Bernd Storck szövetségi kapitány neve nincs rajta ezen a fizetési listán, de valahol a 8-9. helyen lenne. Keresetének pontos összege nem ismert – mint idehaza minden piszkos ügy, ez sem nyilvános –, de évi egymillió eurónál egész biztosan nem kevesebb, viszont hallani 1.7-ről is, és egyéb jelentős pénzeket is kap. Évente 4-500 millió forint között kereshet.
A listából kiderül, hogy Storck fizetése lényegesen több, mint Svájc, Belgium vagy Svédország szövetségi kapitányáé, holott mindhárom ország nem csak sokkal gazdagabb Magyarországnál, tehát többet is költhetne ilyesmire, de a válogatottjuk is jóval előrébb van a nemzetközi rangsorban.
Egyértelmű, hogy Storck tarifája az ország anyagi erejéhez, a nyomorúságos hazai keresetekhez, és az ő szerény múltbeli teljesítményeihez képest messze túl van minden józan és erkölcsös megfontoláson. Ráadásul Storck a kiemelkedő fizetése ellenére sem tudta a magyar válogatottat eljuttatni a következő világbajnokságra.
Ennyit bárki a tizedéért is elért volna.
Ami azt illeti, az amatőrközeli színvonalú magyar futballban tulajdonképpen
illene mindenkinek ingyen, esetleg valami tiszteletdíjért, BKV-bérletért dolgozni.
És a Videoton új edzőjének – a csapat a kisvasút mellett Orbán másik plüssmacija -, Marko Nikolicsnak sem sikerült az, amiért pedig 800 ezer eurós évi fizetésért idehozták. A csapat a nyári kupameccseken még azelőtt kiesett – egyébként másik három kupacsapatunkkal együtt -, hogy elérte volna a már valóban jelentős bevételekkel járó fordulókat. Nem számít, nagyon mély a magyar adófizetők zsebe.
Hogy Nikolics fizetése milyen irgalmatlanul sok, azt jelzi, hogy a sehol nem jegyzett Videotont választotta, holott a belga bajnokság jelenlegi éllovasa is ajánlatot tett neki.
Vajon hogyan történhet meg, hogy a Videoton többet adjon valakiért, mint amennyit egy erős belga csapat hajlandó, és aki még csak nem is neves sztáredző?
Pontosan ez az Orbán-féle illiberális focirendszer. A futball üzleti alapon működő sport, a csapatoknak muszáj racionálisan gazdálkodniuk. A Videoton viszont a kispénzű magyar adófizetőkön, Erzsébet-utalvánnyal kifizetett nyugdíjasokon élősködik. Igaz, nem is tehet mást, mivel jól fizetett játékosai még a saját fizetésükre valót se termelik meg. Az érdeklődést iránta pontosan jelzi, hogy költségvetésének csupán egy százaléka, 33 millió forint jön jegybevételből. Eközben az európai klubcsapatok bevételének átlagban 15-30 százaléka származik belépőkből.
A Videoton nem más, mint egy eltartott: állami, önkormányzati, tao, szponzori pénzekből élő vámpírcsapat.
Mint egyébként szinte mindegyik a magyar bajnokság első és másodosztályában. Ellentétben a külföldi klubokkal, amelyek még a stadionjukat is a saját bevételeikből építik, a magyar csapatok többsége közpénz nélkül az öltözőig se tudna elvánszorogni.
Micsoda gyalázat, hogy egy elvben piaci rendszerben a játékosok nem ritkán havi 4-8 milliós fizetését a koldusszegény magyar adófizetők állják. A velünk élő kádárizmus! Ezt az abnormális, a futballban is törvényszerűen versenyképtelen világot támasztotta fel Orbán. S hogy mi volt vele a célja? Csak így tud a futballban is mindent kontrollálni, minden döntésbe belefolyni, mindenféle futballpénzhez hozzáférni.
Van itt tehát egy nagyon gyenge nemzeti válogatott, amely a szégyeneit azzal kompenzálja, hogy egy ideje a vereséget is győzelemként ünnepli; van egy nem üzleti alapon működő, motiválatlan klubcsapat, és van két külföldi edző, aki semmi másból, mint a magyar miniszterelnök úri passziójából gazdagodott meg. Ez ugyan csupán egy alkalmi mintavétel a futball hétköznapjaiból, de mindenben tökéletesen lefedi a sportág egészének viszonyait…
A hazai futball jelentéktelensége teljes szinkronban van a körülötte levő végtelenül korrupt és áporodott környezettel.
Az egyik tökéletesen magyarázza a másikat, az egyikből értelemszerűen következik a másik. Végh Antal 1974-es, Miért beteg a magyar futball? c. könyve óta semmi nem változott, egyet kivéve: a magyar futball már nem beteg, hanem halott.
Vagy, ami még rosszabb, éber kómában fekszik: lélegzik, meg-megmozdul, időnként kinyitja a szemét, de semmit nem ért, semmire nem reagál. A nagymúltú magyar labdarúgás ebbe a visszafordíthatatlan, vegetatív állapotba zuhant.
Kár hazudozni, nincsenek biztató jelek. Amik meg annak látszanak, azok csak a kómás beteg tipikus grimaszolásai, fintorai. Tavaly az EB-re kijutást ugyan sokan „jelnek” tekintették, de bebizonyosodott, hogy ismét, ezredszer is alaptalan volt a bizakodás, hiszen rögtön jött egy újabb mélypont, a megsemmisítő VB-selejtező sorozat.
A hazai környezet se mentálisan, se szakmailag, se erkölcsileg nem képes többé minőségi futball előállítására, a kegyelemdöfést a hosszan tartó, lassú sorvadás után maga Orbán adta meg. Az ő aktív részvétele mellett a futball a hazai színtér talán legromlottabb, legrosszabbul teljesítő szereplőjévé vált, és törvényszerűen történt így: vagy tao-pénzeket lopsz és lopatsz, és akkor a stadionok üresek, vagy tiszta lapokkal játszol, és akkor húsz éven belül talán kialakul valami.
Miért jönne vissza Dárdai „megmenteni” a magyar focit? Hogy fél éven belül az MLSZ parazitáinak bűntársává váljon? Kezdjen el ő is nézőszámot hamisítani?
Mindenki, aki idehaza a futballból él vagy körülötte lebzsel, maga is a rendszer cinkosává vált. Hajdú B. István sportriporter még Prima Primissima díjat is kapott azért, mert mindig ő látja a legtöbb előrelépést. Klubvezetők, klubtulajdonosok, edzők, újságírók, sportközgazdászok, sportriporterek, szakkommentátorok, trénerek: megannyi hajdúbé, mind hiteget, ködösít, hazudik, ma már félelemből is, és persze kötelezően bizakodik. Egy-egy megalázó vereség után mindegyik rögtön előre néz, a következő meccset várja, mert az örökös bizakodás az a kötőanyag, amivel a rendszer, s benne az egyéni pozíciók fenntarthatók.
Ez folyik régóta – már megkötött a bűnrészesség kultúrája.
A magyar futballnak csak múltja van, jövője nincs, ezért az egyetlen értelmes és tisztességes dolog az volna, ha egy új kormány megvonna tőle minden fillért, így akit valóban érdekel ennek a fantasztikus sportnak a magyar változata, akár játékosként, akár szakemberként, az csinálja kedvtelésből, vagy szerezzen hozzá maga forrásokat.
Kétségtelenül merész és radikális lépés volna, viszont, ha létezik sport, amelynek kötelező eltartania saját magát – száz és száz külföldi klub bizonyítja, hogy képes rá -, az éppen a foci. Orbán akaratlanul is pont azt igazolta, hogy a magyar futball sikertelenségének nem a kevés pénz és stadion volt az oka.
Az állami és egyéb közpénzek kivonásával egycsapásra eltűnnének a hajdúbék, és idővel azok kezdenének a helyükre beáramlani, akik nem a rendszer fenntartásában érdekeltek, hanem a megújításában.
Egy ilyen bátor döntéssel az új politika is jól járna. Demonstrálhatná őszinte szándékát, hogy nem hajlandó tovább százmilliárdokat a futballra és a benne érdekeltek egy kis, privilegizált csoportjára költeni: focistákra, „futball szakemberekre”, a még meccsre járó pár ezer szurkolóra, a VIP-páholyok ragadozóira.
Azt hiszem, ezt nagyon sokan valódi megújulásnak tartanák.
Forrás: Bruck András, Facebook.
