Kezdőlap Szerzők Írta Stephen Elekes

Stephen Elekes

39 CIKKEK 0 HOZZÁSZÓLÁS

A kötelezettség betartása

Stephen Elekes
-
0
A kötelezettség betartása

Talán sohasem volt annyira megosztott az amerikai politika, benne a két nagy párt (demokrata vs. republikánus), és a köztük feszülő mély ellentét (és ellenségeskedés), mint az Trump elnök megválasztása óta tapasztalható.

A mindig liberálisabbnak, megértőbbnek, szociálisan érzékenyebbnek mutatkozó és annak elkönyvelt demokraták mintha megváltoztak volna, és mást sem akarnának, mint ellehetetleníteni az elnököt. Erre pedig szinte mindennap találnak valami okot, alkalmat, ellentétben az elmúlt évtizedekkel, amikor csak az elnökválasztás évében (négyévenként) lendültek bele maguk fényezésébe, no meg az ellenfél szapulásába.

A telekommunikáció is megváltozott

A demokraták kisajátították a CNN-t, amit a magyar média csak nem akar észrevenni, hiszen állandóan erre a magán-tv-társaságra hivatkoznak, onnan veszik a Trumpot „bíráló” amerikai híreket. Emlékeztetőül. A CNN nemzetközi változatát, a CNN International-t 1985-ben alapította Ted Turner (Jane Fonda későbbi férje 1991-2001), abból a megfontolásból, hogy a hazáján (USA) kívül élő, utazó, nyaraló, stb. amerikaiakhoz anyanyelvükön naponta jussanak el elsősorban a hazai hírek, sportesemények. Erre a jó minőségű szállodai kábeltévék bizonyultak a legmegfelelőbbnek. Ezért is lett a neve „Kábeltévé Hír Hálózat” (Cable News Network = CNN).

1991-ben az Öböl-háború idején vált világszerte ismertté ez a tévé-csatorna, mely helyszíni adásaival vált valóban népszerűvé. Aztán a világeseményekről elsőként és egyenes adásban jelentkező hírcsatorna lassan elveszítette vonzerejét: a helyszínről jelentkezésben rejlő hitelességet és gyorsaságot. Például napjainkban egyáltalán nem számol be a kelet-ukrajnai állapotokról, az ott folyó harcokról. Helyette Trump elnök megnyilatkozásaira reagál igen behemót módon naponta akár többször is. Egy belpolitikai hír televízió lett, ráadásul a demokrata párt szócsöve.

A konzervatívok (republikánusok) pedig – a szinte csak Amerikában fogható, legnézettebb hírcsatorna, a Fox News Channel mellett tették le a voksot. A tv-állomás a jelszavakra koncentrált, amivel nézőit próbálta magához csábítani. Ilyen volt a „Fair and Balanced” (Fair és kiegyensúlyozott), majd a „Most Watched. Most Trusted” (A legtöbbet nézett és legmegbízhatóbb), ill. a „We report. You decide.” (Mi tudósítunk, Ön dönt) szlogen.

Az iraki háború idején, ill. az azt követő elnökválasztások idején a csatorna meglehetősen kritikus volt Bill Clinton-nal és Obama-val szemben, ugyanakkor George W. Bush-t pozitívan állította be. Ma is hasonló a helyzet Donald Trump megítélésével.

Trump elnök egyik legelszántabb politikai bírálója a magyar származású milliárdos, George Soros

A közismert filantróp (= emberbarát, aki jótékonykodással segít embertársain) a nemes célok mellett rengeteget költ, és költött a demokrata párti jelöltek támogatására.  2012-ben egymillió dollárt adott a „Super PAC” nevű lobby-csoportnak Obama elnök újraválasztására. 2013-ban 25 ezer dollárral támogatta Hillary Clintont, majd 2015-ben még egymilliót adott a női elnökjelöltnek. A választási hajrában pedig még 8,5 millió dollárral segítette Hillary elnökké választását.

Természetes, hogy ezzel nem lopta be magát az ugyancsak milliárdos jelenlegi amerikai elnök szívébe. Viszont, mindketten amerikaiak, és az amerikai értékeket (a demokrácia alapját, az alkotmányt, a fékek és egyensúlyok elvét, stb.) szem előtt tartva, azt mindketten betartják. Például egy amerikai egyetem elűzése Soros szülőföldjéről, érthetetlen (és megdöbbentő) a tengerentúlról nézve. Mike Pompeo külügyminiszter mostani (kelet-)európai útja új alapokra akarja helyezni azt, amit a demokraták „elrontottak”. Például Obama alatt semmibe vették a szélsőjobboldali, nacionalista magyar miniszterelnököt. Miközben a budapesti amerikai nagykövetség ügyvivője nevetségessé tette azokat a magyar hivatalnokokat, akik megpróbálták eltussolni a már akkor meglévő korrupciós ügyeket, amikről a Magyarországon működő amerikai cégek jelentettek hazájuk nagykövetségének.

Tavaly aztán Trump elnök egy régi barátját, a 80 éves ékszermágnás David Cornstein-t, jelölte ki budapesti nagykövetnek azzal a feladattal, hogy új kapcsolatot építsen ki Orbán Viktorral. Cornstein már bemutatkozásakor közölte, hogy nyilvánosan nem fogja kritizálni a magyar miniszterelnököt.

A kötelezettségek betartása azonban prioritás

A Trump kormány azt is jelezte, hogy új megközelítést kíván alkalmazni: az eddigi (demokrata) bírálatok és a helyi politikai vezetés figyelmen kívül hagyása helyett, a kötelezettségek betartásának akar prioritást adni. Különben a budapesti kormánnyal ugyanez, a „kötelezettségek be-nem-tartása” a fő problémája az EU-nak is.

Orbán tettei és szavai migráns ügyben, a „keresztény kultúra” elleni fenyegetettség hangoztatása, valamint a kerítés építés az országhatáron, Donald Trump-hoz hasonló retorikát képvisel, amihez az amerikai külügy hozzáteszi (és kiemeli): a kötelezettségek betartása a legfontosabb a térségben növekvő orosz és kínai befolyással szemben.

Nem véletlenül mondta az amerikai külügyminiszter a Szíjjártóval közösen tartott budapesti sajtóértekezletén, hogy „ha nem vagyunk itt, akkor mások fognak megjelenni”

Az USA-t és kormányát, no meg az amerikai külügyet továbbra is Moszkva európai befolyása aggasztja, annak ellenére, hogy Trump elnök állandóan dicséri Putyint. Az EU-tagállam és NATO-tag Magyarország miniszterelnökének baráti kapcsolata az orosz elnökhöz sokak szerint Budapestet kiszolgáltathatja és Moszkva kémkedésre használhatja fel, ami aztán sok minden másban befolyásolhatja Európát.

Nem értik, a magyar kormány miért akarja befolyásolni a médiát és ügyészséget

Washingtonból a Trump kormány ugyancsak értetlenül szemléli, hogy Budapest miért akarja befolyásolni a médiát és ügyészséget, miért akar rá nyomást gyakorolni. Hogyan lehet azért börtönre ítélni bárkit, mert máson pl. egy (illegális) menekülten, akar segíteni? Pont most, amikor Mike Pompeo külügyminiszter kelet-európai látogatása a Vasfüggöny lebontásának 30. évfordulójával esik egybe. Arra kellene emlékezni, ami a szabadság és a szuverenitás jelképe, amikor a rab népek a nyugati demokráciát választották, amitől 40 éven keresztül aknazárral és szögesdróttal voltak elzárva, és idén 30 éve hirdették meg, hogy csatlakoznak a NATO-hoz és az Európai Unióhoz.  Mindezt annak az amerikai külügyminiszternek a villámlátogatása teszi emlékezetessé, aki a legrégebbi és leghíresebb amerikai katonai akadémián, a West Point-on végzett, és mint az US Army tisztje Nyugat-Németországban szolgált a Vasfüggöny idején.

A zaccos kávé jelenség

Stephen Elekes
-
0
A zaccos kávé jelenség

A Független Hírügynökség (fuhu.hu) főszerkesztője keresett meg, hogy olvasta blogomat és örülne, ha Horthyról írt (hatrészes) írásomat, blogbejegyzésemet, közreadhatná, mert érdekesnek találja. Sőt, még azt is hozzátette, hogy a függetlenség jegyében direkt kívánatos minél több szempontot ismertetni, bemutatni. Ezzel a megjegyzéssel nem tudtok mit kezdeni, legfeljebb magyarázatként „arts poetica”-mat közreadni. Mesterem Ekecs Géza (Cseke László) volt, akitől megtanultam a jelzők nélküli újságírást, méghozzá olyan köznyelven, amit „Mari néni is megért”. Majd a hallgatóra (olvasóra) bízni annak eldöntését, hogy abból mit tart számára fontosnak, érdekesnek. Még valami! Ne az igazságot (mely szubjektív), hanem a valóságot (ami objektív) közvetítsük, elvégre hírközlők vagyunk.

.
Különben ez volt a SZER (Szabad Európa Rádió = RFE – Radio Free Europe) sikerének titka. Magam részéről ezt még két rádióállomás műsorának figyelésével egészítettem ki: a BBC World News és az AFN (American Forces Network). Az AFN valójában az amerikai fiatalsághoz szólt és szól, hiszen hallgatósága a világ minden táján állomásozó amerikai katonák. (Lásd „Good Morning Vietnam”) A BBC titka viszont a valóban pártatlan hírközlés, amiben nagy gyakorlatuk van. Az egykori birodalom valamennyi (angolul beszélő, értő) tagját el kell érni és tájékoztatni például egy indiai-pakisztáni háború idején, anélkül, hogy bárki is részrehajlást, elfogultságot észlelne. No, erre képtelen a magyar hírszolgáltatás (és a hazai gondolkodás). Lásd Churchill híres beszédét Singapore elestekor 1942-ben, és a magyar híradásokat a szovjet frontról egészen 1945-ig. Amikor a magyar hírközlők jelentették, hogy „csapataink rendületlenül törnek előre, de taktikai okokból átmenetileg 200 km-t ki kellett üríteni.” A pártállami propaganda ennél finomabban követte a valóságot, amikor csak féligazságokat közölt, azt, amit az érdeke megkívánt. Lásd Bajcsy Zsilinszky Endre élete, akiből valóságos bátor kommunistát csináltak 1945 után, mivel fegyverrel állt ellen az őt elvinni készülő Gestapo embereinek, majd a nyilasok kivégezték.
Arról már mélyen hallgatott a pártállami propaganda, és a mai „baloldal”, hogy 1910-ben a Békéscsabán élő család nézeteltérésbe keveredett Áchim L. Andrással, a Magyarországi Parasztpártot megalapító politikussal, akit Bajcsy-Zsilinszky Endre és testvére, Zsilinszky Gábor, Áchim lakásába behatolva, egy verekedéssé fajult szóváltás közben két pisztolylövéssel halálosan megsebesített. Az esetet önvédelemnek minősítették, a bíróság felmentette.

Az I. világháború után Bajcsy-Zsilinszky az ellenforradalmi szervezkedések középpontjába került és 1918-ban tevékenyen részt vett a Magyar Országos Véderő Egylet (MOVE) megalapításában, emiatt később Bécsbe kényszerült emigrálni. A Tanácsköztársaság idején elfogták, de megszökött és Szegedre menekült. Itt publicisztikáival segítette a keresztény nemzeti gondolatot. Támogatását élvezték a nacionalista erők, valamint a Gömbös Gyula által vezetett néppártiak.

A proletárdiktatúra bukása után Budapesten a Szózat című napilap főmunkatársa, majd főszerkesztője lett.

Ugyancsak a Wikipédiából:

Magyar Nemzeti Függetlenségi Párt
Utolsó vezető Gömbös Gyula
Alapítva 1924. november 13.
Feloszlatva 1928. szeptember eleje
Pártújság Szózat

Ideológia
antikommunizmus, antiliberalizmus, antikapitalizmus
Politikai elhelyezkedés szélsőjobboldal
Parlamenti jelenlét 1926 – 1928
A Magyar Nemzeti Függetlenségi Párt (MNFP), vagy rövidebb nevén Fajvédő Párt egy szélsőjobboldali magyarországi párt volt. Önmagát „fajvédő pártként” definiálta és a kortársak is így nevezték.
A Magyar Nemzeti Függetlenségi Párt egyik prominens tagja volt az annak ideológiai alapját adó Fajvédő kiáltvány (1924) szövegezője, Bajcsy-Zsilinszky Endre is.

Ez jutott eszembe, amikor blogbejegyzésem kiegészítéseként olvastam a fuhu.hu.-n „A korszak arca” című „pontosítást”.

Eleve meglepett, hogy a „Horthy korszak 1938-1945 – a Magyar Királyság megszűnése” című hatrészes értekezésemet két, (sokkal előbbi!) 1920-as, történelmi eseménnyel kívánta „pontosítani” a szerző. Arról nem is szólva, hogy írásom a Holokauszt 70. évfordulójára készült (1944-2014), amire később még visszatérek.

Lássuk a „pontosításra” kiragadott két példát 1920-ból. A Népszava két bátor újságírójának (Somogyi Béla és Bacsó Béla) brutális meggyilkolása, valamint a numerus clausus elfogadása.

„…..lehet, hogy Horthy maga személyesen nem vett részt a kegyetlenkedésekben, gyilkosságokban. Sőt, biztos: de nem csak tudott róluk, hanem irányította is őket, mint a Somogyi-Bacsó gyilkosság esetében láthattuk is….” – ezek a sorok a féligazságokra alapuló pártállami propagandára emlékeztetnek. Maga a brutális gyilkosság tény. Azt az akkori budapesti rendőrség könnyűszerrel és hamar felderítette. A felháborodás nagy volt, a korabeli lapok szerint Horthy is megdöbbent. És, ez nem képmutatás! Hiszen Ostenburg és társai gaztette (1920. február 17.) veszélybe sodorhatták a 12 nap múlva (március 01.) esedékes kormányzóválasztást. Ezt a körülményt kifelejtette a „pontosító” cikk. Pedig feljegyzések, jegyzőkönyvek vannak arról a kihallgatásról, amire Horthy a különítményeseket hívta felelőtlen tettük miatt.

A pontosítás részeként szívesen olvastam volna a Vízművek területén állott emlékmű, valamint az utcanevek rendszerváltás utáni sorsáról.

Apropó, Ostenburg. A pártállami propaganda (és a mai „baloldali” történetírás) elfelejti megemlíteni ennek a különítményesnek későbbi tetteit. Például, hogy személyéhez fűződik a ma is oly büszkén emlegetett és viselt Sopron „a leghűségesebb város” (Civitas fidelissima) elnevezés. A Tanácsköztársaság bukása után Ostenburg lett Sopron csendőrparancsnoka. Trianon (1920. június 04) után egy évvel, 1921. augusztus 28-án, pedig megtagadta Sopron kiürítését, ezzel lehetőséget teremtve arra, hogy a város végül Magyarország része maradhasson. A csendőrszázadainak segítségével a nyugat-magyarországi felkelés eredményeképp jött létre 1921. november 4-én a rövid életű Lajtabánság. A második királypuccs alkalmával (1921. okt. 20–23.) különítményével Sopronban állomásozott. IV. Károly királyhoz csatlakozott, aki Sopronban ezredessé nevezte ki. A „gárda vadászezred” elnevezést IV. Károly adományozta a csendőrzászlóaljnak 1921. október 21-én. A budaörsi csata után rövid ideig fogságban volt, majd 1921. október 25-én amnesztiában részesült.

Hasonlóan nem teljeskörű a numerus clausus bemutatása. A fejléc illusztrációban is jól olvasható, hogy a diszkrimináló törvény 1920. szeptember 24-én lépett életbe. Megint kimaradt egy (fontos) dátum: 1920. június 04., azaz „Trianon”, melyre szinte azonnali válasz volt a kor szellemére jellemző „szegedi gondolat” megtestesítője: a numerus clausus.

Egyszerűen nem igaz az az állítás, hogy „…A történelemtudomány Európa első zsidótörvényének nevezi a numerus clausust…”

Karsai László definíciója sokkal helytállóbb, miszerint „…ez volt az első világháború utáni Európa első antiszemita törvénye…” – (Beszélő 2007. március, Évfolyam 12, Szám 3 » Befejezetlen múlt) majd ugyanott: „…nem Horthy kezdeményezte a numerus clausus törvény beterjesztését, legfeljebb jóváhagyólag tudomásul vette…”

Érdemes megnézni (a neten is megtalálható!): kik szavazták meg a (magyar) numerus clausust? Az országgyűlési jegyzőkönyv szerint a parlamenti vita valóban „zsidózásba” torkollott. A szavazáson azonban pl. nem vett részt Gömbös Gyula, mert a törvény szövegét „gyengének” tartotta, mivel az egyértelműen nem nevezte meg a „zsidókat”. Ugyanakkor a törvényt megszavazók között két képviselőt is találtam (későbbi budapesti főpolgármesterek), akik a szavazás után 25 évvel (1945), mint „zsidómentők” vonultak be a főváros történetébe. Mintegy bizonyíték, hogy a Holokauszt nem egyenes következménye a numerus clausus-nak.

Már csak azért sem, mert a 30-as években járhatott egyetemre Radnóti (Szeged) és Ságvári (Debrecen) is. Sőt, Ságvári 1935-ben a Magyar Izraeliták Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Egyesületének keretében létrehozott Haladó Diákok Pártja (HDP) egyik vezetője lett. 1936-ban az államtudományok doktorává avatták.

Amiről viszont nemcsak a pártállami propaganda, de a magyar történetírás is hallgat, az a hírig. Trianont követően az izraelita vallású diákokat társaik nem engedték vizsgázni, pontosabban agyba-főbe verték a vizsgára várót, és így akadályozták meg tanulmányai befejezését.

Jellemző a velünk élő a pártállami propagandára, hogy az 1942-ben történt újvidéki vérengzés említésekor még ma is elhallgatják, hogy az összes hadviselő fél közül egyedül Magyarország, személy szerint Szombathelyi Ferenc vezérezredes, a Honvéd Vezérkar főnöke rendelt el saját hadseregének egységei ellen lakossággal szemben elkövetett atrocitások miatt vizsgálatot.

Ugyancsak nem ildomos idézni a Petőfi körben 1956-ban (talán Háy Gyulától származó, és) elhangzott megállapítást, miszerint „Rákosi több kommunistát végeztetett ki, mint Horthy egész kormányzósága alatt”. És nem ildomos emlékezni az 1993. szeptember 04.-i Horthy újratemetésre, ahol (kissé viccesen) azt figyelték, hogy ki vesz részt rajta hivatalosan, és ki magánemberként. Mindenesetre akkor valami konccenzus volt a parlamenti pártok között. (vajon mára hova tűnt?)

Az akkori Magyar Hírlap szerint Horthy Miklós újratemetésének előestéjén „a zuhogó eső ellenére több mint ezer ember” vett részt a Vérmezőn a Demokratikus Charta rendezvényén. A szervezők szerint ez nem ellen-újratemetés, csupán végső búcsú a Horthy-korszaktól.

Konrád György író, a szervezet szóvivője így fogalmazott: „Szabad akaratunkból veszünk búcsút a rendszertől, amely egymillió embert küldött a halálba.”

A kenderesi újratemetésen mintegy 50.000 fő vett részt, hány volt közülük a Főkormányzó híve, tisztelője és hány a „kíváncsiskodó”, nem tudni. Mindenesetre az arány 1.000 vs. 50.000 jól mutatja, hogyan érez egy ország, annak népe. Ez mutatkozott meg az 1990-es első szabad választáson is, ahol a piacgazdaságot hirdető és támogató SZDSZ alul maradt a nép-nemzeti MDF-fel szemben, aminek miniszterelnök jelöltje egy horthysta kormánybiztos fia volt (ifj. Antall József).

Mint az elején jeleztem, a Horthy-ról szóló hatrészes értekezésemet a Holokauszt 70. évfordulójára (2014) készítettem. Meggyőződésem, hogy az antiszemitizmus borzasztó mélyen itatja át a magyar lelket. A nagyvilágban sehol sem tapasztaltam azt, amit Magyarországon, hogy bármilyen, egyszerű hétköznapi beszélgetés, társalgás közben szóba ne jöjjön valami „zsidó” téma.

Elárulom, hogy egy lelkem mélyén szunnyadó történet vezetett ennek a hatrészes blogbejegyzésnek (A Horthy korszak 1938-1945 – a Magyar Királyság megszűnése) megírásához.

Szomszédunk, pontosabban Apámék szomszédja, volt Zámbó Laci, akivel még a háború alatt került barátságba, mert hasonló volt a gondolkozásuk. Pártállásról, párttagságról nem esett szó, annyira nem voltak bizalmas kapcsolatban. Történt, hogy Lacit kinevezték háztömbbizalminak. Így az ő feladata lett a házban élő „zsidók” összeszedése és elkísérése a Józsefvárosi pályaudvarra.

Az „út az ismeretlenbe” nevű csapatjáték résztvevői izgultak, hogy időben odaérjenek, nehogy bajuk legyen. Laci pedig nyugtatta őket, hogy nem lesz semmi baj. Bízzanak benne. A kis csapat aztán (gyalog) elindult. Kb. délután hatra értek a Józsefvárosi pu.-ra, ahol közölte az ott szolgáló katonával: „Meghoztam a zsidókat.” Mire a katona: „Maga megőrült? A vonat már rég elment”. „Akkor most mit csináljak?” – kérdezte Laci. „Itt ugyan ne hagyja ezeket! Vigye vissza ahonnan hozta, aztán holnap hozza ide időben!” Laci még kért valami igazolást, elvégre ő volt a háztömbbizalmi. A kis csapat tagjai pedig tudták, hogy többé nem mehetnek vissza lakásaikba.

Laci a háború után a kommunista párt segítségével helyezkedett el, borbély lett a Köztársaság téri Pártházban. Az 1956. október 30-án ott történtek nagyon megviselték. A november 04-i szovjet beavatkozást követően a párt felhívására az elsők között jelentkezett fegyveres karhatalmi rendfenntartásra („pufajkás”). Egy ilyen járőrözés közben érte a halálos lövés Csepelen. A golyó hátulról fúródott belé, tehát nem tűzharcban halt meg. Temetéséről a párt gondoskodott, ahol többen éltették (részben illegális) munkásmozgalmi munkásságát, miközben felesége a koporsóra borulva, zokogva kiabálta: „Mindig mondtam, hogy hagyd a francba a zsidókat! Sosem hallgattál rám!”

A Holokauszt 70. évfordulójára írt hatrészes blogbejegyzésemet ezzel fejeztem be:
Mindezek ismeretében nem lehet, és nem szabad Horthy Miklós kormányzósága utolsó hat évében (1938-44) történtek felelősségét egyetlen személyre hárítani. Persze, így utólag, könnyű okosnak lenni, és megmondani, hogy mit tehetett volna. Itt érzem a történészek felelősségét, ill. felelőtlenségét, akik mai ésszel, és a történelmi anyag teljes ismeretében próbálják elmagyarázni a 70-75 évvel ezelőtti események összefüggéseit, mozgatórugóit.

Azzal vádolják Horthyt, hogy nem csinált semmit a náci megszállás és a vidéki deportálások ellen. Ez a vélekedés valójában súlyos önkritika, és egyúttal annak tudatalatti beismerése, hogy a magyar nép „vezér” nélkül, önállótlan, cselekvésképtelen. Ami, valószínűleg a jellegzetes magyar mentalitásból fakad, miszerint mindig kell valaki vagy valami, amire, akire a felelősséget hárítani lehet. Elvégre, mi – alapjába véve – jók vagyunk, a jelen történései, bűnei pedig eleve megbocsátva, hiszen a Himnuszunkban is benne van:

„Megbűnhődte már e nép,
A múltat s jövendőt!”

A Holokauszt év keretében, és hetven év távlatából Horthy felelőssége eltörpül amellett, amit a magyarság többsége nem tett honfitársai megmenekülése érdekében, még akkor is, ha a nemzettestből való kitaszítás folyamata a Kormányzó hivatali idejére esik.
Nincs nemzeti bűntudat. Sosem volt.

A Horthy korszak I.
A Horthy korszak II.
A Horthy korszak III.
A Horthy korszak IV.
A Horthy korszak V.
A Horthy korszak VI.

Nyári emlék

Stephen Elekes
-
0
Nyári emlék
Az Ifipark akkori vezetője, főrendezője egy Rajnák nevű pali volt, akit a (kékinges) „ifjú-gárdisták” vettek körül. Csak nyakkendőben volt szabad bemenni, … 40 fokos melegben is! A farmernadrág (jeans) tilos volt, aki abban jött, eleve nem engedték be. Az aquincum-i nyári gyakorlaton francia diákok is résztvettek. Búcsúzóúl, amolyan záróbuliként – egyetemi (KISZ) közreműködéssel – a gyakorlat résztvevői elmentek az Ifiparkba. Már ott gubanc volt, hogy a francia diákok nyakkendő nélkül és farmerban jelentek meg, jöttek a bulira. Rajnák már akkor akadékoskodott, de hát nem tehetett semmit, be kellett engedni a „rendbontókat”. Az   „ifjúgárdisták”-at valszeg nem értesítették. A piát pultnál árulták, és úgy vittük az asztalokhoz. A zenekar (és a műsor – azt hiszem, Hofi volt, mert ő is ott kezdett….) a szünetben kordonnal volt elkerítve. Az egyik francia srác – nem tudva mi a szabály – sörrel a kezében átlépett a kordonon, hogy minél előbb az asztalhoz érjen. Az egyik gárdista rászólt. A szerencsétlen farmernadrágos nem értette, és folytatta útját az asztala irányába. Mire elkezdték püfölni. Laci azonnal a francia srác segítségére sietett. Erre elszabadult a pokol. Repültek a székek, borultak az asztalok, aki tehette elmenekült, ill. a székek, asztalok mögé bújt. Majd megjelent a rendőrség és a „rendbontókat” elvitték. Az esetről – ha jól emlékszem – Zsuzsa értesítette Júlia nénit. Mire Laci beért a rendőrségre, ott már azzal fogadták: miért kellett az édesanyját ebbe bevonni? (ezt Lacitól tudom, aki mondta, hogy a fogdában elvették tőle az övét és a cipőfűzőjét – azt élte át, ami valamikor az édesapjával történt). A tárgyalásra – hónapok múltán -begipszelt kezű, karú, sántító „tanúk” jelentek meg, akik váltig állították, hogy Laci és évfolyamtársai bántalmazták őket. Például a többdioptriás szemüveget viselő „Janó”, akinek az első percben leverték a szemüvegét, mire egy (vas)széket próbált maga elé tartani, hogy kivédje az ütéseket. A vád (és a „tanúk”) szerint „Janó” támadt vasszékkel a „rendfenntartókra”. Erre mondta Laci: ugyanazokat az abszolút ávós módszereket alkalmazták Rajnákék, mint, amit az apja ellen is tettek.
Boldog szülinapot!

Rechnitz – színpadon a rohonci mészárlás (2008)

Stephen Elekes
-
0
Rechnitz – színpadon a rohonci mészárlás (2008)

November 28-án Münchenben volt az ősbemutatója az irodalmi Nobel-díjas osztrák Elfriede Jelinek színdarabjának a Rechnitz (der Würgeengel) – nek. Erről az osztrák tévé esti (22:00h) híradójából (ZiB) értesültem, ahol a kulturális rovat rendszeresen élőadásban, a helyszínről szokott beszámolni az aktuális bemutatókról és azok azonnali visszhangjáról, fogadtatásáról. Aztán a Süddeutsche Zeitung is megemlékezett az eseményről. A magyar média viszont mélyen hallgatott, sőt még ma is hallgat. Pedig a színmű címe magyar vonatkozásra utal, hiszen Rechnitz a burgenlandi Rohonc német/osztrák neve. Azé a városé, ahol 1945 húsvétján 180 magyar munkaszolgálatost lőttek agyon, de sírjukat, tetemüket a mai napig nem találták meg.

A történet röviden: 1944 végén a front és a Vörös Hadsereg közeledte miatt Hitler védelmi vonal építését rendelte el az akkori német-magyar határ mentén. A parancs szerint minden településnek kötelessége megfelelő emberanyag biztosítása a védelmi munkálatok elvégzésére. A munkálatok oroszlánrészét azonban munkaszolgálatra behívott, és embertelen körülmények között tartott magyar zsidókkal végeztették. 1945 húsvétja táján az erődrendszer építésén dolgozó, elcsigázott, félholt kényszermunkások egy csoportját a rohonci Batthyányi kastély pincéjében helyezték el. A front (és a vég) közeledtével a kastély úrnője amolyan búcsú-party-t rendezett magas rangú német-nácik részére. Éjfélkor a félrészeg társaság elkezdte halomra lőni a védtelen, szerencsétlen magyarokat. A háború után a tettesek közül senkit sem vontak felelősségre. Kivéve a helyi náci körzetvezetőt, aki azzal védekezett, hogy ő, mint alacsonyabb beosztású helyi ember, nem volt hivatalos a „búcsúestre”, és az eset hallatán azonnal a gyilkolás abbahagyását követelte. A rohonciak pedig kiálltak egykori körzetvezetőjük mellett, mivel az a hitleri parancsot kijátszva a helybéliek helyett külföldi, idegen emberanyagot szerzett a védelmi munkálatokra. A holtesteket, ill. az azokat rejtő tömegsír(oka)t máig nem találták meg.

A történet szinte teljesen feledésbe merült, és csak néhány náci és holocaust kutató publikációjában tűnik fel. A rohonciak – tudat alatt – azzal védekeznek, hogy sem a tettesek, sem az áldozatok nem voltak helybéliek, ezért nincs sok közük a történtekhez. A múlt évben azonban ismét a média és az érdeklődés középpontjába került a rohonci mészárlás. David Litchfield a német iparmágnás Thyssen-család történetét kívánta megírni, amikor feltűnt neki az egyik családtag, Margit körüli különös titkolódzás. Végül kiderült, a magyaros hangzású név viselője nem más, mint gróf Batthyány Ivánné, született Margit Thyssen-Bornemisza, a rohonci kastély úrnője, a mészárlásba torkollott búcsú-party házigazdája. Litchfield állítása szerint a rohonci tömeggyilkosság feszegetése miatt nem talált német kiadót könyve megjelentetéséhez. Sőt spanyol kiadót sem, mivel a világhírű Thyssen-Bornemisza magángyűjtemény Madridban található. Végül a könyv Nagy-Britanniában jelent meg. Rajtam kívül (A Thyssen-Bornemisza család hallgatása – kattints rá!) a magyar média csak mérsékelt érdeklődést tanúsított a téma iránt.

Elfriede Jelinek művének ősbemutatója még a Litchfield könyvnél is kevesebb nyilvánosságot kapott Magyarországon. Mondhatni semmit. A színművet volt szerencsém Münchenben megnéznem. Magyar vonatkozást, de még csak utalást is alig találni a Nobel-díjas osztrák írónő színdarabjában. Jelinek valami nagy lelki konfliktust, lelkiismereti problémát próbál(t) felvázolni hallgatói, nézői előtt, amiről aztán sokáig elgondolkozhatnak a színházból távozást követően. A kétórás egyfelvonásos valójában egy monológ: Jelinek csapongó gondolatai ezzel a máig rejtélyes és fel nem dolgozott mészárlással kapcsolatban, amit öt hírnök segítségével mesél el. Hírnökein keresztül az írónő rengeteg szempontot, valós és képzeletbeli véleményt mutat be, ahogy a történet az egyénekben, a résztvevőkben, a szemtanúkban és leszármazottjaikban él, továbbél. Az időponton (1945), a háború végén, kívül szinte alig van utalás a helyszínre, a valódi szereplőkre, azok nevére, sőt még az áldozatok kilétére sem. A szerző valószínűleg így akarta műve problematikáját egyetemessé tenni, hogy aki a konkrét esetet nem ismeri, az is elgondolkozhasson: Ha közvetlen környezetünkben bűnt követtek el, akkor a közösség jövője és jóhíre érdekében erről még beszélni sem szabad. Vajon tényleg ilyen az ember, az emberiség?

Ausztria vagy a Batthyány név egyszer sem fordul elő a darabban. Egyetlenegyszer hangzik el a Margit név, legtöbbször csak a „Frau Gräfin” (grófnő asszonyság) utal a kastély asszonyára. Burgenland, vagy Rechnitz (Rohonc) neve is kimaradt. A németekről szólva az egyik hírnök elmondja, hogy azok „jöttek és (el)mentek”, – amivel Jelinek jelzi az osztrák mentalitást: „a szart nem mi (osztrákok) csináltuk”. Az osztrákokról egy szó sem esik. A magyarokra kétszer van utalás, egyszer, amikor arról beszélnek, hogy az oroszok (szovjet) a magyar határ felől érkeznek, majd amikor az áldozatokról jegyzi meg az egyik hírnök: „…hollandok vagy magyarok voltak…” Zsidókról egy szó sincs! Nem véletlen, hiszen erősen tartja magát az a modernkori „osztrák néphit”, miszerint „az Anschluss-t követően (1938) a zsidók elvándoroltak erről a területről.” A „zsidótlan”-ra sikeredett színmű jól tükrözi Jelinek egyetemes gondolatát, és egyben kritikáját: történt valami szörnyűséges, de az, ill. annak részletei, igazán senkit sem érdekel. Különösen az esemény színhelyén élőket nem érdekli, arra hivatkozva, hogy sem a tettesek, sem az áldozatok nem voltak helybéliek Az írónő végül annyira beleéli magát a borzalmakba, és az azt körbefonó közönybe, hogy egyik hírnöke kijelenti: ez (már) nem az én hazám.

Ez az utolsó gondolatmenet az, ami miatt valószínűleg nem Bécsben vagy valamelyik osztrák városban volt a darab ősbemutatója, hanem külföldön, Münchenben. Elfriede Jelinek színművei szinte rendszeresen botrányba fulladtak szülőföldjén, ezért 1995-ben saját maga tiltatta be azok ausztriai bemutatását, előadását. A 62 éves írónő meglehetősen kritikus a náci múlt osztrák feldolgozásával. Ennek tanúsága, hogy évtizedekig tagja volt az Osztrák Kommunista Pártnak. Valóságos nyelvművész. Kiválóan ismeri és használja a német nyelv szójátékait, szóvicceit. Ezekkel próbálja oldani – vagy éppen fokozni – a darab feszültségeit, a hírnökök időnkénti „nyelvbotlásait”. Pl. egyikük az operáról (Oper) beszél, majd mondókája végén észbe kap és kijavítja saját magát: „….akarom mondani áldozat (Opfer)…”. A Rechnitz sikeréhez nagyban hozzájárul(t) a színmű kísérőzenéje: Weber „A bűvös vadász” című operájának motívuma. E mögött is szójáték húzódik meg, hiszen a Weber opera eredeti német címe „Freischütz”, ami a szabadrúgáshoz (Freistoß) hasonlóan „szabadlővés”-t is jelenthet. Persze esetünkben a „bűvös vadász”-nak is van egy morbid áthallása.

A színdarab címében a város neve mellett zárójelben jelzett „der Würgeengel” viszont egyértelmű: az öldöklő angyal. Ezt az alcímet Jelinek Luis Buñuel 1962-ben készült azonos című (Az öldöklő angyal) filmjétől kölcsönözte, amelyben a Rechnitz-hez hasonlóan egy meghívott, előkelő(?), idegen(?) társaság egy átmulatott éjszaka után arra ébred, hogy nem tudja elhagyni a kastélyt…. A hírnökökkel való közlést, pedig Euripidész Bacchánsnők című művéből vette az írónő, amit Goethe a legnagyszerűbb görög tragédiának tartott. E két nagy példakép segítségével a Nobel-díjas Jelinek-nek sikerült túllépnie a volt szocialista országokban elfogadott, már-már agymosott antifasiszta klisén. Magyarországon is még mindig ugyanaz a szovjetrendszerbe gyökeredző, sztálinista, kirekesztő, előítéletekkel teli elképzelés uralkodik, miszerint az antifasiszta (náci-ellenes) csakis makulátlan baloldali, mi több csakis kommunista lehet, a fasiszta (náci), pedig az antiszemita szinonimája. Ez a felfogás semmiben sem különbözik a magyarországi jobboldal ugyancsak árokásó, sztereotip felfogásától, miszerint minden baloldali „komcsi” (azaz sztálinista, rákosista), és csak az, az „igazi” magyar, aki jobboldali.

Elfriede Jelinek gondolatvilágának középpontjában a tettes és áldozat viszonya áll, azzal kiegészítve, hogy a környezet, környezetünk, erre hogyan reagál, hogyan jegyzi le és meg az utókor számára. A Rohonc-on történtek, – de nemcsak az ott történtek! -, vajon hogyan kerülnek be a köztudatba, a történelembe, amikor a tettesek és az áldozatok után már a hírnökök sem lesznek? Az írónő kifinomult nyelvérzékére vall, amikor hírnöke szájába adja: ez (már) nem az én hazám. Nemhogy csak hazáját, Ausztriát, nem nevezi meg, de a haza szóra a német Heimat helyett a (harcias) germán Vaterland szót használja, aminek magyarul kb. az Anyaföld, felel meg.

Az ugyancsak Nobel-díjas Kertész Imrével szemben, aki egy serdülő kisember szemével, szemszögéből mutatja be a barbarizmust, és a túlélésért való küzdelmet, Jelinek „globálisan” próbál rávilágítani a tettes-áldozat viszonyra. Érdekes párhuzam: Kertész hőse a regény végén – ugyancsak egy monológban! – rendesen „beolvas” otthon maradt sorstársain keresztül az olvasónak. Jelinek viszont egy kétórás monológban hívja fel hallgatósága figyelmét a „no news is good news” (magyarul kb. amiről nem tudunk, az nincs) elv ártalmas, hamis állítására és beláthatatlan következményeire. Hogy Elfriede Jelinek Rohonc (Az öldöklő angyal) művét valaha is bemutatják Magyarországon, nem tudom, viszont egy biztos, annak sikere elsősorban a fordítástól, a német nyelvi szójátékok, szófordulatok, átültetésétől függ majd.

Kapcsolódó anyag
A Thyssen-Bornemisza család hallgatása – A David Lichtfield könyv magyar vonatkozásának bemutatása a brit Independent alapján. (Sunday, October 14, 2007)
David Litchfield Budapesten – ami az MTI jelentéséből kimaradt (Friday, March 27, 2009)
Labels: Batthyány Margit Thyssen, Rohonc

Tuesday, December 16, 2008

A nulladik év rejtélye

Stephen Elekes
-
1
A nulladik év rejtélye

Sokszor és sokan feltették már a kérdést: volt-e 0, azaz nulladik év vagy sem. Időszámításunk első éve a „nulladik” vagy az „egyes” volt?

A kérdést én másként tenném fel: Vajon miért január elsejétől számítjuk időszámításunkat, mikor Jézus születése dec. 25.-én 00:00 órakor volt? (Ezért van éjféli mise! – amit állítólag Árpád-házi Szt. Erzsébet kezdeményezett.) Nos, utánajártam! Izraelben rákérdeztem (nem most!), hogy mikor metélik körbe a fiúgyereket. A válasz: a NYOLCADIK napon, (mert akkor már biztos, hogy megmarad). Így vált előttem világossá a január elsejei „eltolódás”.

Különben Jézus születését 525-ben megállapító (?) Dionysius (Dénes) Exiguus atya igen okos ember lehetett, hiszen így megoldotta a „nulladik év” problémáját is!

„Mindenkit szeretettel üdvözlök Krisztus Urunk körülmetélésének ünnepe alkalmából!”

BUÉK

Elmélkedés Európáról, és helyéről a nagyvilágban

Stephen Elekes
-
0
Elmélkedés Európáról, és helyéről a nagyvilágban

Úgy tűnik, Európában még mindig nem akarják észre venni, hogy vége a hidegháborúnak, és Amerika elengedi Európa kezét. 1945 óta most lett a jó öreg kontinens politikailag, katonailag és nem utolsósorban gazdaságilag független.

Trump elnök világosan megmondta: „America first!” Az európaiak mintha nehezen vennék észre, hogy a jelenlegi amerikai elnök hazája felvirágoztatását tűzte ki céljául. Hiszen erre kapott felhatalmazást az amerikai néptől, pontosabban ezt várják el tőle a reá szavazók, akiknek változást ígért. Igen, Amerika „belefáradt” eddigi nemzetközi szerepébe, miszerint a világ csendőre, azaz mindenki segítségére siet. Lásd Belgrád bombázása a dél-szláv háború idején, amikor az EU képtelen volt egy európai belügyet kezelni. Vegyük már észre, hogy lehullott a Vasfüggöny, nincs két egymásnak feszülő katonai (gazdasági, és politikai) tömb: a kapitalista alapon álló demokráciák (Szabadvilág) és a diktatúrán alapuló szovjetrendszer. A 90-es évek eleje óta Európában kitört a szabadság. Az európaiaknak maguknak kell megoldaniuk a térség (belső) konfliktusait, és megvédeniük a földrészt bármilyen külső támadással szemben.

Ennek hiányában Európa előbb – utóbb bajban lesz, és nem Orbán kereszteshadai fogják megmenteni. A valóságtól teljesen elrugaszkodó ilyen gondolatok csak a Kárpát-medence trianoni határain belül uralkodó nacionalisták agyában születhet meg.

Az államszövetségekre jellemző összefogás (központi irányítás) hiányzik Európából, amit a volt szocialista országok (és vezetőik) nem akarnak megérteni. Hiszen az EU még ma is csak egy gazdasági közösség (EGK), aminek csak a neve változott meg azzal, hogy politikai megfontolásból bebocsátást kaptak ezek a gazdaságilag elmaradott, egykori szovjet szatellit-államok. Befogadásukkor, a 90-es években, ezek az országok messze nem érték el az EGK akkori felvételi szintjét. A gazdag nyugat-európai országok nem véletlenül szabták feltételnek a volt szocialista országok gazdaságának átalakítását, és adtak hét évet a felzárkózás elkezdéséhez. (pl. moratórium a nyugat-európai munkapiacon, a szabad munkavállalás és szabad költözködés időszakos korlátozása, stb.)

A hátrányt azóta sem hozták be. Igaz, néhányan (a kisebbek) teljesítették az euró-zónához tartozást, de a nagyszájúak (Magyarország, Lengyelország) még azt sem.
Az Unió problémáit (a Brexit mellett) Trump hozta a felszínre, amikor az amerikai elnök az „America first!” jelszóval jelezte, valójában „bezárkózni”, izolálódni akar. Nem érdekli a világ, ő az USA-val akar foglalkozni, azt akarja naggyá tenni. A világpolitikában át akarja engedni a terepet a többi (nagy)hatalomnak, Kína, India, Oroszország, EU, stb. Boldoguljanak, ahogy tudnak. A nemzetközi szerződések (legyen az gazdasági vagy katonai) nem érdeklik. Emiatt sok problémája lesz, neki is, meg a jelenlegi világnak is.

Előzmények (a XX. század rövid áttekintése)

A XX. század eleje óta a Szabadvilág két antikapitalista rendszer terjeszkedésének volt szemtanúja 1939-ig, amikor mindkettő (náci és szovjet) elérkezettnek látta az időt az első világháborút lezáró versailles-i békeszerződések felrúgására, vagyis Közép-Európában az 1918-ban létrehozott nemzetállamok (Csehszlovákia, majd Lengyelország) megszűntetésére. 1939-től a Szovjetunió elégedetten szemlélte, hogy a nácik jóvoltából a jóöreg kontinensen rohamléptékben dől meg a kapitalizmus. 1939-1941-ben csak Nagy-Britannia volt képes ellenállni a német-náci hadigépezetnek. Az USA hadianyag szállítással segítette a szigetországot, a háborúba nem lépett be. A Szovjetunió elleni náci orvtámadás azonban új stratégiai helyzetet teremtett. Félő volt, ha a felkészületlen, harmatgyenge Szovjetunió hetek alatt elvérzik, akkor a másfél éve állandó mozgásban lévő náci hadigépezet Nagy-Britannia ellen fordul. Ez a lélektani pillanat késztette Churchillt, hogy a világot hatalma alá gyűrni akaró két antikapitalista ideológia (náci vs. szovjet) közül a szovjet mellé álljon, azt segítse meg. Az imperialista, monarchista (brit) gondolkodástól idegen volt a fajelméleten alapuló nemzeti nacionalista felsőbbrendűség. Churchillnek sikerült rávennie Roosevelt amerikai elnököt, hogy előbb a náci eszmét kell legyőzni Európában, csak azután fordulni a Távol-Keleten, Japán ellen.

A háború végére Churchill (láthatóan) kihátrált a harcokból, és átadta az európai terepet az amerikaiaknak, no meg a szovjetnek. Nagy-Britanniát ekkor már jobban érdekelte a brit (gyarmat)birodalom további sorsa, és világpolitikai helyzete. Fontosabb volt az Indián át Kínába vezető kereskedelmi vízi utak védelme, a Közel-Kelet (Palesztina és az arab olajmezők), de legfőképpen a Földközi-tengeri szorosok (Gibraltár, Boszporusz, Szuez) felügyelete, mint a stratégiailag fontos európai városok, területek megszállása, amiket előbb-utóbb úgyis vissza kell adni az ott élőknek. Az Elba menti szovjet-amerikai találkozás jelzésértékű volt Európa sorsának várható alakulásához. Churchill híres fultoni beszéde a jelképes Vasfüggönyről már előrevetítette a valóban kettészakított (hidegháborús) Európát. Németország nyugati fele jórészt amerikai megszállás alá került, ahol – tanulva a versailles-i szerződésből – nem a hadisarc, a büntetés, hanem az újjáépítés (és annak költsége) került előtérbe (Marshall-terv). A fegyverkezés tabu maradt. Az első tíz évben csak rendőrsége volt Nyugat-Németországnak. A németek hallani sem akartak fegyverről, katonaságról. Elég volt két világháború, annak pusztításai, ráadásul országuk kettészakítása. A NATO-tagsághoz viszont hadsereg kellett. A NATO-ba pedig azért kellett belépniük, mert így gondolták Amerikában az állandó kontrollt, hiszen a NATO főtitkár valamelyik tagország civil embere, a katonai parancsnok, pedig mindig amerikai.

Nyugat-Európa katonai védelmét az Atlanti Szövetség ernyője alatt az USA biztosította. Ez gyakorlatilag Nyugat-Európa korlátlan gazdasági fejlődését eredményezte, hiszen a honvédelem, és a honvédelmi kiadások nagy része az amerikai felet terhelte, akik megvédték a lakosságot az esetleges szovjet támadástól.

Az amerikaiak szerencsések voltak, amikor rátaláltak Köln egykori polgármesterére, Konrad Adenauerre, akit a lakosság is elfogadott kancellárnak. Adenauer már a 20-as években úgy látta: az európai háborúk elkerülhetők, ha kontinentális Európa két legnagyobb lélekszámú ország és nép (a németek és a franciák) hasonló életszínvonalon van, ergo nem lehet őket egymás ellen uszítani. Ez a gondolat lett a későbbi Közös Piac alapja. A német technika és ipar kiegészül a latinos szellemmel és a francia mezőgazdasággal. Évtizedek múltán ebből a gondolatból lett a mai EU. Nem véletlen, hogy Nagy Károly (lat. Carolus Magnus, franc./angol. Charlemagne) és a Frank Birodalom lett a történelmi példakép. Ettől függetlenül, a németek alaposan kiértékelték, vajon mi juttatta Hitlert hatalomra? Eszerint: a rossz gazdasági helyzet, a magas infláció és munkanélküliség, valamint a vesztes háború hadisarcainak feltétlen teljesítése. Ebből fakadóan 1945 után a német gondolkodás meghatározója lett, hogy a jólét és a békesség alapja az alacsony infláció és az alacsony munkanélküliség, melynek aztán az erős német márka (DM) lett a jelképe. Ez a gondolkodás vezeti ma is a német kormányzást: az erős euró, az euró-övezet mindenek feletti stabilizálása.

Napjainkban is világosan látszik, hogy az EU motorja (az adenaueri) Németország, a német gazdaság, amit leginkább a franciákkal kell egyeztetni. Ezt a harmóniát, és elvet próbálják felrúgni a kapitalizmust és a demokráciát sohasem tapasztalt nacionalista kelet-európai populista szájhősök.

Az EU talán észbe kap, hogy a jelenlegi (túl) liberális rendszer helyett jobb és hatásosabb lenne a szövetségi rendszer, ahol központi kormány irányítja az Uniót, lásd Egyesült Államok, vagy Német Szövetségi Köztársaság. A cél az Európai Egyesült Államok lehetne, ahol alkotmány biztosítja az egyes tagállamok jogait és kötelességeit. Ehhez persze sok minden „közös” kellene: közös útlevél, közös állampolgárság, közös hadsereg, közös pénz, stb. és persze közös akarat! A legnagyobb probléma a közös nyelv hiánya, amire a Közös Európát megálmodók nem gondoltak. Vagy, ha igen, akkor két nagy nyelvcsaládra, a latinra (francia, olasz, spanyol, stb.) és germánra (német, angol, holland, skandináv, stb.) gondolhattak. Az angol, német, francia valójában prioritást élvező közvetítő nyelv. E három közül valamelyiket minden EU állampolgárnak értenie kellene anyanyelvén kívül. Nagy kihívás jelenleg a hivatalos 24 nyelv összehangolása, lefordítása, egy-egy nyomtatvány (pl. adásvételi szerződés) általánosítása. Valami hasonlót Ausztráliában, Németországban már alkalmaznak a kormányhivatalokban. Vagy pl. az izraeli repülőtereken mindig kéznél van tolmács szinte valamennyi utas nyelvén. A kétnyelvűség nem csak a helység névtáblákra vonatkozik, hanem az önkormányzatokra, a mindennapi életre is! Szóval, kishazánk még nagyon messze van Európától, az európai gondolattól.

Vissza Trump-hoz és az EU-hoz! 1945-ben Amerika valami újat (pozitívumot) hozott Európába a katonai megszállással. Az „American way of Life” szabályosan megbolondította az akkori fiatalságot (rock-and-roll, coca-cola, jeans, stb.). Egy életérzést közvetített, ami teljesen idegen volt a náci és szovjet ideológiától. Egy szóval, a szabadságot. Ezt Adenauer is időben felismerte: nem a német egyesülést szorgalmazta, hanem az amerikai szabadságérzést. Mint reálpolitikus jól tudta, hogy amíg a szovjetrendszer fennáll, addig Kelet-Németországgal nem lehet egyesülni. Idővel feltűntek a „bomlás” jelei. Az amerikaiak ki akartak vonulni, legalábbis a rakéták árnyékában csökkenteni az US Army személyi állományát. A németek szinte könyörögtek, hogy maradjanak. Ekkor született meg Franz Josef Strauss védelmi miniszter híres „nadrág vs. szoknya” teóriája, azaz a „nadrág”, a hagyományos fegyverkezés szorgalmazása. Ha az olvasó, most de Gaulle Franciaországára mutat, mint ellenpélda, téved! A franciák csak nukleáris haderejüket vonták ki az amerikai parancsnokság alól, a NATO-nak, mint védelmi szervezetnek, továbbra is tagjai a mai napig.

Amerika csak lassan vette észre, hogy az EGK (Európai Gazdasági Közösség) esetleg konkurencia lehet. Ez 1989-90-ben erősödött fel, amikor lehullott, a Vasfüggönyt jelképező Berlini Fal. A kettészakított Európa fellélegezhetett, a Vasfüggöny nélküli kontinens (végre) egyesülhetett, és egyúttal Amerika gazdasági vetélytársának léphetett elő. Területre, népességre, gazdaságra tekintettel feltétlen. Az igazi probléma csak most, Trump-pal vált valóssá, amiről eddig nem beszéltek. Az amerikaiak úgy látják, hogy a szabadság mellé komoly gazdasági segítséget (Marshall-terv) is adtak az 1945 utáni újrakezdéshez, egy porig rombolt kontinens felépítésére. Míg épült, gazdaságilag erősödött a földrész, különösen a (berlini) Fal elbontása óta, a térség katonai védelmét teljesen elhanyagolták, a kiadások oroszlánrészét továbbra is az Egyesült Államok fedezi. A tengerentúlon olyan hangok is hallhatók, miszerint „felépítettük Európát, itt az ideje, hogy az ez idő alatt elhanyagolt útjainkat, infrastruktúránkat, gazdaságunkat fejlesszük, arra koncentráljuk.” Ez a Trump-i terv, gondolat, amire nincs igazán válasz a nagyvilágban, sőt az amerikai ellenzék is tehetetlen. Nem hiába regélnek a demokraták új irányzatról a (Bernie Sanders féle) „demokratikus szocializmus”-ról. Sajnos, ennek még nyoma sem látszik az európai gondolkodásban, politikában.

Valójában a republikánus Reagan indította el azt a folyamatot, ami a Szovjetunió megszűnéséhez vezetett. Reagan elnök újabb fegyverkezést hirdetett meg azzal a blöffel, hogy az Egyesült Államok olyan védelmi rendszert képes kiépíteni, mely mintegy védőernyőként fedi le Amerika területét, és a rendszer még az amerikai légtérbe érkezés előtt érzékeli, elfogja, és megsemmisíti a támadó szovjet (atom)rakétákat. Az atomtudós Teller Ede szavahihetően magyarázta el az új védelmi rendszert. A Szovjetunió anyagilag (gazdaságilag) nem bírta ezt az újfajta fegyverkezési versenyt, amibe valósággal beleroppant. Gorbacsov politikai könnyítésekkel próbált enyhíteni a diktatórikus rendszeren, mire az pillanatok alatt összeomlott. Ezt látva, Kohl (nyugatnémet) kancellár azonnal a két Németország egyesítését jelentette be. Ez olyan gyorsan történt, hogy egy ideig szovjet csapatok állomásoztak egy NATO ország területén. Vicces, de így volt.

Az USA külső szemlélőként figyelte, és követte a kelet-európai folyamatokat. A republikánusokat váltó demokraták úgy érezték, hogy ők hozták meg a szabadságot ezeknek a rabnépeknek. Clinton beiktatása után nem sokkal beszüntette a SZER Kelet-Európának szóló nyelvi adásait, elsőként a magyart. Ugyancsak jelzésértékű volt, hogy a rádióállomás központját (München) áthelyezték Prágába. Tipikus kapitalista gondolkodás! Gyakorlatilag a gazdag és szociálisan jól szervezett német városból a kb. kétezer fős személyzetet áthelyezték egy sokkal „olcsóbb” (volt szocialista) városba, ráadásul egy olyan országba, ahol a szakszervezeti mozgalom ereje meg sem közelítette a nyugatnémetet. A demokrata Clinton nem politikai, hanem gazdasági alapra helyezte a Rádióval szembeni döntését. Ez a gondolkodás rányomta bélyegét az egész Demokrata Pártra. Annyira belelkesültek, hogy meghirdették az „arab tavaszt”, ami talán a legnagyobb külföldi kudarca volt az amerikai demokratáknak. Nem vették észre, hogy csak ott tudtak a szabadság nevében „lázítani”, amely területek addig szovjet befolyás alatt álltak. Lásd Irak, Líbia, Tunézia, Algéria, stb. A „kapitalista” monarchiákban (Jordánia, Szaúd-Arábia, Marokkó, stb.) labdába nem rúgtak. Hasonló hibát követtek el a volt Szovjetunió tagállamaival is. Felheccelték az ukránokat, hogy hamarosan EU-tagok lesznek, amiből persze nem lett semmi. Viszont Putyin és Oroszországa nem nézhette tétlenül, hogy az egykori cári birodalom stratégiai fontosságú területét elveszítse. A Krím-félsziget kikötőit és városait még Nagy Katalin alapította az Oszmán Birodalom elleni védelemként és tette meg a birodalom egyetlen meleg tengeri támaszpontjává. Hasonló megfontolásból nem adhatja fel Putyin a Földközi-tenger egyetlen orosz támaszpontját Szíriában. Az igazi, komoly probléma és veszély azonban, hogy a nyugatiak, élükön az amerikai demokraták, szó, és retorzió nélkül hagyták Putyin magyarázatát: „Oroszországnak joga van a határain kívül élő orosz állampolgárok, ill. orosz anyanyelvűek megvédésére” Úgy tűnik, Putyin liberális bírálói elfogadták ezt a magyarázatot, pedig ez a gondolat, nemcsak veszélyes, de ragadós is lehet. Például a jelenlegi magyar vezetés számára. Különösen Trianon közelgő centenáriumára.

Elevenítsük fel, hogyan lett Magyarország NATO tag.

Már folyt a dél-szláv háború, Magyarországon pedig a NATO népszavazás előkészülete. A népszavazás sikere érdekében az akkori magyar média elhallgatta, hogy NATO-tagságunk már rég eldöntött, annak ellenére, hogy a felvételre kijelölt másik két országgal (Csehország és Lengyelország) ellentétben, hazánk nem volt határos egyetlen NATO országgal sem. Csehország és Lengyelország tagsága geopolitikailag és stratégiailag teljesen logikusnak tűnt, hiszen mindkettő határos (az újraegyesült) Németországgal. A NATO 1949-es megalakulásának ugyanis egyik legfontosabb célja Németország „semlegesítése” volt, hiszen területéről két világháború is kiindult a XX. században. Ha Németország szomszédjai NATO tagok, és az Észak-atlanti Szövetség katonai vezetése (állandóan) amerikai, akkor (Nyugat- és Közép-Európa) békéje biztosított.

Ebbe az „első körnek” is nevezett geopolitikai koncepcióba, vajon hogyan került be az egyetlen NATO országgal sem határos Magyarország? Akkoriban egy francia politikai elemző a dél-szláv helyzetet ecsetelte, majd kommentárja végén megjegyezte: „…amíg Nyugat-Európa népei, országai az egyesülésben érdekeltek (lásd EU), addig a (berlini) Fal és a Vasfüggöny lebontása óta Kelet-Európa népei a nemzetállamok kialakításán fáradoznak, lásd Csehszlovákia és a soknemzetiségű Szovjetunió megszűnését. Ebbe a folyamatba nagyon jól beleillik a dél-szláv háború, ahol az egykori Jugoszlávia népei küzdenek önállóságukért. A nemzetiségi harcok következő fázisa, újabb háborús gócpontja, Magyarország lehet, hiszen Európában ennek az országnak van a legnagyobb kisebbsége a határon túl, az összes vele szomszédos országban….”

Tehát, az Észak-atlanti Szövetség stratégiája már a múlt században (1999) az volt, hogy Magyarországot minél előbb fel kell venni a NATO-ba! Hiszen, ha az ország katonai vezetése Brüsszel alá van rendelve, akkor bármilyen (szélsőséges) kormánya is lesz az országnak, az fegyveres konfliktusba nem tud keveredni szomszédjaival. És ez fordítva is igaz. A szomszédos országok (szélsőségei) sem kísérelhetik meg Magyarország megtámadását, mert akkor a NATO-val találják szembe magukat. Igaz, volt már rá példa, hogy két NATO ország (görög és török) egy harmadik ország (Ciprus) védelméért egymásnak ugrott.
Drukkolok Trump-nak, vagy inkább nagyon kíváncsi vagyok, hogyan fog sikerülni az „America first” víziója, mert tényleg változtatni kell világunk 1945 óta kialakult helyzetén, melyben Európa még ma is abban a hiszemben van, hogy Amerika mindenkor és mindenben kisegíti. Ennek pedig, úgy tűnik, vége. Valószínűleg társadalmi átalakulás is lesz, mert az (nyugati) európai szociális háló nem fogja tudni biztosítani azt a jólétet, amire létrehozták. A populizmus, lehet, hogy káros (biztos!), de talán hozzásegíti a (nyugat-)európaiakat, valami hathatós populizmus elleni szerhez.

Kormányunk jövőképét az ellenzék nem érti

Stephen Elekes
-
0
Kormányunk jövőképét az ellenzék nem érti

Egyre világosabb, hogy előrelátó pártunk és kormányunk mindent megtesz a hatalom jövőbeli megtartása érdekében. 2020 kritikus dátum az Orbán-kormány számára. Akkor lesz az EU nagy átalakítása, az eddigi gyakorlat megváltoztatása. Függetlenül, hogy mi lesz a jövő tavaszi (májusi) EP választás eredménye, a jelenlegi gyakorlat tovább nem folytatható. Az EU-tól nem lehet majd olyan könnyen pénzt „igényelni”, mint napjainkban. A populisták megerősödése nem fog több pénzt juttatni az egyes tagállamoknak a felzárkóztatásra, különösen az EU jelenlegi elosztási rendszerét bírálóknak.

Orbán jól látja, tudja és érzi, hogy az elkövetkező másfél év alatt új alapokra kell helyezni a magyar gazdaságot, annak jelenlegi EU-s támogatottságának elmaradása esetére. Az ugyanis könnyen szociális robbanáshoz vezethet. Az a bizonyos húr akkor szakad el, amikor romlik az életszínvonal, és az elégedetlen tömegek vezetőik ellen fordulnak. Orbán 2013-ben indiai látogatása során megjegyezte, hogy célja a hazai béreket alacsonyan tartani és ezzel vonzóvá tenni Magyarországot a külföldi tőke számára.

„….Magyarország sikerét az autógyártásban a jó helyi mérnökök és az alacsony munkabérek eredményezték, de a jövőben az ipari energiaár lesz a versenyképesség egyik legfontosabb feltétele….”

(Hungary’s success in vehicle manifacturing resulted from good local engineers and low labour costs but the companies’ energy costs will be in the future one of the most important conditions of competitiveness.).

Érdekes megfogalmazás ez az „autógyártás”, hiszen csak összeszerelés folyik Magyarországon, a német autóipar számára.

Mindezt öt évvel ezelőtt mondta, és jegyeztem le.

Hogy a bérek miatti esetleges elégedetlenséget (zavargást) megfékezze, és ugyanakkor szociális érzékenységét is kimutassa, kitalálta a rezsicsökkentést. Úgy képzelte, azzal tudja kompenzálni a külföld számára vonzóvá tett alacsony béreket, ha a mindennapi kiadások enyhítéséhez állami hozzájárulást ad. Az erős propaganda ellenére az ötlet nem vált be, nem hozta meg a hozzáfűzött reményeket, hiába kellett például a társasházak hirdetőtábláján kifüggeszteni, hogy pártunk és kormányunk jóvoltából mennyivel olcsóbb a ház havi közvilágítása.

Orbán a hatalom megtartásához kialakított egy függőségi rendszert. Az állami beruházásokból csak baráti vagy családi cégek, vállalkozások részesülhetnek. Ebben különben nincs semmi új. Már első kormányzása idején a miniszterelnök apja kőbányáiból rendelték a közutak, autópályák építéséhez szükséges alapozó anyagokat. Második kormányzása alatt jött rá, hogy az EU csak a pályázatok tisztaságát ellenőrzi, azaz annak elbírálása pártatlan legyen. Az EU-nak arra már nincs ereje, apparátusa, hogy megvizsgálja a nyertes cég tulajdonosi körét, rokoni, baráti kapcsolatait. Így tudott kialakulni az a hűbéri, feudális viszonyokra emlékeztető államapparátusi rendszer, mely ma Magyarországot jellemzi.

Látva a közelgő veszélyt, az EU-s pénzek elmaradását, új források felé kellett fordulnia. Azzal mindenki tisztában van, hogy a kapitalizmus alapja a tőke szabad áramlása. A tőke pedig odamegy, ahol nagyobb a profit. Ez politikamentes. Az orbáni Magyarország ezt felismerte, és ezen a téren tette vonzóvá az országot. Az EU-ban Magyarországon a legalacsonyabb a társasági adó. Ehhez, most hozzá jött, a túlórák számának megemelése, miközben a kifizetéseket három évvel elhalasztották. Ez közel olyan felháborodást váltott ki a társadalomban, mint anno a tervezett internetadó.

A napokban elfogadott törvény részleteit nem igazán ismerjük. A nyugati világban alapszabály: szombaton a bér (órabér) másfélszeresének a megfizetése, vasárnap pedig a duplája. Természetesen egyes vállalatok maguk alakítják ki a túlóra bérezését. Például a tömegközlekedési vállalatok, a mentősök, az állandó üzemelést biztosító vállalatok, mint például az energia szektor (áramszolgáltatás).

A magyar Munka Törvénykönyvben eddig ez szerepelt

Teljes napi munkaidő esetén naptári évenként 250 óra rendkívüli munkaidő rendelhető el.

Ezt emelték most fel törvényileg 400 órára. A törvény érdekes mód meglehetősen „nagyvonalú”, pontosabban nem elég specifikus, a japán előírások szerint például

„a munkaadóknak még azelőtt meg kell állapodniuk a szakszervezeti képviselővel, mielőtt bármit aláírna a munkavállaló. Ebben a megállapodásban bele kell foglalni a munkaórák számát, mennyiségét, ami hetente nem lehet több, mint 15 óra, havonta 45 óra és évente 360 óra.”

(Employers must enter into an overtime agreement with a labour representative prior to any overtime work by employees, and this agreement must stipulate to the maximum number of overtime hours that an employee may work, which may be no more than 15 hours per week, 45 hours per month and 360 hours per year.)

Vajon a magyar előírások mennyire részletesen szabályozzák ezeket a túlórákat? A három éves kifizetésről nem is beszélve, hiszen van infláció, pénzromlás, stb., tehát a három év múlva kifizetésre kerülő túlórabér nem rövidítheti meg a munkavállalót! (aki közben meg is halhat)

Az elégedetlenség utcára vitte az embereket. Miután a Parlament elfogadta a fentebb ismertetett „rabszolgatörvényt”. Az ellenzék megzavarta a szavazást. A balkáni és kaukázusi parlamenti jeleneteknek lehettek tanúi a Facebook használói. Különösen érdekes volt látni a miniszterelnök arcát, tekintetét, melyben ott volt egy kifejezés: „..tiltakozhattok, akkor is megcsinálom! Elvégre többségem van, és az ország érdeke a munkát és megélhetést biztosító multik megjelenése…hiszen ez az ország jövőjének érdeke…”. Az orbáni gondolat, világos: alacsony adóval, és a gyenge forint miatt relatív olcsó munkabérrel, valamint a harmat gyenge szakszervezetekkel ide kell csábítani a külföldi tőkét, hogy az ország az EU pénzek nélkül is működni tudjon. Az új, zöldberuházások a feldolgozó és beszállító ágazatokra épülnek, elsősorban a német iparra, azon belül is az autó- és fegyvergyártásra. Ami pozitív: környezetkímélők. Ami negatív: az amúgyis exportra épülő német gazdaság függvénye.

Az MTVA székháznál történtek sok jogi és erkölcsi kérdést hoztak a felszínre. A 13 ellenzéki képviselő viselkedése, cselekedete vitatható. Mivel nem voltam jelen, és a megbízható közszolgálat hiánya miatt csak cyber-világunk vívmányaira, az okostelefonok közvetítésére voltam és vagyok rászorulva. Néha valami Jancsó-filmre emlékeztettek a képsorok, máskor meg valamiféle ördögűzésre, ahol kereszt helyett képviselői igazolvánnyal próbálták a gonoszt elűzni. Nem volt világos a parlamenti (ellenzéki) képviselők célja. Úgy tűnt a székházon kívül és körül tüntető fiatalok mellé állva próbáltak nekik segíteni, hogy a tüntetők ötpontos követelésének nagy nyilvánosságot adjanak. Szép, nemes cél, miközben cselekedetükkel politikai töltet is adtak a tüntetésnek. A parlamenti ellenzék egy kis csoportja (tizenhárman a 63 ellenzéki képviselő közül) élt képviselői jogával és a képviselői igazolvány segítségével bejutottak az MTVA székházba, elvégre jogosultságuk van bármely középületbe, állami, kormányzati intézménybe belépniük. Hogy bármit beolvashassanak egy hírközlőszervnél, már kétséges. Egy szerkesztőség munkáját nem zavarhatják meg. Pláne élőadást nem zavarhatnak meg. Mondjuk az egész cselekedet fonákja: ha egy köztudottan manipulált, notórius hazudozó hírközlőszervről van szó, akkor miért ott akarnak bármit is beolvasni az igazság bajnokai? Ugyancsak elgondolkoztató, hogy az éjszakázáshoz, virrasztáshoz a többi ellenzéki képviselő nem csatlakozott.

Nagyon nem tetszett, ahogy ezek a képviselők egymás közt beszéltek. Ez a bratyizó, tegeződő, egymást becenéven szólító társaság komolytalanná tette (számomra) fellépésüket. Hogy (régóta) ismerik egymást nem jogosítja fel őket, hogy azt a benyomást keltsék, mintha pártokon és ideológiákon átívelő puszipajtások lennének. Ha viszont így van, akkor meg mekkora színjáték zajlik az ország házában?

A biztonsági őrök viselkedése meglepett. Igaz, ne feledjük az MTVA, akárcsak a MTI, kiemelt fontosságú (állami) intézmény, hírközlőszerv. Az, hogy részrehajló, manipulatív kormánypropaganda szócső lett, nem hatalmaz fel senkit, hogy önkényesen „besétáljon” és világgá kürtölje sérelmét. Ezt sehol sem engedik meg. Viszont, nem igaz, hogy ez a fegyveres őrség nem tudott volna valami más módszert alkalmazni, mint a testi erőszakot, azaz fizikailag és látványosan kidobni bárkit is az utcára. A biztonsági őrök (legalábbis bankokban, bevásárló központokban, üzletekben) a rendbontót feltartóztatják, majd kihívják a rendőrséget és átadják az illetékes hatóságnak. Nem ismerem az MTVA „védőinek” státuszát, jogát, de amit, és ahogyan csináltak az megengedhetetlen.

Mindez a „rabszolgatörvény” elfogadásának és törvénybe iktatásának logikus következménye, aminek magyarázatával a hazai média adós maradt, hiszen az orbáni elképzelés, koncepció saját hatalma megerősítésén túl a lakosság életszínvonalának megóvását is célul tűzte ki.

Trump és a demokraták

Stephen Elekes
-
0
Trump és a demokraták

Nehezen szánom magam (erre) az írásra, mert tudom, hogy Trump nem népszerű Magyarországon, különösen az ellenzék körében. Ugyanakkor úgy látom, nem érzik a magyar megmondó emberek, hogy mekkora szakadék van Amerikában a két nagy párt között (demokrata (D) vs. republikánus (R) )

Egyre jobban kirajzolódik az az iszonyatos ellenszenv, düh, amit a demokraták (nevezzük Clinton clan-nak) művelnek, és amit készpénznek vesz a magyar „baloldal”. A demokrata szócső CNN nézhetetlen, ahogy szinte óráról órára figyeli és adja a fikázó, cikiző Trump ellenes híreket, témákat. Teljesen egyértelmű: nem tudnak belenyugodni, hogy Hillary veszített Donald ellen !!! Lassan az a gyanúm, hogy ezt az egész Putyin-féle mesterkedést is a demokraták fújták fel, hogy legyen valaki, akire rá lehet fogni a vereséget. Az, hogy Trump populista, és kilóg az eddigi amerikai elnökök sorából, az egyértelmű. Elődei (mindkét oldalon) nagyon jól ismerték az amerikai közigazgatást. Legtöbbjük valamelyik szövetségi tagállam, köztársaság első embere (kormányzó = governor) volt, tehát kisujjában volt a kormányzás. Lásd Clinton (D) = Arkansas, Reagan ( R ) = California, Carter (D) = Georgia, stb. Ilyen szempontból Trump nem egy tapasztalt, sokat átélt politikus. Egy tipikus populista, aki azt mondja, amit a nép hallani akar. Ezért választották meg. Egy (jómódú) üzletember, aki, mint tv műsorvezető lett népszerű. Nem pedig egy rafinált, minden hájjal megkent politikus, aki diplomatikusan próbálja kifejezni magát és hallgatóságát meggyőzni, ami az eddigi elnökökre jellemző volt. Szókimondó, sokszor meggondolatlan, aztán – ahogy az üzleti életben – megpróbálja kimagyarázni magát és a saját oldalára állítani a tárgyalás menetét.

Választási ígéreteit megpróbálja betartani, még akkor is, ha az lehetetlen, hiszen ebből áll populizmusa. A demokraták meg keresik rajta a fogásokat. Nem nehéz! A magyar „baloldal” pedig csak Trump kritikáját harsogja, amikben a CNN és a New York Times jár az élen. Az a New York Times, mely lemondásra kényszerítette a republikánus Nixon elnököt. Érdekes, a magyar médiában mintha a többi amerikai újság nem is létezne. Európában pedig mintha csak a brit Guardian, és a német Spiegel hírei (kommentárai) lennének a mérvadók. Ezek pedig csámcsognak Trump mindenegyes botlásán. Rossz nézni, ahogy az amerikai média „baloldali” pártosságát a magyar „baloldal” felnagyítva közvetíti.

Nyílt titok, hogy az amerikai demokrata párt (D) és hívei szociálisan sokkal érzékenyebbek és liberálisabbak, mint a republikánusok (R). Elnökségük alatt inkább a megbékülésre törekedtek a hidegháború idején is, mintsem a konfrontációra. Így került a Szent Korona Jimmy Carter (D) elnöksége alatt 1978-ban Magyarországra, annak ellenére, hogy a republikánusok és az amerikai magyarok is tiltakoztak az átadás ellen, mint ahogy 14 évvel korábban (1964) a budapesti amerikai nagykövetségen önkéntes száműzetésben élő Mindszenty bíboros is arra kérte Kennedy, majd Johnson elnököt, hogy „sem a szovjet, sem a magyar bolsevikok kezei közé nem kerülhet, mert az példátlan botrány lenne.…”

A közel múltban elhunyt George H. W. Bush egykori elnök sajtótitkára (Press Secretary Fitzwater) 1992 augusztusában közölte, hogy az elnök kívánsága a külföldre sugárzó amerikai (állami) rádiók és televíziók működésének biztosítása, mert az igazság közvetítése nagyon fontos, hiszen a diktatúrák és az elnyomás Kelet-Európában nem fognak egyik napról a másikra eltűnni, azok továbbra is fenn fognak maradni.

Rá egy évre, 1993 nyarán a demokrata Bill Clinton a hidegháború végeként, mint a szabadság elérkezésének szimbólumaként, elrendelte a SZER (Szabad Európa Rádió = Radio Free Europe) adásainak beszűntetését.

A 20. század legnagyobb és legjobb elnökének tartott F.D. Roosevelt (D) elnök, pont úgy az izoláció híve volt, mint napjainkban Trump (R). Az 1929-es gazdasági világválság után „saját erőből” akarta újjá szervezni Amerikát gazdaságilag éppúgy, mint társadalmilag. A mélyen konzervatív katonaember, McArthur tábornok „kommunistának” tartotta az 1932-ben megválasztott új elnököt (FDR) és inkább leszerelt, mintsem szolgálatában maradjon. Csak 1941-ben, a pearl harbor-i japán támadás után tért vissza az US hadseregbe Roosevelt elnök személyes kérésére.

A New Deal sikerének kulcsa a befelé fordulás volt. Pont akkor, amikor (1933) Európában Hitler jutott hatalomra. FDR Európa problémájának tartotta a feltörekvő jobboldali diktatúrákat, amivel az európainak kell megbirkózniuk. Roosevelt kijelentette, hogy külföldre nem küld amerikai katonát. 1938-ban, habár kezdeményezte az evian-ikonferenciát, az üldözött zsidókat nagyszámban nem fogadta be. Hiába ajánlotta fel Hitler luxushajóit, hogy elszállítsák „ezeket a bűnözőket”. Nem egy történet van ezeknek a kivándorlókat szállító hajók visszafordításáról. A demokraták csak anyagi támogatást (kölcsönbérleti szerződés = lend lease) voltak hajlandók adni a konzervatív Churchill-nek. A demokrata Roosevelt csak az (állítólag kikényszerített) japán támadás után volt képes közölni az amerikai néppel, hogy belép a II. világháborúba, hogy Churchill-t, valamint Európát megsegítse.

A demokraták – Hillary Clinton külügyminisztersége idején – álltak az „arab tavasz” mögé, de csak a volt szovjet befolyás alatt álló Földközi-tenger menti országokban tudtak fegyveres felkelést kirobbantani. A kapitalista monarchiákban (Szaúd-Arábia, Jordánia, Marokkó, stb.) nem. Egyes vélemények szerint Kadhafi meggyilkolása indította el a fekete-afrikai emberáradatot Olaszország felé. Közben Ukrajnában is megerősödött az amerikai demokrata párt befolyása. Joe Biden alelnök fia, Hunter, a legnagyobb ukrán gáztermelő magáncég, a Burisma Holding, igazgatótanácsának tagja.

Szóval, a demokraták sem olyan ártatlan bárányok, mint azt Magyarországon képzelik. Trump, igazi populista, aki azt mondja, ami az eszébe jut, és úgy gondolja hallgatóságának tetszeni fog. Aztán a demokrata párti újságírók pillanatok alatt kiderítik, hogy az „nem egészen úgy van”. Lásd, amikor a médiát a „nép ellenségének” („the enemy of the people”) nevezte.

Vajon hányan emlékeznek arra, hogy a Time Magazine 2016 decemberében az „Év emberének” nevezte a frissen megválasztott Trump-ot. A Forbes pedig ugyanekkor a világ második legbefolyásosabb emberének nevezte Trump-ot, – Putyin után. Nem egy olyan „ügyet” akarnak a nyakában varrni, amihez elnökségének vajmi kevés köze van. Előszeretettel hozzák fel „nő ügyeit”. Csak arról nem szólnak, hogy azok elnökké választása előtti történetek, és azért fizetett, hogy a hölgyek „ne zavarják meg” választási kampányát. A hangoskodó demokraták, mintha elfelejtenék, hogy elnöküknek, Bill Clinton-nak, elnöksége alatt volt nőügye. Ugyancsak a demokraták szedték elő Trump főbíró jelöltjének, Brett Kavanaugh-nak a múltját. Jelentkezett egy hölgy, aki állította, hogy a 17 éves Kavanaugh egy házibulin fogdosta, ezért főbírónak nem való. A CNN fehér házi tudósítójától Trump meg akarta vonni a sajtóigazolványát, mert (szerinte) tiszteletlenül beszélt sajtófőnökével. Az eset nagy felháborodást váltott ki, a CNN perrel fenyegetett. Az igazolványt visszaadták, mire mindkét oldal (demokrata, republikánus) a sajtószabadság nevében örömmel üdvözölte a Fehér Ház döntését.

Különben, már Trump elnöksége első rendelete is balul sült el. Hat muszlim ország állampolgárait nem engedte be az USA-ba. Az aláírt rendeletet büszkén mutatta a tv kamerák előtt, csak a határőrséggel elfelejtette közölni a hírt. Így az ellenőrző hatóság nem tudta, hogy kit szabad, ill. lehet beengedni. Akinek már rég megvolt a vízuma, és úgy szállt ki a repülőgépből, esetleg „green card”-dal rendelkezett, vagy aki megérkezésekor kért belépő vízumot.

Egy biztos, Trump nagyon gyorsan tud alkalmazkodni a kialakult helyzethez. Talán még nem volt olyan elnöke az Egyesült Államoknak, aki ennyi „kormányátalakítást” végzett volna. Ilyen rövid idő alatt (két esztendő) ennyi kirúgás, új arc ritkán tapasztalható a tengerentúlon. Viszont id. Bush elnök temetésén jól látszott az a tipikus női haragtartás, ami a választást elvesztett Hillary arcán kiült két évvel a vesztés után.

Trump megmozgatta a világot. Sikerült a két Korea vezetőit rávenni egy közös (téli) olimpia megrendezésére. Elindított egy folyamatot, mely Tel-Avivból az izraeli fővárosba, Jeruzsálembe, tette át jó néhány ország külképviseletét. Olyan emberről van szó, akinek lánya hozzáment egy vallásos zsidó fiatalemberhez, sőt férje iránti tiszteletből felvette az izraelita vallást. Kevés szó esik, hogy felesége Melania, az első kelet-európai (szlovén) származású First Lady, aki (enyhe) akcentussal beszéli az (amerikai) angolt, és szülei nemrég kapták meg az amerikai állampolgárságot! Kivárták sorukat, mint minden bevándorló, aki gyermeke után igényli az állampolgárságot.

Sokan szidják, hogy felmondta a párizsi éghajlatvédelmi (klíma) szerződést. Csak arról nem beszélnek, hogy a világ egyik legjobb, ha nem a legjobb környezetvédelme az USA-ban van! (lásd mekkora botrányt kerekedett a német autógyáraknak a kipufogó gázok manipulált computeres csalásából). Igen, Amerikában minden sokkal jobban ellenőrzött, mint bárhol a világban. „Nálunk a levegő és a víz tiszta” – dicsekedett nemrégiben Trump, és nagyot nem tévedett a populista elnök. Amíg az USA rengeteg pénzt költ a szigorú előírások betartására, addig a többi szerződő fél az aláíráson kívül nem sokat tett és tesz hazája környezete érdekében, lásd pl. India vagy Kína. Miközben légkondicionáló berendezéseikkel elárasztják a világot.

A demokrata pártot hatalmas adományokkal támogató George Soros Györgynek igaza van: a „fékek és egyensúlyok” (hál’ Istennek!) működnek az Egyesült Államokban. A jövőre nézve pedig egy aktuális kérdésfelvetés: vajon a következő (2020) elnökválasztást a nép vagy a média fogja eldönteni?

Embercsempészet állami támogatással

Stephen Elekes
-
0
Embercsempészet állami támogatással

A magyar diplomácia lejáratása. A világ szégyene. Példa nélküli embercsempészet állami támogatással.

Macedóniáról, az ott zajló eseményekről, az elmúlt években nem túl sokat közölt a hazai média. Mintha az Orbán Viktorral kapcsolatos eseményekre annyira odafigyelő ellenzéki média és közösségi oldalak elfelejtették volna időnként tájékoztatni olvasóikat a macedóniai korrupcióról, mely állítólag egy húron pendül az orbánival. A legmeglepőbb számomra a napokban kirobbant szöktetési botrány hazai tálalása volt. Hiteles magyarázatok még mindig akadozva, nagyon lassan érik el az érdeklődőt. Az első hazai jelentések (magyar ellenzéki körök) arról tájékoztattak, hogy „a volt macedón kormányfő egy köztörvényes bűnöző, aki törvénytelenül jutott egy több százezer eurós páncélozott Mercedes-hez, és ezért két év börtönre ítélték, de annak letöltése elől Magyarországra szökött.” Valójában ez a „köztörvényes bűnöző” megbélyegzés gondolkoztatott el. Vajon mekkora lehet Macedóniában a korrupció, ha egy miniszterelnök tíz évi kormányzás alatt („csak”) egy páncélozott Mercit tudott eltulajdonítani? Egyáltalán miért egyenlő az „eltulajdonítás” (a lopás) a korrupcióval? A (magyar) wikipédia szerint:

„… A korrupció (a latin corruptĭo, romlás, rontás szóból) olyan törvénybe vagy közerkölcsbe ütköző cselekedet, amely során valaki pénzért vagy más juttatásért vagy juttatásra való kilátásért cserébe jogosulatlan előnyhöz juttat másokat. Attól függően, hogy milyen pozícióban van az előnyhöz juttató, beszélhetünk például politikai, közigazgatási, orvosi, rendőri, katonai vagy gazdasági korrupcióról.

A politikai, gazdasági stb. korrupciónak egyöntetűen elfogadott definíciója nincsen, mint ahogy a korruptnak tekintett tevékenység határai is kultúráról kultúrára és korszakról korszakra változnak. Egyes definíciós kísérletek a közérdek vagy a társadalmi feladat fogalmán alapulnak, mások a piaci folyamatok elnyomásán.

Ezzel szemben az egyes államok büntetőjoga ismeri, pontosan meghatározza és büntetni rendeli a korrupciós bűncselekményeket. Igen gyakori eset, hogy a sajtóban politikai korrupciónak nevezett cselekmény jogilag nem minősül korrupciós bűncselekménynek….”

Nem tudom miért, de Magyarországon összemossák a korrupciót a populizmussal. Pontosabban, minden, ami rossz azért Orbán a felelős. A világban szinte ismeretlen ez a magyarországi (nevezhetjük „baloldali”?) felfogás. Egy populista politikus, politikai program azon alapszik, hogy megnyerje a többséget (a népet). Ezért olyan programot hirdet meg, ami sokaknak tetszik, azaz „népszerű” (populáris), miközben megvalósíthatatlan. A magyar wikipédia szerint:

„……A populizmus a politikai ideológia egyik ága, latin eredetű szó, jelentése: népszerű. A nép többségi akaratával összhangban tett erőfeszítések – esetlegesen a választók bizalmának megszerzéséért, gyakran kivitelezhetetlen ígéretekkel operáló irányzat. A populizmus bizonyos nézetek szerint a népet egy, kizárólag a saját érdekeit szemei előtt tartó (szűk) hatalmi elit elnyomásban tartja, megfosztja a hatalomba való beleszólástól, ennélfogva a populisták elsőszámú célja a gazdasági, politikai és egyéb (köz)intézmények „visszahódítása” az „elittől” a „népnek”. A populizmus politikai fogalom, lényegét tekintve: mesebeszéd. A populizmus megtévesztés, megvalósíthatatlan ígérethalmaz hangoztatása, olyan szöveg, amit szívesen hallanak a választók, de a – többnyire hataloméhes – politikusok nem veszik komolyan, választási kampányfogásnak tekintik. A populizmus árát a félrevezetett választók fizetik meg…..”

Orbán sajátos rendszere is (részben) ezen alapul. Borzasztóan ismeri a magyar néplelket. Minden megnyilvánulása erre utal. Tettei már nem. Azt mondja, amit a nép hallani akar. A nép pedig nem arról híres, hogy (megválasztott) vezetője szavában kételkedjék. Közben elhatározta, hogy a hatalmat nem csak megszerzi, de meg is tartja. Visszagondolva, ez vezeti Orbánt a (Fidesz) pártalapítás óta. A politikában való feltűnése első percétől látható volt, hogy (Gyurcsányhoz hasonlóan) szélhámos. Orbán az önjelölt „jobboldali”, Gyurcsány pedig az önjelölt „szociáldemokrata”. A valóságban egyiknek sincs kapitalista múltja, élettapasztalata, honnan is lenne? Mindketten a Kádár-korszak szülöttei. Úgy, ahogy az ország lakosságának többsége sem élt soha kapitalizmusban, pláne nem demokráciában. Ez az egész hazai helyzet rákfenéje, amitől 30 éve nem sikerült megszabadulni.

Közben Orbán rájött, hogy hatalmát (erőszakmentesen!) csak úgy tudja fenntartani, ha gazdasági függőséget teremt. Ez különben nem új, hiszen ez mozgatta a proletárdiktatúrának nevezett hatalmi rendszert is. Ott az ideológiához való (párt)„hűség” volt a létalap. A párttagság és a velejáró privilégiumok (kiváltságok) adták a nyomorból való kitörés lehetőségét. Ezt váltotta fel a vezetőhöz való hűség, aminek jutalma a „közbeszerzés”. Az állami beruházásokat, azaz az állam (pontosabban az adófizetők) pénzét csak kormány- és párthű személyek, cégek kaphatják. Valóban, milyen találó (és mosoly fakasztó) ez a „köz-beszerzés” fogalom, jelző.

Vissza Macedóniához! Vajon hányan ismerik Magyarországon ennek a balkáni országnak az újkori történetét, különös tekintettel a hazai „baloldalra”?

A balkáni háborúk (1912-13) valamint az első világháború idején három királyság (görög, bolgár és szerb) osztozott ezen a területen, ami addig az Oszmán Birodalom része volt, és a többségében szláv nyelvű macedónok bolgároknak vallották magukat. Területének északi része 1912-15 között Vardar Macedónia néven a szerb királyság része volt, ahonnan elüldözték a bolgár szerzeteseket és tanítókat, valamint megkezdődött a „szerbesítés” (ahogy ezt a hazai „magyarosítás” korszakából ismerjük)

Közben kialakult egy pro-bolgár jobboldali „forradalmi” mozgalom (IMRO), mely Németország és Olaszország védelme alatt képzelte az ország további sorsát. Ezzel egy idővel létrejött egy baloldali IMRO is, melyben a bolgár kommunista párt is aktív volt, olyannyira, hogy még az első világháború kitörése előtt egy „szovjet Macedónia” megteremtésén gondolkoztak a szerb királyság területén.

Az újabb fordulat 1941-ben következett be, amikor Magyarország, mint náci szövetséges, megszállta az egykori Délvidéket. Bulgária pedig megszállta Macedóniát, Kelet-Szerbiát és Koszovót. Macedónia északnyugati része a fasiszta olasz királyság fennhatósága alá került. A bolgár hadsereget örömmel fogadta a helyi lakosság, miközben megállapodás született, hogy a német, olasz és magyar hatóságok szabadon engedik a mintegy 12.000 macedóniai jugoszláv hadifoglyot.

A második világháború éveinek krónikája igen bonyolult, talán a legjellemzőbb a macedóniai zsidók sorsa. Amíg a történelembe úgy vonult be Bulgária, hogy ellenállt a náciknak, és a megszállt Bolgár Királyság 48.000 zsidó állampolgára közül egyetlenegyet sem engedett deportálni, addig a Bulgária által megszállt Macedóniában szinte valamennyit (7.000) legyilkolták, illetve haláltáborba hurcolták. Ennek oka: a macedón zsidókat nem tekintették bolgár állampolgárnak. (lásd magyar pandanját: Kamjanec-Pogyilszkij (cirill betűkkel Кам’янець-Подільський, lengyelül Kamieniec Podolski, oroszul: Kamenyec-podolszkij)

Macedónia 1945 után a Jugoszláv Köztársaság szövetségi állama lett. 1991-ben Jugoszlávia szétesése idején vált önálló állammá, vette fel a Macedón Köztársaság nevet, melyet elsőnek Bulgária ismert el. 1993-ban elnyerte ENSZ tagságát. Közben az EGK (Európai Gazdasági Közösség) országai is elismerték a macedón államot. Egyedül Görögország nem volt hajlandó erre. Névváltoztatást követelt, és beígérte, hogy ameddig ez nem következik be, addig blokkolni fogja Macedónia felvételét az EU-ba és a NATO-ba egyaránt.

1999-ben (koszovói háború) Macedónia a koszovói albánok ezreit vette fel, mint menekülteket és látta el. 2005-ben az EU-tagság hivatalos jelöltje lett. A 2006-os parlamenti választáson győztek a kereszténydemokraták, a szociáldemokraták ellenzékbe kényszerültek. A törvényesen megválasztott miniszterelnök Nikola Gruevszki 2016-ig volt kormányon.

Tehát, a 2015-ös menekültválság idején is Nikola Gruevszki irányította az országot, aki (Orbánhoz hasonlóan) nehezen tudott megbirkózni a kialakult helyzettel. A probléma oka Görögország volt, ahol gazdasági nehézségekre (államcsőd) hivatkozva nem voltak hajlandók regisztrálni a Törökország felől, a tengeren, érkező – elsősorban szíriai – menekülteket. Megjegyzendő, hogy néhány kilométer választja el a görög szigeteket a török szárazföldtől. Lásd Lesbos = Ayvalik 36,66 km.

Igazából ez volt az akkor kezdődött menekültválság kirobbantója. Törökország (Erdogán) felismerte, hogy a nála felgyülemlett mintegy 3-4 millió menekültet Görögországon keresztül rá lehet szabadítani az EU-ra, amiért az Unió évtizedek óta nem hajlandó tagjai sorában felvenni Törökországot. Ankara már 1963-ban az EKG tagja akart lenni. 1961 óta csak a németek voltak hajlandók vendégmunkásként befogadni a törököket (a muszlimokat). Mindig találtak valami kifogást, elsősorban az emberi jogok terén, hogy elhalasszák a felvételt. Egyes (német) politikusok meg is jegyezték, hogy 80 millió muszlimra nincs szüksége az Európai Közösségnek. A 2015-ös menekültáradat megfékezésére végül Merkel találta meg a megoldást, EU-török szerződést kötött, melynek értelmében néhány milliárd euró fejében Erdogán leállította a tömeges „elvándorlást”. Orbán belföldre szánt propagandája azonban továbbra is azt harsogja, hogy a határzár tartja távol a tömegeket, elvégre a muszlimokkal való riogatás remekül illeszkedik a külső (liberális) erőkre mutogató gyűlöletkeltésre.

A német sajtó már 2015 őszén jelezte, hogy meg kell szüntetni a „Balkán útvonalat” (Balkanroute), azaz vissza kell küldeni a dél-szláv háború idején elmenekülteket. Hiszen, miközben a szíriai menekültek tömege közeledett Németország felé, a volt Jugoszlávia területe már nem volt háborús övezet. Az menekültek visszatérhettek otthonukba. A valódi probléma ekkor kezdődött: hogyan lehet a relatív jóléthez szokott menekültet visszaküldeni a gazdaságilag sokkal gyengébb hazájába? Különben a mai napig nincs megoldva Koszovó helyzete, ahol pl. az euró a hivatalos pénz, és a volt jugoszláv tagköztársaságokból bárki vízum nélkül érkezhet max. 3 hónapi tartózkodásra az EU-ba. Egy müncheni szálloda macedón portása mesélte, hogy mennyire rossz a gazdasági helyzet, hogy 350 euró egy havi bér, a munkanélküli segély 250 euró, ezekből nem lehet megélni. Déli szomszédjuk, a görögök, megzsarolták őket: az egykori jugoszláv tagköztársaságnak a Macedón Köztársaság nevéhez sohasem járulnak hozzá, és megakadályozzák az EU-ba és a NATO-ba való felvételüket. Nagyon szomorú volt, látszott az arcán, hogy az Észak-Macedónia elnevezés nem tetszik neki, de legyen, ha ez a feltétele a gazdasági fellendülésnek, amit Merkel nemrég tett látogatásakor is megerősített. Igaz, a névváltoztatási népszavazás kudarcba fulladt, de nagyon bíznak a németekben, hogy hozzá segítik őket az EU-tagsághoz.

Idén (2018) május 23-án (tehát, ellentétben a magyar médiával, nem most, novemberben!) jelentette a BBC,  hogy egy skopje-i bíróság két év börtönre ítélte a korábbi macedón miniszterelnököt. A BBC jelentése szerint 2012-ben történt a hatalommal való visszaélés, amikor Gruevski egy „közbeszerzési pályázat”-ról (tender) döntő bizottság egyik tagját befolyásolta azzal, hogy egy bizonyos autókereskedőt nevezzenek meg győztesnek, aki a miniszterelnök kívánságának megfelelő gépkocsit (páncélozott Mercedes) szállít majd, és aminek fejében Gruevski pénzt fogadott el a kereskedőtől. A vádhoz az ügyészség egy titokban felvett hanganyagot használt fel, amit a bíróság hitelesnek fogadott le.

Gruevski lemondását 2016-ban egy óriási lehallgatási botrány előzte meg. Nyilvánosságra került, hogy mintegy 20.000 személyt hallgattak le titokban a miniszterelnök emberei. A botrány utcára vitte az embereket, és állandó tüntetések (összecsapások) voltak Gruevski hívei és ellenfelei között. Kb. egy évvel később a miniszterelnök lemondott, és az előrehozott választáson a jelenlegi miniszterelnök, a szociáldemokrata Zoran Zaev győzött.

Az ugyanaznapi (május 23.) Reuters jelentés szerint ez volt az első ítélet Gruevski hat vádpontos korrupciós ügyében. A vádpontokat egy 2015-ös EU megállapodás alapján kinevezett különleges ügyész állította össze. Gruevski lemondása, távozása és új választások kiírása ugyancsak ennek az EU-s megállapodásnak volt a része. Az EU akkor lépett közbe, amikor elszaporodtak a politikai zavargások és az ellenzéki pártok azzal vádolták Gruevskit és a belsőelhárítás főnökét, hogy több mint 20.000 embert hallgattak le.

A SZER (RFE/RL) május 23-i, tehát ugyanaznapi, jelentésében azt is megemlíti, hogy Gruevski nem volt jelen a tárgyaláson, ill. az ítélethirdetésen, és (esetleges fellebbezéséig) továbbra is szabadlábon maradhat. A SZER tudósítása megjegyzi, hogy a bíróság hiteles bizonyítéknak fogadta el a megvesztegetésről készült titkos hangfelvételeket, azzal, hogy azok nyilvánosságra hozatala közérdek.

Az új választásokhoz vezető nagyméretű (20 ezer embert érintő) lehallgatási botrányt a Gruevski kormány tagadta, és külföldi ügynökökre fogta.

Vajon ezek az információk (2018. május 23.) mikor jutottak el hazai (ellenzéki) médiához, mikor olvashattunk róluk először?

Úgy látom, a hazai ellenzék sem érti a menekült jog „finomságait”, amit Orbán nagyon ügyesen alkalmazott. A menedékjogot a genfi konvenció, illetve annak aláírása teszi kötelezővé az aláíró országok számára. Tessék csak visszaemlékezni 1989-re! Magyarország csak akkor írta alá, amikor hirtelen megjelentek a falurombolás áldozatai, a Ceaușescu rendszere elől menekülő román állampolgárok, elsősorban magyarok, akiknek befogadását az akkori szovjetrendszer nem engedte meg. Elvégre a szocialista országokban nincs üldözés, pláne politikai üldözés. A keményvalutára éhes magyar vezetés viszont úgy ítélte meg, ha aláírjuk ezt az egyezményt, akkor nemcsak a menekültek befogadásának adunk nemzetközi hátteret, hanem az ENSZ-en keresztül „fejpénzt” (dollármilliókat) is kapunk a menekültek megsegítésére hivatott nemzetközi szervezettől (Az ENSZ minden egyes menekült után fizet a napi ellátásra.) A genfi konvenció aláírása mindezt biztosította. Nem kellett sok, hogy erről az NDK-s „szamizdatosok” is értesüljenek, hogy a magyar hatóságok nem küldhetik vissza a Balaton mellett kempingező keletnémeteket, amennyiben azok hazájukban politikai menekültnek, üldözöttnek tekintik magukat. Ennek megfelelően tárgyaltak a magyarok (Horn külügyminiszter) a nyugatnémetekkel és a keletnémetekkel.

A politikai menedékkérők után az ENSZ nem fizet „fejpénzt”, és annak megadása minden ország és kormány saját hatáskörébe tartozik. Azt fogad be, akit akar, akit szerinte üldöznek, vagy politikai nézetével egyetért, azonosul. Ezért Orbánt tettéért nem lehet felelősségre vonni. Emlékeztetőül néhány közismert eset, ill. név, pl. Bettino Craxi vagy Carles Puigdemont, akinek példája rácáfol a kormánypárti hülyeségre, miszerint Gruevski szabadon közlekedhet a világban, különösen az EU-ban. A magyar igazságügyi miniszter nagyot téved!

Aki ellen nemzetközi elfogató parancs van, azt bárhol elkaphatják és kiadhatják. Ez ellen csak a menekültet befogadó ország adhat védelmet.

Viszont, sokkal komolyabb és nagyobb probléma, és nemzetközileg is elítélendő az állami szöktetés. Különös tekintettel ebbe bevonni a külügyet, a magyar diplomáciát. Jó időre elvesztettük a bizalmat, a nemzetközi diplomáciában. Elsőre ’56 jutott az eszembe, amikor mentőautókban szállítottak fegyvereket. Aztán, belegondoltam, hogy a jelenlegi államvezetés ezzel a jogellenes, aljas akciójával ugyanolyan bűnözővé vált, mint a kábítószer-, fegyver- vagy embercsempész. Tettükkel példa nélküli precedenst állítottak, miszerint ellenőrzés nélkül bármit és bárkit országokon keresztül lehet szállítani a diplomácia égisze alatt. Ez pedig a civilizált világban megengedhetetlen! A többi ország tudta nélkül így fel- és kihasználni a diplomáciai védelmet, becstelen dolog! Arról nem is szólva, hogy ezentúl nincs biztonságban senki, akit az orbáni Magyarország el akar fogni, némítani bárhol legyen a világban! Csodálom, hogy ez ellen az akció ellen még senki sem emelte fel a szavát.

12344. oldal a 4-ból

FRISS HÍREK

Továbbiak

A hír igaz!

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK

Független Hírügynökség Kft.
Kapcsolat: info@fuhu.hu

LEGOLVASOTTABB HÍREK

SZERKESZTŐ VÁLASZTÁSA

© Független Hírügynökség