horthy Archives › Független Hírügynökség

Pazar ötlet, „kis” hibával

Bauer Tamás

-

2021-05-07

Politikailag eseménytelennek ígérkezett az idei május elseje, azután mégsem lett az. Másutt persze nem, Bécsben online tartották meg a szociáldemokraták hagyományos rendezvényüket, Berlinben a szélsőbal tartott balhés utcai megmozdulást.

Nálunk azonban úgy tűnt, a politikai szervezetek fejet hajtanak az Orbán-kormány nyilvánvalóan alkotmányellenes veszélyhelyzeti szabályozása előtt, amely szombatra, tehát elsejére már megengedte a meccseket nézőkkel a tribünön, megengedte a színházi előadásokat zárt térben, megnyitotta az éttermek belső helyiségeit is, mindezt persze a komolytalan „védettségi igazolvánnyal” rendelkezőknek, sőt még az idősotthonok látogatási tilalmát is feloldotta számukra, csak éppen a politikai rendezvényeket nem engedi még az utcán, szabad téren sem.

Ugye világos, hogy ez alkotmányellenes, hiszen aránytalanul korlátozza egy alapvető politikai jog gyakorlását?

Pazar ötlettel mutatta meg a Momentum, hogy mennyire abszurd ez: összecsukható asztalokat és székeket hozott a Kossuth-térre, és vendéglátó terasznak rendezte be a „nemzet főterét”, elvégre teraszozni szabad, ha tüntetni nem is. Hála nekik, nem maradt politikailag eseménytelen május elseje. A teraszozást a maguk elé tartott táblákkal tették nyilvánvalóan politikai tüntetéssé. Már-már sajnáltam, hogy nem voltam ott velük.

Azután még sem sajnáltam. Elolvastam a képes beszámolókon a táblák feliratát, és azt nem szerettem, nagyon nem. A táblák felirata ugyanis ez volt:

„A közvagyon ellopása hazaárulás.” Ez pedig elhibázott, hamis állítás.

A rendszerváltás utáni magyar politikába emlékezetem szerint elsőként Torgyán József hozta be a politikai ellenfelekkel szemben a hazaárulás vádját, az a Torgyán, aki belül maga is megmosolyogta minden demagóg politikai állítását.

Őt követően azonban az Országgyűlés plenáris ülésén Orbán Viktor és Kövér László száján szaladt ki újra a hazaárulás vádja velünk, ellenzékiekkel szemben, az első Orbán-kormány idején, amikor Kövér éppen a titkosszolgálatokat felügyelő miniszter volt. (Ott ültem, hallottam.) Ők pedig halálosan komolyan gondolták, amit mondtak.

Pedig tudhatták: a politikai ellenfelekkel szemben megfogalmazott hazaárulás-vád a magyar történelemben gyalázatos politikai gyilkosságokba torkollott, legutóbb 1958-ban.

Orbánt és társait sok mindennel vádolhatjuk. Nem kétséges, hogy „lopnak”, politikai hatalmukat maguk és klienseik meggazdagodására használják fel, ami minden bizonnyal kimerít büntetőjogi tényállásokat. Az, amit a koronavírus-járvány során tettek, és főleg, amit nem tettek, valószínűleg leírható a foglalkozás körében elkövetett veszélyeztetés büntetőjogi kategóriájával.

Az, ahogy jövedelempolitikájukkal – Európában egyedülálló módon – nem mérséklik, hanem fokozzák a társadalmi különbségeket, súlyosan elítélendő.

Súlyos károkat okoznak az országnak azzal, ahogy lényegében hátat fordítanak a demokratikus Nyugatnak, és keleti önkényuralmak szövetségesévé teszik a magyar államot.

Hihetetlen felelőtlenség, ahogy a paksi, belgrád–budapesti és a Fudan-projekttel unokáink és az ő unokáik majdani jövedelmét terhelik meg adóssággal, soha meg nem térülő beruházásokra felveendő hitelekkel.

Hatalomgyakorlásuk romlottsága az egész társadalom erkölcsi tartását mérgezi évtizedekre.

Amikor Gyurcsány Ferenc sok évvel ezelőtt azzal a mondattal kezdte egyik beszédét, hogy

Magyarországnak gazember kormánya van, igen találóan fogalmazott.

A gazemberségnek azonban nem szinonimája a hazaárulás. A hazaárulás azt jelenti, hogy valaki tudatosan idegen hatalom érdekében, saját országának ártva okoz kárt. Ezzel pedig Orbánék akkor sem vádolhatók, ha külpolitikájuk és gazdaságpolitikájuk orosz és kínai kapcsolatokra és üzletekre is épül.

Horthy és miniszterelnökei alighanem azt gondolták, hogy amit ők magyar nemzeti érdeknek tekintettek – mindenekelőtt a területi revízió –, a német szövetségben és a szovjetellenes háború révén biztosítható.

Szörnyű volt, amit tettek, de nem volt hazaárulás.

Rákosiék a Szovjetunió csatlósaként gyakorolták hatalmukat az országban, de meggyőződésük volt, hogy amit ők magyar nemzeti érdeknek tekintettek – a „szocializmus felépítése” és az ország ily módon történő gazdasági felemelése –, a Szovjetunióval kötött gazdasági, politikai és katonai szövetségben érhető el. Szörnyű világot építettek ki Magyarországon, de amit tettek, nem volt hazaárulás.

Ahogy persze a Horthy-rendszerrel szembeszegülő kommunisták sem, és a Rákosi-rendszerrel szembeszegülő „reakciósok” sem voltak hazaárulók.

Ugyanígy, bármennyire káros, erkölcstelen és sok tekintetben embertelen is az a hatalomgyakorlás, amit Orbánék megvalósítanak, s amelyet nem véletlenül állítok párhuzamba az előbbi történelmi példákkal, ők sem hazaárulók.

Valamikor régen, az első Orbán-kormány idején még beszélőviszonyban voltam fideszes politikusokkal, és egyikük elmagyarázta nekem, hogy az ország jövőjét az szolgálja, ha minél kevesebbet költ az állam idősekre, rokkantakra, akik nem produktívak.

Orbán egyik akkori tanácsadója mondta el egy interjúban, hogy Orbánék szerint sajnos két-hárommillió embert bizony ott kell hagyni az út szélén.

Ez jelenik meg az Orbán-kormányok közismert jövedelempolitikájában, például abban, hogy a gyermekvállalást és a lakáshoz jutást minél inkább csak a gazdaságilag aktívaknak adják. Jó tudni, hogy ennek szélsőséges történelmi előzménye az, ahogy a nácik legyilkolták a fogyatékosokat, akik csak terhet jelentenek a német népnek, és akiknek ezért szerintük nincs joguk az élethez.

Ennek szelíd változata az orbáni jövedelempolitika. Orbánlék szerint a magyarság felemelkedését nem a nyugati szövetség, hanem a „Berlin, Moszkva és Sztambul között elhelyezkedő” ország minden irányban egyformán elkötelezett, illetve egyformán független külpolitikája szolgálja, amely

nem tesz különbséget demokratikus és önkényuralmi hatalmak között.

Rettenetes felfogás ez minden tekintetben, harcolnunk kell ellene, de hazaárulásként támadni félreértés.

Amikor sokan az ellenzékben hazaárulással vádolják őket, maguk is hozzájárulnak a magyar közélet zülléséhez,

és ugyanakkor megtakarítják maguknak azt a szellemi erőfeszítést, amit az Orbán-rendszer és az orbáni politika megértése és megfelelő fogalmakkal való leírása jelentene. Márpedig ez az erőfeszítés nem megtakarítható, ha szeretnénk valamikor legyőzni ezt a rendszert.

Orbán Viktor, a horthysta

Sas István

-

2019-05-07

1

Nem elég, hogy a mai magyar kormány mindent megtesz Horthy Miklós rehabilitálása érdekében, sőt, mintha legalább részben a Horthy-rendszer újjáépítésén fáradozna, Orbán Viktor személyesen is magasztalta a volt kormányzót.

A hvg.hu szúrta ki, hogy Bernard-Henri Lévy francia filozófus budapesti látogatása után a Le Point című hetilapnak felidézte az Orbán Viktorral folytatott beszélgetését. Orbán ezek szerint ezt válaszolta egy kérdésre:

„Én lennék az első, aki dicséri Horthy kormányzót? Része a magyar történelemnek. Nem ő szabadított meg minket Kun Bélától?”

Szerintem viszont Orbán Viktor most megbukna történelemből.

Kun Bélát, pontosabban a Tanácsköztársaságot nem Horthy, hanem a Tiszán átkelő, majd Budapestet is elfoglaló román hadsereg, magyarán az elvesztett háború buktatta meg. Persze Horthynak és híveinek volt köze a vörös terrort felváltó fehér terrorhoz, de ez nem olyan dicséretes dolog.

Ennél is fontosabb azonban, hogy Orbán az egyik legnagyobb hazaárulót magasztalja.

Sok évvel ezelőtt írtam erről egy cikket, ami már kétszer is megjelent, ezt most mégis kénytelen vagyok felidézni, hiszen az ismétlés a tudás anyja.

Horthyék döntései és balvégzetű tevékenységük következtében megtizedelték az akkori Magyarország lakosságát.

A megtizedelést tessék szó szerint érteni, a lakosság egy tizede belehalt a kataklizmába. A tatárjárás és a török hódoltság óta nem érte ekkora vérveszteség a nemzetet.

Nem csak a mostanában Horthyval kapcsolatban szinte kizárólag emlegetett holokausztra kell gondolni, hanem a Dón-kanyarban bekövetkező katasztrófára és a többi háborús veszteségre is. Persze, Horthy éltetői arra hivatkoznak, hogy a háborúról nem ő tehet, de a valóság az, hogy ő magára vállalta a hadba lépés felelősségét.

Magyarország hadat üzent a fél világnak, az Egyesült Államoknak, a brit birodalomnak és a Szovjetuniónak. Ha a következmények nem lennének olyan tragikusak, ezen csak röhögni lehetne: nem láttak még az urak világtérképet?

Ezzel még Hitlert is sikerült meglepni, aki akkor nem kérte Magyarország bekapcsolódását a háborúba. Nem kétséges, később nem lehetett volna elkerülni a háborút, akár egy megszállás következtében, de ez csak jóval később következett volna be és akkor valóban a külső körülményekre, nem pedig a magyar vezetésre hárult volna minden felelősség. Mást ne mondjak, a Szovjetunió később megszállta az országot és ez súlyos következményekkel járt, de nem szabad elfelejteni azt sem, hogy nem a Szovjetunió támadta meg Magyarországot 1941-ben, hanem pont fordítva.

Azzal, hogy Horthy önként és dalolva, idő előtt bekapcsolódott a háborúba, magára vállalta a felelősséget az ezzel járó veszteségekért. A mentegetők azzal is elő szoktak hozakodni, hogy a deportálások a német megszállás következményei. Ez egyszerűen nem igaz, a magyar hatóságok közreműködése nélkül ezt nem lehetett volna véghez vinni, a „munka” zömét éppenséggel a magyar csendőrség végezte. A zsidókat megkülönböztető első törvények sem 1944-ben születtek, a Horthy-rendszer sajnálatos módon úttörő volt ebben.

A cikkre várhatóan reagáló antiszemita trollok kedvéért írom csak ide, a deportálások igenis a nemzetet tizedelték. És nem csak azért, mert magyar állampolgárokról volt szó, hanem azért is, mert a deportáltak jó része ráadásul magyar volt még az ő fogalmaik szerint is (csak éppen szakszervezeti vagy ellenzéki aktivista, netán zsidónak minősített, ám magát magyarnak tudó honfitársunk). Abba pedig belegondoltak-e, milyen szerepe volt a deportálásoknak az észak-erdélyi városok elrománosodásában, a magyarság arányának drámai csökkenésében?

Ezzel el is értünk a másik főbűnhöz: a Hitlerrel való szövetkezés, a meggondolatlan hadba lépés lehetetlenné tette a trianoni határok etnikai alapon történő korrekcióját a háború után.

Pedig a szovjetek meg is üzenték Horthynak: ha nem lép be ellenük a háborúba, a végén támogatni fogják a határok újragondolását. Ezt az ajánlatot Horthyék figyelmen kívül hagyták és csatlakoztak a szovjetek elleni támadáshoz. Súlyos árat kellett aztán a háborút lezáró békekötéskor fizetni ezért, Trianonból semmit sem lehetett visszacsinálni, sőt Pozsony közelében még néhány falut át kellett engedni.

Maga Trianon egyébként nem személy szerint Horthy, hanem korábban kormányzó eszmetársai bűne. Lehet, hogy most megpróbálnak bűnbakot csinálni Károlyiból, aki köztársasági elnökként valóban követett el hibákat, de a határok kérdése akkorra már lényegében régen eldőlt. A bűn azoké, akik megakadályozták a kiegyezést a nemzetiségekkel, és akkor is háborúba vitték az országot. Éppenséggel Károlyi volt az egyik olyan politikus a dualizmus korában, aki ez ellen fellépett. Horthyék írták aztán alá a Trianoni szerződést, de ebben valóban nem volt játékterük.

A ma kérdése viszont az: ha ezt gondolom Horthyról, vajon mit gondoljak azokról, akik most ünneplik?

Guardian az izraeli és V4 országok kapcsolatáról

FüHü

-

2019-02-18

0

Guardian az izraeli és V4 országok kapcsolatáról

A lengyel-izraeli diplomáciai viszály kapcsán azt írja az újság, hogy próbatétel elé állította magát Netanjahunak az a törekvése, hogy közeli kapcsolatokat alakítson ki a négy közép-európai állammal.

Ezt ellensúlynak szánja az EU más tagállamával szemben Brüsszel közel-keleti politikájának befolyásolására. A rosszallók szerint a kormányfő a cél érdekében szemet huny a V4-ek országaiban tapasztalható revizionizmus, illetve antiszemitizmus fölött. Ez a politika nem eredménytelen, mert mint az ország ENSZ-nagykövete a minap elmondta: az unió több tagja is el akarta ítélni az USA-t, amiért az Jeruzsálembe költöztette nagykövetségét, ám ezt néhány keleti tagállam megakadályozta.

Az izraeli vezetőnek igen baráti a viszonya Orbán Viktorral, akit az újság szélsőjobboldalinak minősít. Mindketten a kampányguru Finkelstein ügyfelei voltak. Krekó Péter arra hívja fel a figyelmet, hogy jelentős hasonlóságok mutatkoznak a két politikai modell között. Mindketten korrupt és tekintélyelvű rendszert építettek és állandó támadásoknak kitettnek éreztetik magukat. A magyar miniszterelnök tagadja a zsidóellenességet, ám dicséri Horthyt. Úgy tűnik, a Soros György elleni hadjárat is sokszor alkalmaz antiszemita utalásokat. Netanjahu fedezi magyar kollégáját. Az izraeli baloldali Meretz Párt vezetője nagyon sajnálatosnak tartja, hogy a zsidó nép hazájának kormányfője antiszemita és rasszista országokat mos tisztára.

A zaccos kávé jelenség

Stephen Elekes

-

2019-02-10

0

A Független Hírügynökség (fuhu.hu) főszerkesztője keresett meg, hogy olvasta blogomat és örülne, ha Horthyról írt (hatrészes) írásomat, blogbejegyzésemet, közreadhatná, mert érdekesnek találja. Sőt, még azt is hozzátette, hogy a függetlenség jegyében direkt kívánatos minél több szempontot ismertetni, bemutatni. Ezzel a megjegyzéssel nem tudtok mit kezdeni, legfeljebb magyarázatként „arts poetica”-mat közreadni. Mesterem Ekecs Géza (Cseke László) volt, akitől megtanultam a jelzők nélküli újságírást, méghozzá olyan köznyelven, amit „Mari néni is megért”. Majd a hallgatóra (olvasóra) bízni annak eldöntését, hogy abból mit tart számára fontosnak, érdekesnek. Még valami! Ne az igazságot (mely szubjektív), hanem a valóságot (ami objektív) közvetítsük, elvégre hírközlők vagyunk.

.
Különben ez volt a SZER (Szabad Európa Rádió = RFE – Radio Free Europe) sikerének titka. Magam részéről ezt még két rádióállomás műsorának figyelésével egészítettem ki: a BBC World News és az AFN (American Forces Network). Az AFN valójában az amerikai fiatalsághoz szólt és szól, hiszen hallgatósága a világ minden táján állomásozó amerikai katonák. (Lásd „Good Morning Vietnam”) A BBC titka viszont a valóban pártatlan hírközlés, amiben nagy gyakorlatuk van. Az egykori birodalom valamennyi (angolul beszélő, értő) tagját el kell érni és tájékoztatni például egy indiai-pakisztáni háború idején, anélkül, hogy bárki is részrehajlást, elfogultságot észlelne. No, erre képtelen a magyar hírszolgáltatás (és a hazai gondolkodás). Lásd Churchill híres beszédét Singapore elestekor 1942-ben, és a magyar híradásokat a szovjet frontról egészen 1945-ig. Amikor a magyar hírközlők jelentették, hogy „csapataink rendületlenül törnek előre, de taktikai okokból átmenetileg 200 km-t ki kellett üríteni.” A pártállami propaganda ennél finomabban követte a valóságot, amikor csak féligazságokat közölt, azt, amit az érdeke megkívánt. Lásd Bajcsy Zsilinszky Endre élete, akiből valóságos bátor kommunistát csináltak 1945 után, mivel fegyverrel állt ellen az őt elvinni készülő Gestapo embereinek, majd a nyilasok kivégezték.
Arról már mélyen hallgatott a pártállami propaganda, és a mai „baloldal”, hogy 1910-ben a Békéscsabán élő család nézeteltérésbe keveredett Áchim L. Andrással, a Magyarországi Parasztpártot megalapító politikussal, akit Bajcsy-Zsilinszky Endre és testvére, Zsilinszky Gábor, Áchim lakásába behatolva, egy verekedéssé fajult szóváltás közben két pisztolylövéssel halálosan megsebesített. Az esetet önvédelemnek minősítették, a bíróság felmentette.

Az I. világháború után Bajcsy-Zsilinszky az ellenforradalmi szervezkedések középpontjába került és 1918-ban tevékenyen részt vett a Magyar Országos Véderő Egylet (MOVE) megalapításában, emiatt később Bécsbe kényszerült emigrálni. A Tanácsköztársaság idején elfogták, de megszökött és Szegedre menekült. Itt publicisztikáival segítette a keresztény nemzeti gondolatot. Támogatását élvezték a nacionalista erők, valamint a Gömbös Gyula által vezetett néppártiak.

A proletárdiktatúra bukása után Budapesten a Szózat című napilap főmunkatársa, majd főszerkesztője lett.

Ugyancsak a Wikipédiából:

Magyar Nemzeti Függetlenségi Párt
Utolsó vezető Gömbös Gyula
Alapítva 1924. november 13.
Feloszlatva 1928. szeptember eleje
Pártújság Szózat

Ideológia
antikommunizmus, antiliberalizmus, antikapitalizmus
Politikai elhelyezkedés szélsőjobboldal
Parlamenti jelenlét 1926 – 1928
A Magyar Nemzeti Függetlenségi Párt (MNFP), vagy rövidebb nevén Fajvédő Párt egy szélsőjobboldali magyarországi párt volt. Önmagát „fajvédő pártként” definiálta és a kortársak is így nevezték.
A Magyar Nemzeti Függetlenségi Párt egyik prominens tagja volt az annak ideológiai alapját adó Fajvédő kiáltvány (1924) szövegezője, Bajcsy-Zsilinszky Endre is.

Ez jutott eszembe, amikor blogbejegyzésem kiegészítéseként olvastam a fuhu.hu.-n „A korszak arca” című „pontosítást”.

Eleve meglepett, hogy a „Horthy korszak 1938-1945 – a Magyar Királyság megszűnése” című hatrészes értekezésemet két, (sokkal előbbi!) 1920-as, történelmi eseménnyel kívánta „pontosítani” a szerző. Arról nem is szólva, hogy írásom a Holokauszt 70. évfordulójára készült (1944-2014), amire később még visszatérek.

Lássuk a „pontosításra” kiragadott két példát 1920-ból. A Népszava két bátor újságírójának (Somogyi Béla és Bacsó Béla) brutális meggyilkolása, valamint a numerus clausus elfogadása.

„…..lehet, hogy Horthy maga személyesen nem vett részt a kegyetlenkedésekben, gyilkosságokban. Sőt, biztos: de nem csak tudott róluk, hanem irányította is őket, mint a Somogyi-Bacsó gyilkosság esetében láthattuk is….” – ezek a sorok a féligazságokra alapuló pártállami propagandára emlékeztetnek. Maga a brutális gyilkosság tény. Azt az akkori budapesti rendőrség könnyűszerrel és hamar felderítette. A felháborodás nagy volt, a korabeli lapok szerint Horthy is megdöbbent. És, ez nem képmutatás! Hiszen Ostenburg és társai gaztette (1920. február 17.) veszélybe sodorhatták a 12 nap múlva (március 01.) esedékes kormányzóválasztást. Ezt a körülményt kifelejtette a „pontosító” cikk. Pedig feljegyzések, jegyzőkönyvek vannak arról a kihallgatásról, amire Horthy a különítményeseket hívta felelőtlen tettük miatt.

A pontosítás részeként szívesen olvastam volna a Vízművek területén állott emlékmű, valamint az utcanevek rendszerváltás utáni sorsáról.

Apropó, Ostenburg. A pártállami propaganda (és a mai „baloldali” történetírás) elfelejti megemlíteni ennek a különítményesnek későbbi tetteit. Például, hogy személyéhez fűződik a ma is oly büszkén emlegetett és viselt Sopron „a leghűségesebb város” (Civitas fidelissima) elnevezés. A Tanácsköztársaság bukása után Ostenburg lett Sopron csendőrparancsnoka. Trianon (1920. június 04) után egy évvel, 1921. augusztus 28-án, pedig megtagadta Sopron kiürítését, ezzel lehetőséget teremtve arra, hogy a város végül Magyarország része maradhasson. A csendőrszázadainak segítségével a nyugat-magyarországi felkelés eredményeképp jött létre 1921. november 4-én a rövid életű Lajtabánság. A második királypuccs alkalmával (1921. okt. 20–23.) különítményével Sopronban állomásozott. IV. Károly királyhoz csatlakozott, aki Sopronban ezredessé nevezte ki. A „gárda vadászezred” elnevezést IV. Károly adományozta a csendőrzászlóaljnak 1921. október 21-én. A budaörsi csata után rövid ideig fogságban volt, majd 1921. október 25-én amnesztiában részesült.

Hasonlóan nem teljeskörű a numerus clausus bemutatása. A fejléc illusztrációban is jól olvasható, hogy a diszkrimináló törvény 1920. szeptember 24-én lépett életbe. Megint kimaradt egy (fontos) dátum: 1920. június 04., azaz „Trianon”, melyre szinte azonnali válasz volt a kor szellemére jellemző „szegedi gondolat” megtestesítője: a numerus clausus.

Egyszerűen nem igaz az az állítás, hogy „…A történelemtudomány Európa első zsidótörvényének nevezi a numerus clausust…”

Karsai László definíciója sokkal helytállóbb, miszerint „…ez volt az első világháború utáni Európa első antiszemita törvénye…” – (Beszélő 2007. március, Évfolyam 12, Szám 3 » Befejezetlen múlt) majd ugyanott: „…nem Horthy kezdeményezte a numerus clausus törvény beterjesztését, legfeljebb jóváhagyólag tudomásul vette…”

Érdemes megnézni (a neten is megtalálható!): kik szavazták meg a (magyar) numerus clausust? Az országgyűlési jegyzőkönyv szerint a parlamenti vita valóban „zsidózásba” torkollott. A szavazáson azonban pl. nem vett részt Gömbös Gyula, mert a törvény szövegét „gyengének” tartotta, mivel az egyértelműen nem nevezte meg a „zsidókat”. Ugyanakkor a törvényt megszavazók között két képviselőt is találtam (későbbi budapesti főpolgármesterek), akik a szavazás után 25 évvel (1945), mint „zsidómentők” vonultak be a főváros történetébe. Mintegy bizonyíték, hogy a Holokauszt nem egyenes következménye a numerus clausus-nak.

Már csak azért sem, mert a 30-as években járhatott egyetemre Radnóti (Szeged) és Ságvári (Debrecen) is. Sőt, Ságvári 1935-ben a Magyar Izraeliták Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Egyesületének keretében létrehozott Haladó Diákok Pártja (HDP) egyik vezetője lett. 1936-ban az államtudományok doktorává avatták.

Amiről viszont nemcsak a pártállami propaganda, de a magyar történetírás is hallgat, az a hírig. Trianont követően az izraelita vallású diákokat társaik nem engedték vizsgázni, pontosabban agyba-főbe verték a vizsgára várót, és így akadályozták meg tanulmányai befejezését.

Jellemző a velünk élő a pártállami propagandára, hogy az 1942-ben történt újvidéki vérengzés említésekor még ma is elhallgatják, hogy az összes hadviselő fél közül egyedül Magyarország, személy szerint Szombathelyi Ferenc vezérezredes, a Honvéd Vezérkar főnöke rendelt el saját hadseregének egységei ellen lakossággal szemben elkövetett atrocitások miatt vizsgálatot.

Ugyancsak nem ildomos idézni a Petőfi körben 1956-ban (talán Háy Gyulától származó, és) elhangzott megállapítást, miszerint „Rákosi több kommunistát végeztetett ki, mint Horthy egész kormányzósága alatt”. És nem ildomos emlékezni az 1993. szeptember 04.-i Horthy újratemetésre, ahol (kissé viccesen) azt figyelték, hogy ki vesz részt rajta hivatalosan, és ki magánemberként. Mindenesetre akkor valami konccenzus volt a parlamenti pártok között. (vajon mára hova tűnt?)

Az akkori Magyar Hírlap szerint Horthy Miklós újratemetésének előestéjén „a zuhogó eső ellenére több mint ezer ember” vett részt a Vérmezőn a Demokratikus Charta rendezvényén. A szervezők szerint ez nem ellen-újratemetés, csupán végső búcsú a Horthy-korszaktól.

Konrád György író, a szervezet szóvivője így fogalmazott: „Szabad akaratunkból veszünk búcsút a rendszertől, amely egymillió embert küldött a halálba.”

A kenderesi újratemetésen mintegy 50.000 fő vett részt, hány volt közülük a Főkormányzó híve, tisztelője és hány a „kíváncsiskodó”, nem tudni. Mindenesetre az arány 1.000 vs. 50.000 jól mutatja, hogyan érez egy ország, annak népe. Ez mutatkozott meg az 1990-es első szabad választáson is, ahol a piacgazdaságot hirdető és támogató SZDSZ alul maradt a nép-nemzeti MDF-fel szemben, aminek miniszterelnök jelöltje egy horthysta kormánybiztos fia volt (ifj. Antall József).

Mint az elején jeleztem, a Horthy-ról szóló hatrészes értekezésemet a Holokauszt 70. évfordulójára (2014) készítettem. Meggyőződésem, hogy az antiszemitizmus borzasztó mélyen itatja át a magyar lelket. A nagyvilágban sehol sem tapasztaltam azt, amit Magyarországon, hogy bármilyen, egyszerű hétköznapi beszélgetés, társalgás közben szóba ne jöjjön valami „zsidó” téma.

Elárulom, hogy egy lelkem mélyén szunnyadó történet vezetett ennek a hatrészes blogbejegyzésnek (A Horthy korszak 1938-1945 – a Magyar Királyság megszűnése) megírásához.

Szomszédunk, pontosabban Apámék szomszédja, volt Zámbó Laci, akivel még a háború alatt került barátságba, mert hasonló volt a gondolkozásuk. Pártállásról, párttagságról nem esett szó, annyira nem voltak bizalmas kapcsolatban. Történt, hogy Lacit kinevezték háztömbbizalminak. Így az ő feladata lett a házban élő „zsidók” összeszedése és elkísérése a Józsefvárosi pályaudvarra.

Az „út az ismeretlenbe” nevű csapatjáték résztvevői izgultak, hogy időben odaérjenek, nehogy bajuk legyen. Laci pedig nyugtatta őket, hogy nem lesz semmi baj. Bízzanak benne. A kis csapat aztán (gyalog) elindult. Kb. délután hatra értek a Józsefvárosi pu.-ra, ahol közölte az ott szolgáló katonával: „Meghoztam a zsidókat.” Mire a katona: „Maga megőrült? A vonat már rég elment”. „Akkor most mit csináljak?” – kérdezte Laci. „Itt ugyan ne hagyja ezeket! Vigye vissza ahonnan hozta, aztán holnap hozza ide időben!” Laci még kért valami igazolást, elvégre ő volt a háztömbbizalmi. A kis csapat tagjai pedig tudták, hogy többé nem mehetnek vissza lakásaikba.

Laci a háború után a kommunista párt segítségével helyezkedett el, borbély lett a Köztársaság téri Pártházban. Az 1956. október 30-án ott történtek nagyon megviselték. A november 04-i szovjet beavatkozást követően a párt felhívására az elsők között jelentkezett fegyveres karhatalmi rendfenntartásra („pufajkás”). Egy ilyen járőrözés közben érte a halálos lövés Csepelen. A golyó hátulról fúródott belé, tehát nem tűzharcban halt meg. Temetéséről a párt gondoskodott, ahol többen éltették (részben illegális) munkásmozgalmi munkásságát, miközben felesége a koporsóra borulva, zokogva kiabálta: „Mindig mondtam, hogy hagyd a francba a zsidókat! Sosem hallgattál rám!”

A Holokauszt 70. évfordulójára írt hatrészes blogbejegyzésemet ezzel fejeztem be:
Mindezek ismeretében nem lehet, és nem szabad Horthy Miklós kormányzósága utolsó hat évében (1938-44) történtek felelősségét egyetlen személyre hárítani. Persze, így utólag, könnyű okosnak lenni, és megmondani, hogy mit tehetett volna. Itt érzem a történészek felelősségét, ill. felelőtlenségét, akik mai ésszel, és a történelmi anyag teljes ismeretében próbálják elmagyarázni a 70-75 évvel ezelőtti események összefüggéseit, mozgatórugóit.

Azzal vádolják Horthyt, hogy nem csinált semmit a náci megszállás és a vidéki deportálások ellen. Ez a vélekedés valójában súlyos önkritika, és egyúttal annak tudatalatti beismerése, hogy a magyar nép „vezér” nélkül, önállótlan, cselekvésképtelen. Ami, valószínűleg a jellegzetes magyar mentalitásból fakad, miszerint mindig kell valaki vagy valami, amire, akire a felelősséget hárítani lehet. Elvégre, mi – alapjába véve – jók vagyunk, a jelen történései, bűnei pedig eleve megbocsátva, hiszen a Himnuszunkban is benne van:

„Megbűnhődte már e nép,
A múltat s jövendőt!”

A Holokauszt év keretében, és hetven év távlatából Horthy felelőssége eltörpül amellett, amit a magyarság többsége nem tett honfitársai megmenekülése érdekében, még akkor is, ha a nemzettestből való kitaszítás folyamata a Kormányzó hivatali idejére esik.
Nincs nemzeti bűntudat. Sosem volt.

A Horthy korszak I.
A Horthy korszak II.
A Horthy korszak III.
A Horthy korszak IV .
A Horthy korszak V.
A Horthy korszak VI.

Miért nem szeretik a nacionalisták a katolicizmust?

FüHü

-

2019-01-27

0

Miért nem szeretik a nacionalisták a katolicizmust?

Krisztus első politikai tette volt – amivel meghatározta a nyugati civilizáció történetét -, hogy kiemelte a vallást a (zsidó) nemzet közegéből és egyetemes misszióval ruházta fel.

A „politikai” persze nagyon is idézőjelben értendő, hiszen éppen nem politikai célú volt ez a tett, ami egyúttal „forradalmat” is hozott a vallástörténetben: hogy ti. a vallás gyakorlása először az emberi történelemben – valóban túlvilági célra (az üdvözülésre) irányult. Ehhez képest a kereszténység – immár intézményesült formában – kétezer éve azzal küzd, hogy érvényt szerezzen az egyetemességének és túlvilági irányultságának. Mióta a nacionalizmus megjelent a színen mint az első tömegideológia és a tömegpolitikai gyakorlat, ebben a küzdelemben evidensen vesztésre áll.

De előtte sem volt egyszerű. Az egyetemesség igényét azelőtt legalábbis könnyebb volt fenntartani, de a túlvilági irányultság azóta gondot okoz, hogy a Római Birodalom államvallása lettünk (sic!) a IV. század elején, elkezdtünk földben és fémben gondolkozni, illetve bejelentettük igényünket a császári trón feletti rendelkezésre (a XI. század vége felé). A sokrétű – dogmatikai, intézményi, lelki – meghasonlások végkifejletére mutat de Maistre Considérations sur la France-ának érintésével (vagy kitérőjével) Dosztojevszkij híres Második Eljövetel-parafrázisa a Karamazov testvérekben, Bulgakov Mester és Margaritája stb: az Egyház megöli Krisztust, mert (egyebek mellett) fontosabb neki a hívek evilági ellenőrzése, mint túlvilági üdvözülése.

Az ellenőrzés kényszere persze biblikus alapú (a Bűnbeesés), de az eszközévé váló Egyház túlságosan emberivé vált. Ez csak fokozódott azzal, hogy az Egyház saját politikai hatalma a XIX. századra jelentőset zuhant, mert amit eddig valamelyest ötvözni tudott a saját apostoli küldetésével, ti. a politikai igényeit, azt ezután más eszmék társutasaként gyakorolhatta csak. A legfontosabb ilyen modern (politikai) eszme, amelynek a szolgálatába szegődött, a nacionalizmus volt, aminek eklatáns példája Horthy Magyarországa, ahol a nacionalizmus visszavetette a kereszténységet — ha lehet ilyet mondani — a judaisztikus állapotába: nemzetivé és politikaivá degradálta. Ez nem nagyon zavarta a híveket, akiknek fejében az állami propaganda nagy elánnal csinált és csinál máig „rendet” és hozza egy lapra az összehozhatatlant. A nacionalisták tehát régóta a korrekció igényével tekintenek az Egyházra és/vagy felül akarják írni a híveikben Egyház és vallás hagyományosan kettős – egyetemes és túlvilági – irányultságát. És nagyon nem szeretik a magukat megmakacsoló katolikusokat (lásd a pápa és egy maroknyi főpap sorsát a mai magyar kontextusban).

Ez ugyanakkor azt is jelenti, hogy alkalmas feloldása ennek a konfliktusnak, ha a nacionalizmusra is fogékony hívő katolikus e két tartományt – amennyire lehet – elválasztja egymástól, illetve bizonyos helyzetekben konfliktusosként éli meg őket és a lelkiismerete szerint dönt. De az nem járható jelentős lelki veszteség nélkül, ha a katolicizmusát alárendeli a nacionalista állami propagandának.

A katolicizmus mindenesetre a népi formájában tömegideológia is lett politikai célok szolgálatában (míg eközben a katolicizmus legnagyobb gondolkodói – kvázi a hívő elit – Szent Ágoston és Szent Tamás nyomán mindig egyetemes és üdvtörténeti kontextusban éltek és alkottak). A kereszténységet persze sújtja a deszakralizáció, amelynek nyomán önmaga nem tud már saját erkölcsi világegyetemet létrehozni, amely sikerrel vehetné fel a versenyt a progresszióval az egyik oldalon, a nacionalizmusokkal a másikon. Ezért a gyengébb minőségű főpapjai vezetésével enged az utóbbiak szirénhangjának és belemegy abba a zsákutcába, amelyben krisztusi életet persze nem remélhet, de hatalmat még egy darabig igen. A hatalma azonban származékos és esetleges (a világi uraitól függ), az önálló ellenőrző szerepe is csekély az emberi erkölcsök fölött (ami a nacionalizmus előtt még indokolhatta a világi hatalmát), illetve itt és most csak a ködös „keresztény európai kultúra” védelme maradt neki legitimációként, de ebben evidensen nem Krisztushoz fordul inspirációért, hanem az anyagi támogatások osztogatóihoz.

(Ahol jelentősége volt, elválasztottam ebben az írásban a kereszténységet a katolicizmustól, az Egyházat egyetemes egyházként értettem, de nem foglalkoztam a nem-katolikus — reformátor – egyházakkal és szektákkal ezek eredendően nemzeti vagy lokális jellege és skizmatikus — nem-apostoli — alapítása miatt.)

Béndek Péter

Hazudni rendületlenül

FüHü

-

2019-01-18

0

Talán mégsem olyannyira kifizetődő a sorosozás s talán mégiscsak túl költséges Horthy-örökösnek lenni.

Még, hogy Magyarország nem a következmények országa. Dehogynem, s még csak ezután lesz igazán azzá.

Talán nem volt véletlen, hogy épp akkor, amikor Orbán Viktor ismételten hatalomra került, ráadásul kétharmaddal – ez a gyászos 2010-es évben történt –, Magyarországról elszármazott, zömében amerikai, kanadai és ausztrál, valamint izraeli, s néhány magyarországi személy csoportos pert indított Magyarország és a MÁV ellen, rokonaik és a személyesen ellenük elkövetett bűnökért az 1941-1945-ös periódusban. Mint tudjuk több, mint félmillió magyar zsidó vesztette ekkor életét különböző haláltáborokban, elsősorban Auschwitzban. Nem feltétlenül lehetett véletlen az időzítés, hisz az egy ideje már a Jobbikot is szélsőjobbról előző Fidesz érzékelhetően a Horthy-kurzus egyedüli örökösének nyilvánította magát.

Mára az a feltételezés, hogy a per és a magyar kormány szélsőjobbra tolódása között van valamilyen összefüggés, bizonyossággá vált. Míg a csoport perigényét korábban egy chicagói bíróság elutasította, arra hivatkozva, hogy az 1947-ben megkötött párizsi békeszerződés kizárja egy efféle követelést a magyar állammal szemben, addig ezt a döntést most az amerikai Fellebbviteli Bíróság – a Legfelsőbb Bíróság mellett a másik legfőbb jogi fórum – megsemmisítette. Amint a kereset végigfut és végleges döntés születik, a magyar kormánynak és a MÁV-nak súlyos tízmilliárdokat kell majd fizetnie, természetesen dollárban, nem csak a gyilkosságok és kínzások, de az elkobzott vagyonok miatt is.

Marc Zell, a felperesek ügyvédje – nem mellesleg az Izrael határain kívül élő republikánus zsidók szervezetének vezetője – a The Times of Israel-nek úgy nyilatkozott:

„Bármire jutunk is, olyan kárpótlási összegnek kell lennie, amelyet megérez a magyar kormány és a magyar nép, nem lehet pusztán jelképes összeg. A cél nem Magyarország, vagy a MÁV csődbe juttatása, hanem az, hogy anyagi úton tudatosítsuk a kormányban és a népben, hogy mi történt, és így igazságot szolgáltassunk.”

Mint ismeretes, Orbán Viktort gyengéd politikai szálak fűzik Izrael jelenlegi miniszterelnökéhez, Benjamin Netanjahuhoz. Ez a dolog gyakran ellenérvként kerül elő, valahányszor a Fidesz és a magyar kormány antiszemitizmusára terelődik a szó. Ez sem újdonság a történelemben, akárcsak a most folyó kárpótlási per. Az 1960-as évektől a nyolcvanas évekig Romániában rendre visszatérő antiszemita kampányok zajlottak, akárcsak Lengyelországban. Ez utóbbit – az 1967-es úgynevezett Hatnapos Háborút követő elsöprő izraeli győzelem után – gyakorlatilag elhagyták az addig ott élő zsidók. A többi Varsói Paktum-beli államhoz hasonlóan a lengyelek is megszakították a diplomáciai kapcsolataikat a zsidó állammal, s az elmérgesedett viszony a kommunista rezsim összeomlásáig megmaradt. Az 1967 és 1989 közötti több, mint két évtized során a mostani magyarhoz hasonló perek egész sora jelezte: a lengyel-zsidó kapcsolatok a holokauszt idején közel sem voltak olyan szolidárisak, ahogy azt Varsó szerette volna a világgal elhitetni, s minden bűnt kizárólag a nácik nyakába varrni. Azóta a témát már maguk a németek is nyíltan feszegetik.

Romániában az antiszemita kampányok nem voltak ilyen „hatékonyak”, hisz ott a zsidók egy részének magyar identitása bonyolította a helyzetet, így a tömeges kivándorlás hosszabb folyamatnak bizonyult, s csak a nyolcvanas évek legelején zárult le. Ugyanakkor – a szovjet szatellita-államok közül – egyedül Románia nem szakította meg a diplomáciai kapcsolatokat Izraellel, ennélfogva annak kormánya sokáig prioritásként kezelte a román kapcsolatokat – ahogyan mostanság Netanjahu a magyart –, s igyekezett visszafogni sok kritikát, melyek a Ceauşescu nevével fémjelzett kurzust okkal illették. Mert hát a többi szegény kelet-európai nemzethez hasonlóan, a romának sem mertek a jövőbe nézni, amikor lehetőségeiket latolgatták, hanem igyekeztek ismételgetni a múltat, bármilyen volt is az.

Ceauşescu a háború előtti rendszer mindennemű kritikáját elnémította, s a nemzeti együvé-tartozás szellemében saját kurzusát annak mintájára alakította ki. A hetvenes években ez nem is zavarta a román-izraeli kapcsolatokat, de ez már a nyolcvanas évekre egyáltalán nem állt, igaz, addigra valamennyi olyan zsidó elhagyhatta Romániát, aki el akart menekülni onnan. Mind a lengyel, mind a román példa azt mutatja ugyanakkor, hogy ekkorra már nem csak a zsidók menekültek, hanem azok is, akik számára homogén nemzetállamot álmondott a rezsim. Elsősorban az értelmiség, mert mindkét állam számára nem csak a zsidók lettek nagyon zavaró tényezők, hanem a nem zsidó identitású értelmiségiek is.

És van még egy párhuzam: nem csak Lengyelországnak kellett megtapasztalnia a saját „jogon” elkövetett antiszemita bűnök következményeit, hanem egy idő után Romániának is. Ha igyekeztek is kiirtani az atrocitások mindennemű emlékét, ha emlékművek sorát emelték is annak, hogy a nácik és csakis a nácik – Romániában értsd: a magyarok – okolhatók a holokausztért, a nemzetközi könyvpiacokon nem látott mennyiségben jelentek meg jól dokumentált bizonyítékai a lengyel és román tetteknek és tettestársi cinkosságnak. És bizony felmerült a kárpótlás igénye is.

Ha másért nem, azért – ahogy Marc Zell mondja – „…hogy anyagi úton tudatosítsuk a kormányban és a népben, hogy mi történt, és így igazságot szolgáltassunk.”

Talán mégsem olyannyira kifizetődő a sorosozás s talán mégiscsak túl költséges Horthy-örökösnek lenni.

Ara-Kovács Attila diplomáciai jegyzete

Politikai (H)arcképcsarnok – XVIII: A Hóbagoly

Föld S. Péter

-

2018-08-30

0

Politikai (H)arcképcsarnok – XVIII: A Hóbagoly

Büszke keresztapaként tanúsíthatom, hogy Boross Péternek az általam (is) szerkesztett Kurír-Elefánt című szatirikus melléklap adta a Hóbagoly becenevet. Mindez a kilencvenes évek elejének izgalmas, rendszerváltó forgatagában történt. Sorozatunk mostani epizódjában a néhány nappal ezelőtt 90. életévét ünneplő egykori miniszterelnök – e helyről is jó egészséget és sok boldogságot kívánunk – ideológiai és világnézeti kacskaringókkal teli pályaképét villantjuk fel.

A világnézetileg messziről jött ember

Ha valakit, Boross Pétert alaposan meghurcolta a pártállam. Életrajza szerint 1956-os tevékenységéért letartóztatták, internálták. Ám megpróbáltatásai szerencsére hamar véget értek, és akárcsak Schmitt Pál, ő is a vendéglátás világából pottyant a politikába. 1965-ben már a Délpesti Vendéglátóipari Vállalat igazgatóhelyettese, majd 1971. decemberétől a vállalat igazgatója lett.

„A párt XI. kongresszusa és hazánk felszabadulásának 30. évfordulója tiszteletére vállalatunk körében is széles körű munkaverseny bontakozik ki”. Így kezdődik az Új sikerek forrása című írás, amely 1974-ben a Délpesti Vendéglátóipari Vállalat üzemi újságjában jelent meg. A szerző dr. Boross Péter, a vállalat akkori igazgatója.

Az újság egy másik lapszámában Boross Péter igazgató beszámolójában a munkaverseny és a szocialista brigádmozgalom színvonalas emelésére és fejlesztésére tett intézkedéseket taglalta. Mint írta. A következő feladat „a szocialista módon élni és tanulni jelszó tudatos megvalósítása, az egyéni képességek, az üzemi demokrácia fejlesztése, a gazdasági feladatok még eredményesebb végrehajtása.”

S hogy miként bánt el a pártállam a rendszer legádázabb ellenségeivel, arra a lap egy másik cikke a példa, melyben arról tájékoztatják az olvasókat, hogy November 7., a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 69. évfordulója alkalmából „Honvédelmi Érdemérem kitüntetésben részesült dr. Boross Péter, vállalatunk igazgatója”.

Jött a rendszerváltozás

Az egykori vendéglátós főnök nyugdíjas éveit belügyminiszterként kezdte. Boross Péter nevéhez fűződik az a kétes dicsőség, hogy az ő regnálása idején tűntek fel Budapest utcáin az első árpádsávos zászlók. Nem is akármilyen környezetben.

1992. október 23-án Göncz Árpád köztársasági elnök – nem mellesleg volt 56-os halálra ítélt – nem tudta elmondani ünnepi beszédét a tömeg előtt, mert bomberdzsekis, kopaszok belefojtották a szót. Az akkor még viszonylag új Magyar Köztársaság belügyminiszterének, Boross Péternek ehhez mindössze annyi szava volt, hogy ezek a fiúk nem akartak rosszat, ráadásul a bomberdzsekit zekének nevezte, amit, szerinte divatból viselnek ezek a fiúk, mert így szeretnének imponálni szeretnének a lányoknak.

Az incidens után Boross is érezhette, mennyire kínos volt ez a szituáció, mert azt mondta Göncznek: – Csak nem gondolod Árpád, hogy én állok a kifütyülésed mögött? – Mire Göncz: – De, azt gondolom.

„Egy hálás magyar zsidó a sok közül.”

1993. szeptember 4-én a néhai kormányzó hazahozott hamvait újratemették Kenderesen. 25 évvel később, 2018-ban Boross Péter volt miniszterelnök arról beszélt, hogy Horthy Miklós kenderesi újratemetésén a saját szemével látott egy olyan transzparenst, amelyen egy zsidó szervezet köszönetet mondott Horthy Miklós kormányzónak.

A volt miniszterelnök rosszul emlékezett: nem volt ilyen zsidó szervezet. Volt viszont egy Blumgrund János nevű ember, aki nem transzparenst, hanem egy koszorút vitt a temetésre, a következő felirattal: „Egy hálás magyar zsidó a sok közül.”

Blumgrund János amúgy Bécsből rándult haza, hogy a helyi Horthy Miklós társaság elnökeként a helyszínen lehessen hálás a kormányzó úrnak. Igaz, nem eredeti nevén, hanem a vitézi körökben a Blumgrundnál autentikusabban hangzó Almási Szabó János néven.

„Ahol én éltem, nem volt antiszemitizmus”

Napra pontosan nyolc évvel ezelőtt, 2010. augusztus 29-én, Hoffmann Rózsa oktatási államtitkár Hódmezővásárhelyen nyitotta meg az Első Nemzeti Tanévet. Meghívottként Boross Péter is felszólalt, s a volt miniszterelnök – ekkor már kétharmaddal a háta mögött – arról értekezett, hogy Magyarországon akár vissza is lehetne állítani a királyságot.

Négy évvel később, 2014. december 5-én ismét nagyot alakított. Ekkor a Veritas Történetkutató Intézet konferenciáján arról beszélt, hogy a Horthy-korszakról túl egyoldalú képet festettek, mert bár végül deportálták a zsidó szomszédait, ő a zsidótörvények ellenére sem tapasztalt antiszemitizmust a korszakban. „Tárgyilagos képet kell festeni a Horthy-korszakról, amely alig megoldható problémákkal nézett szembe, és végül kényszerhelyzetbe került” – mondta Boross a Hadtörténeti Múzeumban rendezett konferencia bevezető eladásában.

„Ahol én éltem, nem volt antiszemitizmus” – mondta Boross, bár azt elismerte, hogy emellett azért „volt sok bűn is abban a korszakban, ami nem méltó Magyarország befogadó múltjához”.

Sokkal több lehetne a visszacsábítás

2015. szeptember 25-én arról jött hír, hogy hatósági eljárást indított a Médiatanács Boross Péter volt kormányfő Magyar Hírlapban megjelent interjúja miatt. Boross a migránsokról nyilatkozott a lapnak, és a többi között ezt mondta: „különböző nyelvű népek, az európaiaktól eltérő bőrszínű emberek érkeznek millió számra Európába. Nagyon fontos, hogy nemcsak a kultúrájuk más, hanem az ösztönrendszerük, biológiai, genetikai adottságaik is.”

Néhány nappal ezelőtt, közelgő születésnapja jegyében a mostanság a kormány kulturális ostoraként funkcionáló Magyar Idők interjút készített Borossal. A meglepő kijelentésektől sem mentes – visszafogottan és megengedően fogalmaztunk, elvégre idős emberről van szó – interjú egyik részében a külföldi és a magyar egyetemeket hasonlítja össze a volt miniszterelnök.

– Sokat beszélnek arról, hogy a fiatalok elvándorolnak külföldre – kérdez alá a Magyar Idők sajtómunkása.

– Ez nem igaz – válaszol a fel nem tett kérdésre Boross, – ám kétségtelenül sokkal több lehetne a visszacsábítás. Meg kellene mondani nekik: a külföldi egyetemek túlnyomó részben sokkal kevesebbet nyújtanak tudásban, mint a hazaiak.

Húszezer zsidót öltek meg „idegenrendészeti eljárás” keretében

FüHü

-

2018-08-28

0

Húszezer zsidót öltek meg „idegenrendészeti eljárás” keretében

A kamenyec-podolszkiji tömegmészárlás a magyarországi zsidó holokauszt első tömeges atrocitása volt, melynek során 1941. augusztus 27−28-án, a Szovjetunió német megszállás alatt lévő nyugati részén, a mai Ukrajnához tartozó Kamjanec-Pogyilszkij (akkori hivatalos nevén Kamenyec-Podolszkij) közelében mintegy 23 600, nagyobbrészt a Horthy irányította Magyarországról kitoloncolt zsidót gyilkoltak meg. Mindez három évvel Magyarország német megszállása előtt történt.

Ez a magyar történelem egyik tragikus eseménye, amelyről Szakály Sándor, a Veritas Történetkutató Intézet főigazgatója néhány évvel ezelőtt úgy nyilatkozott, hogy idegenrendészeti eljárás volt. Az áldozatok emlékére nem szerveznek hivatalos programot, ezzel szemben, az évfordulót követő napokban, szeptember 2-án, Kenderesen Horthy Emléknapot” rendeznek.

Istentiszteletet tartanak a hajdani kormányzó lelki üdvéért, koszorúznak a Horthy család mauzóleumánál, és konferenciát tartanak Horthy Miklósról, többek között Szakály Sándor és Koltay Gábor előadásaival.

A történet

Az 1938-ban elfogadott első zsidótörvény korlátozta a zsidók hivatásgyakorlását; az 1939-es második zsidótörvény ezeket a korlátozásokat tovább szigorította és az érintettek körét is szélesítette, az 1941-es harmadik zsidótörvény még tovább szélesítette a jogfosztó korlátozások szempontjából zsidónak minősülő polgárok körét, és megtiltotta a zsidóknak nem-zsidókkal való házasságkötését.

Az országnak a trianoni békeszerződés revíziójára irányuló külpolitikája elérte célját, és 1941 nyarára visszatért Magyarországhoz a Felvidék, Észak-Erdély, Kárpátalja és a Délvidék is. Ennek nyomán zsidók százezrei kerültek magyar fennhatóság alá, köztük olyanok is, akik eredetileg nem a visszacsatolt területeken éltek, hanem menekültként kerültek oda még a visszacsatolás előtt. Emellett 1939 és 1941 között mintegy 20 ezer zsidó menekült Magyarországra Németországból, Ausztriából, Csehszlovákiából és Lengyelországból. A magyar hatóságok megoldást kerestek az országban lévő viszonylag jelentős számú nem magyar állampolgárságú zsidó jelenlétére, olyannyira, hogy Kozma Miklós honvédelmi miniszter már 1940 őszén felvetette a zsidók kitelepítésének gondolatát.

1941. június 22-én Németország megtámadta a Szovjetuniót, és június 27-én Magyarország is hadba lépett a német oldalon. A magyar csapatok megszállták Galíciát, és a front mögött katonai közigazgatást vezettek be. Felmerült a lehetőség, hogy a Magyarországon tartózkodó nem magyar állampolgárságú (nagyrészt menekült) zsidókat erre a területre lehetne kitelepíteni.

Egy minisztertanácsi határozat nyomán 1941. július 15-én megindult a magyar állampolgárságukat igazolni nem tudó zsidók összegyűjtése, kiutasítása és kitelepítése. A kitelepítéseket augusztus 9-én a német katonai hatóságok ellenkezése miatt be kellett szüntetni, ám ez alatt a szűk hónap alatt is 19 426 személyt deportáltak a magyar hatóságok. Az intézkedés foganatosítására a országszerte razziákat tartottak, és azokat a zsidókat, akik nem tudták a szigorú alakiságot megkövetelő módon igazolni a magyar állampolgárságukat, internáló táborokba illetve toloncházakba zárták.

Az 1941. augusztusában Kamenyec-Podolszkba deportált zsidók egyik internálótáborára emlékeztető tábla a Rumbach Sebestyén utcai zsinagóga falán.

A razziák nyomán sokszor olyan zsidókat is kiutasítottak és kitelepítettek, akik – bár magyar állampolgárok voltak és esetenként évtizedek óta a trianoni Magyarországon vagy a visszacsatolt országrészekben éltek – nem tudták ezt azonnal igazolni.

A kamenyec-podolszkiji gettóba zsúfolt zsidók – köztük a Magyarországról kiűzöttek – megsemmisítésére augusztus 27–28-án került sor. A német hatóságok azt közölték velük, hogy a gettót kiürítik, őket pedig máshová telepítik. Ezután a gettó lakóit menetoszlopokban a várostól északra vezényelték, és egy volt szovjet lőszerraktár mellett levetkőztették őket, értéktárgyaikat elvették, majd gépfegyverekkel tömegsírokba lőtték őket.

A tömegmészárlás helyszínére menetelő zsidókról a honvédség egyik teherautójának sofőrje, Spitz Gyula titokban fényképeket készített.

Horthy Miklós újratöltve

Föld S. Péter

-

2018-02-11

0

A hír: a Horthy Miklós Emléktársaság szervezésében 2018. február 11-én „emlék-istentisztelet” tartottak a kormányzó halálának 61. évfordulója alkalmával a Szabadság téri Református Egyházközség által üzemeltetett Hazatérés templomában.

A néhai kormányzó történelmi szerepének megítélése a történészek feladata, véleménye azonban mindenkinek lehet róla – újságíróknak, politikusoknak, bárkinek. Ami tény: Horthy volt a kormányzó a zsidótörvények idején, és akkor is, amikor Magyarország belépett egy igazságtalan, és utóbb vesztesen megvívott háborúba, s ily módon ő volt az első számú felelős a II. magyar hadsereg katonáinak elpusztulásáért a Don-kanyarban.

A rendszerváltozás után a volt kormányzó kenderesi újratemetésével kezdődött az a Horthy-kultusznak nevezett folyamat, amelynek főbb epizódjait a február 11-i emlék-istentisztelet kapcsán idézzük fel.

1957, 2017

De előbb még egy kis történelem.

1957. február 9-én a Népszabadság a kilencedik oldalán közölte a hírt: meghalt Horthy Miklós. „Lisszabonból jelentik, hogy Horthy Miklós, a magyar ellenforradalom egyik vezető alakja, Magyarország kormányzója a 25 éves ellenforradalmi rendszerben, meghalt. Nevéhez a magyar történelem egyik legsötétebb korszaka fűződik. A Horthy-rendszer abban a vérfürdőben született, amelyet 1919-ben az antant-hatalmak segítségével uralomra jutott ellenforradalom rendezett a magyar munkások, parasztok, értelmiségiek sorában. Horthy nevéhez fűződik Magyarország berántása a második világháborúba, s a nemzeti szégyen, hogy hazánk a múlt háborúban a hitlerista Németország utolsó csatlósa lett. A legutóbbi ellenforradalmi események idején Horthy újra jelentkezett: ismét szeretett volna szerepet játszani a második ellenforradalom általuk remélt új rendszerében.”

Hatvan évvel később, 2017. júniusában kivételes államférfinak nevezte Orbán Viktor Horthy Miklóst a felújított Klebelsberg kastély átadó ünnepségén. Ebből a mondatból nem az derül ki, hogy Orbánnak mi a véleménye Horthyról. Hogy valóban kivételes államférfinak gondolja-e azt az embert, akinek regnálása alatt születtek a zsidótörvények, amelyek végül mintegy félmillió zsidó származású magyar ember elpusztításhoz vezettek. Az Orbán által elmondott mondatból leginkább az derült ki, hogy Magyarország miniszterelnöke most ezt tartotta hasznosnak mondani.

Ungváry Krisztián történész szerint Orbán ezzel a megfogalmazással a jobboldalnak üzent. Ez a vélemény logikus ugyan, de az ügy ennél valamivel árnyaltabb és bonyolultabb. A normális, tisztességes jobboldalnak ugyanis ezzel nem lehet üzenni, mert magát polgárnak tartó jobboldali ember nem tekint Horthyra kivételes államférfiként. A normális, tisztességes jobboldali ember tudja, amit persze Orbán is tud, hogy Horthy Miklós sok százezer zsidó és nem zsidó származású magyar ember haláláért felelős.

Orbán korábban visszafogottabban fogalmazott Horthyról, amikor a Hóman-szobor körüli viták kapcsán azt mondta, hogy olyan embernek nem állítanak szobrot Magyarországon, akik megszálló hatalmakkal kollaboráltak. Horthy Miklós ilyen ember volt, és ezt Orbán nemcsak 2015-ben tudta, de tudnia kellett 2017-ben.

Horthy Miklós újratemetése

1993. szeptember 4-én a néhai kormányzó hazahozott hamvait újratemették Kenderesen. Amint arról a Független Hírügynökség is beszámolt, Boross Péter volt miniszterelnök 2018-ban arról beszélt, hogy Horthy Miklós kenderesi újratemetésén a saját szemével látott egy olyan transzparenst, amelyen egy zsidó szervezet köszönetet mondott Horthy Miklós kormányzónak.

A volt miniszterelnök rosszul emlékezett: nem volt ilyen zsidó szervezet. Volt viszont egy Blumgrund János nevű ember, aki nem transzparenst, hanem egy koszorút vitt a temetésre, a következő felirattal: „Egy hálás magyar zsidó a sok közül.”

Blumgrund János amúgy Bécsből rándult haza, a helyi Horthy Miklós társaság elnökeként, onnan volt hálás a kormányzó úrnak. Igaz, nem eredeti nevén, hanem a vitézi körökben a Blumgrundnál autentikusabban hangzó Almási Szabó János néven.

Az MTI cenzúrázta Orbán Viktort

2012. júliusában a Magyar Távirati iroda cenzúrázta Orbán Viktor miniszterelnök szavait.

„Magyarország zéró toleranciát hirdet az antiszemitizmussal szemben” – ezt mondta Orbán Viktor miniszterelnök Benjámin Netanjahu izraeli kormányfővel közös budapesti sajtótájékoztatóján, majd hozzátette: „Magyarország bűnt követett el, amikor a második világháborúban nem védte meg zsidó állampolgárait.”

A magyar miniszterelnök utóbbi mondata nem szerepelt az MTI tudósításában. A távirati iroda úgy gondolta, hogy nem lenne jó, ha a magyar állampolgárok megtudnák, mit mondott Orbán annak a magyar államnak a felelősségéről, melynek élén az általa kivételes államférfinek tartott Horthy Miklós kormányzó állt.

Horthy mellszobra a Szabadság téri templomban

Horthy Miklós kormányzó mellszobrának avatóünnepsége a Szabadság téri Hazatérés templomának bejáratánál az első bécsi döntés 75. évfordulóján 2013. november 3-án Budapesten.
MTI Fotó: Máthé Zoltán

2013. november 3-án százak tüntettek a budapesti Szabadság téren a Hazatérés temploma előtt. Odabent Horthy Miklós szobrát avatják, beszédek is vannak, Hegedűs Lóránt református lelkész a keresztényi szeretetről beszélt, és felszólalt Gyöngyösi Márton a Jobbik parlamenti képviselője – ő volt az, aki a magyar országgyűlés képviselőit származásuk alapján listázta volna.

A Fidesz közleményben reagált Horthy Miklós kormányzó szobrának avatására. Rogán Antal jegyezte a közleményt, lehet, ő maga fogalmazta a szöveget.

A Rogán Antal frakcióvezető által jegyzett közlemény azért tartja rossz ötletnek Horthy Miklős szobrának felavatását, mert az szerintük provokáció a Jobbik részéről, és az akció „jó ürügyet szolgáltat a nyugat-európai baloldali lapoknak, hogy antiszemitizmusról beszéljenek Magyarország kapcsán”.

Nem Horthy személyével és szobrával volt baja Rogán Antalnak és a Fidesznek, hanem azzal, hogy külföldön most majd megint verik a palávert „a magyar emberek ellenségei”.

Rogán Antalnak és a Fidesznek nem közleményt kellett volna írnia, hanem együtt tiltakoznának az antifasisztákkal a Szabadság téri templom előtt.

Ha a Fidesznek és Rogán Antalnak valóban baja lett volna Horthy Miklós éledő kultuszával, akkor most nem egy ilyen semmitmondó közleményt tettek volna közzé. Nem provokációról beszélnének, hanem a nácizmus ellen tiltakoznának. Megírnák például, hogy Horthy Miklós nem csak a zsidósággal „viselkedett csúnyán”, hogy nem csupán a mintegy 600 ezer magyar zsidó ember haláláért felelős, de a nem zsidó magyarokkal is számos illetlen dolgot művelt. Belesodorta Magyarországot egy értelmetlen háborúba, megtámadta a Szovjetuniót, a Don-kanyar poklába, azaz, gyakorlatilag a biztos halálba küldte a második magyar hadsereget. Katonának csúfolt szerencsétlen áldozatokat, akik – tisztes felszerelés, ellátás hiányában – valójában ágyútölteléknek kellettek.

Szabadság tér: Orbán Viktornak nincs mozgástere

2014. májusában Orbán Viktor nyilatkozott a budapesti Szabadság téren átadandó, eredetileg a német megszállás emlékműveként szereplő szobor kapcsán. A miniszterelnök a magyarországi zsidószervezetek tiltakozására válaszolt, és közölte velük: mint kormányfőnek, nincs mozgástere a Szabadság téri szobor ügyében. Ezzel lényegében nem csak a zsidószervezeteknek, a magyarországi zsidó közösségnek üzent, de minden jóérzésű polgárnak e honban, akik még mindig abban a hitben élnek, hogy a mozgástér elengedhetetlen kelléke egy miniszterelnöknek.

2014. júliusában aztán átadták a sokak által Szégyenünk szobrának nevezett alkotást. Nem felavatták, hanem átadták. Éjjel csinálták, sötétben. Rendőröket vezényeltek a térre, hogy minden flottul menjen. Kordonok is voltak, nehogy kárt tehessenek benne a tiltakozók.

Az előző évben, december 31-én, szilveszter napján jelent meg a Magyar Közlönyben a szoborról szóló első közlemény. Az eredeti szövegben szó sem esett áldozatokról, csupán a megszállásról.

Március 19-e volt az első határidő, akkor akarták átadni. Aztán mégsem adták át. Lett egy május 31-i határidő, ám az épp egybeesett volna Orbán Viktor születésnapjával.

Július közepén már érezni lehetett, hogy valami készül. Benne volt a levegőben, hogy hamarosan a helyére teszik a szobrot. Végül ez a nyár közepén történt meg, amikor aki teheti, nyaral, s amikor a nagy meleg miatt lankad a figyelem.

Az elmaradt szentmise

2018. január 27-én szentmisét terveztek mondani Horthy Miklós lelki üdvéért, ahol az elképzelések szerint Boross Péter volt miniszterelnök és Lezsák Sándor, az országgyűlés mostani alelnöke is felszólalt volna. Miután ez a nap egyúttal a holokauszt nemzetközi emléknapja – az auschwitzi haláltábor felszabadulásának évfordulója – a heves hazai és nemzetközi tiltakozások hatására a szervezők közölték: nem tartják meg a szentmisét. Sajtóhírek szerint Erdő Péter bíboros szólt le a belvárosi Nagyboldogasszony Főplébánia vezetőjének, az emlékmisét szervező Osztie Zoltánnak, ő utasította, hogy vonják vissza szándékukat és a holokauszt emléknapján ne tartsanak a magyar zsidók százezreinek halálában szerepet játszó kormányzó tiszteletére rendezvényt.

Most meg itt ez a megemlékezés, 2018. február 11-én. Nincs semmilyen emléknap, az időpont nem ütközik semmilyen nevezetes dátummal, lehet emlékezni, ki-ki kedve és lelkiismerete szerint.

Lezsák, Horthy és a zsidó honfitársak

Föld S. Péter

-

2018-01-31

0

Ment a maszatolás rendesen a január 27-re tervezett Horthy Miklós emlékére tartott volna szentmise kapcsán. Különösen akkor élénkült meg az ezzel kapcsolatos kommunikáció, amikor kiderült, hogy ez a nap egybeesik a holokauszt nemzetközi emléknapjával. (Mely nap amúgy az auschwitzi haláltábor felszabadításának évfordulója.)

A magyar politika magas rangú prominensekkel készült képviselni magát az eseményen. Felszólalt volna Lezsák Sándor, az országgyűlés alelnöke és Boross Péter volt miniszterelnök. Utóbbi közölte, hogy zavarban volt, amikor megtudta, hogy ez a nap a holokauszt emléknapja egyben, de ott lesz a szentmisén, beszélni is fog, mert mint mondta, az embernek vállalnia kell a tévedését.

Lezsák Sándor nem mondott semmit, ezzel szemben a Magyar Hírlap leközölte a magyar országgyűlés alelnökének – a szentmise elmaradása miatt el nem mondott – beszédét.

Mely beszédből kiderült, hogy nem igaz, amit a szervezők állítottak, miszerint nem tudtak arról, hogy a szentmise a holokauszt emléknapjával esik egybe. Tudtak róla, és tudott róla Lezsák Sándor is. Az országgyűlés alelnöke ugyanis a többi között ezt mondta volna január 27-én, szombaton, a belvárosi Nagyboldogasszony Főplébánián tartandó szentmisén: „Nem botrány tehát – inkább természetes gesztus –, hogy az iszonyú és embertelen holokauszt, a vészkorszak emléknapján, szentmise keretében katolikus hívőként emlékezünk Magyarország kormányzójára, családjára is. Zsidó honfitársaink példát vehetnének azon zsidó honfitársainkról, akik méltányolták Horthy Miklós kormányzó bátor döntéseit, és ezt számos formában kifejezésre is juttatták. Részükről sem kellene több mint méltányosság a megítélésben”.

Lezsák úr zsidó honfitársai tehát példát vehetnének Lezsák úr azon zsidó honfitársairól, akik méltányolják Horthy Miklós kormányzó bátor döntését. Még akkor is, ha nem minden zsidó honfitárs méltányolhatja a kormányzó úr bátor döntését, mert sokan közülük már a múlt század negyvenes éveiben sem voltak abban a helyzetben, hogy ezt, vagy bármi mást méltányoljanak. Lezsák úr zsidó honfitársai közül ugyanis sokakat elpusztítottak a vészkorszak idején. Mások túlélték valahogy, de számos családtagjukat, gyerekeiket. testvéreiket, szüleiket megölték. Lezsák úr is beláthatja, hogy ezek a zsidó honfitársai nem méltányolhatják a kormányzó úr bátor döntését.

Persze, bizonyosan vannak Lezsák úrnak olyan zsidó honfitársai is, akik méltányolják Horthy úr döntésének bátorságát. Egy ilyen zsidó honfitársunkról, néhai Blumgrund Jánosról, későbbi nevén: vitéz Szabó Attila Jánosról a Független Hírügynökség is írt néhány nappal ezelőtt. Ő volt az a zsidó honfitársunk, aki a bécsi Horthy Miklós Társaság elnökeként koszorút helyezett el Horthy Miklós újratemetésén Kenderesen.

Horthyra emlékezni, érte szentmisét mondani mindenkinek jogában áll. Akinek így jó, lelke rajta

Lezsák Sándor Horthy kormányzó és bátor döntése iránti rajongása azonban nem magánügy. Lezsák Sándor ugyanis a magyar parlament, az ország legfőbb döntéshozó testületének az alelnöke. Vagyis, a közhatalom magas rangú tisztviselője, s ha ő részt vesz és beszédet mond egy ilyen megemlékezésen, azáltal olyan látszat keletkezik, mintha ott a magyar közhatalom is megjelent volna.

Tanulságos utóirat: január 27-én ugyan elmaradt a szentmise, de a Horthy Miklós Társaság szervezésében február 11-én emlék-istentiszteletet tartanak a kormányzó halálának 61. évfordulója alkalmából a Hazatérés Templomában.

Nyilván Lezsák Sándor azon zsidó és nemzsidó honfitársait is várják, akik méltányolják a kormányzó úr döntésének bátorságát.

Címke: horthy

Politikailag eseménytelennek ígérkezett az idei május elseje, azután mégsem lett az. Másutt persze nem, Bécsben online tartották meg a szociáldemokraták hagyományos rendezvényüket, Berlinben a szélsőbal tartott balhés utcai megmozdulást.

„A közvagyon ellopása hazaárulás.” Ez pedig elhibázott, hamis állítás.

Hatalomgyakorlásuk romlottsága az egész társadalom erkölcsi tartását mérgezi évtizedekre.

Orbán egyik akkori tanácsadója mondta el egy interjúban, hogy Orbánék szerint sajnos két-hárommillió embert bizony ott kell hagyni az út szélén.

„Én lennék az első, aki dicséri Horthy kormányzót? Része a magyar történelemnek. Nem ő szabadított meg minket Kun Bélától?”

Szerintem viszont Orbán Viktor most megbukna történelemből.

Ennél is fontosabb azonban, hogy Orbán az egyik legnagyobb hazaárulót magasztalja.

Horthyék döntései és balvégzetű tevékenységük következtében megtizedelték az akkori Magyarország lakosságát.

Magyarország hadat üzent a fél világnak, az Egyesült Államoknak, a brit birodalomnak és a Szovjetuniónak. Ha a következmények nem lennének olyan tragikusak, ezen csak röhögni lehetne: nem láttak még az urak világtérképet?

Ezzel el is értünk a másik főbűnhöz: a Hitlerrel való szövetkezés, a meggondolatlan hadba lépés lehetetlenné tette a trianoni határok etnikai alapon történő korrekcióját a háború után.

A lengyel-izraeli diplomáciai viszály kapcsán azt írja az újság, hogy próbatétel elé állította magát Netanjahunak az a törekvése, hogy közeli kapcsolatokat alakítson ki a négy közép-európai állammal.

Krisztus első politikai tette volt – amivel meghatározta a nyugati civilizáció történetét -, hogy kiemelte a vallást a (zsidó) nemzet közegéből és egyetemes misszióval ruházta fel.

Talán mégsem olyannyira kifizetődő a sorosozás s talán mégiscsak túl költséges Horthy-örökösnek lenni.

A hír: a Horthy Miklós Emléktársaság szervezésében 2018. február 11-én „emlék-istentisztelet” tartottak a kormányzó halálának 61. évfordulója alkalmával a Szabadság téri Református Egyházközség által üzemeltetett Hazatérés templomában.

FRISS HÍREK

NÉPSZERŰ HÍREK

LEGOLVASOTTABB HÍREK

SZERKESZTŐ VÁLASZTÁSA