Észak-Korea teljhatalmú vezetője, Kim Dzsong Un, 26 évesen került apja trónjára, teljesen váratlanul és esélytelenül. Hatalomba helyezését követő első héten már megpróbálták belső ellenfelei megölni, majd az azt követő hónapokban, években is rendszeresen kíséreltek meg ellene merényletet belülről az öreg és hatalmas tábornokok, akik a tényleges hatalmat gyakorolták akkoriban, és nemigen akaródzott nekik egy 26 éves, koreaiul nem jól beszélő, Svájcban nevelkedett fiatalember hatalmát elfogadni.
Kezdetben a szűk családja védte meg, majd ő maga kiismerte a helyzetet amibe került, és leszámolt ellenlábasaival.
Ehhez használta Kim Jang Csalt, aki a szingapúri találkozón is kulcsszerepet játszott, amolyan CIA-főnök Északon, aki persze nem saját kezével ölt, vannak arra emberei.
Ezt a momentumot ma Trump is kihangsúlyozta a sajtótájékoztatóján, válaszolva egy újságírói kérdésre, hogy miért legitimálja egy gyilkos hatalmát azzal, hogy találkozik vele, és vajon nem érzi-e, hogy elárulta a munkatáborokban sínylődő embereket azzal, hogy szóba állt Kim Dzsong Unnal. Trump szerint ő épp, hogy segít azokon az embereken, hiszen a denuklearizálással párhuzamosan sor kerül a táborok felszámolására is, bár bevallotta, hogy elsőként a nukleáris leszerelés volt a téma, és csak azt követően minden más.
Ezeket a táborokat nem Kim Dzsong Un hozta létre, de nem is számolta fel őket, vélhetőleg épp elég volt neki a szabadon mozgó, és hatalommal rendelkező halálos ellenségekből, nem tudhatta, kit engedne ki onnan.
Nem tudhatjuk, hogy Kim Dzsong Un vajon jó ember, vagy nem jó ember, nem is tisztünk ezt megítélni.
Azt viszont tudjuk, hogy rakétákat lőtt át Japánon, és azt állítja, hogy a rakétáihoz bizony rendelkezik atomfejekkel is.
Sejthetjük, hogy a pozitív forgatókönyv szerint azért akart atomhatalommá válni, illetve azzá tenni Észak-Koreát, mert akkor fontos ember lesz, és eléri, amit szeretne, azon keresztül, hogy amit összehozott az elmúlt jó néhány évben, azt most feladja a gazdasági fejlődés érdekében, hiszen mire megy valaki atomfegyverekkel, ha nincs pénze egy normális repülőre, és úgy kell szégyenszemre Kínától kölcsönkérni.
Túl ezen, az ideológiai „nevelés” Északon hosszú évek óta megszűnt. Nincsenek már nyilvános akasztások, nincs falusi önkritika-gyakorlás, az éhes vidéki katona morálja a nullára csökkent, ma gyakorlatilag az szökik át Kínába, aki csak akar, de a tranzitjáratok is elterjedtek, amikor is északiak csempésznek árut Kínából, az új hatalom a pénz, az ideológia nem létezik, mintha soha sem lett volna.
Ez a helyzet se nem stabil, se nem biztonságos Kim Dzsong Unnak, ennél jobbat talált ki, jelesül azt, hogy ő lesz az északi Pák Dzsong Hi.
Pák elnök Délen élt, hatalmas imádat övezte, mert ipart, utakat, kereskedelmet teremtett az éhező országban, megzsarolta Amerikát, tetőt adott az emberek feje fölé, és ételt a szájukba, iskolát a gyerekeiknek. Diktátorrá vált, hiszen nem mondott le a kötelező idő után a hatalmáról, végül fejbe lőtték, nem szép sors.
Ugyanakkor Kim Dzsong Un egy olyan pozícióban ül, ahonnan nem kell lemondani, hiszen egy diktatúrában nincs lemondás, kihalásos alapon működik. Természetesen, ha majd gazdaságilag olyan fejlett lesz Észak-Korea, mint Dél, akkor nyilván lesz igény szabad választásokra, és demokráciára is, de miért bántanák épp azt az embert, aki ezt számukra lehetővé tette, a koreai nem ilyen nép. Ha csak ez az egyetlen akadály lesz, azt Kim Dzsong Un simán megugorja, tisztességben fog nyugdíjba vonulni, és a családját is becsben fogják tartani a koreaiak.
Nem látok B tervet, ugyanis B tervnek nincs értelme, legfeljebb annyi lehet, hogy az atomfegyver előállításának tudását nem lehet tőle elvenni, azok az emberek, akik képesek erre, a fejükben tartják, azt senki sem tudja felszámolni, de ez is csak pici biztosíték, más terve nem lehet Kimnek, mert nincs olyan terv, amibe ne halna bele azonnal, csak ez az egy.
Más kérdés, hogy vajon Amerika, aki nem a szavatartásáról híres, vajon mennyire fogja betartani a Kim biztonságára tett ígéreteit, mi lesz Trump elnöksége után, milyen tempóban szűnnek meg a szankciók Észak ellen, és még ezer és egy nyitott kérdés.
Trump azt mondta a sajtótájékoztatón, hogy a saját nagybátyjával sokat beszélgetett a nukleáris fegyverekről, lévén a nagybácsi ezen a területen volt neves szakember. Ő azt tanította Trumpnak, hogy a leszerelés során van egy pont, amikor az még nem teljes, de onnan a folyamatot visszafordítani majdhogynem lehetetlen.
Ezt húsz százalékra becsülte, ami azt jelenti, hogy az amerikaiak által becsült fegyverarzenál húsz százalékának felszámolása után megszüntetik az Észak-Korea elleni szankciókat teljesen, de nem lennék meglepve, ha már hamarabb enyhítenének azokon.
Ma két dokumentumot írtak alá, abból az egyiket felmutatta az amerikai elnök, azt lefotózták sokan, és rögvest fenn is volt a neten a nagy semmi.
Általánosságok, szándékok, amolyan karácsonyi kívánságlista.
A másik dokumentumot nem mutogatták, az nem publikus, ellenben Trump azt ígérte, hogy tájékoztatja a részletekről Mun Dzse In dél-koreai elnököt és Hszi Csin-ping örökös kínai párttitkárt, és talán még Ábe Sinzo japán miniszterelnököt is, bár ezt nem említette.
Teljesen természetes, hogy meg kellett állapodjanak egy sor olyan dologról, ami nem kerülhet napvilágra, még az is természetes lenne, ha ennek az aláírását sem láttuk volna.
Egy dolgot tudunk, mindenki elégedett, és örül a résztvevők közül, ez az északi delegáció tagjain épp úgy látszott, mint Trumpon, vagy Mike Pompeo külügyminiszteren.
Akin nem látszott semmi, az Kim Dzsong Un, és aki a saját főnöke legnagyobb ellensége, az továbbra is John Bolton nemzetbiztonsági tanácsadó.
Ő tegnapelőtt azt nyilatkozta, hogy korábban is aláírt már Észak-Korea Amerikával egy darab papírt, és egy darab papír aláírása épp annyit ér, mint egy darab papír.
Bolton nem tud elszakadni a gondolkodási sémáitól, nem képes észrevenni, hogy megváltoztak az idők, a vezetők, a helyzet az egész világban, nem azok szerint a bevett minták szerint működik most semmi, mint ami szerint működött, amikor ő fiatal volt.
Túl ezen, sértett, hiszen megsértették az északiak nem egyszer, a feléjük irányuló lenéző utálatát nem is próbálja meg leplezni, sajnos ez az utálat behatárolja önmaga lehetőségeit is a kérdés kezelésében.
Mun Dzse In kérésére nem kapott jelentős szerepet a tárgyaláson, és a továbbiakban sem fog, Trump a sajtótájékoztatón többször is említette, hogy Mike Pompeo már a jövő héten ismét Phenjanba utazik, hogy a nyélbe ütött egyezséget technikailag is tető alá hozzák.
Egy újságíró kérdése kapcsán szóba került az USA külkereskedelmi deficite Kanadával, és Kínával kapcsolatban is.
Ebben a kérdésben Trump elnök hajthatatlannak látszott, azt mondta, hogy csak remélni tudja, hogy ez nem befolyásolja Hszi Csin-pinggel a baráti kapcsolatát, de valamelyest egyenesbe kell hozni a külkereskedelmi mérleget, mert ez Amerika érdeke.
Sejthető, hogy ez még ütőkártya lehet Kínával szemben, Észak-Koreát illetően.
Kerek perec kijelentette, hogy haza szeretné hozni a katonáit Délről, minek vannak ott, ha már nincs veszély, drága őket ott tartani.
A közös hadgyakorlatokat megszünteti, azt mondta, mert Guamról repülnek a gépek hat és fél órát azért, hogy provokálják Északot, ráadásul sokba kerül az egész cécó.
Azért erre Japán és Dél-Korea is felkapta a fejét, a kormányszóvivő szelíden emlékeztette Trumpot, hogy mielőtt bejelent valamit, nem árt azt megbeszélni a másik érintett féllel, jelen esetben Dél-Koreával, mert, hogy ezt ők is a sajtóból tudták meg.
Mindazonáltal egész nyilvánvaló, hogy Kína csak és kizárólag Amerika-mentes szomszédot hajlandó elfogadni, ezért mondta a múltkor Kim Dzsong Un, hogy nem kér semmiféle amerikai állami segélyt, és ezért kell majd valóban elvinnie innen a katonáit Trumpnak, leszerelni a Kínát roppant mértékben zavaró THAAD védelmi rendszert.
Kim Dzsong Un vitt magával a tárgyalásra egy embert, akiről nem tudtunk korábban, ő városfejlesztő építészmérnök, az északi síközpontot is ő tervezte.
Vitte még a kultúráért felelős emberét is, nyilván ilyen jellegű megállapodások is születtek.
Túl ezen, nagy barátságban van Szingapúr miniszterelnökével, éjjel együtt buliztak titokban, csak, hogy lefotózták őket, és az felkerült a Twitterre. Szingapúrba eddig is vízummentesen utazhattak észak-koreaiak, komoly gazdasági partnerei voltak egymásnak, egészen a legutolsó ENSZ-szankciókig. A hírek szerint Kim csak ma este kilenc óra körül utazik el, tehát délután még elrendezi a dolgait Szingapúrral.
Szokatlan módon, a Nodong sinmun, az az egy újság ami van Észak-Koreában, tegnap reggeli számában színes képeket közölt Kim Szingapúrba érkezéséről, a Trumppal történő tárgyalásról, annak céljáról. Ezt az újságot Északon laponként hirdetőoszlopok üvege mögé dugják, az átlagember ebből tájékozódik. Eddig az volt a szokás, hogy ha Kim vagy az elődei elutaztak valahová, azt követően közölték, miután visszatértek. Ez Észak-Korea történetében az első eset, hogy a diktátor folyamatban lévő utazásáról és tárgyalásáról a nép tájékoztatást kap.
A leszerelést amerikai szakemberek Trump szerint 15 évre taksálják technikailag, de szerinte az tető alá hozható hamarabb is, gondolom, a nagybácsi erre is megtanította, vagy ő is mindent tud, mint a Google, mindenesetre annak költségeit már szét is osztotta Dél-Korea, Kína, és Japán között, kár, hogy azok még nem tudnak róla.
Az a bizonyos road map kétéves ciklusokban gondolkozik, de mivel Trump nagyon szereti a színházat, és belföldre igen jól jön az Kimnek is, látványos kezdetre számíthatunk, újabb robbantásokkal, enyhülő szankciókkal, Trump-tornyokkal és McDonaldscel Északon.
Kínának nincs ellenére az amerikai magántőke, ő csak az állami beavatkozástól tart.
Dél-Korea első reakciója az értetlenség volt a hadgyakorlatok megszüntetése és az amerikai katonák kivonása okán, mert, hát persze, végül is ők is ezt szeretnék, na de nem úgy, hogy a fejük felett valaki ezt eldönti.
Amúgy is, udvariasságból ugyan senki sem említette, de nagy csalódás volt, hogy végül Trump nem hívta meg Munt Szingapúrba, pedig többször is említette, hogy szeretné, ha ott lenne.
Mun előre leadta a szavazatát az önkormányzati választásokon emiatt, de mégis tévén nézte ő is a találkozót, aminek létrejötte jelentős mértékben az ő érdeme volt.
Második reakció még nincs, még nem tudjuk miben egyeztek meg valójában, illetve talán Mun már tudja, hiszen Trump azonnali telefonos tájékoztatást ígért neki.
A sajtótájékoztatón külön feltette a kérdést, hogy hol vannak a déli újságírók, és kérdezzenek, mert ha valaki, hát ők megérdemlik.
Trump este 8 órakor indult haza, kétségtelen, hogy nagyon fáradtan érkezett, hogy nagyon sokat tárgyaltak, hogy azért idős már, ugyanakkor az is, hogy a váratlan kérdésre fejből úgy mondta a deficit összegeit lebontva országokra, hogy csak néztem.
Donald Trump nem tudom, milyen ember, azt sem tudom, milyen politikus, azt viszont biztosan lehetett látni, hogy komolyan békét akar, hogy sokkal okosabb, mint amilyennek mutatja magát, bár azért az egy cseppet erős volt, hogy azért akarja, hogy ne legyenek atomfegyverek északon, mert félti 28 millió szöuli lakos életét, ugyanis ha csak nem elborult elméjű valaki, akkor nemigen fog saját magától ötven kilométerre atomfegyvert bevetni. Mindenesetre az elmúlt három napban én egy másik Trumpot láttam, mint eddig, és ez a mostani legalábbis emberibbnek tűnt, mint az, aki eddig mutogatott eltartott kisujjal a pódiumon, nagyképűen, arrogánsan. A fáradt öregember valahogy szimpatikusabb volt, de ez nem jelent semmit, the show must go on, a jövő héten Pompeo Phenjanba utazik, Észak és Dél folyamatosan tárgyal, Kína alkudozik, Japán potyautas szeretne lenni.
Donald Trump amerikai elnök egyoldalú intézkedésként 25 százalékos importvámot vezet be az acél és 10 százalékot az alumínium bevitelére. Trump szerint az elmúlt évtizedekben egyes országok tisztességtelenül kereskedtek ezekkel a termékekkel, ezért meg kell védeni az amerikai termelést az olcsó külföldi konkurenciától.
Inotai András, közgazdász-professzor emeritus a Független Hírügynökségnek adott interjújábana többi között leszögezte: első lépésben még nincs nagyobb probléma, hiszen az országok oda-vissza kiszámítottan egyforma hatású lépéseket-ellenlépéseket hoznak; ilyen a kínaiak által az USA-val szemben már kivetett vagy az EU által az amerikai termékekre kivetendő vámok. Azonban akkor már minőségileg másról beszélünk, amikor ezek a korlátozások már nem csak a fogyasztói piacot érik el, hanem a globalizált termelési és értékesítési láncokat is kezdik szétzilálni. Remélem, kicsi ennek az esélye, de
