Kezdőlap Szerzők Írta Lendvai Péter

Lendvai Péter

267 CIKKEK 0 HOZZÁSZÓLÁS

MSZP: átjut-e a túlsó partra?

Egyelőre lehetetlen megjósolni, hogy mi fog történni a szocialisták péntek délutáni választmányi ülésén. Ennek a testületnek a feladata, hogy végső javaslatot tegyen a másnapi kongresszusnak arra, hogy kik szerepeljenek a párt választási listáján, hányadik helyen, arról pedig döntenie kell a testületnek, hogy kikkel folytat szövetségi politikát.

Az elmúlt napok meglehetősen viharosra sikerültek, főként a gyöngyösi intermezzo keltett zavart, és mutatott rá arra, hogy a viszonylagosan csendesen telt időszak nem azt jelentette, hogy eljött a béke az MSZP soraiba. Sőt, mint hírlik: most jöhet el az igazi kataklizma ideje, amikor is többeknek azzal kell szembesülniük: nem ők lesznek a kiválasztottak, avagy olyan helyet javasolnak számukra, amely biztosan nem lesz befutó. Nagy itt a tét: nem juthat mindenkinek parlamenti ülés azok közül, akik korábban tagjai voltak az országgyűlésnek, és olyanoknak sem, akiknek korábban azt ígérték.

De még mielőtt az egyéni aspirációkról szólnánk, érdemes egy pillantást vetni a tervezett szövetségre. Döntés ugyan még nincs, elkötelezettség azonban igen, arra nézvést, hogy a párt a Párbeszéddel közös listán nevez be a választásokra. Ez viszont azt jelenti, hogy kettőjüknek együtt tíz százalékot kell elérniük; már 9.99 százalék esetében is elbuknak, kiesnek a parlamentből. Korábban ez soha nem jelentett gondot a szocialisták számára, az elmúlt időszak – nem csak a Botka-féle kilenc hónap a végére elbukott építkezése -, hanem a korábbi esztendők bizonytalankodásai miatt ezúttal kockázatosnak tűnik. Kiváltképp egy önbizalomhiányos párt számára. Márpedig nagyon is illik ez a jelző a szocialistákra; az a temérdek konfliktus, ami kísérte őket útjukon alaposan megtépázta a tekintélyüket. Éppen ezért akadnak bőven olyanok, akik inkább elállnának a Párbeszéddel kötött megállapodástól, ez azonban lehetetlenné teszi, hogy Karácsony Gergely szerepet vállaljon a lista élen, azaz miniszterelnök-jelöltként álljon a startvonalra.

Egyes információk szerint Karácsony fellépése nem hozott jelentős előrelépést a közvélemény-kutatási adatok szerint, de megállította a visszaesést. Tavaly a szocialisták állítólag közel négyszázezer szavazót veszítetek el, ma még nem látni, hogy közülük hányat lehet visszahozni. A bizonytalanok továbbra sem látják, hogy merre induljanak, főként annak fényében, hogy Botka lemondás után sem oldódott meg a két párt, az MSZP és a DK közötti konfliktus, sőt, bizonyos értelemben Gyurcsány Ferenc élesebbé is tette azt. Elsősorban azzal persze, hogy a választásokhoz közeledvén sem fordult vissza korábbi önmagához, azaz nem kívánt már közös listán indulni az egyéni partnerekkel. Ez utóbbi megállapodás is meglehetősen későn, csak karácsony előtt köttetett meg, de mint jeleztük: a megállapodás nem hozta el a nyugalmat. Azért sem, mert a szocialisták egyre élesebben követelték a közös listát, mint az egyetlen üdvözítő utat a Fidesz leváltása felé, a DK viszont egyre élesebben reagált ezekre az üzenetekre. Nincs kizárva, nyilván egy későbbi elemzés adhat majd erre végleges választ, hogy bár az MSZP-nek lehet igaza ebben a kérdésben, talán túl későn szállt le – ha leszállt egyáltalán – erről a vonalról, miáltal a saját építkezését hanyagolta el. Feltételezhető, hogy abban a hitben éltek: a végén maga Gyurcsány is kénytelen lesz beadni a derekát, hiszen ő is hallja a választók hangját, követelését. Azt a követelést, amely a Fidesz leváltására vonatkozik, és amelyet nem lát másként megoldhatónak, mint az ellenzék együttes fellépését.

Márpedig, most már nyugodtan kijelenthetjük: ilyen fellépés nem lesz, a piacon lévő baloldali pártok túlságosan is önmagukra koncentráltak, miközben fúj Fideszt kiáltottak. Ez az elhúzódó folyamatos lánykérés bizony nem pusztán ártott az MSZP-nek, de a máskor stabilnak hitt szavazókat is elbizonytalanította.

Éppen ezért van most a dilemma: vállalható-e a tízszázalék elérése, vagy sem? Az igen mellett voksolok egyik érve az, hogy ma már lehetetlen Karácsony Gergely nélkül indulni, ha ugyanis a Párbeszédet kitessékelné maga mellől az MSZP, az együtt járna Karácsony távozásával, és egy újabb válsággal – alig két hónappal a választások előtt. A másik érv szerint, amennyiben a szocialisták a tíz százalékot sem érnék el, olyan marginális párttá válnának, ahonnan nincs visszaút, azaz megállíthatatlanul rohannak a megszűnés felé. Ezért aligha lehet többsége a választmányi szavazáson a Párbeszéd elutasításának, de mert a szocialisták üléseiről minden kiszivárog, így a várható ellenvélemények is, ezek nyilvánosságra kerülése is romboló hatású lesz. Márpedig az borítékolható, hogy lesznek a koalíciót ellenző felszólalások.

Épp a bizonytalanság az oka, hogy a Liberálisokat, a Fodor Gábor vezette pártot, bármennyire is voltak közös fellépések, az együttműködésre utaló jelek, végül nem vették be útitársnak, sőt egyelőre – Fodor Gábor gyöngyösi eseténél láthattuk – az egyéni körzetben sem vállalják fel őket. A Liberális párt ugyan közleményben kérte az MSZP választmányát: biztosítson lehetőséget Bősz Anett ügyvivő és Sermer Ádám elnökhelyettes felszólalására a választmányi ülésen, ez a kísérlet, még ha meg is kapják a lehetőséget, aligha visz eredményre. Ez alapján viszont az MSZP következetes közös-lista politikája végeredményben totális kudarc lett: csak egy olyan pártot tudott maga mellé emelni, amelynek a támogatottsága egy százalék körül mozog, igaz viszont az egyik legnépszerűbb politikust tudhatja soraiban. Néhány órával a végső szót kimondó ülés előtt tehát kimondhatjuk: az MSZP és a Párbeszéd együtt indulnak a listás szavazatokért, vagyis mindenképpen tíz százalék fölött kell áprilisban végezniük.

Nehezebb diónak látszik az egyéni körzetekben indulók a rajtlistáját összeállítani. A DK-val kötött megállapodás jelentősen lecsökkentette a mozgásteret, miközben a Fidesszel szemben egy ellenzéki jelölt  induljon elvét nem sikerült megvalósítani. A mozgástér lecsökkenésének nagyon nagy a jelentősége: ma a szocialisták azon a határon vannak, hogy nehezen tudnak átadni más pártok képviselőinek újabb helyeket. Ennek pedig az a magyarázata, hogy a választási törvény úgy rendelkezik a költségvetési támogatások megszerzéséről, hogy határszámokat állít fel. Egy-egy határszám átlépése – visszafelé – 160 millió forint elvesztését jelenti, márpedig ezekre a pénzekre minden pártnak nagy szüksége van. Ha tehát, mondjuk, mégiscsak visszaléptetik Bangóné Borbély Ildikót Csepelen, mégpedig az Egy képviselőjének, Szabó Szabolcsnak átadva a helyet, máris bekorlátozzák magukat. Ami azt jelenti, ha az LMP mégis hajlandónak mutatkozik – a szocialisták szerint – racionálisan gondolkodni, és belemegy kompromisszumokba, akkor már újabb pénzügyi zuhanást kell az MSZP-nek elviselnie. Ráadásul, ha ez be is következne, nyilván azoknak a jelölteknek, akik keményen dolgoztak, és biztos ígérteket kaptak, valami más helyet kell felajánlani.

Nem könnyű játék ez, és csak távolról tűnik egyszerűen megoldhatónak. Mert mindenki szolgálat- és áldozatkésznek tűnik, mindaddig, amíg nem saját magáéról van szó.

Azt mondják, az ilyen listák és helyek elkészítése akkor sem megy botrányok, sértődések nélkül, ha egy párt várhatóan jól fog szerepelni. A pénteki választmánynak, és a szombati kongresszusnak azonban nem ezzel kell szembenéznie, sokkal inkább azzal: hogyan tudják a pártot átvinni a túlpartra

Tarlós visszavonja a Göncz Árpád elnevezést

Bayer Zsolt az Echo tv Sajtóklub című műsorában szembesült azzal a korábbi döntéssel, mely szerint az Árpád híd lábánál lévő metróállomást Göncz Árpádról neveznék el, már csak azért is, mert magát a városrészt is a volt köztársasági elnökről nevezték el. Bayer akkor erre úgy reagált, a többi szereplő mély egyetértését kivívva, hogy amennyiben ez bekövetkezik, akkor le kell verni a névtáblát.

Tarlós István állítja, semmilyen összefüggés nincs a szélsőséges nézeteiről ismert publicista és a most szárnyra kapott hír között. A hír ugyanis arról szólt, hogy mégsem lesz Göncz Árpád állomás.

„Újra kell gondolnom, hogy mi a helyes döntés – közölte a főpolgármester a Független Hírügynökség érdeklődésére. – A magyarázat egyszerű: a volt államfőnek, akinek én nagy tisztelője voltam és vagyok, több olyan emlékhelye, közterülete van, amely a nevét viseli, tehát érdemes felülvizsgálni a kérdést.”

Információink szerint egyébként a főpolgármester egyszer már elkötelezte magát a Göncz név irányába, így nehéz nem összefüggést találni a Bayer-féle hozzáállás és a mostani visszalépés között. Tarlós ugyan nem beszélt arról, hogy végleg elvetné a gondolatot, mégis meg kell kockáztatnunk, hogy ez fog történni. A főpolgármester ezzel kapcsolatban csak annyit mondott, hogy a nem túl távoli jövőben meg fogja hozni a döntést. Ezt egyébként csakis ő teheti meg, hiszen az ő hatáskörébe tartozik.

Egyesek szerint a támadások jobboldalról – nem pusztán Bayertől – azért is érkeznek, mivel azt a korábbi elképzelést, amely Mádl Ferencnek, Göncz Árpád utódának adta volna oda a Hegyalja utat, a heves ellenállás miatt le kellett venni a napirendről. A Mádl-pártiak azt mondják, hogy Göncznek már van emléktáblája, szobra, városrésze, fája; szerintük 5-0 a javára Mádl Ferenccel szemben, ami persze így nyilvánvalóan nem igaz állítás, de mégis ezzel a mondással igyekeznek nyomást gyakorolni Tarlós Istvánra.

A Mádl elleni tiltakozás, amúgy, egyáltalán nem összevethető a Göncz ellenivel, hiszen az előbbinél a lakók lázadtak az átkeresztelés ellen, és persze nem politikai okok miatt, miközben Göncznél egyértelmű a politikai gyűlölet. Ráadásul, ahogy Tóth Józseftől, a XIII. kerület polgármesterétől tudjuk: a Göncz Árpád városrész elnevezés a lakók számára semmilyen változás nem hozott, nem kellett volna lakcímeiket átíratni, míg a Hegyalja út esetében ezt meg kellett volna tenniük. Az itt lakók tehát a hagyomány és a kényelem alapján, nem pedig Mádl Ferenccel szembeni ellenszenvük miatt voksoltak a változatlanság mellett.

Megkérdeztük a Göncz Árpád Alapítvány elnökét is, mit gondol arról, hogy Tarlós István újra gondolja a metróállomás elnevezését. Azért fordultunk az alapítványi vezetőhöz, Gulyás András volt nagykövethez, mert információnk szerint Tarlós az alapítványnak is elkötelezte magát a Göncz-állomás mellett, vagyis úgy tudjuk, hogy a főpolgármester egyszer már hozott ilyen döntést. Gulyás András azonban, nem lévén hivatalos értesülése a fejleményekről, egyelőre nem kívánt állást foglalni az ügyben.

A Független Hírügynökség a váratlan fordulat alapján azt tippeli, hogy az ügyben a választások előtt már nem lesz döntés. Vagyis Fidesz-győzelem esetén aligha lesz az Árpád hídnál Göncz Árpád állomás. Ami nem azért szomorú, mert a volt elnök emlékezete szempontjából múlhatatlanul fontos lenne egy ilyen gesztus, sokkal inkább azért, mert ha tagadják, ha nem, teljesen nyilvánvaló, hogy ismét a szélsőjobb nyomásának engednek.

A Fidesz visszaélt a többségével – Jeszenszky Géza interjú

Jeszenszky Géza, az Antall-kormány külügyminisztere, az Orbán-kormányok előbb washingtoni, majd oslói nagykövete nem szeretné, ha a Fidesz nyerné meg a választásokat, de ha igen, akkor is koalícióra kényszerüljön. A volt diplomata, külügyér a Független Hírügynökségnek adott interjújában elmondja: Orbán Viktor becsapta őket, még 1996-ban, többek között ez is közrejátszott az MDF megszűnésében. Ezzel együtt csak 2014 után, lemondva oslói pozíciójáról, szakított vele, mert vállalhatatlannak tartotta azt, amit a norvég civil alappal tett a kormány. Jeszenszky úgy látja:  mind bel-, mind pedig külpolitikailag rossz irányba mennek a dolgok Magyarországon, az ország tekintélye óriásit zuhant.  Amit pedig az agg Sorossal művelnek, az kifejezetten gusztustalan.

 

Jól érzékelem-e, hogy még mai is létezik egyfajta MDF-tudat?

Én ezt nem érzékelem igazán, van ugyan néhány barátom, ismerősöm az egykori MDF-ből, akivel olykor találkozom – Bod Péterrel például elég gyakran -, de élő MDF-tudatnak ezt nem nevezném, miközben örülnék, ha lenne ilyen, főként az egykori Magyar Demokrata Néppárt, vagyis az MDF-ből kivált tagok között. Természetesen bennem él egy eszményi kép az egykori MDF-ről, amelynek én is alapítója voltam, arról a pártról, amelyre rányomta bélyegét Antall József. De lehet, hogy ez csak ábránd, hiszen tudjuk, a biológián túl a csábítás is működött; az egykori párt valamikori vezetői és tagjai politikailag eléggé szétszéledtek.

Szükségszerű volt az MDF szétesése?

Nem vagyok determinista történész, soha nem hiszem azt, hogy valami szükségszerű volt. Voltak tendenciák, amelyek valószínűsítették, hogy az MDF rámehet a rendszerváltozásra, de ez nem volt belekódolva a pártba. Még akkor sem, ha az alapító csapat meglehetősen heterogén társaság volt. Antall József tette az MDF-et egy határozott arcélű, jobbközép párttá, és ezt nem osztotta mindenki. Ma van egy, a rendszerváltást kutató intézet, amelynek vezetője, Bíró Zoltán, mondhatom azt, hogy gyűlölettel viseltetett Antall iránt. Ami fakadt részint a világnézeti különbségből, féltékenységből, és abból is, hogy Antallnak egyenes vonalú politikai pályája volt, Bírónak kevésbé, az ő életrajzában vannak kínos elemek, például az MSZMP tagság.

Belenyúlt-e Orbán Viktor az MDF-be?

Ez azt hiszem közismert. Amikor 1996-ban az MDF kettévált, és fontosnak tartom most is hangsúlyozni, hogy nem azért történt ez, mert Szabó Iván nem tudta elfogadni, hogy az MDF a riválisát, Lezsák Sándort választotta az országos gyűlés elnöknek, hanem azért, mert az a platform, amit Lezsák és az akkor meglehetősen friss párttag Boross Péter képviselt, elfogadhatatlan volt számára, és mindazok számára, akik hűek akartak maradni az antalli gondolatokhoz. Vagyis a polgári, nyugatos elvekhez. Más országokban is szétváltak a rendszerváltó pártok, de sajnos egyedül nálunk nem tudott megmaradni a jobbközép, európai gondolkodású politikai erő. Az MDNP egyébként épp a Fidesz miatt nem tudta megugrani az ötszázalékos küszöböt. De nem itt látom én Orbán szerepét, hanem amikor – nem vált még ketté az MDF, de nagyon élessé vált a véleménykülönbség a Szabó Iván és a Lezsák vezette irányzat között, akkor Orbán – tulajdonképpen ügyes politikusként -, biztatta a mi irányzatunkat, hogy hagyjuk ott a Lezsák-csapatot (velük kapcsolatban nem túl elismerő jelzőket használt) és alakítsunk új pártot, amely a Fidesszel szövetkezve jó esélyekkel megnyerheti a következő választást.

Haragszik rá emiatt?

Ez ugye a klasszikus oszd meg és uralkodj elv érvényesítése volt, amiért én, történészként nem neheztelhetek. Egy politikusnak ugyanis, akinek nagy ambíciói vannak, a riválisokkal el kell bánnia.

Ami bántó volt, és nagyon sokan zokon is vettük, hogy Orbán a szétválás után, félredobva az ígéretét, nem az akkori Fideszhez eszmeileg sokkal közelebb álló MDNP-vel szövetkezett, hanem Lezsák pártjával. Ebben Lezsáknak is komoly szerepe lehetett.  Lezsák és Boross is, még 96 elején is lekezelően beszéltek a „liberális” Fideszről; azt mondták, hogy szóba se jöhet, hogy elfogadják vezérnek ezt a „taknyos” Orbán Viktort. A szétválás után viszont Lezsák jó érzékkel a Fideszhez közeledett, a Fidesz meg azt látta, hogy a szétválást követően a tagság többsége nem az új pártba lép be, hanem marad a régiben. Ráadásul Orbánnak a konzervatív fordulatát jobban hitelesíthette, ha nem a nyugatos, liberális, hanem a népies irányzattal szövetkezik. Így érkeztünk el a 98-as választásokig, ahol mi is elkövettünk egy hibát: a Fidesz felajánlott nekünk tizenöt befutónak ígérkező képviselői helyet, s bár lehetett látni, hogy nincs sok esélyünk a parlamentbe jutásra, mégis az általam nagyra becsült Szabó Iván és néhány társa ezt visszautasította, mondhatom, hogy ellenemre. Ez aztán el is hozta az MDNP végét.

Miért? Jól érezné magát a Fidesz árnyékában?

Eszembe se jutott 98-ban, hogy belépjek a Fideszbe, vagy újabb karriert keressek ott. Erre nem is volt szükségem, hiszen én voltam a Fidesz-kormány washingtoni nagykövete. Teljes lojalitással és tudásommal képviseltem Magyarországot, és a Fidesz kormányát, amely azért eléggé más volt, mint ma. Vagyis 2002-ig én teljes bizalommal viseltettem Orbán iránt. Hogy ezután a személyes viszonyunk elhidegült, ez nem rajtam múlott. Ezzel együtt Martonyi János felajánlotta nekem az oslói nagyköveti posztot, amit el is fogadtam. Összességében tehát azt mondhatom, hogy Orbánnal, ha nem is bizalmi, de korrekt, normális viszonyban voltam, egészen a 2010-es évek elejéig.

De mit jelentett ez az elhidegülés?

Két részből állt. Orbán nem volt kíváncsi arra, hogy milyen tanácsokat adnék, vagy milyen tanulságokat vonnék le az amerikai kapcsolataink alakulásáról, amelyek megromlottak, részben a Gripen vadászgépek vásárlása miatt, részben pedig azért, mert ő maga nem ítélte el Csurka Istvánt és Lovas Istvánt a 2001-es New York-i merénylettel kapcsolatos megnyilatkozásukért. Én persze nem sértődtem meg, tudomásul vettem, hogy nem igényli egy volt külügyminiszter, nagykövet tanácsait. Én csak 2014-ben láttam olyannak a Fidesz- kormány politikáját, amelyet én nem tudok tovább képviselni. Ez volt az az idő, amikor teljesen értelmetlen és alaptalan vitába bonyolódtunk a norvég civil alap támogatásai kapcsán.

Ez erkölcsi kérdés volt az ön számára? Már tudniillik az, hogy ha nem ért egyet a kormányával, amely a nagyköveti posztra helyezte, akkor lemond?

Ez természetes következmény. A polgári demokráciákban ez gyakori, Magyarországon, igaz, ritka dolog volt, hogy ha egy köztisztviselő nem ért egyet bármiben a kormányával, akkor előbb mondjon le, és utána bírálhat.

Orbán ekkor sem volt kíváncsi a véleményére? Beszélt vele egyáltalán a lemondás után?

Nem, de még az ügyet (rosszul) kezelő Lázár János sem hallgatott meg, amikor friss miniszterként összeveszett a norvégokkal. Hiába jeleztem, hogy nem célszerű konfliktusba kerülni egy jobbközép kormánnyal, amely erősen támogatja az előző miniszterelnököt, a munkáspárti Stoltenberget a NATO főtitkári posztra. Magyarországnak a norvég civil alappal kapcsolatban jogilag nem volt igaza, politikailag pedig káros volt az egész vita. Amikor gyakorlatilag szóba sem állt velem a saját kormányom, akkor döntöttem el, hogy én nem tudom megsokasodott norvégiai barátaim előtt ezt a rossz ügyet képviselni.

Azóta sem volt önök között semmilyen kontaktus?

Nem.

Az elmúlt héten aláírt egy olyan levelet, amelyben többekkel együtt azt szorgalmazza, hogy az ellenzéki pártok mindenütt a legesélyesebb jelöltet támogassák az áprilisi választásokon. Ez nyílt állásfoglalás az Orbán-kormány ellen. Mi késztette erre a lépésre?

Nem volt ez váratlan lépés a részemről, és aki figyelte a megszólalásaimat az elmúlt két-három évben az tudhatta, hogy miként vélekedem a kormányról. Ami ebben most újdonság, hogy azt képviselem, semmiképpen ne legyen kétharmada a Fidesznek, mert mind a külpolitikája, mind a belpolitikája elfogadhatatlan számomra.

A kétharmados többségével a Fidesz láthatóan visszaélt; létrehozott egy új alkotmányt, a demokráciában szokásos széles körű egyetértés nélkül.

Megváltoztatta a választási törvényt, és nem igaz az, hogy ezzel csak a szocialisták példáját követték. Nem, a korábbi választási törvényt, illetve a választókerületi határokat az 1989-es kerekasztal tagjai alakították ki.

Sorolhatnám még milyen döntéseket hozott ez a kormány, amelyekkel egy demokrata nem érthet egyet. Félő, hogy ha még egyszer kétharmada lesz a Fidesznek, olyan lépéseket fog megtenni, amelyek még súlyosabb kritika tárgyát képezhetik.

Fölvetették például egy sajtókamara létesítését. Mire emlékeztet ez? Mussolinire, Hitlerre, és az 1930-as évek magyarországi jobboldalára. Módosítanák az önkormányzati választás módját, amivel újra csak a rendszerváltozás kardinális tételét rúgnák fel. A demokráciának elengedhetetlen kelléke a helyi demokrácia.

Sokszor mondják, hogy Magyarországon nem elég erős a demokratikus gondolkodás; Antall nagyon jól tudta, hogy az önkormányzat lesz az, ahol ez a gondolkodás megerősödik; ahol mindenki megtapasztalhatja, hogy van szava.

Térjünk vissza a mába, de egyszersmind a múltba: hogyan értékeli a Horthy-kultuszt, és ebben a volt párttársának, Lezsák Sándornak a szerepét?

Lezsákot utólag is nagyra értékelem azért, amit az MDF megteremtéséért tett. Nem pusztán a lakiteleki sátorállítást, hanem azt a hatalmas szervezőmunkát, amit végzett. Azzal persze tisztában voltam, hogy ő – talán önhibáján kívül – nem kellő műveltséggel, de nagyon nagy ambícióval rendelkező ember, aki mindezt egy alázatos köntös alá igyekszik rejteni. Ennek egyik jele volt, hogy 90-ben nem volt hajlandó képviselőséget vállalni. Igaz, Antallal szemben kezdettől fogva kimutatta bizalmatlanságát, ő volt, aki ’89 októberben nyíltan nem támogatta elnökké választását. Antall József ezt sosem vette tőle zokon, sőt, kapacitálta, hogy vállaljon képviselőséget. Ő azonban tiltakozott, nem, nem, mondta, én visszamegyek tanítónak… Közben azonban létrehozta a Lánchíd alapítványt, amely nem a kormányt támogatta, hanem saját magát szolgálta az egyre bővülő, országossá váló hálózatával. E mögött valójában az Antall-ellenes eszmei politikát folytatta, amivel hozzájárul ahhoz, hogy a Csurka-féle vonulat is szembefordult a miniszterelnökkel. Szóval Lezsák nem pusztán Antall személyes ellenfele volt, a nyugati demokráciák szelleme idegen volt számára., Egyszóval nagyfokú féltékenység volt benne Antall Józseffel szemben. Az 1996-os szakítás után utasításba adta, hogy minden módon lehetetlenné kell tenni az MDF-ből kivált képviselőket. Azt mondta, hogy mindenkit szabad támogatni, csak bennünket nem, még Csurka pártját, a MIÉP-et is inkább, mint az MDNP-seket.

És a Horthy-kultusz?

Ez fakadhat műveltségbéli hiányosságokból is. A rendszerváltozás után előjöttek azok is, akik a Horthy-korszak legkonzervatívabb irányzataival azonosultak, egyesek talán még a nyilasokkal is. Az Antall-kormány nem jobboldali, hanem centrista kormány volt, a miniszterelnök mindig is azt hangoztatta, hogy a kormányrudat középen kell tartani. A Horthy-kultusz felkarolásában lehetett szerepe Boross Péternek is, akivel kezdetben Lezsák nem volt jó viszonyban, de már 96-ra szövetségesekké váltak. Két évvel korábban Lezsák is aspirált a miniszterelnöki posztra, de feltehetően megegyeztek egymással a megoldásban. Ő, mármint Lezsák hozta azokat a szavazatokat Boross számára, amelyek többséget jelentettek Szabó Ivánnal, vagy Für Lajossal szemben a miniszterelnöki utódlásban.

Említette, hogy a Fidesz a kétharmaddal visszaélt, és vissza is élhet. Mi az, ami még veszélyként megfogalmazható?

Külpolitikában az orosz kapcsolat említendő első helyen. Annak idején nagyon jó személyes viszonyunk volt az akkori orosz vezetéssel. Azért is, mert ők egy nyugatos társadalmat, demokráciát akartak kialakítani. Azután egy nagyon rossz irány kerekedett felül, egy oligarchikus és korrupt rendszer alakult ki. Ezt azért hangsúlyozom, mert

távolról sem vagyok orosz-ellenes, de az igazán jó, bizalmi viszonyhoz demokratikus országra van szükség, és nem egy olyanra, amely a szomszédait megtámadja és autoriter belpolitikát folytat. Amelynek a külpolitikáját joggal tartja aggasztónak a NATO. Az orosz orientáció ellentétes a rendszerváltozással, nemzeti érdekeinkkel. 

Energia-függőségünk fokozása Paks 2-vel is nagyon nem kívánatos. Ezt a politikát még a Gyurcsány-kormány kezdte el, csakhogy akkoriban ezt Orbán erősen bírálta, ma viszont az ellenkezőjét teszi, nem pusztán megvalósítja, hanem titkosítja a szerződéseket, szóval aggasztó, amit csinál. Én a kínai viszonyt sem tartom kifejezetten előnyösnek, aminek a legpregnánsabb jele a Budapest-Belgrád vasútvonal teljesen felesleges és méregdrága átépítése. Én egyébként sem hiszek abban, hogy egy olyan távoli országgal, mint Kína, egy ilyen erősen önérdek-vezérelte országgal a kis Magyarország számára előnyösen  tud kereskedni. Fontosabb lenne a keleti helyett az északi nyitás, a skandináv országokkal való kapcsolatok erősítése. A legsúlyosabb probléma azonban a „Brüsszel”, vagyis az EU-ellenes politika, vagy a Trump előtti időkben az Amerika-ellenes retorika. Végre gazdaságilag, politikailag és katonailag is kitűnő szövetség tagjai vagyunk, nem szabad eljátszani partnereink bizalmát.

A lakosságot megtévesztő propaganda intellektuálisan is elfogadhatatlan, politikailag pedig káros. Ezek együttesen eredményezik azt, hogy Magyarország tekintélye óriásit zuhant az elmúlt tíz évben.

Ráadásul gazdaságilag is visszaestünk, éllovasból szinte sereghajtóvá váltunk.

Mi a véleménye a Soros-féle kampányról?

Nekem semmi okom nincs, hogy kedveljem Sorost. Ahhoz joga volt, hogy annak idején az MDF-fel szemben erősen az SZDSZ-t támogassa. Követett el inkorrekt dolgokat személyesen velem szemben is, de a Közép-Európai Egyetem létét üdvözöltem, mert a tanítás jó minősége mellett növelte hazánk ismertségét és tekintélyét.

Ezért aztán teljesen értelmetlennek tartom az ellene folytatott hadjáratot. Amit pedig az agg Soros személye ellen tesznek, az gusztustalan, politikailag és erkölcsileg is vállalhatatlan. Amit tesznek, az a magyar társadalom lenézése; maga a konzultáció is az volt, Soros diabolizálása pedig visszataszító.

Említette, hogy küzd a kétharmados Fidesz-győzelem ellen. Ezek szerint azt jónak tartaná, ha nyerne, de csak ötven százalékkal, azaz abszolút többséggel?

Nem, hiszen azért is írtam alá a levelet. Én már az Orbánnal, vagy a Fidesszel történt szakításom előtt is azt képviseltem, hogy minden kormánynak jó tesz, ha koalícióban kormányoz, vagyis, ha van egy belső kontroll. Ez meggátolja azt, hogy egy párt túlhatalomhoz jusson. Azt szeretném, hogy ne legyen olyan helyzet, amikor bármely párt abszolút többséghez jut. Kényszerüljön rá a koalícióra, a kompromisszumokra. Ha tehát a Fidesz nyer, akkor is szüksége legyen partnerre. Én a jelenlegi helyzetben az LMP-t támogatom, de jónak látnám, ha az egyéni kerületekben megegyezne más pártokkal. Viszont Gyurcsány Ferenc egész politikai működését károsnak tartom, nélküle sosem lett volna túlhatalma a Fidesznek, és most is zavart kelt az ellenzékben. A lényeg az, hogy olyan koalíció jöjjön létre, amely meg tudja gátolni azt, hogy a Fidesz visszaéljen a kormányzati hatalommal. Ebben tud egyetérteni egy nagyon heterogén, tábor, olyanok is, akiket egy világ választ el egymástól – mint engem is egyes aláíróktól. Szerintem érdemes lett volna megvárni sokkal több személy csatlakozását, bár kérdés, hogy akkor ez a pártok vezetőire nagyobb hatással lenne-e.

Robbanhat a Fidesz a választások előtt?

Robbanás-közeli feszültség van a Fideszben, legalább is így értesült a Független Hírügynökség. Első megközelítésben meglehetősen lehetetlennek tűnik az állítás, hiszen – különösen választások előtt -, pont nem ez a jellemző erre a pártra. Sőt: sokkal inkább mutatja azt a képet, hogy bármily nagy frakcióval és kiterjedt hálózattal rendelkezik, mégis képes uralni tagságát, érdekköreit, híveit. Ahogy mondani szokták: amíg Orbán Viktor létezik, ő uralja a csapatot, nem engedi, hogy a külvilág bármily ellentétről értesüljön, ám ha ez elkerülhetetlen, akkor gyorsan lép, lokalizálja a problémát, és hatástalanítja az esetleges következményeket.

Ebből a szempontból tisztára olyan, mint Kádár, persze azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy az MSZMP vezére igyekezett a kemény diktatúra évei után konszolidálni az országot, megnyerni magának minden társadalmi réteget, no de az egypártrendszer volt, Orbán viszont igyekszik kiélezni az ellentéteket, mert hát ez mégiscsak többpártrendszer. Azaz: nem kell szeretni a politikai ellenfelet, akkoriban meg nem volt, nem lehetett politikai ellenfél. Mégis, bizonyos szempontból megáll az összehasonlítás; Orbán is kivívott magának legalább akkora tekintélyt a maga táborában, mint amilyen Kádár Jánosnak volt. Kezében tartja a szálakat, mozgatja azokat, és amíg belátja a „határt” minden döntést fölfuttat magához.

Természetesen ennek a rendszernek ez egyben a rákfenéje is; ahogy növekszik a párt, ahogy szaporodnak a kisebb és nagyobb hatalmi centrumok, úgy távolodnak el a Vezér látóköréből az alsóbb szinten megjelenő érdekviszonyok, és döntési pontok. Egyre több a pénzcentrum és egyre több az éhes száj is. Az éhes szájat ne tessenek szó szerint érteni; alapvetően a gazdagodási vágy vezérli a cselekvéseket. A minta is adott: fent – értsd: legfelül – olyan pénzmozgások vannak, amelyek a hétköznapi emberek számára már felfoghatatlanok, annyi azonban eljut belőlük, hírként, a középrétegekhez, hogy érezzék, sőt tudják: a dolgok, így, nincsenek teljesen rendben. A naponta milliókkal gyarapodó Mészáros Lőrinc, a sorozatos pályázatnyertes Garancsi, valamint az Orbán család tagjai mind-mind szabad szemmel jól látható haszonélvezői a rezsimnek. És azt már nem lehet a szőnyeg alá söpörni, kommunikációs trükkökkel eltakarni, mindenki, aki Orbán közelében „járkál” – mint például Rogán Antal – nem pusztán a rendszer kegyeltjei, hanem a pénzcsapok kezelői is. Persze, amit most látunk egyáltalán nem újkeletű, ezt csinálja a Fidesz, mondanám, nyolc éve, de ez sem lenne igaz, mert sokkal korábban kezdte, és nem volt éppen vesztese a szocialista kormányzásnak sem.

Vagyis: ettől a folyamatos pénzgyűjtő akciótól, amelynek láthatóan soha nem lesz, lenne vége, még nem alakulna ki feszültség a párton belül. Elsősorban azért nem, mert a Fideszen belül az élni és élni hagyni elve érvényesül- ameddig Orbán engedi. De, ha már nem engedi, akkor sincs nagy baj, aki nem fordul szembe látványosan a szervezettel, annak nem engedik el a kezét; új pozíciót, új lehetőséget kap, s lehet, hogy – olykor csak átmenetileg – kivonják a forgalomból, teljesen kegyvesztetté nem válik. De ha így van, márpedig így van, akkor vajon mi magyarázhatja azt a robbanás közeli állapotot, amelyről, eléggé autentikus forrásból értesültünk, és amelynek feltétlenül érdemes hitelt adni. Mi történhet a Fideszen belül olyan, amit már Orbán Viktor sem tud kézben tartani?  Mondják: ilyen feszültségeket, ellentéteket csak a pénz tud teremteni.  Illetve az a helyzet, amikor olyan mértékben túlnő önmagán egy közösség, amikor már átláthatatlanokká válnak a viszonyok, kusza kapcsolatrendszerek alakulnak ki, és amikor olyan egymástól eltérő érdekek feszülnek egymásnak, amit lehetetlen hosszú távon hatalmi szóval féken tartani. Itt is erről van szó: Orbán szava és tekintélye ugyan nem engedi még felszínre törni az indulatokat, illetve a szereplők igyekeznek elrejteni előle a belső háborúkat, ám egyre több konfliktus tör fel a mélyből, egyre több kis háború jut el a nyilvánosság kisebb csoportjaihoz, hogy aztán onnan utat találjanak maguknak a nagyobb nyilvánosság felé.

Átélt már a Fidesz nehéz napokat, olyan időszakot, amikor csupa rossz döntést hozott, növelve ezzel a társadalmi feszültséget és az elégedetlenséget – körön kívül. Orbán pontosan akkor talál rá a migráció problémájára, amikor már kezdett felborulni a rend, megroppant a pártja és saját népszerűsége is. A párizsi merénylet azonban fordulatot hozott, sikerült Orbánnak visszarántania a kormányrudat, és ugyan egy ügyűvé tette a kormányt és a Fideszt, ennek hatásai, akciói elegendőnek bizonyultak ahhoz, hogy győzelem-közeli állapotba vezesse újra csapatát.

Akkor miért lennének újra viharfelhők, két hónappal a választások előtt? Milyen indoka lehet a feszültségnek, ha egyszer a párt magabiztosan vezeti a felmérések szerinti esélylistát?  Rosszak lennének az információink? Szándékosan félre akarnák vezetni a Független Hírügynökséget? Aligha, értelme sem volna. Az indokok között ott találjuk Altusz Kristóf óvatlan nyilatkozatát a Times of Maltanak, amivel igencsak megnehezítette – bár el nem térítette – a kizárólag migránsozásra, illetve az ellenfeleket bevándorláspárti szerepbe szorító kampányt. (Csak zárójelben: tudja valaki hova tűnt Altusz Kristóf? ) Igen, ez komoly gondot okozott a Fidesz stratégáinak, de mivel Orbán már nem engedett változtatni az irányvonalon, nem készült fel más csapásra, kénytelenek tovább folytatni az akciót, végigjárni az utat, végrehajtani a tervet. Ez a hiba azonban nem járhat együtt a belső válság megjelenésével. Annak oka, bizony most is a pénz. Úgy hírlik egyesek már tényleg túlzásnak tartják azt a felhalmozást, amit Mészáros Lőrinc végez, vagy végeztetnek vele. Kisebb körökben már úgy viselkednek, mint a szocialisták: egymást szidalmazzák a fideszesek, nem kímélve magát Orbánt sem. Az is elégedetlenséget hozott magával, hogy egyes pénzforrások mellől elzavartak olyanokat, akik pedig korábban ott ültek a csapok mellett, jelentős mennyiséget merítve önmaguknak. Hírlik: a tao-pénzek is tipikusan ilyen forrást jelentenek, amelyeket most már a minisztériumi emberek, másként: a kormány saját hatáskörébe vont.

Nem állítjuk, hogy a választások előtt feltétlenül fel is fog robbanni a Fidesz–bomba, bár ütőképesebb ellenzék képes lenne ezt előidézni. Ütőképes ellenzék azonban nincs, azt sem látni, hogy képes kilépni saját maga elleni háborújából, így aztán kizárólag azon múlik, hogy Orbán meddig képes visszaszorítani a dugót a palackba. Ha a Fidesz nyer, nyilván új fejezet kezdődik; Orbán azonnal hozzálát a rendcsináláshoz, ha nem szerez többséget, minden ki fog borulni. És ne legyen tévedés: van minek kiborulnia.

Nem beszélünk a félelmeinkről, a behódolásainkról (2.)

A Vajna-féle Nemzeti Filmalap kevesebb filmet támogat, mint a korábbi, többpárti diktatúrát megvalósító rendszer, de profibb hátteret tesz mögé – mondja Réz András filmesztéta a Független Hírügynökségnek adott interjújának második részében. Azt is elmondja, hogy a mai művek kevesebbet beszélnek arról, hogy a túlhatalom miként válik gyilkos erővé, s mint mondja: az előző kádárizmusban több szó esett róla, mint a mostani kádárizmusban. Enyedi Ildikó filmjéről azt állítja: nagyon magyar film, megjósolhatatlan, hogy megnyerheti-e az Oscar-díjat.

 

Ott hagytuk abba a beszélgetést, hogy arra a kérdésemre: vajon azért tűnik sikeresebbnek az utóbbi években a magyar film, mert Andy Vajna új rendszert hozott be, azt válaszoltad, hogy igen: Vajna változtatásai pozitív változásokat hozott, de olyat is, ami durván negatív. Kifejtenéd?

A negatív változások, amelyekből az előítéletek fakadnak, azok Vajna személyéhez kötődnek. Elsősorban azért, mert egy meghatározott hatalmi csoporthoz kötődik minden porcikájával. Ez nem túl boldogító, mert

sokkal jobb lenne, ha egy ilyen fontos intézmény, mint a Filmalap, párt- és hatalomtól függetlenül tudna működni.

Az sem túl jó, hogy ezt az egykapus megoldást választották, vagyis, ha Magyarországon filmet akarsz csinálni, szinte lehetetlen megkerülni ezt az intézményt, az pedig meglehetősen fájdalmas dolog, amikor azzal szembesülsz, hogy a Nemzeti Filmalap stratégiája, taktikája, viszonyai meghatározzák azt, hogy mi készülhet ezen a piacon. Ilyenkor azonban mindig fel kell tennünk azt a kérdést: mi volt előtte? A Magyar Mozgókép Alapítvány, az előd, ehhez képest egy demokratikusabb intézmény volt. Több pártból, több hatalmi érdekcsoportból érkeztek a nagykuratórium tagjai. Elvileg erre azt mondhatnád: remek. Csakhogy, azonnal rá kell vágnod: a filmekről a döntéseket, nehogy már hatalomiparosok hozzák meg. Mert attól, hogy ők bizonyos arányban oszlanak meg a döntéshozó testületben, attól az még többpárti diktatúra. A beszélgetések ugyanis, ott a testületben, nem arról szólnak, hogy milyen filmeket készítünk, és mi lesz ezeknek a sorsa,  hanem arról, hogy mindenki megkapja a magáét.

Vagyis beviszi a politikát oda, ahova nem kellene…

Igen: ha a tieid kaptak egy ilyet, akkor a mieink is kapjanak. Így aztán

nem állíthatom, hogy az előző struktúra sokkal üdítőbb volt. Ráadásul, egy látszólag helyénvaló gondolatot követett: virágozzék minden virág.

Volt olyan év, amikor harmincnál több egész estés játékfilm készült. Ezt a hazai mozipiac nem bírja el, nem tudod menedzselni, nem tudod a forgalmazását megoldani. Most, ehhez képest itt van ez a durva egykapus rendszer; a Nemzeti Filmalap kicsit pontosabban, vagy ha úgy tetszik, piaciabb alapon szemléli ezt a folyamatot. Nagyjából látják, hogy a magyar filmipar hány magyar filmet képes menedzselni egy évben, mert amit nem tud menedzselni, az dobozban marad. Tudni kell, utaljunk vissza a beszélgetésünk elejére, hogy a magyar filmek jelentős része közpénzből készül. És miért csinálsz közpénzből filmet, ha arra sincs kapacitásod, hogy eljuttasd a nézőkhöz. Volt olyan esztendő, amikor a filmek fele, lényegében, láthatatlan maradt. Az maradt, mert nem tetted hozzá mindazt, amire szükség lett volna, a kommunikációra, arra, hogy a profik dolgozzanak rajta, merthogy ez egy iparszerűen előállított termék, és egy iparszerű elosztórendszerbe fog kerülni.

Bár nem vagyok róla meggyőződve, hogy az Andy Vajna-féle rendszer tisztességesen kezelné a filmeket, mert vannak olyan filmek, amelyek úgy hullottak el, mintha meg sem születtek volna…

Például?

Ilyen volt a Veszettek, amely nem volt egy filmtörténeti alkotás, de profi módon volt elkészítve. Vagy a Coyotte, ami a mai magyarországi helyzetet, az oligarchák világát járja körbe, azaz, hogy a túlhatalom, miként válik gyilkos erővé. Erről a problémáról pedig nem nagyon beszélt a magyar film, vagy fogalmazzunk úgy: többet beszélt róla az előző kádárizmusban, mint a mostani kádárizmusban. Szóval ez a film is elvérzett, holott sokkal nagyobb figyelmet érdemelt volna. Épp úgy, mint a szépprózában: nagyon kevés alkotás készül arról, ami most itt történik: a félelmeinkről, a behódolásról, hogy miként válunk a hatalom-ipar túszaivá, ráadásul úgy, hogy a hatalomnak már semmi dolga nincs velünk, hiszen már mi magunk gerjesztjük a félelmeinket. Az Andy Vajna féle intézmény ugyanakkor – tegyük félre a pletykákat, hogy Vajna melyik filmet szereti és melyiket nem; jó lenne, ha nem lenne neki egyáltalán ízlése, és átengedné a döntéseket – ha felismeri, hogy egy filmnek lehetősége van arra, hogy kimenjen a világpiacra, akkor odaáll mellé.

Meg abban a pillanatban, amikor felfigyelnek egy filmre, nem csak figyelmet, pénzt is fordítanak arra, hogy nagyobb nyilvánossága legyen, amivel segíti azt, hogy az alkotás további díjakat nyerjen.

És ez azért fontos, mert ahhoz, hogy filmed sikert érjen el, nem elegendő annak értéke, eredetisége professzionális minősége.

Vagyis megnőtt a marketing jelentősége.

Én nem szívesen használom ezt a kifejezést, jobban szeretem az orosz író, Viktor Pelevin által használt marketológus szót. Azaz, mintha ezek az emberek a marketing tudomány felkent papjai lennének. Nos, ha ők például nem gondolkodnak elég jól, akkor sem a Saul fia, sem pedig a Testről és lélekről nem tud annyira sikeres lenni, viszont – és itt fordítok egy nagyot-, ezeket a filmeket meg kellett csinálni, és ezeket nem a Nemzeti Filmalap csinálta meg, hanem rendezők, forgatókönyv írók, hangmérnökök, látványtervezők, és akkor még nem beszéltem azokról, akik  csak technikában, szervezésben vannak ott a film mellett. Azt akarom tehát mondani, hogy

a Nemzeti Filmalap tud segíteni egy filmen, előre tudja mozdítani, de azért a fő szerep, mégiscsak az alkotóké.

Ha már említetted a Testről és lélekről című filmet. Ahhoz kell-e valamilyen professzionális, vagy professzionalizálódó háttér, hogy eljusson egy film az öt esélyes Oscar-díj jelölt közé?

Kell. Meg kell hozni egy fontos döntést, hiszen maguk az országok döntenek arról, hogy melyik filmet ajánlják a nagytiszteletű amerikai Mozgókép Akadémia figyelmébe. Tehát itt nem meghívás van, éppen ezért ez már eleve egy nagyon fontos döntés. Ne hidd azt, hogy ez egyszerű döntés. Itt is szó volt arról, hogy az 1945 című filmet érdemes nevezni, vagy a Testről és lélekről legyen ajánlva. Az 1945 is nagyon izgalmas film, de a döntés pillanatában Enyedi Ildikó alkotása mögött már ott állt a berlini Arany Medve díj, amiről ugye hallott már a világ. Meg hallottak arról, hogy a film mintegy kilencven országban kelt el. A pályázó műveket ugyan kötelezően be kell mutatni Los Angelesben, ahol egy héten át vetítik. De ez semmi, az viszont már valami, ha a világon  sok helyen levetítik. Ráadásul most, hogy a Netflix megvásárolta a forgalmazását, az Oscar-jelölés hatására előrehozta a bemutatását. Ez bölcs döntés, mert az a 600 akadémiai tag, akik majd a végén szavaznak, biztos, hogy nem ott a versenyen fog találkozni a filmmel.  Ezek, hidd el, nagyon komoly tényezők. Játszani, gondolkodni kell. Akkor is, amikor jött a cannes-i fesztivál: mit küldjünk oda? Illetve mit kínáljunk fel, mert Cannes válogat. Ez feszült, kemény gondolkodást igényel. Megpróbálni kipuhatolni például, hogyan jut el hozzájuk egy film, megnézik-e, milyen lesz a viszonyuk hozzá, jó-e ha ismerik a rendezőt, fontos-e a díj maga.

Mert hiszen átkozott sznobok vagyunk, nagy valószínűséggel jobban odafigyelünk egy műre, ha elnyer egy jelentős díjat, mint ha a semmiből érkezne.

Milyen esélyt adsz ezek után az Enyedi Ildikó féle filmnek?

Hát ilyeneket nem tudok mondani, nem is vagyok fogadó iroda, ráadásul a Testről és lélekről kategóriájában versenyző öt filmből csak hármat láttam. A chileit és a libanonit nem láttam. Az orosz film nagyon erős, de a képei talán kicsit erőtlenebbek. A másik nagy ellenfél, a Négyzet, amely csupa ész, a Testről és lélekről pedig csupa lélek. Nem lehet megjósolni, hogy közülük melyik nyer majd. A Négyzet cannes-i Arany Pálma-díjas, a Testről és lélekről berlini Arany Medve nyertes. A Négyzet minden idők egyik leggonoszabb fricskája, a kétkedés felébresztésének nagyon okos filmje, mert egy sor kérdésre nekünk sincs válaszunk. Ezzel szemben ott van Enyedi Ildikó filmje. Amitől nagyon tartottam, mert Enyedinek volt egy remek három évtizede, de nem tudtam, hogy képes-e azon túllépni, megújulni. Mert az elmúlt évtizedekben a filmnyelv nagyon sokat változott, és mi is nagyon sokat változtunk.

És, amikor megnéztem ezt az alkotást, az első szavam a döbbeneté volt: hogy képes volt egy vadonatúj nyelvet beszélni. Olyan nyelvet, ami borzasztóan emberközeli.

Ha kijössz a moziból nem tudod elmondani, hogy miről szólt. Csak tudod, hogy valami olyat láttál, ami apró részletekből, egy-egy ottfelejtett tárgyból összeálló történet. És szakít azzal a hagyománnyal, hogy a film végére a hősök boldogok, szépek lesznek. Szó nincs róla. Az egész arról szól, hogy olyan vagy, amilyen. Néha egy kicsit béna, néha egy kicsit Asperger-szindrómás, néha egy kicsit csalsz, néha egy kicsit bunkó vagy, de ez nem lehet akadálya annak, hogy az emberek között nagyon mély kontaktusok és szövedékek jöjjenek létre.

Annyit még árulj el: ez magyar film, magyarul beszél, vagy nemzetközi nyelvet használ?

Nagyon magyar. Hogy ebből mit fognak megérteni, nem tudom. De hát nyilván értik, ha van díja, meg nominálták az Oscarra. Őrületesen magyar, mert az apró viszonyok, a kis helyszínek… Például a vágóhídi menza, a kicsit lepukkant, félmúltból itt maradt irodák, a kis korrupciós játékok… Úgy elmesélni életünk kis csalásait, hogy eközben egy mondat nem hangzik el róluk… A legdurvább utalás az, hogy a rendőr korrumpálására szánt bélszín a csíkos szatyorban van. Ez annyira intim, és annyira meghitt, és bár nem tudok más kultúra képviselőinek a fejével gondolkodni, de talán nekik is jelent valamit.

Nagy lelemény ez a film, és megerősíti bennem azt a gondolatot, hogy talán nem is kellene nekünk világfilmet csinálni. Hogy nem kell gondolni a fejedben bujkáló sunyi, kis marketológusra.

Mert azok olyan filmeket bocsátnak ki, amelyek kultúrától függetlenek, és kétségtelen, hogy milliárddolláros bevételt képesek teljesíteni. Az Enyedi-féle filmek nem kívánják a piacra optimalizálni a filmet, hanem azt mondja: létrehozol egy jó minőségű, eredeti terméket, és ezt próbálod piacosítani. Úgy tűnik, ez egy helyes eljárás.

Egy szűk réteg uralja a piacot és a pénzt (1.)

A filmipar javul és virágzik – mondja Réz András filmesztéta a Független Hírügynökségnek adott interjújában. Magyarországon körülbelül 100 milliárd forint az az összeg, amely ebbe az iparágba érkezik, egy részében költségvetési támogatásból. S komoly bevételek származnak abból is, hogy a régió egyik legnépszerűbbé vált forgatási helyszíne hazánk. Részint a kedvező adózás okán, részint pedig azért, mert megfelelő szakembereket tudunk biztosítani a külföldi partnereknek. A  „virágzás” ellenére rossz az irány: a marketológusok, ahogy ő mondja, kizárólag a piacban gondolkodnak. Abban a piacban, amelyet egyébként egy szűk réteg ural.

 

Van neked hivatalos munkád, ami összeköt a kormányzattal?

Ha belegondolok, most éppen semmi nincs.

Azért kérdezem, mert, ha olyan témáról beszélgetünk, amely a kormány kritikáját is tartalmazhatja, azt inkább jobb elkerülni?

Nem, dehogy, beszélhetünk bármiről.

Csak tudod mindenki fél ebben az országban…

Ne hülyéskedj, ha lenne is olyan melóm, ami állami megbízás, attól még nem fognám be a pofámat.

Sose fogtad be?

Nem. Illetve volt olyan, amikor azt mondtam: ha viseled a mundért, akkor vannak kötelezettségeid. Amikor három és fél éven át minisztériumi tisztviselő voltam, akkor ezzel kellett szembenéznem; édesem ne vedd fel a mundért, ha folyamatosan leeszed mindenféle undorítóságokkal. Így aztán el is jött az a pillanat, amikor éreztem, hogy vállalhatatlan ez a munka. Rögtön odamentem a főnökömhöz és közöltem vele, hogy elsejétől nem vagyok.

Ez mikor volt?

Még a nyolcvanas években. Azóta nagyjából úgy élek, hogy szám van, beszélek, kezem van, írok, és nem is akarok mást tenni, másként létezni.

A kérdést különben azért vetettem fel, mert a magyar filmről akarok veled beszélgetni, és igyekszem ehhez levetni saját előítéleteimet is, amit Andy Vajnával kapcsolatban érzek. Már tudniillik mindazt, ami a nevéhez tapad; kaszinókat, médiatulajdonlásait, egyáltalán a miniszterelnökhöz fűződő kapcsolatait. Ebből fakadóan van egy eleve elrendelt ellenszenvem a Vajna-féle filmalaphoz, ugyanakkor látom, hogy az utóbbi időben mintha sikeresebb lenne a magyar film. Mindez a véletlen műve, vagy valóban Vajna hozott egy új rendszert, ami sokkal sikeresebb a korábbinál?

Nem olyan egyszerű kérdés ez, és most pont olyanról beszélsz, ami mégiscsak érint bennünket, vagyis az általam működtetett sulit, a Werk Akadémiát.

Lám, lám… Hogyan?

Úgy, hogy pályáztunk a Nemzeti Filmalapnál, ösztöndíjakra. És el is nyertek a hallgatóink ilyeneket.

Szóval mégiscsak van kapcsolatod…

De én ezt nem így tekintem. Hanem úgy tekintem, hogy van egy magyar filmipar, ami – hogy világos legyen mindenki számára – ma már egy százmilliárd körüli ágazat, ahol munkaerőhiány van. Mi pedig olyan szakembereket képezünk, akik, lényegében egy év tanulás után be tudnak állni ebbe a szakmába.

Honnan jön össze ez a százmilliárd?

Egy része költségvetési tétel, például a filmek támogatására fordítható összeg a Szerencsejáték Zrt. egyik játékából keletkezik, de még olyan is van, hogy az államkasszából kell kiegészíteni. Van egy olyan filmtörvényünk, amely kedvezővé teszi a Magyarországon forgatott filmek forgatását.

Ez kicsit olyan, mint a sportban a tao?

Nem, ez fegyelmezettebb, és átláthatóbb. Ez több, mint egy évtizede működik így, és tényleg iparfejlesztő gondolat volt. Az volt az alapgondolata, hogy miután amúgy is szívesen jönnek külföldi produkciók Magyarországra forgatni, mi lenne, ha ez lenne az adózás szempontjából a legbarátságosabb zóna? És ez bejött: ma annak a pénznek a nagy része, mondjuk legalább a kilencven százaléka abból jön össze, hogy ide jönnek forgatni, igénybe vesznek különböző szolgáltatásokat, és egyre növekvő számban. A filmipar tehát, félreértés ne essék, javul és virágzik. És erre úgy kell tekintened, hogy nem pusztán a kedvező adózás hozza ide a filmeseket, mert ettől még elronthatnának egy 100-150 ezer dolláros filmet, hanem azért is, mert itt alkalmas szakemberek segítik a munkájukat. Vagyis az évek során a magyar szolgáltató, gyártó cégek megerősödtek, és felnőtt egy új nemzedék, amely ennek az iparnak az értő részévé vált.

Akkor tehát ez a te iskolád számára is piacot nyitott…

Igen. Így van. Nekünk abszolút jól jött. Meg másoknak is, hiszen ez a durván százmilliárd, minden egyéb szolgáltatást is jelent. Tehát azt is jelenti, hogy idejönnek, hotelszobát bérelnek, fogyasztanak, közlekednek, és minden egyéb, ami ezzel jár. Természetesen nem lesz belőle gigantikus méretű vállalkozás, olyan mondjuk, mint az indiai, Bollywoodot nem érjük utol, de még akkorák sem leszünk, mint a nigériai filmipar, amelyik ugye most a világ második legnagyobbja…

Komolyan?

Igen, India vezet, a második helyen ott van Nigéria, és a harmadik helyen kullog az Amerikai Egyesült Államok. Amiről ugye én beszélek, az a filmgazdaság, s bár tudom, nekem illendőbb lenne a művészetről szólnom, de most ez vált az egyik legizgalmasabb kérdéssé, de olyan további kérdéseket vet fel, amelyek már arról szólnak, miként változik meg a filmhez, a látáshoz való viszonyunk. Mert ugyanis, amikor kőkemény marketológusok vezénylik ezt a folyamatot, akkor azt is látnunk kell, hogy míg korábban azt igyekeztek a filmesek kideríteni, milyen a közönség, ma viszont azt jelenti, mit próbálunk elültetni a közönség fejében. Hogy milyen kliséket, milyen formákat próbálunk adni neki.

Ezt most pozitív fejleményként értékeled?

Nem, ellenkezőleg. A legnagyobb gondot az jelenti, hogy kizárólag piacban gondolkodnak, márpedig én ebből a szempontból konzervatív vagyok, és hiszek abban, hogy mindaz, ami film, színház, muzsika, az nem tartalom nélküli üzenet, és nem ugyanolyan termék, mint bármi más. Sokkal bonyolultabb tartalom, ha tehát beülsz a moziba, az nem egy felhőtlen szórakozás, még akkor sem, ha te úgy érzed. Nem az, mert nyomokat hagy benned, nyomot hagy benned minden egyes film, ha elolvasol egy regényt, nyomot hagy benned, a színház is nyomot hagy benned. Én meg minden porcikámmal tiltakozom az ellen, hogy ez egy nagyon szűkkörű elit által irányított gazdasági folyamattá váljon.

Márpedig ez az irány, nem?

A lehető legnagyobb mértékben.

Ez azt jelenti, hogy egy szűk réteg, amely a piacot és ezt a pénzt uralja?

Igen. Amikor arról beszélünk, hogy amerikai film, akkor nem gondolunk arra, hogy ezeknek egy részét nem is értjük, mert az ottani piacra készülnek. Néha sírunk, néha nevetünk, de nem mindent értünk belőle, mert nem a mi kultúránk része, vagyis a mi kulturális miliőnkben alig értelmezhető. Ha felteszed azt a kérdést, hogy a középiskolás filmek miért olyan fontosak az amerikaiaknak?

És miért? Mert őszintén szólva azt sem tudom, hogy ilyen kategória létezik.

Pedig létezik, de igaz: Magyarországon alig találkozol ilyesmivel. Az az oka, már az amerikaiaknál, hogy feltehetően a középiskolás létforma, egy nagyon mobil társadalomban az az utolsó pont, amikor igazi emberi közelségben vagy a többiekkel, utána szétspriccel mindenki. Más a viszonyuk a nyilvánossághoz, a társadalmi szerepekhez, a hatalomhoz, nem értjük a jogrendjüket. Miközben izgulunk, szurkolunk, nemigen fordul meg a fejünkben, hogy egy amerikai tárgyalótermi dráma nem igazán a jogalkalmazásról szól, sokkal inkább a jogalkotásról, törvénycsinálásról. Ott évszázadokra meghatározhatja egy-egy bírói ítélet, hogy miként szemlélnek ügyeket. Nálunk nem közösségi jog, hanem polgári jog az uralkodó, ma már nem igazságszolgáltatásról, hanem jogszolgáltatásról beszélünk inkább. Ezt csak azért hangsúlyozom, mert ebben a kifejezésben az is benne van, hogy ezek nagyon fontos aktusok egy közösség életében.

Pontosan ez jellemző a Fideszre, nem?

Szerintem 90 óta minden hatalomra ez a jellemző; döbbenetesen túlszabályozottá vált az egész rendszer, mérlegelési lehetőséget is alig kínál. Ez egyfelől jónak is mondható, hiszen elvileg van mihez igazodni, másrészt baj, mert kiveszi a döntést a döntéshozó kezéből. És egyre inkább, minden szinten még a mérlegelési lehetőség is elvész ebben a túlszabályozott világban.

Messzire keveredtünk egy kicsit a film világától. Még az elején említettem Vajna nevét, illetve azt, hogy sikeresebbnek tűnik mostanság a magyar film, nemzetközi díjak, rangos és hangos elismerések kísérik évről-évre. Megváltozott valami? Vajna új rendszert hozott?

Igen.  Van, ami pozitív, és van, ami durván negatív változás.

(A második részt hétfőn reggeltől olvashatják.)

Jöjjön Karácsony; lejárt a gladiátorok ideje

„Vállalom, hogy közvetítek a demokratikus oldal szereplői között, annak érdekében, hogy mindenki a kormányváltásra koncentráljon, és ne a szövetségest bírálja” – ezt nyilatkozta Hiller István az MSZP választmányának elnöke, az országgyűlés alelnöke a Független Hírügynökségnek. Ahhoz, hogy a cél megvalósuljon ezen kívül szükség van megfelelő vezető személyiségre, programra, és ütőképes üzenetekre; ma mindhárom megvan már a változást akarók szövetségében. Szerinte Karácsony Gergely nem Medgyessy Péter 2018-as modellje, de a szándéka hasonló: nyugodt, kiegyensúlyozott politikával, megszüntetve a háborús hangulatot, békét teremteni ebben az országban.

 

Hoztam egy kis pénzt.

Az biztos mindenkinek jól jön.

De én azért hoztam, hogy megvegyem az MSZP-t, vagy a vezetését…

Not for sale.

Miért gondolta vajon Soros György, hogy egy ilyen információt bedob a nemzetközi köztudatba?

Én azt tudom, hogy az MSZP, amióta Soros Györgyöt támadja a hatalom, legyen az bármely általa alapított intézmény, mint például a CEU, vagy bármely civil szervezet, amelyhez akár volt köze, akár nem, mindig kiálltunk mellette. Minden fórumon megtettük ezt, én magam is megtettem ezt. Az, hogy Sorosnak milyen információi vannak és honnan, én egyáltalán nem tudom, viszont, hogy mi az igazság ebben az ügyben, azt biztosan állíthatom. Egyébként függetlenül a Davosban elhangzott mondatokról, nekem ugyanaz a véleményem a CEU-törvényről, a civil szervezeteket megbélyegző törvényről, amivel azt akarom mondani, hogy

a véleményemet nem a személyhez való viszonyom alakítja, hanem a meggyőződésem.

Ez a válasz jó alapot ad ahhoz a kérdéshez, hogy ha az MSZP áprilisban hatalomra jut, mi az, amit Hiller István azonnal megváltoztatna?

A CEU-törvény például ilyen; ezt azonnal meg lehet változtatni. A közoktatásban elsőfokú ítélet már van róla, hogy tudniillik önkormányzat nem lehet intézmény fenntartó, szintén azonnal átírnám, mint ahogy azt is, hogy a tankötelezettségi korhatár ne maradhasson 16 évnél, hanem újra 18 év legyen. Ezeket a lépéseket 24 órán belül meg lehet csinálni.

Van erre esély? Van esély arra, hogy megnyerjék a választást?

Ezen dolgozunk. Azért, hogy legyen végre esély egy demokratikus, békés, de legalábbis békésebb, boldogabb országra. A békésnek itt nem szokványos jellemzője van. A Fidesz-hatalomnak a leglényege épp a békétlenség keltése, a megosztás; elképesztő mélységig nyúltak bele a munkahely, család közösségeibe. Persze ezt nem most kezdte, hosszan elnyúló folyamatról beszélek, már 2001-ben elkezdték. Emlékezzen csak, hogy annak az évnek a végén hirdették meg, hogy a Fidesz-hatalmat akarók, ahogy ők fogalmaztak: a nemzeti oldal képviselői viseljék a kokárdát március 15-e, sőt az áprilisi választások után is. Egyértelmű provokáció volt, minek következtében az országban élők egyik fele a másik részének hajtókáját figyelte.

Ott és akkor éreztem először, hogy ez egy lelki, pszichikai hadviselés, amellyel kimondottan a nemzet idegrendszerére akartak hatni.

Ez vezetett odáig, hogy másfél évtizeddel később a családokban már a közös ebédet sem tudják nyugodtan elfogyasztani, ha a politikai szóba kerül. Én ennek az esküdt ellensége vagyok. Azt szeretem, ha a család nyugodtan, békében tudja elfogyasztani a rántotthúst.

Most, hogy szóba hozta a nemzeti kifejezést, muszáj megemlítenem, mit is mondott erről Vásárhelyi Mária a Független Hírügynökségnek adott interjújában. Ő ügy látja: a baloldal politikai szereplői, a sajtómunkásai egyaránt hagyták, hogy a Fidesz végrehajtsa ezt a nyelvi megszállást, kisajátítson kifejezéseket, méghozzá úgy, hogy ezzel kirekesszék a másik oldal képviselői. Azt is említette, hogy a Harmadik Birodalom is a nyelv megszállásával indult. Érez ön is magában felelősséget?

A nyelv a politikának nagyon fontos része, különösen az, amit egy-egy politikai oldal használ. Fogalmazhatok úgy is: nagyon erős fegyver. Én magam a baloldal és a nemzet fogalmának összekapcsolásáért sokszor felszólaltam, vagy írtam. Sajnos kisebbségben maradtam. Ma már többen állnak mellettem, de most sem vagyok többségben. Lehetetlennek tartom, hogy olyan fogalom, mint például a nemzet, egyetlen oldal kisajátított szóhasználata legyen, miközben a másik oldal szemlesütve nem mer erről beszélni. Vagyis a kérdésére válaszolva: nem érzek személyes felelősséget, mivel kimondottan kezdeményező szerepet töltöttem be és töltök be ma is ebben a harcban.

Ugyanakkor van olyan szókészlet, amelyt a baloldalnak használnia kell – természetesen nem egyoldalúan, nem azt az utat járva, mint a Fidesz -; ilyen például a béke, a nyugalom, merthogy ezek a kifejezések egyáltalán nem illenek a Fideszre.

Éppen ezért kimondottan helyesnek tartom azt a hangütést amelyet a miniszterelnök-jelöltünk, Karácsony Gergely használ: ő egy békés ország megteremtését tűzte ki célul. Ez a politikában nagyon izgalmas, de néha veszélyes terep, és tudja miért? Mert olyan természetesnek tűnik. Szerencsére nem állunk háborúban, legalább is a külfölddel nem. Más, ami itthon van, és most nem a választási kampányra gondolok, hanem erre a permanens hadviselésre, amit a Fidesz folytat, és ami alaposan megviseli a lelkeket. Amikor tehát én békéről beszélek, akkor arra gondolok, hogy a társadalom különböző csoportjai ellen tudatosan szított elégedetlenség helyett békésebb legyen az ország.

Ennek a hatalomnak az is  erős szándéka, hogy a középosztálytól lefelé elhelyezkedő rétegeket passzivitásban tartsa.

Jól gondolom-e, hogy amikor a békéről és Karácsony Gergely attitűdjéről beszél, akkor a 2002-es időszakhoz hasonlatos helyzetet akar előállítani. Akkor ugyanis Orbán már megmutatta a háborúskodó jellemét, és vele szemben a szocialisták egy nyugodt, mondhatni jámbor jelöltet indítottak Medgyessy Péter személyében.  Szóval a háborút és a békét megszemélyesítő politikusokat állított egymással szembe, és az emberek a békére szavaztak.

Így van. Persze sok idő telt el azóta, felnőtt egy internet nemzedék is, de a párhuzam vállalható abban, hogy aki netán úgy véli, egy jobboldali Orbán Viktorral szemben csak egy baloldali Orbán Viktor indítható a siker reményében, az súlyosan téved. Biztos vagyok abban ugyanis, hogy azok számára, akik már mellettünk állnak, illetve ma még bizonytalanok, nem egy politikai másolat a megoldás, hanem egy valódi alternatíva.

Azaz nem a háborús retorikával, ellenkezőleg, egy békés ország megteremtésével jelentkező  miniszterelnök-jelölt és csapata képes meglepetést okozni.

Rendben van, Karácsony Gergely alternatívát jelenthet. De vajon jelenthet-e alternatívát maga az MSZP? Mert hiába akar a választók többsége változást, a közvélemény-kutatások alapján nagy fölénnyel vezet a Fidesz. Ráadásul nagy különbség az is 2002-höz képest, hogy akkor még kétfordulós volt a választás, és – ez még jelentősebb -, nagy párt volt az MSZP…

Az MSZP akkoriban azért volt erős párt, mert egy belső kompromisszumokra építő gyűjtőpárt volt, különböző demokratikus alapon működő társaság, amelynek mindig szerves része volt a belső vita. Választásra készülődve azonban meghirdettük a platform-csendet, és innen kezdve mindenki azért hajtott, hogy minél több szavazatot hozzon a közös urnába. Ez így volt akkor is, amikor 1998-ban elveszítettük ugyan a választásokat, de a legnagyobb frakciója akkor is a szocialistáknak volt. Ez a korszak zárult le 2010 után.

Most valami olyat csinálunk, ami távlatosabb, mint április 8-a, miközben persze a horizontunkon most a választás napja a legfontosabb. Most szövetséget kötünk a demokratikus, modern, baloldali pártokkal.

Ez a szövetség nyitott, de a hivatalos kampánykezdetkor, azaz február 17-e után már az egyéni körzetekkel és a kampány egyéb feladataival kell foglalkoznunk. De a cél a szövetségi rendszer létrehozása, amely 2002-ben még egy párton belül valósult meg, most különböző önálló szervezetekkel kell megvalósítani. A tengely már létrejött, személy is van hozzá, de Karácsony Gergely már 2018-as modell, és nem 2002 modernizált változata. Abban természetesen igaza van, hogy az alternatíva megjelenítésének sok területen kell működnie. Mi most ugye egy gladiátorral szemben nem egy másik gladiátort küldtünk az arénába.

Mi azt a tömeget szeretnénk megnyerni, amelyik figyeli ezt a versengést, és azt akarjuk számukra felmutatni: van más út, mint hogy egymás képét tönkreverni.

Ez ugyanis az országnak nem jó.

Azt akarja mondani, hogy a gladiátorok ideje lejárt?

Ma, amikor beszélgetünk évfordulója van Gandhi halálának. És csak azért hozom ezt a példát ide, mert annak idején annyira valószínűtlennek tűnt, hogy India ne maradjon az angolok koronaékszere, hiszen annyira erősek voltak. És akkor jött egy Angliában végzett, vézna ember, és valahogy a dolgok megváltoztak, másként néztek rá. Nem akarom én azt mondani, hogy magyar Gandhinak kell lenni, csak annyit állítok: van másik út.

Vagyis, aki azt gondolja, hogy Orbán Viktorral szemben egy baloldali Orbánt kell állítani, annak azt tudom üzenni: Orbán Viktorból Orbán Viktor a legjobb.

Amikor tehát alternatíváról beszélek, akkor programról, világlátásról,vagyis valós személyi alternatíváról beszélek.

Ön említette, hogy létrejött a tengelye a szövetségnek. Igen ám, de épp a legfontosabb gondolata a szocialistáknak elillanni látszik, tehát a közös lista terve elbukott. Letettek róla önök is?

Azt világossá szeretném tenni, hogy az igazunkban ma is ugyanúgy meg vagyunk győződve, állítom, hogy ez a megfelelő megoldás. Február 17-e után azonban adottá válik az a valóság, amely addigra feláll. Néhány hét van még ugyan, de látom azokat a politikai törekvéseket, amelyek ettől eltérő megoldásban gondolkodnak, miközben kormányváltást akarnak. Ez utóbbinak különben át kell hogy hassa minden demokratikus párt küzdelmét. Ha tehát azt fogjuk üzenni, hogy azok a jelöltek, akik elindulnak a mandátumért, és mi felsorakozunk mögöttük, akármelyik demokratikus párt is lesz a jelölő szervezet, akkor ezt a választók érteni fogják. Pesterzsébeten, ahol élek, és találkozom az emberekkel, mindenki számára világosabb és átláthatóbb a képlet, ha közös listán indulunk. Ezt most azért hangsúlyozom újra, hogy a világos legyen: a felfogásunk ebben a kérdésben nem változott, de a kampányidőszakban már nem ezzel foglalkozunk.

Beszélt az imént a tengelyről. De azt látom, az utóbbi napokban különösen, hogy a Demokratikus Koalíció éles támadásokat indított az MSZP ellen, a szocialistáknak tulajdonított újság ellen. Akkor ez a tengely, hogy működik?

Amikor a tengelyről beszéltem, leginkább a Párbeszédre gondoltam, a velük létrehozott szövetségre, de nem akarom megkerülni a kérdést. Én akár a saját pártomon belül, akár a szövetségünkön belül, akár a velünk megállapodást kötő demokratikus pártoktól azt kérem, hogy a gondolkodásunk központjában az álljon, hogy mi használ a kormányváltásnak.

A közöttünk lévő viták elenyésző jelentőségűek ahhoz képest, hogy milyen tétje van a választásnak. A választó akkor szavaz ránk, ha egységet mutatunk, mégpedig a kormányváltásért dolgozó pártok egységét. Minden más sokadlagos kérdés.

Ha azt vizsgáljuk, hogy mennyien akarnak kormányváltást, és ezt szembeállítjuk a demokratikus pártokkal szimpatizálók számával, akkor igen jelentős különbséget tapasztalunk. Aki ezen siránkozik, az hagyja abba a politikát. Ebben ugyanis épp a lehetőséget kell meglátni, azt ugyanis, hogy van egy jelentős tömeg, amely azt várja, hogy megszólítsuk; ők kormányváltást akarnak. Alapfeltétel tehát, hogy eltűnjenek a viták, és az egység mutatkozzon csak meg. Most ott tartunk, hogy ezek az emberek nem szavaznak a Fideszre, de még nem jönnek hozzánk. Maguktól nem is fognak jönni. Csak ha teszünk érte.

Ezért fontosnak tartom, hogy az elkövetkezendő kilenc hétben a demokratikus oldal minden megszólalója ezt úgy tegye, hogy képes legyen elérni azt a réteget, amely ha ránk szavaz, nagyságrendileg javulnak a számaink, és ezzel az esélyeink is.

Minden más ügyet méltóztassanak félretenni, mert azok nem érdeklik a választókat.

Önt hallgatva arra gondoltam, hogy esetleg éppen önnek kellene kezdeményezni egy olyan tárgyalást, ahol ezt el lehet érni a partnereknél. Nem gondolt erre?

Hogy ennek mi a legmegfelelőbb formája, hogy egy asztalnál, vagy külön-külön lebonyolítani a beszélgetéseken, azt nem tudom. A lényeg azonban az, hogy ezt én nem pusztán szívesen megteszem, de már lépéseket is tettem az ügy érdekében.

Kivel találkozott már?

Kérem a megértését, hogy erről nem beszélek nyilvánosan, fogadja el tőlem azt, hogy ezt a szerepet én vállalom, és teszem is a dolgom. Szóval nagyon egyszerű az eredeti kérdésre a válaszom: igen. Mindent elkövetek annak érdekében, hogy valamennyi szereplő arra koncentráljon, amit amúgy magától is tud: a kormányváltásra.

Van egy levelező partnerem, aki minden áldott nap leírja, hogy a váltáshoz két dolgot kell mondani: azt, hogy marad a kerítés, és azt, hogy nem lesz többé megszorítás. Ez feltehetően egy nagyon leegyszerűsített koncepció, és így biztosan nem is igaz, annyi azonban igen, hogy a Fidesz valóban beleszorította az ellenzéket a kerítés témájába, és teszi ezt most is, folyamatosan. Van-e ezzel szemben érvényes, hatékony mondása az ellenzéknek?

Ebben a kérdésben sajátos a helyzetem, hiszen nem a kampány időszakában fejtettem ki a véleményemet, amikor is azt mondtam: utálom a kerítést, de mondjon valaki jobbat. Akkoriban erős kritikákat kaptam, de két és fél év elteltével biztosan állíthatom, hogy igazam volt.  Azért fogalmaztam akkoriban ezt meg így, mert tudtam, hogy az emberek természetes törekvése a biztonságra való törekvés. Erre az ösztönre játszott rá egy mocskos propagandával nehezített kormányzati törekvés.

Mi elkövettük azt a hibát, hogy a mocskos propagandával foglalkoztunk, és nem az emberek érzületével. Fordítva kellett volna. Ezen azonban túlvagyunk. A lényeg most az, hogy mi a kerítést nem fogjuk lebontani,

de soha nem teszünk le arról, hogy egy olyan országban éljünk, ahol nem kerítések szabják meg az életünk hétköznapjait, és egy ilyen világ megteremtését a baloldal büszkén vállalhatja. Mint ahogy azt a két évtizeddel ezelőtti, de ma is érvényes célkitűzést, hogy legyen ebben az országban jog-, lét-, és közbiztonság. Megerősíteni a demokráciát, ez maga a jogbiztonság. Megerősíteni a hétköznapi élet természetes biztonság-érzetét, ez a közbiztonság, és a felemelkedés lehetőségét biztosítani, ami egy szociáldemokrata párt esetében az egyik legerősebb összekötő erő, nos, ez a létbiztonság. Vagyis az, hogy annak segíts, aki lent van, teremtsd meg a lehetőségét, hogy tudjon előre haladni. Állíthatom tehát, hogy kialakul az az egész, ami az alternatíva állításhoz szükséges.

Mert azt kell tudnunk elmondani, hogy van másik Magyarország.

Ennek egyébként három fontos összetevője van: az első a személy; egy médiaközpontú világban megkerülhetetlenül jelentős. Mondhatod te a legokosabb dolgokat, ha nincs egy olyan ember, aki ezt hitelesen megjeleníti. Ma ez a személyi alternatíva adott. A másik lényeges elem, hogy szükség van mondanivalóra. És bár igaz, senki nem olvas programokat, ettől azonban demokratikus alapkötelezettség elmondani mit akarsz, és mi a véleményed országról, nemzetről, Európáról. A harmadik elem a rövid, ütőképes üzenetek megfogalmazása. Bevallom, ez nem az én világom, én szeretem kifejteni a gondolataimat, de elismerem, hogy erre szükség van. Mostanra összeállt ez a három elem, és bár lehetne számonkérni rajtunk, hogy miért nem korábban, de ennek most nincs értelme.

Azt kell elfogadni, hogy a Karácsony Gergely vezette szövetség alkalmas arra, hogy végrehajtsa a kormányváltást.

A diktatúrák is megpróbálnak demokráciát játszani

Az autoriter rendszerek, a diktatúrák visszafordíthatatlanak – állítja Fleck Zoltán jogász, szociológus, az ELTE tanára. Márpedig Magyarország is ebbe a kategóriába tartozik. A bírói területet például 2010 óta szisztematikusan alakították át, ennek a logikának megfelelően. Egyszemélyi vezetőt állítottak a bírói hivatal élére, aki minden vezetőt lecserélt. Ma ismét léteznek koncepciós perek, olyanok, amelyeket a politika megrendelésének megfelelően alakítottak. A Független Hírügynökségnek adott interjúban Fleck Zoltán arra a kérdésre nem tudott választ adni, hogy meddig tartható fenn ez a rezsim. Azt azonban hangsúlyozta: a bírói függetlenség csakis egyfajta civil kurázsival tartható fenn.

 

 

Az egy héttel ezelőtti, Élet és Irodalomban megjelent írásában, mintha azt sugallná, hogy Handó Tündét, az Országos Bírói Hivatal elnökét, hamarosan elmozdítják a posztjáról, ugyanakkor a minap közölt interjúban, amelyt az origo.hu készített vele, inkább az érződik: biztosan ül a helyén…

Nekem nem volt olyan szándékom, hogy az ön által említett írásomban a kormányzat viszonyát meghatározzam a bírósági igazgatáshoz, csak azt a hipotézist fogalmaztam meg, hogy a bírák és az adminisztratív vezetés viszonya láthatóan rossz. Ez az egyik tényező, a másik pedig az, hogy 2010 óta a bírósággal kapcsolatos politika állítása az volt – ezt mind Handó, mind pedig a kormányzat többször elmondta -, hogy a rendszer nem elég hatékony.

Vagyis lassú…

Igen, elsősorban lassú. Tulajdonképpen ez a primitív mérőeszköz jelentette a legfőbb kritikát. Ehhez szorosan kapcsolódik az arányos terhelés, a jogegységnek valamilyen érzékelhető jele… Szóval, hogy a sajtóban megjelenő bírálatokat összefoglaljam, az állítások a következők voltak: lassú, költséges és kiszámíthatatlan.  Ezekben a formális hatékonysági mutatókban egészen elképesztő rendszereket használnak, amiknek következtében odáig jutnak, hogy a bírák autonómiáját, szabad munkaterét korlátozzák; például blokkolóórát használtatnak velük, mintha ez határozná meg a munkájuk minőségét. Most, a tiltakozásokat hallva megállapíthatjuk, hogy a kísérlet elbukott, nem tudták a bírák arányos terhelését biztosítani.

De biztos, hogy ez volt a cél? Az ön írását olvasva, azt gondolnám, hogy nem…

Mindig van egy rejtett cél. Különösen akkor, ha a beavatkozás olyan drasztikus, mint amilyen a 2010 utáni volt.

Mit ért a drasztikusság alatt?

Hogy szisztematikusan és kivétel nélkül minden vezetőt lecseréltek. Az ilyen típusú kontinuitás megtörés az igazságszolgáltatásban, főleg a vezetőket érintően – a vezetők alatt a bírósági elnököket, illet azokat a bírákat értem, akiknek érdemi befolyásuk van a bírósági ítélkezésre, a bírák munkafeltételeire, ügyek elosztására, ügyek áthelyezésére, a bírák munkájának értékelésére – ténylegesen befolyásolni tudják az ítélkezést.

Nekem az a logikai megközelítésem, hogy egy olyan rendszerben, ahol a parlamenti többség választ egy egyszemélyi vezetőt, akinek nagyon nagy hatalmat ad, ő viszont lecseréli az összes olyan vezetőt, akinek az előbb említett befolyása van, ott politikai csatorna nyílik.

Amikor úgy fogalmaz, hogy politikai csatorna nyílik, arra kell gondolnunk, hogy a politikai ügyekben kiszámíthatatlan, vagy nagyon is kiszámítható ítéletek születnek?

Azt állítom, hogy vannak koncepciós perek. Természetesen nem az ötvenes évek ilyen típusú pereire gondolok, nem a telefon igazságszolgáltatásra, azaz nem a párttitkár szól oda az ítélkező bírónak, hanem azokat az intézményes, adminisztratív csatornákat lehet használni, amelyek nagyon személyhez, a lokális érdekekhez kötöttek. Itt jegyzem meg, hogy egy vidéki bíróság egészen más, mint egy budapesti nagy bíróság…

Azt mondja, hogy ott feudalisztikus viszonyok vannak?

Ez mindig is így volt és így is maradt.

Egy jogász, aki bíróként működik egy vidéki kisvárosban, az azzal néz szembe, hogy vagy elmegy a pályáról, vagy teljesíti azt, amit kérnek tőle.

Másként fogalmazva: tudomásul veszi, hogy elvesznek tőle ügyet, és ezért netán tiltakozik, az kockáztatja a jövőjét. Megvannak erre a módszerek, például néhány hónap múlva vizsgálatot indítanak ellene, és valamilyen ürüggyel elmozdítják a helyéről, ráadásul az is valószínű, hogy ő az adott megyében nem fog tudni elhelyezkedni. Ez nagyon régi technika, a kádárizmus óta ismerjük.

Amit most mond, azzal azt is állítja, hogy az a képzetünk, miszerint itt és most Magyarországon az egyes bírók legalább függetlenek, nem igaz.

Ez sokkal bonyolultabb kérdés. A bírói függetlenség nagyon érzékeny dolog. Egyébként jobban szeretem azt a kifejezést használni, hogy bírói integritás, vagy autonómia; és ezekről nem lehet egyszerűen feketén, vagy fehéren beszélni. Azt akarom mondani, hogy vannak fokozatok. Már a kádárizmus idején is volt egy relatív függetlensége a bírónak. Mindenki tudta, hogy van politikai manipuláció, de lehetett valahogy védekezni. A történelmi tanulmányainkból pedig azt lehet tudni, hogy még a hitleri Németországban is volt az ítélkező bírónak valamennyi autonómiája. Mindig van valamennyi autonómia. Nagyon sokszor azon múlik, hogy a bírónak milyen a szerepfelfogása, mennyi civilkurázsi van benne, hogy mekkora a személyes autonómiája, azaz mennyire tud ellenállni a nyomásnak.  Az az állításom, hogy a 2010 utáni időszak óta több a kihívás a bírósági szervezetben, vagyis a relatív függetlenség szűkült.

Meglehetősen eufemisztikus ez a megfogalmazás; voltaképpen azt állítja – ahogy az előbb erre hivatkozott -, hogy a diktatúrákban is születnek jogállami döntések, azaz Magyarország megy a diktatúra, az autoriter rendszer felé?

Magyarország egy autoriter rendszer. Ennek is sokféle formája van, nyilván nem a latin-amerikai katonai junta, nem a kádárista szoft diktatúra, hanem egy másik formája az autoritásnak.

Hadd mondjak egy példát: egészen friss a hír, hogy az emberek nagy része szerint a Fidesz választásokon keresztül nem leváltható. Ez azt jelenti, hogy a kormányzó párt előállított egy olyan helyzetet, amiben nehezen váltható le. Tudjuk, hogy egy autoriter rendszer csak fegyverekkel, választási csalással, vagy egyéb manipulációival váltható le. És most az emberek fejében előállt az a képzet, hogy a Fidesz nem leváltható. 

Az autoriter rendszerek és a bíróságok kapcsolata nagyon érdekes irodalom. Az a tapasztalat, és ez a hetvenes évek Spanyolországából származik, hogy az autoriter rendszerekben a politikai hatalomnak egyáltalán nem érdeke, hogy minden ügyet befolyásolni akar. Az az érdeke, hogy azokon a helyeken, ahol állami pénz, saját magánvagyonuk, vagy egyéb politikai megfontolásaik szempontjából fontos ügyek vannak, ott legyen befolyásuk. Márpedig ezek, az összes ügyet tekintve elenyésző számban vannak a bíróságok előtt. Itt is mondok példát: a mostani hatalomnak fontos volt Császy Zsolték esete, néhány ehhez hasonló politikai ügy, érdekes számukra az, hogy a legfőbb ügyészen keresztül megakadályozzák a barátok elleni büntetőeljárás elindítását, nyomozás se induljon, ha lehet. Ha pedig indul, mint például most az OLAF jelentése alapján a Tiborcz-féle cég ellen, abból se legyen semmi. Ezt úgy érik el, hogy valamilyen eszközzel másfelé terelik az ügyet, nehogy bíróság elé kerüljön. Spanyolországban ezt úgy érték el, mivel katonai junta volt, kivették az ilyen eseteket a rendes bíráskodás hatásköréből, és áthelyezték a katonai bíróságokra. A rendes bíróság így független maradhatott.

Ez történik most nálunk, a közigazgatási bíróságokkal?

Persze. Oda, fogják terelni az állami vagyonnal, az adózással kapcsolatos és más egyéb fontos ügyeket.

Ezáltal fog felerősödni a koncepciós perek világa?

Kicsit megterhelt ez a koncepciós per fogalom. A manipulációnak nagyon sokféle eszköze van. Klasszikus koncepciós per legutóbb, épp az imént említett Császy-Tátrai perben volt; szükségük volt egy ilyen ügyre. Emögött egy igaz politikai koncepció volt.

Nem számít ön veszélyes embernek? Mégiscsak az ELTE jogi karán tanít…

Az integritásom szempontjából különösen fontos, hogy megőrizzem a kritikai attitűdömet. Természetesen van kockázata egy autoriter rendszerben a vélemény nyilvánításnak, hiszen az autonómiák minden területen beszűkültek, az oktatásban is. A felsőoktatásban például a kancellári rendszerrel és az új törvénnyel.

Szeretném, ha segítene elhelyezni ebben a rendszerben azt a kérdést és választ, amely az origon készült Handó-interjúban bukkant fel, így hangzik: Soros György bírósági befolyásolási kísérleteivel kapcsolatban indokolt-e a bírósági vizsgálat?

Ez egy nettó hülyeség, nem is hallottam ilyenről, de nem is volt. Azt tudom, hogy amikor még erre a bírósági rendszer nyitott volt, most már egyáltalán, vagy csak nagyon kevéssé az, akkor a bíró- és ügyészképző akadémia szervezett olyan kurzusokat, ahol esetenként meghívtak civilszervezeteket, jogász szakembereket. Például a nők elleni, vagy a családon belüli erőszak ügyében. Ezekből az esetekből a szélsőjobboldali sajtó épített magának történetet, mondjuk Soros-elleneset, és ezeket azóta is napirenden tartja. Jogász szakmában ez normálisnak tekinthető, csak most már nálunk nem az, hogy a szakemberek a maguk speciális területéről származó tapasztalataikat megosztják a jogalkalmazókkal. Egy normális államban ez a folyamatos tanulás része.

Ezt fordították le rögtön Soros Györgyre…

Én ebben a kérdésben nem tudok elég szalonképes lenni. Ez a jobboldali újságírásnak a felkészületlen, rosszindulatú, buta megközelítése. A kérdés maga is hülyeség. Itt már nem újságírókról van szó, hanem propagandistákról.

Handó Tünde egyébként azt mondja, hogy az igazán veszélyes az, ami a sajtó vele művel. Szóval ő is a sajtóról beszél, csak éppen más előjellel, pontosabban másoknak adresszálva.

Nézze, azok, akik így próbálnak védekezni a sajtó nyomása ellen, azok felkészületlenek arra, amit mi nyilvános, átlátható működésnek nevezünk. Egyszerűen félnek attól, hogy valami kiderül. Márpedig mindig kiderül valami, hiszen tízezres nagyságrendű ügyekről beszélünk, miért ne lehetnének olyan esetek, amelyek körül nincs minden rendben. De egy világos, átlátható, nyugodt rendszerben ezek nem okozhatnak problémát. Ma ott tartunk, hogy annyira félnek a nyilvánosságtól, hogy ma például a bírósági rendszer kutathatatlan. Lehetetlen anonim interjúkat készíteni szakmai kérdésekben a bírókkal.

Megtiltják?

Igen. Olyan a rendszer, hogy a bíró nem is mer nyilatkozni adminisztratív engedély nélkül. Egy kollégám az ülnökrendszerről, tehát egy szakmailag teljesen semleges területről akart kutatást végezni, egyszerűen nem engedélyezték neki. Már egy megyei bírósági elnök sem mer engedélyezni kutatást, anélkül, hogy meg ne kérdezné a hivatal vezetőjét.

A Fidesz megalakulása óta a jog oldaláról igyekezett eredményeket elérni…

Igen, de ma egészen más a helyzet, mint a nyolcvanas évek végén volt. Akkoriban használták a meglévő jogi eszközöket, ma meg nap, mint nap átírhatják saját akaratukhoz igazítva. Ez, a jog szempontjából teljesen más helyzet. 2010 óta a személyre szabott jogalkotással nyúlnak a törvényekhez, amikor még létezett működő alkotmánybíróság, és nekik kedvezőtlen döntést hozott, akkor a jogszabályt írták át, ha kellett az alkotmányt is átírták… Érdemes egy picit a történelemmel foglalkozni, és ez nagyon fontos az egész jogi kultúra, a régió szempontjából, hogy van egy igazi kezdőpontja annak, amikor a diktatúrák Európában elkezdik használni az 1936-os szovjet alkotmányt. Ekkorra derül ki, hogy a diktatúrák is akkor tudnak jól működni, ha formailag megtartják a jogi intézményrendszereket.

Általános sajátossága a diktatúráknak, hogy megpróbálnak demokráciát játszani. Ezzel legitimálják magukat. Pro forma létezik ombudsman, alkotmánybíróság, hatalommegosztás. Csak de facto nem létezik. Nagyon sok eszköze van annak, hogy miként lehet kiüresíteni ezeket a demokratikus államot szolgáló intézményeket. Most ilyen Patyomkin alkotmányosság van

Milyen eszközökre gondol?

Az egyik, hogy az intézményekbe benyomom a saját embereimet; ez történik a választási bizottságban, az alkotmánybíróságnál. A másik módszer, hogy átírom a korábban paritásos rendszerben működő intézmények szabályait, nullára redukálva az ellenzék szerepét. Vagyis se a parlament, se az alkotmánybíróság, egyáltalán: egyetlen ellenőrző szerv sem működik a rendeltetésének megfelelően. Vannak ezek mellett pénzügyi eszközök, fontos szereplővé válik a sajtó, ezért felvásárolják például a vidéki lapokat, ahol meg nem lehet ezt lebonyolítani, ott úgy járnak el, mint ahogy a Népszabadsággal tették. A bíróság esetében ezek az eszközök cizelláltabbak. De nem véletlen, hogy a bíró kar tiltakozása saját vezetői ellen, az a bírák vezetői kinevezésével, és a bírák kinevezésével kapcsolatos. Íme a klasszikus eszköz: benyomom saját embereimet a megfelelő pozíciókba. Visszatérve a szovjet, 36-os alkotmányhoz: ott megtanulták, hogy lehet úgy alkotmányt működtetni, hogy azt közben valójában kiüresítik.

Az autoriter, illetve diktatórikus rendszerek nem képesek arra, hogy visszalépjenek a jogállam felé, sőt inkább egyre inkább elveszíti miden és mindenki a függetlenségét. Ha így van, ahogy most állítom, akkor mibe reménykedhetünk?

Van egy jellemzőjük ezeknek a rendszereknek: túlszívják magukat, pénzügyileg és hatalmilag is. Minden szempontból. És ennek az a következménye, hogy előbb-utóbb tarthatatlanná válik.

Még nem tartunk itt?

Kiszámíthatatlan. Nagyon sok tényezőtől függ. Függ a nemzeti hagyományoktól, a társadalom tűrőképességétől, a nemzetközi környezettől, egy sor olyan dologtól, amit nem tudunk szisztematikusan végigelemezni, meg se próbálta senki. Szilágyi Ákos esztéta évekkel ezelőtt mondta, hogy a rendszer konszolidálhatatlan. Mégpedig abban az értelemben, igen, hogy nem lehet visszalépni egy normális demokrácia irányába. Most ott tartanak, hogy, ami a kezdettől a szándékuk is volt, a hatalmukat igyekeznek megszilárdítani; szerintem huszonöt évre terveznek legalább. Az, hogy ez a kísérlet mikor bukik el, az teljesen kiszámíthatatlan. Minél később, annál nagyobb árat fog fizetni érte a társadalom. A törvényeket viszonylag könnyebb lesz majd megváltoztatni, a mentalitást azonban nagyon nehéz. Az idegenellenességet, az integráció különböző zavarait, a növekvő szegénység következményeit. Alkotmányt lehet majd csinálni.

Írni, tanítani fogunk tudni, ha marad a rendszer?

Ha jól értem a kérdést, akkor arra utal, hogy vannak olyan károk, például az újságírásban, oktatásban, vagy akár a jogász szakmában, amelyek hosszú távúak. Egy rosszul működő autoriter rendszerben – persze minden autoriter rendszer rosszul működik egy demokrata szemében – a szereplők alkalmazkodnak hozzá. Kénytelenek alkalmazkodni. Úgy lehet előre jutni, ha alkalmazkodom. Mi a fontosabb? Hogy érzékeny legyek a humanizmusra, az emberi jogokra, az egyenlő bánásmódra, vagy ahhoz kell alkalmazkodni, hogy a hatalmat a legjobb módon kiszolgáljam?  Az ön szakmájára lefordítva:

az a kifizetődő, hogy független vagyok, utána pedig megszüntetik a szerkesztőséget, vagy írok kedvező cikkeket és akkor nagy pénzeket kapok?

Vagy egy tudományos munkatárs számára az a kifizetődő, hogy rendszerkritikus és akkor elveszíti az állását, vagy az a kifizetődő, hogy milliókért kapok állami megrendeléseket?  Ez nem pusztán mentális problémákat okoz, hanem a szakmai kvalitásokat süllyeszti le. Térjünk vissza a jogászokhoz: ha azt látja valaki, hogy úgy tudom stabilizálni a helyzetemet, ha a Handó Tünde által kinevezett megyei elnök, meg az azok által kinevezett vezetők kéréseit teljesítem, akkor alaposan megfontolom, hogy kritikus véleményt fogalmazzak meg, netán kibeszéljek. A legtöbben ilyenkor a konform viselkedést választják. Ezért is alakult ki az a vélemény, hogy mára jelentősen csökkent a bíró foglalkozás autonómiája. Ha ez tényleg megbomlik, és nem a minőségi munkára kell figyelni, hanem a számokra, akkor itt egy súlyos kontraszelekció fog érvényesülni. Pedig a bírói pályához mindig is kellett civil kurázsi. A legjobban működő demokráciában is van kísértés, ott is van korrupció. Ott is van gazdasági, meg politikai hatalom, van mindenféle erő, csak a bíró nagyobb eséllyel ellent tud állni. De ehhez mindig kell és kellett civil kurázsi. Az a független bíró, aki a kísértés, a nyomás ellenére is független marad. Minél tovább működik egy ilyen autoriter rendszer, annál kisebb az esély, hogy az ilyen bírák benne maradnak a szakmában.

Simicskának két hónapja van, hogy legyőzze Orbánt

Itt az ideje, hogy áttekintsük, miként is áll az Orbán-Simicska háború. Számos okot találhatunk erre, de hogy a legalapvetőbbet említsük: hamarosan elindul a 2018-as parlamenti választás hivatalos kampánya, és ugye ez lesz az első alkalom, amikor a két jóbarát egymás ellen fog harcolni. Ezen felül, említsük meg azért ezeket is: január 28-án töltötte be Simicska az 58. születésnapját, márpedig egy férfi életében a hatvanadik év közeledte már önmagában is válságot tud okozni, vagy egyfajta katarzist, tegyük hozzá: ritkán jót. De indok lehet az is, hogy mindjárt itt a G-nap évfordulója; február 6-án lesz három éve, hogy nyilvánossá vált a háború a két korábbi cimbora között. Arról persze már mindenki tudott, a zuhanyhíradók öntötték a híreket, hogy megromlott a kapcsolat; az agyat és a pénzt képviselő Simicska szembefordult patronáltjával, és elhagyni készül a birodalmat. Vagy fordítva: Orbán akarja őt eltávolítani, egyrészt mert túl sok beleszólást engedélyezett neki, másrészt pedig már megtanult tőle mindent, amit meg kellett tanulnia. Ne higgyük, hogy ezek pozitív dolgok; ma már Simicska is szégyelli őket, bár azt nem tudni, hogy miért. Azért, mert szembesülnie kellett azzal, hogy feleslegessé vált, hogy rájöttek: az a rafinált, agyafúrt, minden helyzetre jogi megoldást találó tanácsadó, és ehhez elegendő pénzt is biztosító személy helyettesíthető, vagy valóban azért, mert úgy érezte: ő maga is sokat ártott a demokráciának.

Ma Simicska ezt vallja, és ezzel párhuzamosan azt is vállalja: nemtelen szerepet játszott Orbán mellett. Hogy valóban: a működése alatt olyan dolgok történtek, amelyek jelentős mértékben hozzájárultak a mai helyzet kialakulásához, vagyis ahhoz, hogy Orbán autoriter hatalmat építsen ki. Ő a válás konkrét pillanatait az orosz kapcsolattal magyarázza; az már neki is sok volt, hogy a szovjet-gyűlöletből orosz-barátság lett, amelynek alapjait sokkal inkább a pénz, az anyagi haszonszerzés dominálja, nem pedig a valódi értékazonosság.

Érdekes módon arról kevesebb információ jutott a nyilvánosság elé, hogy Orbánnak mi is volt a baja Simicskával. Hogy egyáltalán volt-e baja? Arról ugyan beszéltek, hogy a fehérvári diáktárs, akit maga Orbán nevezett nagyon okos fiúnak, túl nagymit?

Hatalmat akart magának, bele kívánt szólni személyi ügyekbe is, de ez a magyarázat eléggé halványnak tűnik ahhoz képest, mi mindent hajtott végre együtt az addig elválaszthatatlannak hitt két barát.

De hagyjuk is a múltnak ezt a szálát, egyszer talán kiderül minden, de az sem kizárt, hogy soha. Nyilván ez is a magyarázata annak, hogy időről időre felbukkannak olyan vájtfülű értesülések, miszerint az egész csak színjáték, a háttérben minden ugyanúgy zajlik, mint korábban. Termesztésen egy ilyen okfejtésben nincs semmi racionalitás, de pont azért jelennek meg ilyen vélemények, mert a történéseket nagyon nehéz ésszerű oldalról megközelíteni.

Ha már az ésszerűség került szóba: az elmúlt három év – hogy a G-naphoz nyúljunk vissza – Simicska részéről meglehetősen furcsa futamokat hozott; a trivialitástól kezdve, Orbán egyértelmű minősítéséig, minden belefért. Belefért, anélkül, hogy bármi érdemben történt volna. Orbán hatalmát egy cseppet sem sikerült megrendíteni, sőt támadási felületet adott maga ellen, hogy – előbb csak rejtve, utóbb nyíltan vállalva – a Jobbik oldalára állt. Pontosabban mellé. Tette ezt azért, és sokak szerint erről szentül meg van győződve, mert szerinte a Jobbik le tudja, le fogja győzni a Fideszt. Azt, hogy a Jobbik ma nem ugyanaz a párt, mint néhány éve volt, és az a Vona, aki Orbán köpönyegélből bújt ki, már nem az Vona, aki korábban volt, azt a legtöbben Simicskának tulajdonítják. Merthogy ő valóban nem tűri az antiszemitizmust, nem szívleli a rasszizmust, a szélsőségeket, még akkor sem, ha olykor éppen a saját alpári megszólalásai tűnnek szélsőségesnek. De, mondják, és ez feltehetően így is van: ez pusztán egy indulatos ember olykori kitörését mutatja, nem pedig azt, hogy maga hajlamos lenne a politikai szélsőségre.

Azt is rebesgetik különben, hogy Simicska még fogadásokat is hajlandó kötni arról, hogy a Jobbik legyőzi a Fideszt, persze ezek a fogadások olyanok, hogy a vele szemben álló fél szívesen veszít.

A kérdés az, hogy van-e ennek bármi realitása? Lehetséges-e a Jobbik, vagy bármely párt, esetleg pártszövetség számára a választási győzelem? Kiváltképp akkor, amikor a Fidesz hatalmas médiafölényben van, az ország jelentős részéhez el sem jutnak az ellenzéki információk; a kormányzathoz tartozó média – és ez ma már az összes médiafelület kilencven százaléka – be sem számol az olyan ügyekről, amelyek a Fidesznek és a KDNP-nek kellemetlenek lennének. Így aztán hiába van Simicskának is médiabirodalma, ez csak a tíz százalékon belül számít birodalomnak.

Az igazi probléma azonban még sem ez. A nagyobbik baj, és erről nem beszél Simicska, viszont annál nagyobb örömet okoz Orbánnak, hogy a Jobbik a demokratikus pártok számára továbbra sem elfogadható partner. Mi tagadás: tagjai között változatlanul találhatók kirekesztő véleményeket hangoztatók, és a múlt e téren elkövetett bűneit sem sikerült lemosniuk magukról. Így aztán Simicska teljesen magára maradt a pártjával együtt, és bár időnként hallani szirénhangokat, esetleges együttműködési hajlandóságot, ezek inkább csak a találgatásoknak számítanak. Márpedig az önálló indulás kevés esélyt kínál, még akkor is, ha sokan vélekednek úgy, hogy a közvélemény-kutatások egyáltalán nem megbízhatóak. Éppen a Jobbik házatájáról származik az az információ, hogy ma a választó polgárok közül tizenegy megkérdezettből csak egy ad hiteles választ arra kérdésre, hogy kire adja majd a voksát. Nem tudhatjuk, hogy ez így van-e, annyi azonban bizonyos, hogy az emberekben van félelem, és nem biztos, hogy őszintén hajlandóak nyilatkozni saját akaratukról. Ezzel együtt néhány időközi, helyi választás azt mutatja, hogy a Fidesz valóban a legnépszerűbb párt, vagyis Orbán kellő önbizalommal várhatja április 8-át. És ez az önbizalma meg is van: láthatjuk mozgásából, hallhatjuk nyilatkozatiból. Mégis: az szintén nyilvánvalónak tűnik, hogy képtelen megszabadulni Simicska-fóbiájától, amit nevezhetünk akár Jobbik-fóbiának is. Ami azt jelenti, hogy valahol ott, legbelül, tart még az egykori kollégiumi társtól. Mi laikusok, vagy az Orbán-rezsim bukásában reménykedők, azt hisszük: Simicska mégiscsak tartogat valamit, ami megrendíti a mostani hatalmat. Pedig ő maga világossá tette: nincs ilyen – ahogy mondani szokták –  „atombomba”- a birtokában, meg különben sem akar öngyilkos tempóba kapcsolni. És ezt az öngyilkos kifejezést értse mindenki úgy, ahogy akarja.

Ám, ha így van, miért hisz mégis a leváltásban? Azt mondják az őt jól ismerők: nagyon is racionális típus, megtervezi a lépéseit, és bár egyesek szerint sokszor az alkohol befolyásolja, – erre utalt Deutsch Tamás a legutóbbi, meglehetősen bárdolatlan megjegyzésével -, a logikus lépéseket és döntéseket akkor sem véti el. Ebben az esetben viszont látnia kell, hogy magára van utalva, és nem tud olyan szenzációt szállítani, ami ledöntené a bálványt, alias Orbán Viktort. Mondják: nagyon sokat vár attól, hogy az 1300 menekült titokban történt befogadása megrendítő erejű csapást mért és mér a Fideszre és Orbánra. Hogy a hívők többsége rádöbben: folyamatos hazudozás áldozata lett. Csakhogy – és ezzel senkit nem akarunk megfosztani a reménytől – idézzük ide Vásárhelyi Mária ezzel kapcsolatos mondatát. Próbáld meggyőzni a hívőt arról, hogy nincs Isten. Próbáld meg meggyőzni a hívőket arról, hogy nem Orbán az Isten.

Kádár János tehetségesebb volt, mint Orbán Viktor

Alávetettségben senki nem szeret élni, de mivel az évszázadok során ehhez szoktatták az urai, elfogadják, azt gondolják, hogy ez a dolgok rendje.  Alkalmazkodik, elfogadja és megkeresi a kiskapukat. Az egész Kádár-rendszer alatt ezt tanulta a magyar lakosság, azt hogy hogyan lehet az egyéni érdekérvényesítés útjait megtalálni. Kádár János szerinte tehetségesebb politikus volt, mint Orbán Viktor, olyan stratégiai kompromisszumot kötött a magyar néppel, ami hosszú távon működőképes volt. Interjú Vásárhelyi Máriával.

Haraszti Miklós azt nyilatkozta, hogy amennyiben kétharmada lesz a Fidesznek, maga alá fogja gyűrni az internetet is. Ön szerint is így lesz?

Egészen biztosan megpróbálja tovább növelni média befolyását, hiszen Orbán ezt meg is mondta, nem árul zsákbamacskát. Elmondta, hogy a televíziós piacon újabb bástyákat szeretne bevenni, hogy a jelenleginél nagyobb magyar tulajdoni hányadot akarnak, ami náluk egyenlő a Fidesz tulajdonnal. Itt az RTL Klubnak van félnivalója. Már korábban is tettek kísérletet a megszerzésére, erről beszélt Simicska Lajos is. Arról, hogy Orbán a Roszatommal akarta volna felvásároltatni a csatornát. Állítólag Orbán és Simicska szakításának hátterében is ez állt. De az eddigi kísérletek kudarcba fulladtak, márpedig a miniszterelnökről tudhatjuk, hogy a kudarc csak fokozza harci kedvét. Tehát nyilvánvaló, hogy az RTL Klub az egyik fő célpont, a másik pedig az internet. Az Index, ma Simicska Lajos tulajdonában van, de nem biztos, hogy újabb kétharmados Fidesz többség esetén Simicska továbbra is zsákszámra fogja önteni  a pénzt a médiabirodalmába.  Már csak azért sem, mert a befektetett összeghez képest – az Indexet kivéve – nagyon alacsony a hatékonysága. És tartok tőle, hogy

ha akarják, akkor az Indexet is meg fogják szerezni, vagy ha nem, akkor tönkreteszik, mint a Népszabadságot.

Maradna még néhány kisebb portál, a hvg.hu, a 24.hu, vagy a 444.hu, amelyeket viszonylag sokan olvasnak, de ez pont az a réteg, amelyről a Fidesz pontosan tudja, hogy nem érdemes erőfeszítéseket tenni a meghódítása érdekében, mert immunisak a Fidesz propagandával szemben. Ezekre a médiumokra úgy tekintenek, mint egy gumiszobára, ahol „kiőrjönghetik” magukat a liberálisok. Itt tehát az egyetlen nagy falat az Index, de mint mondtam, ha akarják- mindenféle nemtelen eszközök bevetésével -, meg fogják szerezni.

Haraszti arra is utalt, hogy területileg is megpróbálják majd korlátozni az internet létezését, úgy, hogy például ne lehessen külföldön lévő szerverről működtetni. És persze nem lehet Észak-Koreát csinálni Magyarországból, de félelmet lehet kelteni.

Igen, lehet félelmet kelteni. Mint ahogy az is nagyon eredményes volt, ahogy az egész ellenzéki médiát lényegében gettóba zárták.

Ma már a lakosság többségéhez csak a kormánypropaganda jut el; a kormánnyal szemben kritikus hangot megütő médiumok közül a tömegekhez már csak az RTL Klub 10-15 perces híradóblokkja jut el, de azt azért lássuk be, ez a negyedóra nem csinál nyarat. Ennyitől még egy rendszer sem omlott össze.

De lám, még ez is zavarja őket, ezt is meg akarják szüntetni. Ami a külföldről működtetett szerverek tilalmát illeti, Európai Uniós tagként azt híhetnénk, hogy ilyen nem fordulhat elő, de mi már annyi mindenről gondoltuk azt, hogy azt már nem lehet megcsinálni, aztán egyszercsak mégis megcsinálták…

Csak kreatív jogalkotás kell hozzá…

Persze, és az Orbán kormány okkal nem fél az Európai Uniótól, az Európai Unió ugyanis eddig, valljuk be őszintén, a magyar demokratákat mindig cserbenhagyta.

Amikor Orbán Viktor azt nyilatkozta, hogy nemzeti kézbe kell venni a médiát, igazán nem tudom mire utalt, hiszen az ön által említett RTL Klubon kívül lényegében minden magyar kézben van…

Először hadd reagálják erre a nemzeti szóra. Nekem régi mániám, hogy küzdeni kellene a nyelv Fidesz általi megszállása ellen.

Itt minden és mindenki nemzeti, ami hozzájuk tartozik, és minden nemzetietlen, ami nem az övék. Miközben mindannyian ehhez a nemzethez tartozunk, senkinek nincs joga a másik ember nemzeti elkötelezettségét megkérdőjelezni.

Sajnos, az egész média- és politikai elit átveszi a „Fidesz magyart”, ami egyben gondolkodást is jelent, ami itt és most azt jelenti, hogy a nemzeti oldal a Fidesz, mi meg vagyunk a nemzetietlenek. Én ezt legalább olyan károsnak tartom, mint az egész Fidesz-propagandát. Egyszerűen magunkat zárjuk ki a nemzetből. Nekem ne Orbán Viktor mondja meg, hogy nemzeti vagyok-e vagy sem. A Fidesz többek között azért is olyan sikeres, mert a demokratikus oldal átveszi a fogalom-használatát, a szókészletét. Ma már nincsenek egyszerűen „emberek”, csak „magyar emberekről” vannak, nincsenek menekültek csak migránsok. Ez

a nyelvi gyarmatosítás olyan eredményes volt, mint a Harmadik Birodalomban; akkor is ez volt a siker egyik kulcsa. Az, hogy az emberek gondolkodását, lelkét a nyelven keresztül megszállta a hatalom. És hiába tudjuk, hogy így volt, most önként hajtja fejét ebbe a járomba a politikai és véleményformáló elit egy része.

Ön szerint, ha nem használjuk ezeket a fogalmakat, nem hagyjuk ezt a nyelvi megszállást, az elegendő lett volna Orbán Viktor rendszerével szemben?

Elegendő persze nem lett volna, de valami lett volna, ha nem vesszük át a Fidesznek ezt a gyűlölködő, aljas, hazug szóhasználatát. Mert, aki hazug szavakat használ, az hazudik.

Mondana példát?

Itt van például a migráns szó. Mindenki tudja, hogy vannak migránsok, bevándorlók és vannak menekültek. Pontosan tudjuk, hogy akik 2015-ben Magyarországra jöttek, azok nagy része háborús menekült volt, mégis mindenki átvette a migráns szó használatát. Most állt elő az a paradox helyzet, hogy a Fidesz kezd el arról beszélni – csak azért, hogy mentse, ami menthető -, hogy ő nem migránsokat, hanem menekülteket fogadott be.  Annyira abszurd vízió, amiben élünk, hogy már követni sem lehet. És lassan már ők sem tudnak lépést tartani a saját hazugságaikkal.

Hát igen, emlékezzünk csak, amikor az óvodás gyerek „nyilatkozott” arról, hogy migránsokat jöttek nézni a határra…

Igen, és a migráns egyes helyeken már szitokszóvá vált, sértésként, indulatból kiáltják a gyerekek egymásra.

Említette, hogy most a Fideszben is zavar támadt, már, ami a kifejezések használatát illeti, azóta, hogy kiderült, tavaly ők engedtek be az országba 1300 menekültet. Van, aki szerint ez komoly fordulat, a Fidesz számára nehéz időszak következhet emiatt. Ön szerint is beszélhetünk fordulatról?

Nem. Nyilván jót nem tesz a Fidesznek, valamennyire erodálja. De

annak a másfél-kétmilliós tömegnek, a hívőknek, bármit mondhatnak, nem rendül meg. Őket a racionális tények nem ingatják meg, mindenre van magyarázatuk. Próbáld meg elmagyarázni egy hívő embernek, hogy nincs Isten.

Így van, Bencsik András például most azt magyarázza, hogy miért ne lehetne befogadni 1300 menekültet, mintha eddig nem épp az ellenkezőjét mondta volna.

Így van. De nézzük például az Oroszországhoz való viszonyt. A jobboldal, 2010-ig gyűlölte az oroszokat; inkább tönkretette az egész magyar mezőgazdaságot csak azért, hogy ne kelljen üzletelni az oroszokkal; az egész magyar élelmiszerfeldolgozó ipar ennek a politikai döntésnek lett az áldozata.

A jobboldalnak a legszörnyűbb rémálmaikban jelentek meg az oroszok. Ehhez képest három nap alatt sikerült elhitetni a táborral, hogy nekünk nincs is jobb szövetségesünk, barátunk, mint az oroszok.

Tehát ez kizárólag érzelmi kérdés. Azok körében természetesen amortizálódik a Fidesz, akik képesek legalább minimális szinten a kritikai gondolkodásra, de a többség nem tud és nem is akar így gondolkodni. Ráadásul sokakhoz el se jut az információ. Ma a magyar lakosság egyharmada kistelepülésen él, hozzájuk csak a kormányzati propaganda jut el, az viszont elképesztő intenzitással. Ennek a gyűlölködő hangulatnak a kialakításához, kellett ez az iszonyatos médiafölény.

Debreczeni József érvelt azzal, hogy 1989-ig még jelentősebb volt a médiafölény, mégis bekövetkezett a rendszerváltás.

Ön szerint a magyar lakosság csinálta a rendszerváltást? Teljesen nyilvánvaló, hogy az világpolitikai folyamatok eredménye volt; a Szovjetunió omlott össze.

Én a rendszerváltás előtt is közvélemény-kutatással foglalkoztam, tehát tudom, hogy bár a gazdasági nehézségek miatt nőtt az elégedetlenség, de azok az indulatok, amelyek jelentkeztek a társadalom egyes részeiben nemhogy a rendszert nem tudták volna megdönteni, még egy személycserét sem tudtak volna elérni a szovjet birodalom megingása nélkül. Óriási önértékelési probléma az, ha mi azt gondoljuk, hogy ezt a rendszert mi döntöttük meg.

Ez azt jelenti, hogy a magyar lakosság szeret alávetettségben élni?

Alávetettségben senki nem szeret élni, de mivel az évszázadok során ehhez szoktatták az urai, elfogadják, azt gondolják, hogy ez a dolgok rendje.

Alkalmazkodik, elfogadja és megkeresi a kiskapukat. Az egész Kádár-rendszer alatt ezt tanulta a magyar lakosság, azt hogy hogyan lehet az egyéni érdekérvényesítés útjait megtalálni. Kádár János szerintem tehetségesebb politikus volt, mint Orbán Viktor, olyan stratégiai kompromisszumot kötött a magyar néppel, ami hosszú távon működőképes volt. Én láttam a közvélemény kutatásokat azokból az időkből, amit persze fenntartással kell kezelni, hiszen diktatúra volt, még ha puha is. De a magyar lakosság nyolcvan százalékának olyan nagy baja nem volt a Kádár rendszerrel, legalább is a hetvenes, nyolcvanas években. És azt a két dolgot, amit az a rendszer nyújtott, soha nem kapta vissza a magyar lakosság: a biztonságot, ami fontosabb, mint a jólét, illetve az egyéni perspektívákat. Azt a tudatot, hogy van reggel miért felkelni. Ez az, amit az Orbán rendszer egyáltalán nem biztosít.

Ma egy mélyszegénységben született gyereknek nulla, azaz nulla esélye van arra, hogy valaha kikeveredjen ebből az állapotából. Mindenki nagyjából ott hal meg, ahova születik. Ez hosszú távon tragédia, mert nincs, ami dinamizálná a társadalmat. A fiataloknak azzal kell szembenézniük, hogy hosszú távon annyira sem tudják vinni, mint a szüleik.

Ebből viszont az következne, hogy miután elveszett a biztonság, elveszett a perspektíva, alávetettségben él, és emiatt egyszer el kell jutnunk a társadalmi robbanásig.

Ez nem egy robbanékony társadalom, olyan sok robbanás nem volt a magyar társadalomban, vagy ha volt, csak rövid ideig tartott és többnyire tragédiába torkollott. Ami viszont robbanást idézhet elő, az a mérhetetlen igazságtalansága ennek a társadalomnak. Olyan szembeszökően igazságtalan állapotok vannak, hogy ez még a legbékésebb polgárok igazságérzetét is felkorbácsolhatja előbb-utóbb.

Mégis azt tapasztaljuk, hogy az emberek többségét egyáltalán nem érdekli az a hihetetlen korrupció, amit minden nap látnak…

De, szerintem érdekli az embereket, miért ne érdekelné. De úgy tekintenek a korrupcióra, mint az influenzára. Hát, hogy a politika már csak ilyen. Úgy tapasztalták az elmúlt évtizedekben, hogy aki hatalmon van, az lop. Mi ugyan tudjuk, hogy nagyságrendi különbség van az egymást követő hatalmak lopási potenciálja között, de ne relativizáljuk a lopást. A lopás, az lopás.

Az emberek többsége azonban úgy gondolkodik már, hogy neki mindegy, hogy ki lopja el, mert az ö helyzetén ez mit sem változtat.

Ami persze nem így van, hiszen ha nem lopnák el, akkor sokkal több jutna az oktatási, az egészségügyi és a szociális problémák megoldására. Ebben az országban, az emberek nyolcvan százaléka úgy gondolja, hogy itt csak az ügyeskedők és a helyezkedők jutnak előbbre. Nem hisznek abban, hogy tisztességes, becsületes úton is lehet sikereket elérni. És ezt így gondolta 1991-ben, és így gondolja ma is. Ez az oka a társadalmi apátiának. Ha úgy látják, hogy esélyük sincs, hogy tisztességes módon előbbre jussanak ők vagy a gyermekeik, akkor ez bénítólag hat a társadalomra.

Azt gondolná az ember, hogy azzal szemben, ami így kialakul egy országban, a média tud valamit tenni, már ha normális szerkezetben működik. De, tudjuk, látjuk, hogy nem úgy működik. És Orbán Viktor; pontosan ezt akarta elérni; ő már a kilencvenes évek közepén, végén felismerte a sajtó jelentőségét, és tett is később ennek megfelelően lépéseket, hogy kialakítsa a birodalmát.

Orbán felismerte a sajtó jelentőségét, de ehhez nem kell zsenialitás. Elég ismerni a történelmet és a politikát és tanulni belőle.  Abban viszont, hogy Orbán már ellenzékben ilyen jól strukturált médiabirodalmat tudott felépíteni, „elévülhetetlen érdemei” vannak a baloldalnak és a liberálisoknak is. Ez a Fideszes média világ kizárólag közpénzekből épült. A pénz nyilván átvándorol az oligarchák zsebén, de hogy ők a saját profitjukból egy fillért nem tesznek bele, abban biztos vagyok. Kizárólag a közbeszerzések és egyéb, az államtól ellopott pénzek egy részét fordítják a sajtóra. 2010-ig működött a 70-30-as elosztási arány, de a Fidesz már akkor is, amikor kevesebb jutott neki az osztozkodásból, tudatosan a pénz egy részét a médiabirodalom és a szervezet építésére fordította. Szemben a szocialistákkal, akiknek éppen akkor épült le az országos szervezetük és a médiájuk, amikor hatalmon voltak. Azt helyesen tették, hogy nem alakítottak ki saját médiabirodalmat, az azonban óriási hiba volt, hogy nem alakítottak ki egy olyan struktúrát, ahol a független média életképes lehet. Közpénzekből ugyanis a színvonalas médiát kéne támogatni, nem pedig a pártmédiát. A mértékadó média piacról itt nem tud megélni, mert a magyarországi piac nagyon kicsi. Ha azt akarjuk, hogy a média kizárólag a piacról éljen meg, akkor minden elbulvárosodik.

A Fidesz 1998-tól kezdte építeni a maga birodalmát, 2002-től pedig gőzerővel folytatta. És a közmédiát is már 2010 előtt megszállta.

Ugyanez vonatkozik a reklámpiacra is, nem?

Igen, a Fidesz már 2010 előtt is fenyegette a média- és reklámpiaci szereplőket, azzal, hogyha nem gazsulálnak, akkor, ha majd hatalomra kerülnek, kinyírják őket. Ezt be is váltotta.

Nem győzöm hangsúlyozni ebben is a balliberális oldal felelősségét. Furcsa bűntudat működtette őket, és állami hirdetések útján esetenként a jobboldali médiának több pénzt juttattak, mint a baloldalinak, a független médiát meg egyáltalán nem támogatták. A Magyar Nemzet például több állami reklámmegrendeléshez jutott, mint számos nem jobboldali orgánum. Annak ellenére, hogy a Magyar Nemzet ugyanolyan gyűlölet centrum volt, mint a mai Fideszes orgánumok.

Ha végignézi azt az ívet, ha ívnek lehet nevezni, amit a magyar sajtó a rendszerváltás óta bejárt, akkor ezt, hogy írná le?

Volt az elején egy nagyon ígéretes néhány év, amikor még nem volt, aki megszállja a sajtót. Igaz, hogy akkor baloldali, liberális túlsúly volt, de a mértékadó sajtóban komoly törekvés volt arra, hogy elfogulatlanul, hitelesen tájékoztasson a világ dolgairól. Utána, formálisan ugyan lehet, hogy a demokraták megnyerték a médiaháborút, de onnan kezdve egyre rosszabb helyzetbe került a hiteles tájékoztatás ügye. Az alapvetően az MSZP és a Fidesz szája íze szerint elfogadott médiatörvény pedig megnyitotta az utat ahhoz, hogy a politika legálisan is megszállja a közszolgálati médiát. Ma pedig azt látjuk, hogy a politikai élet mérhetetlen színvonaltalansága a média nem kormánypárti részét is folyamatosan erodálja.

Mi a kiút, van-e egyáltalán kiút?

Ha lenne politikai katarzis, akkor lenne médiakatarzis is.

Pillanatnyilag azonban csak a lejtmenetet látom. A kormányzat számára csak az a lényeg, hogy totális propaganda-felhőben éljünk, és erre nem sajnálják az adóforintok milliárdjait.

Meddig maradhat ez a nyelvi, politikai, morális fertő?

Magyarország sajnos az élő bizonyítéka az EU teljes politikai tehetetlenségének. Ezt a rendszert ugyanis az Európai Unió tartja életben. Ha nem jönne onnan a pénz, az Orbán-rendszer már rég összeomlott volna. És annak ellenére, hogy tudják, ellopják a pénzeiket, annak ellenére, hogy látják mi van itt, a „nagypolitikai” érdekek rendre felülírják a demokráciával kapcsolatos aggodalmakat. Igen, én azt gondolom, hogy ezeket a csapokat el kellene zárni, mert nem hiszem, hogy az európai adófizetők azért dolgoznak, hogy Orbán Viktornak, Tiborcz Istvánnak vagy Mészáros Lőrincnek még több pénze legyen és hogy tönkretegyék az egyébként is gyenge lábakon álló demokráciát. Biztosan egy kicsit nehezebb lenne nekünk, ha nem jönne a pénz, de nem sokkal, viszont nem tartanák életben ezt a rendszert, amely morálisan, mentálisan és gazdaságilag is tönkreteszi az országot.

Olyan miniszterelnök áll az ország élén, akinek egyáltalán nincsenek belső erkölcsi normái, nincsenek olyan morális határok, amelyeket nem lépne át annak érdekében, hogy a hatalmat megtartsa.

Bízom benne, hogy nem lehet megúszni következmények nélkül, amit ezzel az országgal csinálnak.

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!