Kezdőlap Címkék Agatha Christie

Címke: Agatha Christie

Gyilkosok

Látszólag tisztes polgárokat ölnek halomra egy külvilágtól elzárt szigeten. Egymás után módszeresen történik ez, idegőrlő lélektani hadviseléssel, hiszen már tudható, hogy itt bizony mindenkinek ez lesz a sorsa. De hamarosan kiderül, hogy nincs a kellemes hétvégére összehívott társaság tagjai között olyan, aki így vagy úgy már ne ölt volna. Valamennyien kicsúsztak azonban az igazságszolgáltatás keze közül. Most viszont feltehetően itt van a vég. A sokak számára ismert történetet ezúttal a Spirita Társulat előadásában mutatták be, a Bethlen Téri Színházban.

 

Agatha Christie méltán egyik legismertebb regénye, a Tíz kicsi néger, a bűn és bűnhődés hatalmas témakörét tárgyalja, és azt is, mennyire lehet viszonylagos a bűn. A szigeten lévők nem lepuffantottak, leszúrtak valakit, gondatlansággal, nem oda figyeléssel, cserbenhagyással, gyorshajtással, nemtörődömséggel öltek. Nyomja a lelküket, de közben már valamennyire tisztára mosták önmagukat, saját maguk előtt, és, ha eljutottak egyáltalán az igazságszolgáltatás keze közé, valamilyen módon kicsusszantak a karmai közül. Élnek mint Marci Hevesen. A bűntudatot levakarták magukról, az legfeljebb csak kísérteni jár vissza. És akkor, amikor érkezésük napján az inas és felesége, a szakácsnő, összehívják őket vacsorához, magnetofonról egy ridegen szenvtelen hang mindannyiuk fejére olvassa kegyetlen tárgyilagossággal a bűneiket.

fotó: Udvarhelyi Gergely

A Spirita Társulat fiatalokból álló csapat, a Bethlen Téri Színházban van a törzshelyük, és a törzsközönségük, nevezhetők a teátrum rezidens együttesének is, Egressy G. Tamás vezetésével, aki ezt a produkciót is rendezte. Klasszikusokat éppúgy játszanak, mint kortársakat. Alternatívok, nem alternatívok, függetlenek, műkedvelők, profik? Azt hiszem keverednek a fogalmak. Annyiban alternatívok, hogy a meghirdetett kezdési időpontban még a színházterem előtt ácsorogtatják a publikumot. Aztán zutty, hirtelen bezúdul a közönség, és megindul a csata a jó helyekért. Abba kellene már ezt hagyni, jártam például a híres avignoni nemzetközi színházi fesztiválon, ott annyi remek alternatív csapat lép fel, hogy az csuda, egyiküknél sem tapasztaltam, hogy ezt csinálják. Különösen nem illik ez egy békebeli, elegáns miliőben játszódó polgári krimihez, amit Egressy G. lényegét tekintve a lehető leghagyományosabban játszat. Szóval nincs különösebb rendezői átértelmezés, szöveg ide-oda csavarás, a szereplők jellemének megváltoztatása, aktualizálás sincs, ahogy mai korba való áthelyezés sem, és az agyafúrtabbnál agyafúrtabb ötletek is hiányoznak, amiket egy fiatal csapattól az ember el is várna. Ugyan már akarják megváltani a világot, ha mondandóval nem, akkor legalább stílusbravúrral, vagy bánom is én mivel!

fotó: Udvarhelyi Gergely

Bevallom, hogy az előadás elején megijedtem. Megláttam a nyilvánvalóan kényszerből szerény, asztalokból, székekből, fekete háttérre felaggatott függönyökből álló díszletet, meghallottam néhány szereplő kissé hamisnak tűnő hangját, és műkedvelő szagot éreztem. Ami különben egyáltalán nem akkora baj. De aztán fokozatosan kezdtem elfogadni a színészeket. Kezdtek kiéleződni a szituációk, hatni kezdett a mesterien megírt, de jól el is játszott, lélektani hadviselés, érződött a halálra ítéltek szigetének fojtogató, bárkit elemésztő, rettegéssel teli, tébolyító légköre, ahol már az is bűnösnek vallaná magát, aki tényleg nem az.

Láthatók azok, akiknek arcáról lefoszlik a máz, akiknek lelepleződnek a hazugságaik, akik bármiért másokat okolnak, de ők a bűnösök, akik minden igyekezetük és felvett pózaik dacára, ott állnak, ülnek, rémülten fel-alá járkálnak, rettegnek, magukból kifordulnak, vagy éppen hogy ekkor önmaguk. Akarva, akaratlan kimutatják a foguk fehérjét. A tíz kicsi néger, Fodor Boglárka, Krausz Gábor, Bárány Gergely, Nádas Gábor Dávid, Kocsis Fülöp Soma, Galambos Zsófia, Czibere Krisztián, Gulyás Ádám, Fejér Máté, Harsányi Lea, állnak a vártán. Érződik, hogy remekül összeszokott csapatot alkotnak, miközben egyéniségek, ami tán azt nem jelenti, hogy azonos a felkészültségük, egyforma színvonalon játszanak, de éppen a kialakult csapat miatt nem is különösebben zavaró a szintkülönbség, már csak azért sem, mert vannak érdekes karakterek.

Fotó: Balogh Roland

A Játékszín négy éve, nagy sikerrel, És már senki sem címmel, Szirtes Tamás vérprofi rendezésében, vérprofi színészekkel adja a darabot, ugyancsak hagyományos felfogásban, szép, realista módon. Egressy G. Tamás és a Spirita Társulat tagjai sem akarnak nagyon mást. Hogy miért is nem, az persze lehetne vitatéma. De kétségtelen, hogy hat az előadásuk, vannak benne feszült csendek, érvényesül a kesernyés humor, és megteremtődik a félelem légköre, miközben megmarad a krimi könnyedsége, rejtvényfejtő jellege.

A teli nézőtéren döntő többségben fiatalok ülnek. Nézik, láthatóan szeretik a kortársaikat, úgy hallom, hogy a Spirita mindig zsúfolt házakkal játszik. Nincs szó világrengető előadásról, de élvezetesről, komoly munkával, játékossággal létrehozottról igen. Színház és közönsége megtalálták egymást, és ez így nagyon rendben van.

Átverhető igazságszolgáltatás

A gyilkossággal meggyanúsított vádlottba beleszorul a szusz meglepetésében, majd hangosan kifakad, amikor a felesége egyértelműen ellene vall a bíróságon. Agatha Christie, az emberi lélek nagy ismerője, a krimi királynője, többszörösen megcsavarja a cselekményt A vád tanúja című novellájában, amiből híres film is készült, és aminek színpadi változatával a Győri Nemzeti Színház vendégszerepelt a Vidéki Színházak Fesztiválján, a Pesti Magyar Színházban, a felújítás alatt lévő Thália Színház szervezésében.

 

Dermesztő, ahogy a feleség a saját férjére vall. Azt lehet gondolni, hogy ő szolgáltatja a döntő alibijét a fiatalembernek, aki ellen egy gazdag, idős asszony megölése a vád. De a szeretett nő szikrázó szemekkel áll a tanúk padján, rideg elszántsággal ecseteli, hogy ment véres ujjú kabátban haza a férje már a gyilkosság időpontja után, hogyan vallotta be, hogy ő ölt meg a hatalmas örökségért egy idős nőt. Egyértelműen, haragvó gyűlölettel, a bitófára küldi a férfit, aki hol kifakad, hol köpni, nyelni nem tud. Szerencsétlen flótásnak tűnik ehhez a nagyon is domináns perszónához képest.

Győri Nemzeti Színház

Agatha Christie él és virul. Remekműveknek gondolt alkotások tömkelegét borítja már a feledés homálya, de őt újra és újra kiadják, a köteteiből készült filmeket halomszámra ismétlik. Bűnügyi könyveiben sokkal több van, mint egy átlag krimiben, ahogy Rejtő történeteiről is kiderült, hogy jóval többek, mint az egyszer használatos ponyvák. Christie esetében a bűn olyan, mint a lakmuszpapír. Rávilágít a társadalom bajaira is éppúgy, mint emberi galádságokra, de azért még azt hirdeti, hogy a bűnös fellelhető, megnevezhető, megbüntethető, és akkor helyre áll az amúgy alapvetően békebeli világrend.

Hát ma már ez ugye sokkal bonyolultabb, gondoljunk csak a kiugróan népszerű, általában igencsak vaskos skandináv krimikre, melyekben annyira kusza a história, hogy temérdek oldalt igényel a kifejtése. Christie esetében még elképzelhetetlen lett volna, hogy a Scotland Yard rendőrei is lehetnek bűnösök, de mára összemosódott minden, rossz arcú detektívek, disztingváltnak ható, sima modorú gazemberek keverednek. Akár bűnüldözők is nyugodt lélekkel használnak törvénytelen eszközöket, és netán a tömeggyilkosok is törvényes eszközökkel mossák tisztára magukat.

Győri Nemzeti Színház

Christie ehhez képest mesevilág. Nála a törvénykezés valóban igazságszolgáltatás, még akkor is, ha ehhez magándetektív szükséges, aki leleményesebben elmésebb, mint a gyakran nehézkesen vízfejű rendőri gépezet. Bár éppen A vád tanújában a krimi királynője mintha megsejtett volna valamit a jövőből, ezért ez sok tekintetben kivételt is képez az életművében. Ebben bizony át lehet verni az egész bíróságot, amelyik teljesen rossz ítéletet hoz, meg Sir Wilfrid Roberts tekintélyes ügyvédet is, aki ezúttal lényegében megfelel a magándetektívnek. Gondoljuk csak el, mennyire képtelenség lenne, ha a pletykás, szemfüles vénkisasszony, Miss Marple vagy a nagy bajuszú, vaslogikájú öregúr, Hercule Poirot hamis végkövetkeztetést vonnának le. Nem és nem, ők mindig kimondják a tutit. A vád tanújában viszont a nagy tapasztalatú ügyvéd teljes meggyőződéssel fölmenteti a gyilkost. Ez bizony már a normális világrend felborulása!

Csankó Zoltán totálisan rátermett, becsületes ügyvédet játszik, aki ugyan már pikírtté, szarkasztikussá vált, de szenvedélye az igazságkeresés. Annyira, hogy nem is tud másra figyelni, ezért heves mozdulatai közben kipotyognak kezéből a tárgyak, vagy mindenhonnan leveri ezeket, ami persze erőteljes humorforrás, miközben Csankó érzékelteti, hogy egyébként nem akárkiről, fajsúlyos emberről van szó. Kolnai Kovács Gergely hiteles ma született báránynak, naiv, jóravaló férjnek, de legvégül kimutatja a foga fehérjét. Szina Kinga a címszereplő, Christine Vole-ként, a feleségként, a méltán híressé vált Billy Wilder filmből Marlene Dietrick legendássá vált figuráját kölcsönzi magának. Megmutat egy agyafúrt, sátánian kétszínű nőt, aki szerelme, boldogulása érdekében bármire képes, de amikor őt is rútul átejtik, képtelen türtőztetni magát. Ungvári István a buzgómócsing, hiú, enyhén dilettáns ügyész. Maszlay István az abszolút igazságot szolgáltatni akaró, már-már bölcs bíró. Nagyothalló, sipítva, hadarva beszélő, minden lében kanál, elfogult házvezetőnőként Mézes Violetta parádézik és méltán nyíltszíni tapsot kap. Nem egészen értem, hogy a meghajlásnál miért nincs ott, ahogy a többi tanú sem, pedig jó karaktereket teremtenek.

Győri Nemzeti Színház

Simon Kornél, aki színészként kezdett, fokozatosan bebizonyítja, hogy rendezőként is megállja a helyét. A tavalyi évad végén a Karinthy Színházban színpadra állított Tanár úr kérem is figyelmemre méltó. A Vád tanúja, Papp Janó és Czechmeister László korhű díszletivel, ugyancsak Papp szintén korhű jelmezeivel, élvezetes előadás. Méltán kapott kiadós tapsot a publikumtól.

Vizuális orgia az Orient expresszen

A Gyilkosság az Orient expresszen az első pillanattól kezdve azt a benyomást kelti, hogy Kenneth Branagh csinált magának egy nagyszabású filmet, hogy eljátszhassa Agatha Christie zseniális detektívét, Hercule Poirot-t. Más értelme nem nagyon volt ennek az adaptációnak, hacsak az nem, hogy nagy sztárokat láthatunk benne szokatlan külsővel.

Nem lenne fair a kritika, ha nem szögeznénk le már rögtön az elején, hogy van egy olyan hiányossága a Magyarországon bemutatásra kerülő filmnek, amelyről Kenneth Branagh abszolút nem tehet, viszont minden igyekezetünk ellenére nehéz tőle elvonatkoztatni: az idegesítő magyar szinkron. Igaz, a szinkron egyébként is általában ront a filmeken (a kevés kivétel között például a Bud Spencer – Terence Hill filmek és hasonló kaliberű alkotások említhetők), de néha egészen tönkre is teheti az élményt. Ez utóbbi kategóriába tartoznak azok a filmek, ahol a karakterek különböző anyanyelvűek, ezért az akcentusokat is igyekeztek visszaadni a szinkronstúdióban, és nem vígjátékról van szó.

Abban a pillanatban, amikor az első jelenetében Kenneth Branagh raccsolva megszólal magyarul (ami a belga nyomozó francia anyanyelvére hivatott utalni), már sokkal rosszabb helyzetből indul a film.

És ehhez jött még hozzá Willem Dafoe németes akcentusa, amely szintén büntetés a nézőnek. Fontos leszögezni, hogy erről abszolút nem a szinkronszínészek tehetnek, annál is inkább, mert az összeválogatásukra egyébként nem lehet panasz.

Michelle Pfeiffer kulcsszerepet kapott a filmben. Forrás: Fórum Hungary

A másik nehézség a filmmel kapcsolatban az, hogy nehéz túllendülni azon a Poirot-képen, amely az ember elméjében a könyvek, esetleg a korábbi tévé- vagy filmadaptációk alapján él. Jómagam, ha Hercule Poirot-ra gondolok, David Suchet arcát látom magam előtt, és ehhez képest

Branagh kék szemű, átlagos testalkatú Poirot-ja, akinek arcszőrzete emellett egy spanyol lovagot idéz, borzasztóan szokatlan volt.

De ezzel alapvetően nem lett volna baj, hiszen ez a Poirot viselkedésében is más volt: kicsit olyan, mintha James Bonddal keresztezték volna.

Sem ez a némiképp újragondolt Poirot, sem a film többi része – köztük a rengeteg sztár – nem adott magyarázatot arra, hogy miért is volt szükség erre az újabb filmadaptációra (1974-ben készült egy nagy sikert arató, több Oscarra jelölt alkotás a számos tévés verzió mellett). Persze, nagyon érdekes sztorija van az 1930-as években játszódó regénynek, de ez a film nem sokat adott ehhez hozzá. Sőt, a színészek inkább csak elvonták róla a figyelmet, mert nézőként inkább azon csodálkozunk, hogy nahát, ez itt Judi Dench ez meg Penélope Cruz, ahelyett, hogy a karaktereikre figyeljünk.

Azon kívül, hogy kétségtelenül jót tesz a marketingnek, semmi nem indokolta, hogy Branagh ennyi sztárt pakoljon a filmbe.

(Bár Johnny Depp lassan annyi rossz filmet vállal, hogy inkább elrettenteni és nem vonzani lehet vele a nézőket.) Az Andrenyi grófként látható Szergej Polunyin például azért szerepel benne, mert a balett fenegyerekként emlegetett balettsztár a filmben is egy balhés balettsztárt játszik, de nagyon kevés jelenete van, és azok nagy része is elképesztően bizarr.

Johnny Depp sötét titkokat rejteget a filmben. Forrás: Fórum Hungary

De nem csak a szereposztás tekintetében tűnt mesterkéltnek a film.

Az egész alkotás bántóan mű, hiába a rengeteg odafigyelés a hiteles részletekre.

Isztambultól kezdve, ahonnan az Orient expressz elindul a vonat ablakára rakódott jégrétegen és a hófödte hegyvidéki tájakon át Poirot bajuszáig semmi sem hat igazinak. Egyébként még ezzel sem lenne feltétlenül baj, hiszen vannak olyan rendezők, akik pontosan ezzel az eszközzel képesek sajátságos képi világot teremteni, itt azonban ez inkább csak művi hatás maradt meg, pedig digitális kamerák helyett direkt igazi filmet használt Branagh és az operatőr, Haris Zambarloukos.

A rendező egy werkfilmben arról beszélt, hogy ezzel akarta élesebbé, gazdagabbá és színesebbé tenni a filmet, hogy a néző úgy érezze, mintha valóban benne lenne. Lehet, hogy velem van a baj, de nálam Kenneth Branagh metszően kék szeme, a Daisy Ridley száján rosszul felkent rúzs, és az összes többi részlet inkább az ellenkező hatást érte el, így végső soron a film erényei azok, amelyeket Agatha Christie történetének köszönhet.

Brit sztárokban nincs hiány – Daisy Ridley, Olivia Colman és Judi Dench

Az izgalmas, fordulatos sztorit ugyanis elég jól sikerült adaptálni a forgatókönyvben – bár maradtak kidolgozatlan karakterek -, amikor pedig megpróbálták felturbózni a történetet, azt inkább hagyjuk. Kenneth Branagh ugyanis mintha a nagyszabású díszletekkel és a rengeteg külső felvétellel próbálta volna sulykolni a nézőben, hogy márpedig ez film, és nem színház vagy tévé, de ezekkel a forgatókönyvbe erőltetett jelentekkel megint más hatást ért el, és a mesterkéltségre pakolt rá egy jó nagy lapáttal. De összességében a Gyilkosság az Orient expresszen mindezek ellenére is tud szórakoztató lenni (persze főképp azoknak, akik nem olvasták még a regényt, nem láttak más adaptációt, esetleg rossz a memóriájuk) viszont emlékezetes nemigen marad.

50 év után először mutatnak be új Agatha Christie-darabot Londonban

0

Különleges környezetben mutatják be ősszel A vád tanúja című színdarabot Londonban, ráadásul az 1960-as évek óta ez lesz az első igazán nagyszabású új produkció a brit fővárosban, amely Agatha Christie egyik művéből készül.

Agatha Christie
Forrás: Wikimedia Commons

A darabot Lucy Bailey rendezi, a hivatalos bemutató október 23-án lesz, a régi városházán. A szereposztás egyelőre nem ismert.

A vád tanúja volt Agatha Christie egyik személyes kedvence.

Az eredetileg Traitor Hands címmel 1925-ben megjelent novella főszereplője Leonard Vole, akit azzal vádolnak, hogy megölt egy idős özvegyasszonyt a vagyonáért. A férfinak egyedül a felesége szolgáltathatna alibit, a nő azonban – mindenki megdöbbenésére – a házastársa ellen vall.

A történetet 1957-ben Billy Wilder rendezésében, Marlene Dietrichhel az egyik főszerepben filmre vitték.

Agatha Christie dédunokája a színházi bemutatóval kapcsolatban azt mondta,

igazán izgalmas figyelemmel kísérni a dédnagyanyja egyik legjobb művéből készülő innovatív darab előkészületeit.

Lucy Bailey nevéhez emlékezetes produkciók fűződnek Londonban, 2006-ban a Shakespeare’s Globe színházban állította színpadra a drámaíró Titus Andronicus című művét, a realisztikus ábrázolás azonban

több nézőt is annyira megviselt, hogy rosszul lett, vagy elájult.

Agatha Christie művei továbbra is nagyon népszerűek. A londoni West Enden például 1952 óta megszakítás nélkül játsszák Az egérfogót. A BBC pedig tavaly nyáron jelentette be, hogy az írónő újabb hét művét filmesíti meg.

MTI/FüHü

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!