Kezdőlap Címkék Nagy Magyarország

Címke: Nagy Magyarország

Sál

Mint azt a tanulmányainkból tudjuk, Vörösmarty, Petőfi, Kölcsey korában Magyarország csak egy gyarmat a sok között. Az osztrák elnyomók akkor már több évszázada sarcolták az elnyomottakat, közben levertek egy Rákóczi szabadságharcot is, így az izzó hazaszeretet az elnyomók iránti gyilkos dühből táplálkozott.

Pont akkoriban jöttek rá elődeink arra, hogy ők tulajdonképpen egy nemzet, ezért létezhet közös cél, napéldául a nemzet szabadsága, hogy az ország dönthessen minden őt érintő kérdésben, mivel pedig hazánk mindenkori ifjúsága mintegy 150 év óta leginkább róluk, de főleg tőlük tanult, honfiúi, valamint honleányi lángolásunk ma is félelmetes.

A gond az, hogy hazánk Trianon óta független ország, és ma már erős szövetségek tagja, ergo nem kéne annyit honlángolni, több haszon lenne a másokkal való baráti kapcsolatban, mint Pártunk és Kormányunk dacos vagdalkozása révén. Miniszterelnök úr sajnos nem tudja, hogy az udvarló páva nagyban különbözik az agresszív kismalactól, ezért az erőteljesen nacionalista vagdalkozást táncnak nevezi. Sajnos az orbáni mozgásformát egyre jobban utálják a többiek, így sodródunk mind messzebbre saját szövetségi rendszerünktől, lásd EU, V4, Néppárt, NATO, ésígytovább.

Nem baj, mondja a Kiválasztott, ajánlok helyette mást. Kipcsákok, türkök, Kína, Oroszország. Nagy kár viszont, hogy a felsoroltak sokkal durvábban érvényesítik saját érdeküket, mint itt nyugatabbra bárki, ráadásul vagy nem érdekeljük őket vagy sokkal nagyobbak nálunk, így aztán ezekben a kapcsolatokban mindig mi vagyunk a csicska. Az EU nem kéri senki meghunyászkodását, egyedül a demokráciákban szokásos úri modort várnák el tőlünk, de az sajnos nem megy Miniszterelnök úrnak. Marad a vagdalkozás.

Nyilvánvaló, hogy itthon hasznos neki. Akinek kies hazánkban a magyarságán kívül különleges jótulajdonsága nincs, ahhoz fog mérni mindent, így aztán örömmel veszi, ha a kormány „a magyarok érdekeit” tekinti elsődlegesnek, és meg is védi tűzön-vízen át. A megvédés okán Miniszterelnök úr semmiféle kompromisszumos megállapodásba nem mehet bele, mert akkor sérülne a magyar érdek. A jól kicsiszolt technika eredményeképpen EU magányunk immár végképp elintéztetett, nehéz lesz innen kitörni, hacsak nem küldjük nyugállományba magát a Legfőbb Akadályt.

Ellenségből nálunk sosincs elég, így aztán az UEFA-val is szívóskodunk. Európai szervezet, a miniszterelnök kedvenc sportjának szövetségi rendszere. Na és? Ő aztán nem törődik vele, hogy a futball az eredményesség érdekében összjátékot követel, mivel az ő erőssége nem a gólpassz, hanem a saller. Plusz koki, ha a saller nem lett volna elég érthető.

Az ő vezérletével hordjuk Nagy-Magyarország térképes sáljainkat, lengetjük árpádsávos zászlóinkat a stadionban, mégpedig majd csak használ alapon. A többi nemzet mintha nem bízna ebben, ugyanis egyetlen britnek sem jut eszébe lepedőre festett régi gyarmatokkal meccsre menni, és senki nem ugrál a Práter lelátóján, sapkáján a hajdani Habsburg Birodalom térképével, amelyben mi voltunk az egyik bennszülött törzs.

Az új küzdelem lépései:

Az UEFA semmilyen szinten nem engedélyezte ilyen zászlók vagy molinók használatát, ezeknek a jelenléte fegyelmi következményeket vonhat maga után.

Az MLSZ úgy döntött, hogy a történelmi Magyarország térkép és az árpádsáv színei nem minősülnek rasszista magatartásnak.” („csakazértis” elv)

Mint az közismert, a „történelmi Magyarország” 1541-ben befejezte létezését. Először három részre vágták, később Habsburg gyarmat, a kiegyezést követően a Monarchia egy darabja idegen királlyal megfejelve, Trianon óta pedig maga a ködbe vésző ősi múlt. Ebből következően Párizs mellett nem a történelmi Magyarországot fosztották meg döntően idegen népességű részeitől, mert az a Magyarország már rég nem létezett, hanem a Monarchiát, mely megfosztás során az osztrákok nagyobb területi veszteséget szenvedtek el, mint mi. Az, hogy velük ellentétben visszasírjuk a ferencjóskát, magunkon kívül senkit sem hat meg. A visszasírás érdekessége, hogy akkor nem voltunk függetlenek, ma már meg igen, de mégis. Ennek ellenére.

Néhányak szerint a sál csak emlékeztető a daliás időkre. Labdarúgásunk jelen helyzetét tekintve valóban szükség lenne a régi nagyság ösztönző erejére, de a középkorban, amelyre ezzel hivatkozunk, még nem volt foci. Ma már egészen más a sport, mint anno, térkép és futball közt nincsen kapcsolat, hiába próbálná bárki Törő briliáns tánctudását Kinizsiéből levezetni.

Aranycsapat? Puskásék a „Csonka Megszállt Magyarország” hírét vitték szét a nagyvilágba, térképes sálunk ezzel sem korrelál.

Két lehetőség maradt a hordás indokának: hülyeség vagy provokáció. Utóbbinak komoly veszélye, hogy „siker” esetén a külhoni magyarok isszák meg a levét, nem pedig a hazai lelátóhősök, akiket majd Csányi véd meg, újabb érvet biztosítva evvel szegény külhoniak ellen.

Szóval hülyeség, vagy provokáció? Lehet választani. Öntől várjuk a választ Miniszterelnök úr, hiszen Ön is ilyen sállal ül páholyában.

Trianon

„Nekünk Mohács kell”, írta a költő a múlt század elején, és bizony nagyon valószínű, hogy ha tizenöt évvel később írja, a „Nekünk Trianon kell” lett volna a cím. Mi már nem Mohács, hanem a mi kedves Trianonunk nélkül lennénk senkik és semmik, így viszont van mibe kapaszkodni nekünk, mimagyaroknak.

A szuverén Nagy Magyarország csak 1541-ig létezett, onnantól vagy nem voltunk, vagy gyarmat voltunk, vagy császárkirálysági országrész, és mikor végre 1920-ban jó négyszáz év után ismét független állam lettünk, az már nem érdekelt nálunk senkit, és azóta sem jelent nekünk semmit. Csak a veszteség… jajj, a veszteség…

Az immár szabad nemzet akkori vitéz kormányzó urunk vezetésével egy egész korszakot épített föl a „Velünk kitoltak, demiasztán nem hagyjuk!” című huszáros politikára. Sajnos a huszáros politika az első világháborúhoz hasonlóan ismét pusztító katonai vereségbe és újabb veszteségekbe torkollt emberéletben, anyagiakban és nemzetünket illetően erkölcsi téren is (holokauszt), ezért mondható, hogy a trianoni határokról szóló döntés nem csak megszületett anno, hanem huszonöt évvel később meg is lett erősítve, mégpedig újból csak általunk.

Lehet persze megpróbálni a másra kenni, de sok értelme nincs, mert kétségtelen, hogy mindkét világháborúban agresszorok voltunk. Ha pedig valaki az, akkor legalább győzzön, ugyanis ha nem a vae victis elv érvényesül. Nem árt tudni az agresszor esetében a megsajnálás vagy egyéb megfontolások esete a legritkábban fordul elő. A két világháború összes szörnyűsége, ahogy a mai háborúk szörnyűségei is kivétel nélkül mind az agresszorokra háríthatók, mert

az eléggé gyönge érv, hogy a megtámadottnak nem kellett volna visszalőnie.

A szörnyűségekből adódón a bosszú motiváció jellegzetes, például az első világháború utáni tárgyalásokon a legtöbb kárt szenvedett Franciaország volt a legvérszomjasabb, és a britek, de főleg az amerikaiak inkább megengedőbbek. Tény, hogy nagyrészt a franciák akarata érvényesült, bár az emberiség jövője szempontjából talán jobb lett volna fordítva, mert a tankönyvek szerint egy bosszú sikeres végrehajtása nagy valószínűséggel gyűlölethez, megerősödve pedig bosszúhoz vezet.

Az I. világháború utáni Magyarországot illetően elméletileg a következő lehetőségek álltak a béketanács rendelkezésre:

A teljes területünk megmarad

Emellett dönteni több okból sem volt lehetséges. Először is Magyarország vesztes és főleg agresszor mivolta, másodszor a nem magyar népesség hatalmas aránya országhatáron belül, harmadszor meg a nem magyar népesség állandó panaszai miatt, mivel az általuk lakott területeken is nagyrészt magyar volt a birtokos nemesség, a közigazgatás, az igazságszolgáltatás és az erőszakszervezetek irányítása. Ez persze állandó konfliktusokhoz vezetett.

Ugyanakkor a nemzeti öntudatra ébredés, a nemzetté válás nem csak a magyarok sajátja volt a XIX. század folyamán, hanem a környező népeké is. A nemzetszerveződés révén egységesen tudtak fellépni az uralkodó nemzet ellen minden nemzetközi fórumon.

Csak a magyar többségű területek maradnak meg

Leginkább ez a változat hasonlít a végleges döntéshez némi tehetetlenséggel és rosszindulattal fűszerezve. Ami a tehetetlenséget illeti:

a határkijelölő bizottság a Kolozsvár környékén és a Székelyföldön lévő magyar többségű területekkel nem tudott mit kezdeni, mert a megmaradó Magyarországgal nincs közvetlen földrajzi kapcsolat.

A rosszindulat a teljes északi határ mentén (Csehszlovákia) és az északkeleti határnál (Románia) érvényesült, amennyiben ezeknél 20 – 30 kilométeres sávban kerültek határon kívülre magyarok, valamint Szabadka környékén, ahol egy jókora háromszögnyi magyar lakta területet ítélt a bizottság a Szerb-Horvát-Szlovén királyságnak. Az utóbbiakat igazságosan módosítva a Trianon utáni Magyarország tizenöt–húsz százalékkal nagyobb területű lehetett volna.

Az új határok kijelölése

Csehszlovákia és Jugoszlávia pluszként megkapja az őket összekötő folyosót (szláv korridor) amelynek szélessége Soprontól Balatonfőkajárig tart (a Nyugat-Dunántúl a Balatont is beleértve), valamit legyen Romániáé a teljes Tiszántúl, azaz Magyarország új határa ennek megfelelően a Tisza. Ez a lehetőség sem volt reális, mert rengeteg magyar került volna határon kívülre, vagyis ez már nem a jogosan rosszindulatú változat, hanem az abnormális, amit a döntéshozók, ha akarták, akkor sem mertek volna megkockáztatni.

A fentiek alapján mondható, hogy a végleges „Trianon” ugyan valóban igazságtalan volt, de messze nem annyira, mint amekkora érzelmi vihart korbácsol föl sok magyarban, ráadásul ezt az igazságtalansághoz vezető rosszindulatot kétszeres agresszorként jórészt ki is érdemeltük. Mondható az is, hogy az eredeti határok a nemzeti mozgalmak következtében már háború nélkül sem lettek volna sokáig tarthatók.

Trianonnak ma már semmiféle jelentősége nincs. Gondtalanul mehetünk Kassára,  Székelyudvarhelyre is, ahogy az ottani magyarok gond nélkül jöhetnek ide.

További magyar specialitás, hogy onnan is szavazhatnak rólunk, itteniekről, ha tetszik (fordítva nem), ebből következően csak adózási és bevásárlási szempontból érdekes, hogy hol a határ, és hogy melyik oldalán vagyunk. Ha pedig úgy akarjuk, egy szimpla költözéssel azt is meg tudjuk változtatni bármikor.

Persze „Középhatalomnak” a Trianon utáni ország túl kicsi, és ha valakinek az egója elszállt volna, ne nálunk legyen miniszterelnök.

Vagy ha mégis, ne álmodozzon felelőtlenül Nagy-Magyarországról, mert csak bajt okoz vele – főleg a külhoni magyaroknak.

A régi térkép provokálásra jó, de egyéb haszna nincs. Ezt onnan tudni, hogy mások ilyeneket nem csinálnak, egyedül mi mutogatjuk nagy-magyarországos sáljainkat, pont úgy, mintha egy liverpooli a korábbi brit gyarmatok lepedőre festett térképével menne meccsre, vagy osztrák szurkolók ugrálnának a prágai, pozsonyi, esetleg budapesti vendégszektorokban II. József birodalmának térképével az egyensapkájukon, mely birodalomban mi voltunk az indiánok.

Szóval tehetnék ők is. De nem. Csak mi lengetünk. Ezzel jelezzük a régi nagyság iránti vágyat, mert új nagyságunk még sehol. A múltunkkal szeretünk hadonászni, és mindenkivel veszekszünk, hogy ne a kínai akkus tolószéket meg az euró infúziónkat nézze senki, hanem a régi daliás képeket! De sagittis hungarorum, Puszkasz, Kokszisz, Budai…

Ezt akarjuk? Biztos, hogy ezt? Nem kéne inkább egy új, igazi nagyságot – például kiváló oktatással – minél gyorsabban felépíteni?

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!