk az ünneplésre.
