De miért tette ki e kálváriának egyik leghűségesebb emberét a magyar miniszterelnök, ha amúgy is tudta, hogy bukás lesz a vége? A magyarázat legalább olyan kézenfekvő, mint amilyen embertelen. Azért, mert látványos módon tovább akarta vívni harcát Brüsszellel, s kellett neki egy újabb cirkusz, hogy bizonyítsa: nem adja fel küzdelem nélkül, s ha valahogy mégsem jönne össze a konfliktus, akkor maga teremt okot, hogy azt senki se kerülhesse el.
Orbán Viktor tudta, hogy Trócsányi László az egyik leggyengébb jelölt, akit a biztosi pozícióra jelölhet; bukása egy pillanatra sem lehetett kétséges. Sokan felhívták rá a figyelmet, hogy a volt igazságügyminiszter ₋ és perszer Orbán ₋ nevéhez olyan vállalhatatlan dolgok fűződnek, mint:
- az illiberális rendszert megalapozó számos törvény megalkotása;
- a hajléktalanok és a menekültek, illetve a nekik segélyt nyújtók kriminalilázása;
- a moszkvai érdekekhez igazodó, Európával szembemenő Paks II. szerződés kidolgozása;
- menedékjog a bűnözőként körözött macedón Nikola Gruevskinek;
- két orosz fegyvercsempész átjátszása Moszkva kezére.
Ezek sorában nyilvánvalóan csak alig valamivel több, mint jelentéktelen ráadás volt ügyvédi irodájának gyanús ügyletei. Pusztán morális szempontból nézve természetesen ezek is vállalhatatlanok, különösen nyugati szemmel nézve, de valódi politikai súlya a felsoroltaknak volt. És csöndben, az ügyvédi irodának juttatott fideszes előjogok emlegetése mellett mindenki tudta Trócsányi meghallgatása előtt és után, hogy az orosz-Fidesz kapcsolatnak van igazán jelentősége. Méghozzá elsősorban az Európai Unió biztonsága szempontjából.
Van némi igazság abban, hogy Trócsányi bizonyos értelemben áldozat. Orbán személyes áldozata. Különösen világosan látszik ez abból, ahogy a román biztosjelölttel állították egy pellengérre. Ezt a Fideszen kívül persze mindenki elfogadta, mert Orbánt és a magyar kormányt akarták büntetni ₋ mindazonáltal volt ebben az egészben egy szemernyi rossz érzés. Trócsányit ugyanis mindenki olyan művelt úriembernek tekintette, aki számtalan ok ₋ feltehetően jellemgyengeség, az autonómiaigény teljes hiánya miatt is ₋ rossz társaságba keveredett és készségesen vált Orbán bábjává.
Miközben felmosták vele Brüsszel összes padlóját, sokan érzékeltették ₋ főként a Néppártban ₋, hogy a meghurcoltatás nem neki, hanem Orbánnak és a Fidesznek szól.
Nem így a román jelölt, akit személyesen sem igen kedveltek ₋ méghozzá igen széles körben. Ott is pártját, a román szocialistákat akarták büntetni, de a nevéhez fűződő korrupciós ügyek ₋ beleértve a minisztersége alatt lezajlott képtelen, mégis valós visszaéléseket ₋ teljességgel védhetetlenné tették. Nagyobb arányban bukott el a jogi bizottság meghallgatásán, mint Trócsányi, pedig nála biztonsági szempontok egyáltalán nem merültek fel.
De miért tette ki ennek a kálváriának egyik leghűségesebb emberét a magyar miniszterelnök, ha amúgy is tudta, hogy bukás lesz a vége? A magyarázat legalább olyan kézenfekvő, mint amilyen embertelen. Azért, mert látványos módon tovább akarta vívni harcát Brüsszellel, s kellett neki egy újabb cirkusz, hogy bizonyítsa: nem adja fel küzdelem nélkül, s ha valahogy mégsem jönne össze a konfliktus, akkor maga teremt okot, hogy azt senki se kerülhesse el.
Hogy erre ráment nem csak egy ember, hanem a teljes fideszes parlamenti csoport reputációja ₋ ha mára maradt volna abból még egyáltalán valami ₋, hogy Trócsányin kívül minden egyes fideszesben nem csak tisztességtelen anyagi ügyletek szereplőjét látják, sőt „orosz ügynököt”, ez a jelek szerint nem volt Orbán számára szempont.
Van még öt év, amit Trócsányi Brüsszelben tölthet. Öt év egy olyan közegben, mely nem csak megvádolta, de bűnösnek is találta. Nem lesz egyszerű együtt élnie ezzel az örökséggel.
Ara-Kovács Attila
