A francia elnök szerint az Unió határain kívül hozna létre olyan központokat, ahol a menedékkérők beadhatják kérvényüket. Azokat a tagállamokat viszont, amelyek egyáltalán nem akarnak befogadni senkit, büntetni kellene szerinte, hiszen így a többiekre nagyobb teher hárul.
Emmanuel Macron Párizsban tárgyalt Pedro Sánchez spanyol miniszterelnökkel, egy nappal a brüsszeli mini csúcs előtt. A Le Figaro szerint ezen Macron azt javasolja majd, hogy
az Európai Unió a határain kívül hozzon létre olyan befogadóközpontokat, ahol elbírálják a menedékkérelmeket.
Ezzel egyébként az Európai Bizottság is egyetért, Albániával már tárgyalások is folynak.
A két vezető között természetesen szóba került az Aquarius menekülthajó ügye, amelyet a populista olasz kormány nem engedett be olasz kikötőkbe, végül Spanyolország fogadta őket. A hajó több mint 300 utasa azt jelezte, hogy Franciaországban kérne menedékjogot. Macron erre most azt mondta: amennyiben valóban jogosultak rá, akkor megkapják.
Macron szerint most a frontállamok viselik a migráció súlyát, több tagállam viszont szinte teljesen elzárkózik attól, hogy felelősséget vállaljon – ebbe a folyamatba illeszkedik az is Macron szerint, hogy a visegrádi országok nem vesznek részt a mini csúcson.
A francia elnök szerint szankciókkal kellene sújtani azokat, akik nem hajlandóak osztozni a terhen,
vagyis, egyáltalán nem akarnak menedékkérőket befogadni.
Ebben a kérdésben várhatóan nagy viták lesznek majd a jövő heti, rendes uniós csúcstalálkozón is, ráadásul a bevándorlást elutasító országok között is vannak törésvonalak: az olaszok például kötelező elosztási rendszert szeretnének, ami ellen például a magyarok tiltakoznak.
Az unió eddigi legkomolyabb reformjának ígérkezik a Merkel-Macron-páros által ismertetett terv. Költségvetésileg saját lábára állna az eurózóna és a konvergenciából esetleg kikerülnének az eurón kívüli országok. Úgy tűnik, megpróbálják kiiktatni a „kekeckedőket”, így a magyarokat a külpolitikai döntésekben. Átszabnák a bevándorlási intézményrendszert is.
Az Európai Unió talán eddigi legnagyobb átalakítási terve lehet abból, amit Angela Merkel német kancellár és Emmanuel Macron francia elnök ismertetett kedden késő este – értékelte az erről megjelent beszámolókat Feledy Botond. A külpolitikai szakértő, egyetemi tanár ehhez hozzáteszi, hogy – miként azt maga Macron is hangsúlyozta – a részleteket előbb a tagországokkal akarják ismertetni és megbeszélni, ezért most még sok a kérdőjel.
Alapvető változásnak ígérkezik, az euróövezet (19 tag) saját költségvetése. Ebben eddig ismert volt a német és francia felfogás közti különbség: előbbi csak néhány tízmilliárdos alapot szeretne, utóbbi viszont sok százmilliárd eurós valódi büdzsét. Feledy Botond szerint ennek megemlítése azért áttörés, mert így már nem az a kérdés, hogy legyen vagy ne legyen ilyen intézmény.
Ez az euróövezet saját lábára állását jelentheti
– tette hozzá.
Például Magyarország számára ez a reform mindenekelőtt azzal járhat, hogy nem eurót használó országként kimaradnánk belőle. De azt is, hogy a jelek szerint fontosabbá vált az eurótagok közül a lemaradottak (portugálok, görögök) felzárkóztatása, mint az övezeten kívüliek konvergenciája – hangsúlyozta a szakértő. Ez része lehetne a kétsebességes Európaként ismert belső szétválásnak:
az unió az eurózónára koncentrálna.
Egyelőre kérdés, hogy a saját költségvetést (vagy ahhoz hasonló intézményt) hogyan hoznák létre. Egyik megoldás a kormányok közti megállapodás, a másik lehetőség (például egyesek ellenkezése esetén) a jelenlegi szerződéses renden kívül, önálló megállapodás lehetne.
Ez esetben
ezt nem tudnák blokkolni azok, akik nem részei a megegyezésnek
– mondta Feledy Botond. Ehhez hasonló fajsúlyú változás lenne a külpolitikai döntéshozatal megváltoztatása, ami szintén a magyar kormánynak „dedikált” átalakulásként értelmezhető.
Eszerint megszüntetnék a teljes egyhangúságot megkövetelő döntéshozatalt, amely alapján a magyar kormány két fontos megállapodást torpedózott meg az elmúlt időben. Az afrikai országokkal tető alá hozott menekültügyi szerződést és a kínai kormány politikáját elítélő nyilatkozatot.
Ennek politikai lehetősége most fényévekre van a szakértő szerint. Azért, mert ehhez magához is konszenzusos döntés kellene.
Az úgynevezett Mesebergi Nyilatkozatban a két vezető javasolja létrehozni a szintén az euróövezetnek szóló egységes válságkezelő alapot és mechanizmust (ESM). Ez a Nemzetközi Valutaalap mintájára
megteremtené a tagországi költségvetések – eddig elmulasztott – ellenőrzését,
és anyagi segítséget nyújtana a bajba került tagállamoknak. Az ördög a részletekben rejlik, nem tudjuk, hogy például hogyan alakulna a felhatalmazás ezekben a döntésekben – mondta Feledy Botond.
Átszabnák a menekültügyi eljárásokat és intézményeket a javaslat értelmében. Közös menekültügyi döntéshozatali rend jönne létre a kérelmek elbírálására. Ez az a további pont, amelyben jelenleg teljesen merev a magyar kormány elutasító álláspontja. Ennél is komolyabbnak ígérkezik a lényegét tekintve
teljesen önálló, a tagországi döntésektől független határ- és partvédelmi ügynökség
megalapítása.
Ez elképesztően bonyolult reform lenne: közös parancsnokság és fegyveres erő – mondta Feledy. Hozzátette: talán a legsúlyosabb szuverenitási kérdést veti fel az, ha ennek az ügynökségnek fegyveresei bármely tagállamban megjelenhetnek, ahol külső uniós határ húzódik.
Az iráni atomalkuról tárgyal Európában az izraeli miniszterelnök.
Benjamin Netanjahu gyakorlatilag az egyetlen a nemzetközi színtéren, aki támogatta Trump kilépését az iráni atomalkuból. Sőt, ezt ő maga korábban is erősen forszírozta. Az európai vezetők viszont meg akarják tartani az alkut – csakhogy, bár a napokban épp velük tárgyal, Netanjahut az ő véleményük kevéssé érdekli a Háárec szerint.
Az izraeli miniszterelnök ugyan aggódik, hogy Irán egyre nagyobb katonai szerephez jut Szíriában, de tisztában van vele, hogy
az európaiak keveset tehetnek ebben az ügyben:
Amerika és Oroszország fontos ebből a szempontból.
Netanjahu pedig elsősorban Amerikára figyel: maximálisan Trump követőjének mutatja magát. Emellett szinte nyíltan törekszik az EU megosztására is – ahogyan az amerikai diplomaták egy része is.
Például az új német nagykövet, aki bejelentette, hogy támogatni fogja az európai „konzervatívokat” – vele Netanjahu most személyesen is találkozott. Az új nagykövet megfogalmazta az amerikai vezetés valódi célját is: elitcserét az Európai Unióban és annak vezető államaiban.
Netanjahu közben Emmanuel Macron francia elnökkel is találkozott, aki az iráni atomprogramban érintett mindent felet óva intett a feszültség fokozásától. Netanjahu azt mondta: „Nem kértem Macron elnöktől, hogy lépjen ki a megállapodásból. Úgy vélem, hogy a gazdasági realitások fogják ezt a kérdést rendezni.”
A V4 országait vizsgálta egy felmérés. Magyarországon is ő a legkedveltebb, Emmanuel Macronról meg sokan azt sem tudják, hogy kicsoda.
A pozsonyi Globsec biztonságpolitikai intézet készítette a felmérést. Összesen négy külföldi politikus: Vlagyimir Putyin, Angela Merkel, Donald Trump és Emmanuel Macron népszerűségét mérték a visegrádi országokban.
Szlovákiában és Magyarországon Vlagyimir Putyin a legnépszerűbb külföldi vezető,
előbbinél 41, nálunk 33 százalékos a népszerűségi indexe, míg Csehországban 32, Lengyelországban pedig, a történelmi oroszellenesség miatt mindössze 13 százalékos.
Donald Trump népszerűsége viszont Lengyelországban a legmagasabb, 46 százalékos, Szlovákiában viszont mindössze 13 százalékos. Emmanuel Macron Csehországban a legnépszerűbb, 49 százalékot mértek neki, Magyarországon pedig a legnépszerűtlenebb, 25 százalékkal. Igaz, a felmérésből az is kiderült, hogy
a magyarok 28 százaléka azt sem tudja, hogy ő a francia elnök.
Angela Merkel Szlovákiában és Magyarországon a legnépszerűtlenebb, 27-27 százalékot mértek neki, Lengyelországban viszont ő lett a legnépszerűbb külföldi politikus a vizsgált négyből 50 százalékos indexszel.
A felmérésben azt is megnézték, hogy a V4-országokban mennyire ismerik egymás vezetőit. Orbán Viktorról a szlovákoknak csak 9 százaléka nem tudta, kicsoda, a lengyeleknél 30, a cseheknél 38 százalékos volt ez az arány.
Emmanuel Macron francia elnök egységes költségvetést és közös pénzügyminisztert szeretne az eurozónában, de Németország ezt egyelőre nem támogatja. Ez derült ki Angela Merkel kancellár parlamenti beszédéből.
Ebben Merkel támogatásáról biztosította Olaf Scholz német pénzügyminiszter sokkal óvatosabb reformtervét, mely az Európai Stabilitási Mechanizmus rendszerének átalakítását célozza. A németek elképzelése szerint ez a rendszer, amelyet eredetileg a görög adósságválság miatt hoztak létre, úgy változna meg, hogy a nehézségekkel küzdő bankok adósságproblémáit próbálná meg rendezni.
„Ez egy lépés lehet az Európai Valutaalap felé”
– mondta Angela Merkel, utalva Emmanuel Macron ötletére, miszerint Európának függetleníteni kellene magát az IMF-től, és helyette az Európai Stabilitási Mechanizmust kellene átalakítani úgy, hogy az európaiaknak saját valutaalapja legyen.
A vita tétje az, hogy ki vállaljon garanciát az eurozóna súlyosan eladósodott államainak pénzügyi stabilitására. Macron azt szeretné, hogyha Németország felvállalná ezt a szerepet. Csakhogy
az eurozónának túlságosan sok rossz adósa van:
maga Franciaország is ilyen, de Görögország és Olaszország jelenti az igazán súlyos problémát. Ezért Németország nem akar felelősséget vállalni. Ezt beszédében Angela Merkel is megerősítette, mondván: minden tagállamnak előbb rendbe kell hoznia a saját pénzügyeit.
Ugyanakkor mind Merkel, mind pedig Macron megígérte, hogy az Európai Unió következő csúcstalálkozóján előállnak egy közös javaslattal. Már a tavaszi csúcsra ígértek egy ilyet, de a németek kérésére ezt lemondták. Berlinben arra hivatkoztak, hogy túlságosan elhúzódott a kormányalakítási folyamat, ezért még nincsenek készen.
A következő uniós csúcs június végén lesz, addigra el kellene készülnie a közös javaslatnak.
Német támogatás híján viszont Franciaország nem képes reformot véghezvinni.
Nehezíti a helyzetet, hogy az eurozóna harmadik nagyhatalma, Olaszország, valóságos adósságbombán üldögél, és továbbra sem tud megalakulni a kormány. A választások nyertesének tekinthető protesztpártok bírálatai elsősorban Brüsszel és az eurozóna ellen irányulnak. Ilyen körülmények között az esetleges közös francia-német tervnek kevés esélye van a sikerre.
Az Egyesült Államok kihátrálása súlyos, de (egyelőre) nem végzetes csapást mért az iráni atomalkura. Az európai országok ugyanis jelezték, hogy semmi áron sem fogják veszni hagyni a megállapodást, még abban az esetben sem, ha emiatt nyíltan szembe kell menniük Washingtonnal. Ám ezen a téren nemcsak az amerikai elnök jelenti az egyetlen kihívást, hanem az iráni belpolitikában zajló hatalmi harcok is.
A nemzetközi médiában már hónapok óta számoltak azzal a lehetőséggel, hogy Donald Trump beváltja a 2016-os elnökválasztási kampány során hangoztatott fenyegetéseit, vagyis felmondja a még az Obama-adminisztráció által kötött iráni atommegállapodást. Az első viharfelhők akkor bukkantak fel az égbolton, amikor 2017 októberében Trump nem hitelesítette a megállapodást (a törvény értelmében az amerikai elnöknek 90 naponta meg kell vizsgálni, hogy Irán mennyire tartja be az előírásokat), de akkor még beérte ennyivel, nem vezetett be szankciókat a perzsa ország ellen.
Csakhogy 2018 elejétől kezdve Trump egyre többször hangoztatta, hogy
„megjavítja Amerika történetének legrosszabb szerződését”
és egy teljesen új megállapodást fog tető alá hozni, ami a véleménye szerint nagyobb átláthatóságot ígér, s sokkal szigorúbb nemzetközi ellenőrzés alá helyezi Teheránt. Ez megszólaltatta a vészcsengőt a nyugat-európai államfők és kormányfők fejében, akik valóságos diplomáciai hadjáratot indítottak az amerikai elnök meggyőzése érdekében. Először Emmanuel Macron franciai elnök, majd Angela Merkel kancellár próbálta meg jobb belátásra bírni Trumpot, végig rámutatva a megállapodás előnyeire. A brit diplomácia szintén többször jelezte, hogy különösen veszélyes helyzetet teremtene a Közel-Keleten, ha az Egyesült Államok felmondaná az egyezményt.
Donald Trump amerikai elnök mutatja az aláírásával ellátott rendeletet az Irán elleni szankciók visszaállításáról. A kép forrása: MTI/EPA/Michael Reynolds.
Újranyílott szelence
Ám az érvek, mint ahogyan az május 8-án kiderült, korántsem hatották meg Donald Trumpot, aki sokak megrökönyödésére bejelentette az Egyesült Államok kilépését a szerződésből. Világszerte heves reakciókat váltott ki, még Szijjártó Péter külügyi és külgazdasági miniszter is azt mondta, hogy az iráni atomalku egy
„olyan nemzetközi vívmány, amit kár lenne veszni hagyni”
Csupán Izrael és Irán legnagyobb szunnita ellenlábasa, Szaúd-Arábia fejezte ki örömét és egyetértését Trump lépésével kapcsolatban. A döntés meghozatalában Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök aktív szerepet játszott, hiszen az elmúlt hetekben nem tett mást, mint előadásokat tartott „Irán hazugságáról”, vagyis arról, hogy folytatta a katonai atomprogramját.
Netanjahu előadása az „iráni hazugságokról”
Közben pedig egyre súlyosbodik az a fegyveres konfliktus, amely az 1973-as negyedik arab-izraeli háború óta a legsúlyosabb államközi összecsapást jelenti a térségben: az izraeli erők az iráni Forradalmi Gárda (IRGC) szíriai állásait és bázisait kezdték el bombázni Szíriában, miközben az arab országból rakétatámadásokat indítottak a megszállt Golán-fennsíkon lévő izraeli települések ellen. Ezzel párhuzamosan Rijád jelezte, hogyha Irán valóban a nukleáris fegyverek előállításába kezd, akkor rövid időn belül ők is kifejlesztik a saját atomarzenáljukat. Vagy esetleg a Szaúd-Arábiával szoros viszonyban álló, szintén atomhatalmi státusszal rendelkező Pakisztántól vásárolnák meg a robbanófejeket.
Ezekből a példákból is jól látható, hogy Trump újra felnyitotta Pandóra (atom)szelencéjét, amit úgy tűnt, hogy három évvel ezelőtt már sikerült bezárni. Most viszont egy újabb és kiterjedtebb fegyveres konfliktus rémképe villant fel az amúgy is évek óta háborúk és válságok által szabdalt régióban. Egy ilyen helyzet nemcsak a nemzetközi energetikai piacra (főleg a kőolajéra) lehet negatív hatással, hanem
egy újabb és súlyosabb menekültválságot idézhet elő, amelynek a levét ismételten Európa issza meg.
Saját utakon
Ezért korántsem véletlen, hogy az Európai Unió jelezte: ha kell, akkor az Egyesült Államok nélkül, sőt akár Washington haragjával dacolva, de továbbra is tartani fogja magát az iráni atomalkuhoz. Ez a fajta elhatározás már csak azért sem meglepő, mivel az európai országok nem kevés energiát, időt és pénzt áldoztak a 2015. július 14-én aláírt Közös Átfogó Akciótervre (Joint Comprehensive Plan of Actio – JCPOA). Közel 13 éven át tartó diplomáciai huzavona után a P5+1 nevű csoport (Egyesült Államok, Oroszország, Kína, Franciaország, Nagy-Britannia, Németország és az Európai Unió) úgy döntött, hogy feloldja az Irán elleni szankciókat. Cserébe viszont a perzsa ország átláthatóvá teszi a nukleáris programját és lemond az atomfegyverek előállításáról.
Csoportkép az iráni atomegyezmény aláíró politikusokról. A kép forrása: Wikimedia Commons
Az európai országok tűkön ülve várták az Irán elleni szankciók feloldására. 2010 előtt a nyugat-európai országok voltak Irán legfontosabb régión kívüli kereskedelmi partnerei: az iráni import egyharmada – a gépkocsiktól kezdve, az orvosi eszközökön át egészen a vegyipari termékekig bezárólag – innen származott, miközben naponta körülbelül 600 000 hordónyi kőolajat importáltak a térségből.
Ezért szinte azonnal ugrottak, amikor 2016. január 16-án a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség (NAÜ) közzétett végleges jelentésében megállapította, hogy Teherán minden ígéretének eleget tett, ezért már büntetés nélkül lehet kereskedni a közel-keleti országgal. Meghívták Hasszán Róháni iráni elnököt, aki egy 120 fős kereskedelmi küldöttség élén látogatott el Európába. Habár nem volt hiány a botrányokból és a kisebb diplomáciai incidensekből, de ezek sem akadályozhatták meg, hogy jelentős szerződéseket hozzanak tető alá.
Hasszán Róháni a római útja során találkozott Ferenc pápával is. Róháni útjának egyik botránya az volt, hogy az iráni elnök érkezése miatt eltakarták az olaszországi szobrok nemi szervét. A kép forrása: Vatikán.
Az iráni nyitásból elsősorban Franciaország és Olaszország profitált. Rómával mintegy 18,4 milliárd dollár nagyságú üzletet ütöttek nyélbe, amely többek között olasz gépipari berendezések, járművek és „high tech” termékek leszállítását tartalmazta. Párizs pedig mintegy 150 000-200 000 hordó perzsa kőolajat vásárolt; a Peugeot az iráni Khodroval együtt gyárt kocsikat Teheránban; francia cégek újítják fel az iráni vasútállomásokat, autópályákat és repülőtereket. Ám mind közül az Airbussal – amelyet most elég nagy amerikai nyomás alá helyeztek – kötött megállapodás volt a legjelentősebb:
25 milliárd euró értékben 114 utasszállító repülőgép megvételéről állapodtak meg.
Ennyit vesztene Európai Unió. A kép forrása: Statista.com
Mindezekből alapján érthető Washington nyugat-európai szövetségesei részéről tapasztalható ellenállás és érkező bírálat. Angela Merkel német kancellár, Emmanuel Macron francia elnök, Theresa May brit miniszterelnök egy közös nyilatkozatban ítélték el az amerikai elnök bejelentését. Hangsúlyozták, hogy mindent megtesznek azért, hogy az iráni atomprogram továbbra is békés és civil maradjon.
Federica Mogherini uniós kül- és biztonságpolitikai főképviselő sajnálatát fejezte ki Trump döntésével kapcsolatban, de azonnal hozzátette, hogy a magállapodás sikere
“nem egyetlen ország hozzáállásától függ”. Leszögezte, hogy Brüsszel elkötelezett marad a JCPOA iránt. Pozitív fejleménynek nevezte, hogy Róháni továbbra is kitart a 2015-ös megállapodás mellett. A főképviselő egyben jelezte, hogy május 15-én Irán és a P5+1 csoport európai tagjainak a külügyminiszterei az atomalku jövőjéről fognak tárgyalni.
Az iráni elnök sajtóhivatalának felvételén Haszan Róháni iráni elnök beszédet mond Mohamed Dzsavád Zaríf iráni külügyminiszter (j2) jelenlétében Teheránban 2018. május 8-án, miután Donald Trump amerikai elnök bejelentette, hogy az Egyesült Államok kilép az iráni atomegyezménybõl, és elrendelte az Irán elleni szankciók visszaállítását. Róháni az állami televízióban közvetített beszédében közölte, hogy Irán tartja magát az atomprogramjáról kötött egyezményben foglaltakhoz, és kész folytatni a munkát a többhatalmi szerzõdést aláíró többi országgal. (MTI/EPA/Iráni elnök sajtóhivatala)
Hazai pálya nehézsége
Valóban reménykeltő, hogy az iráni kormányban úgy vélik, az európai országokkal áthidalható lesz az amerikai kivonulással okozta válság. Az iráni parlament például már Trump bejelentésekor jelezte, hogy két hónapot várnak arra, hogy az európaiak milyen ötletekkel állnak elő és milyen garanciát fognak vállalni a JCPOA-ra. Az Európa iránti iráni bizalom megerősödéséhez nagyban hozzájárult az is, hogy az elmúlt hónapokban több kedvező dolog történt az iráni-uniós kapcsolatokban.
Például áprilisban 16-án – Olaszország ellenkezésére – Brüsszel nem szavazta meg azokat a szankciókat Teherán ellen, amelyeket eredetileg a perzsa állam ballisztikus rakétaprogramja miatt akartak bevezetni. Pár nappal később a felek megegyeztek, hogy a kereskedelmüket többé nem dollárban, hanem euróban fogják elszámolni. Sőt, mivel Trump büntetné azokat az Iránnak továbbra is kereskedő külföldi cégeket és kormányokat, ezért az Európai Unió jelezte, hogy hajlandó a Kereskedelmi Világszervezet elé vinni minden, az európai vállalkozások érdekeit sértő egyoldalú amerikai intézkedést. Ezt pedig egyfajta geopolitikai sikerként könyvelték el Teheránban, mert szerintük
„Irán kérdésében sikerült éket verni az Egyesült Államok és Európa közé”
Azonban a megállapodás szempontjából nem kizárólag az Egyesült Államok jelenti a fenyegetést. Ugyanis mostantól igencsak nehéz lesz a mérsékelteket és reformistákat vezető, a Nyugattal együttműködést hirdető Róháninak megtartani a hatalmat. Ez eddig sem volt könnyű feladat: dacára annak, hogy a 2017-ben tartott elnökválasztásokat ismét ő nyerte meg, és a parlamentben a reformista pártok vannak többségben, nem sikerült mérsékelni az ultrakonzervatívok, a radikálisok és a Forradalmi Gárdisták befolyását.
Az iráni parlamentben Róháni-ellenzéke egy amerikai zászlót égetett el, amire még nem volt példa az ország történetében.
Ők már a kezdettől fogva kritizálták az atomalkut, bírálták Trumpot és Nyugatot, s ahol lehetett, igyekeztek gyengíteni Róháni hatalmát. Tőkét kovácsoltak minden, az iráni mérsékeltek gazdasági és nemzetközi politikájának sikertelen elemeiből fakadó, országon belüli elégedetlenségből. Ez történt például 2017 végén, amikor országszerte tüntetéseket tartottak az iráni kormány ellen, de az események gyorsan kikerültek a konzervatívok ellenőrzése alól, s az egész egyfajta rendszerellenes megmozdulásba csapott át. Most pedig Trump a bejelentésével gondoskodott arról, hogy kellő mennyiségű muníciót kapjon a Róháni-ellenes kampány.
Emmanuel Macron francia elnök amerikai látogatásának első napján nem volt hiány a kölcsönös gesztusokból, szimbolikus ajándékokból és már-már bohózatba illő jelenetekből. Donald Trump amerikai elnökkel együtt több fontos nemzetközi ügyet is megvitattak, de a legnagyobb véleménykülönbség Irán kapcsán alakult ki.
A világsajtót bejárta az a kézfogás és üdvözlés, amellyel kedden Trump Macront fogadta. Az elnökök a feleségeikkel együtt elültettek egy fát is a Fehér Ház kertjében, amelyet Macron ajándékba hozott, és a franciaországi Bellau Woodból, az első világháború egyik legnagyobb csatájának helyszínéről származott. Ezután Mount Vermonba, George Washington első amerikai elnök egykori otthonába utaztak el, ahol egy alig 150 fős díszvacsorát tartottak.
A később megtartott mintegy egyórás nemzetközi sajtóértekezleten elsősorban a szíriai helyzetről, az amerikai-kínai kereskedelmi háborúról, valamint Észak-Korea „békülési szándékáról” beszéltek. Az amerikai elnök nem győzte hangsúlyozni, hogy
„az Egyesült Államok legrégebbi és legjobb szövetségese Franciaország, amely eddig is kulcsfontosságú partnernek számított a nemzetközi ügyekben”.
Még akkor is, ha nem mindig egyezik meg Párizs és Washington véleménye, mint Irán esetében. Trump ugyanis ismételten kifejezte ellenérzéseit a 2015-ben megkötött iráni atommegállapodással kapcsolatban, amely értelmében Teherán lemond a nukleáris fegyverek előállításáról. Ez a szerződés május 12-én jár majd le, és az amerikai elnök szavai szerint „őrültség lenne meghosszabbítani”. Sőt, még burkoltan meg is fenyegette Hasszán Róháni iráni elnököt, hogy amennyiben Irán újrakezdi a katonai célú atomprogramját, akkor
„olyan nagy árat fog fizetni ezért, mint amit még kevés ország fizetett”.”
Macron leginkább azért találkozott Trumppal, hogy meggyőzze őt az iráni atommegállapodás jelentőségéről és a Közel-Kelet stabilitásában játszott szerepéről. Habár elismerte, hogy az egyezménynek vannak hiányosságai, meghosszabbításával egészen 2025-ig biztosítanák az iráni atomprogram átláthatóságát és nemzetközi ellenőrzését.
Franciaország tagja a P5+1 csoportnak (Egyesült Államok, Oroszország, Kína, Franciaország, Nagy-Britannia, Németország), amely 2015. július 14-én – közel 13 éven át tartó diplomáciai huzavona után – megegyezett Teheránnal az Irán-ellenes nemzetközi szankciók feloldásáról és az iráni atomenergia jövőjéről.
A szankciókat hivatalosan 2016 elején oldották fel. Párizs az elsők között volt, amely kihasználta a perzsa ország piacára való visszatérést. Azon év februárjában Roháni egy európai körúton vett részt, amelyet botrányok, beszólások és kisebb diplomáciai incidensek kísérték, de ez sem akadályozhatta meg azt, hogy Párizs és Teherán gazdasági szerződések sorát kösse meg egymással. A francia Total mintegy 150 000-200 000 hordó perzsa kőolajat vásárolna; a Peugeot az iráni Khodroval együtt gyártana kocsikat Teheránban; miközben a francia cégek újítanák fel az iráni vasútállomásokat, autópályákat és repülőtereket. Ám az Airbussal kötött megállapodás volt a legjelentősebb: 25 milliárd euró értékben 114 utasszállító repülőgépet vásárolna Irán.
Hamarosan háromnapos hivatalos látogatást tesz az Egyesült Államokban Emmanuel Macron francia elnök, aki ezen a héten Strasbourgban fejtette ki a nézeteit az illiberális demokráciáról, és tárgyalt Angela Merkellel az EU reformjairól.
A Macron látogatását előkészítő francia diplomaták szerint a francia államfőnek szoros személyes kapcsolatot sikerült kiépítenie a meglehetősen szeszélyes Donald Trumppal.
„Szeretlek Emmanuel Macron!”
– ezt írta Twitteren az Egyesült Államok elnöke, aki nagyon élvezte a párizsi látogatását. Annyira megtetszett neki a nagy katonai parádé a Champs-Élysées-n, hogy Washingtonban szintén hasonlót akar megtartani. Ugyanakkor a személyes kapcsolat nem feltéttelenül jelent garanciát a tárgyalások sikerességét illetően, mivel Trump meglehetősen szeszélyes.
Elsősorban az Európai Unió és az Egyesült Államok közötti viszony lesz a témája Macron háromnapos amerikai útjának, mivel Európát szintén érinti Trump kereskedelmi háborúja Kínával.
A másik fő témát Oroszország fogja jelenti.
Macron már korábban is többször hangoztatta, hogy közvetíteni kíván Trump és Putyin között.
A szombaton szíriai célpontok ellen végrehajtott amerikai-brit-francia támadás miatt ismét mélypontra zuhantak a kapcsolatok Oroszország és az Egyesült Államok között. Macron nem akar újabb szankciókat Oroszország ellen, valamint elismeri Putyin fontosságát a szíriai rendezésben és támogatja az orosz elnök részvételét a tárgyalásokon.
A harmadik ügy, melyben a francia elnök közvetítőként ajánlkozott, az iráni atomprogram. Trump ugyanis fel akarja mondani azt a 2015-ös egyezményt, melyet hat nagyhatalom – köztük az Egyesült Államok – kötött Iránnal és az ország békés célú atomprogramjáról szólt. Ha az amerikai elnök valóban felmondja a megállapodást, akkor Irán hozzálát egy saját atombomba előállításához, ami magával hozhatja a nukleáris fegyverek elterjedését a Közel-Keleten. Ezt az Európai Unió mindenképp el akarja kerülni, hiszen egy helyi konfliktus már a nukleáris fegyverek bevetésének kockázatával járna és újabb menekülthullámot idézhetne elő.
Az kérdéses, hogy a jó viszonyt Macronnak sikerül-e eredményekre is váltania, mivel Angela Merkel német kancellárral is igen szívélyes a kapcsolata, de a gazdasági érdekek miatt alapvetően eltérnek a nézeteik az EU reformjait illetően.
Franciaország és Nagy-Britannia már napokkal a szombati támadás előtt jelezte, hogyha Donald Trump amerikai elnök valóban beváltja a fenyegetését és büntetőakciót indít Szíria ellen, akkor ők szintén csatlakoznak ehhez. Azonban nemcsak humanitárius okok és a vegyi fegyverek bevetése miatt döntött úgy a brit és francia vezetés, hogy részt vesz a katonai hadjáratban.
Franciaország és Nagy-Britannia a 2013-as ghútai vegyi támadás óta azt kommunikálja, hogyha a nemzetközi közösség – akár a NATO, akár az ENSZ – egy katonai intervencióra szánja el magát Szíria esetében, akkor ők késlekedés nélkül csatlakoznak. Csakhogy erre egészen 2018-ig nem került sor annak ellenére, hogy az Egyesült Államok már tavaly támadást intézett szíriai célpontok ellen. Az Idlib tartományban lévő Han Sejkun városában szintén vegyi fegyvert vetettek be, amelyért a nyugati világ Bassár el-Aszad szíriai elnököt tette felelőssé. Washington több mint ötven darab Tomahawk manőverezhető robotrepülőgéppel válaszolt, de akkor a britek és a franciák egyaránt távol maradtak az eseményektől és beérték szankciókkal, illetve elítélő nyilatkozatokkal.
Ezzel szemben egy évvel később szinte már azonnal „ugrottak” Donald Trump amerikai elnök felhívására, miközben az egyik országnak sem javult érdemben a viszonya az Egyesült Államokkal. Elég csak Emmanuel Macron francia elnök Trump-ellenességére gondolni vagy arra, hogy Theresa May brit miniszterelnök állítása szerint „nem azért szállt be a Szíria-ellenes hadműveletekbe, mert az Egyesült Államok erre kérte volna.”
A brit légierő egyik Tornado GR4 típusú repülőgépe a ciprusi Akrotiriben működő brit légi támaszponton 2018. április 14-én, miután Storm Shadow rakétákat lõtt ki egy volt rakéta-támaszpontra a szíriai Homsz városa közelében. Forrás: MTI/EPA/Cpl L Matthews.
Ebből kifolyólag jogosan merül fel a kérdés: miért változott meg most hirtelen a brit-francia álláspont és döntöttek a beavatkozás mellett?
Ugyanis a „szíriai vegyi fegyverek bevetésére adott megfelelő válasz” narratívája önmagában nem szolgál elegendő magyarázattal, hiszen ez alapján Londonnak és Párizsnak már tavaly lett volna alkalma és indoka – Washingtonnal együtt – bombázni az arab államot. Hiába állítja a két ország politikai vezetése, hogy „meggyőző erejű titkosszolgálati bizonyítékokkal” rendelkeznek, még a saját lakosságuk és ellenzékük felől is sokan megkérdőjelezték, hogy egyáltalán szükség volt-e egy keményebb Aszad-ellenes fellépésre.
A közös brit-francia fellépés okai máshol keresendőek. Ezek közül az elemzésben három lehetséges indok kerül részletes kibontásra:
Franciaország és Nagy-Britannia Szíria-politikája, az Oroszországgal fenntartott viszony és a belpolitikai állapotok.
Gyarmati örökség
A második világháború után Franciaország és Nagy-Britannia nem egyszer avatkozott be katonai erővel a Közel-Keleten. Volt, hogy közös hadműveletet indítottak egy arab állam ellen: elég csak az 1956-os szuezi válságra vagy a 2011-es líbiai intervencióra gondolni, amelyekbe a felek még külső szereplőket (Izrael, Egyesült Államok) is bevontak. Ugyanakkor ezek a beavatkozások, ahogyan a múlt heti támadás is, csak tovább erősítették azokat az arab félelmeket, hogy a nyugat-európai országok – függetlenül a kormányzat összetételétől – és az eltelt évtizedektől még mindig
a „saját játszóterüknek” tekintik a Földközi-tenger déli és keleti részét.
Szíria és Libanon a francia gyarmatbirodalom része volt, és mindkettő azután nyerte el a teljes függetlenségét, hogy az utolsó francia katona elhagyta a térséget 1946-ban. Habár Párizs továbbra is megtartotta befolyását Bejrút felett, Damaszkusz rövid idő alatt kikerült az irányítása alól. Ez egyrészt az arab nacionalizmus elterjedésének és megerősödésének, másrészt Szíria keleti tömbhöz való orientációjának köszönhető. A hidegháború után a francia-szíriai, illetve a brit-szíriai viszony folyamatosan hullámzott, amelynek ugyan megvoltak a maga csúcspontjai (kilencvenes évek), de a kölcsönös bizalmatlanság és a hűvös magatartás végig érezhető maradt.
Jacques Chirac volt az egyike azon kevés nyugati államfőknek, akikkel Háfez el-Aszad – Bassár el-Aszad édesapja – jó viszonyt ápolt.
A 2011-ben kitört válság csak tovább mélyítette a szakadékot Szíria és a nyugat-európai országok között. London és Párizs már 2011 augusztusában a hatalomból való távozásra szólította fel Aszadot. Mindkét állam az ellenzéki Szíriai Nemzeti Tanácsot ismerte el Szíria legitim képviselőjének, és minden támogatást megadtak nekik. Az ENSZ Biztonsági Tanácsában a brit és a francia nagykövet folyamatosan ostorozta a szíriai elnököt, és nem egyszer egy közös, Damaszkusz ellen irányuló határozattervezetet nyújtottak be.
Nemcsak diplomáciai eszközökkel támogatták a szíriai ellenzéket. Franciaország volt az első nem regionális állam, amely 2012-ben katonai segéllyel látta el a Szabad Szíriai Hadsereget (FSA). Egy évvel később brit és francia katonák és kiképzőtisztek jelentek meg a Szíriával szomszédos országokban, például Jordániában, ahol felszerelték és kiképezték a kormányellenes erőket. 2016-ban pedig egyre többször bukkantak fel Szíriában brit és francia különleges egységek, akik az Iszlám Állam (ISIS) terroristáira vadásztak, de ehhez nem kérték Damaszkusz engedélyét, ami nem kevés feszültséget szült a felek között.
Brit különleges egységek Szíriában. Forrás: Pinterest
Ellentétben más országokkal sem Franciaország, sem Nagy-Britannia nem változtatott érdemben a Szíria-politikáján. Habár amíg tombolt az ISIS, addig volt némi titkosszolgálati-diplomáciai kooperáció a felek között, ez azonban tavaly év vége óta – a terrorszervezet hivatalosan bejelentett legyőzésével – azonnal megszűnt. A brit és a francia vezetés egyaránt Aszadot tartja az egész szíriai katasztrófa fő okozójának, és szerintük csak a távozásával érhet véget a több mint nyolc éve tartó háború és menekültválság.
Csakhogy továbbra is megválaszolatlan kérdés marad, hogy egy hatalmi átmenet során kiket támogatnának Szíriában. A kurdokat leszámítva nincs olyan szereplő, aki szalonképes lenne a számukra, mivel az FSA a belső harcok következtében teljesen szétforgácsolódott, illetve már csak a szélsőséges iszlamista csoportok maradtak fenn (például az al-Kaidához köthető an-Núszra Front). Közöttük pedig még mindig sok az eredetileg brit-francia állampolgár, akik az elmúlt években utaztak ki a Közel-Keletre harcolni.
„A szíriai katonai létesítményekre mért csapás nem hadüzenet és nem céljuk sem a rendszerváltás, sem pedig egy fordulat előidézése.”
Vagyis mindkét ország vezetése tökéletesen tisztában volt azzal, hogy minden kritikájuk ellenére Aszad megbuktatása nem járható út, és ők sem rendelkeznek semmiféle konkrét elképzeléssel Szíria jövőjével kapcsolatban. Ezért a szombati brit-francia részvétel sokkal inkább a „határok kijelölését” jelentette, de nemcsak Szíriának, hanem a legfontosabb külföldi támogatójának, Oroszországnak is.
Oroszországnak szeretettel
Franciaország esetében az „orosz szál” elhanyagolható, mivel bár szintén mélyponton vannak a francia-orosz kapcsolatok, de Macron továbbra is elismeri Putyin fontosságát a szíriai rendezésben és támogatja az orosz elnök részvételét a tárgyalásokon. Ezzel szemben Nagy-Britanniának nagyon is fontos volt Oroszország szerepe. London a szíriai támadással megfelelő választ akart adni a múlt hónapban kirobbant Szkripal-botrányra: a délnyugat-angliai Salisburyben lévő otthonában szenvedett mérgezést Szergej Szkripal egykori brit-orosz kettős hírszerzőügynök és lánya, Julija Szkripal, aki éppen látogatóban volt apjánál.
Orosz diplomata autó hagyja el az orosz nagykövetség londoni épületét 2018. március 20-án. Nagy-Britannia ezen a napon hajtja végre a korábban bejelentett 23 orosz diplomata kiutasítását a szigetországból a gyilkossági kísérlet miatt. Forrás: MTI/EPA/Andy Rain
A merényletet Szovjetunió által kifejlesztett, Novicsok osztályú, fegyverben is használható idegméreg-hatóanyaggal hajtották végre. London egyértelműen Moszkvát vádolta meg a mérgezéssel. Orosz diplomatákat utasítottak ki a szigetországból, illetve több uniós tagállamból, de a brit politikusok ennél sokkal keményebb választ akartak adni.
May a katonai akcióval
egyszerre üzent Putyinnak és Aszadnak, hogy meddig mehetnek el a vegyi fegyverek alkalmazása terén.
Ha továbbra is ilyen eszközöket vetnek be, akkor a britek nem állnak meg „pár bombánál”, hanem sokkal keményebb eszközökkel léphetnek fel. Ez pedig egy konfrontatívabb brit oroszellenes politikát jelent, amellyel London demonstrálhatja, hogy dacára a brexitnek, korántsem gyengült meg a nemzetközi térben.
Hazai pálya
Nem hagyható figyelmen kívül a szíriai akció belpolitikai vetülete sem. Franciaországban és Nagy-Britanniában a külföldi katonai beavatkozások sokkal érzékenyebb témának számítanak, mint az Egyesült Államokban. A britek számára kellemetlen mementó Irak, mivel Tony Blair George W. Bush amerikai elnökkel együtt buktatta meg Szaddám Huszeint. Azóta a szigetország lakossága különösen szkeptikus minden hasonló fellépéssel kapcsolatban, hiszen mint később kiderült, az egész egy hazugságon alapult. Ezért sem meglepő, hogy 2013-ban David Cameron hiába állt készen a Szíria elleni támadásra, nem kapta meg a parlamenti felhatalmazást.
Az elmúlt napokban ismét bebizonyosodott, hogy ezen a téren nem történt változás, a kormányzat minden próbálkozása ellenére még mindig nem sikerült teljesen elfogadtatni a hivatalos álláspontot. A közvélemény-kutatások továbbra is azt mutatták, hogy a brit lakosság alig 22 százaléka támogatta a katonai hadműveletet. Hasonlóan nagy volt az elutasítottság a parlamenti képviselők körében, mivel May – ellentétben Cameronnal – a parlament megkérdezése nélkül lépett. A konzervatív politikusok a brit érdekekre nézve szükségszerűnek nevezték a szíriai bombázásokat, de Jeremy Corbyn, munkáspárti politikus és ellenzéki vezető szerint viszont London veszélyes, kétes kimenetelű és felesleges akciót hajtott végre, mert még az sem bizonyított, hogy a szíriai kormány állt a dúmai támadás hátterében.
„Nem az én nevemben” feliratú plakáttal a kezében tiltakozik egy nő a szíriai célpontokra mért légicsapások elleni tüntetésen a brit parlament épülete előtt Londonban 2018. április 17-én. Forrás: MTI/EPA/Andy Rain
Macronnak odahaza szintén hasonló ellenállással kellett szembenéznie. Habár 2003-ban Franciaország nem vett részt Szaddám megdöntésében, de Moammer Kadhafi líbiai elnök megbuktatásával elő lehet hozakodni, mivel Líbia 2011 óta totálisan összeomlott és a legfontosabb migrációs tranzitország vált. A francia bal- és jobboldalon egyaránt bírálták az elnököt, mert nem elég, hogy önhatalmúlag cselekedett, de mégsértette a „francia büszkeséget” azáltal, hogy
zokszó nélkül beállt az Egyesült Államok kalandorpolitikája mögé.
Lehetséges, hogy May és Macron igyekezett belpolitikai tőkét kovácsolni a támadásból, hogy ezáltal tereljék el a figyelmet a hazai gondokról, de alábecsülték a saját társadalmuk felől érkező szkepticizmust és ellenszenvet egy nyugati katonai beavatkozás esetében. Valószínűleg ez a téma még hetekig, ha nem hónapokig meghatározza a brit és francia közbeszédet, és egyelőre még nem látni, hogy pozitív vagy negatív következményekkel fog járni a két kormányra nézve.
Mission Accomplished?
Donald Trump két nappal a támadás után már azzal büszkélkedett a Twitteren, hogy az Egyesült Államok „sikeresen végrehajtotta a küldetését”. Egyben köszönetet mondott Londonnak és Párizsnak az akcióban játszott szerepükért. Továbbá mindenkit biztosított arról, hogy a korábbi bejelentések ellenére az Egyesült Államok nem fog kivonulni Szíriából.
Ezzel nem kis örömöt okozott Washington közel-keleti és nyugat-európai szövetségesei körében. Különösen Macron volt elégedett az eredménnyel, amit jól érzékeltetnek a szavai. „Tíz napja Trump elnök azt mondta, hogy az Egyesült Államoknak ki kell vonulnia Szíriából. Meggyőztük, hogy szükséges maradnia, és biztosíthatom Önöket arról, hogy tényleg meggyőztük arról őt, hogy hosszú távon kell maradni” – jelentette ki a francia elnök. Vagyis minden jel szerint a cikkben felsorolt indokon kívül a briteknek és franciáknak volt még egy közös céljuk, sőt, az összes közül paradox módon ezt sikerült maradéktalanul teljesíteniük: az amerikaiakat Szíriában tartani.
Nem a tekintélyelvű demokráciát kell Európának hirdetnie, hanem a demokrácia tekintélyét – mondta Emmanuel Macron francia köztársasági elnök Strasbourgban, az Európai Parlamentnek az Európai Unió jövőjéről folytatott vitájában. Nyíltan bírálta az illiberális demokráciát, melyről először Orbán Viktor magyar miniszterelnök beszélt Tusnádfürdőn.
Emmanuel Macron nyíltan bírálja a magyar modellt. Álláspontja szerint az EU új költségvetésének alapelveit össze kell kötni azzal, hogy az érintett tagállamok mennyiben respektálják az uniós szabályokat. Az elképzelés nyíltan a magyar és a lengyel kormány ellen irányul.
Emmanuel Macron egyébként azt is mondta:
Európa közös identitása az alapjogok és az emberi jogok tiszteletben tartására épülő liberális demokrácián alapul.
Beszélt arról, hogy nem szabad hagyni, hogy az unió más irányt vegyen, meg kell akadályozni a tekintélyelvűség jelentette veszélyt, hiszen ez lebontaná, gyengítené a demokráciát, amely megvédi az embereket, és garantálja az egyenlőséget.
Macron szerint Európa demokráciája nem csak a szabadságjogok demokráciája, hanem
összes régiójának és lakójának egyenlőségét és teljes elfogadását, valamint a gondolati szabadságot jelenti.
Ez sérülékeny, de minden másnál erősebb modell, amelyet meg kell védeni. Ugyanakkor Európát megosztottság és bizalomvesztés jellemzi, amely egyebek mellett a Brexit miatt alakult ki, hiszen ez utóbbi sok országban ébresztett kételyeket Európa jövőjével kapcsolatban. Korábbi egyensúlyok borulnak fel, és egyfajta polgárháborús helyzet alakult ki, mert a nemzeti egoizmus és az illiberális hatás egyre erősödik Európa-szerte.
Macron szavai mögött az EU jövőjére irányuló két élesen különböző elképzelés van. A magyar miniszterelnök szerint a szuverén nemzetállamoknak kell a fontos döntéseket meghozniuk, míg Macron szerint a globális versenyben lemarad az, aki végtelen egyeztetések hosszú során keresztül jut el a közös európai döntéshez – szerinte Európa az utóbbi kategóriába tartozik.
Ezért kétsebességes Európát javasol: az egyikbe az eurozóna államai tartoznának, melyek gyorsan dönthetnének a szükséges lépésekről, míg a „másik Európa” szuverén módon kimarad és lemarad.
Macron és Orbán koncepciója között elsősorban Németországnak kell döntenie, de Angela Merkel kivár. A reformokat már áprilisban elő kellett volna terjeszteni, de az új határidő a június.
Egyáltalán nem biztos, hogy addig lesz közös francia-német javaslat. Ennek van politikai és van gazdasági oka. Az utóbbi megoldhatatlannak látszik: Macron ugyanis azt javasolja, hogy legyenek egységes pénzügyek és közös pénzügyminiszter. Ami azt jelentené, hogy Németország vállalja át Franciaország, Olaszország és Görögország csillagászati adósságainak a garanciáját. Berlin nem túl lelkes, már csak azért sem, mert Angela Merkel politikailag meggyengült: az euroszkeptikus tendenciák felerősödtek Németországban is, ahol a szélsőjobboldali-populista Alternative für Deutschland az ország harmadik legerősebb pártja lett.
Jövőre rendezik meg az Európai parlamenti választásokat,
ahol az Alternative für Deutschland a második helyen végezhet, megelőzve a történelmi szociáldemokrata pártot.
Merkel mozgástere tehát kicsi: aligha vállalhatja fel Macron reformterveit teljes egészében. Az eurozóna közös költségvetéséről és a közös pénzügyminiszterről már maguk a franciák is letettek.
A francia elnök most Strasbourgban azt is mondta: a 2019-ben esedékes európai parlamenti választások a demokratikus vállalás feladásáról vagy megőrzéséről szólnak. A választások révén meg kell akadályozni a populisták bénító munkáját, ennek érdekében nyitott, minden polgár bevonásával konzultációt kell indítani, demokratikus, kritikus vitát kell folytatni Európa jövőjéről, és vissza kell állítani az emberek bizalmát Európában.
A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.
A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.
A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.
