Törőcsik Mari arcán rajta van a világmindenség. A szörnyűséges kínok, és a szétáradó, sugárzó öröm egyaránt. Bámulom őt Mészáros Márta Aurora Borealis-Északi fény című új filmjében, és nem tudok betelni vele.
Törőcsik magába sűríti a Kelet-Közép-Európa-i létet, már akkor is azt tette, amikor Fábri Zoltán filmremekében, a Körhintában kitűnt, és ezzel megrendített minket, meg hírt vitt felőlünk nyugatra is. Ugyanolyan boldogan tud felragyogni az arca, mint egykoron.
Csak most már látszik rajta a nagyrészt leélt életének az öröm- és szenvedéstörténete.
És ez kell Mária szerepéhez, akit játszik, aki rettenetes titkot őriz, mint ezen a tájékon olyan sokan, hiszen még mindig nem kibeszélt, feltárt kellőképpen a fasizmus, a háború, az ötvenhatos forradalom. A traumák, a szorongások, az elhallgatások viszont akár tudat alatt is öröklődnek, a zsigereinkbe ivódnak úgy, hogy esetleg nem is sejtjük, mi miatt örököljük ezeket őseinktől, akár hetedíziglen.
Törőcsik ezúttal olyan nagymama bőrébe bújik, aki a film elején Oroszországból kap egy levelet, aminek elolvasása után falusi házában rögvest rosszul lesz, elájul, kómába esik. Érdemes felfigyelni arra az apróságnak tűnő, de fontos momentumra, hogy postásként a levelet Monori Lili hozza, aki Mészáros több emblematikus filmjének az emlékezetben örökre rögződő főhőse. Most szinte stafétabotszerűen ő adja át a döntő fontosságú hírt, amitől Mária csaknem örökre jobblétre szenderül. Senki nem tudja, mi okozza ezt az iszonyú sokkot. Az orvos, akit Fekete Ernő játszik, azt se tudja, hogy az idős asszony még eszméletére tér-e.
Nagyobb méretért kattintson a kis képre!
A lánya pedig, aki Bécsben sikeres ügyvéd, és éppen egy tárgyalás közepén látjuk kosztümösen, disztingváltan, némiképp hivatalosan, fölöttébb határozottan megnyilvánulni, haza lohol, hogy mellette legyen, és belső ösztönétől mindinkább vezérelve, megpróbálja kideríteni, mi is történt. A Tóth Ildikó által remekül megformált gazdag, polgári jólétben leledző Bécsből, elegáns nőként viharzik a mi boldogtalanabb, feldolgozatlan traumákkal telítettebb, szegényesebben elkámpicsorodott világunk felé. Akár jelképesnek is tekinthető, hogy nálunk már pulóvert visel kosztüm helyett. Az ő arcára is ráközelít Piotr Sobocinski Jr. lengyel operatőr érzékeny kamerája. Megmutatja, hogy azon az emberen, aki udvariasan, de némiképp ridegen, kimérten, csaknem fapofával tárgyalt Bécsben, itthon, kiélezett helyzetben, kiütnek az érzések, és látszik rajta mennyire kételyekkel telien sebezhető. A Ladányi Jákob által játszott unokán is zavarodottság mutatkozik, amikor csodával határosan, ahogy egykor Törőcsik is a való életben, a nagymama magához tér. A fiú szintén mohón igyekszik kifürkészni a titkát. Mária hárít, mélységesen bezárkózik, igen hosszas unszolás, lelki ráhatás, kérlelés után kezd megnyílni, de megmondja előre, hogy ez fájni fog.
Visszarévedései a múltba megelevenednek. A háborúból nehezen ocsúdó ötvenes években járunk.
A fiatal Máriát Törőcsik Franciska személyesíti meg. A Wunderlich József megformálta szerelmével Ausztriába próbálnak szökni. Ákost az orosz katonák szökés közben lelövik. A halott férfi mellett megerőszakolják a lányt, akit Ákos unokatestvére fogad be Bécsben. A terhes Mária vívódik, nem gyűlölt orosz katonától van-e a gyerek. Szülés után kalandos módon, gyereket cserél. Ez az ősfőbűn. Ezt tudja meg Olga ennyi idő után. Az Oroszországból jött levél pedig az édes gyermekről adott hírt, akiről Mária azóta se hallott…
Rövid részlet a filmből.
Mészáros Márta arról csinált filmet, hogy a háborús és közvetlenül háború utáni gyermekek megrázkódtatása a mába ível. Kicsit régimódi eszközökkel, lassúdadan hömpölyögtetve a cselekményt, meséli el a megborzongató történetet. Akadhat, aki unja. Én nem tartozom közéjük, hiszen igen fontos dolgokról, sok tekintetben létkérdésekről beszél, miközben ezeket a témákat mifelénk még mindig sokan a szőnyeg alá akarják söpörni.
A héten Magyarországon is a mozikba kerül Darren Aronofsky horrorisztikus elemekben gazdag, elborult filmje, az anyám!, amely igencsak megosztotta a kritikusokat. Egyesek szerint zseniális mestermű, míg mások inkább nárcisztikus agymenésnek tartják a filmet, amelyben Hollywood legnagyobb női sztárját, Jennifer Lawrence-t kínozza meg a rendező.
Darren Aronofsky máskor sem kímélte a női főszereplőit: legutóbbi filmjében, a Fekete hattyúban Natalie Portmant szenvedtette igen plasztikusan egy balerina szerepében, és most is maradt a művészek világánál. De amíg a Fekete hattyúnak hétköznapi módon is értelmezhető sztorija volt, amihez csak plusz jelentésréteget adtak hozzá a szimbólumok, az anyám! már ezekre épül, és a filmben végül úrrá lesz a totális téboly. De ne szaladjunk ennyire előre.
Jennifer Lawrence az anyám!-ban (Paramount Pictures and Protozoa Pictures)
Az anyám! ugyanis olyan, mintha két teljesen különböző filmből állna össze.
Az első részben megismerkedünk a költőfeleséggel (Jennifer Lawrence), aki igyekszik mindent megadni az alkotói válságban szenvedő férjének (Javier Bardem). Mindezért cserébe csak szeretetet vár, illetve azt, hogy valódi társként kezelje a költő. Már a film elejétől egyértelmű, hogy a pár kapcsolata csak meghittnek tűnik, de korántsem kiegyensúlyozott, és amikor idegenek tévednek a feleség által gondosan szépítgetett otthonba (amelyben mintha a saját alkotói hajlamait élné ki), a konfliktusok felszínre kerülnek, amit horrorfilmes elemekkel is érzékeltet a rendező.
A film egyértelműen a pár női tagjának érzéseire koncentrál: a kamera szinte folyamatosan Lawrence arcában van, mindenhova követjük őt, ahogy megpróbálja kétségbeesetten rendben tartani és megvédeni az otthonát a betolakodóktól, miközben a saját férje is ellene dolgozik, mert nem tudja, vagy nem akarja észrevenni felesége frusztráltságát. Ezen a ponton akár még úgy is lehetne interpretálni a filmet, hogy Aronofsky egy fiatal nő történetét ábrázolta, akit a művészet nevében elnyom és manipulál nála jóval idősebb férje, miközben még azzal is megalázza, hogy intellektuálisan nem tekint rá társként.
Innentől kezdve azonban mintha perspektívát váltana a film, és a feleség egyre inkább a művész szabadságát gúzsba kötő, az alkotást akadályozó tényezőként jelenik meg, aki képtelen megérteni és elfogadni, hogy a férje nem csak az övé. Megpróbálja elzárni, külön kis világot építve kettőjüknek, illetve hármójuknak, hiszen időközben teherbe is esik.
A külvilág viszont egyre extrémebb módon tolakodik az életükbe,
és egymást követik a szürreálisabbnál szürreálisabb jelenetek.
A filmben a szereplőknek nincs nevük, Lawrence karaktere anyaként, Bardemé pedig csak ő-ként (Him) jelenik meg a stáblistában, és olyan, mint a feleség anyai ösztöneivel egyszerre védelmezné a férjét, az otthonát és a születendő gyermekét is. Így tehát a film, amely egy érzékeny női történetként indult, átvált egy feminista szempontból elég problémásnak tűnő szimbolizmusba, amelyben az alkotó szellem a férfi, aki az egész emberiségben gondolkodik, és a művészet oltárán bármit képes feláldozni. A nő pedig az anyaság és az otthon, akinek saját, független identitása mintha nem is lenne (csak próbálja megkeresni).
Mivel közben a pár gyereke mellett végre az áhított műalkotás is megfogan, a kettő párhuzamba kerül egymással. Az anyának ott van a csecsemő, amelyet féltőn óvna, a férj viszont a műalkotást szeretné megosztani minél több emberrel, még akkor is, ha később érdemtelennek bizonyulnak erre. A közönség ugyanis nem éri be annyival, hogy elolvassa a gondolatait, betolakodik a költő magánéletébe is, amit az nárcizmusában eleinte még élvez is. Aronofsky annyira túlzó módon ábrázolja a pusztítást, amit az idegenek végeznek a szinte élőlényként kezelt házban, hogy lehetetlen nem szánni a nőt, ráadásul a Javier Bardem által alakított költő végtelenül ellenszenves figura.
Javier Bardem és Jennifer Lawrence (Paramount Pictures and Protozoa Pictures)
De vajon önirónia e a körülrajongott költő alakja vagy Aronofsky tényleg ennyire mindent felülíró dolognak tartja az alkotást?
Mi a jelentősége annak, hogy a pár női tagjának alkotó ereje abban áll, hogy otthont teremt, illetve gyereket hoz a világra, míg a férfi a semmiből varázsol elő szavakat, amelyek megváltoztatják mások életét? Csak a kapcsolatuk szintjén kell értelmezni a pusztítást, ami a pár otthonában végbement, vagy többről is szól a végén már-már háborús filmeket idéző képi világ? Illetve, mivel az anyát az a Jennifer Lawrence játssza, aki a forgatáson jött össze Aronofskyval, felmerülhet az is, hogy talán egy furcsa párterápiának lehetünk tanúi. A rendező talán azért álmodta meg ezt a történetet, hogy mentegesse magát, amiért nagy művészként a hétköznapokban ő is egy beképzelt seggfej?
Ezekre a kérdésekre csak találgatni lehet a választ, ugyanakkor az anyám! vége túlzottan szájbarágós lett. Aronofsky valamiért fontosnak tartotta, hogy a főszereplők megmagyarázzák, hogy mi most itt egy allegóriát láttunk, ez pedig banálisnak hat egy ennyire elvontnak szánt filmben. Mesterműnek tehát korántsem neveznénk az anyám!-at, de akinek eddig bejött a rendező munkássága, azoknak érdemes próbát tenniük vele, ahogy a J-Law rajongóknak is, hiszen ilyen különös szerepben még soha nem lehetett látni a színésznőt.
A Gárdos Éva rendezésében készült Budapest Noir Kondor Vilmos regénye alapján készült, az 1936 Budapestjén játszódó bűnügyi történet filmfeldolgozása.
Kedden vetítik először a Kolovratnik Krisztián és Tenki Réka főszereplésével készült Budapest Noir című magyar krimit az 53. Chicagói Nemzetközi Filmfesztiválon, amelynek programját négy, a filmalap támogatásával készült új magyar alkotás gazdagítja.
A Gárdos Éva rendezésében készült Budapest Noir Kondor Vilmos regénye alapján készült, az 1936 Budapestjén játszódó bűnügyi történet filmfeldolgozása. A forgatókönyvet Szekér András írta, operatőre Ragályi Elemér volt,
az 1930-as évek Budapestjét Pater Sparrow látványtervező elevenítette fel,
a jelmezeket Flesch Andrea tervezte – közölte a Magyar Nemzeti Filmalap.
A történetben Gordon Zsigmond, a kiábrándult bűnügyi újságíró egy brutálisan meggyilkolt fiatal lány halála után nyomoz az 1930-as évek Budapestjén. A szálak több irányba vezetnek, és úgy tűnik, senkinek nem áll érdekében, hogy kiderüljön az igazság.
A Budapest Noir a Pioneer Pictures gyártásában készült, vezető producere Kemény Ildikó. A film a Big Bang Média forgalmazásában
november 2-án kerül a magyar mozikba.
Az 1964-ben alapított chicagói filmfesztivál Amerika legrégebbi és legfontosabb filmes eseményeinek egyike. Idén Jane Fonda, Patrick Stewart és Vanessa Redgrave is a fesztivál díszvendégei között lesz.
Az Oscar-díjakról döntő amerikai filmakadémia kizárta a szexuális zaklatással és nemi erőszakkal vádolt Harvey Weinsteint, Hollywood egyik legbefolyásosabb emberét.
Az 54 tagú kormányzótestülete döntött erről, tájékoztatásuk szerint a szükséges kétharmadnál jóval nagyobb arányban. Indoklásként azt mondták:
Harvey Weinstein nem érdemli meg kollégái tiszteletét.
Még a producer öccse, egyben cégtársa, Bob Weinstein is azt mondta, hogy az akadémiának meg kell válnia „beteg és elvetemült” testvérétől.
Bob Weinstein a Hollywood Reporternek adott interjút. Ebben azt mondta, nem tudott arról, hogy bátyja nőket zaklat. Úgy fogalmazott:
„Elmondom, mit tudtam: hogy Harvey egy zsarnok, arrogáns, kutyába se veszi az embereket.”
Azt mondta, undorítónak találja a tetteket, amelyekkel a testvérét vádolják, és együttérzéséről biztosította Harvey Weinstein áldozatait. Arról is beszélt, hogy az utóbbi években alig beszéltek egymással, Bob Los Angelesben, Harvey New Yorkban élt.
A Weinstein-fivérek több mint 30 éve alapították a Miramax stúdiót, majd a The Weinstein Companyt.
341-szer jelöltek általuk készített filmet Oscar-díjra, amiből 81-szer meg is kapták.
A sorozatos szexuális zaklatás és nemi erőszak miatt azonban már a New York-i és londoni rendőrség is nyomoz Harvey Weinstein ellen, Franciaországban pedig kezdeményezték, hogy fosszák meg a civileknek adható legmagasabb kitüntetéstől, a Becsületrendtől.
Arról, hogy mennyire központi szerepe volt Weinsteinnek Hollywoodban, és hogy kik és mivel vádolják, ebben a cikkben olvashat bővebben:
Az ismert, Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező elkészült a forgatókönyvvel, és benyújtotta a Filmalapnak. Aurora Borealis a film címe. Várta a választ, ám sokáig semmi.
Már lemondott róla, hogy tárgyalnak vele, és pénzt adnak a legújabb filmjére, amikor egyik nap megszólalt a telefonja. A filmipar megújításáért felelős kormánybiztos, Andy Vajna volt a vonal másik végén. Azt kérdezte, be tudnának-e menni egy adott időben a producerrel együtt Vajna japán éttermébe.
Amikor a rendező és a producer a megbeszélt időpontban megérkeztek, Vajna az egyik asztalnál ült egy társasággal. Felállt, odament hozzájuk. Le sem ültette őket, úgy, állva kérdezte:
– Márta, meg akarod csinálni a filmet?
– Igen!
– Mennyi pénz kell a filmetekre?
A producer osztott, szorzott, majd azt mondta: 700 millió forint.
– Jó – mondta Vajna. – Rendben.
Elköszönt és visszaült.
Mészáros Márta mesélte el mindezt a Hír TV-ben, Veiszer Alinda műsorában.
Azt gondolhatnánk, hogy egy beszélgetést látunk egy filmrendezővel a magyar filmről. Pedig nem: Magyarországot láttuk és hallottuk a maga valóságában. Soha el nem múlt, ám mostanság újraéledő hűbéri viszonyaival, árvalányhajas, uram-bátyám világával.
Gondolhatnánk, hogy milyen szép itt minden. Nincs bürokrácia, csak szakszerűség van, és gyors döntés.
A fenti történet a 37. perc táján hallható.
Gondolhatnánk ezt is, de mást gondolunk. Azt, hogy a történet, amely Mészáros Mártával megesett, végtelenül megalázó. Vajna, mint egy adakozó kedvében talált főúr, úgy viselkedett, mint aki a saját zsebéből fizet a több tucat filmet – köztük nemzetközi díjakat nyert alkotásokat – maga mögött tudó rendezőnőnek.
Vajna nem a sajátjából adott 700 milliót Mészáros Márta filmjére. Nem valamelyik kaszinójának a nyereségéből volt ennyire adakozó, hanem a köz pénzét kezelte a sajátjaként.
Mi meg, nézők, akik szemlélői vagyunk e huszonegyedik századi szomorújátéknak, szólni sem tudunk a megdöbbenéstől. Ilyenné vált ez a mi országunk.
És az is csak percek múltán jut az eszünkbe, hogy talán belefért volna a büdzsébe, hogy a filmmogul leültesse vendéglőjének egyik asztalához a filmrendezőt és producerét, és megkínálja őket egy kávéval, de legalább egy pohár vízzel.
Itt a vége – jelentette be Facebook-oldalán az Origo Filmklub, miután a rovat összes tagja felmondott egy olyan cikk miatt, amely a tudtuk nélkül jelent meg.
„Ami az Origo Filmklub az elmúlt 14 évben volt, most megszűnt. 2003 szeptembere óta egészen tegnap estig nem jelent meg nálunk egyetlen olyan cikk sem, amit ne vállalnánk. Szerdán este a tudtunkon kívül kikerült a rovatba egy „Kóla, popcorn és migránspropaganda” című cikk,
aminek egyetlen betűjét sem vállaljuk, aminek a szellemisége tőlünk a lehető legtávolabb áll. Ezért nem tudunk mást tenni, mint egy emberként felállni.
– írta Huszár András, Onozó Róbert, Papp Eszter, Soós Tamás és Varga Ferenc rovatvezető.
Az említett cikket az a fildelitasos múltú Bordács Bálint írta, aki nemrég érkezett a hírportálhoz politikai újságíróként. A Kóla, popcorn és migránspropagandában Bordács arról ír, hogy a magyar mozikban is megjelentek a szerinte a politikai korrektséget és a migránsok befogadását hirdető propagandafilmek.
Varga Ferenc 17 éve került az Origóba, és 2003-ban indult el népszerű és mérvadó filmes rovata Filmklub néven, amelyben számos újságíró publikált az elmúlt években.
Ruben Östlund rendező A négyzettel továbbvitte azt, amit 2014-ben a Lavinával megkezdett. Vesz egy idillinek tűnő helyzetet, amit addig cincál, amíg ki nem derül, hogy belülről mennyire rohad az egész. Mindezt megspékeli emlékezetes képekkel és groteszk elemekkel, amelyeken egyszer nevetni vagyunk kénytelenek, a következő pillanatban viszont azon kapjuk magunkat, hogy olyan kellemetlenül feszengünk a moziszékben, mint a szereplők a filmvásznon.
A svéd rendező receptje eddigi munkái alapján jól működik: a Lavinát kedvelték a kritikusok, és korántsem kell ahhoz elkötelezett művészfilmrajongónak lenni, hogy az ember élvezze és még el is gondolkodjon rajta.
Östlund következő filmje,
A négyzet még nagyobb siker lett, hiszen idén elvitte az Arany Pálmát Cannes-ban.
Fontos különbség azonban, hogy míg Östlund a Lavinában egyetlen, elég konkrét konfliktushelyzetre koncentrált, addig A négyzetben sokkal több dolog felmerül a svéd szociális problémáktól (igen, ott is vannak szegény emberek), a képmutató értelmiségi léten és a túltolt polkorrektségen át a művészi alkotás mibenlétéig. Habár korántsem mondhatjuk azt a film alapján, hogy ezekről a témákról Östlundnak ne lenne érdekes és releváns mondanivalója, a sok felvetett problémától néha széttartóvá és összességében feleslegesen hosszúvá válik a film – illetve nehezebben fogyaszthatóvá, mint a Lavina.
Claes Bang A négyzetben. Forrás: Cirko Film
A négyzet főszereplője, Christian – a remek dán színész, Claes Bang alakításában – egy menő kortárs művészeti múzeum vezető kurátora, már amennyire egy ilyen intézmény menő lehet. A kiállítótermek ugyanis konganak az ürességtől, és leginkább gazdag sznobokat vonz be a múzeum, de őket is jobban érdekli a megnyitó után felszolgált étel, mint a kiállított műalkotások. Mindenesetre Christian munkája sok pénzzel és a művészeti közegben nagy hatalommal jár: ő a sikeres értelmiségi, aki nemcsak szakmájában elismert, hanem jó embernek is tűnik. Kedves a beosztottjaival, az újságírókkal, de még a hajléktalanokkal is, ráadásul feltűnően elegáns és jóképű. Épp egy nagyszabású kiállításra készül, amely a toleranciáról, bizalomról, és emberségről szól, de amikor egyszer az utcán kirabolják, az annyira kibillenti a lelki egyensúlyából, hogy hibát hibára halmozva teszi tönkre gondosan felépített életét.
Östlund már a történet elején finoman gúnyolódik azon, hogy mennyire buborékban él Christian és hasonszőrű kollégái, illetve ismerősei.
Hihetetlenül szórakoztatóak azok a részek, amikor a kortárs művészeti világ szereplőit ábrázolja a rendező,
mert minden egyes karakter görbe tükröt tart ennek a közegnek, amely Östlund értelmezése szerint csak látszólag nyitott, valójában viszont a leghalványabb fogalma sincs arról, hogy mik a valódi világ valódi problémái. Az egyik fő képmutatónak pedig maga Christian tűnik, aki a történet elején még annyira jólnevelt, hogy meg is kapja, hogy ne legyen már annyira svéd, de ahogy gyűlnek a gondjai, egyre inkább előkerül a gyarló oldala is.
Elisabeth Moss és Claes Bang. Forrás: Cirko Film
Az is érdekes, ahogy a művészetről, a műalkotáshoz való viszonyról beszél a rendező: úgy tűnik, hogy A négyzetben szereplő művészetkedvelők csak addig hívei az alkotói szabadságnak, amíg távolságtartással szemlélhetik, és csak felszínesen borzolja fel a kedélyeiket az, amit látnak, de amikor valami igazán húsbavágóval találkoznak – mint a film egyik, a plakátokon is ábrázol nagyjelenetében -, abból inkább már nem kérnek. Kíváncsi lennék, hogy ezzel Östlund mennyire akart üzenni a saját közönségének, hiszen az emberek nagy része nyilván jobban kedvelte a film első, finomabban ironizáló felét, mint az egyre több szerencsétlen sorsú embert ábrázoló másodikat.
Bármelyik értelmezésre is koncentrálunk a film kapcsán,
Östlund A négyzetben az emberi kapcsolatok különböző szintjeit és formáit vizsgálja.
Szó van munkahelyről, családról, társadalmi csoportókról, vagy éppen művészről és közönségéről, illetve a médiáról és a befogadóról is. Természetesen a párkapcsolatok sem maradhatnak ki a szórásból, bár Chrisitian és a vele újságíróként megismerkedő Anne – akit a nagyon sikeres tévés színésznő, Elisabeth Moss játszik – viszonya elég kevéssé nevezhető annak. Furcsa módon ez a szál illett bele a legkevésbé a film szövetébe, de cserébe jó pár emlékezetes jelenetet köszönhetünk neki, például Moss rendhagyó flörtölését és az év eddigi legfurcsább mozis szexjelenetét.
Hajnalban, az NFL hétfői meccsének szünetében mutatták be a Star Wars 8. – Az utolsó Jedik legújabb előzetesét. A film decemberben kerül majd a mozikba, a jegyértékesítés is ma kezdődik (Magyarországon 10 órától).
A hetedik rész főszereplői, Daisy Ridley (Rey), John Boyega (Finn), Adam Driver (Kylo Ren) és Oscar Isaac (Poe Dameron) mellett a hírek szerint nagyobb szerepet kap Andy Serkis (Snoke), de visszatér Gwendoline Christie (Phasma kapitány), Lupita Nyong’o (Maz Kanata is). A „klasszikus” szereplők közül
utoljára láthatjuk Carrie Fishert
(Leia) – a jeleneteit még tavalyi halála előtt leforgatták.
Az újak közül Kelly Marie Tran (Rose Tico) és Benicio Del Toro (DJ) kapott fontos szerepet.
A héten nálunk is bemutatták a Szárnyas fejvadász 2049 című filmet, amelyet azon túl, hogy az 1982-es kultfilm folytatása, azért is nagy várakozás előzött meg Magyarországon, mert nagyrészt itthon forgatták. Pohárnok Iván maszkmester és csapata, a Filmefex Studio munkatársai is dolgoztak a filmen, egészen pontosan replikánsokat kellett alkotniuk, és ennek folyamatát maga a rendező, Denis Villeneuve felügyelte. Pohárnok Iván a FüHü-nek elmondta, hogyan lehet szépen és gyorsan szuperembereket készíteni, és szóba került az is, miért hívják évek óta hiába a Trónok harcába.
Mikor leültünk a Filmefex stúdió vezetőjével beszélgetni arról, hogy miket készítettek a Szárnyas fejvadász új részébe, még ő maga sem látta a filmet. Pohárnok Iván csapatával évente több kisebb-nagyobb költségvetésű filmbe, illetve sorozatba készít maszkokat, bábukat és kellékeket, és gyakran előfordul nála, hogy meg sem nézi az elkészült produkciót. Vagy azért, mert nem jut rá ideje, vagy már a forgatás közben kiderül számára, hogy nem lesz maradandó alkotás a film. De olyan is van, hogy nem akarja látni, hogyan tüntették el azokat a jeleneteket, amelyekbe rengeteg munkaórát öltek. A Szárnyas fejvadász 2049 természetesen nem ilyen, ennek bemutatását a maszkmester is nagyon várta, hiszen az eredeti, Ridley Scott által rendezett 1982-es film meghatározó élmény volt a számára.
Nagy Csillagok háborúja rajongó voltam, úgy indult az egész filmezés, a Szárnyas fejvadász meg a második kedvenc volt.
Nagyon örültem, hogy ebbe a filmbe megtaláltak, de persze megtalálhattak volna több dologgal is” – mondta a maszkmester. Pohárnok Iván szerint egyébként leginkább a közepes költségvetésű filmekbe jó dolgozni, mert azokra már van elég pénz, de még hagynak nekik szabadságot, a legnagyobb produkciók viszont a végletekig beszabályozottak, és sokszor saját embereivel dolgoztat a rendező.
A filmefexesek és a szuperemberek. Forrás: Filmefex
A Szárnyas fejvadász 2049 egyértelműen a szuperprodukciók kategóriájába tartozik, a film készítését éppen ezért hatalmas titkolózás övezte.
A forgatókönyvet még azok sem láthatták, akik dolgoztak a filmben, mindenki csak a legszükségesebb információkat kapta meg.
A stúdió munkatársai több kisebb kelléket és jelmezt is készítettek az Szárnyas fejvadászba, de a legfontosabb projektjük annak a 12 replikánsnak a legyártása volt, amelyeket testépítőkről mintáztak. Pohárnok Iván elmondta, hogy 2016 elején keresték meg azzal, hogy lesz egy olyan jelenet, amelyben víztartályokban lebegnek majd mozdulatlanul „szuperemberek”, és ezeket kellene elkészíteni. A forgatáson már nem volt ott, így a film megjelenése előtt ő is csak abból tudott kiindulni, amit az előzetesben látott. „Csodálkoztam is, hogy a trailerbe bekerültek, mert általában, amikor fél évig dolgozunk valamin, azt utána simán kivágják” – mondta.
Az emberi bábuk készítése egyébként a Filmefex specialitásai közé tartozik. Ennek a hagyományos módja az, hogy öntőformát készítenek a megfelelő pózba beállított modellekről, de ilyenkor sok korrekcióra van szükség, így a kiöntés és a végső simítások hosszadalmas, hónapokig tartó procedúrát jelentenek. Ráadásul itt 12 különböző alkatú és testtartású emberről/báburól volt szó. Pohárnok Iván ezért úgy döntött, hogy inkább megpróbálja 3D nyomtatással elkészíteni a testeket, ez pedig úttörő vállalkozásnak bizonyult, és az utóbbi években egyre jelentősebb filmeken dolgozó kanadai rendező, Denis Villeneuve (Érkezés, Sicario – A bérgyilkos) is áldását adta rá.
A Villeneuve általa kiválasztott férfiakról és nőkről számítógéppel 3D-s modelleket készíttettek, és ezeket több kisebb darabra bontva nyomtatták ki a műhelyben.
Ebben a jelenetben kaptak helyet a szuperemberek. Forrás: InterCom
Egy teljes alak kinyomtatása hónapokat vett volna igénybe egy hatalmas nyomtatóval, ezért inkább több kisebb eszközt állítottak üzembe, amelyek másfél hét alatt elvégezték a munkát. A darabokat nyomtatás után a Filmefex munkatársai gondosan összeállították, eltüntették az illesztéseket, majd lefestették a bábukat. A produkciónál ugyanis menet közben kitalálták, hogy a polkorrektség szempontjából kívánatos lenne, ha különböző bőrszínűek lennének a replikánsok.
Pohárnok Iván szerint egyébként meglepően élethűek lettek a 3D nyomtatott emberi testek, még a modellek bőrének textúrája is megjelent a nyomtatásban. De ezzel még nem volt vége a történetnek: a rendező azt szerette volna, ha a testek hatalmas, vízzel teli tartályokban lebegnek. Végül akkora víztömeget elbíró, és mégis megfelelően kinéző tartályt sehol sem tudott legyártatni a produkció. Pohárnok Ivánék szuperemberei így üres tartályokba kerültek, és felmerült, hogy a vizet utómunkában varázsolják majd köréjük. Legkésőbb ezen a ponton nyilván felmerült az olvasóban a kérdés, ha ezt meg lehetett volna oldani, miért kellet hónapokig tartó munkával és kínlódással, rengeteg pénzből elkészíteni a testeket, ahelyett hogy az egészet számítógéppel oldják meg?
A K ügynököt alakító Ryan Gosling, a Deckard szerepében visszatérő Harrison Ford és Denis Villeneuve a forgatáson. Forrás: InterCom
Pohárnok Iván szerint a válasz erre az, hogy most „nagy divat” zöld hátterek helyett ismét valódi díszletekben forgatni. Denis Villeneuve pedig kifejezetten azt akarta, minél több valóban megépített környezet, és minél kevesebb CGI vegye körbe a színészeit.
A rendező ráadásul annyira felügyelte az egész munkát, hogy többször is elment a Filmefex Soroksári úti stúdiójába, hogy megnézze, hogyan készülnek a replikánsok.
Ha nem tetszett neki például egy-egy testtartás, akkor maga állítgatta be a modelleket a megfelelő pózba. Ez szőrszálhasogató dolognak tűnik, de Pohárnok Iván szerint a rendező kifejezetten jófej volt. „Én nagyon bírtam” – mondta.
Hiába szerepelnek végül a filmben csak néhány másodpercre a filmefexes replinkánsok, Pohárnok Iván azért is büszke rájuk, mert nem tud arról, hogy filmben valaha 3D-nyomtatott emberi testeket használtak volna fel. Ha tényleg így van, akkor külön érdekes, hogy minderre egy olyan filmben került sor, amely az emberekre megszólalásig hasonló gépekről szól…
Pohárnok Iván. Forrás: Filmefex
„Egy-két apróságot még csináltunk, csontvázakat, kivágott szemet, meg nem is tudom mit még”
– mondta Pohárnok Iván, akinek a fejében már összefolyik, hogy melyik filmbe mit készített a stúdió. Pedig több fontos produkcióba is bedolgoztak az elmúlt években. A 2016 egyik nagy meglepetésének számító Vaksötétben például ők készítették a főszereplőt játszó Stephen Lang szemsérülését. Pohárnok Iván saját bevallása szerint nem sokat nézett ki a sztoriból, amelyben egy veterán vak katona egyesével levadássza a házában csapdába ejtett betolakodókat. Meg sem nézte a filmet, csak miután sokan kikiáltották az év horrorjának, és maga is megdöbbent rajta, hogy milyen jó lett.
De több kiemelkedően sikeres magyar filmben is közreműködtek:
csináltak egy lórobotot a Kincsembe a lovagolni nem tudó szereplőknek, A martfűi rémbe pedig több holttestet és sebesülést készítettek. Ez utóbbival kapcsolatban nagy sérelme a stúdió vezetőjének, hogy hiába kapott a Magyar Filmakadémiától maszkmesteri díjat A martfűi rém, a Filmefex munkáját nem ismerték el.
A stúdiónál egyébként általában több megbízáson is dolgoznak egyszerre, de most éppen végeztek mindennel, így Pohárnok Iván részletesen tudott beszélni a projektjeikről, miközben munkatársai holttestek felújításával töltötték a munkaidőt. Mint megtudtam,
hullákra mindig óriási a kereslet, ezért a Filmefex bérbe szokta adni a saját készletet
a legkülönfélébb produkcióknak szerte a világon. A forgatásokon viszont jelentősen amortizálódnak a bábuk, ezért időről időre ki kell csinosítani őket. Egy véletlenül odavetett félmondatból az is kiderült, hogy 40 filmefexes holttest még a Trónok harcát is megjárta tavaly, de Pohárnok Iván ezt egyáltalán nem tartotta akkora számnak, mint én. Maszkmesterként már többször visszautasította, hogy részt vegyen a sorozatban, mert nem volt lehetőség Magyarországról bedolgozni a produkciónak, a forgatásokra pedig nem tudott elutazni.
Amikor a következő nagyobb projektjeikről kérdezem, először a Terminátor 6-ot említi, amelyet valószínűleg Magyarországon forgatnak majd, így nagyon reméli, hogy jut valamilyen munka a Filmefexnek is. Emellett
jelenleg is tárgyal Mundruczó Kornél Magyarországon készülő amerikai filmjének, a Deepernek a stábjával.
Most zajlik a forgatás előkészítése, amely jövőre kezdődik majd, a legutóbbi hírek szerint olyan sztárokkal, mint a Wonder Womant játszó Gal Gadot vagy a többszörös Oscar-jelölt Bradley Cooper (Amerikai mesterlövész, Amerikai botrány).
Csütörtökön kerül a magyar mozikba a körülrajongott brit filmdráma, a Lady Macbeth, amelyet egyszerre élvezet és szenvedés nézni. Előbbit az izgalmas és szokatlan történet mellett a gyönyörű képek, illetve az elsőfilmes rendező, William Oldroyd ötletessége, utóbbit pedig elsősorban a filmben ábrázolt világ, valamint a hozzá illő kegyetlenségek okozzák.
1865-ben járunk, Angliában, egy vidéki kúriában, ahol a fiatal Katherine egyre nehezebben viseli mindenfajta tiszteletet, megbecsülést vagy pláne szeretetet nélkülöző házasságát. A körülmények viszont csak a Lady Macbeth szinopszisából derülnek ki, a néző ugyanis úgy csöppen bele a filmbe, ahogy szegény Katherine a házasságba. Látunk egy fiatal nőt, aki a kezdő képsorokon még menyasszonyi öltözékben, érdeklődve áll a templomban, majd éles váltással egy komor, rideg házba bezárva szenved.
Katherine azonban számos, a viktoriánus Angliában élő társnőjétől eltérően nem törődik bele abba, hogy házasság címén eladták egy idegen családnak, akik a végletekig korlátozzák a szabadságát.
forrás: magyarhangya
Lázadása viszont abban a korban és környezetben egyszerűen nem végződhet jól, mi pedig feszengve nézzük, hogyan tesz egyre kétségbeesettebb kísérleteket Katherine arra, hogy visszanyerje az irányítást élete felett, rálelve valamiféle boldogságra vagy legalábbis értelemre az életében.
A történet alapját Nyikolaj Leszkov 1865-ben írt kisregénye, a Kisvárosi Lady Macbeth adja, amelyből már filmes és színpadi adaptációk sora készült. Most egy elismert színházi rendező, William Oldroyd nyúlt a kisregényhez, hogy elkészítse belőle első filmjét, és mi csak örülhetünk a döntésének. Oldroyd ugyanis színházi háttere ellenére nemcsak nagyon érzékeny, hanem kifejezetten filmes eszközökre támaszkodó feldolgozást készített a történetből (a forgatókönyvíró, Alice Birch is a színház világából érkezett.)
A Katherine megtöretését bemutató negyedórában – amely a film talán legjobban sikerült része – történetmesélés helyett inkább csak kiragadott képeket látunk, és ebből áll össze, hogy milyen az új családja, otthona, és milyen fojtogató a napi rutin, amelybe kényszerítik. Ezzel a néhány jelenettel Oldroyd megágyaz annak, hogy elhiggyük, egy alapvetően derűsnek tűnő fiatal lányt is őrületbe tud kergetni egy ilyen házasság. Ehhez persze a Katherine-t játszó Florence Pugh alakítására is szükség van, aki képes megjeleníteni azt az ellenállást, ami a kezdetektől benne van a fiatal nőben, miközben eleinte igyekszik megfelelni a rákényszerített szerepeknek.
forrás: magyarhangya
Az is örömteli, hogy a Lady Macbeth nemcsak az úrnő szenvedéseit ábrázolja nagyon plasztikusan, hanem a cselédjét játszó Annának (Naomi Acke) köszönhetően azokra is nagy figyelem jut, akikről általában nem forgatnak filmeket. A szolgáló karakterét maga a rendező találta ki, az eredeti történetben nem szerepel, de nagyon sokat ad hozzá az Oldroyd-féle értelmezéshez. Anna alakja tökéletes eszköz arra, hogy egyszerre ellenpontozza és árnyalja Katherine karakterét, illetve társadalmi helyzetét, és neki (is) köszönhetően a film nem olyan, mint sok más kosztümös dráma, amelyekben a személyzet csak biodíszletként jelenik meg.
Miközben szánjuk Katherine-t, akit minden reggel korán kivernek az ágyból, hogy aztán folyamatos egyedüllétre kárhoztatva ne hagyják semmit se csinálni, nem tudunk megfeledkezni Annáról sem. Az ő életét ugyanúgy szabályok kötik, ráadásul egyszerre több feljebbvaló szeszélyének is ki van szolgáltatva.
forrás: magyarhangya
Oldroyd még annyi könyörületre sem hajlandó, hogy a két nő vigaszt vagy támaszt nyújtson egymásnak, sőt. A Lady Macbeth-ben nincs olyan emberi kapcsolat, amely a körülményekből fakadóan ne lenne alapjaiban kárhozatra ítélve. Ebbe beletartozik a házasságtörésbe menekülő Katherine és szeretője, Sebastian (Cosmo Jarvis) viszonya is, amit mai fogalmainkkal nehéz lenne szerelemnek nevezni. A film Shakespeare-darabra utaló címe előrevetíti, hogy közös történetük nem fog happy enddel végződni, és a merev kulturális és társadalmi szabályokat látva is egyértelmű, hogy a szereplőknek nem sok esélyük van arra, hogy boldogságuk előmozdítására jó döntéseket hozzanak. És nem is hoznak, miközben a néző néha magában fohászkodik azon, hogy ne az következzen be, amitől tart.
A sötét történetet Oldroyd kihagyásokkal, sejtetésekkel tele meséli el, így nem engedi, hogy egyértelmű ítéletet mondhassunk Katherine és a többi szereplő felett. Ártatlan áldozat talán csak egy akad a Lady Macbeth-ben, éppen ezért sokáig töprenghet a néző mindenfajta morális kérdéseken, miközben választ a filmtől nem remélhet ezekre.
A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.
A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.
A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.
