Az ember igazából nem tudja Donáthot hová tenni. Mondja, és mondja, és mondja, mint a kereplő, és nyilván nem szól neki senki, hogy hagyd már abba, te szerencsétlen.
Van egy olyan érzésem, ő ezeket, amiket mond, őszintén hiszi, és fogalma sincs róla, hogy mit csinál. Teljesen olyan, mint elefánt a porcelánboltban, és még derűsen mosolyog is magában, hogy milyen jól elrendezte a dolgokat. Nemcsak jól de nagyon jól, hiszen mennyire hülyén mutatott a sok csicsás izé az üvegpolcokon, de most végre homogén a látvány, tíz centi magas szürkés por, mindenki jöhet egy vödörrel, hogy vigyen belőle kilót, másfél kilót, kinek hogy bírja a pénztárcája, meg hogy kinek mennyi kell.
Persze, lehet, hogy tévedek, és Donáth csupán úgy véli, Orbánt úgysem lehet legyőzni, akkor meg, gondolja magában, miért ne tegyük legalább a magunk személyes életét jobbá, azaz ne Orbán legyőzéséért küzdjünk, hanem a saját érdekeinkért.
Az általa sűrűn gyakorolt Gyurcsány rugdosással ugyanis növelhetjük a Momentum szavazók számát, minek révén még tán az is lehet, hogy eggyel több helyet kapunk Brüsszelben, na meg kinézhet akár öttel több alpolgármester is.
Általános síkra térve mondható, hogy hajh de sok magyar értelmiségi látja ezt az úgysem lehet legyőzniséget ugyanígy, melynek következtében hagyja a francba az ország számára fontos ügyeket, nekik ugyan hiába mondja az ember, hogy a FIDESZ : Összefogás küzdelem az előválasztás idején 46 : 46-ra állt (Gyurcsányékkal!), és csak MZP politikai tehetségtelensége, és a nemfideszes lapok ódzkodása plusz távolságtartása vezetett a nagyarányú vereséghez, az nekik semmit sem jelent. Legfeljebb legyintenek. Úgysem lehet. Ami várható tőlük, hogy megint megírják, Orbán ilyen rossz, meg olyan rossz, amivel immár 13 éve nem megyünk semmire. Olyan felvilágosító munkával (és ez a magyar értelmiség feladata, hiába tiltakozik kézzel-lábbal ellene, miközben azt üvölti torka szakadtából, hogy semmi köze hozzá), amely bemutatná, hogy a FIDESZ hogyan hazudik az ellenzékről, és bemutatná, hogy az összefogott ellenzék minden téren jobban tenné a dolgát, sokkal előrébb tartanánk, ez ugyanis mindkét irányban egy önerősítő folyamat. Ha sokan nem hinnék el a szlogent, és a fenti módon ügyködnének Orbán megbuktatásán, akkor egyre többen látnák be, hogy Orbán legyőzhető, és ők is elkezdenének dolgozni rajta, de sajnos a fordítva a helyzet ugyanez. Minél többen mondanak le a harcról, annál többen csatlakoznak a lemondókhoz. Jelenleg sajnos utóbbi trend a mérvadó.
Donáthra visszatérve az egyik az ostoba kisgyerek, a másik a gonosz kisgyerek viselkedése. Lehetséges még a megbántott kisgyerek szindróma, de ez kevéssé valószínű, ahogy a szerelmi csalódásból következő düh is, de ez most mindegy, a lényeg annyi, ezzel a donáthi „viselkedéssel” (ráadásul a Momentum kiállásával Donáth mellett) lényegesen tovább csökken a remény. Nem az ellenzék reménye, hanem az ország reménye (a NER lovagok és a főnök kivételével természetesen, az övék ugyanis nő). Azt csak a teljesen hülyék képtelenek fölfogni, hogy belátható időn belül kizárólag az ellenzék teljes összefogásával győzhető le az országnak rengeteg kárt okozó Orbán, és ha valaki az összefogás meghiúsítása érdekében küld el lehetséges partnereket a francba, arról kimondható, hogy vagy a boldog tudatlanság állapotában, vagy a saját pecsenye sütögetése érdekében, de az ország, sőt a „magyarok” ellen dolgozik. Lehet választani.
Amit Donáth konkrétan beszél, abból egyértelműen látható, hogy 2010. előtt még nem élt, vagy legalábbis nem itthon, ami a tudatlanságát indokolja. Ezért javasolható neki az alábbi írások olvasása: Az ősbűn; Lefelé a lejtőn; Végjáték. Remélhetőleg sikerül ezekből valamit megértenie, bár lázhatóan jóval inkább érzelmi alkat, mit a racionalitás ördöge, de a reményt nem szabad feladni sohasem.
A helyzet egyszerű. Nem kell szeretni Gyurcsányt. A feleségét sem. Az MSZP-t sem, sőt még a Momentumot sem, viszont utódainkat meg az általunk nekik hagyandó országot legalább praktikus okokból szeressük annyira, hogy most, mikor nagy bajban van, a kezünket nyújtjuk neki, hogy kihúzzuk a gödörból, és ne érdekeljen hogy közben megfájdul a karunk. Ez a magyarkodás ugyan Orbán sajátja, de azért van különbség: Petőfiék akkor voltak nagy hazafiak, mikor az ország, osztrák gyarmat lévén nagy bajban volt, Orbán meg akkor, mikor nemhogy semmiféle baj nem fenyegetett, de minden adott volt ahhoz, hogy elinduljunk komolyan felfelé, ám derék miniszterelnökünk ezzel az állandó magyarkodással, szuverénezéssel, és az összes szövetségesünk permanens rugdosásával sikerült elintéznie, hogy megint bajban legyünk. Ezért kell most megint a hazafiság, mégpedig Orbánék ellen, megmagyarázva a választóknak azt, hogy a legnagyobb magyarság napjainkban, ha a nagyvilágban újra összefogunk szövetségeseinkkel a közös célokért, valamint itthon is összefogunk az összes lehetséges szövetségessel Orbán leváltása érdekében, és ne higgyék azt, hogy Orbán a magyarokért küzd, mert egy nagy fenét! Neki csak a saját céljai a fontosak, ám ezeket akkor és csak ekkor tudja megvalósítani, ha az ország az övé, mégpedig kétharmaddal a korlátlanság érdekében, a magyarkodás tehát csak a választók átverése. Szavazatszerzés. És sokan hajlandók adni nemtudás miatt. Rendkívül sajnálatosan. Őket kell most felvilágosítani.
Aki viszont itthon akar ellenzéki pályán szuverént játszani, annak meg kell mutatnunk, hogy hol a homokozó. Ha durcás lesz tőle, ha nem. Ott addig játszhat bármit, amíg akar, de a nagyok dolgába ne szóljon bele.
Nincs más esély, mint az eltávolítás vagy az átnevelés. Az ugyanis nem járja, hogy egyesek az ország feláldozása árán villogjanak Brüsszelben, mégpedig jó pénzért, mert abból lesz a saját pecsenye. Mit érdekli őket a többi magyar élete, holott, ha már politikus valaki, az kellene, hogy érdekelje. Nem akad ott a Momentumnál senki, aki elmondaná neki?
