Felzaklatóan brutális – Rosmersholm

1
416
POSZT

Felzaklató a kolozsvári Rosmersholm, ami a Pécsi Országos Színházi Találkozón elnyerte a legjobb előadás díját. A rendező, Andriy Zholdak a próbafolyamat alatt felzaklatta hozzá a színészeket. A premier szünetében még a rendőrséget is kihívták miatta. No, de, ha ilyen elementáris, grandiózus, megkínzó, mégis felemelő a produkció, akkor megérte!?

 

POSZT

„Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni”, idézgetjük olykor, és nem gondolunk bele, hogy esetleg ez tényleg így van. A fenegyereknek tartott, nehezen kibírható próbamódszereiről elhíresült, de nemzetközi fesztiválokon jelentős babérokat arató, ukrán rendező, aki Berlinben él, valószínűleg eléggé megkínozta a Kolozsvári Állami Magyar Színház színészeit. Erről több híradás is szólt. Tizenhét színésszel kezdett dolgozni, de végül hatan maradtak a produkcióban, Bács Miklós és Viola Gábor kettős szereposztásban. Valamennyiüknek strapabíróknak kellett lenniük, hogy állják a sarat. A rendező hivatkozik Antonin Artaudra, a kegyetlen színház apostolára, és maga is kegyetlen színházat csinál. Behatol a lélek legrejtettebb bugyraiba, a színész legbelsőbb énjébe, intim szférájába, és átvitt értelemben pőrére vetkőzteti. Rábírja, hogy mutasson meg mindent magából, azt is, amit egyáltalán nem akar. Ha a szituáció úgy kívánja, akár forduljon ki önmagából, váljon tébolyulttá, hevüljön föl a teste, törjön elő belőle az agresszivitás, a fékezhetetlen szexualitás, az elviselhetetlen bűntudat, a sebző gúny. Zholdak mindazt, ami elviselhetetlen bennünk, szenvedélyes akaratossággal a deszkákra pakolja, és megmutatja a pitiánerségünket éppúgy, mint a fenségességünket vagy akár az aberráltságunkat.

Ehhez időnként áthágja az elviselhetőség határait a színpadon és valószínűleg a próbákon ugyancsak. Feltehetően ilyesmit nem lehet higgadtan, kimért úriember módjára próbálni. A koreográfus zseni Seregi Lászlóról – aki szintén sokat tudott a felhevült testekről – is azt mesélik, hogy nem egyszer és nem kétszer igyekeztek a táncosai elugrálni a feléjük dobált papucsa elől, miközben kiabált. Mégis imádták. Zholdak állítólag a premier szünetében annyira megrázta – netán felrázta?- az egyik színésznőt, hogy még a rendőrséget is kihívták. Megengedhető ez? Egyértelműen nem.

POSZT

Igen ám, de a nagy színésznő, Tolnay Klári mesélte nekem, ahogy másoknak is, hogy amikor egészen kezdő volt, A francia szobalány előadásának szünetében bement az öltözőjébe Jób Dániel, a Vígszínház közszeretetnek örvendő igazgatója, alaposan megrázta, üvöltött vele, hogy miatta bukik meg az előadás. Tolnay a második részben már remek volt, és hatalmas siker lett a produkció. Jób nagyon értett a színházhoz, valószínűleg tudta, hogy abban az adott szituációban ez a drasztikus módszer segíthet.  Előadás után persze ment gratulálni Tolnaynak, mert amúgy úriember volt.

POSZT

Ahhoz, hogy Imre Éva a POSZT-on vitathatatlanul megkapja a női alakítás díját a Rosmersholban nyújtott lenyűgöző, fenomenális teljesítményéért Rebekka szerepében, Zholdáknak is nagyon kell értenie a színházhoz. Egyébként persze lehet elviselhetetlen fráter, félőrült akarnok. Csak hát csodát hozott létre, aminek ára volt. Fájdalmat okozott, hogy tökéletes legyen a fájdalom megjelenítése. És ehhez unokaöccsével, Daniel Zholdakkal grandiózus látványt tervezett, megteremtette Ibsen darabjának megtestesülését, egy ódon kastélyszerű építményt, súlyos falakkal, melyek bármikor ráomolhatnak az ott lakókra. Van is drasztikus kőomlás az előadásban. Fenyegetőek ezek a falak, veszélyt hordoznak magukban, és bűnös események tanúi voltak, így aztán nem véletlen, hogy ebben a bezártságban visszakísért a lidérces múlt, és egyfolytában nyomaszt mindenkit, aki beteszi ide a lábát. Olyan az egész, mintha Hitchcock filmremekének, A Manderley-ház asszonyának a közegében lennénk. Ráadásul mindehhez a világítás is annyira elsőrangúan, festőien, sejtelmesen tervezett, hogy az lúdbőröztető.

A társadalmi, politikai vetületet teljesen kihúzta, kiirtotta a szövegből Zholdak, hogy az emberi lélek minél tökéletesebb természetrajzát adja. A történet szerint Rebekka házvezetőnőként azért férkőzött be Rosmersholmba, mert szerelmes az azóta hitevesztett papba, akinek aljas lélektani módszerekkel halálba üldözte, öngyilkosságba hajszolta a feleségét, hogy a helyébe férkőzhessen. Rosmer is szerelmes belé, kiugrott papként azonban ő sem találja a helyét, mindketten próbálnak szárnyalni, de vissza-visszahullanak a földre, igyekeznek szabadok, boldogok lenni, míg be nem látják, hogy ez számukra már lehetetlen, és ahogy a volt feleség, úgy ők is belevetik magukat a zuhatagba.

Igen sok a mozgás a produkcióban, gyakran annyira hadarva hangzik el a szöveg, hogy nem is nagyon lehet érteni, de nem is ez a fontos, mert a testbeszéd, a mimika, a szemek villanása, az arcizmok rándulása temérdek mindent kifejez. A színészek, Imre Éva, Bodolai Balázs, Jerovszky Tímea, Viola Gábor, Kicsid Gizella teljesítménye emberfeletti, feszültségteremtő képességük bámulatos. Hosszan kitartott, látszólag lassan hömpölygő jelenetekben is rejtélyesen izgalmasak, megrendítőek. Ahogy az egész előadás is az.

A nagy színházi élményeim közé tartozik.

Kapcsolódó cikkek

1 hozzászólás

  1. A cikkírót lenyűgözte az előadás. Engem felháborított, és nem azért, mert a rendező szuperagresszív volt a próbák folyamán (én előzetesen nem tudtam erről), hanem azért, mert ezt az agresszivitást átadta a szereplőknek és azok átadták a nézőknek. Sokunk, akik végigszenvedtük a Rosmersholm előadását (aminek egyébként nem volt sok köze az Ibsen által megírt darabhoz), a 3. óra után már csak azt kívántuk, hogy ugorjon ki a hősnő, Rebekka West az ablakon, elég volt a totojázásból, a nekifutásokból, tegyen már eleget a szerelme szuggesztív rábeszélésének, mert így sose lesz vége az előadásnak. Meg aztán igazán beláthatná: a szeretője protestáns lelkész, hát ő csak tudja, mi a helyes. A halál az biztosan jó, minden problémát megold – a holtak számára mindenképp. Kétségkívül nem hatott mindenkire így a színpadon zajló futkosás, ordítás, díszletpusztítás stb., de többek számoltak be hasonló élményükről a POSzT nézői közül. Mások csak nagyon unták az értelmetlennek tűnő dühkitöréseket, gonoszkodásokat, testi és lelki kínzást, s próbálták kitalálni, mi is történhetett az eredeti darabban. (Nem volt könnyű, a szöveg 2/3-át elhagyták.) Én azt hiszem, hogy a rendezői szadizmus kielégülésére szolgált ez az előadás, és kétségkívül célt ért. Növelte azt a feszültséget, amelyet a politikusaink és újságíróink olyan sikeresen felfejlesztettek immár idegszanatóriumi szintre, hogy Rosmerek és Rebekka Westek nélkül is egymás torkának tudunk ugrani. Azt gondolom, ha már valaki hipnotizőri módszerekkel dolgozik, mint ahogy a kedves vezetőink vagy ez a rendező, azaz addig sulykolnak valamit, hogy már megadjuk magunkat az akaratuknak, akkor jó lenne olyan rendezőt találni, aki a jóságot lenne képes előhívni belőlünk. Azt, hogy nem minden ember szadista, gonosz állat, hanem vannak jók is, akik megérteni akarják magukat és másokat. Az ilyen rendezőket és szerzőket szívesebben látom színpadon. Szóval időszerűbb lenne nárcisztikus beteg emberek helyett jó embereket is látni színpadon. Ahogy Brecht vágyakozott erre a 2. világháború brutalitásától elundorodva. Elég volt már az őrület transzgressziójából.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..