Egyedülálló – egyelőre legalábbis – az országban Mellár Tamás esete: a nem jó kedvéből a politika felé kacsingató közgazdász, oktató, kutató, presbiter lelkész az első, aki nyilvánosan is felvállalta, hogy kész a jövő évi országos választásokon képviselőként indulni szűkebb pátriájában, ha az ellenzék összes pártja – a Jobbiktól a DK-ig – mögé áll. Tárgyalásain „inkább baráti és támogató jellegű közeggel” találkozott, s lát esélyt a teljes összefogásra.
Hogyan áll pontosan a választásokra a jelöltsége? Független, több párt támogatásával? Egy párt támogatásával jelölt, s a többi párt Ön mögé áll? És persze ez már biztos az indulása?
Baranya 2. választókerületében indulok, különféle ellenzéki pártokkal folytatok tárgyalásokat az esetleges támogatásukról. Az első nekifutások után úgy tűnik számomra, hogy eléggé pozitívak a visszajelzések, van fogadókészség a pártok részéről. Inkább baráti és támogató jellegű közeggel találkoztam. Egyelőre azonban még korai lenne bármit mondani, hiszen a pártok egymás között is egyeztetnek, egyezkednek arról, hol, kit, hogyan indítanának. Az én körzetemben is még függőben van a konkrét megállapodás a jelölt személyéről. Korábban azt mondtam, hogy csak akkor vagyok hajlandó indulni, ha érzem, hogy mögém állnak az ellenzéki pártok. Erre csak ráerősített a Közös Ország Mozgalom kezdeményezése, hogy közvéleménykutatók által mérik fel mind a 106 egyéni körzetben az egyes potenciális jelöltek támogatottságát, ami után egyetlen jelölt maradhatna állva, s azt közösen indíthatnák a pártok a siker reményében. Én állok e megmérettetés elébe. Ha a közvéleménykutatás eredménye alapján nem én leszek Baranya 2. választókerületében a lakosság által a legnagyobb arányban támogatott jelölt, akkor én habozás nélkül hátra lépek. S vállalom, hogy a legnagyobb támogatottságú jelöltet a tőlem telhető minden módon támogatni fogom. Merthogy
nem az én képviselőjelöltségem a cél, hanem a Fidesz leváltása,
és nem leszek csalódott, mert merem remélni, hogy az életutam is mutatja, hogy nem a politikára tettem az életemet. Van nekem egy becsületes közgazdász szakmám, oktatói és tudományos teljesítményem, nem vagyok rászorulva arra, hogy képviselő legyek.
Miért kész mindennek ellenére mégis beszállni a politikába?
Helyzet van, kiélezett helyzet, s úgy érzem, jeleznem kell, hogy kész vagyok ringbe szállni a közös célrét, a Fidesz leváltásáért.
Kik ösztökélték erre a szerepvállalásra? Netán az Eötvös Csoport vagy valamelyik párt?
Az Eötvös csoport egyáltalán nem ambicionálta ezt, sőt, még igyekszik is egy kis távolságot tartani a napi politikától, hiszen a csoport tagjainak elsődleges célja a konzervatív értékek megőrzése.
Mint régebben a polgári köröké volt? Mintegy az ő szerepüket próbálják átvenni?
Azokat a konzervatív, ha úgy tetszik, nemzeti liberális értékeket igyekszünk megőrizni, amelyektől a Polgári körök, de még inkább a Fidesz maga igencsak eltávolodott, ez utóbbi nagyon erőteljesen. Mosolygok, amikor hallom, hogy belső tájékoztatókon Orbán Viktor azt mondta rólam, hogy „Mellár egy áruló” – ha visszanézzünk 10-15 évet, akkor azt látjuk, hogy miközben én konzekvensen kiálltam bizonyos értékek mellett, a Fidesz és Orbán Viktor ettől nagyon eltért, nem egy tekintetben 180 fokot fordulatot vett. Ma már látványosan tagad sok olyan eszmét, amely mellett egy-másfél évtizede még kiállt.
Visszatérve a döntésére, hogy politikai szerepet vállal: mi adta ehhez a löketet, hiszen önmagában a kurzussal való egyet nem értés miatt az emberek zöme nem nyilvánítja ki, hogy elindulna az országos képviselőválasztásokon?
A döntés viszonylag hosszabb érlelődés eredménye, gyökerei két évvel ezelőttre nyúlnak vissza. Akkor indult Pécsett egy polgári szerveződés, amelybe hívtunk pártokat és civileket hogy közösen gondolkodjunk el a város és az egész ország jövőjéről, arról, mit tudunk mi érte tenni, hogyan tudunk ennek érdekében együttműködni. Ugyanis az már akkor is világosan látszott, hogy a pártok helyi képviselőt az országos központ irányítja, Budapesten határozzák meg, hogy mit csinálhatnak, merre mozdulhatnak. Ebből a szerveződésből jött létre a „Mind egyet akarunk” csoport. A beszélgetések előrehaladtával egyre erősebben merült fel a kérdés, vajon a civilek és a pártok tudnának-e közös jelöltet indítani a jövő évi választásokon. Mindenkitől kértünk, hogy állítson össze egy listát a potenciális jelöltekről, akiket terveztünk azután megkérdezni arról, hogy hajlandók-e a szerepvállalásra. Ennek a folyamatnak én voltam az egyik irányítója, s a mikor kiderült, hogy nemigen tudunk megfelelő személyt találni, aki el is vállalná a felkérést, egyre többen fordultak felém. Én jó darabig hárítottam:
nem vagyok és nem is akarok politikus lenni, de mind többek véleménye volt – vagy igazuk van vagy nem –, hogy velem lenne reális esély legyőzni a Fidesz jelöltjét.
Sok-sok vívódás után, a lelkiismeretemre hallgatva, a családommal, barátokkal egyeztetve jutottam arra a döntésre, hogy belevágok, még akkor is, ha kudarccal végződik a dolog, hiszen legalább elmondhatom, hogy megpróbáltam. Bár a környezetemben nem arattam osztatlan sikert, nagyon féltettek és még most is féltenek.
Nem csodálom, hiszen a rágalmazástól kezdve a karaktergyilkosságig minden benne van a pakliban. Trenírozza ennek kezelésére magát?
Erre nagyon nehéz felkészülni, mert váratlan dolgok történhetnek, s ki tudja, éppen hogyan próbálnak fogást találni rajtam? Persze már el is kezdődött, hiszen meggyőződésem, hogy Deutsch Tamás akciója már a támadás része: mint ismert, azt állította, hogy Jeszenszky Géza, Bod Péter Ákos és én már a politikai elbutulás szakaszába léptünk. Ez a szokásos Fideszes taktika: nem folytatnak érdemi vitát egy adott kérdésről, hanem állítják, azért más a véleményünk, mint a kormányé, mert sértettség, irigység és dac van bennünk amiért nem vettek be a hatalomba. Erre a vélekedésre én azt válaszoltam, – s ezt tudattam is Deutsch-csal –, hogy
kész vagyok leülni egy nyilvános vitára Matolcsy Györggyel és Varga Mihállyal, s ha szakmai érvekkel meg tudnak győzni, akkor meg fogom változtatni a véleményemet és csak borászkodni fogok életem hátralévő részében.
Visszatérve a jelölt szerepének az elvi elvállalására: ezek szerint nem valamely párt ösztökélésére egyezett bele?
Elterjedt, hogy a MoMa jelöltje lennék – de ez nem így van. Már csak azért sem, mert tejesen világos, hogy csak akkor van esélyem nyerni, ha függetlenként indulok, s így minden ellenzéki párt támogatására jogosan tarthatok igényt. Várom tehát minden párt támogatását, a DK-tól a Jobbikig bezáróan. Csak így lehet legyőzni a Fidesz homogén bázisát.
Említette a Jobbikot. Vannak olyan vélemények, hogy eleve a Jobbikkal szimpatizál. Az, hogy sok más demokratikus párt – például az Ön által is emlegetett MoMa, amely, ha jól tudom elsőként állt Ön mögé – deklarálta már, hogy a Jobbikkal nem hajlandó összefogni. Ön szerint azért fű alatt mégis lehetséges ez az összefogás?
Nem vagyok Jobbik-párti, de ebben a pillanatban minden ellenzéki párt szavazatára szükség van a jelenlegi kormány leváltása érdekében. Elég, ha megnézzük a közvéleménykutatási adatokat: ma a Jobbik a második legerősebb párt. Lehet persze azt mondani, hogy ez vagy az nem elfogadható, de én tudok a DK-ban és az MSZP-ben is mondani olyat, ami nem elfogadható.
S lehet, hogy nem csak Vona és társai egyes múltbéli gondolatai, tevékenysége elfogadhatatlan, vannak gondok akár Gyurcsány esetében is.
De én vele is együtt kívánok működni a közös cél érdekében. Miként Vonával is. A magam részéről nem fogadom el egyik párt programját sem, de persze nem is azoknak a pártprogramoknak a megvalósítása az elsődleges feladat. Hanem a demokrácia helyreállítása, a fékek és ellensúlyok rendszerének a visszaállítása, a nemzeti intézmények kinevezési gyakorlatának a megváltoztatása, új választási törvény hatályba léptetése, egy új alkotmányozási folyamat elindítása. A szakmai kérdések, problémák megoldása majd csak ezek után válik aktuálissá.
Ön szerint van reális esély az ilyen széleskörű összefogásra?
Szerintem van rá lehetőség, hiszen vannak alapvető, közös célok. S nem csak lehetőség, szükségesség is van. Éppen ezért mondom, hogy aki bármely oldalon nekiáll ideológiai kérdésekkel foglalkozni ebben a helyzetben, az a Fidesz malmára hajtja a vizet, s előrevetíti a kormány leváltásának a kudarcát.
Fel kell tudni ismerni a történelmi szükségességet:
vagy újból kétharmaddal győz a Fidesz, s akkor kivezet bennünket az Európai Unióból, s hozzáköti Magyarországot az oroszokhoz, a keleti despotikus rendszerekhez, s folytatja a sorosozó, burkoltan antiszemita politikáját, vagy össze tudunk fogni, s akkor lesz egy olyan koalíciós kormány, amelyben a Jobbik – bár legerősebb pártként, de mégis – kisebbségben, tehát kontroll alatt lesz. Ez a helyzet pedig sanszot ad arra, hogy egy következő választáson – amely korábban lehetne mint a normál négyéves ciklus — már programalapon fogjanak össze a demokratikus erők. Egyébként visszatérve a Jobbikra vonatkozó kérdésére: ha a két lehetséges forgatókönyv között kell választanom, akkor egyértelműen a másodikra teszem a voksomat
A fentiek fényében különösen érdekelne, hogy az egyes nagyobb pártokkal miben ért és miben nem ért egyet. Tudna mondani példákat?
Bár konzervatív vagyok, mégis egyetértek az MSZP és a DK álláspontjával, hogy csökkenteni kell a jövedelemkülönbségeket Magyarországon, s ennek egyik eszköze lehet a progresszív személyi jövedelemadó ismételt bevezetése. Sőt, tovább megyek, bizonyos vagyoni határ felett akár vagyonadóval is segíteni kellene ezt a folyamatot. Már csak azért is – s ebben is egyetértek e pártokkal –, mert
nem piaci alapon és nem tehetségre épülve halmozódtak fel óriási vagyonok, hiszen például Mészáros Lőrinc zsenialitásával kapcsolatban van mit megkérdőjelezni – igyekeztem finoman fogalmazni.
Ugyanakkor kifejezetten elutasítom a szocialisták 13. havi nyugdíj visszaállításának az ötletét: ugyanis ez egyszerűen nem fenntartható. A nyugdíjrendszert éppen hogy normatívvá kellene tenni, a névleges számlás rendszer bevezetésével, hogy világos legyen mindenki számára, amit kap nyugdíjjáradékként, az arányos a járulékbefizetéseivel. Amúgy tovább megyek: azt is normatívvá kellene tenni, hogy a választásokat megelőzően senki ne ígérgethessen magas nyugdíjakat, a járandóság emelése minden időszakban a GDP alakulásától függjön.
Mi a helyzet a Jobbik terveivel? Mivel ért egyet, s mivel nem?
Vegyük a béruniós tervüket. Elutasítom azt a primitív értelmezést, hogy itt és most béreket kell emelni. Hiszen bért csak akkor lehet emelni, ha megfelelően nő a termelékenység.
Sokkal árnyaltabban kell kezelni a kérdést, egyébként, amikor Vona Gáborral tárgyaltam, akkor ő is árnyaltabban fogalmazott.
Az Európai Unióban is vannak olyan nézetek, hogy speciális programok kellenek, amelyek a fejlesztéseket nem a volt szocialista (tag)országok alacsony béreire alapozzák, hanem egy hosszabb ideig tartó bérfelzárkózást előrevetítő folyamatot indítanak el, amelynek az alapja a termelékenység növelése, mégpedig a high-tech iparágak, a modernizáció, a magasabb hozzáadott érték termelésének elterjesztésével. Ellenkező esetben ugyanis úgy járunk, mint a Medgyessy kormány béremelésével az oktatásban és az egészségügyben: az sem bizonyult rendszerszintű megoldásnak.
Pont az az LMP emelne nagyon nagyot ebben a két szférában, amellyel Önt szintén „összehozták már”.
Egyetértek azzal, hogy ezek a bérek rendkívül alacsonyak, de a lóra nem úgy kell felülni, hogy megemelem az oktatásban és az egészségügyben a béreket, hanem úgy, hogy koncepciót alakítok ki, s annak megvalósításával szüntetem meg a rendszerben egyidejűleg tetten érhető forráshiányt és pazarlást. Először hatékonyan működő rendszereket kell kiépíteni, s amikor azok már jól működnek, akkor jöhet a béremelés.
Eddig viszonylag keveset beszéltünk a kormányról. Nagyon érdekelne, hogyan jellemezné az eddigi Orbán-kormányok gazdasági jellegű tevékenységét.
Ha függvényszerűen akarnánk bemutatni a problémát, s a vízszintes tengely lenne az időtengely és a függőleges az eredmény szintje, akkor azt látnánk, hogy az egymást követő Orbán-kormányok teljesítménye egyre rosszabb. Az elsőben – 1998 és 2002 között viszonylag jó gazdasági teljesítmény eredményeként viszonylag jó állapotban adták át a kormányzást a következő kabinetnek. Ha a rendszerváltás óta regnáló kormányok között kellene döntenem, akár azt is mondhatnám, hogy a legjobb címért is sikerrel indulhatott volna nálam. A második Orbán-kormány sokkal gyengébben muzsikált, de legalább valamilyen szinten végrehajtott egy gazdasági stabilizációt.
A harmadik kormányzati periódus tevékenysége ugyanakkor már egyetlen dologban merült ki: abban, hogyan tudják magánvagyonokká transzferálni az uniós pénzeket.
Teljesen lemondtak a gazdaság modernizációjáról, vagy akár arról, hogy megmentsék, de legalább feljebb emeljék a társadalmilag leszakadókat. Ez a kormány számomra az 1990 óta regnálók közül a legrosszabb. Én ezt nagyon sajnálom, már csak azért is, mert én tényleg szívvel-lélekkel az első Orbán-kormány mögé álltam, s támogattam a második Orbán-kormány hatalomra jutását, ezért is vállaltam el a Századvég kutatási igazgatói posztját. Sajnos rá kellett azonban döbbennem, hogy már nem a polgári Magyarországot akarták megteremteni, hanem egy stabil uralmat, egyébként igen hasonlóan ahhoz, amit a szocialisták csináltak, csak éppen jóval nagyobb hatékonysággal. Miként a korrupció terén, a Gyurcsány-kormány korrupciója csak gyenge kísérlet volt összehasonlítva Orbánék zseniális módon csúcsra járatott korrupciójával. Mindennek köszönhetően az ország most éppen a lehetőségeit éli fel.
Ha egy mondatba kellene sűríteni: miben látja a jelen kormány történelmi bűnét?
Gazdasági szempontból az, hogy elherdálta az uniós forrásokat, amelynek nagysága GDP-arányosan a II. Világháború utáni Marshall-segéllyel vetekszik. Nem arra használták és használják, hogy elinduljon a gazdaságban a modernizáció, a szerkezetváltás, a technikai-technológiai váltás, csupán arra, hogy legyen 3-4 százalékos gazdasági növekedés. Plasztikusan is le tudom írni, hogy mit csináltak:
kaptunk egy nagy köteg eurót, s ahelyett, hogy megszerveztük volna belőle, hogy hosszú távon legyen elegendő tüzelőanyagunk, inkább elégettük a köteg pénzt, ami finom meleget ad ideig-óráig, hiszen a papír nagyon jól ég. Ettől rövidtávon meleg lesz, az emberek is ezt érzik, és értékelik.
Abba már nem gondolnak bele, hogy soha vissza nem térő lehetőséget égettünk el. Történelmi bűn ez, hiszen ebből a támogatásból érzékelhető változásokat, felzárkózást lehetett volna végrehajtani. Ahogy tették azt például a szlovákok vagy éppen a balti államok. Gyurcsányék jó konjunkturális időszakban eladósították az országot, Orbánék pedig elherdálták az uniós támogatásokat a rövid távú növekedés által elért rövid távú politikai haszon reményében.
Ha sikerülne a kormányváltás, mi lenne a legfontosabb teendője – a fentiek fényében is – az új kormánynak?
Döntő, hogy az új kormány mennyire lesz foglya a hatalmi érdekcsoportoknak. A rendszerváltás azért ment vakvágányra, mert a kormányok hatalmi érdekcsoportok foglyai voltak – igaz, ezeket most divatos oligarcháknak vagy éppen nemzeti burzsoáziának nevezni. Ilyen volt ugyan már 2010 előtt is, de akkor Orbán bejelentette, hogy Magyarországon vége az oligarchák világának – persze közben azért csak ott ült mellette Csányi és Demján, akik szerepet játszottak Orbán hatalomra jutásában. Ha valóban egy elkötelezett szakértői kormány tud majd felállni, olyan, amely nem foglya egyetlen gazdasági érdekcsoportnak sem, akkor az könnyen össze tud állítani egy rövid távon is ható gazdasági programot.
De az szinte bizonyos, hogy kétharmadot nem tudna elérni – akkor hogyan tudna működni a megörökölt környezetben?
Ez nem nagyon számítana abban a lélektani előnyben. 55 százalékkal is csodát lehetne tenni. Arról nem szólva, hogy a nemzeti intézmények esetében olyan szabálytalanságok történtek, amelyek miatt akár feles törvények alapján is el lehetne indítani az eljárásokat. Két dolog kiemelkedően fontos: az első, hogy hatalomra jusson az ellenzék. A másik, hogy felálljon egy olyan kormány, amely szakmai alapon tud döntéseket hozni, s nem hatalmi érdekcsoportok befolyása miatt.
El tud olyan embert képzelni, aki kész lenne egy ilyen – a Jobbikot is magában foglaló – koalíciós kormány élére állni miniszterelnökként?
Nem zárom ki. Bízom benne, hogy van olyan tisztességes jó szakember, aki az ország érdekét nézve hajlandó részt venni az Orbán-kormány örökségének a lebontásában.
Van esély a győzelemre, ha az emberek nagy többsége rádöbben arra, hogy elég volt az eddig megszokott váltógazdaságból, és nem a majdnem egyformán rossz 2010 előtti és a 2010 utáni kormányok közül kell választani.
Ha rádöbbennek, hogy ellenkező esetben jön a dél-amerikai típusú kormányváltósdi, s nem lesz valódi rendszerváltás, akkor akad majd lehetséges jelölt a miniszterelnöki posztra is, olyan aki képes kivívni a szavazók többségének a szimpátiáját. Ez nagy lecke az egész országnak.
Tehát el tudja képzelni, hogy lesz ilyen ember? És abban is biztos, hogy a pártok mögé állnának? És egyáltalán, Ön szerint már közös miniszterelnök-jelölttel kell nekifutni a választásnak?
Csak úgy van értelme a 106 jó jelölt kiválasztásának is, ha mellé tudnak rakni civil miniszterelnököt, akár egy egész árnyékkormányt, mert ez lehet hívószó arra, hogy azok is menjenek el választani, akik nem képesek egyetlen párt mellé letenni a voksukat.
Ez talán mozgósítani tudná azokat, akik azért nem terveznek szavazni, mert „úgyis mindegy”. Így lehetne választást nyerni és jelentős változásokat végbe vinni.
S ha ez a széleskörűen, a ma ellenzéki pártok által támogatott kormány bizonyos ideig korlátozott mandátumot adnának – a demokrácia helyreállítása, a fékek és ellensúlyok rendszerének a visszaállítása, a nemzeti intézmények kinevezési gyakorlatának a megváltoztatása, új választási törvény hatályba léptetése, egy új alkotmányozási folyamat elindítása feladatával – , akkor ennek végeztével ki lehetne írni egy új választást.
Ez gyakorlatilag a MoMa 500 napos programja, nem?
Akár az is lehet a közös alap. Jómagam nem véletlenül vettem részt az 500 napos program promóciós filmjében, ahol támogattam is az elképzelést. Alkotmányozó nemzetgyűlést kell létrehozni. Ez valóban történelmi helyzet, ezért is vállalom a független jelöltséget.
Ön vállalna posztot egy ilyen kormányban?
Azt nem, legfeljebb tanácsadói szerepet akár a miniszterelnök, akár valamely miniszter mellett.
Nem tart attól, hogy ha sikerül mindez, amit politikailag tervez, akkor nem jut majd ideje az „életre”? Borászkodni, zongorázni, eleget tenni presbiteri kötelezettségeinek, s persze család, stb.?
Kétségkívül így lenne. De a vallásom segít választ adni erre: ha a Jóistentől kaptam talentumot, akkor azzal kötelesség is jár. Akkor szolgálni kell! Ha valóban olyan helyzet lesz, hogy szükség lesz arra, amit én tudok, akkor nem szabad méricskélnem, hogy mihez lenne leginkább kedvem, hanem be kell állnom és tenni a dolgomat, hogy az ország haladjon előre.
Látatlanba, ingyen kaptam a talentumot, amivel el kell számolnom: ha jó cél érekében használtam, akkor volt értelme az életemnek.
Ha az emberek bizalmat szavaznak nekem, akkor én készen állok a köz javára tevékenykedni, s ideiglenesen lemondani a békés, nyugdíjas évekről.
A Független Hírügynökségnek nyilatkozva Bárándy csak tippelni tudott, hogy honnan, merről jöhetnek az ilyesfajta kitalációk, de inkább nem akart róla beszélni, mondván: nincs megalapozott információja, csak feltételezése arról, hogy kinek állhat az érdekében az ilyen állítások terjesztése. „Logikailag is butaság a dolog mondta Bárándy -, hiszen már nincs is annyi idő, hogy átülhessek egy másik frakcióba, a szabály ugyanis fél éves várakozást ír elő, márpedig ebből a ciklusból már nincs annyi hátra.”
