Teljesen új kívánságlistával állt elő a Demokratikus Koalícióval folytatott tárgyaláson az MSZP – értesült a Független Hírügynökség. Értesüléseinket mindkét párt megerősítette, miként azt is, hogy az új listán a szocialisták nagyon erősen eltolták az arányokat saját maguk felé.
Mint megtudtuk, a szocialisták a korábban közösen összeállított 106-os névsor helyett az MSZP javára eltolt javaslatot mutattak be a mostani tárgyaláson. A DK elnöksége tanulmányozni fogja a listát, s azt követően dönt arról, hogy merre lehet innen tovább lépni.
Megtudtuk azt is, hogy az MSZP-nek megvan az új miniszterelnök-jelöltje, de annak személye még vagy két hétig nem publikus. Mint ismert, a szocialisták december 9-én az eredetileg tervezett Kongresszus helyett csak egy választmányi ülést tartanak, amelyen bemutatják a választási programjukat. Elképzelhető, hogy a miniszterelnök-jelölt személyét is ott nevezik majd meg.
Egyedülálló – egyelőre legalábbis – az országban Mellár Tamás esete: a nem jó kedvéből a politika felé kacsingató közgazdász, oktató, kutató, presbiter lelkész az első, aki nyilvánosan is felvállalta, hogy kész a jövő évi országos választásokon képviselőként indulni szűkebb pátriájában, ha az ellenzék összes pártja – a Jobbiktól a DK-ig – mögé áll. Tárgyalásain „inkább baráti és támogató jellegű közeggel” találkozott, s lát esélyt a teljes összefogásra.
Hogyan áll pontosan a választásokra a jelöltsége? Független, több párt támogatásával? Egy párt támogatásával jelölt, s a többi párt Ön mögé áll? És persze ez már biztos az indulása?
Baranya 2. választókerületében indulok, különféle ellenzéki pártokkal folytatok tárgyalásokat az esetleges támogatásukról. Az első nekifutások után úgy tűnik számomra, hogy eléggé pozitívak a visszajelzések, van fogadókészség a pártok részéről. Inkább baráti és támogató jellegű közeggel találkoztam. Egyelőre azonban még korai lenne bármit mondani, hiszen a pártok egymás között is egyeztetnek, egyezkednek arról, hol, kit, hogyan indítanának. Az én körzetemben is még függőben van a konkrét megállapodás a jelölt személyéről. Korábban azt mondtam, hogy csak akkor vagyok hajlandó indulni, ha érzem, hogy mögém állnak az ellenzéki pártok. Erre csak ráerősített a Közös Ország Mozgalom kezdeményezése, hogy közvéleménykutatók által mérik fel mind a 106 egyéni körzetben az egyes potenciális jelöltek támogatottságát, ami után egyetlen jelölt maradhatna állva, s azt közösen indíthatnák a pártok a siker reményében. Én állok e megmérettetés elébe. Ha a közvéleménykutatás eredménye alapján nem én leszek Baranya 2. választókerületében a lakosság által a legnagyobb arányban támogatott jelölt, akkor én habozás nélkül hátra lépek. S vállalom, hogy a legnagyobb támogatottságú jelöltet a tőlem telhető minden módon támogatni fogom. Merthogy
nem az én képviselőjelöltségem a cél, hanem a Fidesz leváltása,
és nem leszek csalódott, mert merem remélni, hogy az életutam is mutatja, hogy nem a politikára tettem az életemet. Van nekem egy becsületes közgazdász szakmám, oktatói és tudományos teljesítményem, nem vagyok rászorulva arra, hogy képviselő legyek.
Miért kész mindennek ellenére mégis beszállni a politikába?
Helyzet van, kiélezett helyzet, s úgy érzem, jeleznem kell, hogy kész vagyok ringbe szállni a közös célrét, a Fidesz leváltásáért.
Kik ösztökélték erre a szerepvállalásra? Netán az Eötvös Csoport vagy valamelyik párt?
Az Eötvös csoport egyáltalán nem ambicionálta ezt, sőt, még igyekszik is egy kis távolságot tartani a napi politikától, hiszen a csoport tagjainak elsődleges célja a konzervatív értékek megőrzése.
Mint régebben a polgári köröké volt? Mintegy az ő szerepüket próbálják átvenni?
Azokat a konzervatív, ha úgy tetszik, nemzeti liberális értékeket igyekszünk megőrizni, amelyektől a Polgári körök, de még inkább a Fidesz maga igencsak eltávolodott, ez utóbbi nagyon erőteljesen. Mosolygok, amikor hallom, hogy belső tájékoztatókon Orbán Viktor azt mondta rólam, hogy „Mellár egy áruló” – ha visszanézzünk 10-15 évet, akkor azt látjuk, hogy miközben én konzekvensen kiálltam bizonyos értékek mellett, a Fidesz és Orbán Viktor ettől nagyon eltért, nem egy tekintetben 180 fokot fordulatot vett. Ma már látványosan tagad sok olyan eszmét, amely mellett egy-másfél évtizede még kiállt.
Visszatérve a döntésére, hogy politikai szerepet vállal: mi adta ehhez a löketet, hiszen önmagában a kurzussal való egyet nem értés miatt az emberek zöme nem nyilvánítja ki, hogy elindulna az országos képviselőválasztásokon?
A döntés viszonylag hosszabb érlelődés eredménye, gyökerei két évvel ezelőttre nyúlnak vissza. Akkor indult Pécsett egy polgári szerveződés, amelybe hívtunk pártokat és civileket hogy közösen gondolkodjunk el a város és az egész ország jövőjéről, arról, mit tudunk mi érte tenni, hogyan tudunk ennek érdekében együttműködni. Ugyanis az már akkor is világosan látszott, hogy a pártok helyi képviselőt az országos központ irányítja, Budapesten határozzák meg, hogy mit csinálhatnak, merre mozdulhatnak. Ebből a szerveződésből jött létre a „Mind egyet akarunk” csoport. A beszélgetések előrehaladtával egyre erősebben merült fel a kérdés, vajon a civilek és a pártok tudnának-e közös jelöltet indítani a jövő évi választásokon. Mindenkitől kértünk, hogy állítson össze egy listát a potenciális jelöltekről, akiket terveztünk azután megkérdezni arról, hogy hajlandók-e a szerepvállalásra. Ennek a folyamatnak én voltam az egyik irányítója, s a mikor kiderült, hogy nemigen tudunk megfelelő személyt találni, aki el is vállalná a felkérést, egyre többen fordultak felém. Én jó darabig hárítottam:
nem vagyok és nem is akarok politikus lenni, de mind többek véleménye volt – vagy igazuk van vagy nem –, hogy velem lenne reális esély legyőzni a Fidesz jelöltjét.
Sok-sok vívódás után, a lelkiismeretemre hallgatva, a családommal, barátokkal egyeztetve jutottam arra a döntésre, hogy belevágok, még akkor is, ha kudarccal végződik a dolog, hiszen legalább elmondhatom, hogy megpróbáltam. Bár a környezetemben nem arattam osztatlan sikert, nagyon féltettek és még most is féltenek.
Nem csodálom, hiszen a rágalmazástól kezdve a karaktergyilkosságig minden benne van a pakliban. Trenírozza ennek kezelésére magát?
Erre nagyon nehéz felkészülni, mert váratlan dolgok történhetnek, s ki tudja, éppen hogyan próbálnak fogást találni rajtam? Persze már el is kezdődött, hiszen meggyőződésem, hogy Deutsch Tamás akciója már a támadás része: mint ismert, azt állította, hogy Jeszenszky Géza, Bod Péter Ákos és én már a politikai elbutulás szakaszába léptünk. Ez a szokásos Fideszes taktika: nem folytatnak érdemi vitát egy adott kérdésről, hanem állítják, azért más a véleményünk, mint a kormányé, mert sértettség, irigység és dac van bennünk amiért nem vettek be a hatalomba. Erre a vélekedésre én azt válaszoltam, – s ezt tudattam is Deutsch-csal –, hogy
kész vagyok leülni egy nyilvános vitára Matolcsy Györggyel és Varga Mihállyal, s ha szakmai érvekkel meg tudnak győzni, akkor meg fogom változtatni a véleményemet és csak borászkodni fogok életem hátralévő részében.
Visszatérve a jelölt szerepének az elvi elvállalására: ezek szerint nem valamely párt ösztökélésére egyezett bele?
Elterjedt, hogy a MoMa jelöltje lennék – de ez nem így van. Már csak azért sem, mert tejesen világos, hogy csak akkor van esélyem nyerni, ha függetlenként indulok, s így minden ellenzéki párt támogatására jogosan tarthatok igényt. Várom tehát minden párt támogatását, a DK-tól a Jobbikig bezáróan. Csak így lehet legyőzni a Fidesz homogén bázisát.
Említette a Jobbikot. Vannak olyan vélemények, hogy eleve a Jobbikkal szimpatizál. Az, hogy sok más demokratikus párt – például az Ön által is emlegetett MoMa, amely, ha jól tudom elsőként állt Ön mögé – deklarálta már, hogy a Jobbikkal nem hajlandó összefogni. Ön szerint azért fű alatt mégis lehetséges ez az összefogás?
Nem vagyok Jobbik-párti, de ebben a pillanatban minden ellenzéki párt szavazatára szükség van a jelenlegi kormány leváltása érdekében. Elég, ha megnézzük a közvéleménykutatási adatokat: ma a Jobbik a második legerősebb párt. Lehet persze azt mondani, hogy ez vagy az nem elfogadható, de én tudok a DK-ban és az MSZP-ben is mondani olyat, ami nem elfogadható.
S lehet, hogy nem csak Vona és társai egyes múltbéli gondolatai, tevékenysége elfogadhatatlan, vannak gondok akár Gyurcsány esetében is.
De én vele is együtt kívánok működni a közös cél érdekében. Miként Vonával is. A magam részéről nem fogadom el egyik párt programját sem, de persze nem is azoknak a pártprogramoknak a megvalósítása az elsődleges feladat. Hanem a demokrácia helyreállítása, a fékek és ellensúlyok rendszerének a visszaállítása, a nemzeti intézmények kinevezési gyakorlatának a megváltoztatása, új választási törvény hatályba léptetése, egy új alkotmányozási folyamat elindítása. A szakmai kérdések, problémák megoldása majd csak ezek után válik aktuálissá.
Ön szerint van reális esély az ilyen széleskörű összefogásra?
Szerintem van rá lehetőség, hiszen vannak alapvető, közös célok. S nem csak lehetőség, szükségesség is van. Éppen ezért mondom, hogy aki bármely oldalon nekiáll ideológiai kérdésekkel foglalkozni ebben a helyzetben, az a Fidesz malmára hajtja a vizet, s előrevetíti a kormány leváltásának a kudarcát.
Fel kell tudni ismerni a történelmi szükségességet:
vagy újból kétharmaddal győz a Fidesz, s akkor kivezet bennünket az Európai Unióból, s hozzáköti Magyarországot az oroszokhoz, a keleti despotikus rendszerekhez, s folytatja a sorosozó, burkoltan antiszemita politikáját, vagy össze tudunk fogni, s akkor lesz egy olyan koalíciós kormány, amelyben a Jobbik – bár legerősebb pártként, de mégis – kisebbségben, tehát kontroll alatt lesz. Ez a helyzet pedig sanszot ad arra, hogy egy következő választáson – amely korábban lehetne mint a normál négyéves ciklus — már programalapon fogjanak össze a demokratikus erők. Egyébként visszatérve a Jobbikra vonatkozó kérdésére: ha a két lehetséges forgatókönyv között kell választanom, akkor egyértelműen a másodikra teszem a voksomat
A fentiek fényében különösen érdekelne, hogy az egyes nagyobb pártokkal miben ért és miben nem ért egyet. Tudna mondani példákat?
Bár konzervatív vagyok, mégis egyetértek az MSZP és a DK álláspontjával, hogy csökkenteni kell a jövedelemkülönbségeket Magyarországon, s ennek egyik eszköze lehet a progresszív személyi jövedelemadó ismételt bevezetése. Sőt, tovább megyek, bizonyos vagyoni határ felett akár vagyonadóval is segíteni kellene ezt a folyamatot. Már csak azért is – s ebben is egyetértek e pártokkal –, mert
nem piaci alapon és nem tehetségre épülve halmozódtak fel óriási vagyonok, hiszen például Mészáros Lőrinc zsenialitásával kapcsolatban van mit megkérdőjelezni – igyekeztem finoman fogalmazni.
Ugyanakkor kifejezetten elutasítom a szocialisták 13. havi nyugdíj visszaállításának az ötletét: ugyanis ez egyszerűen nem fenntartható. A nyugdíjrendszert éppen hogy normatívvá kellene tenni, a névleges számlás rendszer bevezetésével, hogy világos legyen mindenki számára, amit kap nyugdíjjáradékként, az arányos a járulékbefizetéseivel. Amúgy tovább megyek: azt is normatívvá kellene tenni, hogy a választásokat megelőzően senki ne ígérgethessen magas nyugdíjakat, a járandóság emelése minden időszakban a GDP alakulásától függjön.
Mi a helyzet a Jobbik terveivel? Mivel ért egyet, s mivel nem?
Vegyük a béruniós tervüket. Elutasítom azt a primitív értelmezést, hogy itt és most béreket kell emelni. Hiszen bért csak akkor lehet emelni, ha megfelelően nő a termelékenység.
Sokkal árnyaltabban kell kezelni a kérdést, egyébként, amikor Vona Gáborral tárgyaltam, akkor ő is árnyaltabban fogalmazott.
Az Európai Unióban is vannak olyan nézetek, hogy speciális programok kellenek, amelyek a fejlesztéseket nem a volt szocialista (tag)országok alacsony béreire alapozzák, hanem egy hosszabb ideig tartó bérfelzárkózást előrevetítő folyamatot indítanak el, amelynek az alapja a termelékenység növelése, mégpedig a high-tech iparágak, a modernizáció, a magasabb hozzáadott érték termelésének elterjesztésével. Ellenkező esetben ugyanis úgy járunk, mint a Medgyessy kormány béremelésével az oktatásban és az egészségügyben: az sem bizonyult rendszerszintű megoldásnak.
Pont az az LMP emelne nagyon nagyot ebben a két szférában, amellyel Önt szintén „összehozták már”.
Egyetértek azzal, hogy ezek a bérek rendkívül alacsonyak, de a lóra nem úgy kell felülni, hogy megemelem az oktatásban és az egészségügyben a béreket, hanem úgy, hogy koncepciót alakítok ki, s annak megvalósításával szüntetem meg a rendszerben egyidejűleg tetten érhető forráshiányt és pazarlást. Először hatékonyan működő rendszereket kell kiépíteni, s amikor azok már jól működnek, akkor jöhet a béremelés.
Eddig viszonylag keveset beszéltünk a kormányról. Nagyon érdekelne, hogyan jellemezné az eddigi Orbán-kormányok gazdasági jellegű tevékenységét.
Ha függvényszerűen akarnánk bemutatni a problémát, s a vízszintes tengely lenne az időtengely és a függőleges az eredmény szintje, akkor azt látnánk, hogy az egymást követő Orbán-kormányok teljesítménye egyre rosszabb. Az elsőben – 1998 és 2002 között viszonylag jó gazdasági teljesítmény eredményeként viszonylag jó állapotban adták át a kormányzást a következő kabinetnek. Ha a rendszerváltás óta regnáló kormányok között kellene döntenem, akár azt is mondhatnám, hogy a legjobb címért is sikerrel indulhatott volna nálam. A második Orbán-kormány sokkal gyengébben muzsikált, de legalább valamilyen szinten végrehajtott egy gazdasági stabilizációt.
A harmadik kormányzati periódus tevékenysége ugyanakkor már egyetlen dologban merült ki: abban, hogyan tudják magánvagyonokká transzferálni az uniós pénzeket.
Teljesen lemondtak a gazdaság modernizációjáról, vagy akár arról, hogy megmentsék, de legalább feljebb emeljék a társadalmilag leszakadókat. Ez a kormány számomra az 1990 óta regnálók közül a legrosszabb. Én ezt nagyon sajnálom, már csak azért is, mert én tényleg szívvel-lélekkel az első Orbán-kormány mögé álltam, s támogattam a második Orbán-kormány hatalomra jutását, ezért is vállaltam el a Századvég kutatási igazgatói posztját. Sajnos rá kellett azonban döbbennem, hogy már nem a polgári Magyarországot akarták megteremteni, hanem egy stabil uralmat, egyébként igen hasonlóan ahhoz, amit a szocialisták csináltak, csak éppen jóval nagyobb hatékonysággal. Miként a korrupció terén, a Gyurcsány-kormány korrupciója csak gyenge kísérlet volt összehasonlítva Orbánék zseniális módon csúcsra járatott korrupciójával. Mindennek köszönhetően az ország most éppen a lehetőségeit éli fel.
Ha egy mondatba kellene sűríteni: miben látja a jelen kormány történelmi bűnét?
Gazdasági szempontból az, hogy elherdálta az uniós forrásokat, amelynek nagysága GDP-arányosan a II. Világháború utáni Marshall-segéllyel vetekszik. Nem arra használták és használják, hogy elinduljon a gazdaságban a modernizáció, a szerkezetváltás, a technikai-technológiai váltás, csupán arra, hogy legyen 3-4 százalékos gazdasági növekedés. Plasztikusan is le tudom írni, hogy mit csináltak:
kaptunk egy nagy köteg eurót, s ahelyett, hogy megszerveztük volna belőle, hogy hosszú távon legyen elegendő tüzelőanyagunk, inkább elégettük a köteg pénzt, ami finom meleget ad ideig-óráig, hiszen a papír nagyon jól ég. Ettől rövidtávon meleg lesz, az emberek is ezt érzik, és értékelik.
Abba már nem gondolnak bele, hogy soha vissza nem térő lehetőséget égettünk el. Történelmi bűn ez, hiszen ebből a támogatásból érzékelhető változásokat, felzárkózást lehetett volna végrehajtani. Ahogy tették azt például a szlovákok vagy éppen a balti államok. Gyurcsányék jó konjunkturális időszakban eladósították az országot, Orbánék pedig elherdálták az uniós támogatásokat a rövid távú növekedés által elért rövid távú politikai haszon reményében.
Ha sikerülne a kormányváltás, mi lenne a legfontosabb teendője – a fentiek fényében is – az új kormánynak?
Döntő, hogy az új kormány mennyire lesz foglya a hatalmi érdekcsoportoknak. A rendszerváltás azért ment vakvágányra, mert a kormányok hatalmi érdekcsoportok foglyai voltak – igaz, ezeket most divatos oligarcháknak vagy éppen nemzeti burzsoáziának nevezni. Ilyen volt ugyan már 2010 előtt is, de akkor Orbán bejelentette, hogy Magyarországon vége az oligarchák világának – persze közben azért csak ott ült mellette Csányi és Demján, akik szerepet játszottak Orbán hatalomra jutásában. Ha valóban egy elkötelezett szakértői kormány tud majd felállni, olyan, amely nem foglya egyetlen gazdasági érdekcsoportnak sem, akkor az könnyen össze tud állítani egy rövid távon is ható gazdasági programot.
De az szinte bizonyos, hogy kétharmadot nem tudna elérni – akkor hogyan tudna működni a megörökölt környezetben?
Ez nem nagyon számítana abban a lélektani előnyben. 55 százalékkal is csodát lehetne tenni. Arról nem szólva, hogy a nemzeti intézmények esetében olyan szabálytalanságok történtek, amelyek miatt akár feles törvények alapján is el lehetne indítani az eljárásokat. Két dolog kiemelkedően fontos: az első, hogy hatalomra jusson az ellenzék. A másik, hogy felálljon egy olyan kormány, amely szakmai alapon tud döntéseket hozni, s nem hatalmi érdekcsoportok befolyása miatt.
El tud olyan embert képzelni, aki kész lenne egy ilyen – a Jobbikot is magában foglaló – koalíciós kormány élére állni miniszterelnökként?
Nem zárom ki. Bízom benne, hogy van olyan tisztességes jó szakember, aki az ország érdekét nézve hajlandó részt venni az Orbán-kormány örökségének a lebontásában.
Van esély a győzelemre, ha az emberek nagy többsége rádöbben arra, hogy elég volt az eddig megszokott váltógazdaságból, és nem a majdnem egyformán rossz 2010 előtti és a 2010 utáni kormányok közül kell választani.
Ha rádöbbennek, hogy ellenkező esetben jön a dél-amerikai típusú kormányváltósdi, s nem lesz valódi rendszerváltás, akkor akad majd lehetséges jelölt a miniszterelnöki posztra is, olyan aki képes kivívni a szavazók többségének a szimpátiáját. Ez nagy lecke az egész országnak.
Tehát el tudja képzelni, hogy lesz ilyen ember? És abban is biztos, hogy a pártok mögé állnának? És egyáltalán, Ön szerint már közös miniszterelnök-jelölttel kell nekifutni a választásnak?
Csak úgy van értelme a 106 jó jelölt kiválasztásának is, ha mellé tudnak rakni civil miniszterelnököt, akár egy egész árnyékkormányt, mert ez lehet hívószó arra, hogy azok is menjenek el választani, akik nem képesek egyetlen párt mellé letenni a voksukat.
Ez talán mozgósítani tudná azokat, akik azért nem terveznek szavazni, mert „úgyis mindegy”. Így lehetne választást nyerni és jelentős változásokat végbe vinni.
S ha ez a széleskörűen, a ma ellenzéki pártok által támogatott kormány bizonyos ideig korlátozott mandátumot adnának – a demokrácia helyreállítása, a fékek és ellensúlyok rendszerének a visszaállítása, a nemzeti intézmények kinevezési gyakorlatának a megváltoztatása, új választási törvény hatályba léptetése, egy új alkotmányozási folyamat elindítása feladatával – , akkor ennek végeztével ki lehetne írni egy új választást.
Ez gyakorlatilag a MoMa 500 napos programja, nem?
Akár az is lehet a közös alap. Jómagam nem véletlenül vettem részt az 500 napos program promóciós filmjében, ahol támogattam is az elképzelést. Alkotmányozó nemzetgyűlést kell létrehozni. Ez valóban történelmi helyzet, ezért is vállalom a független jelöltséget.
Ön vállalna posztot egy ilyen kormányban?
Azt nem, legfeljebb tanácsadói szerepet akár a miniszterelnök, akár valamely miniszter mellett.
Nem tart attól, hogy ha sikerül mindez, amit politikailag tervez, akkor nem jut majd ideje az „életre”? Borászkodni, zongorázni, eleget tenni presbiteri kötelezettségeinek, s persze család, stb.?
Kétségkívül így lenne. De a vallásom segít választ adni erre: ha a Jóistentől kaptam talentumot, akkor azzal kötelesség is jár. Akkor szolgálni kell! Ha valóban olyan helyzet lesz, hogy szükség lesz arra, amit én tudok, akkor nem szabad méricskélnem, hogy mihez lenne leginkább kedvem, hanem be kell állnom és tenni a dolgomat, hogy az ország haladjon előre.
Látatlanba, ingyen kaptam a talentumot, amivel el kell számolnom: ha jó cél érekében használtam, akkor volt értelme az életemnek.
Ha az emberek bizalmat szavaznak nekem, akkor én készen állok a köz javára tevékenykedni, s ideiglenesen lemondani a békés, nyugdíjas évekről.
Közös közleményben jelentette be a Demokratikus Koalíció, az Együtt és a Párbeszéd, hogy egyéni választókerületi koordinációs egyeztetésre hívják a szocialistákat.
A három párt elnöke közös levelet is írt erről Molnár Gyulának, az MSZP elnökének. Ebben azt írják:
meggyőződésük, hogy Orbán Viktor rendszere megdönthető 2018-ban, amennyiben egy választókerületben csak egy ellenzéki jelölt száll szembe a Fidesz és a Jobbik jelöltjeivel.
Szerintük minden ellenzéki pártnak az a felelőssége, hogy legyen együttműködés az egyéni választókerületekben, miközben önálló listákat állítanak.
Azt is írják: továbbra is bíznak abban, hogy a későbbiekben az LMP, valamint a Momentum is csatlakozni fog egy, az egyéni választókerületekről szóló megállapodáshoz.
Megkérdeztük Hadházy Ákost, az LMP társelnökét, mit szól ehhez, ő annyit mondott: csak megismételni tudja korábbi nyilatkozatait, miszerint
„lehet, hogy lesz valamilyen együttműködés, de erről akkor kell beszélni, ha már létrejött”.
A Függetlenség Hírügynökség információi szerint egyébként az MSZP várhatóan bejelenti, hogy elmarad a december 9-re tervezett kongresszus. Az eredeti terv szerint itt kellett volna jóváhagyni az új miniszterelnök személyét, illetve a kongresszus dönt a koordinált indulásról is.
Az MSZP soha nem lépne koalícióra a Fidesszel és elveti az együttműködést a Jobbikkal, ugyanakkor azt nem zárja ki, hogy egy olyan választás után, amelyen a Fidesz elveszíti a kormányzási többségét, az alkotmányozó nemzetgyűlésként funkcionáló Országgyűlésben közösen teremtsék meg az Új Magyarország alapjait, hogy utána tisztességes választásokon a pártok megmérettessenek. Erről beszélt a Hír TV-ben Molnár Gyula az MSZP elnöke.
A szocialisták elnöke beszélt arról is, hogy finisben vannak a tárgyalások pártja és a DK között. Többszöri kérdésre, megközelítésben és megfogalmazásban is oda lyukadt ki, hogy egyelőre ugyan arról tárgyalnak, hogy nem indulnak egymás ellen, de szerintük ennél több kellene. Nem akarnak kapaszkodni,
de jelezni szeretnék, hogy nyitottak arra, hogy közös miniszterelnök-jelölttel vágjanak neki a választásoknak,
ha van olyan, aki bevállalja a miniszterelnök-jelöltséget, s aki mögé odaállnak a pártok.
Ami Gyurcsány Ferenc személyét illeti, Molnár szerint be kellett látniuk, hogy van egy olyan szavazói kör, amely szerint a DK elnökének helye van a közéleten.
Az összefogás, az együtt indulás igénye pedig felülírja, hogy a szereplők kicsodák
– tette hozzá, kiemelve, hogy nagyon nagyok az ilyen irányú várakozások, ráadásul remény lenne rá, hogy a bizonytalan szavazók visszaálljanak mögéjük.
A kérdésre, hogy lát-e még esélyt a komolyabb összefogásra az egyéni körzetek koordinált jelöltállításán túl akkor, amikor a DK többször is kinyilvánította, hogy nem óhajt egyéb téren közösködni az MSZP-vel, Molnár Gyula emlékeztetett arra, hogy 1994-ben, egy héttel a választások előtt Magyar Bálint még kizárta az SZDSZ szerepvállalását egy Horn-vezette kormányban, illetve 1998-ban Orbán is kizárta az együttműködés a kisgazdákkal. Ő a maga részéről
bízik abban, hogy amikor már közelednek a választások, s látszanak a számok, akkor a kormányváltást akarók is meggondolják magukat.
Egy félreértést is eloszlatott: december 9-én nem lesz jelöltállító kongresszus. Kétfordulós kongresszust tartanak, amelynek programjában négy napirendi pont szerepel. Decemberben bizonyára a választási programot fogják elfogadni, a következő, januárin kerülhet sor a többire.
Valóban meglepő, ha néhány nap úgy telik el a baloldali politikai életben, hogy ne kerülne nyilvánosságra olyan hír, amit cáfolni kell, ami árt a pártjainak, leginkább persze az MSZP-nek. Ritkán fordul elő ilyen csoda, bár – legyünk igazságosak – nem mindig ők tehetnek róla, hogy hírbe keverednek. De azt is hozzátehetjük: a lefelé tartó spirál szükségszerű velejárójának tekinthetjük, hogy minden balul sül el.
Két napja ugye az volt az atv.hu értesülése, hogy megállapodott- újra – a Demokratikus Koalíció és az MSZP, mégpedig abban, hogy a koordinált indulást választják, és azon belül 55 százaléka a helyeknek a szocialistáké, 45 pedig a DK-é. Az információt sietve cáfolták az érintettek, „nem releváns”, fogalmazott Kunhalmi Ágnes a szocialisták budapesti elnöke, de a Független Hírügynökség más, informális csatornákon is azt az üzenetet kapta, hogy nagyon nem történt megállapodás. Ami természetesen nem azt jelenti, hogy az atv.hu tudósítója mellényúlt, vagy félrehallott volna valamit; feltehetően autentikus forrásból tájékoztatták. A bizalmi helyzetre jellemző, hogy – fülbe súgva persze – mindkét párt a másikat gyanúsítja, okolja a közvélemény félrevezetéséért, miközben mindkettő tudja: a hír igaz, persze nem teljesen úgy, ahogy az napvilágra került.
Az alap – a baloldalon mondhatják: sajnos – biztosan nem igaz: nincs megállapodás. Ez a mostani is csak olyan, mint az összes eddigi: a tárgyalások eljutottak ugyan egy pontig, de nem a végső aláírásig. Ami azt jelenti, hogy – feltehetően – az 55-45-ös arány az asztalra került, sőt egyes források szerint szinte a pecsét is ráüttetett, de aztán az utolsó pillanatban megint – ne mondjuk azt, hogy felborult – elodázódott az utolsó szó kimondása. Vannak, akik úgy tudják, hogy ezúttal a szocialisták miatt, akik hirtelen újra elővették a közös lista, közös miniszterelnök ötletét, mások szerint azért, mert a DK olyan körzeteket is el akarna kérni, amelyekre mindenképpen igényt tartanak a szocialisták. Így is engedett az MSZP az újpesti körzet esetében, meg is lett a következménye: Horváth Imre, az elajándékozott hely miatt kilépett a pártból. Szanyi Tibor fogalmazott úgy egy televíziós beszélgetésben: az eredeti állásfoglalás szerint az MSZP ragaszkodott volna a 2014-ben egyénileg győztesek újraindításához, rajtuk kívül a szoros vereséget szenvedők képezték volna a második, de még mindig preferált kört, a harmadik körbe helyezték azokat, akik jól szerepeltek, de nem tudtak nyerni, és csak azokról mondtak volna le vita nélkül, akik simán elbukták a választásokat.
Igen ám, de időközben mélyrepülésbe kezdett az MSZP, egyesek szerint a Botka-féle időszak alatt kétszázezer szavazó pártol el tőle, a folyamat azonban Botka távozásával sem állt le, egyes mérések szerint már négyszázezres szám áll a veszteség oldalon. Ez a tény – mármint a kétségbevonhatatlan népszerűségvesztés – új pozícióba helyezte Gyurcsányékat, a tárgyalási alap végképp megfordult, s nem pusztán azért, mert szép fokozatosan majdnem kiegyenlítődtek az erőviszonyok – melyik kutató intézet, hogy méri -, hanem mert a szocialisták folyamatosan gyengülő státusza egyben kiiktatta azt a lehetőséget is, hogy a tárgyalásoknál erőt mutassanak. Ugyancsak Kunhalmi fogalmazott úgy: addig kell hátrálniuk, amíg az nem jelent teljes önfeladást. Ők változatlanul – de egyelőre csak egyedül –a közös lista, közös miniszterelnök koncepcióját hangoztatják, bízva abban, hogy az utolsó pillanatban mindenki belátja, csak így lehet esély az Orbán-kormány leváltására. Erre különben, látva a megállapodás-képtelenséget, már nem sokan fogadnának, a minimális esélyt az nyújtja, hogy a közvélemény-kutatók – megint csak: már amelyik -, felmérése szerint ma többen vannak, akik kormányváltást akarnak, mint akik nem. Igaz ebbe a számba belekalkulálandó a Jobbik tábora is, viszont – mondják az optimisták – a választók, egyéniben, persze, arra fognak szavazni, akit esélyesebbnek vélnek. Kétségtelen, az időközi választások adnak erre alapot, de egy körzet, egy kampánnyal egészen más, mint egyszerre 106 helyre koncentrálni.
Harmadszor is Kunhalmira hivatkozva: a budapesti szocialista vezető nagyon keményen és határozottan képviseli a teljes együttműködést, úgy véli – és ennek hangot adott több műsorban is -, hogy a külön-külön folytatott verseny mindenkit le fog húzni, összességében csak a mélységet, a megszűnést, vagy a parlamenti biodíszlet szerepét kínálja majd. Lehet ebben igazság, a kérdés azonban az, hogy az a vesszőfutás, amit az MSZP eleddig produkált miként hat az emberekre és miként a pártokra. Hisz-e bárki is a szocialistáknak, vagy úgy látják, hogy a lefelé tartó spirálon nincs megállás, és ha nincs akkor jobb leválni róluk, különben magukkal rántanak másokat is.
De kik a mások? Az Együtt-Párbeszéd párosnak, bár mást mutatnak, mégis elemi érdeke lenne, az erős összetartozás, ellenkező esetben nehéz pozitív jövőt jósolni nekik, ma ugyanis még igen-igen magasnak látszik számukra a parlamenti küszöb, mint ahogy a Momentumnak is. Hallani e pártok tagjaitól egy-egy kósza üzenetet az egyéni választókerületeket illetően, de határozott állásfoglalást nem. Az LMP-t, úgy tűnik most, némiképp megrészegítette az a néhány adat, amely – az eddigi életükben először – magabiztos parlamenti jelenlétet ígér, de vajon pusztán a jelenléttel mennyivel jutnak közelebb a minden nap megfogalmazott célhoz, a kormány leváltásához. Ha ezt a Jobbikkal látják megvalósíthatónak – amit ugye tulajdonképpen nem utasítottak el -, akkor viszont meglehetősen sok szavazót fogna k veszíteni, mert ugyan lebegtethetik ennek a koalíciónak a lehetséges voltát, de a rafinált mondatok mögé oda fognak látni a választók.
Ott tartunk tehát, ha végigtekintünk a politikai palettán, hogy nem kínálkozik más út, mint az együttműködés kialakítása. Ez azonban még soha nem volt ennyire messze, mint most, és minél jobban távolodnak egymástól az elképzelések, annál valószínűbb, hogy a végén külön-külön indul mindenki és lényegében, ha lesz is néhány parlamenti párt – DK 8-10, MSZP hat-nyolc, LMP 5-7 százalék -, valójában atomjaira hullik a baloldal. Négy hónappal állunk a tavaszi választások előtt, és az ellenzék, a rossz, valójában csak kommunikációból álló négyéves kormányzás ellenére lejjebb csúszott, mint 2014-ben volt. Azt mondják, mondták, nem ismételhető meg a 2014-es választásokat megelőző térdre borulás; hát nem is ismételték meg – rosszabbá vált a helyzet. Most karácsonyra ígérik a koordinált jelöltállítás lezárását – engedjenek meg egy kicsi kétkedést -, és utána szeretnének ráfordulni a közös lista kivívására. Legalább is a szocialisták. Akiknek még túl kell esniük december 9-én, egy kongresszuson, ahol egyelőre nem lehet tudni mit is mondhatnak a küldötteknek. Se miniszterelnök-jelölt, se közös lista, de még az egyéni választókerületi megállapodás sem. Illetve, ha ez utóbbit egyszer tényleg készre jelentik, vajon milyen vérveszteségeken át jutnak el odáig. És a legrosszabb az, hogy emiatt senki mást nem hibáztathatnak, csak saját magukat.
„A jelenlegi önkényuralom irtózatos pusztítást visz véghez a lelkekben és a szívekben, s a legalantasabb emberi érzelmek, a félelem, az irigység, a gyűlölet felkorbácsolásával az ostromlott erőd légkörét alakítja ki” – mondja Bokros Lajos. S nem ez az egyetlen meghökkentő mondata. A neves közgazdász, volt pénzügyminiszter, európai parlamenti képviselő, a MoMa elnöke szerint külföldön egy magába forduló, kicsi, mérges és nevetséges országnak tartják Magyarországot. Határozottan állítja: országszerte kormányváltó hangulattal találkozik.
Engedje meg, hogy egy személyes élménnyel kezdjem: 1995 tavaszán a Bokros csomag kihirdetését követő napok egyikén, a Nádor téren, a PM előtt egy dobogón állt Ön, mint pénzügyminiszter, szemben dühös diákok tömegével. Nekik próbálta beadagolni a tandíj bevezetésének a szükségességét. Nem akárhogy tette: zsebre vágott kézzel, látszólag empátia nélkül, a képükbe vágta, hogy „akkor majd nem Marlborot fogtok szívni”. Őszintén, én ezt egy „tökös” kiállásnak tartottam, de azért nem volt politikushoz méltó. Persze, Ön nem is volt politikus, hanem „csak” szakminiszter. Viszont bő évtizeddel később beevickélte magát a politikába. Hogyhogy?
Aki miniszter, az mindig egyúttal politikus. Lehet persze az arányokat vitatni, de ha valaki a demokrácia körülményei közepette miniszteri posztot vállal, akkor az politikus lesz. Egy miniszter nem csak a miniszterelnök és a kormány felé felelős, hanem mindenekelőtt a társadalom felé, amelynek el kell szenvednie az adott kormány intézkedéseit. A politikust nem választom el a szakértőtől. Amikor 1995-ben reformokat vezettünk be, akkor különösen nagy szükség volt az őszinteségre a társadalom felé. Akkori saját tevékenységemet az orvoséhoz hasonlítanám, aki orvosságot ír fel és gyógymódot ajánl. A gyógyszer lenyelése keserű, a kezelés fájdalmat okozhat, de ha meggyógyít, akkor végső soron elfogadjuk, sőt, megköszönjük. Egyébként pedig nem hiszek a szakértői kormányban, mert olyan egyszerűen nem létezik!
De hát az 500 napos program nem erre épít?
Ha figyelmesen elolvassa a programban leírtakat, akkor abból egyértelmű, hogy a válasz a kérdésre: nem. A programban ugyanis soha, egyszer sincs az leírva, hogy „szakértői kormány”.
Nem hogy szakértői, éppen ellenkezőleg, még politikaibb politikai kormány alakulna meg, ha sikerülne a demokratikus ellenzéki pártoknak megnyerni a jövő évi parlamenti választásokat.
Ez azt jelentené, hogy az önkényuralom körülményei között a választók felismerték, hogy olyan kormányra van szükség, amelynek a legfőbb feladata a jogállam és a demokrácia helyreállítása. Ez vaskos politikai feladat. Ahelyett, hogy elvesznénk a szakpolitikai kérdések részleteiben – amelyekben alig tudnánk megegyezni –, arra összpontosítanánk, ami összeköt minket.
Egyelőre nem hogy az 500 napos program mögé nem sorakoztak fel a demokratikus ellenzék pártjai, hanem még a választási együttműködés céljának az elérése is bizonytalan – s akkor még finom voltam. Ön hogy látja, lesz összefogás? S ha igen, kik között?
Folynak a tárgyalások. A MoMa tárgyalt már a Demokratikus Koalícióval, az Együttel és a Párbeszéddel. Reményeink szerint ebbe később bekapcsolódik az MSZP is, noha vannak jelek arra, hogy ők igyekeznek kirekeszteni bennünket.
Nem lenne szükség az LMP-re és a Momentumra is?
Ők egyelőre kizárták magukat ebből az együttműködésből.
Ön szerint véglegesen?
Ezt tőlük kell megkérdezni, de én komolyan veszem, amit mások mondanak. Ők pedig azt kommunikálják, hogy kívül akarnak maradni.
Ön szerint meddig kellene létrejönnie az összefogásnak?
Karácsonyig, hiszen januárban már el kell kezdeni a kampányt.
Milyen mélységű összefogást lát reálisnak?
Minimum a 106 egyéni körzetben.
És közös miniszterelnök-jelölt?
A DK és az Együtt-PM már bejelentette, hogy külön listát akar. Ha ők ezt akarják, akkor mi is külön listát állítunk. Viszont egy ilyen listát egy miniszterelnök-jelöltnek kell vezetnie. A mienket ebben az esetben valószínűleg én fogom vezetni. De ezt majd a decemberi MoMa-közgyűlés dönti el.
Nem lenne célszerű egy közös miniszterelnök-jelölt, egyetlen „arc”?
Nem feltétlenül, hiszen így megvan a lehetőség nyilvános miniszterelnök-jelölti vitákra, ha tetszik, egyfajta előválasztásként. Legalább mi, demokratikus ellenzék mutassuk meg, mit kínálunk. Az ugyanis abszurd, hogy a magyarok úgy választanak, hogy nem tudják, mire szavaznak. Orbán Viktor 11 éve, 2006 – a nevezetes Gyurcsány-Orbán televíziós vita – óta nem hajlandó leülni nyilvános megmérettetésre. Jelzem, az USA-ban
a legképzetlenebb munkás is zsigerből érzi, hogy aki nem képes megvédeni a saját álláspontját nyilvános vitában, az nem lehet alkalmas arra sem, hogy irányítsa az országot.
Azt, aki nem volna hajlandó kiállni nyilvános vitára, Amerikában a nép sohasem választaná meg még a legalacsonyabb posztra sem, nemhogy az ország vezetőjévé.
Visszatérve a 106 egyéni jelöltre. Ön támogatja a Közös Ország Mozgalom által bejelentett jelöltállítási megoldást? Hogy három közvéleménykutató megbízásával mind a 106 körzetben felmérik, hogy hol, melyik párt potenciális jelöltje – vagy akár egy független – a legesélyesebb, és ennek alapján javasolnak egy 106-os listát a demokratikus ellenzék pártjainak?
Szimpatikus megoldásnak tartom. Annak pedig kifejezetten örülök, hogy van egy olyan civil szervezet, amely ennyire magáénak érzi az önkényuralom leváltását. Meglátjuk, hogy lesz-e erre idő. És pénz, merthogy nagyon sok pénzről van szó, választókerületenként 2 millió forintról. Szerintem ez az utolsó pillanatig cseppfolyós marad. Kiváltképpen akkor, hogy ha végül például a Momentum is egy-két helyen beszáll a koordinált indulásba.
Mi a helyzet a Jobbikkal? Velük szabad-e összefogni a cél szentesíti az eszközt alapon?
A MoMá-n belül is voltak erről viták. Nem szabad egyetlen csuklómozdulattal lesöpörni az asztalról azokat az érveket, hogy még szélesebb körű összefogás kell az önkényuralom közepette a siker érdekében. Ezzel együtt mi a MoMa-ban kizárjuk a választási együttműködést a Jobbikkal. Nem török pálcát azok fölött, akik nem így gondolkodnak, de a demokratikus ellenzék pártjai között úgy látom, ebben egyetértés van. A mi pártunkon belül lefolytatott vitákban is több, a Jobbikkal kapcsolatban felmerült probléma kristályosodott ki. Az egyik az erkölcsi dilemma: lehet-e/szabad-e együttműködni egy olyan párttal, amely olyan mértékben képvisel avítt és ordas, erkölcsileg tarthatatlan eszméket és értékrendet, mint a Jobbik.
A másik, hogy a külvilág felé a Jobbik ma azt igyekszik bemutatni, hogy már nem a régi elveket követi, de ha halljuk őket maguk között társalogni, akkor – finoman szólva – feltüremkedik a gyomortartalom.
Kijön az igazi cigányozó, zsidózó, gyűlöletkeltő, kirekesztő énjük, ami mind a fasizmus sajátja. Van egy további – a Jobbikkal való esetleges együttműködés terén megengedőbbek által vallott – nézet: a jelenlegi kormány semmivel sem különb. Ez azonban nem az együttműködés mellett, hanem ellene szóló érv: ha valóban olyan a Jobbik, mint a Fidesz, akkor hagyjuk csak őket egymással versengeni. Végül, de nem utolsósorban felmerül a kérdés: meg lehet-e bízni a Jobbikban? Ha kormányozni kellene, akkor képviselnék-e a most alig vallott demokratikus értékeket? Én nem tartom hitelesnek a Jobbik vezetését és ennek alapján kizárom a Jobbikkal való együttműködést.
Lát-e esélyt arra, hogy a jelen választási rendszer keretei között ez az ellenzék le tudja győzni a Fideszt?
Abszolút. De az esélyen túl azt is mondom, hogy minden demokratának elemi kötelessége a nemzettel, a hazával szemben megpróbálni leváltani az önkényuralmat. Nem vagyok híve az orrlógatásnak, az önfelmentő és lustaságot igazoló pesszimizmusnak. Járom az országot – a múlt héten például három előadást tartottam -, minden hétvégén kiállunk az utcára beszélgetni az emberekkel, sok-sok ezer választóval találkoztam már, s az a tapasztalatom, hogy
még a fideszes fészeknek tartott városokban is nagy a remény és a várakozás.
Igenis van kormányváltó hangulat az országban! És hangsúlyozni kell: nem a Fideszen múlik a kormányváltás, hanem az ellenzéken. Nem lehet elégszer aláhúzni az ellenzék felelősségét!
Miért, min múlik Ön szerint a választási győzelem?
Azon, hogy az ellenzék képes-e hiteles alternatívát felkínálni. Sikerül-e elhitetnünk a magyar társadalommal, hogy megvalósítjuk a közös minimum programot, helyre tudjuk állítani a sajtószabadságot, felállítunk egy tiszta kezű ügyészséget, ismét függetlenné tesszük a bíróságokat, keményen fellépünk a korrupció ellen, enyhítjük a szegénységet, s hogy új választási rendszert alkotunk. Ez utóbbi a KOM koordinálásával már elkészült, s minden demokratikus ellenzéki párt elfogadta, 90 százalékban egyetértett vele.
Azért felmerül a kérdés, hogy a csudába juthatott idáig az ország, hogy ilyen feladatok adódnak a rendszerváltás után közel harminc évvel egy olyan országban, amely már több mint tíz éve tagja az Európai Uniónak.
Érthető, hogy idáig jutottunk:
1990-ben nem magunk vívtuk ki a szabadságunkat, hanem azt megkaptuk egy bizonyos Mihail Szergejevics Gorbacsov nevű orosz úriembertől. Akkor ezt a szabadságot nem értékeltük sokra, mert nem küzdöttünk meg érte, így nem is mentünk vele semmire. Talán egy második kísérlet során másként lesz, amikor már áldozatot is kell hoznunk azért, hogy a gyerekeinknek, unokáinknak legyen jövője.
Beszéljünk kicsit a gazdaságról. S ha már a Bokros-csomaggal kezdtünk, adódik a kérdés: ma is elkelne egy ilyen, utóbb sikeresnek bizonyult csomag?
Ma olyan jellegű stabilizációs intézkedésekre nincs szükség, mint 1995-ben, hiszen az állam nem áll a csőd szélén. Ma a gazdaság legfőbb baja, hogy nincs beruházás, alacsony a hazai és a külföldi befektetők bizalma. Ennek sok oka van. Egyebek között az, hogy
a kormány nem tiszteli a magántulajdont, a verseny élénkítése helyett a verseny torzításában jeleskedik, monopóliumokat épít, a nem kívánatos szektorokat büntető adókkal sújtja – egyszerűen nem enged teret annak, hogy a piacon a legjobb érvényesülhessen, hanem a kormány akarja kiválasztani a győzteseket.
A legfontosabb az lenne, hogy visszatérjünk egy ésszerű, szakszerű, kiszámítható és becsületes gazdaságpolitikához. Ezzel lehet visszaszerezni az ország hitelességét.
Kicsit belemenve a gazdaságba: mi a gondja a trendekkel?
A kormány nagyon büszke a „gazdasági csodára”, amit általában öt makrogazdasági mutatóval írnak le. Ezek a felszínen kétségtelenül impozánsnak tűnnek: a gazdasági növekedés meghaladja a 3%-ot, az infláció alacsony, a foglalkoztatás szintje magas, a költségvetési hiány alacsony, a külső egyensúly pozitív. Van azonban három probléma:
egyrészt a mutatók messze nem a valóságot tükrözik, másrészt nemzetközi összehasonlításban egy sor ezek közül nem is igazán jó, ami pedig jó, az nem a kormányon múlik.
Melyekre gondol?
Vegyük a foglalkoztatottságot: a magas szint több tényezőnek köszönhető. Félmillió honfitársunk külföldre költözött, ott dolgozik. Van 270 ezer közmunkás, s bizonyos iparágakban, így az építőiparban mesterséges túlkeresletet gerjesztve munkaerőhiányt idéztek elő. A magas foglalkoztatottság tehát csak a felszínen mutatható ki, és fenntarthatatlan. Vagy vegyük a gazdasági növekedést:
a 3,2 százalékos dinamika csak magyar szemmel gyors, nemzetközi összehasonlításban nem hogy a felzárkózásunkat szolgálná, hanem erősíti a leszakadásunkat a térségben,
hiszen a cseh, a szlovák és a lengyel növekedés 5, a román pedig 8 százalék körüli. Rendkívül kedvező a nemzetközi feltételrendszer, de ne feledjük, ez egyik pillanatról a másikra megváltozhat.
Konkrétan?
Nagyon alacsony az olajár, ami évi több, mint egy milliárd eurós javulást eredményez a külső egyensúlyban. De ha Irak és Szaúd-Arábia között kitörne a háború, akkor háromszorosára nőne az olajár két nap alatt. Az alacsony infláció importált. A világ úszik a likviditásban, a jegybankok nyomják a bankóprést, hogy megakadályozzák a deflációt és mesterséges inflációt gerjesszenek. A kamatok alacsony szintje jóval olcsóbbá teszi az államadósság refinanszírozását. Ez szintén külső adottság, amely szintén megváltozhat egyik pillanatról a másikra. És végül, de nem utolsósorban ott vannak az uniós források, ömlik be a támogatás az országba – de ki tudja meddig. Mindenesetre nem kellene ellopni és elpazarolni addig sem, amíg jön a pénz, hanem a gazdaság javára kellene elkölteni őket.
Ilyen kegyelmi állapot ebben az évszázadban többet nem lesz.
A külföldi befektetők szeretnek még minket?
Befektetője válogatja. Azoknak az iparágaknak a képviselői, amelyeket Orbán Viktor szeret, – például a gépkocsigyártás – igen, de azok, amelyeket nem kedvel – ilyenek a szolgáltatói szektorok –, azok nem.
Amúgy ez a felosztás klasszikus vulgár-materialista felfogás: a pohár megfogható, mert anyag. A szolgáltatás nem, mert szerinte az csak újra elosztja az értéktöbbletet.
Az ilyeneknek magyar tulajdonban kell lenniük, remélhetőleg állami tulajdonban – vallja Orbán.
Ön nagyon sokat találkozik külföldiekkel, gyakran megy Brüsszelbe is. Mi az általános vélemény rólunk?
A németországi sajtó már leírta, hogy Magyarország az unió első önkényuralmi rendszere. Tegyük hozzá, a lengyelek most mindent megtesznek annak érdekében, hogy erőltetett menetben felzárkózzanak. Ez mindent elmond. Mi az általános kép Magyarországról? Rendkívül lesújtó. Az, hogy egy magába forduló, kicsi, mérges és nevetséges ország lett Magyarországból. Kormánya árnyékbokszolást végez – gondoljon csak a Soros-ellenes plakátokra.
Valamikor Orbánék azzal kezdték, hogy „merjünk nagyok lenni” – ez akkora hülyeség, hogy nevetség tárgyává tette őket.
Ma két nagyhatalom van a világban, az Egyesült Államok és Kína. Európában ma még három, nemsokára csak két középhatalom van/lesz: Németország és Franciaország, illetve talán Nagy-Britannia. Utánuk már csak egyre kisebb hatalmak vannak. Nettó hülyeség arról beszélni, hogy Magyarország nagyhatalom, de még akár arról is, hogy középhatalom a Kárpát-medencében.
A nyugati vezető politikusok tudják, hogy ez a kormány nem számol sem saját valóságával, sem pedig a világ realitásaival.
Vannak, akik úgy látják, hogy tudatosan megvezeti saját népét, mások szerint egyszerűen azért viselkedik így, mert buta. Lássuk be egyik változat sem kedvező.
De mégis hagyják, hogy a kormány tegye, amit tesz. Talán most látszik először a nyilvánosság számára egyértelműen, hogy kezdenek besokallni. Gondolok itt arra, hogy az interjú készítésének idején Budapesten vizsgálódik az EU egy auditorokból álló csoportja, a közbeszerzéseket veszi górcső alá. Ön szerint mire fognak jutni?
Nem tudom, hogy a vizsgált projektek, közbeszerzési eljárások mennyire voltak szakszerűek, mennyire voltak törvénysértők, s mit lehet utólag megállapítani róluk. Sejtjük persze, hogy túlszámlázás van, hogy a fiúk szakmányban lopnak, de az Unió számára a sejtés kevés. Csak akkor tudnak lépni, ha bizonyítékokat találnak.
S ha lépnek, az hova vezethet?
Nagy kérdés! Megtehetik, hogy nem fizetik ki azokat a pénzeket, amelyeket a kormány – az uniós támogatások erőltetett menetű lehívása érdekében – már megelőlegezett a pályázók felé. Több, mint ezer milliárd forintról beszélünk! Még ha egy ekkora összeget az EU vissza is tart, akkor sem jutunk csődbe, hiszen az államadósság nem olyan magas, hogy ne lehessen akár magasabb kamatokkal refinanszírozni, de az biztos, hogy az adósságszolgálat költségei nőni fognak. És ki fizeti meg a többletköltséget, ami abból adódik, hogy a kormány lop, csal és hazudik? Hát persze, hogy mi, az adófizetők.
A napokban egy televíziós beszélgetés során valami olyasmit mondott, hogy „mi, akik nem tehetünk róla”. Ezt hogy értette? Hiszen a „mi” is vastagon benne van abban, hogyan alakul egy ország sorsa. Igaz ez az emberekre éppen úgy, mint ahogy fokozottan a politikusokra, akik a rendszerváltás óta szerepet vállaltak az ország irányításában.
Két végletes álláspont van arról, hogy ki tehet minderről: az egyik, hogy a nép nem felelős semmiért, szemben a gonosz kormányokkal – ez nem a teljes igazság. A másik, hogy mindenről a nép tehet, hiszen „minden népnek olyan kormánya van, amilyent megérdemel”. Ebben is van némi igazság, hiszen a nép választ. Szerintem önmagában egyik álláspont sem állja meg a helyét: ugyanis nincs nép, hanem strukturált társadalom van, sokszínű, gyakran egymásnak ellentmondó véleménnyel, érdekkel, ideológiával, értékkel.
Gyökere van nálunk a szabadelvűségnek éppen úgy, mint a fasiszta eszméknek.
A magyar kultúrának integráns része ez is, az is. S ha ez igaz, akkor minimum annyi elmondható, hogy különbséget kell tenni a mindenkori kormány és a társadalom között. Az utóbbin belül is azok inkább felelősek, akik az önkényuralmi kurzusra szavaztak, mint azok, akik már előre figyelmeztettek arra, hogy mi jöhet, ha kétharmaddal nyer a Fidesz.
Az elmúlt kormányok felelősségét hogyan viszonyítaná egymáshoz mindebben?
Az első Orbán-kormánytól indulva egyre nő az egymást követők felelőssége. Az 1998 és 2002 között hatalmon lévő Fidesz-MDF-FkgP kormánynak felelőssége volt abban, hogy megteremtette a gazdaság romlásának a feltételeit, amihez utána további lökést adott a Medgyessy-, majd az első és a második Gyurcsány-kormány. Így jutottunk el 2008 októberében az államcsőd küszöbére.
Bajnai Gordon kormányának csak egy éve volt, hogy stabilizálja a rendszert. Ez kevés volt ahhoz, hogy meggyőzze a magyarokat arról, hogy szükség van további áldozatra.
Egyfajta csodavárással választották meg a második Orbán-kormányt. Ráadásul az akkori MSZP hathatós támogatásával. Az MSZP a 2010-es választásokon számtalan választókerületben együttműködött még a Jobbikkal is annak érdekében, hogy megakadályozzák az MDF és az SZDSZ jelöltjeinek indulását, így ez a két párt nem érte el az 5%-ot. Így jutott a Fidesz kétharmados győzelemhez. A szocialisták történelmi felelőssége tehát óriási a fideszes önkényuralom elősegítésében.
Hogyan látja Magyarországot egy év múlva?
Ha az ellenzék képes felnőni a történelmi feladathoz, akkor megkezdődhet a demokrácia, az alkotmányos jogállam helyreállítása. Én ehhez kérem minden igaz magyar hazafi támogatását.
Tegyük fel, sikerül a kormányváltás. Mennyi idő kell ahhoz, hogy ismét sínre állítsák az országot?
A gazdaságot rendbe tenni elég 5-10 év, az alkotmány, a jogi környezet átalakításához kell 20 év. A fejekben rendet tenni 100 évre is szükség lesz. Egy okkal több, hogy jövőre szabaduljunk meg ettől a gonosz önkényuralomtól, amelyik a lelkekben és a szívekben is irtózatos pusztítást visz véghez, amely a legalantasabb emberi érzelmekre, a félelemre, az irigységre, a gyűlöletre épít, amely ezeknek az érzelmeknek a felkorbácsolásával az ostromlott erőd légkörét alakítja ki, a maga szerepét nélkülözhetetlennek állítva be a keresztény Európa védelmében – ez páratlan a 21. század elején, különösen egy uniós országban.
The winner of these protracted negotiations seems to be the Demokratikus Koalíció. According to the latest public opinion polls by Závecz Research and Medián, the difference between MSZP and DK is only 2%, in favor of MSZP, but I wouldn’t be at all surprised if in the November polls DK would surpass MSZP.
Although most people would consider a Fidesz win at the next national election preordained, several political analysts consider the situation not that straightforward. There are several reasons to believe that Fidesz’s road to victory might be more difficult than it would seem at first glance. First of all, Fidesz voters at the moment appear to be complacent. Four years ago Fidesz was very effective in getting out the vote. But in several recent by-elections relatively few Fidesz voters bothered to go to the polls. Second, we know that the majority of voters would like to see a change of government. Only the sorry state of the opposition is responsible for the enormous Fidesz lead. Third, although opinion polls show an unstoppable Fidesz, support for the government party is usually overestimated in polls. Fourth, although few analysts pay enough attention to it, dramatic changes are taking place on the left that might change the political landscape. Here I am referring to the slow but steady disintegration of MSZP. Fifth, there is still an untapped pool of 1.5 million men and women who tell pollsters that they will definitely vote but at the moment are still undecided about their party preferences. These conditions, I believe, provide a level of political fluidity that may result in a closer election than most people expect.
Today I will concentrate on party politics, primarily the battle between MSZP and DK. Ever since László Botka decided to throw in the towel, both DK and MSZP politicians have been telling us that they are furiously and effectively negotiating. The winner of these protracted negotiations seems to be the Demokratikus Koalíció. According to the latest public opinion polls by Závecz Research and Medián, the difference between MSZP and DK is only 2%, in favor of MSZP, but I wouldn’t be at all surprised if in the November polls DK would surpass MSZP.
Why? DK just launched its election campaign with an impressive program, whose highlight was an hour-long speech by Ferenc Gyurcsány. We know from past experience that Gyurcsány is an effective campaigner. Also helping DK is its campaign against the voting rights of dual citizens which, I understand, is going well. With this issue DK is reaching people across the political spectrum because we know that a great majority of the Hungarian electorate opposes voting rights for those who don’t bear the burden of their decisions at the ballot box. DK obviously finds this approach to be of such importance that the party is investing in robocalls, to take place this week. With all this effort, I expect a surge in DK support. Of course, the question is whether DK will be able to appeal to any of those 1.5 million unaffiliated voters or will only siphon off disenchanted MSZP voters.
First, a few words about the gala opening of DK’s campaign. Judging from the video, it was a glitzy affair with lots of enthusiasm for the party’s chairman. The occasion reminded Gábor Török, a political analyst, of American political rallies. In Török’s opinion, Gyurcsány is an oddity of sorts in Hungarian politics because he knows what his political interests are and he works resolutely on achieving his goals. On Olga Kálmán’s program on Hír TV Török called him “a potent politician.”
If there is agreement on the 106 electoral districts, which means only one opposition politician against the Fidesz candidate, Gyurcsány said he is “absolutely optimistic about the election.” At the moment, he believes that his support is 12-13%, as opposed to the 10% reported by Medián and Závecz, and he hopes that by election time DK might reach 15%. This is probably too optimistic an assessment of the chances of the opposition at the forthcoming election, especially since there are serious obstacles to DK and MSZP agreeing on those 106 electoral districts. At one point negotiations broke down, and a few days ago MSZP announced that, in addition to István Hiller and Bertalan Tóth, two former chairmen, Attila Mesterházy and József Tóbiás, will join the MSZP negotiating team.
Apparently, in at least two districts there was a serious rift between the two parties over whose candidate will be the Fidesz challenger. One was the electoral district in Újpest; the other, one of the two seats in the city of Szeged. Let’s start with Újpest because its fate has already been decided. MSZP caved. László Varju (DK) will replace Imre Horváth (MSZP). In response, Horváth left the party, although he will sit with the MSZP delegation between now and the end of the current parliamentary session. This is a sad turn of events because in November 2014 Horváth, against all odds, won a by-election after the death of Péter Kiss. It was a tremendous victory. Péter Kiss in the spring had received 40.7% of the votes while the Fidesz candidate got 35.2%. In November Horváth got 50.6% of the votes and his opponent only 30.6%. No wonder that now, three years later, Horváth feels that his party has thrown him to the dogs, allowing DK to take over a traditionally socialist district. According to rumor, Horváth either will run as an independent or perhaps he will be LMP’s candidate, running, of course, in the same district against Varju.
Another bone of contention is one of the two Szeged districts that the local MSZP people refuse to hand over to DK. László Botka, the mayor of Szeged and former MSZP candidate for prime minister, is still strong enough to defend his territory against the MSZP negotiating team. István Ujhelyi, a member of the European Parliament and a strong Botka supporter, gave a press conference in Brussels, of all places, where he said that the local MSZP leadership has no intention of replacing a “winning team,” a claim that is only partially true. It is correct to say that Sándor Szabó (MSZP-Együtt-DK-PM) won one of the two Szeged districts, but the other went to László B. Nagy (Fidesz). The local MSZP’s candidate for the second district is Márton Joób, a MSZP-DK-Együtt-PM member of the city council and a close associate of Botka. Given the very loose party discipline in MSZP, it is not exactly easy to negotiate with the socialists. The center might make decisions that the national leadership finds important for the party as a whole, but the local party leadership can rebel, citing its own priorities.
All of this is hellishly complicated. The electoral law devised by Fidesz counted on just these kinds of situations that occur in each and every electoral district when it comes to dividing the political terrain among several parties. On the other side, Viktor Orbán handpicks the candidates, who are nothing more than loyal voting machines.
Horváth Imre vezetők elé hajított tagkönyve újra felkavarta a vizet az amúgy is csak átmenetileg elcsendesülő viharos életet élő szocialista pártban. Az Újpesten, Kiss Péter halála után időközi választáson mandátumot szerzett képviselő, most sértődötten mondott le párttagságáról, s lépett ki az MSZP frakcióból, bár ez utóbbiról nincs egyértelmű információ. Kunhalmi Ágnes budapesti elnök az ATV reggeli műsorában megrendülten beszélt képviselőtársa döntéséről, Hiller István pedig, kiemelve Horváth munkásságának érdemeit, arról nyilatkozott, hogy ezekben a tárgyalásos időkben, bizony vannak olyanok, akiknek áldozatot kell hozniuk, annak érdekében, hogy végre felálljon az a közös csapat, amely versenyképes lehet a Fidesszel. Csakhogy a csapat sehogysem akar felállni, ellenkezőleg: a látszat az – és ezt erősíti Horváth Imre esete is -, hogy inkább, ami van, vagy volt, az is szétesőben van. Igaz ugyan, hogy a politikusok – DK-sok, MSZP-sek – folyamatosan hangsúlyozzák, hogy a tárgyalások rendben folynak a kulisszák mögött, és ezt készséggel el is hinnénk, ha időről-időre nem kerülnének elénk olyan hírek, amelyek az ellenkezőjét sugallják.
Kunhalmi mindenesetre most arról beszélt, hogy amennyiben karácsonyig nem jön létre a megegyezés a demokratikus ellenzék pártjai között, úgy valamennyien mehetnek a süllyesztőbe. Ilyen kemény hangot még egyetlen szocialista politikus sem ütött meg, ami nem azt jelenti, hogy ne ez lenne a realitás. Igaza van a budapesti elnökasszonynak: az furcsa kanyarokkal telített út, amit ebben az évben megtett az MSZP és a DK, az riasztóan hat a választókra. Mondhatja persze erre a Demokratikus Koalíció, hogy ő egyenes vonalon haladt, ami egyrészt csak bizonyos megszorításokkal igaz, másrészt csak részeredményként értékelhető. Mert kétségtelen, hogy növelte népszerűségét, biztosabban állíthatja, hogy parlamenti párt lesz belőle, de így együttesen távolodtak a bejelentett és a baloldali közönségtől elvárt céltól, a Fidesz leváltásától.
Ma ott tartunk, hogy egyre inkább ébred nosztalgia az amúgy kudarcos Botka László fémjelezte időszak iránt, a volt miniszterelnök-jelölt távozása ugyanis még sem hozta el azt a konszolidációt, amelyet az elégedetlen párttagok reméltek. Molnár Gyula és a mellé választott két vezető – Hiller István és Tóth Bertalan – nem tudott átütő eredményt felmutatni, sőt inkább az a kép keletkezett róluk, hogy a gyeplőt Gyurcsány Ferenc tartja a kezében, a szocialista delegáció pedig csak sodródik. Molnár Gyula ugyan azt nyilatkozta a Független Hírügynökségnek, hogy kemény kézzel fogja irányítani a pártot, ennek azonban egyelőre nem látszanak a külső jelei. Sőt, inkább az ellentéte érzékelhető. Ráadásul az általa megadott határidők is újra csúszásban vannak; az elnök november végére jósolta a megállapodás bejelentését és a közös miniszterelnök-jelölt megnevezését, s jóllehet még néhány nap hátravan ebből a hónapból, nem túl nagy merészség azt jövendölni, hogy ebből a bejelentésből már nem lesz semmi. Már csak azért sem, mert miközben az MSZP politikusai – lásd csütörtök reggel Kunhalmi Ágnes – közös listáról és közös miniszterelnök-jelöltről beszélnek változatlanul, addig a többi érintett párt erről mintha hallani sem akarna. A megbeszélések a koordinált indulásról folynak, immár talán négy párt között, de az elég világosan látszik, hogy e négy párt összefogása kevés lesz a Fidesz ellen. Azért is kevés lesz, mert a szocialisták folyamatos amortizálódása segíthet ugyan a DK-nak – és az LMP-nek is – begyűjteni néhány plusz szimpatizánst, de az összkép és a hitelesség, pláne a győzelembe vetett választói hit ettől nem javul, sőt folyamatosan romlik. Az eredményességhez szükség lenne az LMP-re és a Momentumra is, ők azonban ma már inkább a Jobbikkal kacérkodnak, elhatárolódva az MSZP-től és a DK-tól, megelégedve látszólagos izmosodásukkal. Hadházy Ákos azt nyilatkozta portálunknak, hogy számukra az elsődleges cél a Fidesz ötven százalék alá szorítása, vagyis annak elérése, hogy Orbán ne legyen képes egyedül kormányt alakítani. Ez kétségtelenül szép célkitűzés, de vajon hogyan lesz belőle a másik oldalon koalícióképes csapat. Kikkel? Tényleg a Jobbikkal? Mert, ha nem a Jobbikkal, akkor újra szembe találjak magukat a most elutált pártokkal. És ezt a képletet a választó is pontosan látja, ami egyáltalán nem növeli az esélyeket.
Akárhonnan nézzük tehát az ellenzéki oldal térképét, olyan terepet látunk, ahol sokkal több a buktató, mint a sima felszín. Az ügyek nem látszanak rendeződni, viszont az idő rohamléptekkel halad; a karácsonyra kitolt határidő is pillanatokon belül itt lesz. Azt mondják, hogy a politikában nincsenek előre kiszámítható lépések, mindig közbejöhet váratlan esemény és ennek következtében fordulat. És ez így igaz, de végigtekintve az elmúlt időszak történésein, egy ilyen fordulatba reménykedni inkább a csodavárás kategóriájába tartozik.
A Magyar Szocialista Párt budapesti elnöke az ATV reggeli műsorában sajnálatát fejezte ki, hogy lehetséges újpesti jelöltjük, Horváth Imre kilépett a pártból. Kunhalmi Ágnes véleménye szerint, amennyiben december közepéig nem sikerül megállapodni a Demokratikus Koalícióval a koordinált jelöltállításról, a közös listáról és a közös miniszterelnök-jelöltről, akkor mindkét párt megy a süllyesztőbe.
Közben a Molnár Gyula, az MSZP elnöke a Népszavának úgy nyilatkozott: végig fenntartották a Demokratikus Koalícióval való tárgyalásokon azt az alapelvet, hogy az egyéni körzetben győztesekről nem egyeztetnek. „Kizárólag a IV. kerületben lehetséges, hogy ezt az elvet feloldjuk. Horváth Imre kilépése a pártból azonban nem ezzel függ össze, hanem azzal, hogy nem kapott többséget az MSZP újpesti szervezetétől – jelentette ki lapunknak Molnár Gyula. A szocialisták elnöke azután beszélt erről, hogy az atv.hu azt írta: a Horváth Imre kilépésének az lehet az oka, hogy az MSZP nem indítja újra Újpesten, a körzetet pedig valószínűleg átadják a DK-s Varju Lászlónak.”
A helyzet 30 éve, Csernobil óta nem változott. Az orosz atomtechnológia nem biztonságos, egy nukleáris balesetre pedig a Roszatom első reakciója nem a kockázat csökkentése, az esetleg veszélybe került emberéletek megóvása, hanem a felelősséget elhárítani próbáló hazudozás.
Erre figyelmeztet a Demokratikus Koalíció közleménye, amelyet annak apropóján adtak ki, hogy bebizonyosodott: hazugság volt a Roszatom közleménye, mely szerint az orosz légkörben csak Szentpétervár környékén találtak egy kevés radioaktív ruténium-106 izotópot.
Mint a FüHü is beszámolt róla, ruténium felhőt észleltek szinte minden európai állam felett az elmúlt hetekben. A szakértők azt gyanították, hogy valamilyen orosz nukleáris létesítményben történhetett baleset. Az oroszok először tagadtak, majd a Roszgidromet végül elismerte, hogy először és legnagyobb koncentrációban két dél-oroszországi ponton észlelték a ruténium-106 –ot, mindkettő 100 kilométernél közelebb van a Roszatom Majak nevű üzeméhez. Bizonyosnak látszik, hogy a radioaktív izotóp innen szabadult ki, becslések szerint a megengedettnél 3-10 ezerszeresen nagyobb mennyiségben.
Mint a DK rámutat, a Fidesz ezzel a Roszatommal kíván atomerőművet építtetni Magyarország kellős közepére.
A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.
A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.
A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.
Engedje meg, hogy egy személyes élménnyel kezdjem: 1995 tavaszán a Bokros csomag kihirdetését követő napok egyikén, a Nádor téren, a PM előtt egy dobogón állt Ön, mint pénzügyminiszter, szemben dühös diákok tömegével. Nekik próbálta beadagolni a tandíj bevezetésének a szükségességét. Nem akárhogy tette: zsebre vágott kézzel, látszólag empátia nélkül, a képükbe vágta, hogy „akkor majd nem Marlborot fogtok szívni”. Őszintén, én ezt egy „tökös” kiállásnak tartottam, de azért nem volt politikushoz méltó. Persze, Ön nem is volt politikus, hanem „csak” szakminiszter. Viszont bő évtizeddel később beevickélte magát a politikába. Hogyhogy? 
A gazdaságot rendbe tenni elég 5-10 év, az alkotmány, a jogi környezet átalakításához kell 20 év. A fejekben rendet tenni 100 évre is szükség lesz. Egy okkal több, hogy jövőre szabaduljunk meg ettől a gonosz önkényuralomtól, amelyik a lelkekben és a szívekben is irtózatos pusztítást visz véghez, amely a legalantasabb emberi érzelmekre, a félelemre, az irigységre, a gyűlöletre épít, amely ezeknek az érzelmeknek a felkorbácsolásával az ostromlott erőd légkörét alakítja ki, a maga szerepét nélkülözhetetlennek állítva be a keresztény Európa védelmében – ez páratlan a 21. század elején, különösen egy uniós országban.
