Kezdőlap Címkék Származás

Címke: származás

Hová valósi?

Többórás vitát folytatott az Országgyűlés egy kurta törvényjavaslatról, amelynek címe: „a származási hely feltüntetése érdekében a polgárok személyi adatainak és lakcímének nyilvántartásáról szóló 1992. évi LXVI. törvény és az anyakönyvi eljárásról szóló 2010. évi I. törvény módosításáról”. Kivétel nélkül minden frakció kijelentette, hogy elfogadja, meg fogja szavazni a törvényt, mégis órákon át vitatkoztak a képviselők. Ugyan miért?

A törvényjavaslat arról szól, hogy ezentúl az anyakönyvbe és a személyi igazolványba a születési hely mellett írják be a személy „származási helyét”, amelyet ő maga, vagy születéskor illetve gyerekkorban az anya jelöl meg. Az anyakönyv már 1991 óta tartalmazza a születési hely mellett a származási helyet is, ahol az illető születését követően élt (mivel a születési hely rendszerint az a település, ahol a kórház, melyben született az illető, található). Az előterjesztők szerint a szülőföldhöz való kötődést erősíti, ha a személyi igazolványban is feltüntetik a származási helyet, és az 1991 előtt születettek esetében is bevezethetik az anyakönyvbe illetve a személyi igazolványba a származási helyet.
Lásuk be: ennek a dolognak igazából semmi értelme. A születési hely, születési idő bejegyzése az anyakönyvbe és a személyi okmányokba, amit Magyarországon az „anyja leánykori neve” bejegyzés is kiegészít, semmi mást nem szolgál, mint a személyek megbízható azonosítását.

Identitásunk, településhez vagy tájhoz való kötődésünk nem attól függ, hogy be van-e az jegyezve hivatalos papírokba.

Ráadásul gyerekkori költözések miatt sokan nem oda kötődnek, ahol születésük után az első hónapokat, éveket töltötték, hanem oda, ahol gyerekkoruk éveit töltötték. Tanultuk az iskolában, hogy Petőfi Kiskőrösön született, de Kiskunfélegyházán töltötte a gyerekkorát. Akkor most hova valósi? Mi tekintendő a „származási helyének”?
A törvényjavaslat előterjesztői indoklásában összefüggésbe hozták a kormány vidékpolitikájával, a „modern faluprogrammal”, annak gazdája volt az előterjesztő, és ez késztette az ellenzékieket is arra, hogy, miközben magát a törvényjavaslatot támogatják és meg is tervezik szavazni, támadja a kormányt a vidék helyzetével, a falvak állapotával kapcsolatban.

Volt gyurcsányozás, elmúlt nyolc évezés, szemrehányás a Jobbiknak, amiért a baloldallal szövetkezik és így tovább.

Arról, hogy a „származási hely” bevezetése az anyakönyvekbe és a személyi igazolványokba milyen többletterhet jelent az egyébként is túlterhelt közigazgatásnak, nem esett szó. Pedig jelent többletterhet. Értelme viszont nincs, hiszen identitásunk, kötődésünk szülővárosunkhoz, szülőfalunkhoz nem azon múlik, hogy be van-e jegyezve a személyi igazolványunkba, holott ott semmi szükség rá. Én nem szavaznám meg, ha szavaznék róla.

Feketén, fehéren – Déli kávé Szele Tamással

Kisasszony, kérek egy erős feketét, ma feketékről és fehérekről lesz szó, meg olyanokról, akik nagyon fekete-fehérnek akarják látni ezt a különben szép, színes világot. Mint például Kovács Ákos énekes, a kormány hű dalnoka, kobzosa és a női jogok valamint kiteljesítendő princípiumok közismert szakértője.

Mármost az történt, hogy ez a Kossuth-díjas előadóművész, akinek a munkásságát én magam ízlésbeli okok miatt nem túlzottan tanulmányoztam, de nyilván sokan kedvelik, mások meg nem annyira kedvelik (én az utóbbi csapatot erősítem), Londonba utazott. Mégpedig turnézni, ami azt mutatja, hogy tevékenysége iránt van fizetőképes kereslet – ha nem lenne, akkor ugyanis a Keleti Pályaudvar aluljárójában gitározna, és adna elő népszerű filmzenéket.

Tovább megyek: mással is előfordult már, hogy Londonba utazott, elég sok magyar állampolgár ott is él, nyilván ők alkotják a közönséget, mely jegyet váltott Kovács Ákos hangversenyére. Mert attól nem tartanék, hogy a velem majdnem egykorú, tehát ötvenegy éves énekes titokban vezetné a brit slágerlistákat.

Azokat nyilvánosan szokás vezetni.

Tehát ott tartunk, hogy Kovács Ákos magyar állampolgárságú, megbecsült, Kossuth-díjas előadóművész, kinek számait egyesek kedvelik, mások ezzel szemben nem annyira, Londonban áll, és videót készít. Meg kell állapítsa, hogy Londonban van hely, és számos utca.

Tehát így kell értelmezni a hajdani operett szövegét.

De milyen hely ez a London? Emberek járkálnak benne, az utcán, földig ér a lábuk és nem mindegyik fehér.

Adjuk át a szót ez ügyben az énekesnek:

„Ez olyan, mintha Kazincbarcikán lennénk, vagy Fehérgyarmaton, csak teljesen más. Európa jövőjéről lehetne elmélkedni gyerekek. Olyan, mintha Mozambikban lennénk, vagy nem tudom, Líbiában.”

Vagy Egyházasszentkereszten, Kelebiában, Portlandban, Hangcsouban, Madocsán, Willendorfban, Madridban és Nuku’alofán, mely a festői Tongai Királyság fővárosa.

Engem is sokkolt, mikor gyermekkoromban rájöttem, hogy a világ legnagyobbrészt roppant módon hasonlít saját magára, így például a város-, megye- vagy országhatár átlépése nem függeszti fel teszem azt a gravitáció törvényszerűségeit vagy nem lesz más helyeken bíborvörös és szőrös a víz. Eléggé nem szép a világtól, hogy egy egész csomó hely sok szempontból egyforma, holott eltérhetnének egymástól jóval nagyobb mértékben is, de sajnos, bele kell nyugodnunk a megváltoztathatatlan tényekbe.

És nehezen hinném azt is, hogy amennyiben London számos utcáin színes bőrű közönség jár, valamint kel, az komolyan befolyásolná Európa jövőjét. Tehát nehezen szánom rá magamat, hogy csak emiatt elmélkedjek kontinensünk holnapjáról. Egyébként szívesen foglalkozom a kérdéssel, de pusztán ez a látvány távolról sem indít elmélyült meditációra a tárgykörben.

Már csak azért sem, mert Londonban és általában a brit szigeteken soha nem volt ritka látvány a színes bőrű ember. Soha nem volt kuriózum. Akkor tartsunk most egy kis történelemórát.

Már Stonehenge építőiről bebizonyította egy friss kutatás – londoni kutatók az újkőkorszakból eredeztethető, Angliában talált emberi maradványok DNS-szerkezetét hasonlították össze Európa többi részén található, ugyanebből a korból származó maradványokkal – miszerint a vizsgált emberek a mai Törökország területén található Anatóliából indultak el, először az Ibériai-félszigetig mentek, majd onnan vették észak felé az irányt, és Krisztus előtt 4000 környékén értek el Nagy-Britanniába.

Tehát migránsok voltak. Sőt, közel-keletiek.

Anatóliából időszámításunk előtt 6000 környékén indult el egy masszív népvándorlás, addig Európa területén leginkább csak kisebb utazó törzsek éltek, akik gyűjtögető, vadászó-halászó életmódot folytattak. Az Anatóliából ide érkező csoportok voltak azok, akik a gazdálkodás alapjait megteremtették. Egy részük a Duna vonalát követte, de voltak, akik elindultak a mediterrán vidékek felé. A maradványok elemzése szerint ebből a vonalból származnak a Britanniában talált emberi maradványok is, amelyek a spanyol és a portugál, azaz ibériai mintákkal mutattak egyezést. A vizsgálatok szerint ők Nagy-Britannia nyugati partjainál érkeztek a szigetre, és ők lehettek azok, akik a monumentális kőépítmények hagyományát megteremtették a szigeten.

A legrégebbi brit emberi maradvány időszámításunk előtt 7100-ból származhat, a rekonstrukciós vizsgálatok alapján sötét bőre és kék szeme lehetett, míg a későbbi hódítókra ez nem volt jellemző, ők inkább világosabb bőrűek és sötét szeműek voltak.

Összefoglalva: a világosabb bőrű bevándorlók sötét bőrű őslakosságot találtak a szigeteken. Akkor most ki kinek az elődje?

Semmi fontossága. De színes bőrű emberek jöttek Britanniába a római legiókkal is szép számmal, Arthur király legendakörében Sir Palomides mellékneve egyenesen „szerecsenlovag” (nem szerencse, szerecsen!), Othellót, a velencei mórt sem leírások alapján találta ki Shakespeare, tehát Londonban, illetve korábban Londiniumban, még korábban meg a helyén sosem volt ritkaság a sötét bőrű ember.

Csak ezt Ákos mester nem tudja. Sőt, azt sem tudja, hogy neki magának is vannak afrikai ősei.

Bizony, az első előemberek Afrikában jelentek meg, és mindannyian tőlük származunk. Például Lucy nagymama, 3,2 millió évvel ezelőtt, aki mint Australopithecus működött a maga idejében. Hogy miért nem vagyunk akkor mindannyian feketék? Mert rég volt. Sokat csavarogtak a mindenféle őseink, nem volt előnyös ez a szín a hómezőkön például, kifakult, aki kifakult, sötét maradt, aki sötét maradt. Azért azt a jégkorszakot is túl kellett élni valahogy.

De mégis – tiltakozik az átlagember és az átlag-Ákos – hát hogyan lehetnek ennyiféle embernek közös ősei? Hiszen neki minden atyafisága fehér volt, európai, sőt magyar! Könnyen, kérem, könnyen. Nem tetszenek tudni számolni.

Ugye, mindenkinek van édesapja és édesanyja, ezért négy nagyszülője van és ez így folytatódik kettő hatványaival. Ebből az következne, hogy az őseink rengetegen kellett volna legyenek, mi meg egyre kevesebben, de hát fordítva van. Persze, hogy fordítva van, persze, hogy a Római Birodalomnak Krisztus előtt 25-ben például csak 56,8 millió lakosa volt csak, ami manapság egy átlagos európai ország népességét tenné ki – hiszen az őseink átfedik egymást.

Dédapámnak például hét gyermeke volt, ő nem egy család felmenője volt, hanem hété: legalább száz ember boldog őse, nem csak az enyém. Tehát ilyenformán nem az elődeink voltak kevesen, hanem mi vagyunk sokan, és ha csak ezer évet is visszapergetünk az időben, kiderül, hogy valamilyen fokon majdnem mindenki távoli rokona majdnem mindenkinek.

Akár Shaka zulu király is állhat nagyon távoli rokonságban Kasztíliai Izabellával.

Ha meg az őskorig is visszamegyünk, akkor pláne.

Egyszóval, Ákos mester, nyugodjon bele: vannak afrikai ősei. Kell legyenek. Ott nem tetszik érteni a dolgot, hogy az emberek a különbségeik dacára lényegében egyformák – a bőr színét csak egy gén determinálja, ilyen alapon a szem vagy a haj színét is lehetne meghatározó különbségnek tekinteni, volt idő, mikor tették is.

Európa jövője szempontjából ennek a világon semmi jelentősége nincs. Ha mindenki elhagyná a kontinenst, akinek akár csak egy afrikai felmenője van, akkor ez a világrész elnéptelenedne.

És különben még mi szépet látott Londonban?

„Kulináris élvezetek: brit tápanyagok bevitele – természetesen egy olyan kocsmában, ahol magyar hölgy szolgálja fel a fish ‘n chips tálat. Anglikán istentiszteleten gospelt hallgatunk, ez valószínűsíthetően Istennek tetsző cselekedet. A Clapham Grand előtt kígyók kígyóznak, úgyhogy nem mondhatjuk se azt, hogy kihalt minden, se azt, hogy nincs lákenlól. De mi mégis mondjuk! És még egy 25 éves jubileumról való megemlékezésre is futotta. Rövid beszámoló a sokadik londoni bulinkról” – írja az énekes.

Én azért megnéztem volna a British Museumot is, ha már ott járok.

Van benne többek között sok afrikai előember-maradvány is.

Na, tetszik látni: az mind rokon. Távoli rokon, de rokon.

Értem én, hogy a kormány kedvéért kellett ennek a szövegnek bekerülnie egy különben semleges turnévideóba, de hát aki már Angliában van, az nyugodtak kiszállhatna a kormány alfeléből, még akkor is, ha később hazajön.

Ez a pár mondat nem volt kötelező, ezt a megfelelési kényszer, a magánszorgalom diktálta.

Azért is olyan undorító.

Azért nekem Londonról nem ez jutott volna eszembe.

Kár, hogy nem vagyok Londonban.

Coming out: illegális bevándorlóktól származom

0

Az a helyzet, hogy a nagypapa és a nagymama mindenféle vízum nélkül, a zöldhatáron szökött át Szatmár megyéből pár évvel Trianon után.

Ráadásul a vallásukkal sem volt minden rendben: a nagypapa református volt, a nagymama meg katolikus és egyházi engedély nélkül kötöttek házasságot. Partiumi magyar parasztcsaládokból költöztek át, a határ túloldalára. Szó szerint a túloldalára, mert az első útjukba eső faluban, Csengerben telepedtek le. Anyám már ott született. (És hiába voltak csengeriek, mint Kósa Lajos üzlettársa, ők nem örököltek rengeteg milliárdot…)

Az apai nagyszüleimet nem ismertem, jóval a születésem előtt meghaltak Auschwitzban. Pedig keresztények voltak, az apai nagyapám másképpen nem is lehetett volna járási hivatalnok a Horthy-rendszerben. És persze magyar állampolgárok voltak, itt születtek, meg ki tudja hány generáció óta az ő felmenőik is. Viszont ezek az ősök részben nem keresztények voltak, hanem a Kazár birodalom leszármazottai

Szóval fogalmam sincs, hogy az apai ágon az őseim mikor és hogyan vándoroltak be a Kárpát-medencébe, csak az biztos, hogy ők is bevándorlók voltak. Lehet, hogy Árpád apánkkal együtt vándoroltak be, de az is lehet, hogy sokkal később.

Ez csak egy példa, ebben az országban ugyanis mindenki bevándorlók leszármazottja. Mindenki.

Mulatságos, ám egyben tanulságos példa erre, ami akkor történt velem, amikor először meglátogattam a leendő feleségem (azóta már az exem) családját Szarvason. Azzal a kijelentéssel fogadtak, hogy „na, ilyen sem volt még a családban” és megkérdezték, hajlandó leszek-e a disznótorosból enni. A nevem alapján ugyanis – tévesen – azt hitték, zsidó vagyok. Megnyugtattam őket, hogy jöhet a kolbász és a hurka, feltéve, hogy elég jól készítették el. (Nagyon jó volt…)

Mindez ezért mulatságos, mert a mélymagyar aggodalommal fogadó család valószínűleg 100 százalékban szlovák származású volt, például a volt nejem általam is megismert nagymamájának még a szlovák volt az anyanyelve. Ami nem is csoda, hiszen Szarvas környékét a Felvidékről származó családokkal telepítették be a törökök kiűzése után.

Szóval akik most a menekültek, vagy ahogyan ők mondják a fogalmakat szándékosan összekeverve, az illegális bevándorlók ellen lázítanak, maguk is mind bevándorlók leszármazottai. Kivétel nélkül. És mindegyikükben sokféle „vérvonal” keveredik, nem is tudhatják, hányféle.

Arról nem is beszélve, hogy mindenki végső soron Afrikából származik. Mindenki. Legalábbis azok, akik Homo sapiensek…

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!