Kezdőlap Szerzők Írta Eugenia S. Lee

Eugenia S. Lee

75 CIKKEK 0 HOZZÁSZÓLÁS

Az emberszínű

Van az a határ, illetve kéne, hogy legyen, amikor nem kerülnek fel a Facebookra olyan plakátok, hogy apuka és anyuka fehér árja, a kisfiú mellé oda van írva, hogy „nem operáltatta át magát”, a fiatalok mellé pedig az, hogy „azonos rasszú fiatalok ismerkednek.” Normális országban az ilyet büntetik, még akkor is, ha pár szélsőséges posztolja, és nem a kormánypropaganda része.

Egy idős férfi, aki már csak volt ismerősöm fent nevezett közösségi oldalon, állandóan dühös volt a koreai posztjaimat olvasván, és kényszert érzett, hogy vitatkozzon, később már arra is, hogy szimplán csak bántson.
Ő írta, hogy mondhatok én bármit, Koreában nincs demokrácia, és pár csebal irányítja a politikát, viszont kormánypropaganda az van bőven.
Írta ezt Magyarországról…egy cseppet vicces volt, később azt gondoltam, hogy szegény, neki is kell valami stressz labda, akibe bele lehet rúgni, aztán meg már azt, hogy rugdaljon mást, és letiltottam. Nem is lényeges, tulajdonképpen egy rendes ember valószínűleg, csak nem tud mit kezdeni a frusztrációjával, ami ott éri.

Később jöttek az ismerőseim a videóval, hogy szüljetek még magyarokat, mert ha nem, akkor majd jönnek az afrikai kannibálok, és teleszülik helyettetek az országok, de láttam utcára ragasztott niggerezős plakátot is, és az egészben az döbbentett meg a legjobban, hogy rajtam kívül olyan sokan nem voltak felháborodva, illetve persze, igen, de fásultan, vagy megpróbálva elviccelni.

Kiderítettük, hogy Eddának, a fura ruhás nőnek nincs köze Pataky Attilákhoz, ám arra nem mernék megesküdni, hogy az Ufók sem rabolták el párszor, és nem az látszik rajta.

Egyszerűen Ku Klux Klán színvonal, köztörvényes bűncselekmény, mit mondjak még?

Ezt ma Magyarországon minden további nélkül meg lehet tenni, és ez nagyobb bűn, mint az az ipari méretű lopás, amit a kormánynak nevezett alakulat véghezvitt és visz folyamatosan, amíg lesz mit.

Közben Franciaországban, egy hónapja oda menekült fekete fiatalember, amolyan kannibál Afrikából, megmentett egy kisgyereket, aki majdnem leesett egy ház erkélyéről. Magasra mászott érte, a saját életét kockáztatta a babáért szó nélkül, azt mondta később, hogy nem is gondolkozott, cselekedett.

Közzé tettem én is néhány apró részletet az ott töltött évek nehézségeiből, hogy verbálisan, és tettlegesen is támadások érték az akkor még kicsi gyermekeimet, elsősorban felnőttek, és csak a példát látván a gyermekek részéről. Hogy elég volt egy apró közlekedési konfliktus, és máris az volt tíz autósból nyolc első szava a férjemhez, hogy takarodjon haza Kínába.

Évekkel később hallottam valami sport közvetítést, ahol a jó nevű riporter kedves akart lenni, ezért azt mondta, hogy „lám a kis kínai milyen ügyes”.
Vélhetőleg fogalma sem volt, hogy civilizált országban másnap már nem lenne sport riporter, de még a TV székház közelébe sem engednék.

Az, hogy a romákat állatoknak, élősködőknek, megölni való lényeknek nevezi a kormány tolla, ma már meg sem üti senki fülét, és ebben ez a legborzasztóbb.

Az antiszemitizmus azért moderált, de csak rá kell nézni arra a bizonyos holokauszt emlékműre, hogy az ember tökéletesen tisztában legyen azzal, hogy az utolsó amit Magyarország jelenlegi vezetése óhajt, az szembenézni a saját történelmünkkel.

A minap olvastam egy történetet, amelyben a sorban állók agressziója a hatalmával visszaélő ellenőr felé fordult egy zöldségesnél. Fura mód elégtételt éreztem, pedig nem sok közöm van már a gyakorlatban ahhoz, ami Magyarországon történik, és mégis.

Vannak nagyon rendes emberek, akik két nap alatt összedobtak 15o ezer forintot, mert egy másik ismerősömnek szüksége volt rá.

Vannak mások, akik a nyugdíj intézetet hívogatják csak úgy, szívességből, hogy anyámnak küldjék ki végre azt a nyomorult igazolást, hogy nyugdíjas, amivel aztán köthet Egészségbiztosítást Hollandiában.
Megint mások megszerezték a gyógyszereit, és egy teljesen ismeretlen úr Németországból postán fel is adta, üzente, hogy nincs költség, hagyjam, fillérekbe került.

Olyan barátok egyengetik a karrieremet, akiket pár hete ha ismerek, azt is csak online, mert csak, érdek nélkül, mert segíteni jó.

És akkor jönnek ezek a mocsok nácik, és besároznak mindent ami szép, és jó, ami emberi, humánus, és a gyermekszülést is a migránsok ellenében kell elvégezni, de szigorúan azonos rasszú fiatalok ismerkedéséből származó gyermeket lehet és szabad, meg kötelesség világra hozni, mert majd jönnek a nigger kannibálok.

Mintha madarakat látnék a tengerben egy tankhajó baleset után, akik tetőtől talpig feketék az olajtól, és már alig vonszolják magukat, de a szemükben még ott az élet, várják a Greenpeace-t, hogy mentsék meg őket, és az öblöt, ahol élnek.

Magyarországot már elborította a mocsok, nem tudom vagyunk-e mi olyan értékesek bárkinek a világon, hogy egy fűszálat is keresztbe tegyen értünk, amikor csak állunk az olajban, és még csak nem is bánjuk, de legalábbis tűrjük.

Kéne egy belső Greenpeace, vagy egy szikra, amely felégeti a szennyeződést, helyet adva egy új életnek, nagyon kéne.

Állják a sarat a golyóálló fiúk

Nagy hírek vannak a K-pop háza táján, jelesül az, hogy a BTS, koreaiul Bángtánszónyandán (golyóálló fiúk) együttes a Bilboard Chart 2oo-ban elnyerte a legjobb album címét, a Love yourself, trilógia első részével.

Ezek a fiatalok nem átlagos Kpop gyerekek, ahol egy tud énekelni, a többi meg táncol és jóképű, ők egytől egyig művészek, maguk írják a dalaik zenéjét, és szövegét is.

Korosztályukat érintő társadalmi problémákról énekelnek, reppelnek, ráadásul többnyire koreaiul, ami okán különösen meglepő, hogy ilyen sokan vették meg a lemezüket, amerikai fiatalok éneklik a koreai szöveget velük együtt, egészen kedves látvány. Nem nagy ügynökség által nevelt csapat, egy kis névtelen ügynökség egyengette az útjukat idáig, sejtem, hogy ezt követően sem lesz ez másképp.

Megérkezett a nyár hozzánk, a koreaiak ilyenkor elkezdenek tudatosan táplálkozni, mert ennek az évszaknak a sajátossága, hogy elszívja az ember erejét, nagyon meleg, nagyon párás, és sokkal hosszabb lett az elmúlt évek folyamán. Korea nagy fűszerpaprika termelő és fogyasztó ország, kár, hogy az éghajlata ehhez nem kimondottan alkalmas, ezért roppant fárasztó foglalatosság a paprika termesztés. Először is dombhátakat készítenek, azokat lefedik fóliával, majd abba ültetik a palántákat. A sorok végeibe karókat vernek le, és erős mezőgazdasági zsinórt feszítenek ki, amihez, apró, hajlékony fém kapcsokkal rögzítik a növényt. Ez megakadályozza, hogy a tájfun eltörje. Ahogy nő a paprika, újabb, és újabb zsinórokat húznak ki, majd ismét rögzítik a növény szárát. Csakhogy a legtöbbet monszun idején növekszik, amikor is tele van szúnyoggal, és mivel a dombhátak között lehet csak közlekedni, felejthetetlen élmény a csurom vizes növények között izzadva, és agyon csípve a szúnyogoktól, az apró kapcsokkal megkeresni a millió levél között a szárat, meg a madzagot, és tájfunbiztosan rögzíteni azt.

Az utóbbi években sajnos sok idős ember esett áldozatul a nagy melegnek mezőgazdasági munka közben, ezért ma már az időjárás jelentésben figyelmeztetik is őket, ha másnap nem szabad kimenni.

A hírek persze folyamatosan a félsziget békefolyamata körül forognak, az ellenzék egyre kisebb eredménnyel próbálkozik akadályozni, kritizálni, más hírnek alig jut hely, bár a Franciaországba menekült afrikai fiatalember gyermekmentő hőstette itt is vezető hír volt.

Nyári étel a gyógynövényekkel együtt főzött tyúkhúsleves, és a híres hideg tészta, a nengmjan.

Diéta szezon is van természetesen, ilyenkor a legkönnyebb megszabadulni néhány felesleges kilótól.

A televíziós csatornákon nincs nyári uborkaszezon, idén különösen nincs, de egyébként sincs, mert itt nem hosszú a szabadság, nem is ugyanabban az időben veszik ki az emberek, tehát abból az ötven millió lakosból mindig akad épp elég, aki tévét néz.

Léteznek persze nyomtatott újságok is, de én még nem láttam újságost sehol. Az emberek online olvasnak híreket, vagy a televízióból értesülnek azokról. A telefon itt ritkábban funkcionál telefonként, mint SMS eszközként. Saját keresőjük van, a Naver. Google-t sokkal ritkábban használnak, bár már elindult a két cég együttműködése. A Google map helyett is inkább a Naver map használatos, azt gyorsabban frissítik. Mivel jelenleg nincs átjárható szárazföldi határa Dél-Koreának, a navigációs rendszerek is lokálisak, a telefonszolgáltatók is azok, érezhető, hogy Dél-Korea bizonyos mértékig még mindig elszigetelt ország.

Egyre többen nyitnak Facebook profilt, de az sem régóta divat, korábban Naver káfékban osztották meg egymással a véleményüket, és a blogok többsége is azon fut.

A koreaiaknak örök probléma az idegennyelv tanulás, az angolt pici koruktól tanulják, mégsem megy, bár nagyon szeretik használni, valójában nagyon kevesen beszélik, még a fiatalok közül is.

Hétköznapok és vasárnapok egyhangúan követik egymást, a munkatempó a melegben sem csökken, csak nehezebb az egyénnek az elvárt teljesítményt nyújtania. Iskolaszünet is csak egy hónap nyáron, tanévváltás itt télen van, akkor januártól márciusig nincs iskola. Az autópályákon, dugók idején vizet és sikét osztanak, a sike rizsből készült, hideg üdítő ital. Az év minden szakában, ebben az országban az ivóvíz, a WC használat ingyenes, joga az embereknek, nem kell fizetni érte.

Kissé tehát kábán a melegtől, és várva a szingapúri események végkifejletét, éljük a nyár elejét, ami lényegesen korábban jött, mint ahogy kellett volna neki.

A tenger – Koreanapló 4.

2 napra elmentünk pihenni a tengerhez. Ez persze nem túl sokat adó információ, lévén Dél-Korea tengeri félszigeten fekszik, így „elmenni a tengerhez” azt jelenti, hogy bármely irányba el kell indulni és ha csak nem a demilitarizált zóna szögesdrótja állja utunkat, akkor a tengerhez jutunk.

A térképeken kínai tengerként feltüntetett vizet, itt nyugati tengerként ismerik, ahogy a Japán tengerként jelzettet pedig déli tengerként, ezen kívül van még a keleti tenger is.

Valamiért ők egyetlen tengert sem hívnak koreai tengernek, ahogy a holdújévet sem nevezik „koreai újévnek”, nemigen sajátítanak ki semmit.

Észak-Korea, nem túl komplikált módon északra fekszik Dél-Koreától, azonban Dél-Korea nem attól dél, mert trópusai, vagy akár mediterrán ország lenne, hanem attól, mert a Koreai-Félsziget déli részén helyezkedik el. Itt 4 egészen normális évszak van, illetve a nyár az minden csak nem az, de ez a pára miatt van, semmi sem lehet tökéletes.

Továbbá Dél-Korea nem Délkelet-Ázsia, hanem a távol-kelet.

A fenti kitérő után elárulom, hogy péntek este érkeztünk a nyugati tengerhez egy szigetre, amelyet a szárazfölddel híd köt össze.

Nagyon szép és nyugodt hely, szerencsére nem tartozik a legfelkapottabb nyaraló területek közé, így kedvünkre pihenhettünk, nemigen zavart semmi és senki.

Ott tűzvörös a föld, magas hegyek vannak a közelben, van sziklás tengerpart és homokos strand is.

Meg monszun. Most az egész országban az van, gyakorlatilag egy nagy, gőzzel működő betétes zöldségpároló belsejében érezzük magunkat amint az épp működik.

Persze hozzá lehet szokni, illetve dehogy lehet, túl lehet élni, ebben az évben július 25-e környékére teszik az elvonulását.

Viszont ha az ember tudomásul veszi, hogy így is úgy is folyni fog róla a víz, hol veríték, hol eső formájában, akkor a többi már élvezhető, márpedig azon a helyen rengeteg gyönyörűség van.

Egy kopott kis panzió honeymoon szobáját kaptuk, valamikori vintage divat szerint rendezték be, de volt hozzá kis konyha, terasz, tágas fürdőszoba és patika tisztaság, tehát minden feltétel adott volt ahhoz, hogy jól érezzük magunkat és mi így is tettünk.

Későn érkeztünk, már szürkület volt.

Csak úgy ruhástól rátelepedtem a súlyos, békebeli franciaágyra, hogy beállítsam a Wifi jelszót a gépemen, közben a férjem elhúzta a teraszokra néző üveg tolóajtókat. Átszáguldott a szobán a sós, hűvös tengeri szél, elnyomott minden egyebet a dagály moraja, míg a másik oldalon apró, sárga fényű lámpa csalogatta a rovarokat és világította meg a hegyoldalt beborító kúszónövény lombozatát. Áldott pillanat volt, abba is hagytam a géppel való babrálást és lenyűgözve figyeltem a természetet, igaz ugyan, hogy ágyból, de mégis nagyon közel mindenhez.

Aznap igazán jól aludtam, hajnalban viharra ébredtem, kicsit beljebb húztam az ajtókat, de azért nem mondtam le róla, hogy részese legyek a monszun szebbik felének, mikor tombol a szél, ömlik az eső dörög és villámlik.

Másnap délelőtt, apály idején, a környékbeli halászfalvak nénijei guggolva kagylót gyűjtöttek, míg mi élményeket, melyeket igyekeztünk meg is örökíteni.

Az ottani emberek bőrét kicserzi a szél, mokány, zömök testalkatúak, a nők nemigen sminkelnek, erősek, halk szavúak, dolgosak, nem az a kimondott „Gangnam-style” , ahogy élnek.

A természet csodás, a rizsföldeket völgyekbe telepítették. Terem ott még isteni édesburgonya is, csemege szőlő és már hatalmas, száruknál összekötözött fürtökben szárad a frissen kihúzott fokhagyma is. A hegyek érintetlenek, vörös földjükkel éles kontrasztot képez a szelídítetlen természet buja zöldje, itt-ott egy sírhalom és néhány kék tetejű hagyományos lakóház megbújva valamelyik lankásabb részen.

A koreaiak nem laknak hegyek ormán, azt tartják, ott túl erősek az energiák.

Arborétum és Nemzeti Park is van, nekem mégis az ott élők és a természet harmóniája tetszett leginkább.

Építettek oda egy nagy belföldi repülőteret, mely tele van drága magángépekkel és golf klub meg yacht kikötő is tartozik hozzá, de még azok sem túl hivalkodóak, inkább alacsonyak és szélesek, nincsenek mesterségesen eltakarva, de nem is mutogatják magukat.

Szasimit ettünk, amit koreaiul hve-nek hívnak, másnap pedig pókrákot, garnélát, osztrigát és nasinak apró tengeri csigát forrón, papírpohárból.

Láttuk, hogy a töretlen fejlődés jegyében magas és hosszú híd épül a következő, eddig csak komppal elérhető, szigetig, kevés a hely, terjeszkedni kell.

A rizsföldek dugig voltak kedvenc, légies teremtményeimmel, hófehér kócsagokkal. Megszokhatták az ember jelenlétét, lehajtott fejjel keresték a mindennapi betevőt a rizs töveket elárasztó vízben és csak egy, egy ígéretesebb falat kedvéért rebbentek át súlytalannak tetsző testükkel a következő vadászterületre.

Vadon növő lótuszok tengerét leltük, föléjük a turisztikai hivatal magas lábakon álló sétáló utat építtetett fából.

Itteni szokás szerint a falvak nevét hatalmas sziklákba vésték, azok állnak a modern utak mentén jelzőtábla gyanánt.

Édes főtt kukorica illata szállt a levegőben, a kikötők mindenhol egyforma intenzív halszagával és a tenger felől áramló köddel misztikus elegyet árasztva, mely estére belepett mindent, nyugalomra intve ezzel turistát, halászt, földművest egyaránt.

Lepihentünk hát mi is, hallgattuk a tengert, beszivárgott a köd, hűvösen fújt a szél, álomtalan alvásban leltünk cseppnyi nyugalmat a nagyváros beton dzsungele után, kimenekülve a civilizáció legintenzívebb részéből, része lenni a körforgásnak, mely onnan, abból a kis szobából már nem is tűnt olyan félelmetesnek, mi több, valahogy megnyugtató volt és befogadó.

Itt tartunk most

Donald Trump amerikai elnök tegnapi utolsó tweetjében azt írta, hogy mégis megrendezik a szingapúri találkozót közte, és Kim Dzsong Un között az eredeti időpontban, illetve amennyiben szükséges, úgy egy későbbi időpontban.

Ehhez, sejtésem szerint a golfpályára menet, még hozzátette az újságírók gyűrűjében, hogy „everybody plays games, you know, you know better than anybody”, közben láthatóan roppant elégedett volt önmagával. Tehát azt mondta igen önelégült mosoly kíséretében az újságírói kérdésre, hogy „mindenki játszik, te tudod, jobban tudod, mint bárki”. Ez a megjegyzése egészen nyilvánvalóan arra utal, hogy a fejléces levélpapíron megfogalmazott levél Kim Dzsong Un részére, egy blöff volt, ami viszont működött, amennyiben a reakciók alapján azonnal tudni lehetett, hogy ki, hol áll a történetben.

A szingapúri találkozó lemondását követően, Japán miniszterelnöke, Sinzó Ábe rögvest közölte, hogy Dél-Koreának és az ENSZ-nek még nagyobb nyomást kell gyakorolnia Észak-Koreára, szoros szövetségben az Amerikai Egyesült Államokkal. Japánnak nem érdeke a félsziget békéje és együttműködése, mert a két Korea együtt minden szempontból erősebb, mint Japán.

Kína sajnálkozását fejezte ki, bár ez inkább amolyan kincstári sajnálkozás volt, és kikérte magának, hogy ő lenne a felelős a béketárgyalás meghiúsulásáért, ahogy azt Trump említette, pedig de. Részben legalábbis, ugyanis a nagy és örökös párttitkár, Si Dzsin Ping nem kis nyomást helyezett Kim Dzsong Unra, akinek a realitásokat figyelembe véve, az egyetlen jelenlegi köldökzsinórja az életben maradáshoz, Kína.

Fogy a pénz az ENSZ szankciók okán, és hiába szeretne Dél segíteni, még nem teheti, hiszen akkor megszegné azt, amit maga is megszavazott az Egyesült Nemzetek Szövetségében.

Tehát Kim Dzsong Un és Észak-Korea igen nagy mértékben függ Kínától, arról nem beszélve, hogy az északi lakosok jelentős része közvetlenül, vagy közvetve a Kínából csempészett fogyasztási cikkek kereskedelméből él. Egy mozdulattal beszüntetheti ezt Si császár, és akkor bizony a saját népétől retteghet majd Kim.

Si Dzsin Ping azért akadályozta a maga módján a tárgyalást Kim és Trump között, mert úgy érezte, hogy a kereskedelmi háborúban jelenleg többet adott Trumpnak, mint amennyit kapott; legutóbb igen komoly gesztust tett, amikor beruházásokat ajánlott Amerikának Kínában, továbbá azt, hogy jelentősen visszafogja az USA-ba irányuló exportját.

Si nem bánja, ha Észak-Korea prosperáló, Déllel akár egy ország is lesz, sőt, kényelmesebb a számára, mint egy potenciális háborús góc a közvetlen szomszédjában.

Még az ellen sem volt kifogása, amit Kim javasolt, hogy amerikai magánbefektetők jelenjenek meg Észak-Koreában, azonban az új amerikai külügyminiszter, Pompeo által emlegetett Marshall terv már nem fért bele abba az Amerikától egészséges távolságtartás politikájába, amit ő követ.

Trump ismételt ígérete, miszerint részletekben kivonná a katonáit Dél-Koreából, tetszett neki. Az, hogy a béke által a THAAD rendszer szükségtelenné válik, szintén. A két Korea potenciális uniója is, de Amerika, mint állam jelenléte Északon, már nem. Tehát Trumpnak engednie kell valamit a külkereskedelem terén, és távol tartania a katonáit a félszigettől, továbbá elállni bármilyen állami belépéstől Észak-Korea infrastrukturális fejlesztésébe, de pénzt nyugodtan adhat.

Putyin visszafogottan sajnálkozott, látszott rajta, hogy az elúszni látszó déli irányú földgáz- és kőolaj-vezeték nem esik jól neki, de azért ez a térség jelenleg Oroszország számára nem kulcskérdés.

Dél-Koreában kimondott pánik alakult ki,

itt két napja a csapból is elemzések folynak, mindenki beleélte már magát a békébe, abba, hogy felmentést kap az ország az Amerikába történő exportra kivetett szankciók alól, hiszen az Északkal való megegyezés esetén Trump erre tett nyilvánosan ígéretet, miként abba is, hogy beruházhatunk Északon, meg szabadon átmehetünk majd, és egyszer majd egy ország lesz megint a két Korea.

Most, hogy Trump 24 óra alatt felbolydította a világot, majd ismét tárgyalni akar Kimmel, még nem jött szinte sehonnan reakció, sőt, Mun Dzse In, dél-koreai elnök sem hívta fel Kim Dzsong Unt a forró dróton, pedig az már él.

Egyelőre mindenki visszafogott, és kivár.

Észak-Korea a tegnapi nap folyamán három magas rangú képviselője által tudatta Amerikával, és a világgal, hogy a bírálatai ellenére, ő tárgyalni szeretne Trump elnökkel, szó szerint „bárhol és bármikor”, és hogy „elkötelezett az atomfegyverek leszerelését illetően, az észak-koreai nép jóléte érdekében, az eddigi tárgyalási szándéka semmiben sem változott.”

Mindazonáltal ott van a képben Pence alelnök, John Bolton külügyi tanácsadó, akiről kiderült, hogy este tíztől éjfélig beszélt Trumppal, mielőtt az megíratta a szingapúri találkozót lemondó levelét. Egyikőjük sem békepárti, sőt… Bár Pence fegyelmezettebb, Bolton kimondottan utálja a koreaiakat, sokszor vett részt kudarcba fordult tárgyalásokon Kim apjával, nagy szakértőnek számít észak-koreai ügyekben, bár én inkább tartom nagy szarkeverőnek.

Tehát a show folytatódik, a résztvevők egy picit próbálják magukat moderálni, és mi, a félsziget lakói a magunk hite szerint imádkozunk a békéért.

„We are one family” – Koreanapló 3.

Pár napja az egyik nagy forgalmú autópályán, a belső sávban haladó autó középkorú vezetője, elvesztette az eszméletét. Itt azonban szinte kizárólag automata váltós autók vannak, sokan használnak tempomatot, ahogy ez az úr is tette, így az autója nem állt meg, nekisodródott a belső elválasztó beton elemeknek, és haladt tovább. A mellette haladó autós észrevette ezt, és azt is, hogy a sofőr eszméletlen. Elé hajtott lassan fékezve összeütköztette a saját autóját a kontrollálatlanul haladóval, és megállította azt. Kiszállt, azonnal mentőt hívott, majd még életben is tartotta az eszméletét vesztett embert a mentők kiérkezéséig.

A mentők és a kórházi orvosok megmentették a sofőrt, a rendőrség dicséretben részesítette a segítséget nyújtó autóst, a biztosító pedig ingyen megjavította az összetört autókat.

Tegnap éjjel Szöulban öngyilkos akart lenni egy negyven körüli férfi. Felmászott a Hán folyó egyik hídjának korlátjára, kint lógott már, mikor arra kerékpározott egy fiatalember, és észrevette őt. Azonnal megállt, és bátyámnak szólítva az öngyilkos jelöltet, beszélni kezdett hozzá, hogy ne ugorjon le. Közben kihívta a tűzoltókat, itt ilyen esetekben ők az illetékesek, és tovább győzködte a férfit, hogy többet ér az élete annál, hogy így adja fel, egy nyomorult híd korlátjáról a folyóba vetve magát. Azonban egy idő után mégis úgy látta, hogy ugrani fog, ezért utána mászott, és egészen életveszélyes pozícióban megragadta a derekát, és addig tartotta egészen szorosan, amíg a tűzoltók oda nem értek, és mindkettőjüket fel nem húzták. Másnap az öngyilkos jelölt már azt mondta, hogy nagyon hosszú ideje először érezte, hogy van a világon ember, akinek ő fontos, és milyen jó érzés ez, és köszöni.

A koreaiak nagyon sokat dolgoznak, nagyon gyors, és stresszes életet élnek, ezt levezetendő, sokat és gyakran isznak, viszont nem jól tolerálja a szervezetük az alkoholt. Itt ez még csak nem is ciki, teljesen elfogadott módja a stresszkezelésnek, egyenjogúság is van e téren, a nők is isznak.

Éjszakánként, az utcán lévők egyik fele hulla részeg, a másik pedig segít nekik hazamenni, taxit hívni, vagy épp hányni ha azt kell, de akár beszélgetnek is, részegen könnyebb. Soha nem rabolnak ki részeget, soha nem erőszakolnak meg részeg lányt, az valahogy még a gengszterek számára is tabu, ki tudja, holnap talán az fog nekik segíteni, akinek ma ők segítettek.

Télen, nagy hideg volt, gyakran mínusz húsz fok alá is esett a hőmérséklet. A lányom tanárként dolgozott egy magániskolában. Egy nap jött haza, ő is ott didergett a buszmegállóban este tízkor, mert itt addig tartanak a magánórák, sokszor még tovább. Odament hozzá egy gimis lány, hogy hozzábújhatna-e, mert nagyon fázik, nővéremnek szólította. Fent a buszon, ha átadta a helyét egy néninek, vagy bácsinak, azok elvették a táskáját és fogták helyette amíg le nem szállt, hiszen ők ültek, a gyerek állt, itt így szokás.

Minden háztömb rendjét, az ott lakó nagymamák, és nagypapák őrzik, csak próbálna meg valaki is eldobni egy szemetet, vége is lenne. Itt, ahol én lakom, van egy általános iskola, és egy egyetem is, azaz rengeteg a gyerek, de a földről enni lehetne, olyan tiszta, a nagyik vigyázó tekintete még a férjemet is arra készteti, hogy kétszer ellenőrizze a szemetet, mielőtt leviszi.

Még egészen fiatal voltam, mikor kaptam egy nagyon szép könyvet. Egy Amerikában élő, koreai fotóművész képei voltak benne Koreáról, koreai emberekről, a köztük lévő kapcsolatról. A csoda szép album címe az volt, hogy „We are one family”, azaz Mi egy család vagyunk.

Azóta milliószor tapasztaltam, hogy ez mennyire igaz, és azt is, hogy ehhez a családhoz lehet tartozni külföldiként is, de komolyan meg kell dolgozni érte, viszont érdemes, itt még maradt valami abból a fogalomból, amit emberségként szoktunk emlegetni.

Koreából nézve

Megnyerte a Fidesz a választásokat. Környezetemben senki sem hitt a szemének, környezetem alatt a virtuálisat értem. Magyarország választási térképe egy az egyben narancssárgává változott. Erre mondják, hogy túlnyerték magukat.

Mikor Pák Kün E elnök lett, utóbb kiderült, hogy manipulációval, azaz online csoportokat béreltek fel, azok a nagy látogatottságú online káfékban az emberek véleményét Pák elnöknő irányába manipulálták, illetve álhírekkel járatták le az akkori vesztest, a mostani elnökünket, Mun Dzseint. Mégsem voltak olyan kapzsik, mint a Fidesz, ők csak 51/48% arányban győztek.

Magyarországon sokan valóban a Fideszre szavaztak, a népbutító migráncsozásnak mindig van közönsége, ráadásul a Fidesz kezében van a sajtó, néhány, csak Budapesten fogható, vagy online tv, újság kivételével az övék az ország összes hírforrása, ami háromnegyed siker a választási győzelemre

Itt is voltak, akik Pák Kün Et támogatták, különösen az idősek, akiknek a volt elnöknő apja nagy emberként él az emlékezetében. Felmérések szerint a vidéki, kevésbé iskolázott lakosság támogatta Pák Kün Et, a nagyvárosi, diplomások, és a fiatalok pedig Mun Dzseint.

Az előző elnök, I Mjang Bák, néhány, nagy nézettségű tv csatorna felett befolyással rendelkezett, az ellenzéki művészek, hangadó értelmiségiek ezeken a csatornákon fekete listára kerültek, azaz nem hívták őket semmilyen műsorba. Túl ezen azonban itt a sajtószabadság szent tehenéhez nem mertek hozzányúlni.

Pák elnöklése idején, a választások után, pont úgy kérdezgették egymást az emberek, mint Magyarországon most, hogy ha mindenki mérges és frusztrált, akkor mégis ki szavazott Pákra?

Nem volt válasz, ahogy Magyarországon sincs.

Négy év alatt, a világ eddig legbiztonságosabb országában, Dél-Koreában elszaporodtak az erőszakos cselekmények, minden második koreai külföldre vágyott, persze praktikusan alig mentek többen, mint addig. Az óriásvállalatok hatalommal történő visszaélései megszaporodtak, a dolgozók, kétkezi és irodai munkások egyaránt megemelt adóterhek, magas egészségügyi ellátási költségek, és nagy összegű tandíjak mellett dolgoztak látástól vakulásig, mert élni kell. A hatalom nem hagyott sem időt, sem energiát gondolkozni. Az emberek stresszesek lettek, ittak, összeverekedtek, vagy megverték a feleségüket, a gyerekeiket, feszültek voltak és rosszkedvűek.

Megszaporodtak a szív és érrendszeri megbetegedések, sokan pótolták a napi örömöt gyors ételekkel éjszaka, itt ugyanis 24 órában lehet ilyesmit rendelni, a kínálat hatalmas. Az alapvetően egészséges ételeken élő koreaiak szervezete hamarabb és rosszabbul reagál. Mára rengeteg a szívbeteg, az elhízott, a depressziós, bár megtörtént a hatalomváltás, nehéz visszaállítani az emberek békéjét.

Magyarországon egy szurikáta elpusztítása képes volt embereket egymás halálos ellenségévé tenni.

Láttam a minap egy szimpla halálhírt. Valakinek a valakije meghalt, ezt közzétette, természetes. A poszt alatt azonmód egymás torkának ugrott vagy tíz ember, egy vélt vagy valós helyesírási hiba okán a posztban.

Online újságokban, melyek nagy olvasottságot tudhatnak magukénak, olyan mértékben használnak trágár kifejezéseket, ami már nem az az egy-két szó, ami belefér, hanem épp az a színvonal, amit a Magyarországon sugárzott reality műsorok képviselnek.

Egyébként, valamikor normális emberek ma azért ülnek le a számítógép elé, és kapcsolják be a kommentelhető felületeket, hogy ott anyázással, átkozódással, mások – akár egy gyermek – halálának kívánásával adják ki a feszültséget magukból, teljesen kontrollálatlanul, többnyire arc nélkül, de egyre többen felvállalva magukat.

Mások összeesküvés-elméletekbe menekülnek, vagy helyi, lokális gondokat panaszolnak el, esetleg az ezotéria áltudományos világában keresik a menedéket, sokan elfordulnak az internetes felületektől, bezárkóznak a magánéletükbe, és megpróbálnak túlélni.

Csakhogy az erőszak, a frusztrált ember vagdalkozása kimegy a neten túlra is, a tömegközlekedésbe, az autóvezetés kultúrájába, a pénztáros válaszába a boltban, a szembejövő járókelő viselkedésébe is. Ki- és megkerülhetetlen jelenség, mely egy negatív spirálban generálja egyre és egyre erősebbre önmagát, magába szívva szinte mindenkit, aki az adott környezetben él, nincs előle menekülés.

Itt megszaporodtak az idős emberek olyan betegségei, melyek eddig majdhogynem ismeretlenek voltak, mint például a demencia, a Parkinson-kór, az Alzheimer-kór.

Ám itt vannak kitűnő kórházak, ahol ezeket az embereket kezelik, ma már ráadásul az állam költségén, hála a Mun elnök nevéhez fűződő egészségügyi reformoknak, amit a népnyelv Mun Dzse In care-ként emleget.

Magyarországon nagyon sokan halnak bele a NER-be, és még hol van vajon a gödör alja?

Itt a nép kiállt, tüntetett egy éven át kitartóan, míg elérte, hogy a veszélyes folyamat megálljon, és a hatalom ismét jó kezekbe kerüljön.

Magyarországon volt talán három tüntetés, egyre fogyó létszámmal, ezer és egy kifogással, meg lélekben veletek vagyokkal, amire egy ismerősöm azt reagálta, hogy ez nem szeánsz b@zdmeg, hány lelket láttál már tüntetni?

Ma már a humor sem orvosság, már kevés, már nem tudja a feszültséget oldani, átfordult az is cinizmusba. A nép vért kíván, egyelőre még csak gyermekek és sebezhető emberek vérét, meg egymásét. Nincsenek már pártállások, láttam én már nagy demokratát cigányzsidózni Orbánt illetően, semmivel sem különb módon, mint ahogy a neonácik teszik. Az általánosítás, a rasszizmus, az áldozathibáztatás, a kifogáskeresés, a hazudozás, az álhírgyártás ma már nem köthető politikai oldalakhoz, a kerítést is azért hagyta volna ott majd mindenki a választási ígéretében, mert a migráncsoktól még az is fél, aki elméletileg nem azon az oldalon áll, ahol félni illik tőlük.

A píszí sem divat már, az valami európai dolog, nekünk sosem volt igazán dolgunk vele.

A homoszexualitás bűn vagy betegség, bármit mondott is a pápa, kimenni a Pride-ra a másik oldalnak ugyan trendi, de előtte azért kell egy FB-poszt, ami úgy kezdődik, hogy Én nem vagyok meleg, de…. Na innentől fogva hiteltelen az egész.

Itt az állítólag hagyománytisztelő és patriarchális koreai társadalomban több, nyíltan homoszexuális műsorvezető dolgozik, roppant népszerűek. Egyre több ember keres fel pszichiátert a depressziójával, egyre többen alakítják az életüket az öröm, az együttlét felé, és ezzel párhuzamosan csökken az agresszió, rendeződnek az indulatok, divat ismét egészségesen élni, mert van értelme.

Van értelme élni, nincs miért nekimenni a másiknak, az emberek arcára visszatért az őszinte derű. Nem egy mesterséges és torz nemzeti öntudat foglyai, hanem büszkék arra, hogy leváltották mécsesekkel a hatalmat, gondját viselték a jelenüknek, és élhető jövő ígéretét hagyták a gyermekeikre.

Az előadás bizonytalan időre elnapolva – Koreából jelentem

Tegnap délelőtt 11 órától, egészen délután négy óráig tartott Észak-Koreában, az 5 ország újságírói előtt tartott a földalatti atomfegyver kísérleti telep felrobbantása. Az újságírók még nem értek vissza a bázisra, így élő képeket csak az Északi televízióban láttunk a robbantásról. A kísérleti telep felrobbantása beletartozott a Koreai-félsziget békéjének kialakítása érdekében Kim Dzsong Un által tett ígéretek közé, amit a délieknek tett, mikor találkozott Mun Dzse In elkökkel Pánmundzsamban. Az ígéretek között szerepelt az órák átállítása déli időre, ami szintén megtörtént. A forró drót élesítése is megtörtént. Hátra van még a szétszakított családok találkozójának megszervezése. Ez csak augusztusban esedékes, erről nem tudni, hogy áll. Végül a Keszánkongdáng közös ipari létesítmény újraindítása, amelyben jelenleg Dél-Korea részéről lehetetlen az előrelépés az ENSZ szankciók Északot érintő intézkedései miatt. Itt van még Mun elnök őszi Északra látogatása, amiről ismét csak nem tudjuk, vajon megvalósul-e.

Az ígéretekben ugyan nem szerepelt kémek elengedése, amerikai kémeké végképp nem, ámbár azt senki sem mondta ki, hogy ők kémek, ellenben senki sem verte az asztalt a szabadon bocsájtásukért, ami arra utal, hogy mégis azok voltak. Mindazonáltal Kim személyesen adta át őket Pompeonak, aki az elmúlt rövid időszakban két alkalommal is járt Észak-Koreában, Kim Dzsong Unnal találkozni.

Eközben Kim Dzsong Un két alkalommal is találkozott a Kínai nagy emberrel, Si Dzsin Pinggel. A két találkozás között meglátogatta őt a kínai külügyminiszter is, másik három idős úr kíséretében, és szemmel láthatóan megfenyítették a fiatal diktátort. Si párttitkár első alkalommal kissé fagyosan, második alkalommal roppant kedvesen viselkedett Kim Dzsong Unnal, azonban, hogy mi hangzott el köztük, azt nem tudja senki.

Kétségtelen tény, hogy ezt követően Kim Dzsong Un retorikája ellenségesre váltott Dél-Koreával és az USA-val szemben. Nehezményezte, hogy soha nem látott fegyverarzenál felvonultatásával közös hadgyakorlatot tart az Egyesült Államok és Dél-Korea. Hangot adott annak a véleményének, hogy Észak-Korea nem fog Líbia sorsára jutni, mert, hogy John Bolton egyre másra ezt szorgalmazta. Déli, ellenzéki politikusok bizalmatlansága ellen is felemelte a hangját, végül Pence alelnököt nevezte hülyének, mert amikor Mun elnök kérésére Bolton csendben maradt, akkor Pencet adott interjút és ő ismét a líbiai modellt emlegetett.

Ezzel együtt a hangulat nem durvult el annyira, mint azt korábban láthattuk, a rakétakísérletek idején.

Május 22-én Mun Dzse In elnök rövid időn belül harmadjára utazott Washingtonba, hogy tető alá hozza a Trump – Kim találkozót, mint mediátor. Azon a közös sajtótájékoztatón már Trump említést tett arról, hogy lehetséges, hogy Szingapúrban mégsem fog találkozni Kim Dzsong Unnal, tekintettel arra, hogy nem biztos, hogy az előkészületek addigra befejeződnek. Arra senki sem gondolt, ami történt, mármint, hogy Trump elnök hivatalos levélben mondja le a találkozót, melynek hangvétele ugyan szokatlanul szofisztikált, ám a tartalma mégis csak szimpla fenyegetés. Az előző nap még az előkészületekre hivatkozó amerikai elnök a levélben a nyíltan ellenséges hangvételt nehezményezte Észak-Korea részéről, de azért hagyott egy kiskaput Kimnek, miszerint, ha meggondolta magát, akkor jelentkezzen.

Nem tudom a világon más országok mire számítottak, de Dél-Korea ezt a lépését Trumpnak nem várta, az egyszer biztos. Itteni idő szerint éjjel egy órakor Mun elnök vészhelyzeti külügyi kormányülést hívott össze, kiértékelni Trump levelét, és az azt követő pár mondatát, amiben már azt emlegette, hogy kész a konstruktív párbeszédre Kim Dzsong Unnal, amennyiben az szavaival és viselkedésével is ezt óhajtja, valamint folytatja atomfegyverei leszerelését és csatlakozik a nemzetközösséghez.

Kim adminisztrációja ma, azaz május 25-én délelőtt tíz órakor közleményben azt írta, hogy az ő álláspontjuk nem változott, bármikor, és bárhol hajlandóak a Koreai-félsziget békéje érdekében tárgyalni az Egyesült Államok vezetésével. Erre válasz az USA-ból még nem érkezett.

Trump elnök semmibe vette Mun Dzse In elnököt, ráncigálta a kezét a kézfogáskor, amit eddig nem tett. Vállon veregette, és azt mondta, hogy A++-t adok neked, azaz leosztályozta a közvetítői munkáját, mint egy gyereknek, említette, hogy amennyiben Mun elnök erre igényt tart, ezentúl a két Koreát egyként említi, majd távozása után pár órával kiadta a levelét, amivel nem elsősorban Kim Dzsong Unt sértette vérig, hanem Dél-Korea elnökét, Mun Dzse Int.

Akik most örülnek, azok kétségtelenül Pence, Bolton, és Si Dzsin Ping, Ábe.

Akik most nagyon nehéz helyzetben vannak, azok Mun Dzse In, Kim Dzsong Un, és az egész Koreai-félsziget minden lakosa.

Mindenképp nagy csalódás ami történt, meglátjuk, hogyan alakul a helyzet a továbbiakban, vajon reagál-e Trump Kim Dzsong Un ismételten kinyilvánított tárgyalási szándékára, vajon enyhül-e Észak és Dél ismét fagyos viszonya, vajon mennyire képes befolyásolni Kína Északot, mert most, mintha behúzta volna a csőbe a fiatal Kimet, legalábbis nagyon úgy tűnik.

Ez Korea? – Koreanapló 1.

Jól emlékszem, 19 éves voltam, ültem a televízió előtt és lenyűgözve bámultam a televízióban a szöuli olimpia megnyitó ünnepségét, a legyezőtáncot, a sok csodás ruhát, a végtelenül fegyelmezett élőképeket.

Egy egzotikus országot láttam, kiejthetetlen szavakkal, sok panelházzal, kis facsemetékkel és széles sugárutakkal, rajtuk kizárólag általam ismeretlen márkájú, belföldi gépjárművek közlekedtek.

Soha, de soha nem gondoltam volna, akkor sem, korábban sem, hogy valaha több közöm lesz ehhez a helyhez, mint a saját szülőhazámhoz.

Pár éve épp itt voltam, mikor egyik kedvenc beszélgetős tv műsoromban a 88-as olimpia került szóba.

Ott elmondták, hogy akkor még Dél-Korea sokkal többet szeretett volna mutatni magáról, mint amire a tényleges lehetőségei futották volna, így például a hajléktalanokat föld alatti bázisokba szállították a rendezvény idejére, hogy a külföldiek ne lássák őket.

Azt is említették, hogy ez bizony szégyen még ma is, minden koreai szégyene, ugyanakkor ma már nincsenek hajléktalanok, vagyis persze, vannak, hiszen lehetetlen, hogy ne legyenek, de őket a szociális háló megfogja a teljes lecsúszástól.

Még ma is vannak idős nénik és bácsik, akik a kidobott papír, karton szemetet gyűjtik össze, eladják az átvevő helyen és abból fedezik a napi megélhetésüket, létező és elfogadott módja ez itt a szegénységnek.

Más idős emberek családi tragédia okán nevelik az unokáikat, s mikor azok egyetemre mennek, a nagy összegű tandíjat kifizetendő, bármilyen munkát elvégeznek.

Kedves rokonom ápolónő. Kemény hivatás az itt, már nyugdíj előtt áll nem sokkal. Segédápolóból lett az idők folyamán több egyetem és továbbképzés munka melletti elvégzése árán műtéti asszisztens, ma egy nagy, egyetemi kórház egyik legmagasabb pozícióját betöltő embere.

A szülei meghaltak mikor ő gyermek volt, idősebb fiú testvérét anyósom taníttatta ki, ő angol tanár lett, a középső fiú gimnázium után számviteli főiskolára ment, mert az olcsó volt, nyugdíjba már mint a jegybank fiókvezetője vonult. A következő két testvér lány volt, az ő taníttatásukra senkinek sem volt ereje, pénze. Szülők hiányában a sorsuk kegyetlen volt. Kettejük közül az idősebb az ápolónő, a fiatalabb, velem egyidős lenne, meghalt rákban, fiatalon, két kisgyereket hagyva árván, hirtelen és sokkolóan. Ő dietetikussá képezte magát.

Itt nem könnyű az élet, a munka nem valami, aminek az önmegvalósítás és a személyiségfejlesztés lenne az elsődleges célja, nem. A munka itt az élet, pénz, amiért ételt adnak a boltban, még ma is ezt jelenti elsősorban, bár ma már kétségtelen jelek mutatkoznak ennek a tendenciának a megváltozására.

A nénik és bácsik akik száz évesnek látszanak és kerekes kocsin húzzák a kartonokat, rajtam kívül senkit sem hatnak meg, dolgoznak, mert itt dolgozni kell ha az ember élni akar.

Ez a félsziget emberemlékezet óta túlzsúfolt, földje nem túl termékeny, rengeteg a hegy, a folyó, a tenger, sok volt az éhínség, a háború, nagyhatalmak játszótere.

A koreaiak sokat dolgoznak, keveset alszanak és nagyon szeretnek élni.

Napi tíz, tizenkét órányi munka után este, sötétedés után telve vannak a közparkok. Kerékpároznak, tollasoznak, sétálnak, pingpongoznak, nevetnek, hangosak és derűsek.

A kávézók is tömve, a kocsmák, bárok is. Ki, hogyan vezeti le a felgyülemlett feszültséget, egyénenként változó.

Hétvégén túráznak, hegyet másznak, a tengeren horgásznak vagy épp a kolostori magányban lelik kedvüket.

Hatalmas vízi élményparkok, vidámparkok, golf és teniszpályák szolgálják a megfáradt emberek pihenését, de ezek a helyek a társadalmi kapcsolatok építésére, ápolására is tökéletesek.

Az idén megrendezett téli olimpia már egy egészen más Koreát mutatott.

Magabiztos, stabil gazdaságot, kreatív embereket, fejlett infrastruktúrát, fantasztikus szervezést, hiszen abban ők mindig is élen jártak.

A két olimpiát elválasztó huszonegynéhány év alatt ez az ország rengeteget változott. Még az én generációm sem tudja egészen pontosan, hogyan kell szórakozni, de az eggyel fiatalabbak már igen. Ők azok, akik ha kell egyetem közben meggondolják magukat és valami egészen mást tanulnak, akiknek a munka már nem pusztán a mindennapi betevő de hivatás, öröm és élvezet is egyben, akik tudatosan azt a foglalatosságot keresik, amiben kiteljesedhetnek.

Kisebbek a családok, kevesebb a gyermek, kényelmes az élet, digitális a világ, megszűnőben a hagyományok széles tábora, egy új világ jön.

Nem tudom, vajon jobb lesz-e, mint ami eddig volt, de, hogy más, az biztos.

Mikor először itt jártam, a nénik megsimogatták a hajam, mert nem láttak még ilyen selymes, vékony szálút belőle, alig hitték, hogy igazi, a magasságom és egyéb méreteim sem voltak errefelé szokványosak, egy idő után egészen úgy éreztem magam, mint valami különleges jószág az állatkertben.

Ma, ha bemegyek a közértbe és mondjuk még sosem jártam ott, egy szempillantás alatt nyugtázzák, hogy külföldi vagyok, majd a világ legtermészetesebb módján kiszolgálnak, mint bárki mást. Senki sem bámul, senki sem bánt, igaz, engem itt soha nem bántottak.

Nyelvtudásom ha napvilágra kerül, azért még igen nagy elismerést vált ki belőlük, de a rózsaszín és kék hajammal sem tudok már polgárpukkasztani, azok az idők elmúltak, ez a világ színes egyéniségek színes palettája, ahol nekem is jut hely bőven.

Első látásra – Koreanapló 2.

Első látásra Dél-Korea csodaszép ország. Tele magas, csipkés ormú heggyel, sziklás tengerparttal, csodálatos folyókkal, tavakkal és hatalmas városokkal. Félsziget. Ha nem lenne észak és dél két külön ország most, akkor szárazföldi szomszédja Kína és Oroszország lenne, így azonban Észak-Korea az. Ami praktikusan annyit tesz, hogy Dél-Korea szárazföldön nemigen közelíthető meg, és el sem hagyható, lévén az északi rezsim nem átjárható. Még a repülőgépek is elkerülik az észak-koreai légteret, Kínán keresztül érik el a déli repülőterek valamelyikét.

Piac Szöulban

Közel ötvenmillió ember lakja az országot, területe körülbelül megegyezik Magyarország területével. Nincsenek bányászható ásványok a föld mélyén vagy a tengerekben, a termőföld nem igazán jó minőségű és kevés, az ország hetven százaléka megművelésre alkalmatlan hegyvidék. A leleményes koreaiak az ilyen hegyek közti völgyekben termesztik a világ legjobb minőségű ginzeng gyökereit. Ennek a növénynek ez a sajátos, félárnyékos, párás mikroklíma tökéletesen megfelel, ami ott található.

Mindazonáltal az ország élelmiszerből megtermeli az önellátáshoz szükséges mennyiséget, ami ma már nem fontos szempont gazdaságilag, azonban abban az országban, ahol a mai nyolcvanévesek közül még számosan emlékeznek a felpuffadt hasú éhen holtak látványára gyermekkorukból, nos, ott ennek akkor is jelentősége van, ha a gyakorlatban már nincs.

Nem véletlen, hogy a koreai köszönés kevésbé formális módja az, hogy ettél-e már ma?

Az sem véletlen, hogy egy négyzetcentiméternyi termőföld sincs szabadon, mindenhová van valami ültetve, lehetőleg valami ehető.

Ha vendégségbe mégy, nem fordulhat elő, hogy ne kínáljanak étellel. Ha váratlanul érkezel, főznek. Az, hogy nem vagy éhes, nem kifogás. A koreaiak talán a világon a legjobban enni szeretnek, szeretetüket, megbecsülésüket is étellel képesek a leginkább kifejezni.

Hatalmas városokban él a lakosság döntő többsége, olyan nagyokban, hogy ha csak nem vagy otthon valamelyik amerikai metropoliszban, nehéz lesz még elképzelned is, mekkora kiterjedésű helyek ezek, úgy horizontálisan, mint vertikálisan. A belvárosban futó 16 sávos utak nem ritkák. Ezek kereszteződéseiben pedig még a legedzettebb autóvezető is figyel, mert mást nemigen tehet, ha élve szeretne átérni a túloldalra.

S. Lee

Metróhálózat több mint húsz vonallal, KTX, SRT, azaz a szupergyors vonatok, rendkívül jól szervezett és fejlett busz, vasút és közút hálózat az egész országban. Csodás autópálya-pihenők és persze annyi autópálya, hogy abban a kis országban igen gyakran frissített GPS nélkül nem is lehet, nem is érdemes kimenni közlekedni.

Koreában sok dologért nem kell fizetni, így a vízért sem.

Nem az otthoni, vezetékes vízre gondolok, azért kell természetesen, hanem étteremben, kávézóban, út szélén, autópálya-parkolóban a víz mindig ingyen van. A wc-használat is. A szemüvegtörlő is, az esernyőtartó műanyag tok is, és még ezer apró dolog, amit hamar megszoksz és természetessé válik, de amint kiteszed a lábad és visszajössz mondjuk Európába, ezen apróságok hiánya igen fájóvá válik, s lám igaz, csak akkor értékelünk bármit is, ha egyszer elveszítettük azt.

A koreai mindennapokat kezdetben az az érzés határozza meg, hogy nem ugyanabban a században élsz most, mint éltél pár hete Európában. Az ott egy digitális világ. Nemigen látni már kulcsos autót, lakást egyet sem. Kódokkal, ujjlenyomattal juthatsz be bárhová, beszélgetnek veled a gépek.

A lift elmondja, hogy hányadikon áll meg és adott esetben megköszöni, hogy vele utaztál.

A hűtőszekrény jelzi, ha nyitva felejtetted az ajtót, wifin megnézheted, mi van benne, ha épp a boltban vagy és nem jut eszedbe. Boltba sem muszáj menni, oda szórakozásból járunk, ugyanis elég egy telefon és máris hoznak mindent, de természetesen ez online is működik, percek kérdése, hogy megérkezzen a rendelt áru. Nyolcvanéves bácsik nézegetik a csupa képernyő okostelefonjaikat, meg sem fordul a fejükben, hogy ne tudnák kezelni, s épp ezért tudják.

A havi közös költséget utalhatod online is, de ha olyan régimódi csekkes vagy, mint mi, akkor rendelkezésedre áll egy automata, oda bedugod a csekket, másik lyukba a kártyád és kész, ki van fizetve.

Reggelig sorolhatnám, hogy az úttest magát mossa le, hogy minden autóban van elől, hátul rögzítő kamera baleset esetére, természetesen olyan tolatóradar. ami a jármű mind a 4 oldalát mutatja élőben, négyzethálóval jelezve az autód helyzetét, hogy

a rizsfőző beszél és olykor az erdő hangjait utánozza,

hogy pár napon belül elfelejted, mi az a készpénz és a koreai bankjegyekből legfeljebb az ötvenezrest tanulod majd meg, azt is azért, mert azon egy igen híres filozófusnő szerepel abból a középkorból, amelyben őseid még barbár hordákba tömörülve harcoltak más barbár hordákkal.

Azt hiszem, mindig lenne valami, amit kifelejtenék a felsorolásból, úgyhogy itt most félbe is hagyom.

Kigurulsz a digitális garázsból a digitális autóddal a digitális sorompón át az utcára, amelyik magát mossa, és ott guggol az idős néni a járdán, előtte méretes fólia és ő épp kipakolja a hatalmas, tűzvörös, húsos és roppant csípős paprikákat száradni a napra. Ott hagyja, majd visszaballag a házhoz, beüti a számkódot, köszön neki az ajtó, felmegy a beszélő liften a szintén kódolt lakásába és a paprikájához nem nyúl senki. Szezonban kerülgetjük a járdán találomra kiterített száradó növényeket, mert minden néni ott szárogatja őket. Ez valami olyasmi, ami a jövőben élő Koreának a múltból ott maradt szerves része.

Szöul éjszaka
Forrás: Flickr / Philippe Teuwen

A víztisztító mű a legmodernebb, ami csak létezik. Tetején napelemek, benne digitalizált rendszer, ember van ugyan, de jóformán csak dísznek. A kertje parkosítva, mindenfelé törpeluc és vörös juhar, évelő és egynyári virágokkal váltakozva. Kisvártatva felfedezel 12, embernél is magasabb szobrot, az ázsiai horoszkóp 12 állatjegyét.

Máskor rendelsz valamit, vagy ajándékot kapsz, és

ha az egy kicsit is értékesebb az átlagnál, hernyóselyemből készült batyuban kapod,

ősi szokás szerint.

Automatizált, kémlelőlyukas krematóriumban hamvasztják el az elhunytakat, de előtte, egy egészen magával ragadó és fennkölt ceremónia során, hagyományos lenvászonba öltöztetik, meghatározott számú csomót kötve arra, az elhunyt tiszteletének jeleként, továbbá távol tartandó minden gonosz szellemet.

Ezt persze nézed, az egyébként szenzoros, digitálisan nyitható üvegfalon át.

Maga a ceremónia inkább egy tánc, egy ősi rítus, ami után jön az automatika, a kijelzőn leolvashatod hány perc múlva hamvad el végleg a test, majd kinyílik a fémkapu és te ismét egy üvegfalon át figyeled, ahogy fehér kesztyűs emberek, kimért, elegáns mozdulatokkal seprik a hamvakat egy fémhengerbe, amely majd a díszes urnába kerül, az pedig egy üvegszekrénybe, ami épp oly emeletes és dobozos szerkezetű, mint bármely lakóház. Úgy halunk, ahogy éltünk, legfeljebb eztán más lesz az ajtószám.

A háborús fenyegetettséget, ha benne élsz, nagyon hamar elfelejted. Kicsit furcsa, hogy a fejed felett repkedő helikopterek többnyire nem a rendőrség és nem a mentők kötelékébe tartoznak, hanem a hadsereg gépei. A vadászrepülők magasan járnak, nagyvárosok közelében nemigen hallani a hangjukat. Észak-Koreát showműsorokból és politikai beszélgetésekből ismered meg. Amit biztosan megjegyzel, az a Chinook dupla rotoros gépek egyedülálló hangja és látványa.

Korea az ellentétek földje, a múlt és a jövő találkozása. Jelene annyira gyors, hogy ha csak nem tudsz nagyon belefeledkezni a pillanatokba, észre sem veszed, hogy van.

Mehetnek déli újságírók is, méghozzá kivételezetten az északiak költségén

Itteni idő szerint hajnalban találkozott Donald Trump amerikai, és Mun Dzse In dél-koreai elnök Washingtonban. A találkozó be volt tervezve hetek óta, de Kim Dzsong Un hirtelen negatív irányba változó viselkedése, és erős kritikája John Bolton ellen, továbbá a koreai-amerikai hadgyakorlatok folytatása ellen elbizonytalanította az amerikai elnököt, aki nem csupán saját felesége nevének leírásával van bajban, de az ázsiai diplomáciában is felettébb járatlan. Trump ezért nem várta meg, amíg Mun odaér, inkább felhívta telefonon.

A telefonhívásról kiszivárgott részletek alapján Trump elnök mérgesen vonta kérdőre Mun elnököt, hogy mitől változott meg Kim retorikája, és felelősségre vonta ezért. Később ezt a koreai elnöki szóvivő tagadta.

Mindazonáltal Mun elnök elutazott Amerikába, találkozott Trumppal, és arra kérte, szó szerint idézem a koreai fordítást, hogy „fogja be a száját John Boltonnak”, majd elmagyarázta, hogy legyen türelmes Észak-Koreával szemben, és az adminisztrációja se követeljen olyan lépéseket Észak részéről, amelyek technikailag nem kivitelezhetőek csak évek alatt, és értékelje a gesztusokat, amelyeket Észak tesz, retorikája ellenére, hiszen elengedett három amerikai kémet, felrobbantja az egyik, leginkább használt atomkísérleti telepét, továbbá felhívta a figyelmét arra, hogy semmiképp nem használ, ha líbiai modellt emlegetnek a munkatársai, amibe ugye Kadhafi belehalt.

A tárgyalás további részei nem kerültek napvilágra.

Ezzel párhuzamosan, a külföldi újságírók tegnap elutaztak Kínából Észak-Koreába repülővel, hogy a mai nap folyamán vonatra szálljanak, és mintegy húsz órás út után, még autózzanak vagy hatot, megnézni az atomfegyver fejlesztő telep felrobbantását.

Tegnapig, az észak-koreai nagykövetség nem hagyta jóvá a dél-koreai, korábban meghívott, újságírók vízumkérelmét, de el sem utasította azt, tipikus ázsiai diplomáciai lépés ez is.

Ennek ellenére, vagy épp ezért, az újságírók elutaztak Pekingbe a vízumukért, amit nem kaptak meg, de el sem utasították őket ismét. A többi újságírót azonban közben elutaztatták Észak-Koreába.

A déli újságírók hazajöttek, a kormányszóvivő sajnálkozását fejezte ki, hogy mi nem láthatjuk a komplexum felrobbantását, a JTBC televíziós csatorna pedig feltette a kérdést, hogy „Urinün námidá?” Ez tulajdonképpen egy szójáték, hiszen azt jelenti, hogy mi déliek vagyunk, de azt is jelenti, hogy mi idegenek vagyunk, a nám szónak két jelentése van, az uri szó azt jeleni, hogy „mi”, a nün pedig rag.

Ezzel arra utaltak, hogy fáj nekünk, hogy pont minket nem engednek be, hiába vagyunk egy nép velük.

Ma reggel, itteni idő szerint kilenc órakor üzenet érkezett a forró dróton, hogy akkor kéri Észak-Korea a déli újságírók adatait, mert mehetnek. Ráadásul egyenesen innen, azaz ez lesz az első repülő, ami személyszállító gép, és Dél-Koreából Észak-Koreába szállít utasokat. A többi ország küldötte bevárja a ma induló délieket, a vonatutat már együtt fogják megtenni.

Trump elnök, a Mun elnökkel történő találkozása előtt, és után, kicsit máshogy fogalmazta meg a véleményét. Előtte durcásan azt mondta, hogy ha nem lesznek meg a szingapúri találkozó feltételei, akkor nem lesz találkozó, ami nem jelenti azt, hogy soha sem lesz, egyszer még lehet. Majd a megbeszélést követően már azt mondta, hogy ő mégis úgy gondolja, hogy meglesz a szingapúri találkozó, de azért hozzá tette, hogy ha nem, akkor egy későbbi időpontban mégis. Majd Pompeo már azt mondta, hogy 99.9% az esélye, hogy megtartják a szingapúri találkozót. Bolton nem mondott semmit, vélhetőleg Trump megfogadta Mun elnök tanácsát, és ezért Bolton nem nyilatkozik.

Trump ezen kívül igen nagy tiszteletét fejezte ki Mun elnök felé, mint Észak és Amerika közti mediátor, mint elnök, és mint ember.

Kétségtelen, hogy két hirtelen haragú, több oldalról befolyásolt, diktátor hajlamú embert próbál Dél-Korea elnöke egy asztalhoz ültetni, ami semmiképp sem egyszerű feladat.

Túl ezen, Trump tett egy érdekes kijelentést, illetve kettőt.

Az egyik az, hogy Hajlandó csökkenteni a Dél-Koreában állomásozó katonai egységek számát egyoldalúan, az északi fél megnyugtatása érdekében, másik az, hogy Amerika a továbbiakban hajlandó a két Koreát egyként említeni, amennyiben ebbe Dél beleegyezik.

Ez utóbbi felajánlásra Mun elnök jelenleg nem reagált, ami természetes, hiszen még nem tartunk ott, messze nem.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK