A kormány az én kottámból játszik. Igaz, még nem is tudtam az alaptörvényről – nem is tudhattam, mert nem is létezett – amikor sok évvel ezelőtt megírtam, hogy be kellene tiltani a vércsoportokat. Meg a napi középhőmérsékletet. Valamint az emberi butaságot. Mindenki legyen okos, legyen szép. És jó, mindhalálig.
Igaz, ezt viccnek szántam, mert valóságnak akkoriban kicsit durva lett volna.
Aztán megérkeztünk 2018-ba. Amikor is beleírják az alaptörvénybe, hogy a keresztény kultúra védelme minden állami szerv számára kötelező feladat.
Bármit is jelentsen ez.
Mindenki, aki itt él, a keresztény értékeket védi. Akár tud róla, akár nem. Még nem találkoztam olyan emberrel, aki azt mondta volna, hogy magasról tesz a keresztény kultúrára. Olyan politikussal, aki azzal kampányolt volna, hogy fenébe a keresztény kultúrával, védje meg, aki akarja!
Mondjuk, nem ártana tudni, hogy mit kell értenünk keresztény értékek alatt.
Van ugye a tízparancsolat, abban sok minden benne van. Egyedül az nincs benne, amit az Emmi újdonsült minisztere, Kásler Miklós mondott. Hogyha betartanánk a tízparancsolatot, azzal a halálos betegségek háromnegyedét megelőzhetnénk.
Reszkessetek halálos betegségek!
Azt is meg lehet kérdezni, hogyan lehet észrevenni, ha támadják a keresztény kultúrát? Olyan darabokat játszanak egy színházban, ami nem tetszik a regnáló hatalomnak? Valaki olyat mond a tévében, olyat ír egy újságban, amitől valamelyik főembernek rosszkedve lesz?
S ha már mindezeket tisztáztuk – csak vicceltem, mert az ilyen dolgokat csak diktatúrában szokás tisztázni – akkor az a kérdés is felvetődik, hogy egy állami szerv hogyan védje meg a keresztény kultúrát? Mondjuk egy minisztérium. Vagy a NAV. A keresztény kultúrának kedvező adózási rendszert vezet be? A keresztény könyvek áfája egyszámjegyű, a többié kettő, vagy annál is több? Mi az, hogy keresztény könyv? Keresztény ember írta? Keresztény ember olvassa?
Mi van akkor, ha az állami szerv, hiába írták bele a gránitszilárdságú alaptörvény hetedik módosításába, nem védi meg a keresztény kultúrát? Azt mondja, hogy megvédi, aztán mégsem. Mi lesz a büntetése az állami szervnek? Börtönbe juttatják, vagy csak pénzbüntetéssel sújtják?
Talán közelebb visz a fentiek megértéséhez a következő anekdota. (Nem tudom, beletartozik-e a keresztény kultúrába, de tanulságos.)
Élt egyszer e honban egy Kellér Dezső nevű konferanszié, kabarészerző és nem mellesleg számos sláger szövegének írója. Aki, zsidó származása miatt, abban a „megtiszteltetésben” részesült, hogy munkaszolgálatosként szolgálhatta az akkori munkaalapú társadalmat.
Ásás közben az egyik sorstársa felismerte Kellért, és szólt az őket őrző keretlegénynek, hogy ha lehet, vigyázzon erre a kis nagy emberre, ne essék a szükségesnél nagyobb bántódása. Már csak azért is, mert olyan ismert és kedvelt slágerek szövege fűződik ugyanis a nevéhez, mint például a Néha fáj a szívem, de én letagadom, a Jó a kék szemébe nézni, a Nem tudom az életemet hol rontottam én el, vagy a Jaj, de jó a habos sütemény…
A keretlegény odament Kellérhez, egy ideig nézte, majd kifakadt: a krisztusát neki, hát miért nem lehetett ezeknek a daloknak a megírását egy rendes keresztény magyar emberre bízni?
Nem, még nincs. Ja, de van, hiszen már feltettem a weboldalamra. Nézem: Eső Velencében – ez a címe. Tudod, én úgy vagyok a képeimmel, hogy miután elkészült, lefotózom, belepróbálom egy keretbe, és megmutatom, vagy a fotót elküldöm a feleségemnek. Ő ugye szakmabeliként – Vojnich Erzsébet festőművész (L.P.) – mond róla véleményt, vagy azt, hogy még egy kicsit (nagyot?) babráljak vele, vagy azt, hogy szerinte ez rendben van. Akkor aláírom, és kész. Egyébként, ha időnként írok valamit, azt is elsőként neki küldöm el, miközben pontosan tudom, hogy melyik mondatokba fog beleakadni. Ő egy szentimrevárosi úrilány, tehát vannak olyan mondatok, amelyek az ő finom ízlésének soknak bizonyulnak, és akkor én mérlegelek, hogy az ő véleménye ellenére benne hagyjam az adott mondatot, vagy nem. Egy-egyre állunk! Ő nagyon jó kontrollnak számít, mindenféle szempontból. Annyira emlékszem, hogy amikor engem felkértek arra az elhíresült, Operaház előtti tüntetésen a szónoklásra, látod voltak olyan idők, amikor az ilyen magamfajtát az ilyesmire rádumálhattak, szóval akkor a feleségemen kívül egy embert kérdeztem meg, hogy elvállaljam-e, ez Esterházy Péter volt. Mit gondolsz mit tanácsolt?
Az írás, pláne egy beszéd az más. Abban amatőr vagyok. Pontosan tudtam, hogy mit akarok mondani. Arról beszélni például, hogy annak idején Csontváry küldött egy táviratot az akkori parlamentnek, amelyben ennyi állt: kedd délelőtt tízkor érkezem, Tivadar. Ezen százakárhány éve röhög mindenki, pedig nem kellene, ma senki nem tud egyetlen nevet sem említeni az akkori parlamentből, a Csontváryét viszont tudják… Ezeket is el fogják felejteni. Nekem, talán ez a magyarázata, eszembe se jutott az elhangzottnál militánsabb beszédet tartani. Nem gyávaságból, hanem mert tényleg beláthatatlanok a következmények (és vagyok én egy Petőfi?). De visszatérve arra a kérdésedre, hogy vállalnám-e ma is a beszédet. Úgy érzem, hogy én igyekeztem mindent megtenni azon a terepen, amely számomra kijelöltetett. Itt is ott is végeztem a dolgomat. Éppen ezért a lelkiismeretem nagyjából tiszta. Bár, természetesen sokféle feszültség van bennem.
Viszonylag gyorsan. A reménytelen szegénység azért elég szembetűnő. Tudod, aki a Ferge Zsuzsával barátkozik, annál ez a megvilágosodás elkerülhetetlen. Lehet, hogy innen is származik a baloldaliságom, ha van ilyen. Ez persze már 21-22 éves koromban megfogalmazódott bennem, már akkor azt gondoltam, hogy nem lehet másnak lenni, csak baloldalinak. Mondtam és gondoltam ezt, annak ellenére, hogy én egy keresztény, középosztálybeli, úri családból jövök. A nagypapám a Kúria elnöke volt, apai ágon is a nagyapám bíró volt, szóval ilyenek a felmenőim. Azért is említem ezt, mert a minap meghallgattam egy fiatal, nagyon okos, művelt, szimpatikus közgazdász előadását a Nyitott Műhelyben; ő magát sváb jobboldali család sarjaként jellemezte, és egyszer csak arról kezdett beszélni, hogy a a kommunisták mindent elvettek a nagyszüleitől. És én meg azon tűnődtem, hogy nekem ettől a kommunistázástól összeugrik a gyomrom. Vagyis ez a fiatalember egészen máshonnan, „a túlpartról” beszél…
Nézd, én arról beszélek, miközben tudom, hogy ebben az egészben rettenetesen nagy a sara a baloldalnak, de ugyanakkor meg akarom érteni, hogy mi van ezeknek az embereknek a fejében? Miért kommunistáznak? Az én családomban, de feleségemében sem így volt. Ők úgy fogalmaztak: államosították, elvették, szóval nem nevezték meg a patásördögöt. Ebben az egészben félek, hogy súlyosan benne van a katolikus egyház is. Nem véletlen, hogy már –mondjuk – Ferenc Józsefnek is büdös volt, és felmondta a vatikáni egyezményt. És ki is kötötte újra? Horn Gyula. (Igazi ostobaság volt, egy szavazatot sem hozott, persze.) Én azt nem tudom megítélni, hogy ez a keresztény úri középosztály mennyire antiszemita is egyben, miközben kommunistázik. Valamennyire biztosan. Nálunk otthon, gyerekkoromban is volt egy nagyon lájtos zsidózás, aztán ahogy múltak az évek leszoktattuk a szüleinket róla.
Nagyon súlyosan nincs benne. Azt én meg tudom ítélni, ha akarom, (de nem akarom!), hogy az egyik képem derűsebb, a másik meg kevésbé. Egyetlen olyan képem van, ami életem egyik legdrámaibb pillanatában készült, amikor az Esterházy Péter haldoklott, és akkor, nagyon-nagyon nem festői módon, arra gondoltam, hogy elbúcsúznék tőle egy képpel. Ilyet soha, se előtte, se azóta nem csináltam. Itt volt, ahol most ülünk, ezen az asztalon a kép, még csurom vizesen, amikor megszólalt a telefon, és hívott Esterházy felesége, hogy meghalt a Péter. Vagyis ez a festmény abban az órában született.
