Kezdőlap Címkék Ceaușescu

Címke: Ceaușescu

Stadionok világa – Déli kávé Szele Tamással

Szele Tamás
-
0
Stadionok világa – Déli kávé Szele Tamással

Hát kérem, e mellett a kávé mellett be kell ismernünk, hogy nem telik el nap meglepetés nélkül. Ma pár sporttal kapcsolatos történetről lesz szó, melyekből a legfőbb tanulság az, hogy a kormány igenis képes tanulni a tapasztalataiból – csak legfeljebb semmi kedve hozzá. És még ha le is vonja a következtetéseket, abban sincs köszönet.

Az általánosan világos tény például, hogy annyi futballstadionra, amennyi nálunk épült, száz év alatt se volna szükségünk. Ha ehhez hozzávesszük a magyar labdarúgás jelenlegi, rémálomszerű állapotát, elmondhatjuk, hogy a befektetés teljesen és tökéletesen felesleges volt, csak éppen elkerülhetetlen. Nem azért volt elkerülhetetlen, mert ezek a létesítmények annyira kellenének, hanem azért, mert nagyon jó üzlet megépíteni őket. Jövedelmező. Jól lehet keresni a tervezésükkel, építésükkel, majd jól lehet az átépítésükkel is, mert egyikben sem lehet nemzetközi mérkőzéseket játszani, mindegyiket gondosan elméretezték – sebaj, szükség és igény esetén az építő cég segít a gondon, bontunk, építünk megint, jó pénzért!

Mindeközben a labdarúgósport eredményei olyanok, amilyenek. Inkább nem is részletezném őket, nem akarom kínozni a valódi sportbarátokat.

Tehát, agyontámogattuk a focit (most az egyesületek, klubok támogatásáról nem beszéltem), építettünk nekik sok szépet, nem hálálták meg. Kilenc év alatt sem javult a színvonal.

Az illetékesek levonták a megfelelő következtetést, de ez nem az, hogy ezentúl nem lapátoljuk ki az ablakon a pénzt értelmetlenül – a számukra megfelelő következtetés az, hogy más sportágakba is bele kell ölni számolatlanul a milliárdokat.

wikipedia

Nem csak a fociba.

Az épülni készülő atlétikai stadion ügyeivel már foglalkoztam lapunk hasábjain, a Velodrommal és a Fradivárossal is – most lássuk az UTE jégcsarnokát!

Igen szép lesz, nem is kétlem, ennyiért már lehet is szép. Csak kicsit furán épül: ugyanis – mint az Átlátszó megtudta – a ZÁÉV az eredetileg tervezettnél kétszer drágábban, nettó 2,1 milliárd forint helyett 4,6 milliárdért húzza fel a létesítményt.

Az igény már régen felmerült, mint Dr. Zsigmond Barna Pál a Jégkorong Szakosztály elnöke is elmondta az UTE hivatalos honlapján, tavaly december 12-én:

„Az UTE Jégkorong Szakosztálya kinőtte a Megyeri úti jégcsarnokot. Az ország egyik legeredményesebb jégkorongszakosztályánál annyira sok a gyerek, hogy nem lehet már megfelelő mennyiségű edzésidőt biztosítani egy jégpályán. Elengedhetetlen, hogy legyen egy második jégpályánk, mert egyszerűen nem tudunk fejlődni, a csapatoknak nincsen elég jégidejük. Az új pálya a XXI. századnak megfelelő edzőpálya lesz, komoly infrastruktúrával, öltözőkkel, modern helyiségekkel. Ami azonban újdonság, hogy a jégkorong mellett lesz egy curling pálya is, hiszen Magyarországon ezt a sportágat is egyre többen űzik. Reményeink szerint 2020-ban birtokba vehetjük az új létesítményt, ami egy nagyon stabil és kiszámítható munkát tesz lehetővé számunkra!”

Rendben, a szándék nemes, méltányolandó. De hogy ment fel a jégcsarnok ára menet közben? Úgy hogy előirányozták rá a 2,1 milliárdot, megpályáztatták, és, mint az uniós közbeszerzési értesítő, a TED legfrissebb számából megtudhatjuk: öt ajánlat érkezett a munkára, a nyertes a ZÁÉV Zrt. lett. Ez eddig érthető. Az nem érthető, hogy miért kétszer annyiért, mint eredetileg tervezték?

Talán azért, mert január hónap folyamán a ZÁÉV Zrt. és építőipari tevékenységet folytató leányvállalatai Mészáros Lőrinc érdekeltségeivé váltak. Minek következtében jelentős áremelést eszközöltek a már aláírt szerződéseik esetében is, mert egy Mészáros-cég már nem lehet olcsójános, az nem dolgozhat fityingekért: például Zalaegerszeg új fedett uszodáját a becsült 5,6 milliárd forint helyett 8,8 milliárdért húzzák fel.

Szép ez, csak kissé szomorú. Mintha kérnék egy kávét, és mire lefő, felmenne az ára: azért ilyen rövid idő alatt ennyit csak nem romlott a forint!

Tetszik látni, létesítményt fejleszteni így kell. Hogy mindenki jól járjon. Jaj, bocsánat, most csak a kivitelező járt jól… de Magyarországon így kell, sőt, így kötelező.

Nos, de ne ragadjunk le a jégcsarnoknál. Ott van például a tenisz.

Az tán csak nem kerül sok pénzbe?

Csak de. Mint hivatalosan bejelentették: a kormány szeretné, ha Magyarországon valósulna meg 2019–2023 között a Hungarian Grand Prix WTA International női szabadtéri tenisztorna. Ha ezt sikerül elnyerni, négy éven át évi 900 000 dollárt (azaz kb. 250 millió forintot) szánnának rá. A helyszín a Budapest III. kerület, Királyok útja 105. alatt található Római Teniszakadémia lenne.

Azért az is egymilliárd a végén, akárhogy számolom. De ez még csak a kezdete a kiadásoknak: a rendelet szerint Kásler Miklós miniszternek emellett tárgyalnia kell az ATP World Tour férfi tenisztorna magyarországi megrendezésének megvalósítása érdekében is. A 2019. évi ATP 250 férfi tenisztornát a XI. kerület, Kánai út 2. szám alatt található Sport11 Sport-, Szabadidő- és Rendezvényközpontban tartanák meg, az ehhez szükséges fejlesztésekre az Emberi Erőforrások Minisztériumának saját költségvetéséből 370 millió forintot kell átcsoportosítania.

Az is pénzecske, nem mondom: és még lesz költség?

Hogyne lenne!

Létesítményt is kéne fejleszteni, mert nálunk nincsen a nemzetközi versenyek követelményeinek (WTA, ATP) megfelelő teniszstadion, így eddig is ideiglenes helyszíneken bonyolítottuk le az ilyen nemzetközi versenyeket, bizonyára most is mobil lelátók kerülnek a fönt említett létesítményekhez. (HVG)

Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem is lesz teniszstadion: törvény már van rá, éspedig tavaly hozták, az a címe, hogy „a Budapesten megrendezendő Hungarian Open ATP World Tour tenisztorna megvalósításához szükséges létesítményfejlesztésről”. Eszerint a teniszstadion a Margitszigeten kéne megépüljön, tavaly már ki is vágták a fákat a megcélzott területen, csak azóta sem történt semmi.

Fogadjunk, hogy nemsokára fog.

Arra nem fogadnék nagyobb összegben, hogy pont a ZÁÉV fogja építeni, de hát van Mészáros barátunknak más építkezési cége is, akad nála a sifonérban minden, takarékos ember az, van annak, aki el nem issza.

És a már meglévő létesítményekkel mi lesz? Sportesemény híján mit tartanak majd bennük? Bálás ruhavásárt?

Azt is lehet, de első a kultúra.

Indul a „Sportlétesítmények a kultúra szolgálatában” program!

Ennek célja a meghatározás szerint:

„a hazai sportlétesítmények és a nemzeti kultúra összekapcsolása, ezáltal a magyar történelmi és irodalmi örökséget bemutató nagyprodukciók létrehozása érdekében.”

Költségvetése idén 10 milliárd, a következő években folyamatosan évi több mint 7 milliárd forint. Hogy igen szép lesz, abban nem kételkedem, azt nem értem, miket fognak előadni?

Romániában, Ceausescu idejében volt valami hasonló, akkor és ott egyfajta ultranacionalista rockzenével haknizott a Flacara Irodalmi Kör nevű kultúrbrigád, de ahol csak felléptek, kötelező volt a helyi iskolák kórusainak is énekelni, amely tanulóknak nem volt hangja, azok tömegjeleneteket adtak elő a pályán, kissé észak-koreai stílusban, a közönséget pedig kötelezték a megtekintésre, nem ritkán egyenesen a munkahelyükről vitték őket „művelődni”, ha tetszett nekik, ha nem. Az volt ennek a programsorozatnak a címe, hogy „Megéneklünk, Románia”.

Aztán addig énekelték meg, hogy a végén Ceausescunak is alaposan elhúzták a nótáját, ha nem is hegedűn, hanem davajgitáron.

Szóval, lehet éppen ilyen politikai propagandaműsorokkal is haknizni majd a meglévő stadionokban, ha már focizni amúgy sem érdemes bennük – nincs ki játsszon. Aki van, az nem futballt játszik, mert ezt nem nevezném annak. Mondom, lehet éppen ál-kultúrműsorokat is tartani a sportlétesítményekben, ha mér felépültek drága pénzen, csak az ilyennek egyszer már lett rossz vége, és nem is messze tőlünk.

Akkor már jobb a kirakodóvásár.

Ha már használni kell valamire azokat a stadionokat.

Alternatíva? Ja, az nincs

FüHü
-
0
Alternatíva? Ja, az nincs

Nevezzük bárhogyan is az illiberális populizmust (“autokratikus populizmust”) az szélsőséges (etno) nacionalizmushoz, és végső soron, diktatúrához vezet. Mégha az így létrejövő diktatúra szintén sajátos, mondjuk úgy formálisan demokratikus elemeket is megőrző, hibrid diktatúra is, ahogyan az Oroszországra, vagy Törökországra és egyre nagyobb mértékben Magyarországra jellemző. A nyugati típusú (liberális) demokrácia felől tekintve az a populista hullám, melynek orbáni változata az illiberális demokrácia, illetve illiberális állam, valójában – a demokrácia belső feszültségeit, erodálódásából származó hibáit kihasználó – demokrácia ellenes támadás.

Miközben a szakirodalom, jórészt, még mindig azzal van elfoglalva, hogy lehetőleg pontosan meghatározza a jelenséget, egyetértés mutatkozik abban, hogy az autoriter populizmus a diktatúrába vezető út egy stációja, és úgy tűnik ez az út egyirányú, illetve végső soron, zsákutca (lásd. Bozóki András összefoglalóját, 2018). Egy ilyen egyirányúpolitikai folyamat kontextusában a legfontosabb az lenne, hogy lássuk, merre halad az illiberalizmus? Mi a kifejlete azoknak a szélsőségesen populista rezsimeknek, melyek szerte, még a politikai nyugat világában is (AEÁ, Brazília, Lengyelország, Magyarország) megjelentek?

Magyarán van-e alternatívája, hogyan váltható le egy posztmodern, poszt-demokratikus, hibrid rendszer?

Egyáltalán, van-e még demokratikus és békés módja egy ilyen rendszer leváltásának, vagy csak a forradalmi (erőszakos) út adódik?

Némi optimizmusra ad okot, hogy a K-K-Európai tapasztalat szerint még a kemény diktatúrák is – többé-kevésbé békés úton – demokratikussá tehetők, átalakíthatók, viszont egyfelől csak a diktatúra élemedett és meggyengült formájában következett be a váltás; másrészt a demokráciát ért mai kihívások, olyan eszköztárral lépnek föl, mint az alternatív tényekre és posztigazságokra való hivatkozás, az agymosás és propaganda, a politikai kommunikáció perverz, viszont különösen fejlett technikáival operálnak; és olyan igencsak hatékony eszköz áll rendelkezésükre mint a világháló. Magyarán ma még nem látszik annak a módja, hogyha egy politikai hatalom betér a szélsőséges populizmus, vagy illiberalizmus utcájába, hogyan és mennyiben, milyen áron, képes még kitérni abból, mielőtt minden jelző nélküli autokráciává, diktatúrává válna.

Izgalmas kérdés kijelölni a mai román politikai mainstream, a PSD-ALDE és a Fidesz itteni fiókpártjainak segítségével vezetett hatalom helyét, a liberális demokráciától az illiberalizmus irányába megtett útját, azt, hogy hol tartunk most. Minden esetre két dolog látszik ami akadályozza a hatalmat a hibrid rezsim fele való, legalábbis, gyors és akadálymentes haladásban. Egyfelől az arányos választási rendszer, mely nem enged meghatározó – mondjuk kétharmados – többséget, a legtöbb esetben koalíciós kormányzáshoz vezet. Másrészt viszont a végrehajtó hatalom is megosztott a kormány és az államelnök között, egyfajta egyensúlyi helyzetet létrehozva, mely – a jelen esetben – a demokratikus fékek és ellensúlyok fönntartásának kedvez, az elnök kitartása következtében. Úgyhogy, ami elmondható, hogy Romániában a kormányon levő pártok minden erejükkel azon vannak (és nem vitás, hogy ehhez a Fidesz itteni fiókpártjai is csatlakoztak, sőt a magyar modell meghonosításán dolgoznak, ebben közvetítenek), hogy rálépjenek az autokratikus populizmus útjára, viszont az elnöki hivatal, az ellenzék, főként az új típusú párt(ok) és a civil társadalom, főként a globális civil társadalom itteni nyúlványai, egyelőre ellenállnak.

A fentiekben csak érzékeltetni szerettem volna, hogy milyen tágabb összefüggésbe érdemes és hasznos belehelyezni azt, ami a rommagyar politikai mezőny alakulását meghatározó folyamatnak az eredeti – kisebbség- és identitáspolitikai – stratégiától való eltérítését érinti.Ha kevés a tapasztalat, de még az elméleti tudás is ahhoz, hogy az autokrata és nacionalista populizmus demokráciára való hatását modellezni tudnánk, még bonyolultabb egy kisebbség esetében megítélni a „populizmus útját”, azt, hogy merre visz és megfordítható-e, illetve hogy mekkora áron lehetséges ez? És itt nemcsak a kisebbségi lét plusz tehertételének politikai vonatkozását, az örökös kisebbségben levést kell figyelembe venni, hanem azokat a demográfiai folyamatokat is, melyeket a populista rezsimek mindenfele provokáltak, az elvándorlást, esetünkben a nem is olyan lassú elfogyást.

De ne szaladjunk előre, és próbáljuk meg értelmezni azt, amit a Fidesz itteni fiókpártjának fő ereje – éppen kongresszusára készülve – üzen.

A szövetség főideológusa teszi világossá azt, hogy itt az orbáni illiberalizmushoz és populizmushoz való teljes és minden föltétel nélküli elköteleződés végpontjához közelít.

Olyannyira, hogy nemcsak a NER-kompatibilis politikai elitet fogják helyzetbe hozni, magyarán a klientúrát fogják támogatni minden területen, hanem a maguk részéről „népnek” is csak a fideszpártiakat fogják tekinteni.

Azt mondja Székely István ugyanis, hogy „Nekünk az az érdekünk, hogy valaki egyszerre tudjon RMDSZ-es és fideszes lenni…, ez a különböző választásokon is megnyilvánuljon”. 

Nem érdemes elidőzni annál a manipulatív és alternatív tényeken épülő okfejtésnél, amiben a Fideszre leadott százezer szavazatot először a négyszázezer „RMDSZ-es” vokssal helyettesíti be, majd rávetíti a teljes rommagyarságra, illetve annak mintegy 95%-ra, mondván, hogy itt usque mindenki fideszes.

Az sem érdekes, hogy valamiféle ideológiai mázt igyekszik adni a teljes elfideszeződésnek, mégpedig a szélsőséges, kirekesztő és antiszemita, cigányellenes Csurka-i elképzelést idézve. Az fontos mondja, és a Jobbikra való utalással maszatol, hogy: ”amit Csurka István fogalmazott meg az etnikai nemzetállamépítés kapcsán, hogy a megrekedt nemzetépítést – amibe nem fér bele a magyarországi izraelita és roma, belefér viszont a határon túli magyar – állami eszközökkel folytatni kell”. Kimondja vagy sem, de a rommagyar illiberális populizmus végső célját az elborzasztó idézet jelöli ki, és ez a(z új) nacionalista szubkultúrához való csatlakozás, ami revizionizmuson kívül semmi máshoz nem vezethet.

Tanulságos és szintén az etnonacionalista populizmus irányába mutat az is, ahogyan az „alternatíva nélküliséget” próbálják minden lehetséges fórumon eladni azzal, hogy úgy kereteznek, mintha csak a Fidesz, illetve itteni fiókpártjainak, lennének politikai, illetve ideológiai nézetei és a jelenlegi ellenzéknek, sem itt sem Magyarországon, nem. A populizmus lényege ugyanis, hogy a „többség mellé csatlakozik le”, mindenféle elv, illetve ethosz nélkül. A már idézett interjúban az alternatíva nélküliséget a főideológus úgy vezeti le, hogy az általa is kormányzott formációnak muszáj a Fidesz mellé állnia, hiszen az ellenzék népszerűtlen, és „nem szereti a határon túliakat”.

Az viszont föl sem merül, hogy a ROMMAGYAR POLITIKAI MEZŐNY ÖNÁLLÓ POLITIZÁLÁSRA IS TÖREKEDHETNE”, saját állásponttal, politikai identitással, és igen AUTONÓMIÁVAL.

De a Fidesz itteni fiókpártjai ugyanazzal a gesztussal rendelődnek alá a PSD-ALDE vezette hatalomnak is, mint a Fidesznek, mondván, nincs alternatíva, hiszen az ellenzék sem szereti jobban a rommagyarokat, illetve a parlamenti többség a fontos, semmiféle elvek nem érdekesek, csak akkor, ha hatalmat hozhatnak. Ha elfogadnánk ezt a populista logikát, hogy ti. a parlamenti többség „mindent visz”, mindent legitimál, állandó és megváltoztathatatlan, akkor még a Nagy Nemzetgyűlésénél és a Ceausescu-rezsimnél tartanánk. `89-ben a Ceau többsége 99.9%-os volt és – valljuk be – ellenzék nem is létezett, illetve a tüntetők, sőt az életüket áldozók, sem tudták mi fog következni, akkor mellette kellett volna maradni? Ilyesmit sugall Kelemen Hunor, amikor azt mondja azért nem támogatják a bizalmatlansági indítványt, mert úgysem megy át a parlamenten. Mondja ezt abban a kontextusban, amikor a kormánypárt mért népszerűsége már húsz százalék alatti, vezérének pedig alig 5% (igaz, hogy az utóbbi mérésben a Fidesz fiókpártja is csak 3%-on áll, a szavazói szándék tekintetében).

Ott tartunk, hogy a Fidesz itteni fő fiókpártjának februárban következő kongresszusa csak megerősíteni fogja a Fideszhez és az illiberalizmushoz, az autoriter populizmushoz való VÉGLEGES LECSATLAKOZÁST, a rommagyar (új)nacionalista politikai szubkultúra-győzelmét, melyet annak szorgalmazói örömmel nyugtáznak.

A két kovászna megyei kiskirály, akik eddig is sokat tettek az elfideszeződésért, nyilatkozatban támogatják, Kelemen Hunor egyedüli jelölt, újraválasztását a Fidesz fiókpárt élére, mégpedig „nemzetpolitikai elkötelezettsége” okán. És napok óta folynak a „támogató levelek” (leánykori nevén a Ceauhoz idézett „scrisoare de adeziune”) a többi területi szervezet részéről is.

Hát így állunk az alternatíva-hiánnyal, és így menetelünk Illiberáliába, a versengő nacionalizmusok területére, ZSÁKUTCÁBAN, KISEBBSÉGIKÉNT, MAGUNK ELLEN. TISZTOGATÁSOK KÖVETKEZNEK, a nem NER-kompatibilis „elemek” zaklatása, a független sajtó teljes beszántása, stb., a forgatókönyvet Orbán már megírta.

Magyari Nándor László

A magyar tragédiától az Orbán-komédiáig

FüHü
-
0
A magyar tragédiától az Orbán-komédiáig

„Nem az a fontos és figyelemreméltó, hogy hasonló helyzetekben hogyan viselkedik egy ennyire a hatalom által dominált média, hanem, hogy maga a hatalom nem veszi észre: egy ilyen fellépés az utolsó szög abba a koporsóba, mely testre szabottan épp számára készült.”

Mára megszokott dologgá vált, hogy a magyar kormány politikájáról tűpontos, tényszerű, jól informált elemzések jelennek meg a világ vezető lapjaiban. A karácsonyi ünnep pillanatát találta alkalmasnak a The New York Times, hogy újra számbavegye Orbán Viktor viselt dolgait. Alig pár nappal korábban ugyanezt tette a Politico is. Európában pedig ma már a vidéki lapok is a tarthatatlan magyar állapotokról cikkeznek, nem hogy olyan meghatározó médiák, mint a Frankfurter Allgemeine Zeitung, Le Figaro, Die Welt, Neue Zürcher Zeitung, Die Presse stb. – hogy csak a konzervatívakat emeljük ki.

Most először azonban különös egységfront van kialakulóban e téren a V4-ek sajtójában is – adta hírül kitűnő cikkében Bőtös Botond. Ez is újdonság, valami egészen más, mint ami az elmúlt évtizedekben történt. Az Európai Unióhoz való csatlakozás formálta V4-es kényszerű koalíció államainak politikai figyelme hosszú időn át igencsak aszimmetrikusnak bizonyult. Prága és Varsó horizontján Budapest gyakorlatilag nem volt jelen, még ha voltak is nagy ritkán szabályt erősítő kivételek, miként Budapest horizontján sem tűnt fel soha Bukarest vagy Pozsony. A közelség és a számos személyes kapcsolat dacára a magyar politikában a szlovák és a román érdekek értelmezése, nyomon követése ötödrangú dolognak számított, miközben persze Bukarest és Pozsony nagyon is tudatában volt annak, hogy maguknak európai teret legkönnyebben Budapest rovására szerezhetnek. Sok – nagyon megalapozott – fejtegetés szólt arról, hogy Robert Fico korábbi populista szlovák miniszterelnök milyen mesterien használta fel az orbáni túlkapásokat és kihívó döntéseket, hogy ezek tükrében az ő túlkapásai és kihívó döntései másodlagosnak és tolerálhatóaknak tűnjenek.

Fotó: Miniszterelnökségi Kabinetiroda

Könyvtár a miniszterelnök palotájában: az összes, Orbán által nem olvasott mű.

Hasonló volt Bukarestben is tapasztalható. Egyik nyugati kollégámnak a korábbi román elnök, Traian Băsescu – két interjú szünetében – négyszemközt mondta: „Számtalanszor említettem mind Barrosónak, mind pedig Junckernek, hagyják már Orbánt, hadd játszadozzon piciny farkával saját homokozójában, ügyet se vessenek rá…”

A maga nemében ugyancsak gátlástalan román politikus, aki viszont Orbánnál sokkal rafináltabb volt mindig, a maga szempontjából a legbölcsebb tanácsot adta az uniós vezetőknek, ugyanis tudta: ha Orbán azt tesz majd Magyarországon, ami saját és rendszerének logikájából oly nyilvánvalóan következik, akkor Bukarest mind a nemzetközi presztízs, mind az európai biztonság szempontjából végre leelőzheti Magyarországot.

Ez mára megtörtént.

Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy már rég nem e két balkáni állam versengéséről van szó, és végképp nem a magyar presztízs elvesztéséről, hanem arról a biztonsági kockázatról, amit az Orbán rendszer egész Európa számára jelent. Nem véletlen, hogy ha átlapozzuk az elmúlt hetek legjelentősebb nemzetközi elemzéseit, azokból az tűnik ki, hogy több Orbánnal kapcsolatos bírálat jelent meg, mint amennyiben ez idő alatt Putyin részesült. Okkal egyébként, hisz a „Putyin ügynöke” szerepében feltűnő Orbán bírálata már önmagában is magában hordozza az orosz rezsim által jelentett összes kihívásra való figyelmeztetést.

Az említett elemzések egyébként ma már világosan utalnak arra is, hogy az Orbán rezsim, belső logikája egy olyan abszurd teret hozott létre, mint amilyen abszurd önnön létezése a 21. században. Ez is elkerülhetetlen a távoli vagy éppenséggel a közel múlt hasonló politikai „fejlődéseinek” tükrében. Csak azok számára tűnik az MTI Országos Sajtószolgálata által komoly szövegként közreadott felhívás Orbán és Putyin megosztott Béke Nobel-díjjal való jutalmazására, akik megfeledkeztek arról, miféle politikusokat próbált saját lakájmédiájuk már e kitüntetésre ajánlani, az ugandai Idi Amin Dadától egy bizonyos Nicolae Ceauşescuig bezárólag. Nem az a fontos és figyelemreméltó e téren, hogy hasonló helyzetekben hogyan viselkedik egy ennyire a hatalom által dominált média, hanem, hogy maga a hatalom nem veszi észre: egy ilyen szervilis ötlet az utolsó szög abba a koporsóba, mely testre szabottan épp számára készült.

wikipedia commons

És az sem véletlen persze, hogy egy – egyébként végül is jelentéktelen – esemény, vagyis Orbánnak a várba való költözése, milyen hangsúlyokat kapott a nemzetközi térben, elvégre e tekintetben is azonnal működésbe léptek a közelmúlt párhuzamai, Ceauşescu balkán-barokk palotájától Viktor Janukovics posztszovjet, aranylábakon forgó vécécsészéjéig. Bár mondjuk a várbeli karmelita-kolostor felújítása-átalakítása – első látásra – ízlésben nem említhető a bukaresti-kijevi párhuzamokkal egy napon, a jelenség politikai abszurditása viszont tökéletesen megegyezik a bukaresti és a kijevi példával.

Hogy Hegel egyik bölcs mondását idézzem, melyet később Marx tőle vett kölcsön többször is: „A történelem ismétli önmagát, de míg először tragédiaként jelentkezik, később, mint komédia tér vissza.”

Ara-Kovács Attila

Egy ügyész leváltásának a margójára

FüHü
-
0
Egy ügyész leváltásának a margójára

Leváltották a korrupcióellenes főügyészt, aki ezreket – köztük minisztereket is –  börtönbe küldött Romániába. A szociáldemokrata Liviu Dragnea ezzel egyenlített. Brüsszelnek fejtörést okoz, hogy a térség populista illiberális politikusai, Liviu Dragnea, Orbán Viktor, Jaroslaw Kaczynski egymást utánozzák.

Klaus Johannis román köztársasági elnök beadta a derekát: felmentette Laura Codruta Kövesit, aki 2013 óta állt a DNA-antikorrupciós ügyészség élén Bukarestben. Ezt megelőzően – a kormánypárt nyomására – az Alkotmánybíróság úgy döntött, hogy a köztársasági elnök nem akadályozhatja meg az ügyésznő eltávolítását.

Így tehát államfő aláírta az ügyésznő elbocsátó szép üzenetét. Tette ezt saját akarata és többszázezer tüntető tiltakozása ellenére.

Az Európai Unió éppúgy mint az Egyesült Államok az ügyésznő mögött állt, mert a román elit korrupcióját meg kívánta fékezni.

Liviu Dragnea. A kép forrása: Wikimedia Commons.

 

Liviu Dragnea, a Szociáldemokrata Párt vezetője, az illiberális kiskirály egyenlített az ügyésznő leváltásával.

Nemrég ugyanis három és féléves börtönbüntetésre ítélte őt a Legfelső Bíróság, amiatt, mert a kormánypárt két munkatársát a gyermekvédelmi hivatal alkalmazta, legalábbis papíron. Európában sehol sem ritkaság pártmunkások pénzelése állami fedőállásban, ám az már igen, hogy a kormánypárt vezére a büntetést elkerülendő, megkísérli bedarálni az igazságszolgáltatást. Romániában pedig pontosan ezzel kísérletezik Dragnea.

A brüsszeli Politico írása szerint Liviu Dragnea éppen úgy Brüsszel-ellenes húrokat penget, mint Orbán Viktor vagy Jaroslaw Kaczynski. Éppúgy igyekszik ellenőrzése alá vonni az igazságügyi rendszert, mint ők, de van egy nagy különbség:

a magyar és a lengyel vezető a hatalmát kívánja erősíteni ezzel, míg Liviu Dragnea csak a börtönt akarja elkerülni.

Legalábbis így összegezte a helyzetet a brüsszeli Politico-nak nyilatkozó Dan Barna, az egyik ellenzéki párt vezetője. Dragnea természetesen tiltakozik: ő csak fair tárgyalást akar a bíróságokon – mondta a Politico tudósítójának. Szerinte párhuzamos állam működik Romániában, melyet a NATO- és EU-szövetségesek egy része támogat.

Az 55 éves politikus különösen büszke arra, hogy sohasem lépett be a kommunista pártba. Pártja, a szociáldemokraták, a Ceausescu féle kommunista párt utód szervezete.

Egyes hírek szerint a közlekedésmérnöki szakon végzett Dragnea a Securitate káder-főiskolájának neveltje.

Románia rettegett titkosszolgálata átmentette magát a demokrácia rendszerébe is Romániába. Az államfő, Klaus Johannis is ennek a testületnek a tagja volt – még Ceausescu idejében.

Johannis államfő mandátuma jövőre lejár. A szociáldemokraták valószínűleg Liviu Dragneát jelölik majd, mert – a román alkotmány furcsasága miatt – miniszterelnök ugyan nem lehet, de államfő igen, már ha addig nem kerül börtönbe.

Dragnea azért nem lehet kormányfő, mert 2012-ben választási csaláson kapták, s kétéves felfüggesztett börtönbüntetést kapott. A mostani három és féléves börtönbüntetés kettétörheti a pályafutását, nem szólva arról, hogy ezenkívül van jó pár korrupciós ügye is.

Azért is akarja a befolyása alá vonni a bíróságokat, hogy ezeket ne nagyon vizsgálják. S ezért kellett mindenáron megszabadulnia a különleges korrupcióellenes ügyészség főnökétől, Laura Codruta Kövesitől. A főügyésznő ugyanis már rács mögé juttatott minisztereket sőt ex kormányfőt is.

Brüsszelnek az okoz fejtörést, hogy a populista illiberális politikusok egymást utánozzák és ösztönzik az EU keleti tagállamaiban.

Bár Orbán Viktor vagy Jaroslaw Kaczynski jobboldali párt család tagja, Liviu Dragnea pedig elvben baloldali, ennek nincs különösebb jelentősége.

Mind a választott diktátor pozíciójára törekszenek – tudatosan negligálva az Európai Unió szabályrendszerét. Mindhárman növelni kívánják az állam szerepét az emberek életében. Mindhárman különösen népszerűek vidéken és a gyengén fejlett országrészekben. Brüsszellel szemben nacionalista húrokat pengetnek, mert tudják, hogy ezzel maguk mögé képesek állítani a nem túlságosan tájékozott tömegeket. Az EU központjában attól tartanak, hogy megerősödnek a populista tendenciák a jövő évi Európa parlamenti választásokon. Akkor pedig nehéz lesz előrehaladást elérni a reformokban, melyeket Brüsszelben létfontosságúnak tekintenek, mert különben az Európai Unió lemarad a globális versenyben az USA és Kína mögött.

Az utolsó ember Európában

Bóta Gábor
-
0
Az utolsó ember Európában

Tompa Gábort, a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgató, főrendezőjét, egyetemi tanárt, a hétvégén az Európai Színházi Unió elnökének választották. Azt mondja, jó lenne, ha nem lenne annyira megosztva a művészvilág, mint amennyire a társadalmat sikerült megosztania a politikának. A külföldön is sokat dolgozó, nemzetközi rangú művész szerint, sajnos a színház is követni kezdi azt a társadalomban elharapódzott ideologikus gondolkodást, amiben csak szélsőségek vannak, és ezek nem folytatnak párbeszédet, csak folyamatosan üvöltenek egymással.

A hétvégén választottak az Európai Színházi Unió elnökének. Ez mit jelent az Uniónak és mit neked?

Azt még nem tudjuk, hogy az Uniónak mit jelent, de nekem feladat és meglepetés is, hiszen nagyon jelentős színházi emberek vezették, Georgio Strehler és Jack Lang voltak az alapítói. Az ő elképzelésük szerintem most is áll a lábán.

És az mi volt?

Az, hogy a legerősebb színtársulatokat tömörítse magába az Unió. Csak gondoljunk bele, hogy ott volt a Milánói Piccolo Strehlerrel, ott volt a Malij Dogyinnal, a Berliner Ensemble, a Bulandra, Bergmannal a királyi Stockholmi Színház, benne volt a Katona József Színház is, és a Stary Andrzej Wajdával. Gyakorlatilag művészszínházakról volt szó, bár én ezt a felosztást, hogy művészszínház és nem művészszínház, nem tartom értelmesnek. Azt gondolom, hogy minden erős, érvényes, hatni tudó színházi alkotás, az művészet. Sajnos a színház is követni kezdi azt a társadalomban elharapódzott ideologikus gondolkodást, amiben csak szélsőségek vannak és ezek a szélsőségek nem folytatnak egymással párbeszédet, csak folyamatosan üvöltenek egymással.

Az Unió gyakorlatilag mit csinál? Amit mi ebből láttunk, hogy amikor Zsámbéki Gábor volt az elnöke, kétszer volt nagyszabású színházi fesztivál Budapesten.

Az Uniónak már régen nincs nagy fesztiválja, mert a városok visszavonták, nem nyújtják az ehhez szükséges támogatásokat. Önerőből nem tud nagy fesztivált csinálni. A legutolsó nagy fesztiválja Kolozsváron és Bukarestben volt 2008-ban. Ez kétmillió eurós költségvetést jelentett ahhoz, hogy felvonultassa az összes tagszínháznak a legjelentősebb előadásait. Szeretném, ha felélesztenénk ezt a nagy fesztivált is. De ezenkívül igen sok projekt van, előadáscserék, művészcserék, nyári akadémiák fiatal rendezőknek, fiatal színészeknek, egyfajta megszólítása a civil szférának, főleg a fiatalok bevonása. Volt például a Kétszáz polgár című projekt, amiben egy héten át rendezők, színészek kétszáz civil emberrel próbáltak választ keresni arra, hogy mi a színház szerepe az adott városban. Nálunk, Kolozsváron is volt ilyen, Bodó Viktor is csinált egy kísérleti előadást, az volt a címe, hogy Az utolsó ember Európában. Ez több országban is látható volt.

Te is úgy látod, hogy lassan az utolsó ember él Európában?

Nem tudom, szeretném, ha az Unió bebizonyítaná, hogy létezik Európa kulturális értelemben.

Ez mit jelent neked?

Azt jelenti, hogy még vannak európai értékek, modellértékű lehetne a színházi szolidaritás, az, hogy a színház nem föltétlenül a direkt politizálással, hanem a minőség teremtésével tudja valahogy bebizonyítani, hogy nincs szétesve még az Európai Unió. Jó lenne, ha nem lenne annyira megosztva a művészvilág, mint amennyire a társadalmat sikerült megosztania a politikának.

Te ugye nem a bevándorlóktól félted Európát?

Nagyon sok mindentől lehet félteni. Az olyan kérdésekről, mint amilyen a bevándorlás, beszélni kellene, nem felhasználni ezeket. A bevándorlás egy probléma, amiről beszélni kellene, megoldásokat keresni, nem pedig föltűzni valamilyen zászlóra bármilyen problémát, és azt kihasználni, felhasználni. Nem lehet azt sem mondani, hogy a migráns probléma nem probléma. Hiszen ez nem lenne igaz. Ugyanakkor zajlik egy másik jelenség, ami sokszor hasonlít a politikai rendőrségre, az, hogy visszamenőleg, attól függetlenül, hogy mi a valóság, vagy mit követett el, kinyírnak valakit. És ez Amerikában ugyanúgy történik. A képmutatásnak a példája, hogy egy fiatal rendezőszakos hallgatónak nem engedték, hogy A szecsuáni jólélek című darabot vegye elő, azt mondták, hogy sértő, ha más bőrű emberek, fehérek vagy feketék, kínaiakat játszanak. Valaha, még Ceausescu idején, Romániában az ideológiai bizottságok mondtak hasonlókat. Eszembe jutott, amikor a Mester és Margaritából ki kellett húzni azt a mondatot, hogy Annuska kiöntötte az olajat, mert nem lehetett olajat kapni az üzletekben.

Nálunk is volt hasonló vita a Porgy és Bess Erkel Színház-i bemutatója kapcsán, mert a jogtulajdonosok előírták, hogy csak fekete énekesek adhatják elő a darabot, de nálunk nem így volt.

De hát a színház fikció, kérem szépen! A szecsuáni jólélek nem kínai darab, hanem német, Bertold Brecht nem csupán azért írta, mert például nem tudott egyenesen beszélni a náci rezsimről, azért is írta, mert óriási tisztelettel volt a keleti kultúra iránt. Ez erről szól. Büszkék vagyunk, hogy mi európaiak akár egy afrikai történetet is elmondhatunk. Az afrikaiak pedig, akiknek a burkina faso-i Médeáját elhívtam Kolozsvárra, az Interferenciák fesztiválra vendégszerepelni, büszkék voltak arra, hogy eljátsszák az Elektrát vagy a Médeát. Ezek a történetek bizonyítják, hogy összetartozunk. Azt gondolom, az Uniónak amellett, hogy nyit új színházak felé, szorosabbra kell fognia az együttműködést. Egy kicsit fölhígult az az igény, hogy nagyon komoly szakmai szempontok alapján vegyük föl a tagokat. Annak idején a kolozsvári színházat Strehler hívta meg az Unióba, amikor megnézte A kopasz énekesnő előadásunkat Párizsban. De hát ő meghalt és az Unióba való felvételünk így váratott magára sokáig, tíz évig. Én közben egyéni tag lettem és amellett érveltem, hogy a kolozsvári nagyon erős társulat, sokkal jobban jár az Unió vele, mint velem egyéni tagként.

Volt egy „pikáns” szituáció, hogy amikor a Katona József Színház kikerült az Európai Színházi Unióból, utána ti kerültetek be helyette.

Nem helyette kerültünk be. Volt egy konfliktusos periódus, hatalmi harc volt tulajdonképpen. Úgy jellemezhetném, hogy észak-dél ellentéte, de európai zónákra gondolok. Ez egy hosszabb történet, nem akarok részletesen belemenni. Sajnálatos módon, 2007-ről beszélek, kettészakadt a Színházi Unió. Egyesek távoztak, mások jöttek, minket 2008-ban vettek fel, és már rég ott voltunk a várományosok között.

Hogyan lettél te az elnök? Az tudható, hogy a Vígszínházban, mint a másik magyar teátrumban, amelyik tagja az Uniónak, volt most a közgyűlés.

Ezt Eszenyi Enikő és a társulat remekül szervezték meg, mindenki nagyszerűen érezte magát. A Vígszínház megihletett ezekben a napokban, mert ott voltunk ebben a 122 éves színházban, ahol ugyanakkor nagyon fiatal most a társulat. Ezt érzem én modellértékűnek. Nem minden, ami régi, rossz, és nem minden új jó. Egykor ugyanis volt ilyen értékrend az Unióban. A régi és új értékeket valahogy próbáljuk összebékíteni.

Azért valaha volt a Vígszínházban egy négy rendezésből álló „csomagod” és a negyedik produkciót már nem rendezted meg, mert az akkori munkamorálból, köszönted szépen, nem kértél.

Igen, az egy másik korszak volt, valahogyan nem úgy alakult az a pár munka, hogy a produkciók kiteljesedhettek volna. De most úgy látom, hogy sok minden nagyon jó irányba halad a Vígszínházban. Igen fontos az, hogy megpróbálják megszólítani a jövő nézőit.

Korábban gyakran azért nem szerződtek oda fiatalok, mert azt mondták, hogy nem akarnak akár tíz évig a kispadon ülni, most pedig időnként az idős, nagy színészek érzik, hogy a kispadon ülnek, mert sok mindent a fiatalok játszanak.

 

Azért én láttam három-négy előadást, amiben a fiatalok mellett ott láttam Lukács Sándort, Hegedűs D. Gézát, Kútvölgyi Erzsébetet, Kern Andrást. Az mindig szép gesztus volt a Vígben, hogy az idős színészeket nagyon megbecsülték. Honorálták a munkájukat és a fiatalok számára példaképeknek számítottak.

Hogyan újulhat meg az Európai Színházi Unió?

Most vettük föl az Izlandi Nemzeti Színházat. Én Szöulban láttam az előadásaikat, például egy akrobatikus Faustot, egészen kiváló, erős színházi nyelvet dolgoznak ki. Amúgy úgy látom, hogy a fiatal generáció itt Magyarországon is, elég, ha ifjabb Vidnyánszky Attilára vagy Vecsei H. Miklósra gondolunk, vagy akár Wunderlich Józsefre is, fizikailag, de ugyanakkor intellektuálisan szintén, igen erős színészetet képviselnek. Látni lehet, hogy egy új iskola letéteményesei. Ilyen fiatalon elvinni olyan előadásokat, mint a Hamlet, A félkegyelmű, A Pál utcai fiúk, nagy teljesítmény. Több tagszínházban, a portugáloknál, a németeknél megtörtént ez a fiatalítás.

Nálatok Kolozsváron most mi a helyzet, hiszen korábban mondtad nekem, hogy nem tudtad megrendezni az évadvégi produkciót, mert nem volt díszletre pénz. És az is kétséges volt, hogy a telente, kétévente nálatok már megszokott nagy nemzetközi fesztivál, az Interferenciák idén lesz-e.

Példátlan pénzügyi válság volt és van még mindig a kolozsvári színházban ebben az évben. Mi nem a városhoz tartozunk, több minisztériumi színházat érintett a csökkentett költségvetés. Ennek a válságnak jelentős részét a színészek előírtan felsrófolt, és egy szintre hozott fizetése okozta. Továbbra is tartozásaink vannak, és a nyolc bemutató helyett csak hármat tudunk megtartani. Viszont új miniszter van, aki egy színész, és ellátogatott Kolozsvárra az elmúlt napokban, értesült a problémákról. Megígérte, hogy ezeket a gondokat a következő szezonban mindenképpen orvosolni fogja. Felszabadítottak bizonyos alapokból annyi pénzt, hogy az Interferenciák fesztivált november 22-e és 30-a között meg lehet tartani. Olyan jelentős alkotók is bemutatják a munkáikat, mint Krysztof Marthaler, Luk Perceval, Dechlan Donnellan. A Színházi Unióból is mindig jelen voltak színházak, idén három társulat lesz jelen, a Milánói Piccolo először jár Kolozsváron, ahogy a Volksteater ugyancsak. Az évi előadáscserénk most lesz a Víggel, idejön a Pesti Színházba, május 21-én az Aki elzárja az éjszakát és 22-én a Vígbe a Rosmersholm tőlünk. A Vígből pedig jön hozzánk A Pál utcai fiúk, a Máglya, a Találkozás és a Mondjad, Atikám. Ezekre az előadásokra Kolozsváron már minden jegy elkelt február végén, március elején. Úgyhogy valami remény látszik.

Sikerült a félelmet úrrá tenni

Bóta Gábor
-
0
Sikerült a félelmet úrrá tenni

Szikszai Rémusz, aki a rendezéseiben sokat foglalkozik a hatalom természetrajzával, úgy gondolja, nyilvánvaló módon a szemünk is ki van lopva, oligarchák uralkodnak, kisbárók, nagybárók. Mintha ki sem léptünk volna a feudalizmusból. Véleménye szerint az, ahogy ma Magyarországon majd minden létező írott és elektronikus médiumban, a „társadalmi célú”-nak becézett hirdetésekben is, a kormánypropaganda működik, feltétlenül hasonlít a Ceaușescu rendszerre.

 

Szinte monomániásan rendezel az eldurvult, vad, embertelen világról különböző produkciókat. Ez, gondolom, nem véletlen.

Minden olyan dolog felé húz az érdeklődésem, ahol embereket elnyomnak, kiszolgáltatottá teszik őket, amikor ember ember fölött rendelkezik. Foglalkoztat a kiszolgáltatottság, az elesettek helyzete, a szegénység, és minden hasonló problémakör.

Lehetséges ez az érdeklődésed a partiumi származásod miatt, hogy ott esetleg nagyobb dózist kaptál megaláztatásból, kiszolgáltatottságból?

Nem hiszem, hogy ez helyspecifikus lenne, ott soha, senki nem bántott a származásom vagy a nemzetiségem miatt. Valószínűbb, hogy ennek az érdeklődésnek inkább ahhoz van köze, hogy a Ceausescu korszakban nőttem fel, és elég közelről láttam az államapparátus elnyomását. Kölyökként, fiatalemberként volt szerencsém megtapasztalni az elnyomó rendszert.

Bodor Johanna koreográfus -,aki könyvet írt egykori erdélyi tapasztalatairól – úgy nyilatkozott, hogy most nálunk hasonló dolgoktól fél, mint valaha ott akkoriban.

Én félni nem félek, de egyértelmű, hogy van hasonlóság. Elsősorban a propagandagépezetben. Az, ahogy ma Magyarországon majd minden létező írott és elektronikus médiumban, a „társadalmi célú”-nak becézett hirdetésekben is, a kormánypropaganda működik, feltétlenül hasonlít a Ceausescu rendszerre.

Az is hasonlít, hogy ezt beveszi az emberek jó része?

Nem tudom. Annak idején mi ezt úgy éltük meg, mint nyílt és pofátlan hazugságot, ami az arcunkba tolul, de senki nem mert vele szembeszállni, miközben esetleg otthon titokban hallgatta a Szabad Európa Rádiót. Nem úgy néztünk egymásra, hogy az egyikünk elhiszi a kormánypropagandát, a másik meg nem. Mindenki tudta, hogy hazugság. Amikor azt nyilatkozták, hogy dübörög a gazdaság és ötezer kilogramm búzát arattak hektáronként a Román Szocialista Köztárság minden megyéjében, Ceausescu elvtárs fantasztikus javaslatainak és iránymutatásának köszönhetően, akkor ezen mindenki röhögött a bajusza alatt. Aztán már nem röhögött senki, hanem egyre szomorúbb lett, mert mindenki tudta, hogy közben üresen konganak a boltok, hideg van a távfűtött lakásokban, nincs benzin.

Szembesültek az emberek a napi valósággal, miközben a propagandagépezet valami mást nyomott.

Ahogy most a propagandagépezet dübörög, abban egyértelmű a hasonlóság az akkor történtekkel.

De most hasonló propagandát miért vesznek be az emberek?

Nem tudom erre a választ, értetlenül állok ezzel a jelenséggel szemben. Sikerült a félelmet úrrá tenni, lehet ijesztgetni az embereket a migránsoktól kezdve Soros Györgyön át a brüsszeli veszedelemig mindenféle marhaságokkal. Miközben nyilvánvaló módon a szemünk is ki van lopva, oligarchák uralkodnak, kisbárók, nagybárók, és ez szerintem vidéken még durvább.

Mintha ki sem léptünk volna a feudalizmusból.

Az emberek igyekeznek nem elveszíteni a munkahelyeiket, tolják, mint süket a csengőt a kis munkájukat. Közben vagy tudomást szereznek a valóságról vagy valamiben hinni akarnak. Szociológiai felmérések vagy talán azok sem tudnák kideríteni, mi az oka annak, hogy a populizmus ilyen gyökeret tud ereszteni és ilyen táptalajra talál. Nem tudom elképzelni, emberek hogyan jutnak odáig, hogy összehívnak egy falugyűlést, hogy az a pár menekült, akik a magyar állam oltalma alatt állnak hivatalosan, nem üdülhet néhány napot egy magánpanzióban. Nem tudom, hogy ehhez kinek van köze, mert ha nekem van egy panzióm, ott az üdül, aki kifizeti, vagy akit én meghívok. Ehhez senkinek semmi köze. Egyszer csak közüggyé válik valami, ami nem is lehetne az.

Ezeknek az őcsényi embereknek a jó részén látszott, hogy tényleg ennyire felhergelten félnek. Féltik a saját gyerekeiket vagy akár magukat.

Ezért ijesztő ez az egész.

Lehet érezni: a gépezetnek sikerül elérnie, hogy úgy működjenek az emberek, ahogyan a kormánypropaganda elvárja.

Ez már-már közel volt a lincshangulathoz.

Valószínűleg igen. Egy felvétel mást ad vissza, mint a valóság, de nagyon durva volt és az is durva, ami a következménye lett, hogy nem mentek, nem mehettek azok az emberek üdülni. Még egyszer mondom, olyanokról beszélünk, akik hivatalosan a magyar állam oltalma alatt állnak. Mit jelent ez az oltalom? Hogyan védte őket az állam? Erre nem lehet azt mondania hivatalos tisztséget betöltő embernek, hogy nagyon helyes, hogy a falubeliek így cselekedtek. A hatvanas évek Amerikájában a Nemzeti Gárda kordonjai között mentek be a fekete bőrű gyerekek az iskolákba. A kordonon kívül meg őrjöngtek a helyi fehér fajvédők. Ott az állam felelősséget vállalt az elesettekért.

Ez ellen lehet valamit tenni? Az általad most a Radnóti Színházban rendezett Ádám almái félig-meddig erről is szól. Van benne egy jóságos pap, aki hisz abban, hogy a földöntúli jóságával pozitív irányba lehet befolyásolni bűnös embereket, miközben neonácik is megjelennek.

Az Ádám almáiban ez bonyolultabb, mert fel van építve egy egész hazugság légvár, a pap élete elég rendesen meg van nyomorítva és próbál erről nem tudomást venni. Bizonyos értelemben nem vesz tudomást a valóságról, kiépít egy másik világot, ami egy idegen számára a teljes káosz. Másik kérdés, hogy kit nevezünk normálisnak, hogy mi normális? Ki egészséges lelkületű és ki nem az: ha valaki nem bír a fogyatékos gyermekére fogyatékosként tekinteni és elrugaszkodik a valóságtól miért kevésbé normális mint az öltönyös jóképű menedzser aki éjszaka gyerekpornót néz vagy a feleségét veri. Mert ő kevésbé tud boldogulni a „normálisak” világában?

Járható út, hogy némiképp bezárkózva sokan megpróbálnak maguknak mikroklímákat kialakítani?

Nem hiszem. Mert az atomizál. Nyilvánvalóan egy nagy közösségben kellene részt venni, amihez az embernek mind kevésbé van kedve. Egyre kevésbé találjuk a közös hangot a többiekkel, mert mindenki más-más árnyalatban látja ugyanazt a valóságot. Mást tart belőle fontosnak.

A sokszínűség adná az egységünket, mégsem vagyunk képesek egymást olyannak elfogadni, amilyenek vagyunk.

Az Ádám almái nekem arról szól, hogy nagyon kevés energiát fektetünk abba, hogy megértsük a másikat. Ha a nemrég kirobbant zaklatási ügyre gondolok, akkor azt tapasztalom, hogy olyan sokféle és szélsőséges reakciók érkeztek rá mondjuk az fb-n, amelyek önmagukban, jelenségként is ijesztőek. Azt gondolom, mondják el a lányok, hogy mi történt velük, mondják el az áldozatok azt, ha ilyen eset előfordult és azt is gondolom, erre nem lehet azt kommentelni, hogy miért ül be valaki egy kocsiba. Ez nincs rendben. Az sincs rendben, hogy egy ilyen ügyből másodpercek alatt lincshangulat lesz. Aki ilyesmit követett el, az vállalja érte a felelősséget, akivel ez megtörtént és tud beszélni róla, az beszéljen, valamilyen szinten tisztuljon meg ez a világ. Az viszont, hogy azonnal akasztófát állítunk, az a másik véglet.

Ettől kezdve ez karaktergyilkosság eszköze is lehet. Bárkire, akár rád is, rá lehet fogni, hogy ezt csináltad. És te se tudod bizonyítani, hogy nem történt meg, de az illető sem, hogy megtörtént.

Igen, de mégsem valószínű, hogy valaki kitalálja, hogy ő ezt csinálta. Valószínűleg Marton László vissza akar vonulni egy időre, nem hiszem, hogy kedve van most emberek előtt megjelenni, nem lehet rá úgy nézni, mint néhány héttel ezelőtt.

De szerintem nincs rendben, hogy valaki teljes életműve ripsz-ropsz lenullázódik.

Igen, valószínűleg nincs rendben. De ez a dolgok összekeveréséből következik.

Ha én ellopok egy kabátot, arra nem mentség, hogy amúgy rendes ember vagyok és jó apa.

Ahogy erre a történetre sem lehet azt a választ adni, hogy akkor vegyék le A Pál utcai fiúkat műsorról. A közéletben például volt a vak komondoros eset, azóta is emlegetem, hogy egy politikusnak ezt hogyan lehet megúszni. Ez egy patriarchális ország, amiben az, hogy kiszólnak egy autóból a csinos csajok után, okénak számít. Nem oké.

Némiképp a Rendezés című produkciód nem szól erről? Nem előlegezted meg vele ezt a témát, ráadásul pont a Vígszínházban?

Nem. Bartis Attila színdarabjában viszony van egy rendező és egy fiatal színésznő között, de az nem egy erőszakos viszony, mind a ketten akarnak valamit egymástól. A Rendezésben valaki megír egy színdarabot a múltról és pont a leglényegesebb dolgot „felejti” ki belőle, az igazságot önmagával kapcsolatban, hogy besúgó volt. Aznap este amikor kipattant a botrány, éppen ez az előadás volt műsoron. Biztos, hogy a véletlen folytán volt ennek pikantériája. De nem előlegeztem meg semmit.

Azt is tapasztaljuk, hogy a múltat részint felül akarják írni, másrészt vissza akarnak hozni belőle és ideálként elénk tárni olyasmiket, amik inkább dermesztőek.

Most a közéletre gondolsz?

Igen.

Hát a politika mindenképpen ezt csinálja. Ez sajnos nem csak magyar jelenség, azt látom, hogy Törökországtól az Egyesült Államokig, Oroszországtól Magyarországig, elég szép kis paletta van ebből megint. Volt egy időszak, amikor inkább csak múltidőben tudtunk beszélni kisebb-nagyobb zsarnokokról, például Mozambikig kellett menni egy zsarnokért, vagy Észak Koreáig, de most megint előjöttek azok az urak, akik a saját kezükbe vonják az irányítást, és központosítanak.

A Budapest Bábszínházban Shakespeare remekművét, A vihart rendezed az évad végén. Ebben a főszereplő, Prospero, bár időnként szokták kedves bácsiként ábrázolni, ugyancsak egy diktátor.

A maga módján igen. Már az is megkérdőjelezhető, milyen vezető az, aki elvonul a szobájába és átadja a hatalmat az öccsének, legalábbis névlegesen. A könyvei közé merül és nem törődik azzal, amivel törődnie kéne. Aztán amikor száműzik a szigetre, ott már kézben tart, manipulál mindenkit. Nem szándékozom jóságos bácsinak ábrázolni őt, ebben egyetértünk Fodor Tamással, aki játszani fogja.

Ő rendezőként szintén sokat foglalkozott a hatalom természetrajzával.

Igen, sokat is beszélgettem már vele Prosperoról. A bábszínházat rendkívül alkalmasnak tartom arra, hogy benépesítsünk egy szigetet.

Szép Ernő Emberszag című művének az előadásához is alkalmazol embernagyságú bábokat, ők személyesítik meg a zsidókat, a vészkorszak idején kiszolgáltatottakat.

A párnaember előadásában is használok bábokat, érdekel, hogyan működik a különböző bábtechnikák szimbiózisa. Várom is nagyon.

Egyik produkció után rögtön a másikba mész, mert az Ádám almái bemutatója után azonnal rendezni kezdted Az oroszlán télen előadását a Belvárosi Színházban.

Egy James Goldman nevű amerikai szerző színdarabjáról van szó, amiből híres film is készült. Ez családtörténet, II. Henrik angol király, valamint Aquitániai Eleonóra különös házasságáról szól, amiből például Oroszlánszívű Richárd és Földnélküli János is született.

Végül is, ez is egy hatalmi történet.

Egyértelműen az, nagyhatalmi játszma, egy családi karácsony Chinon várában, 1183-ban, ahol az a tét, ki lesz a következő király. És ez öt percenként változik. Ha jól csináljuk majd, hatalmas krimi, amiben az utolsó pillanatig nem lehet tudni, hogy mire megy ki a játék. Hatalmasok egymás között eldöntik a világ sorsát az elkövetkezendő száz évre. Egy család, apuka, anyuka, három fiú, plusz a francia király és az unokahúga.

Szerelmek, ármánykodások és kisebb-nagyobb koalíciók, amelyek tartanak két-három percig, sőt néha még tízig is.

122. oldal a 2-ból

FRISS HÍREK

Továbbiak

A hír igaz!

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK

Független Hírügynökség Kft.
Kapcsolat: info@fuhu.hu

LEGOLVASOTTABB HÍREK

SZERKESZTŐ VÁLASZTÁSA

© Független Hírügynökség