Kezdőlap Címkék Tőke

Címke: tőke

Orbán és Marx Tőkéje a Nemzeti Színházban

Vidnyányszky Attila színre viszi Marx Tőkéjét a Nemzetiben, és ez sokkolja a jobboldali közvéleményt pedig a Szovjetunióban felnőtt színház igazgató fogadkozik, hogy a darab haláltánc lesz: ”a pénz, a tőke, az osztályharc olyan fogalmak, melyek  megszemélyesítve egész életünket meghatározó drámát írnak le.”

Madách londoni színe juthat eszünkbe, amely egyidős Marx meglehetősen korhoz kötött művével.

Vidnyánszky Attila felteszi a kérdést:

”vajon miért nem tudunk szabadulni ettől a vallásellenességtől átszőtt gondolkodásmódtól?”

Ki nem tud szabadulni ettől? Putyin orosz elnök vagy épp jóbarátja, Orbán Viktor?

A marxizmus – leninizmus árvái

“A gazdaságban mindent, a politikában semmit sem változtatunk” – adta ki a jelszót Teng Hsziao-ping, a kínai reformok atyja miután leverte a diáklázadást a Tienanmen téren. Ez azt jelentette, hogy kidobták a hajóból a marxista gazdaságpolitikát, de megőrizték a leninista politikai diktatúrát. A kommunista állam és a kapitalista piacgazdaság szimbiózisban él Kínában. Putyinnak is hasonló megoldást ajánlott a Goldman-Sachs moszkvai embere a pénzügyi válság után, de az orosz elnök nemet mondott:

”Engem a szilovikok támogatnak – a hadsereg és a titkosszolgálat – a piaci reformok meggyengítenék ezt a hatalmat. Mi teljhatalmat akarunk a gazdaságban is.”

Míg a kínaiak sikeresek, az orosz út zsákutca: a kínai cégek versenyképesek a világpiacon, és jelenleg elfoglalják a Nyugat helyét Oroszországban.

Orbán járt Kínában a 2010-es hatalomváltás előtt, és a tapasztalatait felhasználta a nemzeti együttműködés rendszerének kialakításakor is. Csakhogy Pekingben a politika vezető szerepe azt jelenti: világhatalmat akarnak csinálni Kínából! Ebben sokkal inkább modelljük – természetesen bevallatlanul – a náci Németország mint a Szovjetunió. Orbánt a politikai logika viszont az orosz zsákutcába viszi: a magyar miniszterelnök választott diktátor. Abban érdekel, hogy mindig legyen egy olyan nagy kiszolgáltatott társadalmi csoport – a proletariátus a marxizmus-leninizmus kifejezésével élve – amely rá szavaz, mert egzisztenciálisan az állam juttatásaitól függ. Ahogy a kommunista vezetők fékezték a gazdaság modernizálását a Szovjetunióban ugyanígy jár el Putyin és Orbán. Rendszerük politikai stabilitása a jövő elvesztését jelenti. Ezért nem lesz soha Oroszország világhatalom, Magyarország pedig leküzdötte magát oda, hogy az Európai Unió legszegényebb és legkorruptabb államává vált. Orbán ennek a rendszernek az alkotója és a foglya. Neki rendezi meg a Tőkét a Nemzeti Színházban Vidnyánszky Attila.

A magyar tehetség tévképzete

A középkorúak még emlékezhetnek rá, hogy nézett ki egy magyar gyár környezete – ha a belsejét nem is látták – közvetlenül a rendszerváltás után. Úgy.

Amikor bejöttek a multik és elkezdték rendbe rakni a környezetüket a körforgalmaktól a pázsitokon át gyárkerítésekig (nem beszélve most a zöld mezősökről, mert azok eleve olyan különbséget hoztak, mint ami egy átlagos Interspar és egy átlagos Coop üzlet között ma is fennáll), a kontrasztot nem kellett magyarázni. „A tőke” civilizálni kezdett. A magyar ipart, kereskedelmet és a szolgáltató szektor egy részét így húzta fel már idáig is a túlnyomórészt nyugati tőke, miközben a nemzeti érzelem sérelmi üzemmódban kiabálja egyfelől, hogy ez jár nekünk, és hogy „többet visznek” el.

Hát nem. Se nem jár, se nem visznek el „többet”. A morbus hungaricus, a magyar hazudozás régi betegsége, ami átfogja a hozzáállásunkat a sikereinkhez és a (sokkal jellemzőbb) sikertelenségünkhöz, tart a múltunk megítélésétől a jövőnk elképzeléséig, természetesen képtelen reálisan szembenézni azzal, mit köszönhetünk – mit köszönhettünk mindig is – a nyugati mintáknak. Az a minimum, hogy a nacionalista agy szerint a sok száz éves nyugati civilizációs folyamat, amelynek mi sok száz éve a félperifériáján mozgunk – és nem ők, kb. a Lajtán túliak a mienkén – két-három egységugrással (amelyek fele részt Orbán, negyed-negyedrészt Matolcsy és Palkovics kozmikus jelentőségének köszönhetők) behozhatók. Sajnos nem. Nagyon nem.

Ahogy – ha már egy gyárnál maradunk – a gépek és a munkafolyamatok a legjobb esetben nagyobb részt másolhatók és/vagy megvehetők, a gyárat irányító, adott esetben sok tíz vagy éppenséggel száz éve fejlődő vállalati kultúra és rendszer, amelyek az előbbieket üzemeltetik, nem. Ugyanígy egy több száz éve a polgári fejlődés keretében mozgó társadalom és kultúra – amely folyamatosan optimalizálta az emberek egymás közötti kapcsolatait, beszédmódját, viselkedését, értékrendjét, képességeit – szintén nem másolható.

Ahol Magyarország ma tart a felzárkózásban, az jórészt a nyugati kultúra 1990 óta folyamatosan erősödő hatásának tudható be

Ennek bizonyítékaival Dunát lehet rekeszteni attól kezdve, hogy az exportképes cégeink, nem beszélve az export volumenéről, túlnyomórészt nyugati eredetűek és irányultságúak és az arány nem csökken, odáig hogy a csokoládénk svájci és belga, az utazási célpontjaink 90%-a nyugati(as), a gyerekeink Angliába és Ausztriába mennek egyetemre. Pont. A valóságot mindig a gyakorlat mutatja, nem a politikai hazudozás. Magyarország egyik tragédiája az, hogy megtűri a kettőt egymás mellett.

A magyar tehetség kollektivista képzete a magyar önhazugság alfája és ómegája

Nem, a magyar nem tehetséges nép.  Van egy csomó tehetséges ember, aki magyarnak született és adott esetben máig annak vallja magát (de már nem biztos, hogy itt is boldogul), megkockáztatom – persze nincs ilyen statisztika -, hogy több magyar tehetség jut a világban ezer emberre, mint bolgár vagy tadzsik, de amiről én beszélek, az más: az a kollektív képesség arra, hogy Magyarországon jól éljünk a szó nagyon tág értelmében. Ez az organikus, közösségi tapasztalatokból eredő, döntően a kollaboráció képessége által meghatározott, a gyerekkori kondicionálásától az oktatási rendszeren át a versenyképes munkahelyeken és funkcionális családokban fejlődő, viszonylag stresszmentes életet biztosító tehetség éppenséggel hiányzik az országból. Ennek pótlásában – ami a reálisan legalkalmasabb terepe a boldogságnak – segítene a nyugati minták produktív injektálása abba, ami eredendően magyar (vagy még pontosabban annak tekintjük, hiszen az eredendőség maga is elég problematikus).

A nyugati életmód fölénye nem az egyéni tehetségek nagyobb koncentrációjából fakad – noha ez is igaz, hiszen a tehetségek nagy része még mindig oda özönlik a világból -, hanem a tágabb együttműködési képesség optimálisan fejlődő intézményrendszeréből, amelyben persze törvényszerűen vannak megingások, de aki azt hiszi, hogy van ennél jobb minta a világban, az nagyon nem érti, valójában mi ez.

De nem, mi kézzel-lábbal tiltakozunk a boldogság ellen. Ehelyett öntudatosan adózunk tolvaj urainknak és romboljuk a kibontakozás – a történelmünkben oly ritkán adódó – útját.

A Marx évforduló margójára

3

Ezen történelmi tényekről való (szándékos) hallgatás és félremagyarázás jól jellemzi a jelenleg kormányzó magyarországi elitet, akik a 40 éven át sulykolt „marxizmus-leninizmus” hazug tanaitól képtelenek megszabadulni, és napjainkban is szentírásként terjesztik azokat. Döbbenettel olvasom Schmidt Mária fő ideológus megnyilatkozását Marx 200. születésnapja alkalmából, amikor a lenini-sztálini diktatúrát Marx és Engels világraszóló nemes gondolataival próbálja egyenrangúnak beállítani.

„Fiam, jegyezd meg, a munkássors borzalmas”. Apám ezzel a figyelmeztetéssel indított el a nagybetűs életbe már a gimnáziumi évek alatt, és próbált „befolyásolni”, hogy szellemi munkát, szakmát válasszak. Az alapokat Marx (és Engels) művei és gondolatai adták. Náluk jelent meg először (és közérthetően) a kapitalizmus kritikája. A Kommunista Kiáltvány, majd a Tőke, mely kézzelfogható magyarázatot adott a kizsákmányoló és a kizsákmányolt kibékíthetetlen (antagonisztikus) ellentétére, kapcsolatára, mi több függőségére. Miszerint e két tábor (osztály = burzsoázia vs. proletáriátus) nem tud egymás nélkül élni, meglenni. Hiszen a kapitalista (a burzsoá), a pénz és a termelőeszköz birtokosa, semmit sem ér a munkás nélkül, aki helyette dolgozik, pontosabban a terméket (árut) állítja elő. Ez persze fordítva is igaz: a munkás sem ér semmit, ha nincs munkahelye és munkaeszköze, amivel bármilyen terméket előállíthat, amit aztán a tőkés pénzzé tesz, méghozzá olyan áron, hogy abból maga, családja és munkása is megélhessen. A probléma itt kezdődik: a létrejött haszon, azaz a profit elosztása. A marxi elmélet szerint ez igazságtalan, hiszen a megtermelt értékeknek és javaknak csak egy bizonyos hányada lesz az effektív dolgozóé (az alkalmazotté, a munkásé), magyarul: a munkás (alkalmazott) munkaerejét adja el, amiért nem kap annyit, hogy gondtalanul meg tudjon belőle élni. Igaz, a kapitalista élete sem gondtalan, hiszen a munkása által előállított terméket neki kell eladnia, vevőt találnia. Persze ez a 19. század közepén még nem jelentett problémát. A bajok csak később jöttek, amikor „telítődött a piac”.

Marx és Engels a várható problémákra azonban már három héttel az 1848-as európai forradalmak előtt (február 21-én) felhívták a figyelmet, a Kommunista Kiáltvány nevű pamfletben. Nem tudom, hányan olvasták valaha is ezt a „figyelmeztetést”, mely látnoki módon jelezte, hogy nagy baj lesz, ha ezzel a társadalmi problémával nem foglalkoznak. Nem forradalomra (gyilkolásra, pusztításra, pláne nem diktatúrára) szólít fel, hanem javaslatot tesz az elnyomottak összefogására, a fennálló kapitalista viszonyok megváltoztatására, a „világ proletárjai egyesüljetek” jelszóval.  A két fiatal gondolkodónak – Marx (30) és Engels (28) –  a Kommunista Kiáltvány megjelenésétől (1848) számítva közel 20 év kellett (1867), míg alátámasztották meglátásaikat A Tőke című műben, mely gyakorlatilag bemutatta az akkori világ országait, és mindenhol szinte ugyanazt a problémát: a munkások kiszolgáltatottságát, a dolgozó osztály borzalmas életkörülményét, amin mihamarabb változtatni kell(ene). Marx és Engels életük vége felé arra a következtetésre jutottak, hogy a két antagonisztikus társadalmi osztály (burzsoázia és proletáriátus) a feloldhatatlan ellentét ellenére békésen együtt tud majd élni egy osztálynélküli társadalomban, amit kommunizmusnak neveztek el. Amikor mindenki szükségletei szerint részesül a megtermelt javakból.

Erre született meg a ’70-es évek elején az a pesti vicc, miszerint egy fogadáson svédasztal volt, ahol a vendégek annyit vehettek, amennyit csak akartak. A szovjet delegátus vagy tíz sörösüveget markolt fel és nagy lelkesen vitt az asztalához, miközben a mellette lévő asztalnál ülő amerikai egyetlen sörösüvegből szürcsölgetett. A lelkes szovjet oda is szólt neki: ingyen van, annyit vehet, amennyit csak akar.  Tudom, – volt az amerikai válasza -, de én csak annyit veszek, amennyi jól esik, és egy ültömben meg tudok inni. „Mint az állatok” – volt a szovjet lenéző reakciója.

Marxot a diktátor Leninnel azonosító jelenlegi magyar (magát jobboldalinak hazudó) politikai elit figyelmében ajánlom a Kommunista Kiáltvány legelejének újra olvasását, ahol ott áll:

„…Evégből a legkülönbözőbb nemzetiségű kommunisták összegyűltek Londonban, és papírra vetették a következő kiáltványt, amelyet angol, francia, német, olasz, flamand és dán nyelven tesznek közzé…”

A szovjet megszállás ideje (1945-1989) alatt erőltetett, leninista és sztálinista elemekkel meghamisított marxi és engelsi tanok, áltudományos eszmevilágán, a „marxizmus-leninizmus” emlőin felnőtt jelenlegi hazai kormányzó elit, igazán elgondolkozhatna azon, hogy az 1848-ban kiadott pamfletet az aláírók miért nem tették közzé oroszul is?  Az sem tűnt fel a jelenlegi párt és kormány ideológusoknak, hogy a (szovjetmintájú) „kommunista” pártok kizárólag az első világháború befejezése (1918 novembere) után alakultak, azaz a lenini egypártrendszer (diktatúra) létrejötte után néhány hónapra. Tehát, Marx és Engels életében egyáltalán nem voltak „kommunista” pártok.

Vissza a 200 éve született Marxhoz és (Engels) nevéhez fűződő társadalmi kritikához, mely napjainkban is hatással van a fennálló társadalmi viszonyokra. A 19. században született marxi-engelsi elképzelés szerint a nagy forradalmi változás Nagy-Britanniában fog bekövetkezni, hiszen ott volt a kapitalizmus legjellemzőbb formája. Gondoljunk csak Madách halhatatlan történelmi áttekintésére, „Az ember tragédiája” utolsó színeire, különösen a 19. századra jellemző londoni színre, majd a 20. század diktatúráit megjósoló falanszter színre, és a 21. századra utaló eszkimó színre, mely az éghajlatváltozást és abból fakadóan a túlnépesedés problémáját vetíti előre. Mondhatni Madách is azok közé tartozott, akik a világ és a társadalom változását vizionálta.

A marxi és engelsi gondolatok jelentősen megmozgatták koruk (19. század) szellemét, és a század utolsó két évtizedére gombamódra elszaporodtak a munkás érdekvédelmi egyesületek, a szakszervezetek. A 20. század elejére létrejött egy erős szakszervezeti mozgalom, amire a „kapitalisták” is odafigyeltek, hol az állam rendőri erőszakával, hol pedig a munkaviszonyok és életkörülmények javításával.  A második Szocialista Internacionálé tagjai a világ változó helyzetét, és benne a munkásság problémáit vitatták meg, és próbáltak közös, összehangolt akciókat szervezni. Két fontos akciójuk volt: a május elseje és a nemzetközi nőnap bevezetése, elfogadtatása. Miközben az iparilag fejlett európai országokban parlamenti tényező lett a szakszervezetek támogatottságát élvező, és a többpártrendszert elfogadó szociáldemokrata párt(ok).

Az első világháború kitörése azonban új kihívások elé állította a munkásmozgalmakat. Az első (komoly) lökést II. Vilmos német császár 1914. augusztus 4-i parlamenti beszéde adta, amikor valamennyi parlamenti pártot felszólította, hogy tegyék félre ellentéteiket és a győzelem érdekében támogassák a (német) császárságot.  „Ich kenne keine Parteien mehr, Ich kenne nur Deutsche.”  (Ezentúl nem ismerek pártokat, csak németeket). Ez a felszólítás elsősorban a szociáldemokratákra vonatkozott, hiszen a lényege: a háború támogatása, azaz sztrájkokkal ne zavarják meg, ne hátráltassák a hadsereg sikereit. A szociáldemokraták ezt elfogadták, habár a szélsőséges balszárny (a későbbi kommunisták, pl. Karl Liebknecht) ellenezte, mondván nem fizetnek hadikötvényt és a munkás-paraszt fiatalokat ne vigyék a vágóhídra.  Ezt a háborúellenes hozzáállást Lenin később megváltoztatta, és minél több munkás-paraszt fiatal felfegyverzését javasolta, azzal a hátsó szándékkal, hogy a fegyverhez jutott munkásság azt munkaadóik, a kapitalisták, ellen fogják fordítani.

  1. szeptemberben a semleges Svájcban (Berntől 9 kilométerre lévő Zimmerwald nevű községben) jöttek össze a második Szocialista Internacionálé tagjai, képviselői. Többek között Lenin is, mint az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt (száműzetésben élő) egyik képviselője. Igen, ekkor még egy pártban tömörültek a bolsevikok, mensevikek és eszerek. Az eszerek (SZR) a szociálforradalmárok, akiket Lenin proletárdiktatúrának nevezett egypártrendszere kiépítésében utoljára (1918) tiltott be, híveit megölette vagy elüldözte Szovjet-Oroszországból. Talán kevesen ismerik Fanny Kaplan nevét, aki egy cári hivatalnok elleni merényletben való részt vétel miatt életfogytiglani börtönbüntetését töltötte borzalmas körülmények között (naponta meztelenre vetkőztették és nyírfaággal ütlegelték). Csak az 1917-es februári forradalomkor helyezték szabadlábra. 1918 elején a Lenin vezette bolsevik párt szétkergette a nemzetgyűlést, valamint az összes politikai pártot betiltotta és megkötötte a breszt-litovszki békét.  Ettől kezdve az eszer Kaplan árulónak tekintette Lenint és egy gyárlátogatást követően rálőtt a bolsevik párt első emberére. A helyszínen elfogták és három nap múlva (tárgyalás és bírósági ítélet nélkül!) kivégezték. Ezzel véget ért az októberi (bolsevik) forradalom (egyik) nagy vívmánya a halálbüntetés eltörlése. Ugyanakkor a bolsevik igazságszolgáltatás is megkérdőjelezhető, hiszen Fanny Kaplan életfogytiglani börtönbüntetése első 11 éve alatt szinte teljesen megvakult, ezért kérdéses, hogy valóban ő követte el a Lenin elleni merényletet.

Marx-szal és Engels-szel ellentétben Lenin Németországban látta a munkásság vezette forradalom bekövetkeztét, mivel a német ipar és gazdaság gyorsabban fejlődött, mint a hanyatlásnak indult brit gyarmatbirodalomé. Az orosz ipar helyzetét jól ismerve Lenin svájci száműzetésében még álmában sem gondolt egy oroszországi forradalomra, amit valójában nem a Marx és Engels által megjósolt burzsoá vs. proletár ellentét robbantott ki, hanem az éhínség, a sorozatos (súlyos) katonai vereségek, és a háborúellenesség. Nem véletlen, hogy az oroszországi forradalomról Lenin 1917 márciusában a svájci újságokból értesült.

Az 1915. szeptemberi Zimmerwaldi Konferencia sorsdöntő volt a munkásmozgalmak történetében, amit Marx és Engels életükben felvázolt. Az országokon, nemzeteken átívelő tőkés-proletár ellentétbe belépett egy új elem: a nemzeti érdek, a „haza mindenek előtt” elv.  Ennek következtében a monarchiák megdöntése lett a fő cél, hogy a helyükbe lépő új (nemzet)államokban, köztársaságokban a munkásság méltó szerepet kapjon. A köztársaságok továbbra is többpártrendszerű parlamentáris alapon működtek volna. Ellentétben a Lenin által felvázolt (hamis) proletárdiktatúrával. Érdekességként: Marx egyszer használta a „proletárdiktatúra” szót, fogalmat, méghozzá az 1871-es párizsi kommünnel kapcsolatban.

Marx és Engels elméleti munkásságát nem lehet összehasonlítani, pláne azonosítani a Lenin-féle egypártrendszerű, diktatórikus szovjetrendszerrel. Hogy ez mennyire így van. Az UNESCO „A világ emlékezete programja” (Memory of the World Programme) 2013-ban felvette listájára Marx „Tőke” (Das Kapital) című művének eredeti példányát. Ehhez tudni kell, hogy ez az UNESCO program 1992-ben indult és célja a tagországokban fellelhető egyetemes értékkel bíró ritka dokumentumok, gyűjtemények azonosítása, megőrzése, és a széles körű megismertetése a Világörökséghez némileg hasonló „A világ emlékezete listán”. Ugyancsak megjegyzendő: A Tőke, alcíme: a politikai gazdaságtan kritikája. Tehát, Marx műve a kapitalista társadalom kritikája, nem pedig forradalmak szervezésének és kirobbantásának kézikönyve.

Ezen történelmi tényekről való (szándékos) hallgatás és félremagyarázás jól jellemzi a jelenleg kormányzó magyarországi elitet, akik a 40 éven át sulykolt „marxizmus-leninizmus” hazug tanaitól képtelenek megszabadulni, és napjainkban is szentírásként terjesztik azokat. Döbbenettel olvasom Schmidt Mária fő ideológus megnyilatkozását Marx 200. születésnapja alkalmából, amikor a lenini-sztálini diktatúrát Marx és Engels világraszóló nemes gondolataival próbálja egyenrangúnak beállítani.

 

  1. Talán nem véletlen, hogy az idei Oscar-díjra a külföldi filmek kategóriájában „Az ifjú Marx” című német filmet is jelölték.

Stephen Elekes

 

 

Összeszerelő ország nem ország

Közel tizedakkora az egy autóra jutó üzemi eredmény (a gyártás közvetlen haszna) a Mercedesnél Magyarországon, mint az egész anyavállalatnál. A kutató szerint ugyan önmagában nem zsákutca ez a jelenség, de az összeszerelő üzemek nagy támogatású erőltetése mögött „beteg logikájú” gazdaságirányítás áll.

Ahogyan az eddig is tudható volt, óriási szórást mutatnak a nagy európai autógyártóknál elért eredmények. A tényleges gazdálkodást leginkább szemléltető üzemi eredmény egy autóra jutó összege nyugat-európai gyártóknál 408 euró (Seat) és 16 234 euró (Porsche) között szóródik – derül ki a Portfolio minapi gyűjtéséből. (Érdekesség, hogy a legmagasabb „polcon” lévő Bentley darabonkénti előállítási nyeresége csak ötezer euró.)

Ebben a sorban a felső-középrégióban található a Mercedes-Benz Cars, a Mercedest és a Smartot, valamint a Maybach luxusmárkát is magában foglaló személyautó-üzletág, ahol 3878 euró volt tavaly az egy járművön elért üzemi (üzleti) eredmény.

A német óriás hazai, kecskeméti leányvállalatának 2017-es adatai még nem ismeretesek a nyilvánosság előtt, de összevetésre alkalmasak az egy évvel korábbi összegek is. Üzleti beszámolója alapján a „közel 190 ezer” Mercin számításunk szerint az árbevétel-arányos üzemi eredmény (marzs) nagyjából negyede az egész anyacég tavalyi értékének, az egy autóra jutó átlagos üzemi profit viszont ennél is alacsonyabb hányadú, 420 euró.

Nem csodálkozott el a számokon a GKI Gazdaságkutató Zrt. kutatásvezetője. Némethné dr. Pál Katalin szerint ez is alátámasztja azt a megállapítást, hogy

az összeszerelő üzemek alacsony hozzáadott-értékű termelést folytatnak,

sokkal kevesbé járulnak hozzá a gazdaság növekedéséhez, mint az anyacégek eredményei.

A kép persze ennél összetettebb, mert az ilyen üzemek (amellett, hogy nem kevés adót fizetnek) sose csak maguk érkeznek, hozzák magukkal teljes beszállítói hátországukat, s jellemzően lépésről lépésre keresik a hazai partnereket. Egyre több más iparágat (autóknál például textil-, üveggyártást) vonzanak magukhoz – mondta a kutató.

Önmagában tehát ez nem zsákutca, tőkehiányos országban normális fejlődési folyamat ez, de

az erre és ennek kiszolgálására épülő magyar kormányzati gazdaságpolitika nem egészséges

– mondta Némethné Pál Katalin. Ami pedig emögött meghúzódik, nevezetesen az azonnal használható és bármikor eldobható munkaerő képzése, „beteg logikájú” gazdaságirányítást és -felfogást mutat, ami leragadt valahol az 1920-as években.

Nagyon káros változások indultak el az elmúlt években:

az egyszerű, lebutított tevékenységet igénylő feldolgozóiparba áramlik a tőke, a nagyobb hozzáadott értéket elérni képes szolgáltatószektorból pedig távozik.

Ezt egyébként az egyik nagy, multinacionális tanácsadó cég hazai vezetője is megerősítette a Független Hírügynökségnek. A „munkaállam” koncepciója, az „értelmiségi okoskodás” elutasítása, és ennek jegyében az oktatás elbutítása rendkívül messze vezetően okoz óriási kárt az országnak – derül ki Pál Katalin szavaiból. Szerinte „ezerrel” kellene pénzt költeni a közoktatásra, ezen belül is az általános iskolákra, hogy legyőzhetők legyenek az otthonról hozott hátrányok.

Ilyen áron jön és jött a tőke

Nem csak adókedvezményt egyéb, jelentős támogatást is kapnak a hazánkba betelepülő vagy itt fejlesztő cégek. Az Orbán-kormány többet kínál a külföldieknek, mint amit korábban a szocialista-liberális kormányoktól ki tudtak alkudni.

Bombaként robbant a napokban a hír: a multiellenes retorika ellenére a kormány alaposan megtámogatta a nagy nemzetközi cégeket. Eddig „csak” annyit lehetett kutató- és elemző munkával kideríteni, hogy milyen egyedi kormánydöntéssel odaítélt támogatásban (EKD) részesülnek az egyes kül- és belföldi cégek, ám az adókedvezményekről nem voltak konkrétumok. Az LMP által kiperelt, most nyilvánosságra hozott adatok azt mutatják, hogy

egyes cégek esetében az EKD támogatás aprópénz, másoknál jó kis zsebpénz volt az adókedvezményhez képest.

Legalábbis azoknál a multiknál, amelyekről most megtudtuk, hogy mennyit kaptak adókedvezmény formájában. Mint az LMP bejelentette: 2012 és 2014 között a kormány összesen 80 milliárd forint értékben biztosított adókedvezményt – ahogy Kanász-Nagy Máté, az LMP szóvivője fogalmazott – „kedvenc multinacionális cégeinek”. A legnagyobb kedvezményt ebben az időszakban az Audi kapta, 40 milliárd forintot, őt követte a Hankook több mint 1,7 milliárddal, majd a Hamburger Hungária erőmű 9, a Bridgestone pedig 6,6 milliárddal.

Mint a kormány befektetési ügynökségének, a HIPA-nak a külfödiek számára készített kiadványában olvasható:

„Az adókedvezmény Magyarország versenyelőnye a térség többi országához képest,

amely mutatja a kormány elkötelezettségét az üzleti folyamatok akadálymentesítése és a Magyarországon működő kkv-k és nagy cégek versenyképességének a növelése mellett”. Ösztönzők széles skáláját használják – köztük vissza nem térítendő és visszatérítő fajtákat is. A leggyakoribbak a készpénz jellegű támogatások (akár magyar akár uniós forrásból), adóösztönzők, alacsony kamatozású hitelek és ingyen vagy áron álul kínált telkek.

Nem csak adókedvezménnyel csalogatnak

Egy hároméves periódusban megkapni 40 milliárd forintnyi támogatást önmagában is jelentős csáberő, ám ennél jóval több jutott például az Audinak. Ugyanis

nem az adókedvezmény az egyedüli eszköz, amellyel a magyar kormány csábítja a befektetőket.

Az eredetileg külföldieknek kínált, majd hazai vállalatok nagyberuházásaira is kiterjesztett egyedi kormánydöntéssel odaítélt támogatáscsomag (EKD) keretében alapvetően jelentős beruházásokhoz, munkahelyteremtéshez, s kutatás-fejlesztéshez nyújtanak célzott tárgyalásokon és komoly alkufolyamat eredményként megállapított, de persze az egyes régiók fejlettségéhez igazított, az unió által meghatározott szabályok szerinti támogatást.

Ennek keretében pedig például az Audi már korábban jelentős ösztönzőket kapott: négy alkalommal összesen 23 milliárd forint EKD-támogatást a fent említett – s három év alatt számára nyújtott – 40 milliárdos adókedvezmény mellett. Az Audi eredetileg azt vállalta, hogy teremt 1800 munkahelyet a zöldmezős beruházásához, s egyebek közt az elsők a külföldi befektetők közül az elsők között beszállítói szerződést is kötött, vállalva a magyarországi beszállítók fokozott foglalkoztatását.

De említhető a Hankook is: a dél-koreai gumigyártót 15,881 milliárd forinttal támogatták az eredetileg 131,4 milliárd forint értékben tervezett dunaújvárosi beruházáshoz, egyedi kormánydöntés alapján. Ennek fejében

többek között azt vállalta, hogy 1500 dolgozót foglalkoztat, a diplomás munkaerő aránya 6,6 százalékos lesz, biztosítja a munkavállalók képzését,

és hogy magyar beszállítóknak ad megrendeléseket. Ez 2005-ben volt, ám utána, 2013-ban – a hogy az FN24 egy cikkéből kiderült – további 7,7 milliárd forint támogatást kapott (egy KFT.-jén keresztül).

Kell működőtőke

A befektetőknek nyújtott kedvezményekre fokozott szüksége is volt az elmúlt években Magyarországnak. A 2010-es kormányválságot követő időszakban – részben a 2008-as válság hatására – elerrodálódott a befektetési környezetünk vonzereje, miközben még a korábbinál is nagyobb szükség volt a működőtőke dollárokra, s sok más mellett nem kis mértékben a munkahelyteremtésükre is.

Erre is vezethető vissza például, hogy

az Audi a nagy német vetélytársnál, a nem sokkal korábban Magyarország mellett voksoló Mercedesnel jóval nagyobb támogatást tudott kicsikarni.

Pedig a Mercedes – amellyel még a Gyurcsány-érában, 2008-ban született a megállapodás – 2500 munkahely teremtését vállalta a szerződésben, az Audi pedig csak 1800-at. Az Audi 251 milliárd forint befektetését vállalta a támogatási szerződésben, a Mercedes pedig 200 milliárdot.

Igaz, az Audi esetében volt több szubjektív elem, a presztízsen kívül az is, hogy a céggel még 2009-ben kezdtek el tárgyalni, s a Bajnai Gordon vezette kormány által végül ajánlott EKD értéke durván a harmadát tette ki annak, amit a Mercedes kapott. Akkor nem született megállapodás, majd pedig már az Orbán-kormány csábította vissza a tárgyalóasztalhoz a bajor autógyártót – sikerrel, igaz, sokkal több pénzzel.

A kevesebb több volt?

A gálánsabb két Orbán-kormány ezzel együtt is kisebb eredményeket tud felmutatni, mint a megelőző szocialista-liberális kormányok az EKD terén – legalábbis ez derül ki azokból az adatokból, amelyeket a mellékelt táblázatunk tartalmaz. Megjegyzésként ehhez csak annyit – az időtáv egyforma, s ugyan 210 után a 2008-as válság utórezgései még jócskán belejátszottak, ám a megelőző időszakban magával a válság működőtőke-áramlása gyakorolt negatív hatásaival kellett megküzdeni.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK