Kezdőlap Címkék Korea

Címke: korea

A Hableány tragédiája: Felháborító koreai követelések

9

A dél-koreai kormány nem átallja azt követelni, hogy Magyarország nevezze meg a végzetes dunai hajóbaleset felelőseit. Hát nem tudják, hogy ilyesmi nálunk nem szokás? Hogy ez mennyire idegen a mi hagyományainktól?

Csak a naiv koreai gondolkodásmód foglalkozhat komolyan azzal a lehetőséggel, hogy  a pénzéhségből eredő szabályozatlanság okozta tömeges halál miatt magas beosztású személyt felelősségre vonjanak, vagy esetleg – ez még nevetségesebb elképzelés – valaki önkéntes lemondással vállalja a felelősséget.

Mi ezt – jogállamunk kifinomultságával, kerülve a nyers koreai módszereket – úgy szoktuk megoldani, hogy ősi magyar módon áldozati báránnyal engeszteljük ki a felháborodott népet – klasszikus példa, ahogy a Gyurcsány-féle gyilkos tüzijáték/ vihar kombó öt halálos áldozatáért folytatott “azonnali, gyors és alapos” vizsgálat eredményeként kirúgtak egy meteorológust és egy tűzoltót.

Hatalmas balszerencse azonban, hogy most nem az egyszerű magyar populust  kell gyógyszövegekkel altatni, hanem a koreai állam – magyar fülnek furcsán hangzó –  tisztességes és gyors eljárást kérő nyilatkozatának eleget tenni.

Az is baj hogy a múltban ragadt koreai erkölcs szerint nem elegendő egy hajókapitányt börtönbe küldeni; barbár szokásaik azt diktálják, hogy ilyen esetben valaki vállalja a politikai felelősséget is; azaz, a terület felelős vezetője mondjon le, mivel az ő figyelmének kellett volna kiterjednie szakterületének biztonságos működésére.

Aki meghajolva kér bocsánatot és vállalja felelősségét – a koreai utazásszervező (Daily Mail)
Különösen igaz ez jelen esetben, amikor a folyami közlekedés szabályozásáért felelős magyar állam még magában a dunai hajózásban is profitérdekeltséggel rendelkezik:  A balesetben érintett Viking Cruises  közösen tulajdonolja a Magyar Turisztikai Ügynökséggel a legfőbb dunai hajós céget, a Mahart Passnave-t.

Miniszter, főpolgármester, kataszrófavédelmi főmufti – félek, hogy ilyen sötét irányokba kalandoznak a mindenáron felelős személy után kutakodó koreai gondolatok.
A koreai kommandós már keresi a felelősöket

Hátborzongató csak rágondolni is, hogy a 2014-es koreai kompkatasztrófa miatt Csung Hongvon miniszterelnök nem átallott lemondani olyan átlátszó kifogással, miszerint
“az eltűntek családjának sírása még mindig ébren tart éjjelente”.

Értelmezhetetlen volt a koreai miniszterelnök azon kijelentése is, hogy a hajókatasztrófához “a társadalom minden szegletére jellemző különböző szabálytalanságok és rossz gyakorlatok” vezettek.

Absolute Beginner – ez a politikus lemondott egy kompbaleset miatt Koreai barátainknak meg kell érteniük: nem vagyunk (még) olyan gazdagok, mint ők, értékes káderek elvesztését egyszerűen nem engedhetjük meg magunknak.

Turistaként azonban továbbra is szívesen várjuk koreai barátainkat:

a precízen kidolgozott jogszabályok és a szigorúan biztonsági előírások következetes alkalmazásának köszönhetően a jövőben már egészen biztosan nem fordulhat elő, hogy békés turisták leljék halálukat a magyar Országház árnyékában, akár tűzijáték élvezése (2006), akár sétahajózás közben (2019).

A felelősség alóli kibújás megelőzése érdekében indokoltnak tartom egy szerhasználatos katasztrófaügyi államtitkári poszt létrehozását. Ezen államtitkár egyetlen feladata az lenne, hogy értékes politikustársai megmentése érdekében állami hanyagság okozta katasztrófahelyzetben (pl. vörösiszap-elszabadulás)  bocsánatot kérjen a polgároktól és lemondjon.
Dr. Györei Péter ügyvéd

USA: maradnak a szankciók

0

Tokióban tárgyalt Mike Pence amerikai alelnök. Miután eszmét cserélt Abe Sinzo japán miniszterelnökkel, Twitteren közölte: mindenképp fenn kell tartani a szankciókat Észak-Koreával szemben mindaddig amíg a világtól elzárkózó ország le nem szereli nukleáris fegyverzetét.

Kim Dzsongun, Észa-Korea diktátora elvben ígéretet tett Donald Trumpnak Szingapúrban, hogy leszereli nukleáris fegyverzetét és megsemmisíti azokat az interkontinentális rakétákat, melyekkel akár az USA is elérhető lenne. Cserébe Trump arra tett ígéretet, hogy véget vet a szankcióknak, melyek lehetetlenné teszik a külföldi beruházásokat Észak-Koreában. Aztán Trump közölte, hogy egy évvel meghosszabbította a szankciókat.

Észak-Korea ezek után nem siet leszerelni nukleáris fegyverzetét.

Közben az amerikai hírszerzés leleplezte, hogy Észak-Korea 13 olyan nukleáris kísérleti telepet tart fenn, amelyekről szó sem volt a korábbi tárgyalásokon. Vagyis, mind a két fél folyamatosan átveri egymást. Ennek ellenére Dél-Korea elnöke szorgalmazza a közeledést. Mun Dzsein elnök nemrég Phenjanban járt és meghívta Dél-Koreába Kim Dzsongunt. Ilyen még nem volt: az Észak-Koreában uralkodó Kim dinasztia vezetői még soha sem látogattak Délre, pedig már 1945 óta hatalmon vannak.

Trump elnök időnként levelet vált Kim Dzsongunnal. Ilyenkor lelkesen nyilatkozik egy újabb találkozó lehetőségéről. Kezdetben arról volt szó, hogy még az idén lesz egy újabb csúcs Trump és Kim Dzsongun részvételével, de Washingtonban immár arról beszélnek: talán jövő tavasszal…

A szavak háborúja a koreai félszigeten

0

Mike Pompeo külügyminiszter azzal vádolta meg Oroszországot, hogy tudatosan lassítja Észak-Korea atomfegyver mentesítését, kijátszva az embargót, melyet az ENSZ Biztonsági Tanácsa rendelt el. A szankciók szükségesek ahhoz, hogy Észak-Korea végrehajtsa atomfegyvereinek leszerelését, melyre ígéretet tett júniusban – tette hozzá.

Pompeo, akinek útját Phenjanba az utolsó pillanatban fújta le Trump elnök, a maga részéről Kínát vádolta azzal, hogy lassítja Észak-Korea atomfegyver mentesítését, mert így akar bosszút állni a kereskedelmi háborúért. Washington bejelentette: feketelistára helyez egy kínai informatikai céget, mely kereskedik Észak-Koreával a szankciók ellenére. Ugyancsak feketelistára került a kínai cég orosz leányvállalata és észak-koreai irodájának főnöke is.

Oroszország és Kína a júniusi amerikai-észak-koreai csúcstalálkozó után azt javasolta: enyhítsék a szankciókat. Ehelyett Trump egy évre meghosszabbította a szankciókat Észak-Koreával szemben. Válaszul Kim Dzsongun leállította a leszerelési folyamatot. Mike Pompeo külügyminiszter most azt hangsúlyozta: a viszony Washington és Phenjan között továbbra is jó. A problémát a két nagy szövetséges, Kína és Oroszország jelenti. A két nagyhatalom közben közös hadgyakorlatot tart a Távol-Keleten. Mind Putyin mind Hszi Csinping megerősítette: Amerikával szemben egyre jobban együttműködnek!

Közben azonban jól halad előre a békülési folyamat a két Korea között. Mindkét fővárosban bejelentették, hogy déli diplomáciai képviselet nyílik Észak Koreában. Ezt nem nagykövetségnek nevezik, hanem összekötő irodának és nem Phenjanban nyílik meg, hanem Keszonban, a fegyverszüneti vonal közelében.

Keszonban működik az a különleges gazdasági körzet, melyben jobb időkben 50 ezer észak-koreai munkás dolgozott dél-koreai tőkével és technikával. Most a szankciók miatt alig megy az üzlet, hiszen, ha valaki itt befektet, akkor automatikusan kizárja magát a hatalmas amerikai piacról. Ezt kevesen kockáztatják. Dél-Korea mindenesetre készen áll arra, hogy hatalmas pénzekkel beszálljon Észak fellendítésébe, ha megszűnnek a szankciók.

Erről is tárgyal hamarosan Phenjanban Dél-Korea elnöke. Idén ez lesz már a harmadik koreai csúcstalálkozó, amely előkészíthet egy újabb Trump-Kim találkozót. Az USA, Oroszország és Kína ellentétei a legplasztikusabban a koreai félsziget kapcsán mutatkoznak meg, de szerencsére nem háborús formában, mint 1950 és 53 között. Ez a szavak háborúja – ahogyan azt Mike Pompeo amerikai külügyminiszter harcias nyilatkozata is mutatja.

Gyűlölet, melyet kikapcsolni nem lehet?

Tudnivaló tény, hogy Korea, és Japán kapcsolata több mint kényes, mondhatni kifejezetten rossz a viszony a két ország között. Ez azért van így, mert Japán több alkalommal lerohanta Koreát, legutóbb a XX. század elején, amikor is szisztematikus népirtást hajtottak végre a koreai civilek között, a nők egy részét prostituált szigetekre hurcolták, a maradék lakosságnak csak japán nyelven volt szabad beszélnie, és japán neveket kellett viselnie, gyakorlatilag Japán részévé kívánták tenni a Koreai-félszigetet. Szerencsére nem sikerült, a II. Világháború végével egyidőben kénytelenek voltak elhagyni Koreát a megszállók, de azóta sem megnyugtatóan rendeződött a két ország kapcsolata. Viták vannak Dokto sziget körül, A történelemhamisítást a Japánok továbbra is űzik, ezért nemigen van koreai, aki jó szemmel nézne a japánokra, ámbár ebből keveset venni észre ha ember az emberrel találkozik, jellemzően kormányzati szinten folyik az ellenségeskedés. A fiatalok mindkét országban hagynák már ezt, nekik szomorú történelem csupán, nem értik, hogy miért megy az adok-kapok ma is. Ugyanakkor Japán ahányszor csak komolyabb gazdasági krízisbe kerül, vagy korrupciós botrányba a vezetői, azonnal előhúzza a nacionalista kártyát, és Korea „visszafoglalásáról” ábrándozik, de legalábbis Dokto az övék jelszóval uszít. Dokto egy pici, és lakhatatlan szikladarab a Csendes Óceán koreai partjainál, nem jó semmire, bár van alatta olaj állítólag. Valamikor Japánhoz tartozott, aztán Koreához került adásvétel útján, most is koreai tulajdonban van, jelentősége csupán szimbolikus, de remek felület a kölcsönös gyűlölet életben tartására.

Tegnap este focimeccs volt, az Ázsia játékok döntője. Olyan ez, mint az európaiaknak az EB, fontos. Sok sportágban megrendezik, így futballban is. A döntőt Korea, és Japán vívta. Természetesen mindenki azt nézte, nyitva voltak az ablakok, kellemes nyárutó van, esténként az emberek szellőztetnek, a lakópark egy nagy család annak ellenére, hogy Szedzsong város kiváltképp szellős, az épületek nagy távolságra vannak egymástól. Minden Korea által lőtt gólnál, vagy helyzetnél, egy emberként üvöltött a sok lakás sok lakója, egész komoly élmény volt ennek része lenni, másrészt elgondolkodtam, hogy ha nem egy semleges, vagy nem egy „jó” cél mentén kiabálnának ennyire egyhangúan, vajon nem lenne-e nagyon félelmetes.

Korea győzött, két gólt lőttek, egyet kaptak. A meccs rendkívül sportszerű volt, még annál is sportszerűbb, mint amilyen az északkelet-ázsiaiak játéka általában. Gyanús is lett egy kicsit nekem ez a nagy udvariasság, mígnem rájöttem, hogy nem csupán a győzelem számít, sőt, elsősorban nem az, hanem a morális győzelem, a sportszerűség, ami ebben a kultúrkörben jóval nagyobb érték, mint egy bármi áron kierőszakolt végeredmény.

Hümmögtem egy sort, és persze elindult az agyam, hogy is megy ez a gyűlölet dolog, miért kell, és meddig kezelhető.

Rájöttem, figyelembe véve sűrűre sikerült életem eddigi tapasztalásait, hogy gyakorlatilag minden országnak, illetve azon belül, kisebb közösségnek van ellenségképe, még a homogén társadalmakban is.

Úgy tűnik, az emberi psziché igényli az indulatainak ilyen jellegű levezetési lehetőségét, azaz utálni kell valakit, valamit, máskülönben nem tudunk megszabadulni a felesleges feszültségtől.

Idáig a dolog nem más, mint tudomásul veendő tény. A probléma a mértékkel, és a mikénttel van.

Itt ugyan nagyon utálják Japánt, és Japánban nagyon utálják Koreát, de az egyik legnagyobb turista és gazdasági forgalmat bonyolítja a két ország egymás között, és ha segíteni kell egy japánnak, mert nem talál valamit, természetesen ugyanúgy segítenek neki, mint bármely más külföldinek segítenének. Japánban ez pontosan ugyanígy van, a gyűlölet eszköz, Japán részről eszköze a súlyos társadalmi, és kormányválság elfedésének, megerősíti az összetartozást, ami egy természet katasztrófákkal igen gyakran sújtott sziget esetében növeli az összetartást, a harci szellemet, ami szükséges ott a mindennapok túléléséhez.

Korea esetében egy kis önsajnálat amit a koreaiak amúgy sem vetnek meg, némi áldozat szerep, amit szintén kedvelnek tudat alatt, valamiért a koreaiak szeretnek egy kicsit szenvedni, ha épp nincs miért, akkor még mindig ott van a japán megszállás emléke, és az úton, útfélen látható széken ülő lány szobra, ami az elhurcolt, megerőszakolt, prostituálttá tett nők emlékére készült, azon lehet siránkozni, meg elemezni a japán történelem tankönyveket, hogy lám, még mindig hazudnak éjjel, nappal.

No nem mintha ez nem lenne igaz, de akkor is van a valós tartalom mögött egy látens pszichés igény a szenvedés legalizálására, mert a koreaiak titkon azt hiszik, hogy nem érdemlik meg azt, amiben élnek, ezért szenvedtetik magukat, hogy „kiérdemeljék”. Mindazonáltal a jelenség bőven a tűréshatáron belül van Koreában, és mintha Japánban is csak időnként lángolna fel, a nacionalizmus többi jelképével együtt.

Németország lakossága esetében ez megint másképp jelenik meg. Ott már óvodás korban arra nevelik a gyermekeket, hogy szégyellniük kell magukat a náci Németország által elkövetett bűnökért, és emiatt muszáj abszolút liberálisnak lenni, mindent és mindenkit el, és befogadni, mert fizetni kell a bűnökért. Ugyanakkor a német is csak ember, és mint ilyen, egy időzített bomba, nem véletlen, hogy a kiszámítható, kellemes jólét ellenére annyit isznak, mint a gödény, szorongók, stresszesek, kényelmetlenül, a komfortzónájukon kívül érzik magukat a saját országukban, mert az utcán, az orvosnál, a boltban és mindenhol rengeteg a külföldi, illetve rengeteg az olyan külföldi, aki magasról tesz a német viselkedési normákra, szemetel, hangos, udvariatlan, koszos, szabályszegő, csaló, bűnöző. De a németek emiatt nem szólnak, meghúzzák magukat ha egy népes család megszállja az orvosi rendelő váróját, és úgy ülnek le, hogy nyolcan elfoglalnak minimum tizenöt széket, kiabálnak egymással, míg a helyi lakosság suttog, vagy újságot olvas, mert a kultúrájában modortalanság hangoskodni, és másokat nem figyelembe véve viselkedni.

Felnőtt egy generáció idő közben, akik már nem feltétlenül érzik, hogy felelősek lennének a II.Világháborúban történtekért, és nem tetszik nekik, hogy kilopták alóluk az országukat, veszélyben a „tea und kuchen”, a közbiztonság, a nyugalom.

Az ablakomból láttam tizenéves gyerekeket menni hazafelé egy, egy átmulatott éjszaka után. Bizony előfordult, hogy valamelyik elhányta magát. Kivétel nélkül minden alkalommal feltakarították közösen, náluk ez a minimum. Ebbe pedig nagyon nem illik bele a kocsi ablakán kihajított műanyagpohár, és cigarettacsikk, hogy csak egy felszínes példát mondjak a különböző kultúrák együttélésének problémájáról.

A növekvő feszültség Németországban már akkor érezhető volt, amikor hat évvel ezelőtt odaköltöztünk, és azóta ez csak fokozódott.

A mi környékünkön a sützenfest elnevezésű attrakció adott lehetőséget az idősebb generációnak némi militáns viselkedésre, amit ők nagyon kedvelnek, bárki bármit mond. Ez gyakorlatilag agyaggalamb lövészeti verseny, de az a legelhanyagolhatóbb része, fontosabb ilyenkor a talpig katonásba öltözött kardcsörtetős tűzoltózenekari felvonulás, és a mértéktelen mennyiségű alkohol fogyasztásával együtt egyre furcsább dalok közös éneklése, ami egy idő után kimondottan félelmetes tud lenni olyan gazdasági bevándorlók számára, mint amilyenek mi is voltunk. Ezekre az eseményekre persze nem hívnak külföldit, a dorfhausban zajlanak, másnapra el is van takarítva, csak a rossz szájíz marad az idegenben, bennük meg a megkönnyebbülés, kiengedték, aminek ki kellett jönnie. A fiatalok azonban nem járnak sützenfestre, ciki. Nekik az iváson kívül nemigen van más, ahol levezessék a feszültségüket, az ellenségkép nem megengedett, ezért biztos vagyok benne, hogy rövidesen, igen nehezen kezelhető feszültségekkel kell majd az országnak megküzdenie.

Ugyanez a probléma kisebb Hollandiában, mert bár a „néger” szóért bevisz a rendőr, de a társadalom mégis hangot adhat az elégedetlenségének a közel-keleti bevándorlók kapcsán, kedvére utálhatja a németeket, és a flamandokat is, van is bennük jó adag felsőbbrendűségű érzés a II. Világháborúban játszott szerepük miatt, ráadásul azzal is tisztában vannak, hogy részben a gyarmatosításuk levét isszák, és különben is vikingek, az európaiak közül egyik olyan nép, amely kevéssé veszi komolyan az életet, még akkor is, ha ők is imádják kockásra nyírni a bokrokat, és szinte ehetetlenek az ételeik, vagy talán épp ezért. Ráadásul, mivel a kultúrájuk olyan vegyes, amilyen a gyarmatbirodalmuk volt, alapvetően toleránsabbak másokkal szemben, bár ennek a toleranciának azért mostanság feszegetik a határait a Németországba kontroll nélkül beengedett tömegek, akik a Schengeni zónán belül természetesen szabadon mozognak.

Félreértések elkerülése végett az írásom nem menekült, és nem is migrációellenes, magam is gazdasági migránsként élek jó ideje.

Az ellenségkép szükségességét, annak kezelését vélem fontos szempontnak egy társadalom egészségét megítélendő, sok egyéb faktor mellett, mint például, hogy bánnak a haszonállatokkal? Hogy bánnak a fogyatékos embertársaikkal? A gyerekekkel? Az idősekkel? A hajléktalanokkal? Ezer és egy olyan terület, ahol minden propaganda ellenére azonnal látszik az igazság.

Mikor én kisgyermek voltam, a magyarok nagyon utálták a románokat, és rendre megsértődtek, ha a külföldiek összekeverték Budapestet Bukaresttel, ma már sokan örülnének neki, mert már ott is jobb. De nem ez az oka annak, hogy alábbhagyott a két nép közti gyűlölet. Naiv módon arra számítottam anno, hogy Románia EU tagságával Trianon, mint olyan majdnem megszűnik problémának lenni, hiszen jövünk, megyünk szabadon, Erdély Erdély, nem lesz határ, és különben is aki magyar, az magyar, ezen a határok átrajzolása nem változtat, ámbár magyarnak lenni nem érdem, nem is átok, szimplán egy állapot, elkerülhetetlen következményekkel, mint amilyen a kovászos uborka bárhol való elkészítésének képessége, és az idegbaj, ha a skót ismerős a gulyást a sütőbe teszi, négy doboz sűrített paradicsomkonzerv kíséretében, utána még meg is dicséri amit alkotott, és elmeséli, hogy tudtam-e, hogy Ez magyar….

Ehhez képest van határ, de nem annyira a románok és a magyarok között, sokkal inkább az anyaországi magyarok, és az erdélyi magyarok közt. Ezt a feszültséget természetesen a mindenkori hatalom szította, és nem feltétlen a Fidesz kizárólagos felelőssége, de ők is lapátoltak arra a máglyára rendesen.

Másrészt azért nincs szüksége külső ellenségre a magyaroknak, mert kitűnően megtalálják azt országon belül. A minap olvastam egy rövid kis írást Esterházyval kapcsolatban, akit a kulturkampf egyik fő áldozatának szán a hatalom, Parti Nagy Lajos mellett például, akinek az írásait személy szerint én igen, igen kedvelem, a diktatúrák pedig nem szeretik a humort, és a fákat, ezt tudjuk jól.

Ez az írás egy Fideszes tollából került ki, nemzetellenes, liberális koszoszsidónak titulálva a neves írót, amire a rokon lelkek megpróbálták az eredeti írást überelni, és olyan válogatott átkokat szórtak az elhunyt íróra, aztán már mindenkire, hogy úgy éreztem, nyilván egy zárt intézet honlapján járok, de nem, ez egy volt a millió Facebook bejegyzésből, amin volt több száz kedvelés, halomnyi hozzászólás.

Nem vagyok róla meggyőződve, hogy az úri közönség valaha, egy sort is olvasott volna Esterházytól, de ez láthatóan senkit sem zavart.

Ahogy a másik oldalon sem egyszer fordul elő Orbán cigányzsidózása, vagy a katolikus papság úgy általában pedofillá nyilvánítása, és egyéb finomságok.

Persze ez aztán nem áll meg itt, nem kell ma már különböző politikai térfélen állni ahhoz, hogy az emberek gyűlölni kezdjenek, elég hozzá egy picit felfelé ívelő ismertség az online világban, de sokszor az sem kell, elég online lenni, hogy az embert minden ok nélkül elküldjék melegebb éghajlatra, vagy vitassák a nemzeti hovatartozását, a tehetségét, bármit.

Olvastam, hogy egy híres toxikológus felmondott lelkiismereti okokra hivatkozva egy nagy kórház sürgősségi osztályának éléről, mert sem a tárgyi, sem a személyi feltételek nem felelnek meg a betegellátás minimumának sem. Másnap az aktuális miniszter azonnali hatállyal kirúgta. Én kilépek, mert nem tudom tovább nézni, hogy emberek halnak meg a sürgősségin, ahol főnök vagyok, másnap kirúgnak. Vicces.

A reakciók meglepőek. Egyetlen olyan hozzászólást sem olvastam, hogy igen, ideje volt, másoknak is ezt kéne tenni, jobb későn, mint soha, mindenki álljon fel, akit lehetetlen munkakörülmények között köteleznek munkavégzésre, akik emberéletekért felelnek, de bárki, aki nem tudja ellátni a feladatát, mert nem biztosítja hozzá az állam vagy a munkáltató a szükséges feltételeket.

Ellenben rengeteg olyat olvastam, hogy késő, meg, hogy te ilyen, olyan, hány embert öltél meg, és azt követően elszabadultak az indulatok, az orvos lett a felelős Magyarország minden egészségügyi problémájáért, három perc alatt döntött a sorsa felől a nép, aki valamikor csüngött a szavain, na ezért veszélyesek a rajongók.

A gyűlölet egy finomabb megnyilvánulása, a barátnő. Az online barátnő, vagy barát, aki kezdetben lájkol, figyel, dőlnek a szívecskék, majd egy picit kritikusabbá válik, aztán egy picit még, aztán már süt a rosszindulat minden megnyilvánulásából, de nehéz tőle megszabadulni, ha megteszed, despota vagy, és olyan ember, aki csak a téged tömjénezőket hajlandó maga körül elviselni.

Számos sikeres ismerősöm vergődik, hogy online engedje, vagy ne engedje az őt utálók jelenlétét, félreértve a szólásszabadságot, és a liberalizmust, ami nem egyenlő azzal, hogy hagyom tönkretenni a magánéletem álbarátok irigy, buta és gyűlölködő magatartása által.

Látszólag apró dolgok ezek, és én ki tudom kapcsolni Magyarországot, csak egy gomb a számítógépemen, és kész. De mi van azokkal, akik 24/7 ebben élnek? Akiknek a boltban nem köszönnek, akik órákig állnak sorban a postán, hogy aztán egy frusztrált alkalmazott megsértse őket, netán a lehúzhatatlan ablakú, ám nem klimatizált tömegközlekedés résztvevői, vagy kerülgetik a mozgássérült helyeken keresztbe parkoló drága autókat, mert azoknak szabad, elmennek a rendelőbe a megadott időpontra, hogy aztán 8-1o órát még várjanak, végül egy agyonhajszolt orvos valahogy ellássa őket, és még hosszan, hosszan sorolhatnám minek van kitéve ma majd minden Magyarországon élő középosztálybeli ember. Ezek után ne lennének feszültek, idegesek, frusztráltak, és ezek után ne ugranának egymás torkának a Facebookon? Ugyan kit érdekel, hogy aznap Mészáros Lőrinc mennyit lopott a főnökének, ha ott van az ellenség, aki az orvos, a boltos, a postás, a kalauz, a biztonsági őr, a parkolóőr, a kolléga, a másik szülő, a szomszéd meg a kutyája, a migránsok, de kiváltképp a pirézek, mert róluk tudni való, hogy igen veszélyesek…

Magyarország, a felsorolt példákkal szemben egyre inkább önmagát gyűlöli, ellenségképe a másik magyar, a zsidó magyar, a cigány magyar, a tehetséges magyar, a sikeres magyar, a határon túli magyar, a külföldön élő magyar, a magyar.

Ebből az következik, hogy Magyarország mentális állapota alig lehet már ennél is rosszabb, bár ezt mondjuk lassan tíz éve, aztán mégis csak van lejjebb.

A jó hír, hogy mint mindennek, ennek is vége lesz egyszer, a tragédia egy idő után tragikomédiába, majd komédiába fordul, azt a pillanatot kell kivárni, míg ez megtörténik, míg az emberek elkezdenek magukon nevetni, mikor már akkora lesz a gyűlölet, hogy bekapcsol a védekező ösztön, és viccet csinál a katasztrófából. Akárhogy is, nagy jövőt jósolok a Kétfarkú Kutya pártnak, vélhetőleg ők azok, akik hamarabb átélték ezt a katartikus élményt, mint a társadalom többi tagja.

Ha a humor erőre kap, a diktatúra megtörik, a diktátorok sajátja a humorra való képtelenség, a nagy, sík terek, a monumentális építészet, az önirónia teljes hiánya.

Ha van fegyver, amivel legyőzhetőek, akkor az mindenképp itt keresendő, és az összekapaszkodó kevesekben, akik nem adják fel a mások iránti lojalitást akkor sem, ha ez ma már törvényszegés.

Nem csodálkoznék, ha hamarosan a nevetés is az lenne.

A 92 éves anya 68 év után ölelhette meg újra fiát

0

Sírva ölelkezett anya és fia a Gyémánt-hegységben Észak-Koreában. Utoljára 1950-ben látták egymást amikor kitört a háború a két Korea között. A most 72 éves fiú Északra került, édesanyja Délen maradt.

Bár a két Korea fegyverszünetet kötött egymással 1953-ban, de a határ megmaradt. Civilek csak nagyon nehezen léphetik át. Most is egy csúcstalálkozó kellett ahhoz, hogy 89 koreai család egymásra találhasson egy üdülőhelyen a Gyémánt-hegységben, Észak-Koreában. Mun Dzse-in dél-koreai és Kim Dzsongun észak-koreai elnök Panmindzsonban a fegyverszüneti vonalon egyezett meg abban, hogy újabb szétválasztott családok láthassák egymást hosszú idő után. Több mint 57 ezer család vár ilyen találkozóra a két Koreában. Közülük most 89 család újra élvezhette a viszontlátás örömeit.

Ri Szung Csol négyéves volt, amikor utoljára láthatta az édesanyját. Azóta Észak Koreában él, és nem nagyon bízott abban, hogy újra találkoznak. Édesanyja, aki idén már 92 éves, maga is már szinte feladta a reményt. Nem annyira maga miatt, hanem, mert a fiát féltette. Észak-Koreában fiatalon halnak meg a férfiak – nyilatkozta az édesanya, akinek fia most 72 éves. A katonai szolgálat tízéves a világtól elzárkózó Észak-Koreában, ahol szinte minden pénzt a hadsereg kap. Emiatt gyakran éheznek a civilek, akiknek az egészségügyi ellátása sem a legjobb.

Mégis mind a ketten megélték a nagy napot. A fiú megismerkedhetett két húgával is, akik azután születtek, hogy ő elvált édesanyjától. A két Korea között semmiféle levelezési kapcsolat sincs, ezért a családok nem tudnak semmit egymásról, ha a háború szétválasztotta őket az ötvenes évek elején.

A szétválasztott családok most abban bíznak: folyamatosak lesznek az ilyen találkozók. Éppúgy, mint a csúcstalálkozók a két Korea vezetői között. Nemrég jelentették be Phenjanban és Szöulban, hogy szeptemberben újabb csúcstalálkozó lesz a két elnök között. Ezúttal a dél-koreai elnök ellátogat Phenjanba. Ez lesz már a harmadik csúcstalálkozó.

Dél-Koreának kulcsszerepe volt abban, hogy létrejött a találkozó Donald Trump és Kim Dzsongun között júniusban Szingapúrban. Phenjanban arra számítanak, hogy még az idén újabb amerikai-észak-koreai csúcstalálkozó lesz, hiszen az első nagy diplomáciai siker volt mind a két fél (bár sokkal inkább Észak-Korea) számára. A háborús feszültség lényegesen enyhült, ezért a szétszakított koreai családok joggal reménykedhetnek abban, hogy a jövőben nem kell 68 évet várni arra, hogy egy anya újra láthassa fiát, akit négyéves korában hagyott el a háború miatt.

Koreai mindennapok – rakéták, oktatás és kutyahús

Észak-Korea a napokban megkezdte egy kulcsfontosságú rakétakilövő, és műhold fellövő állomás elbontását. Nem történt erről bejelentés, a műhold felvételek elemzésekor derült ki, majd azt tegnap Trump elnök is visszaigazolta egy sajtótájékoztatóján.

Rejtélyes repülőgép forgalom bonyolódik Észak és Amerika között, erről nem beszél egyik érintett fél sem, éjjel jönnek, mennek, de úgy tűnik valahogy elérték, hogy elkezdődjön a tényleges leszerelés Észak-Koreában. Ma dől el Pánmundzsamban, hogy vajon megrendezik-e valóban a szétszakított családok közti találkozót, ahogy arra Kim Dzsong Un ígéretet tett. Tegnap a déli tárgyalófél említette, hogy könnyen elképzelhető, hogy a békeszerződés teljes, és minden résztvevő által aláírt változata létrejöhet még a teljes leszerelés előtt, amennyiben erre Észak-Korea is hajlandóságot mutat,

Déli források arról számoltak be, hogy Északon sajnos a rendkívüli időjárás humanitárius katasztrófát vetít előre, a segélyszervezetek készen állnak a beavatkozásra, az államnak nincs pénze, Kim hiába áll Si Dzsin Ping befolyása alatt, az éhező népnél nagyobb fenyegetés nincs számára, vélhetőleg ezzel ő is tisztában van, ezért kezdték el bontani a rakétakilövőt.

Tombol a hőség továbbra is, a vetemény haldoklik, a gyümölcs megég, hiába van őrült pára, nem esik, megy minden tönkre. Éjjel több tűz is volt, mind elektromos berendezésekben keletkezett, sebesültek is vannak, hősök is, szerencsére halottak nincsenek.

Egy férfi agyonütött egy macskát, mert állítólag zavarta a hangja. A nemrég bevezetett, új állatvédelmi törvény értelmében ma reggel letartóztatták, előzetesben van. Egy kutyatenyésztő már kapott letöltendő börtönbüntetést állatok nem megfelelő tartása miatt, pedig ő nem vágta le a kutyáit, hanem PET-nek tenyésztette őket, de csődbe ment, ezt követően nem gondoskodott az állatokról, akiket végül állatvédők mentettek meg. Mun Dzse In elnök nagyon szeretné elérni, hogy tiltsák be a kutyahús fogyasztását az országban, de a vidéki öregek ebben egyféle Amerika ellenességet látnak, ezért ragaszkodnak hozzá, ugyanakkor a népesség döntő többsége már rég nem fogyaszt kutyahúst, tehát valóban megérett a helyzet ennek az idejétmúlt szokásnak a felszámolására.

Sejtésem szerint akkor lesz ebben konszenzus, amikor az utolsó amerikai katona is elhagyja majd a Koreai- félszigetet. Erre az utóbbi időben Kim Dzsong Un is utalt, szerinte a Koreai félsziget atomfegyvermentessé tételébe beletartozik Dél-Korea is, és ezzel nagyon nem lehet vitatkozni, igaza van. A déliek ugyan saját atomfegyverrel nem rendelkeznek, de az Amerikai hadsereg tart itt ilyesmit. Továbbá, ha Amerika nem csupán az atomfegyverek megsemmisítését várja el Észak-Koreától, hanem a rakétákét is, neki is el kell távolítania délről a rakétákat, sőt, elméletileg a déli hadseregnek sem lenne szabad legyen ilyen, de ezt Észak nem forszírozza, tekintettel Japánra, akinek annyi dúsított uránja van, amennyiből bármikor atomfegyver készíthető, ha már nem készült, ki tudja, és Kína ősellensége, tehát azt, hogy Dél-Korea védtelen legyen Japánnal szemben, senki sem szeretné.

A koreai-japán ellentétnek egy roppant sajnálatos mellékzöngéje, hogy egy japán kislányt a koreai kommentelők porig aláztak, egy K-POP tehetségkutatóban. A gyermek látta a műsorba érkező kommenteket, sírva fakadt, a szereplése félbeszakadt. Ennek egyrészt a két ország között fennálló súlyos problémákkal terhelt kapcsolat az oka, másrészt pedig a koreai fanok elvakultsága, akik maguk is többnyire tizenéves gyerekek, akik az iskolai, otthoni stresszt így vezetik le, fan és ellenfan klubokba tömörülve. Nem egy koreai celebet kergettek már öngyilkosságba, tevékenységük nem korlátozódik a japánokra.

Ennek a társadalomnak az egyik legnagyobb betegségére világít rá ez a jelenség, jelesül az oktatási rendszerre, ami egyik oldalról a világ élvonalában tartja Koreát, a másikról viszont a rendszer nyomását elviselni képtelen tizenévesekből valódi deviánsokat hoz létre, ami idővel a többségnél elmúlik, de van akinél nem, ebből voltak már gyermekek által elkövetett gyermekgyilkosságok is. Nagy erőfeszítések folynak az oktatási rendszer megreformálására, ám a legnagyobb ellenzői ennek maguk a szülők, és a millió magániskola, akik segítenek a gyerekeknek felkészülni délután, ez egy hatalmas iparág Koreában. Meglátjuk merre billen a mérleg nyelve, egyre több az elégedetlen szülő is, elképzelhető, hogy mégis csak sikerül majd megreformálni az oktatást.

Egy másik nagy baleset is történt, Laoszban, az SK csoport által épített gát beszakadt, elöntött hat falut, vélhetőleg több százan haltak meg, míg az ott dolgozó 51 koreait kimentették. Ez így igen nagy probléma, míg a helyiek meghalnak, a halálukat okozókat megmentik, nem helyes, minimum részt kellett volna venniük a mentésben, vagy utolsóként hagyni el a helyszínt, de így nem lehet.

Állítólag jön egy tájfun, ami Japánon biztosan átvágtat, de, hogy utána ellátogat-e hozzánk, abban még csak reménykedünk, ugyanis tájfun nélkül augusztus végéig sem fog mozdulni a forró levegő. Tegnap, mióta csak jegyzik az időjárást, a legforróbb napot és éjjelt mérték, de igaz ez az egész nyárra is, rövid volt a monszun, és túl korán is érkezett, a Tibet feletti forró levegő megakadályozza, hogy a délről ide áramló tovább haladjon, konkrétan csapdába estünk, a forróság és a pára fogságába.

Putyin az észak-koreai recept szerint tárgyalna az amerikai elnökkel

0

Az orosz diplomácia elérte a célját: a két elnök azzal kezdi a csúcstalálkozót, hogy tanácsadóik nélkül, csak a tolmácsok jelenlétében tárgyal. Moszkvában abban bíznak, hogy Putyin sokkal jobban benne van a diplomáciában mint Donald Trump, ezért a személyes kontaktus eredményeképp olyan engedményeket tehet, melyeket tanácsadói elvetnének.

Az oroszok alaposan tanulmányozták a szingapúri csúcstalálkozót amikor Trump és Kim Dzsongun négyszemközt tárgyalt. Elemzőik arra a következetesekre jutottak, hogy a ravasz és jól felkészült Kim Dzsongun lenyomta Trumpot, aki a PR siker kedvéért fontos engedményeket tett. Például azt, hogy leállította a nagy hadgyakorlatokat a koreai félszigeten és környékén.

A hírek szerint Putyin most ugyanerre készül: mosoly offenzívával megkísérli elmélyíteni Amerika és az Európai Unió közötti szakadékot.

Trump az EU számtalan érdekét sértette meg, de a NATO-ban az együttműködés hívének mutatkozik. Az amerikai elnök közvetlenül a NATO csúcstalálkozó után érkezik majd Helsinkibe. A NATO csúcson az orosz veszélyre hivatkozva próbálja meg összeterelni a szövetségeseket. Putyin viszont azt kívánja elérni, hogy mind az USA, mind pedig az EU csökkentse a szankciókat Oroszországgal szemben vagy esetleg szüntesse is meg azokat. Az orosz államfő ezen kívül szabad kezet akar Szíriában, ahol szövetségese, Aszad elnök közel áll ahhoz, hogy megnyeri a hét éve tartó polgárháborút.

Trump ellenfelei Amerikában meg vannak győződve arról, hogy az oroszok valamilyen kompromittáló dokumentummal kézben tartják Donald Trumpot, aki az ő segítségükkel lett az Egyesült Államok elnöke. Ha ez így van, akkor a négyszemközti találkozó feltétlenül Putyinnak kedvez. Washingtonban ugyanakkor rámutatnak arra, hogy a négyszemközti megbeszélés után plenáris ülés lesz, melyen már részt vesznek a tanácsadók is – köztük Jon Huntsman, az USA moszkvai nagykövete. Trump tehát nem tehet túlságosan nagy engedményeket, mert a tanácsadói visszatarthatják őt ettől.

Trumpnak mindenekelőtt PR siker kell, és ez valószínűleg biztosítva van.

A szingapúri csúcs utóélete mutatja, hogy a PR siker nem jelent feltétlenül diplomáciai eredményt is. Mike Pompeo amerikai külügyminiszter legutóbbi phenjani tárgyalásai után Észak-Korea gengszter módszerek alkalmazásával vádolta meg az Egyesült Államokat, a nukleáris leszerelés pedig egy lépést sem haladt előre. Putyinnak is mindenekelőtt PR siker kell, mert népszerűsége otthon – gazdasági gondok miatt- csökken. Helsinki tehát PR sikerre van ítélve, más kérdés, hogy a világ mihez kezd egy olyan Trump-Putyin csúccsal, ahol kezdetben négyszemközt tárgyal egymással az USA és Oroszország elnöke..

Szerintem

Alakul ez, lesz klassz gyülekezési törvényetek is, így uborkaszezonban a Stop Soros után, kell az, mint egy falat kenyér.

Úgy olvasom, hogy két ember politikai célból történő összejövetele már gyülekezésnek számít, szóval csak próbáljátok meg majd egy kávézóban Orbánt szidni a barátnőtökkel, majd felnyom a szomszéd asztalnál ülő fizetett felnyomó, és elvisz a rendőr.

Mellesleg nem hiszem, hogy ez a langyos, szoft diktatúra valami véresen komolyba fordulna, amíg nincs ellenállás minek, ha meg túl nagy lenne az ellenállás, persze csak szombaton, és ha nem esik, meg ha már kinyaralta magát az istenadta, szóval akkor meg loptak már eleget, a közigazgatásban ott ülnek az aknáik, aki utánuk jön, az eleve bukásra van ítélve, négy év se kéne, hogy ismét helyreálljon a langyos szarban üldögélés népszokása.

Következésképp azt hiszem nemigen van más megoldás, mint felébredni, felébredni ebből az állapotból azonban nem könnyű, ahhoz komoly impact kell, azaz a hatalom olyan erős bedurvulása, amire már az is felkapja a fejét, aki egyébként a muskátlis ablaka mögül nézi most a rovásírásos falutáblát, és vasárnaponként mise után gyónni jár, csigázás közben kipletykálja a falu apraja nagyját a többi öregasszonnyal együtt.

Mindig is volt egy ilyen réteg abban az országban, csak korábban Kádárt hallgattak most meg Orbánt a Kossuthon, az ő szempontjukból ez a megszokott, a kezelhető helyzet.

Az ilyen néniknek és bácsiknak valójában nincsenek pártpreferenciáik, van a vezető, aki az apa, az állam, és annak lokális jobb keze, a tanácselnök, akit egy ideje polgármesternek hívnak, a pap, és az iskolaigazgató, meg a téeszelnök, ezek mind ugyanazok akik régen is voltak, vagy azok rokonai.

Ugyan már! Látszik vidékről, hogy pattog néhány borostás fiatal valami interneten, meg olyan tévékben, amit nem is lehet fogni, de ha lehetne se érdekelne senkit?

Anyám is megmondta, hogy a politika mocskos dolog, mert ezek csak veszekednek, és még a szájuk is csúnya.

Mondtam, hogy máshol ezt demokráciának becézik, érti ő, csak nem szereti, nem ebben nőtt fel, nem igen látja át, miért fontos a vélemények ütköztetése egy ország közügyeiben.

Ma olvastam épp, hogy a DK nem demokratikus párt, mert a saját működése nem felel meg a demokratikusan működő pártokénak, bár azt nem tudom, hogy vajon van-e olyan Magyarországon. Egy szellemes hozzászóló azt írta, hogy addig nem is lesz demokratikus párt, amíg Gyurcsány Ferenc nem pártelnökként, hanem tulajdonosként viselkedik.

Persze, én honnan tudnám, hogy milyen párt a DK, és demokratikusan működik-e vagy sem, tulajdonképpen tökéletesen mindegy is, csak ha igaz, akkor ez is egy tünete a társadalom súlyos mentális állapotának.

Mi több, azt is olvastam, hogy a legrasszistább szavazó a Jobbikos után az MSZP-s, ami azért megint csak felvet néhány kérdést.

Itt Koreában, amikor katonai diktatúra lett, még kijárási tilalom is volt, nem csupán a gyülekezési szabadság korlátozása. A nép akkor már nem éhezett, a diktatúrából viszont nem kért, a jólét egy bizonyos fokát elérve megerősödött a polgári öntudat. Jöttek a diák tüntetések, ezernél is több fiatal halála, a tömegbe lövetés, agyonverése az ellenzékieknek, megfélemlítés amúgy ázsiai módon, ami azért egy nagyságrenddel másabb, mint amit bármelyik európai el tudna képzelni.

Az agresszió azonban minél erősebb, annál nagyobb ellenállást vált ki, azaz Magyarországon nem lesz erős, csak a lehetőségét teremtik meg rá, élni nemigen fognak vele, ostobaság is lenne a szempontjukból.

Így viszont logikusan Orbán unokája is trónra kerül majd, nemigen lesz annak érdemi ellenzője.

Hacsak nem hibáznak, ami viszont bőven benne van a pakliban, mert Orbán emberei ugyan ravasz gazemberek, de maga a főnök egy küldetéstudatos ember minden jel szerint, és az ilyen nehezen tűri a kontrollt, sőt, semennyire, önálló ötletei vannak, és félelmetes módon azokat komolyan is gondolja. Itt lehetséges rés a pajzson talán, ezért érdemes életben tartani a különböző ellenzéki csoportokat, hogy ha elkövetnek egy ilyen hibát, a demokráciát akarók maguk felé tudják fordítani a passzív többséget.

Azzal a tévképzettel viszont villámgyorsan le kéne számolni, hogy majd a jelenlegi törvények keretein belül, azokat betartva lehet őket a hatalomból eltávolítani. Ahogy ezt a választások igen szemléletesen bebizonyították, nem lehet. Olyan ez, mintha velem egy amatőr, mindenáron vívásban szeretné lerendezni a problémáját. Nem fog menni, mert én vívtam tizensok évig, igen magas színvonalon, következésképp úgy járna az illető, ahogy a férjem iskolatársa, a nagy professzor, aki beleesett a karácsonyi dekorációba szerény személyem közvetítésével, pedig már akkor is fájdogált a térdem, és csak egy evőpálcika volt nálam, de két fontos dolog az én oldalamon, a rutin, és a tudás.

Tehát ha valaki azt gondolja, hogy az OV-féle törvényi környezetben OV legyőzhető, az épp akkorát téved, mint fent említett osztálytárs.

Orbán emberei tolvajok, a rendszere már közelít a totális diktatúra felé, csak azt kell kivárni amíg valami komolyabbat hibáznak, és akkor egy erőteljes polgári engedetlenségi mozgalommal el lehet őket távolítani, de semmiképp sem szájtépéssel, kizárólag tettekkel. Remélem nem erőszakkal, de valamilyen szinten mindenképp törvényszegéssel.

Utána ott a következő feladat, hogy kik vezessék az országot és merre, vajon mennyi időbe kerül a vidéket felzárkóztatni, vagy ők megint szinte semmit sem fognak észrevenni az egészből, esetleg azt, hogy a rovásírásos táblát leváltja majd a kék EU tábla, és euróban kell fizetni, következésképp minden drágább lesz, a tévében meg műborostás fiatalok fognak érthetetlen dolgokat beszélni, a parlamentbe meg megint ronda szájú politikusok fognak feleslegesen szót csépelni. Mert onnan nézve a demokrácia bizony így fest.

Mi lesz a cigányokkal? Mi lesz azokkal akik származásuk szerint ugyan nem cigányok, de mégis akként kezeli őket a vidék népe, ugyanis ott nem etnikai alapon dől ez el, hanem életmód, és anyagi helyzet alapján.

A barátnőmék házat vettek. Láttam a képeket, javasoltam, hogy legyen egy egyszerű, de kellemes díszléc a plafon, és a fal találkozásánál, mert kicsit egyenetlen ott a felület, az segített volna ezt elfedni optikailag, és a belmagasság is elbírta volna. Azt a választ kaptam, hogy azt aztán nem, olyat a cigányok tesznek a házaikba, és kétségtelen, legutóbbi szociológiai túrámon én is láttam putrit, vörös kerítéssel, a kapu melletti kerítés tetején két oroszlánnal, mer fussa. Szóval semmiképp nem származás szerint van valaki cigánynak minősítve emberek, ahogy zsidónak sem, hanem sztereotípiák és tapasztalatok keveréke alapján.

Velük mi lesz, ki vállalja, és milyen módszerrel, hogy soha többet ne lehessen a szavazatukat krumpliért megvásárolni?

Ki fog elmenni nagyon kis faluba tanítani túlkoros, sérült, súlyosan hátrányos helyzetben lévő fiatalokat írni, és olvasni?

Ezer és egy kérdésem lenne, köztük az, hogy a most büszke nagymagyaroknak ki, és mivel fogja pótolni az önérzetét, bármennyire torz is az a mai formában, aki abban él, annak a szempontjából ez nem látszik.

Itt Koreában élve, tanultam egy nagyon fontos szemléletmódot, úgy mondják, hogy „náme ipcsáng”, és azt jelenti, hogy a másik nézőpontja. A koreaiak ezt véresen komolyan veszik, és minden döntésük, megnyilvánulásuk előtt mérlegelik, hogy a másik ember, vagy embercsoport szempontjából mit jelent az, amit én vagy mi szeretnénk, vajon ők hogy élnék meg?

A világnak ezen a részén nemigen hisznek abszolút igazságokban, tudják jól, hogy mindenki a saját világában él, és csak nagy odafigyeléssel, türelemmel, gondossággal lehet ezeket a külön világokat bizonyos mértékig közös nevezőre hozni.

A megfellebbezhetetlen kijelentésekkel élő, Budapest határain belül gondolkodó megmondóemberek, és ellenzéki figurák soha az életben nem lesznek képesek megszólítani a lakosság nagyobb részét.

Saját mikroklímában élve, okos telefonnal, a legmodernebb számítástechnikai ismeretekkel, több nyelvet beszélve, világlátottan, igen nagy alázat kell ahhoz, hogy a szükséges türelem is meglegyen, és Magyarország egyszer valamikor egy egészséges, sokszínű, és soknemzetiségű társadalom legyen majd.

Szerintem.

Az én népem, az én bűnöm, az én hazám

Mindig azt mondom, hogy nem érdekel, nem tartozom oda, le van ejtve, de azért ez nem teljesen igaz.

Tegnap, mikor megszavazták azt az ocsmány törvényt, tényleg nem érdekelt különösebben, meggyőződésem, hogy most már el kell menni a falig, különben érdemi változás megint nem lesz, ahogy a rendszerváltás idején sem volt.

Viszont amikor a fehér bőrű és keresztény gyökerű emberekről , illetve munkavállalókról olvastam, akkor összeszorult a torkom, ahogy akkor is, amikor láttam azt a képet, amin egy fehér család van feliratozva, hogy “azonos rasszú fiatalok ismerkednek”, meg a kisfiúra, hogy “nincs átoperáltatva”, a többire már nem is emlékszem.

Személyes érintettség ez, persze. Az én családom nem fehér, a gyermekeim félvérek, a férjem ázsiai, apám fehér, anyám is részben, részben mongol, én is mongol folttal születtem, de fehérnek nézek ki, az is vagyok javarészt, bár ezt mostanában kimondottan szégyellem.

Elsős gimnazista volt a fiam, és én bementem minden tetves szülői értekezletre, pedig gyűlöltem azokat, de bementem a gyerek miatt. Nagyon kedvesnek tűntek a tanárok a Budenz József gimnáziumban, franciát tanult a fiam második nyelvnek, mert a német betelt, és az a nő, a franciatanár lett az osztályfőnöke is.

A magyar tanár szélsőjobbos volt, nem hiszem, hogy akkor a Jobbik már létezett, de az igény erős volt rá. Persze, okosak a gyerekeim, ahogy általában a különböző rasszok keveredéséből születettek, szépek is, nem volt velük semmi baj, de valahogy mégis szúrta a szemét a létezésük néhány tanárnak. Nem voltak nyíltan rasszisták, ugyan! Csak olyasmi hangzott el órán, tollbamondáskor, hogy “kisfiam neked nem okoz gondot magyarul írni?”

Akkor még a gyerekek csak vendégségben jártak itt, alig beszéltek koreaiul, Magyarországon születtek, ott éltek, ott nőttek fel, és én vagyok az anyjuk. A tanárnő ezzel tökéletesen tisztában volt, és mégis megkérdezte. Pici, apró szúrások történtek, de ilyesmiből nem kell sok, a gyerekek hamar ráéreznek az ellenszenvre, és máris megvan, hogy miért kell valakit utálni, kiközösíteni, megalázni. Akkor a fiam már hosszú évek óta taekwondózott, nyaranta Koreában. Itt levizsgázott egy danra, hol máshol, ha nem Koreában, ahonnan ez a harcművészet származik. Néhányan örültek, a többség a klubban irigy lett. Érdekes módon nem a gyerekek, a felnőttek. Az edző, a helyettese, más felnőttek. Azt mondták nekem, hogy gratulálnak, de rövid idő elteltével a fiam nem akart edzésre menni, holott korábban imádta.

Kiutálták maguk közül negyvenes felnőtt férfiak a gyereket, mert nekik hosszabb időre volt szükségük ugyanazon teljesítmény elérésére, mint a fiamnak. A kislányomat egy fiú hetedikben fogdosni próbálta. Ő akkor még Rózsadombra járt, a Törökvészi úti általános iskolába. Nem engedte, de a gyerek nagyon erőszakos volt, ráadásul a többi lányt ez nem zavarta, így még erőteljesebben próbálkozott, nem kellett volna. Megfogta a lányom a fejét, és egyszer, de jó alaposan, beleverte az ajtóba. Az ajtó kiszakadt, az akkor 18o centis fiú orra eltört, egy foga kiesett. Hiába tanúsította az osztály többsége, hogy a gyerekem csak magát védte, ki akarták rúgni, behívattak és azt mondták, hogy a “gyerek ne vigye be az ázsiai kultúráját az iskolába”.

A javítást ki kellett fizetni. Elhoztam, mentünk másik iskolába, ott jobb volt, egy évig, aztán gimnázium, és kezdődött minden elölről. Apám beteg lett, vidékre költöztünk közben. Minden hónapban cirkusz volt a MÁV bérlet vásárlásakor, mert nem tudták, és nem akarták leírni a nevüket. Minden áldott nap, ugyanaz az ellenőr, ugyanazon az agresszív, arrogáns hangon, csak az én gyerekeimtől kérte el a bérletet, esténként a helybeli neonáci huszonévesek kiabáltak az iskolából hazaérkező kislány után, hogy “adok pénzt, jössz baszni?”. Legtöbbször futva jött az állomásról, sokszor sírva.

Én akkor Budapesten dolgoztam, a férjem Svédországban, anyám ugyan mit tehetett volna egymaga. Voltak barátaik, persze. De sokkal több ellenség, akiket még csak nem is ismertek. Gengekbe tömörültek a helybéli fiatalok, voltak cigányok, és neonácik. Voltak, akik nem akartak bandákat, és valahol a semmi közepén az én gyerekeim, akik megpróbáltak beilleszkedni, a siker legkisebb reménye nélkül. A fiam egész apró betűkkel kezdett írni, akkor már két danos volt, a másodikat is Koreában tette le, Magyarországon nem volt hajlandó taekwondózni többet, meghúzta magát, félt, érzékeny, sérült lelkű gyerek lett, míg a lányom épp ellenkezőleg, csak azért is megvédett mindenki mást, aki gyenge volt, mint valaha ő, nem engedte, hogy bárki bántsa őket.

Aztán egy nap négyen jöttek ellene, felnőttek, és kis híján megölték. A fejét rúgták Martens bakanccsal, elájult, bele az árokba, azt hitték talán, hogy vége, ott hagyták. Akkoriban történt, hogy az egyik zaklató anyja bement a polgármesterhez, hogy “vegyék el tőlünk a magyar állampolgárságot, mert nem vagyunk rá méltók”. A postaládánkba szemetet és döglött madarat dobáltak, apám meghalt, egy rokona, egy ismerőse, egy állítólagos barátja sem jött, hogy kifejezze a részvétét, két koreai pap búcsúztatta a kérésemre.

Eljöttünk, hogyne jöttünk volna el. És ez már nem számít, és tényleg nem fáj, több, mint tíz éve magunk mögött hagytuk Magyarországot, soha nem vágytam vissza, egy pillanatig sem volt honvágyam, gondolom érthető. Ma felmerült, pont itt a Facebookon, hogy legyek büszke a hazámra, jót nevettem rajta. Igazából, mikor ilyeneket olvasok, nem is a régi történéseket élem újra, hanem azt érzem, hogy talán más gyerekek, más szülők, és más nagyszülők most élik át azt, amit nekünk kellett. Talán mert homoszexuális a gyerekük, talán mert félvér, mint a mieink, talán mert cigány, vagy bármiben más, és mint ilyen, gyengébb, támadhatóbb, a horda pedig meg fogja támadni minden esetben, hiszen így működik, lám, hogy félnek a migránsoktól azok, akik soha nem láttak még bevándorlót, vagy menekültet, lám az elhíresült pirézes kísérlet is milyen eredménnyel járt, és az arab számok?

Nagyon sok ismerősömnek ez szomorú, meg kellemetlen, és sajnálja, de soha nem élte át, mit jelent kitaszítottnak lenni, és mennyire szörnyű úgy az élet minden egyes pillanata, amit odakint, más emberekkel kell tölteni. Mindkét gyerekem lelkileg súlyosan sérült, ahogy nem véletlen, hogy a 61 éves korában Magyarországról eljött anyám azóta egyszer sem ment vissza, még látogatóba sem. A férjem nagyon sok mindenről nem is tud, egyszerűen szégyelltem elmondani, mert az én népem, az én bűnöm, az én hazám…..volt.

Itt tartunk most

Donald Trump amerikai elnök tegnapi utolsó tweetjében azt írta, hogy mégis megrendezik a szingapúri találkozót közte, és Kim Dzsong Un között az eredeti időpontban, illetve amennyiben szükséges, úgy egy későbbi időpontban.

Ehhez, sejtésem szerint a golfpályára menet, még hozzátette az újságírók gyűrűjében, hogy „everybody plays games, you know, you know better than anybody”, közben láthatóan roppant elégedett volt önmagával. Tehát azt mondta igen önelégült mosoly kíséretében az újságírói kérdésre, hogy “mindenki játszik, te tudod, jobban tudod, mint bárki”. Ez a megjegyzése egészen nyilvánvalóan arra utal, hogy a fejléces levélpapíron megfogalmazott levél Kim Dzsong Un részére, egy blöff volt, ami viszont működött, amennyiben a reakciók alapján azonnal tudni lehetett, hogy ki, hol áll a történetben.

A szingapúri találkozó lemondását követően, Japán miniszterelnöke, Sinzó Ábe rögvest közölte, hogy Dél-Koreának és az ENSZ-nek még nagyobb nyomást kell gyakorolnia Észak-Koreára, szoros szövetségben az Amerikai Egyesült Államokkal. Japánnak nem érdeke a félsziget békéje és együttműködése, mert a két Korea együtt minden szempontból erősebb, mint Japán.

Kína sajnálkozását fejezte ki, bár ez inkább amolyan kincstári sajnálkozás volt, és kikérte magának, hogy ő lenne a felelős a béketárgyalás meghiúsulásáért, ahogy azt Trump említette, pedig de. Részben legalábbis, ugyanis a nagy és örökös párttitkár, Si Dzsin Ping nem kis nyomást helyezett Kim Dzsong Unra, akinek a realitásokat figyelembe véve, az egyetlen jelenlegi köldökzsinórja az életben maradáshoz, Kína.

Fogy a pénz az ENSZ szankciók okán, és hiába szeretne Dél segíteni, még nem teheti, hiszen akkor megszegné azt, amit maga is megszavazott az Egyesült Nemzetek Szövetségében.

Tehát Kim Dzsong Un és Észak-Korea igen nagy mértékben függ Kínától, arról nem beszélve, hogy az északi lakosok jelentős része közvetlenül, vagy közvetve a Kínából csempészett fogyasztási cikkek kereskedelméből él. Egy mozdulattal beszüntetheti ezt Si császár, és akkor bizony a saját népétől retteghet majd Kim.

Si Dzsin Ping azért akadályozta a maga módján a tárgyalást Kim és Trump között, mert úgy érezte, hogy a kereskedelmi háborúban jelenleg többet adott Trumpnak, mint amennyit kapott; legutóbb igen komoly gesztust tett, amikor beruházásokat ajánlott Amerikának Kínában, továbbá azt, hogy jelentősen visszafogja az USA-ba irányuló exportját.

Si nem bánja, ha Észak-Korea prosperáló, Déllel akár egy ország is lesz, sőt, kényelmesebb a számára, mint egy potenciális háborús góc a közvetlen szomszédjában.

Még az ellen sem volt kifogása, amit Kim javasolt, hogy amerikai magánbefektetők jelenjenek meg Észak-Koreában, azonban az új amerikai külügyminiszter, Pompeo által emlegetett Marshall terv már nem fért bele abba az Amerikától egészséges távolságtartás politikájába, amit ő követ.

Trump ismételt ígérete, miszerint részletekben kivonná a katonáit Dél-Koreából, tetszett neki. Az, hogy a béke által a THAAD rendszer szükségtelenné válik, szintén. A két Korea potenciális uniója is, de Amerika, mint állam jelenléte Északon, már nem. Tehát Trumpnak engednie kell valamit a külkereskedelem terén, és távol tartania a katonáit a félszigettől, továbbá elállni bármilyen állami belépéstől Észak-Korea infrastrukturális fejlesztésébe, de pénzt nyugodtan adhat.

Putyin visszafogottan sajnálkozott, látszott rajta, hogy az elúszni látszó déli irányú földgáz- és kőolaj-vezeték nem esik jól neki, de azért ez a térség jelenleg Oroszország számára nem kulcskérdés.

Dél-Koreában kimondott pánik alakult ki,

itt két napja a csapból is elemzések folynak, mindenki beleélte már magát a békébe, abba, hogy felmentést kap az ország az Amerikába történő exportra kivetett szankciók alól, hiszen az Északkal való megegyezés esetén Trump erre tett nyilvánosan ígéretet, miként abba is, hogy beruházhatunk Északon, meg szabadon átmehetünk majd, és egyszer majd egy ország lesz megint a két Korea.

Most, hogy Trump 24 óra alatt felbolydította a világot, majd ismét tárgyalni akar Kimmel, még nem jött szinte sehonnan reakció, sőt, Mun Dzse In, dél-koreai elnök sem hívta fel Kim Dzsong Unt a forró dróton, pedig az már él.

Egyelőre mindenki visszafogott, és kivár.

Észak-Korea a tegnapi nap folyamán három magas rangú képviselője által tudatta Amerikával, és a világgal, hogy a bírálatai ellenére, ő tárgyalni szeretne Trump elnökkel, szó szerint „bárhol és bármikor”, és hogy „elkötelezett az atomfegyverek leszerelését illetően, az észak-koreai nép jóléte érdekében, az eddigi tárgyalási szándéka semmiben sem változott.”

Mindazonáltal ott van a képben Pence alelnök, John Bolton külügyi tanácsadó, akiről kiderült, hogy este tíztől éjfélig beszélt Trumppal, mielőtt az megíratta a szingapúri találkozót lemondó levelét. Egyikőjük sem békepárti, sőt… Bár Pence fegyelmezettebb, Bolton kimondottan utálja a koreaiakat, sokszor vett részt kudarcba fordult tárgyalásokon Kim apjával, nagy szakértőnek számít észak-koreai ügyekben, bár én inkább tartom nagy szarkeverőnek.

Tehát a show folytatódik, a résztvevők egy picit próbálják magukat moderálni, és mi, a félsziget lakói a magunk hite szerint imádkozunk a békéért.

FRISS HÍREK

Törött tükör...

Színház-beda...

Teljes front...

Mit akar Put...

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK