Sikorsky

Több mint egy hete tartanak a tüntetések Iránban, ám még mindig nincs teljes egyetértés azzal kapcsolatban, hogy vajon mi idézte elő a nyolc éve nem látott tiltakozási hullámokat. Tényleg szociális elégedetlenségek álltak a háttérben? Vagy igazuk van azoknak, akik azt mondják, hogy az egész egy „külföldi összeesküvés” eredménye? Pro és kontra érvek garmadája sorakozik fel mindegyik oldalon. Ez az elemzés nem kíván egyik mellett sem lándzsát törni, helyette egy újabb elemet hozna be az iráni események értelmezésére: mi van akkor, ha az egésznek a kiváltó oka egy félresikerült hatalmi harc?

A hurrikán szemében vagyunk?

– tette fel a kérdést az egyik iráni elemző, reagálva arra, hogy az elmúlt két napban egy kicsit alábbhagyott az iráni tüntetések lendülete. Habár még mindig érkeznek hírek arról, hogy a perzsa ország déli városaiban újabb tömegek vonulnak az utcára Ali Khámenei ajatolláh, Irán Legfelső Vezetőjének lemondását követelve, ám a nyugati (kurdok lakta) és az északi területeken már nyugodtabban teltek az éjszakák. A halálos áldozatok száma sem emelkedett 21 fölé (legalábbis péntekig). Ugyanakkor még mindig homályos, hogy miképp végződhetnek a megmozdulások, főleg azért, mert január 3-án az iráni konzervatívok „harcba szólították” a híveiket, hogy akárcsak a 2009-es tüntetések idején, velük vessenek véget a rendszerellenes megmozdulásoknak.

Megerősödve 

Alakuljon bárhogy, egy dolog biztos: ilyen mértékű és kiterjedt iráni elégedetlenségre még egy hónappal ezelőtt sem gondolt senki. Különösen azért, mert a 2017-ben tartott elnökválasztásokat ismét Haszan Róháni nyerte meg. A reformista és a Nyugattal együttműködni kívánó, sőt, a 2015-ös atommegállapodást tető alá hozó vallástudósnak ismét sikerült felülkerekednie az ellenfelén, aki tavaly a keményvonalas Ebráhim Raisz volt. Ő kritizálta Róhánit, és az iráni parlament vallásos-konzervatív rétegével összefogva, az iráni Forradalmi Gárda (IRGC) támogatásával és Ali Khámenei áldásával szállt harcba az irániak szavazataiért. (Khámenei esetében egyébként azt rebesgették, hogy egyfajta utódjának szánja a Legfelsőbb Vezetői posztra.)

Ám hiába próbálták lejáratni Róhánit és a reformmozgalmakat, ez nem jött össze: az iráni elnök 2013-nál is nagyobb részvételi arány mellett és öt millióval több szavazattal nyerte meg a választásokat. Ráadásul ehhez társult az is, hogy a 2016-os parlamenti választásokon a reformer pártok 121 mandátumot szereztek a 290 fős iráni parlamentben, szemben a konzervatívokkal és a radikálisokkal, akik mindössze 83 helyet kaptak. Az elemzések rendre felhívták a figyelmet arra, hogy bár még mindig kevésbé érezhető a 2016-ban feloldott nemzetközi szankciók pozitív hatásai az iráni gazdaságban és az átlag iráni életében, ennek ellenére a közel-keleti ország lakosságának többsége továbbra is kiáll az eddigi mérsékelt és reformista politika mellett.

Még a legszigorúbb és legkritikusabb nyugati elemzések is elismerték, hogy 2017 nyarától Róháni komoly lehetőséget kapott arra, hogy megvalósítása elképzeléseit. Dacára a közel-keleti eseményeknek Irán stabilnak látszott, a rendszer pedig egyre inkább engedett és visszavett a korábbi elnyomásból. A növekedés megugrott, a nyugati (francia, olasz) és kínai befektetések száma megnőtt és – ami igazán meglepte az elemzőket -, Roháni második terminusának kezdetén már 8,7 százalékos volt az inflációs ráta, miközben ez még négy évvel ezelőtt meghaladta a 35 százalékot.

Ugyanakkor nem sikerült minden területen sikereket felmutatni:

a hivatalos adatok szerint továbbra is 13 százalékos a munkanélküliség (egyes régiókban a 25 év alattiak esetében átlépte a 30 százalékot), több állami támogatást (üzemanyag és élelmiszer) pedig megvágtak, amelyet először a szegényebb rétegek érezték meg. A hús, a szárnyasok ára tovább nőtt, de az utolsó cseppet a pohárban a tojás egy hét alatt történő 50 százalékos drágulása jelentette. Tehát akárcsak 2011-ben Tunéziában és Egyiptomban, Iránban is a gazdasági-szociális okok miatt vonultak az emberek az utcákra, de ez idővel a hatóságok durva fellépése, a belső indulatok és a külső bátorítások miatt rendszerellenes megmozdulássá alakult át.

A legtöbb cikk és elemzés ennél a résznél megáll, vagyis kizárólag ezekre az alapokra helyezi az egész mostani tüntetéssorozat kitörésének magyarázatát. Az ennél radikálisabb – és a hivatalos iráni kormány álláspontját képviselő – nézetek, amelyek gyakran valamelyik alternatív híroldalon bukkannak fel, pedig a „külföldi összeesküvést„, vagyis konkrétan az Egyesült Államok, Izrael és Szaúd-Arábia szerepét hangoztatják. Való igaz, hogy mindegyik ország számára, igaz eltérő okokból, de igencsak örömteli lenne, ha most Teherán meggyengülne vagy legalábbis a saját belpolitikai történéseivel lenne elfoglalva. Az viszont más kérdés, hogy ezt mennyire van/volt lehetőségük megszervezni.

Állam az államban 

Ám az összeesküvések szempontjából legalább ennyire fontos lenne körülnézni a belpolitikai szereplők között is. Róháni politikáját már évek óta kritizálják a konzervatívok, és a kezdeményezéseinek nagy részét sikerült még csírájában elfojtaniuk. Csakhogy a tavalyi választások óta korántsincs így, hiszen az iráni elnöknek azóta sikerült megerősítenie a hatalmát, és kivédenie ellenzéke támadásait. Sőt, olyan dolgokat tudott keresztülvinni, amik pár éve még elképzelhetetlennek tűntek.

Róháni a újraválasztása utáni első hónapokban már az iráni Forradalmi Gárdával is komoly összetűzésbe került. A fegyveres szervezet, amelyről bővebben ebben az elemzésünkben olvashat, bár hivatalosan a teokratikus rezsimet védelmezi, valójában expanzív, konfrontatív és egyben nagyon költséges „önálló külpolitikát” folytat a térségben. Az IRGC és a vele szoros kapcsolatban álló (többnyire) arab milíciák – Hezbollah, iraki csoportok vagy jemeni húszik – alkotják az első vonalat az iráni-szaúdi hidegháborúban, tágabb értelemben a szunnita-síita ellentétben. Vagyis ők harcolnak Irakban, Szíriában, Libanonban és Jemenben a helyi arab vezetések, a szélsőséges szunnita csoportok és/vagy Izrael ellen.

Habár most mindenhol előszeretettel emelik ki, hogy az iráni lakosság nagy részének elege van Teherán beavatkozási politikájából, és nem értik miért kell dollármilliárdokat költeni mások háborúira, valójában Róháni számít az IRGC legnagyobb kritikusának. Már a 2015-ben többször felszólalt azért, hogy az iráni Forradalmi Gárda bevételeit meg kell adóztatni, állami monopóliumait csökkenteni kell, befektetéseit pedig kormányzati felügyelet alá venni, és megszüntetni az elsőbbségét a magánbefektetéseknél. Ugyanúgy meg kell akadályozni, hogy önálló döntés alapján súlyos konfliktus robbantson ki a Nyugattal és Izraellel szemben. Kevés híja volt, hogy a 2016-os a védelmi költségvetésből – ami 7 milliárd dollárnak felel meg – az IRGC majdnem kimaradt, csak az utolsó pillanatban tudták megakadályozni.

A 2017-es elnökválasztások után Róháni, bizonyítva sokkal függetlenebb belpolitikáját, védelmi miniszternek nevezte ki Amir Hatami dandártábornokot. 1993 óta most fordult először elő Iránban, hogy a hadügyek élére nem egy IRGC parancsnok vagy ahhoz közel álló személy került, hanem az iráni hadsereg egyik tagja. Ezután pedig Róháni a hadsereget felhasználva (például több erőforrás biztosításával) igyekezett visszaszorítani az IRGC-t és erőfeszítéseit siker koronázta.

Róháni december 10-én egy igencsak érdekes beszédet tartott az iráni parlamentben: az egész iráni pénzszektor 25 százaléka mindössze hat „csaló” intézmény kezébe van, és ők hálózzák be az egész iráni rendszert a korrupciójukkal, viszik ki a pénzt külföldre és okozzák az elszégenyedést. Ezért még Khámeneivel is megbeszélte, hogy 2018-ban látványos reformokat hajtana végre a gazdaságban, amelynek csupán az első lépése lett volna az állami támogatások csökkentése. Burkoltan, de ez üzenet volt a Forradalmi Gárda és az ultrakonzervatív vallási csoportok felé, hogy többé nem tűri meg a saját pénzügyi birodalmaik és alapítványaik működését, amellyel az iráni államon élősködnek.

A klérus visszavág

Róháni ultrakonzervatív ellenfeleinek már eddig az sem tetszett, hogy az iráni elnök egyes vallási kérdésekben engedett. Legutóbb az váltott ki kemény kritikákat a köreikben, amikor egy december végén hozott teheráni rendelet szerint a „nem megfelelően elfátyolozott nők” már nem börtönbüntetést kapnak, hanem „továbbképzésre vagy közmunkára” ítélik őket. Korántsem véletlen, hogy a mostani iráni tüntetéssorozat az ország második legnagyobb városában, Meshedben vette kezdetét. Ugyanis ez szülőhelye és központja Raisznak, aki Róháni ellenfeleként indult, és ez a régió a keményvonalasok legfontosabb bázisa.

Ezért is terjedt el gyorsan, hogy a december 28-i tüntetéseket Raisz emberei szervezték meg Róháni lejáratására. Ezeket a felvetéseket tovább erősítette, hogy Esák Dzsahangiri alelnök sem a „nyugati-izraeli-wahabita” (a Szaúd-Arábiában lévő szélsőséges iszlám irányzat) összeesküvésről beszélt először, hanem arról, hogy

„a jelenlegi adminisztráció ellenzői használták ki a szociális elégedetlenséget”,

és felszólította a hatóságokat, hogy elsősorban Raisz és körében nézzenek körül.

Mi tagadás, ezután az ultrakonzervatívok és a Róháni-ellenzék valóságos hadjáratot indított, szinte mindenben az iráni elnök „neoliberális” gazdaságpolitikáját okolva az elégedetlenség és az erőszak elharapódzásáért. Az iráni parlamentben olyan határozattervezeteket nyújtanak be, amellyel a reformisták háttérbe szoríthatóak lennének. A konzervatív körökhöz közel álló médiumok pedig már az előző radikális elnök, Mahmúd Ahmadinezsád visszatérését vizionálják.

Csakhogy most nagyon úgy tűnik, hogy Róháni ellenfelei elszámították magukat, alábecsülve a fiatal, egyre inkább szekularizálódó irániak a teokratikus rendszerrel, az IRGC külföldi akcióival és a klérussal szembeni ellenérzéseit. Több megfigyelő rámutatott arra, hogy január óta sok tüntetésen a vallási vezetét, sőt, maga Khámenei halálát kívánják, ami 2009-hez képest valóban új jelenség. A konzervatív körökhöz közel álló elemzők szintén elismerték, hogy a Róháni visszafogása során lehet Pandóra szelencéjét nyitották ki, és ezt most már nehezen, csak rendkívül nagy erőszak árán lehet bezárni.

Aknamezőn lépkedve 

Pont emiatt van az, hogy idáig maguk az iráni reformisták rendkívül visszafogottan viselkedtek. Bár azt elismerték, hogy az embereknek joguk van tüntetni a szociális-társadalmi igazságtalanságokért, de végig szinte könyörögtek a demonstrálóknak:

ne vegyenek részt a zavargásokban, mert azzal pont az ellentétes tábort erősítik.

A 2009-ben ellenzéki tüntetéseket vezető Zöld Mozgalom szintén alig szólal fel, ahogyan az amúgy valóban alacsonyan fejlett és elnyomott nyugat-iráni kurdok lakta régiókban sem vonultak az utcákra nagy számban tüntetni. A 2009-es demonstrációs hullámoktól eltérően most nem a városi értelmiség és a középosztály szervezi a megmozdulásokat, hanem szegényebb rétegek. Ráadásul, ami nagyon nem tetszik nekik az, hogy a tüntetők szintúgy követelik a „reformisták és a mérsékeltek” távozását, nincs konkrét politikai elképzelésük és célkitűzésük a rendszer megbuktatásán kívül. Ez pedig magával hozza egy destabilizálódó iráni állam (rém)képét, amelyet határozottan elvetnek.

Róháni és a reformisták tisztában vannak vele, hogy hosszabb távon csak meggyengíti őket, ha az iráni tüntetések folytatódnak és még erőszakosabbá válnak. Ezzel lényegében csak muníciót szolgáltatnak a jelenlegi teheráni vezetés keményvonalas ellenfeleinek. Ők pedig, ha el nem is távolítják, de elszigetelhetik Róhánit, és egyfajta Ahmedinezsád-vonal folytatására kényszeríthetik.

Ez pedig a gyakorlatban egy még agresszívebb, még elnyomóbb és még intenzívebb beavatkozáspolitikát folytató Teheránt jelentene, ami a jelenlegi közel-keleti helyzetben nem éppen pozitív fejlemény. Ám ennél még rosszabb, hogy az ultrakonzervatívok és az IRGC téves számításai miatt egy líbiai vagy szíriai forgatókönyv fenyegeti a perzsa országot. Ez azonkívül, hogy jelentős zavarokat okozna a kőolajgazdaságban, Európa számára is egy újabb menekültválsággal fenyegetne, ráadásul egy olyannal, amihez képest a 2015-ös csupán egy bemelegítőkör volt.