Bréking (fék)nyúz, 2019. február 13. – Tudósítás a másik valóságból

0
60
MTA
A Magyar Tudományos Akadémia székháza. Fotó: MTVA/Bizományosi: Jászai Csaba

A PestiSrácok-ból megtudhatjuk, hogy itt az ideje elbúcsúzni a posztszovjet MTA-tól! A 888-bol kiderül, hogy az ellenzéki pártok pontosan ismerik a helyzetet, csak még mindig nem értik, hogy miért nem kérnek belőlük az emberek. A Magyar Hírlap elmagyarázza, hogy a „populisták” az önpusztító liberális demokráciát kénytelenek örök nyugalomra helyezni

Itt az ideje elbúcsúzni a posztszovjet MTA-tól!

A Magyar Tudományos Akadémia lassú átszervezése ugyan megindult a rendszerváltáskor, azonban az intézmény mind a mai napig nem szabadult meg az 1949-es, szovjet típusú szerkezettől. Azóta az MTA állam az államban. Ennek a rendkívül centralizált és bürokratikus rendszernek a lebontására már történtek kísérletek, de általában belső ellenállás miatt meg is buktak.

Az MTA tagjai egymás között osztogatják a pályázati pénzeket. Az egyik bírálja a másikét, a másik az egyikét és mindkettő nyer. Feltehetjük a kérdést: lehet-e akadémikus, akinek nincs saját kutatási eredménye, soha nem volt témavezetője egyetlen témának sem, a jelöléskor szakmai vezetőjének a kutatásait tüntette föl saját eredménynek. Nincs is az adott témában saját publikációja. A válasz: lehet, ha az adott tudományos osztály tagjai a fent említett módokon le vannak kötelezve.

Persze az örök kedvencünk az MTA Filozófiai Kutatóintézete marad, amelyről a Magyar Nemzet még 2010-11-ben írta meg, hogy összesen 400 millió forintot fizettek ki olyan marxista, lukácsista tanulmányok írására, amelyeket szerzőik (leginkább az átkosban) már jórészt kidolgoztak, és amúgy sem érthető, hogy miért kéne pályázati úton támogatni az érintettek tudományos életművének és oktatói tevékenységének alapját képező, amúgy igencsak meghaladott gondolatok leírását. Akkor a kedvezményezettek, köztük Heller Ágnes, Gábor György vagy éppen Vajda Mihály antiszemitizmust kiáltottak, de a helyzet csak nagyon lassan változik, hiszen a PestiSrácok.hu tavaly nyáron írta meg, hogy az MTA Filozófiai Intézetében még mindig marxista szeánszok folynak állami pénzen: Heller Ágnes, Vajda Mihály és Krausz Tamás szónokolt ugyanis 1968-ról. (PestiSrácok: Alapfokú történelemlecke akadémikusoknak – Itt az ideje elbúcsúzni a posztszovjet MTA-tól!)

A mai ellenzéknek semmilyen ajánlata nincs Magyarország számára

Ha majd évtizedek múlva visszatekintünk a 2010 és 2020 közötti közéletre, első észrevételünk alighanem az ellenzéki pártok hihetetlen formahanyatlása lesz. Amikor azt a rettenetes mondatot leírjuk, hogy vissza nekünk Lendvai Ildikót, Kovács Lászlót és az öreg bolsevikokat, abban minden benne van. A minden hájjal megkent, több évtizedes pártmunkában megedzett elvtársakat nemhogy a harmadik, sokkal inkább a tizedik vonal váltotta fel. Elegendő csak Tóth Bertalanra, Fekete-Győr Andrásra és Sneider Tamásra gondolni, akiknek politikai nanométerrel segítették a világra kerülésüket a sorozatgyártáskor.

Orbán Viktor azért olyan sikeres, mert ezeknek az embereknek semmilyen ajánlatuk nincs Magyarország számára. És persze azért, mert neki akad bőséggel. A magyar közéletben hosszú évek óta a következő zajlik: az ellenzék megragad valamilyen ügyet, igyekszik azt a kilencvenes években megszokott módon a szétforgácsolódott, de még működő hálózatával szétteríti, aztán amikor a magyar társadalom nem vevő rá, megsértődik. Nem veszik észre, hogy a saját témáik nem esnek egybe a magyar emberek témáival. Amit ők égbekiáltó botrányként érzékelnek, az valójában egy szűk értelmiségi csoporton kívül senkit nem érdekel az országban. Az ellenzék szimfonikus zenekarból falusi malacbandává silányult, de egytől egyig úgy érzik, hogy ők a világ legnagyszerűbb zenészei, akik minden hangszeren játszanak. (888: A malacbanda végnapjai)

Kik a sírásók – és miért?

Liberális értelmiségiek, köztük Anne Applebaum, Heller Ágnes, Konrád György, Adam Michnik és Bernard-Henri Lévy fogalmazásában kiáltványt jelentettek meg a Libération francia napilapban. A címe: Európa veszélyben van.

Sokat mondó elszólás, hogy a kiált­vány aláírói az egyik helyen Európa „sírásóiként” aposztrofálják a populistákat. Talán valóban sírásók, de ebbéli tevékenységük során csupán az önmagát elpusztító liberális demokráciát kénytelenek kellő tisztelettel örök nyugalomra helyezni. Ha ugyanis egy uralkodó létberendezkedést szellemileg megalapozó létértelmezési rendszer legjelesebb képviselőitől az egyébként valóban súlyos válság elemzését tekintve intellektuálisan csak ennyire futja, mint amit ebből a kiáltványból látunk, akkor ehhez már nincs mit hozzátennünk. (Magyar Hírlap: Európa sírásói)

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..