Eugenia S. Lee, Author at Független Hírügynökség Page 5 of 8

Koreanapló 17. – Potapszá

Blogolda

-

2018-07-08

Nekiindultunk tegnap csak úgy, az orrunk után, mert váratlanul jó idő lett, picit szárazabb, mint eddig, szépen sütött a nap is, és harminc foknál nem volt melegebb. Útközben böngésztem a neten, hová menjünk, nem akartam most tényleg messzire, mert napsütéses szombaton nagyon sokan vannak az úton.

Északnak fordultunk, ott van az a város, ahol a férjem akupunktúrát tanul, Ánszáng. Találtam egy herbland nevű valamit, a képek, és a videók alapján kellemes helynek ígérkezett. El is mentünk oda, kivételesen lassan haladtunk, ress zöld rizsföldek, és a monszun okán már, már dzsungellé alakult erdők, hegyek mentén. Maga a herbland meglehetősen lepukkant intézmény volt apró hegyek között, egy rántotthús étteremmel, ahol a kínai szakács hátul kint ült kötényben és cigizett, meg egy apró gyógynövény bolttal, millió szúnyoggal, és sehová sem vezető elvadult sétálóutakkal.

Hamar ott is hagytuk a dolgot, és megkerestük a temetőben dolgozó lakástulajt, aki mindig pontos információforrás számunkra. Meghívott egy kávéra, elmondta hová menjünk, mit nézzünk meg, hol vacsorázzunk, és hol vegyünk hottakot a gyereknek. A Potapszá kolostort ajánlotta, ami remek ötlet volt, mert igen ritka Koreában az emeletes, pagoda szerű kolostor, építészeti szempontból is különleges. Mint utóbb kiderült, egy majdnem teljesen újra épített kolostorról van szó, amely egy csoszan korabeli hiteles mása, maga az építész is igen híres ember, élettörténete megérne egy külön írást, egyszerű épületasztalosból lett a kolostorok famegmunkálója, majd elvégezte az egyetemet munka mellett, és most a világon mindenhová hívják, amolyan sztárja a hagyományos, csak Koreában fellelhető építészeti megoldásoknak, mint amilyen az ondol és a fapadló együttese, vagy maga a füstelvezetéses ondol, azaz az őshonos padlófűtés.

Szép kolostor, van benne egy arany, fekvő Buddha is, Sákjamuni, nem Amitabha, pedig itt sok kolostorban őt ábrázolják. A többi ilyen létesítményhez képest nem is volt olyan sok a lépcső, sőt lefelé találtunk egy oldalsó kijáratot, ahová le tudtam menni jóval rövidebb úton, a kocsit pedig felengedték értem. Voltak turisták, de korántsem elviselhetetlen mennyiségben, bent szertartás zajlott, önkéntelenül is mindenki halkabb volt, mint máshol. Gyönyörködtünk, fotóztunk, gyönyörködtünk és fotóztunk.

Nem mentem be, én jobban szeretem ha magam vagyok mikor a hitem gyakorlom, az nem tartozik senkire, viszont még így is nyugtatólag hatott rám a hely hangulata. Ittam a forrásból, szórtam egy kis aprót a tóba, elolvastam a köszönő lampionokra lógatott cédulák szövegét, és arra jutottam, hogy nincs igazán különbség a templomi márványtáblák, és a pink színű lótuszlampionok között, mindkettő az égiek felé közvetíti a halandó háláját, csak a csomagolás más.

Találtam sárga színű papírokat is szív alakúra vágva egy asztalon, mellette egy fekete filcet, és madzagot, az írta rá a kívánságát aki csak akarta, fel lehetett akasztani egy fát ölelő keretre, ott lógott a többi is. Nem készítettem olyat sem, már megtanultam, hogy vigyázzak a kívánságaimmal, mert még teljesülni találnak, el sem olvastam a másét, illetlennek éreztem volna.

Gyönyörködjön a gyönyörű koreai kolostorban, kattintson a Galéria képeire! (A fotók után a szöveg folytatódik!)

Miután megvolt a kolostorlátogatás, elmentünk vacsorázni, ahová szintén a háztulaj irányított bennünket. Ott asztalon sült pácolt marhát ettünk rengeteg salátával, szósszal, és levessel, utána pedig jeges levest hajdinatésztával, ecettel és csípős koreai mustárral, majd szuszogni is alig bírtunk, úgyhogy a hottakot és a piacozást áttettük mára.
Hazajöttünk, akkor már meleg volt, de a légkondi még nem kellett, elég volt a ventilátor. Néhány fotót feltöltöttem, aztán el is aludtam, alaposan, és nagyon kellemesen elfáradtam.

Ma reggel már érezni lehetett a monszun közeledtét, holnaptól egy héten át pocsék időnk lesz, a monszuneső holnap, és holnapután fog esni, miközben a levegő 33 fokos lesz, ami így kimondottan párolóedény kombináció. Hideg tésztát ebédeltünk, elmentünk a H und M-be, vettünk pár nyári pólót, mert nem szárad rendesen semmi, és így mindig bajban vagyunk, illetve én vettem egy krém színű nadrág, blúz, kardigán kombót, némi egészen szolid mennyiségű csipkével, illetve a nadrág alján egy kevés idén divatos mintával. Utána a piacon megkaptam a vágyott orchideát, megmentettem egy túlöntözött másikat, aminek még a fajtáját sem ismerem, de azt rögtön észrevettem, hogy rosszul tartott példány mind a hat, amit egy idős néni árult.

Azt hiszem ő maga is tudta, mert majdhogynem ingyen adta, csak tartsam életben, nos, azon leszek. Tillandsiát nem vásároltam, most nem volt szép, csak kiszáradt példányokat láttam, azt majd legközelebb beszerzem. A férjem megkönnyebbülten nyugtázta, hogy letudta az ígéretét, én gazdagabb lettem egy sárga virágú nem tudom mivel meg egy Vandával, amit máskor aranyért adnak, a gyerek megkapta a hottakot, és kért husit is vacsorára, azaz császárhúst, egyenesen Ausztriából, amit itthon aztán megsütöttünk, salátába csomagoltunk, kimcsivel, és más salátákkal el is fogyasztottuk.

Roppant kellemes hétvége volt, egy percet sem töltöttem a tv előtt, csak futólag hallottam, hogy Pompeo nem tudott találkozni Kim Dzsong Unnal, ami okán van némi aggodalom, pedig a tárgyalópartnere Kim Jang Csal beszélt vele, hogy megegyeztek-e azt nem tudom, annyit mondott Pompeo, hogy hamarosan újra jön, mert enyhíteni kell az ENSZ szankciókon, hogy például Dél segíteni tudjon a leszerelésben, továbbá amerikai szakértők érkeznek az atomlétesítményekbe ellenőrizni, ám az angol nyelvű sajtó károg tovább. Persze, értem én, nekem is nehezen menne elfogadni, ha Orbán bármit jól csinálna, de én nem kerülök összeütközésbe önmagammal, mert nincs olyan, amit Orbán jól csinálna, még tévedésből sem képes rá, következésképp nekem nincs ilyen dilemmám, Mun elnök meg mindent jól csinál, tehát rajtam kívül álló okoknál fogva ugyan, de önazonos tudok maradni, meg sem kell próbáljam kedvelni akit utálok, és fordítva.

Láttam a budapesti prideról képeket, örültem is, meg szánakoztam is a karikás ostoros nemezbe öltözött figurán, mégis a normálisak voltak többen, jó volt nézni a sok szép képet. Itt nincs pride, egyelőre ebben a társadalomban a melegek legtöbbje nem vállalja fel önmagát, tv sztárok, műsorvezetők, zenészek igen, a hétköznapi ember nem, ez még itt várat magára. A béranyaságról folyik társadalmi vita, a menekültekről, az iszlám beengedéséről vagy elutasításáról, de a melegekről még nem.

Ma, piac után megint aludtam egyet, erős lett a párát hozó, forró szél. Az ismeretlen orchideát hagyom kiszáradni, a Vandát megspricceltem, holnap Szaulba kell mennünk monszun esőben, hétfőn reggel, az sem lesz kis tortúra.

Koreanapló 16. – Hazám

Blogolda

Eugenia S. Lee

-

2018-07-04

0

Találtam két videót az imént a Facebookon, az egyik egy macska, amint épp egy ventilátor előtt, hanyatt fekve hűti magát, a másik meg egy mosómedve, aki a pocakjáról falatozik. No, gondoltam, már rá is akadtam önmagunkra, ma nagyjából ennyi volt az aktivitás a családban, ettünk, vásároltak, én nem, mert ropog a térdem és fáj is, főztünk, ettünk, aludtunk, ettünk, és este lett, most nasizunk, azaz eszünk, és gondolom ebben elfáradva majd jót alszunk.
Illetve nem is igaz, mert a hálószobában kitakarítottam a virágok alatt míg ők odavoltak olasz vízért és kávéért, meg kiporszívóztam, és a nagy ablakot lemostam, lévén mocskos, mert a monszun eső rámosta az épületről a vakolat porát, ez a ház nem sokkal a beköltözésünk előtt épült. És a fürdőszobát is kikloroxoztam, kezdett nyálkásodni.
Híreket is néztem, de a tájfunon kívül nem volt semmi érdekes ma, az meg éjjel elmegy keletre, épp csak a félsziget csücskét érinti, de hetes erősségű, úgyhogy a második legnagyobb koreai városban, Puszánban azért teljes riadókészültség van.

Lapozgattam a Fb bejegyzéseket, de mintha ott is monszun lenne, mindenki három sort ha posztol, videókat, vagy semmit. De azért Földes Péter cikkének a címe megragadta a szemem, hogy szeressük a hazánkat, nem azt ami lett belőle, hanem ami volt. Szándékosan nem olvastam még el az írást, mert nem akarom, hogy befolyásoljon, majd ha megírtam a magamét, utána megnézem neki vajon mit jelent.

Kicsivel több, mint egy éve érkeztem Koreába Németországból, ahol éltünk. Igazából fogalmam sem volt mi vár rám, csak azt tudtam, hogy vissza kell jönnöm, hogy baj van. Mindig is szerettem itt élni, és egy pillanatig sem tudtam Németországban megszokni, ami teljesen nyilvánvalóan az én hibám, ám ettől még tény.
Sok minden történt azóta, kiderült, hogy a család többi tagja sem lelkesedik lakóhelyünkért, így eladtuk a házunkat, anyámat és a fiamat átköltöztettük Hollandiába, a lányom ingázik.
Monszun ide vagy oda, én nagyon szeretek itt élni, nem is szeretek, hanem természetes, mint amilyen valamikor Magyarország is volt.

A fehérvári úti kórházban születtem, egy fekete bőrű szülész segítségével, akit anyám kedvelt, de azért kicsit idegenkedett is tőle.
Batusnak hívták, vagy becézték a gazdag szomszéd renitens lányát, aki hozzáment egy arabhoz, beköltöztek a szülői házba és Mehemed rendszeresen elverte Batust annak szüleivel együtt, mert rend a lelke mindennek, és ő így képzelte a rendet. Természetesen nem Mehemed volt, fogalmam sincs, hogy hívták, mire emlékezni tudtam volna, már elment a hazájába, csak a lelkibeteg feleségét, és egy tűzvörös hajú kislányt hagyott maga után emlékbe, aki apja indulatos természetét örökölte, mindig verekedést provokált a játszótéren, pedig amúgy szeretnivaló kicsi volt.

Felmentem a töltésre, mert azt nem volt szabad, vonat közlekedett rajta, és csigákat szedtem. Amelyik nem fért a kezembe, azt a lábamra ragasztottam, úgy sokkal többet tudtam anyámnak hazavinni ajándékba.
Nem tudom, vajon örült-e a nyálkás élőlények garmadának, de mindig kedves volt velem, és ezért én újabb, és újabb ötleteket eszeltem ki, hogy szeressen, még annál is jobban amennyire mondta, hogy szeret.
Azt hiszem féltem, hogy elvesztem, nagyon apró gyermekkoromban sok bizonytalanság vett körül.

Észrevettem, hogy arckrémmel keni magát, hogy szebb legyen, bár gyönyörű volt mindig.
Magas, hollófekete hajú, széles járomcsontokkal, királynői tartással, pedig csak egy alföldi dohánytermelő család hét gyerekéből a hetedik volt, akinek ráadásul megszületnie sem lett volna szabad, mert akkor már az anyja halálos beteg volt, meg is halt, mikor ő öt éves lett, ő főzte a halotti torra a töltött káposztát, akkoriban az emberek nem lihegték túl az elmúlást.

Szóval kitaláltam, hogy akkor majd én készítek krémet, és ő attól szebb lesz mint valaha. Összegyűjtöttem mindent ami volt a házban, és krémet gyártottam. Kár, hogy tettem bele erős izomlazítót is, ami kb úgy csípett, mint a bogyiszlói paprika, de anyám bízott három évem összes tapasztalatában, és magára kente.
Kicsit piros lett tőle, na jó, nagyon piros, és miután megpróbálta lemosni, még pirosabb, de aztán az ügyeleten valahogy rendbe hozták, ő meg nem haragudott, én pedig továbbra is gyártottam a krémeket, igaz, eltűnt a házból az izomlazító.

A művelődési házba hordott, mert az volt a fixa ideája, hogy szép hangom van. Na most, aki nálam hamisabban énekel, az lop, csal, és hazudik, ráadásul nem is a hangommal van komoly probléma, hanem a hallásommal, de erről a kimondottan tapintatos tanárnénik őt nem tudták meggyőzni, azt mondta, hogy amikor megszülettem, nem sírtam, hanem énekeltem, pedig semmilyen szert nem kapott fájdalomra, tehát nekem operaénekesnek kellett lennem.
Mindezt úgy, hogy ma sem nagyon tudom értelmezni a különbséget a do és a re között. Tudom, hogy van, mert a többiek bizonygatják, csak én nem hallom…

Aztán Balatonra mentünk lakni, mert ők vendéglősök voltak. Azt is szerettem. Ott meg balettozni kellett, azt sem utáltam, csak messze én voltam a legmagasabb, és megint tapintatosan próbálták anyámmal közölni a rossz hírt, hogy egy szem lányából balerina sem lesz, de nem, azt sem lehetett, nem akarta hallani.

Viszont megtanultam remekül úszni magamtól, cigizni, és káromkodni, meg különböző érdekes emberek élettörténetét meghallgatni, valahogy mindig is jól tudtam másokat hallgatni.
Gépelni is megtanultam, én gépeltem az étlapot minden délelőtt. Csúszós indigókat kellett a papírok közé szorítani, vigyázni, hogy megfelelő irányba álljanak, és az egészet be az írógépbe, aztán már fejből tudtam a menüt, illetve csak azért kellett bemennem a konyhába, hogy megkérdezzem a szakácsokat, mi az aznapi változás.
Miközben én gépeltem, apám a rétre ment vadvirágért az asztalokra, anyám pedig a pult mögé, és a francia blokkoshoz, tehát oda, ahol potenciálisan lopni lehetett.
Csak pincérből több volt, mint ötven, meg is nehezteltem az egyébként kedves rendőrökre, mert a Balázs nevű pincért, akivel mindig jókat beszélgettem, bilincsben vitték el a szemem láttára, állítólag holt szezonban rabló volt.
Volt cigányzenekar is, de azok pestiek voltak, nem vegyültek a helyi cigányokkal, pedig nekem azok voltak a legjobb barátaim.
Viszont a prímás megérezte, vagy megtudta, hogy anyám zenei ambíciókat táplál az én káromra, így megpróbált megtanítani hegedülni, de hamarabb rájött az igazságra, mint a tanárnők a művelődési házban, és nem erőltette tovább, ellenben láthatóan nagyon sajnált, azt hiszem az ő szemében a muzikalitás hiánya olyasmi volt, mintha nem lenne kezem, vagy lábam.

Kinőttem a balett terem rúdját is, onnan már magamtól jöttem el, öt évesen úgy éreztem, ki kell lépjek anyám árnyékából, úgyhogy beálltam dolgozni, de cserébe nem hagytam, hogy balettra meg zenélésre kényszerítsen.

Rengeteg NDK-s turistánk volt, ők nem alacarte étkeztek, hanem csoport menüt kaptak. A savanyút előre ki kellett hordani, tenni kancsóba vizet, és szalvétát a poharakba. Még ma is csukott szemmel megterítek bármilyen asztalt, bármilyen módon.

Ők korábban jöttek, mint a többi vendég, mikor végeztek, gyorsan szétszedtük az összetolt asztalokat, új abroszok és teríték került rájuk a kertben, a teraszon, és bent is. Sok borravalót kaptam, volt fehér csipkés kötényem, brifkóm, simán felvettem egy asztalnyi rendelést fejben, leadtam a konyhán, fizettettem, bár számolni, és gépelni már tudtam, mert az kellett, de írni még nem, mert még nem voltam elsős, ellenben profi vendéglős, amit a vendégek igen nagyra értékeltek. Azok alatt az évek alatt számtalan barátra tettem szert, úgy jöttek, mentek az emberek zsenge korban lévő életemen át, mintha az egy pályaudvar lenne, és én megtanultam szeretni, elengedni, barátkozni, nemet mondani, adni önzetlenül, szeretettel fogadni, és persze hallgatni, tanulni, összerakni a puzzle kockákat, majd másoknak ezekből visszaadni valamit, amolyan koravén gyerek voltam lélekben, de szép, bájos és mosolygós kislány kívülről.

Láttam én, hogy az NSZK kemping sokkal szebb, mint az NDK, pedig csak egy drótháló választotta el őket egymástól, kérdeztem is anyámat, hogy miért, de nem válaszolt, cserfes voltam, ki tudja kinek mondtam volna el.

Éjjel mulatozás volt, apám néha verekedésbe keveredett, folyt a vér, volt, hogy az övé is, betört a lengőajtó, ami a konyhába vezetett, alkohol szag volt és rossz érzés, nem szerettem. Olyankor bementem a raktárba, összetoltam néhány sörös rekeszt, megágyaztam rajtuk, és ott aludtam reggelig.

Utolsó évben iskola előkészítőbe kellett járnom, mert nem voltam óvodás sosem. Az kötelező volt, de én voltam a helyi vendéglős lánya, az pedig fontos pozíció volt, közvetlen a tanácselnök alatt, arrafelé téesz nem volt ugyanis, tehát nem erőltették rám az előkészítőt, de nekem tetszett, ahogy addig majd minden az életemben, szerettem, hogy írtunk papírra, számolni persze gyorsabban tudtam, mint a tanító néni, de az amolyan munkahelyi ártalom volt.

Aztán visszamentünk Pestre, és én bekerültem a kelenföldi Bartók Béla zeneiskolába, olyan diákok közé, akik már hangszeren játszottak, szolfézst tanultak, és egy egészen másik világból jöttek, ott is szerettek volna maradni.
Egyenes úton kiközösítettek, a zenetanár megszégyenített, én meg erre iskola helyett a belvárosba jártam, leginkább a Luxus áruházba, ott ismertek, mert anyámmal gyakran mentünk oda vásárolni, meg a valuta boltba is. A Gerbeauban ettem valami sütit, és mentem be dolgozni a budai éttermünkbe, mintha mi sem történt volna.
Persze, hogy kiderült, elsős voltam. Anyám akkor vert meg életemben először meg utoljára, de akkor nagyon.
Aztán persze kivett a jeles intézményből, átíratott a Szilágyi Erzsébet általános iskolába, a körszálló fölé, akkor már a közelben laktunk.
Ott megint szerettem lenni. Akkor még nekem iskola után nemigen kellett tanulnom, rájöttem, ha figyelek, otthon már nem kell foglalkoznom vele, úgyhogy mentem suli után szoláriumba, onnan pedig dolgozni.
Este tízkor zártunk, együtt mentünk haza.
Itt is sok borravalót kaptam, lassan már tíz éves lettem, és még mindig barátkoztam az emberekkel, hallgattam őket, és egyre többet tudtam róluk, ezáltal egyre jobban kiismertem őket, és ennek ellenére kedveltem a társaságukat, igaz, a saját korosztályom előtt picit muszáj volt színészkednem, addigra már annyit éltem, mint más egy egész élet alatt.

Vívtam is, egyre jobban, motoroztam, szörföztem, dolgoztam, felső tagozatban inkább már csak rendezvényeken, esküvőkön, mert anyám rám erőltetett egy magántanárt, aki megpróbált rávenni, hogy úgy éljek, mint a többi tíz éves, de ez halva született elképzelés volt a múltam fényében, következésképp megírta helyettem a leckét, anyám kifizette, megbeszélte velem a házassága válságát, adtam néhány tanácsot, így ő is jól járt, én is, anyámnak meg a lelkiismerete nyugodott meg.

Boldog voltam azt hiszem.
Azt hiszem mindaddig boldog voltam, amíg nem fedeztem fel a világot, amíg nem jöttem rá, hogy máshol a szüleim tizedannyi munkával százszor akkora anyagi biztonságban élhetnének, és apámnak nem kéne a Farkas elvtársat etetnie, itatnia állandóan, hogy a következő évben is jó gebines szerződése legyen.

Amíg nem láttam, hogy mi folyik privatizáció gyanánt, hogy milyen az, amikor még az ipari minisztériumos, ronda, ón hamutartót is hazalopják a korábbi elvtársak, az egy pillanat alatt lett urak.
Hirtelen mindenki arisztokratává vált, de legalábbis ötvenhatos ellenállóvá, és én már elég öreg lélek voltam addigra, hogy hányjak ettől az egésztől.

Láttam a tévében Orbán beszédét, és én tudtam, de annyian mondták, hogy micsoda bátorság, hogy inkább hallgattam, csak apámmal vitattam meg, ő egyetértett velem.

Jó ideig éltem az életem még ott, de egyre kevesebb dologban leltem örömöm, egyre többször kellett figyelni a vadkapitalizmus állította csapdákra, a kíméletlenségre, az indulatokra, irigységre, egy csomó dologra, amit én nem éreztem korábban soha.

Vállalkozó lettem, azt csináltam amit anyám, csak nem étteremmel, mással. Sok pénzt kerestem, sokat utaztam, nyelveket tanultam, de nem voltam boldog már a hazámban, görcsbe szorult a gyomrom ha Hegyeshalomnál átléptem a határt, vagy mikor felültem a hazafelé tartó repülőre, háborúzni mentem vissza, nem élni.

Fene tudja, valahogy kilopták alólam gyermekkorom országát, a kedvességet, azt, hogy nem kellett félni éjjel egyedül sehol, valami békességet, ami nyilván torz alapokon nyugodott, de mit tudtam én a legvidámabb barakkról, és a vasfüggönyről, csak egyszerűen szerettem ott élni, azoktól az emberektől tanulni, és soha, de soha nem készültem külföldre, meggyőződésem volt, hogy az életem ott fogom leélni, egyszerűen olyan természetes volt, mint most itt, Koreában.

A kettő között van azonban egy hatalmas különbség.

Huszonéves voltam már, mikor ebbe az országba először jártam, de az első hat évem kitörölhetetlen és meghatározó élményei ott értek, az az anyanyelvem, még most is csak és kizárólag magyarul írok, a koreai férjemmel, és a félvér gyermekeimmel is magyarul beszélek, ha mégoly hézagosan is.

Azt az országot amiben felnőttem, szerettem, amit elhagytam, gyűlöltem.

Ma már nem szeretem és nem is gyűlölöm, ma már csak egyszerűen nem a hazám, ez a mostani, ez semmiképp nem az.Koreanapló

Koreanapló 15. – Ándong

Blogolda

Eugenia S. Lee

-

2018-07-02

0

Tegnapra már egészen elviselhetetlen lett az időjárás, meg én is, a kettő összefügg. Jött a gyerek úgy tíz körül talpig glanzban, hogy akkor megyünk? Egy cseppet döbbenten néztünk rá a hálóruháinkból ( na jó, túlzok, egy alsógatya, meg egy hosszú póló kettőnkön összesen) hogy hát persze, de hová, és közben élénken kerestük párával átitatott agyunkban, hogy vajon mi az amit megígértünk neki, és most nem tartjuk be. Hamar kiderült, hogy semmi, csak vasárnap van, és vasárnap a családok kirándulnak. Ezen újfent elgondolkoztunk, mert mi tényleg sokat kirándulunk, de szinte soha nem vasárnap, ugyanis a másik ötven millió is olyankor teszi, tehát az nem mindig jó ötlet. Ugyanakkor tegnap kevesen vágtak bele, mert tájfunt és erős monszun esőt is mondott az előrejelzés, a koreaiak nem szeretnek különleges útviszonyok között vezetni, mi viszont igen. Tehát kitaláltuk, hogy akkor menjünk Ándongba, ott híres a makréla, a szodzsu, és a tánc maszkok is, nincs is túl messze, csak 15o km, van látnivaló bőven, vacsorára haza is érünk. Elindultunk, nem esett, félúton igen, de aztán megint nem, tájfun meg sehol. Viszont valóban alig volt autó az utakon. Ettünk makrélát, amit én nem különösebben kedvelek, de azért megettem, szépen keresztben meg is akadt a torkomban egy szálka, nem fuldokoltam, vagy hasonló, de kellemetlen volt. Megnéztük hogyan készült az eredeti szodzsu, és miből, sőt kóstoltunk, és vettünk is olyat, ami eredeti módszer szerint párlódik. Utána maszk múzeumba mentünk, azt is megnéztük, érdekes volt, de még mindig nem esett, és sehol a tájfun. A férjem megkérdezte, hogy megkeressük-e? Egyöntetűen válaszoltunk, hogy keressük! Irány délkelet, a tengerpart. Oda jutottunk, ahol tavaly azokat a hatalmas rákokat ettük, de alig hullámzott, és még csak nem is esett. Azért fotóztunk, én még videóztam is, azzal a szent meggyőződéssel, hogy ha elforgatom a telefonom, akkor szélesebb lesz a kép, de nem fordul el. Ebből is látszik, hogy kettőnk közül ki az okosabb. Az eredmény legalább nyaktornának jó lett, ha másnak nem is. Közben a férjem jelezte, hogy „ki kell pucolni a motort”, ami virágnyelven azt jelenti, hogy száguldozni fogunk. A gyerek hátulról bluetoothon keresztül vezényelte a zenét, mert, hogy edukációs céllal BTS-t hallgattunk, meg Rihannát és Beyoncet, én realtime tudósítottam a fb barátokat a kirándulásról, a férjem meg pont kétszázhúsznál lett kíváncsi, hogy milyen hang jön nyitott ablaknál az autóba egy alagút közepén, tehát kipróbálta, mi meg ott dobtuk el a telefonjainkat, de rögtön, ő pedig huncut mosollyal közölte, hogy csak érdekelte milyen hangja lehet. Minek utána előző este már kapott a távirányító használat kapcsán, csak nyeltem egyet, és próbáltam rendezni a szívverésem, aztán szorgalmasan töltöttem fel a fotókat. Nem is volt meglepő, hogy a legnagyobb hegyvonulat kellős közepén is volt tökéletes térerő és 4G data is. Letértünk a sztrádáról, be a hegyekbe, a ködbe. Egy pici faluban vacsoráztunk helyi gyógynövényeket, rizst, levest, és a Koreában szokásos mellék fogások garmadát. Akkor vettem észre, hogy valahogy elveszett a torkomból a szálka, amit döbbenten közöltem a családdal, azok legnagyobb derültségére. Onnan még kétszáz kilométer volt hátra, de besötétedett, tehát nem volt értelme tovább tekeregni a kis hegyi szerpentineken, felhajtottunk az autópályára. Mire Csangdzsu közelébe értünk, már ömlött az eső, a tájfunról pedig már korábban kiderítettem, hogy lelassult a sebessége, csak keddre éri el a félszigetet, amit ma arra módosítottak először, hogy elkanyarodik Okinawa felé, utána arra, hogy na jó, kicsit kanyarodik csak el, mégis jön, tehát komplett hülyét csinál a meteorológiai szolgálatból ez az esőisten nevezetű trükkös tájfun, tiszta szerencse, hogy a riasztást azért kiadták, hogy jön-e, azt meg majd meglátjuk. A monszun viszont jött, mire hazaértünk már, mintha dézsából öntötték volna, és ez egész éjjel így volt, nap közben pedig esett, elállt, esett, elállt, most épp nem esik. Klassz kirándulás volt, jót aludtunk utána, kicsit könnyebbé tette az egész elviselni ezt a nehezen viselhető részét az évnek. Ma reggel már Vas Kati gyönyörű cselló játékát, és a férje csodás fuvolázását hallgattuk a Beyonce helyett, azt hiszem öregszünk, ez utóbbi mégis csak kellemesebb volt. Nincs munka, mert esik, monszun alatt nem épül az út és a támfal sem, viszont mégsem unatkoztunk, én például remekül szórakoztam azon a pánikon, amibe a koreai munkaadók és vállalók estek, mert mától nem dolgozhatnak heti 52 óránál többet, ráadásul a végcél a heti negyven. Az egyik nagy áruházlánc abban látta a megoldást, hogy mától tizenegykor nyit, a másik nagy cég, aki pedig elsősorban irodai alkalmazottakat foglalkoztat úgy gondolta, hogy továbbra is tartja a napi 15 órát, mert azt szokták meg, viszont pénteken, szombaton, és vasárnap majd nem dolgoznak. Mindenki hasonló kreatív megoldásokat keres, az elég elképzelhetetlennek tűnik errefelé, hogy mondjuk hatkor csak úgy hazamenjenek, mikor a gyerekek is éjfél után érnek haza a különórákról. Amit az elnökünk szeretne, az remek irány, csak nem lesz könnyű menet, bár a koreai elég adaptív nép, akár még az is lehet, hogy sikerül, mindenesetre én személy szerint Kim Dzsong Unban jobban megbízom, mint abban, hogy a negyven órás munkahét működni fog belátható időn belül. A hegyek között csodálatos volt, nagyon párás, de nagyon tiszta, hűvös levegőt lélegeztünk. Kikapcsoltunk mindent, lehúztuk az ablakokat, és az én kicsi lányom is csillogó szemmel konstatálta, hogy épp egy felhőben haladunk. Ez, azt hiszem ez maradt meg a legjobban bennem a tegnapi napból, hogy itt minden alkalommal rá tudunk csodálkozni valamire, amiben eddig még nem volt részünk, hogy mekkora hatalma van a természetnek, és milyen jó érzés látni a völgyek piciny, kék háztetős falvait, ahogy belesimulnak a természetbe, meg sem próbálnak szembeszegülni vele. Dohány és ginzeng ültetvények váltották egymást cirokkal és kölessel, csupa hegyi növény, ahogy errefelé a kukorica és a burgonya is az.

Koreanapló 14. – A média és a szakértők

Blogolda

Eugenia S. Lee

-

2018-07-02

0

Az ominózus műhold felvétel, ami okán Észak-Korea ellen újabb bizalmatlansági válság alakult ki, június 28 -án látott napvilágot. Meg nem nevezett amerikai katonai szakértők állítólag ennek a felvételnek az alapján azt állítják, hogy urániumot állít elő Észak. Más katonai szakértők meg azt állítják, nekik sincs nevük, hogy Észak-Korea máris elkezdte a hazudozást a meglévő hordozórakéták számát és lokációját illetően. Megint noname források azt állítják, hogy megdönthetetlen bizonyítékaik vannak arra, hogy Észak-Korea továbbra is atomfegyvert fejleszt.

Ezt aztán lehozta a CNN, az NBC, majd a Washington Post is, átkerült a Reutershez, onnan meg terjed, mint a pestis. Mindezt huszonnyolcadikától máig sikerült a nemzetközi sajtónak elérnie.

Ugyanakkor nem látta senki a „megdönthetetlen bizonyítékokat”, nem tudjuk kik a források, a koreai állami hírügynökség szerint négy, azaz négy ember hipotetikus feltevéseiről beszélünk. A koreai állam tudja, kik azok, de nem mondja el, ugyanakkor jelenleg nem találják az erre vonatkozó feltételezéseket megalapozottnak, márpedig ha valakinek ezt fontos tudni, azok mi vagyunk, azaz a mi országunk illetékes szervei, és minden bizonnyal tudják is, de nem úgy, ahogy azt az amerikai sajtó lehozta.

Szó szerint azt mondta a koreai elemző a Yonhap News televíziós adásában, hogy „a műhold kép alapján levont következtetés valódiságának valószínűsége igen alacsony”.

A további kijelentések pedig még egy ilyen műhold felvétellel sincsenek alátámasztva, azok csak úgy vannak…

Mindazonáltal mai televíziós interjújában John Bolton azt nyilatkozta, hogy kidolgoztak egy tervet, ami alapján Észak-Korea atomfegyvereinek javát mindössze egy év alatt le lehet szerelni. Ezen a héten emiatt Pompeo ismét Pjanjángba utazik, hogy a részleteket megvitassa Kim Dzsong Unnal, sőt Sang Kim, a Fülöp szigeti amerikai nagykövet idejön Dél-Koreába, és részt vesz a Pánmundzsamban folyó tárgyalásokon Északkal.

Észak- és Dél-Korea újabb forró drótot nyit, illetve hoz helyre, ez pedig a haditengerészeti forródrót.

Dél-Korea nem telepít a két ország határára modern rövid hatótávolságú fegyvereket, melyek telepítése régóta előkészület alatt állt.

A napokban írta alá a két Korea a vasútfejlesztési megállapodást, azaz vasútvonal épül Szaulból kiindulva „V” alakban keleten fel egész Szibériáig, nyugaton feleannyi távolságig, a tenger mentén.

Ezzel párhuzamosan autópályát is létesítenek.

A szétszakított koreai családok találkozójára augusztusban kerül sor, erről is született megegyezés, és újabb közös sportcsapatok alakulnak különböző sportágakban, világversenyekre készülve.

Észak-Korea 200 amerikai katona maradványait szolgáltatta ki az Egyesült Államoknak, szintén a napokban.

A hirtelen bizalmatlanságnak, melyet még Bolton sem oszt, vélhetőleg az az oka, hogy a szingapúri találkozó óta látszólag nem történt semmi Észak-Koreában, nem robbantottak fel látványosan semmit, ellenben elment Kim pénzt kérni Kínába, mert nem tud nekiállni leszerelni semmit, amíg annak nincs meg az anyagi fedezete, nem véletlen repült szégyenszemre kölcsön repülővel Szingapúrba, és nem véletlen az sem, hogy az ottani költségeket Szingapúr nagyvonalúan kifizette helyette.

Már a luxus fenntartására sincs pénz, pedig arra azért a híresen büszke Észak-Korea mindig is nagyon adott, most kérni jár Kínába.

Tessék csak szépen visszanézni a felvételeket Si Dzsin Ping és Kim Dzsong Un legutóbbi, és az azt megelőző találkozásukról. Ordít a különbség.

Az egy éves tervet azért dolgozták ki Boltonék, hogy Észak mielőbb szabadulhasson az ENSZ szankciók alól, és elkezdődhessenek a déli beruházások, ahogy Kína, Amerika, de még Japán is szeretne befektetni oda.

Japán folyamatosan feljelenti Kínát az ENSZ-nél, mert teherautóforgalom bonyolódik a Kínai-Északi határon. Jól látni, hogy mezőgazdasági segítség érkezik, nem más, mégis, ez a szankciók megszegése papíron, és Japán kötelességének érzi eljátszani a feljelentős házmester szerepét, pedig elsősorban ő könnyebbülhet majd meg, ha valóban eltűnnek az atomfegyverek Észak-Koreából.

Jelenleg tehát az a patthelyzet áll fenn, hogy a leszerelésben segítene Dél is, Kína is, még Amerika is, de nem teheti, mert az ENSZ szankciókat ezzel megszegné. Kína azért ad, amit tud, de őt meg Japán vegzálja ezért.

Ennek az áldatlan állapotnak a megoldása okán érkezik Pompeo, Sang Kim, és csodák csodája még John Bolton, a nagy szkeptikus is ezen igyekszik változtatni.

Úgy tűnik másrészt, hogy ezek a feltevések, híresztelések nem is igazán a békefolyamat ellen készültek, sokkal inkább Trump elnök hiteltelenítésére. Kétségtelen, hogy Donald Trump egy érdekes figura az amerikai elnökök sorában, de talán nem érdemes egy érzékeny, alakulóban lévő, nagyon fontos békét feláldozni azért, hogy ő megbukjon. Bukjon meg egy kicsit később, valami másért, de itt legyen végre béke.

A szó komoly fegyver, azok akik abból élnek, talán bánhatnának vele óvatosabban is.

Koreanapló 13. – Kínai sorosügynökök

Blogolda

Eugenia S. Lee

-

2018-06-29

0

Úgy tűnik, vannak problémák, ami elől mi sem menekülhetünk, pedig földrajzilag igazán elszigetelt az ország, amiben élünk. A napokban mégis fogtak közel hatszáz jemeni állampolgárságú illegális bevándorlót, meg már van 47oo pakisztáni, és maláj.

Korea bevándorlási szabályai igen egyszerűek, lévén eddig nem sok külföldi képzelte el itt az életét, akik mégis, azok vagy valamilyen ágon koreaiak, vagy mint én, koreai állampolgár a házastársuk.

Ezeket a jemeni fiatal férfiakat egy kínai hajó csempészte Csedzsu szigetére, ott aztán feltűntek, mert egyrészt nem néznek ki turistának, másrészt ötszázvalahányan vannak, azt már észreveszi az ember, harmadrészt a dög melegben is pulóver és kapucni van rajtuk, negyedrészt pedig naponta „x” alkalommal Mekka felé fordulva imádkoznak Csedzsu turistákkal teletömött közparkjaiban, a fennmaradó időben meg csak úgy vannak, és Koreában ez felettébb szokatlan tevékenység.

Begyűjtötték hát őket, meg a kínaiakat, a malájokat, és úgy általában mindenkit, aki nem rendelkezik vízummal, vagy menekült státusszal, illetve nincs az ügye intézés alatt.

A társadalmi reakció szinte azonnali volt, különösen Csedzsu lakosai körében, akik mostanában rendszeres célpontjai az embercsempészetnek, azt követelik, hogy a nem valódi menekülteket utasítsa ki Korea, és vélhetőleg úgy is lesz, Jemen, Malájzia, Kína nem háborús terület, onnan nem fogadják el a menekült kérelmeket a koreai közigazgatásban. Pakisztán nem tudom minek van minősítve, de ők maradhatnak.
A szírek is maradnak természetesen, bár mindenki, aki háborús menekült, ideiglenesen maradhat itt, amíg a hazájában veszélyben az élete.

Túl ezen, vannak gazdasági bevándorlók, azaz vendégmunkások, ők körülbelül egy milliónyian, javarészt Délkelet-Ázsiából, de ők rendelkeznek a szükséges tartózkodási engedéllyel. Ugyan, ez egy eleve túlnépesedett félsziget, de a munkás kézből hiány van, így őket beengedik, viszont Korea nem rendelkezik olyan eszköztárral, amivel megélhetést tudna biztosítani munkavégzés szándéka nélkül itt élni kívánó bevándorlóknak, ez a luxus a koreaiaknak sem adott, így sajnálatos módon a jemenieknek haza kell menniük.

Aztán ma még volt egy kis jelzés Észak-Korea felől, hogy oké, hogy leszereljük az atomfegyvereket, de valaki adjon rá pénzt, mert nekünk nincs.
Trump pedig érdekes ötlettel állt elő, miszerint ugyan leállíttatta a közös hadgyakorlatokat Déllel, de azért az árát fizessük ki, továbbá megfeledkezett arról az ígéretéről, hogy kihagy bennünket a kereskedelmi háborúból amennyiben összejön Szingapúr, most megint azt mondja, hogy tárgyalni kell az egyenlőtlen külkereskedelmi mérlegről, ettől Korea vezetése nem kimondottan boldog.

Mindennek ellenére a hírekben az első helyet a monszun, és a közeledő tájfun foglalja el. Holnaptól, egész hétfőig országos monszun esőt mondanak, ráadásul viharokkal, és olyan módon, hogy nagyon rövid idő alatt esik le hatalmas mennyiségű csapadék majd, a rendes eső mellett, kiszámíthatatlan helyeken. Ez baj, mert ebből szoktak a halálos villámáradások, földcsuszamlások lenni, a minap is elvitte az autópályát egy ilyen Kadzse-do szigeten, ami nem olyan igazi sziget, mert annyira közel van, hogy ezer és egy híd köti össze a félszigettel, gyakorlatilag a félsziget része. A közelben van Puszán és Ulszán is, ahol az utóbbi időkben földrengés volt több alkalommal is, komoly károkat okozva, mert feléledt egy törésvonal, amiről eddig nem is tudtunk.

Tekintettel a tapasztalataimra, és az időjárás jelentésre, ma alaposan bevásároltam, túlélő üzemmódba helyezve pár napra a háztartásunkat, ne kelljen kimenni, ha esetleg itt is nagyon rossz idő lenne.

Ma már nem bírtam, délelőtt 3o fok felett volt a lakásban, úgyhogy bezártam az ablakokat, és bekapcsoltam a légkondit, a ventilátorokkal pedig elvezettem a hűvös levegőt az egész lakásba.

A hűtőnk dugig, a férjem megjött, jó csípős, forró levest főztem paprika pasztából, disznóhúsból, ami hűsít a hagyományos koreai orvoslás szerint, nagy halom friss zölddel, és egy jó maréknyi friss szójacsírával, vacsorázott is rendesen.

Nyilván, a bevállalt támfal építés a katolikus temetőben nem gyerekjáték negyven fokos gőzfürdőben, de azt sem tudom, hogy egy teológus végzettségű ember honnan tud támfalat építeni, villanyt szerelni, falazni, és hasonlókat.
Mindig csak nézek, hogy egyszer megmutatnak neki valamit, utána mintha egész életében azt csinálta volna, hibátlanul megoldja.
Én még mindig háromszor raktam fel egy adott csík tapétát, mikor ő már a selyemtől a szigetelő műanyagon át a textilig mindent tudott.
mondjuk éhen halni nem fogunk, és ez már jó, bár én boldogabb lennék, ha én is keresnék pénzt, remélem annak is eljön majd az ideje.

A közelgő időjárásváltozás okán nem tudom mikor jutok hozzá a vágyott epifitáimhoz, meglátjuk.

Közben megérkezett a koreai focicsapat, hősként fogadták őket a reptéren, kiesés ide vagy oda, többen felajánlották, hogy a kapus helyett elmennek inkább még egyszer katonának, csak őt ne vigyék el.
A kapus iránt, és két védő iránt is élénk érdeklődés mutatkozik európai elsőosztályú angol, német csapatai részéről, a csatárok, akik azért nem szerepeltek annyira fényesen, már olyan klubokban fociznak amúgy is.
Mexikó olyan hálás Koreának a továbbjutásért, hogy a légitársaságuk féláron hozza a turistákat ide, és minden Koreai árura hatalmas kedvezményeket adnak.
Milyen furcsa lenne, ha a németek meg védővámokat vezetnének be ellenünk, bár azt gondolom, ők jól tudják, hogy a kiesésük elsősorban saját maguknak köszönhető, és csak másodsorban a koreaiak valóban lenyűgözően lelkes játékának, minden technikai hiányossággal együtt. meg talán azt is, hogy ez csak egy sport, egy játék, se több, se kevesebb.

Két körben lehordtam a szemetet is, láttam, hogy a szokással szemben ma mindenki ezt teszi, nyilván senki nem akar szakadó esőben szemetelni.

Ellenőriztem az orchideáim gyökérzetét, jól vannak, a kókusz orchideán találtam egy virágkezdeményre utaló gombócot, kíváncsian várom, vajon tényleg virág lesz-e belőle. Kilenc óra van, már csak a ventilátorok mennek, a levegő kellemesen hűvös, a mosott ruha is szinte azonnal beszáradt, bár én nem szeretem ha nem vagyok kapcsolatban a természettel, így a rolómat csak félig húztam le, és végig figyeltem a naplementét, azt, ahogy vörösödik az ég alja, ami itt is szelet jelez másnapra.

Kabócák még nincsenek, majd augusztusban fogják mini flexre hajazó hangjukat kiengedni, amitől aztán egy hónapig minden egyéb zaj megszűnik létezni, bizonyítva a tényt, hogy a szerelem mindent legyőz.

Szerintem

Blogolda

Eugenia S. Lee

-

2018-06-27

0

Alakul ez, lesz klassz gyülekezési törvényetek is, így uborkaszezonban a Stop Soros után, kell az, mint egy falat kenyér.

Úgy olvasom, hogy két ember politikai célból történő összejövetele már gyülekezésnek számít, szóval csak próbáljátok meg majd egy kávézóban Orbánt szidni a barátnőtökkel, majd felnyom a szomszéd asztalnál ülő fizetett felnyomó, és elvisz a rendőr.

Mellesleg nem hiszem, hogy ez a langyos, szoft diktatúra valami véresen komolyba fordulna, amíg nincs ellenállás minek, ha meg túl nagy lenne az ellenállás, persze csak szombaton, és ha nem esik, meg ha már kinyaralta magát az istenadta, szóval akkor meg loptak már eleget, a közigazgatásban ott ülnek az aknáik, aki utánuk jön, az eleve bukásra van ítélve, négy év se kéne, hogy ismét helyreálljon a langyos szarban üldögélés népszokása.

Következésképp azt hiszem nemigen van más megoldás, mint felébredni, felébredni ebből az állapotból azonban nem könnyű, ahhoz komoly impact kell, azaz a hatalom olyan erős bedurvulása, amire már az is felkapja a fejét, aki egyébként a muskátlis ablaka mögül nézi most a rovásírásos falutáblát, és vasárnaponként mise után gyónni jár, csigázás közben kipletykálja a falu apraja nagyját a többi öregasszonnyal együtt.

Mindig is volt egy ilyen réteg abban az országban, csak korábban Kádárt hallgattak most meg Orbánt a Kossuthon, az ő szempontjukból ez a megszokott, a kezelhető helyzet.

Az ilyen néniknek és bácsiknak valójában nincsenek pártpreferenciáik, van a vezető, aki az apa, az állam, és annak lokális jobb keze, a tanácselnök, akit egy ideje polgármesternek hívnak, a pap, és az iskolaigazgató, meg a téeszelnök, ezek mind ugyanazok akik régen is voltak, vagy azok rokonai.

Ugyan már! Látszik vidékről, hogy pattog néhány borostás fiatal valami interneten, meg olyan tévékben, amit nem is lehet fogni, de ha lehetne se érdekelne senkit?

Anyám is megmondta, hogy a politika mocskos dolog, mert ezek csak veszekednek, és még a szájuk is csúnya.

Mondtam, hogy máshol ezt demokráciának becézik, érti ő, csak nem szereti, nem ebben nőtt fel, nem igen látja át, miért fontos a vélemények ütköztetése egy ország közügyeiben.

Ma olvastam épp, hogy a DK nem demokratikus párt, mert a saját működése nem felel meg a demokratikusan működő pártokénak, bár azt nem tudom, hogy vajon van-e olyan Magyarországon. Egy szellemes hozzászóló azt írta, hogy addig nem is lesz demokratikus párt, amíg Gyurcsány Ferenc nem pártelnökként, hanem tulajdonosként viselkedik.

Persze, én honnan tudnám, hogy milyen párt a DK, és demokratikusan működik-e vagy sem, tulajdonképpen tökéletesen mindegy is, csak ha igaz, akkor ez is egy tünete a társadalom súlyos mentális állapotának.

Mi több, azt is olvastam, hogy a legrasszistább szavazó a Jobbikos után az MSZP-s, ami azért megint csak felvet néhány kérdést.

Itt Koreában, amikor katonai diktatúra lett, még kijárási tilalom is volt, nem csupán a gyülekezési szabadság korlátozása. A nép akkor már nem éhezett, a diktatúrából viszont nem kért, a jólét egy bizonyos fokát elérve megerősödött a polgári öntudat. Jöttek a diák tüntetések, ezernél is több fiatal halála, a tömegbe lövetés, agyonverése az ellenzékieknek, megfélemlítés amúgy ázsiai módon, ami azért egy nagyságrenddel másabb, mint amit bármelyik európai el tudna képzelni.

Az agresszió azonban minél erősebb, annál nagyobb ellenállást vált ki, azaz Magyarországon nem lesz erős, csak a lehetőségét teremtik meg rá, élni nemigen fognak vele, ostobaság is lenne a szempontjukból.

Így viszont logikusan Orbán unokája is trónra kerül majd, nemigen lesz annak érdemi ellenzője.

Hacsak nem hibáznak, ami viszont bőven benne van a pakliban, mert Orbán emberei ugyan ravasz gazemberek, de maga a főnök egy küldetéstudatos ember minden jel szerint, és az ilyen nehezen tűri a kontrollt, sőt, semennyire, önálló ötletei vannak, és félelmetes módon azokat komolyan is gondolja. Itt lehetséges rés a pajzson talán, ezért érdemes életben tartani a különböző ellenzéki csoportokat, hogy ha elkövetnek egy ilyen hibát, a demokráciát akarók maguk felé tudják fordítani a passzív többséget.

Azzal a tévképzettel viszont villámgyorsan le kéne számolni, hogy majd a jelenlegi törvények keretein belül, azokat betartva lehet őket a hatalomból eltávolítani. Ahogy ezt a választások igen szemléletesen bebizonyították, nem lehet. Olyan ez, mintha velem egy amatőr, mindenáron vívásban szeretné lerendezni a problémáját. Nem fog menni, mert én vívtam tizensok évig, igen magas színvonalon, következésképp úgy járna az illető, ahogy a férjem iskolatársa, a nagy professzor, aki beleesett a karácsonyi dekorációba szerény személyem közvetítésével, pedig már akkor is fájdogált a térdem, és csak egy evőpálcika volt nálam, de két fontos dolog az én oldalamon, a rutin, és a tudás.

Tehát ha valaki azt gondolja, hogy az OV-féle törvényi környezetben OV legyőzhető, az épp akkorát téved, mint fent említett osztálytárs.

Orbán emberei tolvajok, a rendszere már közelít a totális diktatúra felé, csak azt kell kivárni amíg valami komolyabbat hibáznak, és akkor egy erőteljes polgári engedetlenségi mozgalommal el lehet őket távolítani, de semmiképp sem szájtépéssel, kizárólag tettekkel. Remélem nem erőszakkal, de valamilyen szinten mindenképp törvényszegéssel.

Utána ott a következő feladat, hogy kik vezessék az országot és merre, vajon mennyi időbe kerül a vidéket felzárkóztatni, vagy ők megint szinte semmit sem fognak észrevenni az egészből, esetleg azt, hogy a rovásírásos táblát leváltja majd a kék EU tábla, és euróban kell fizetni, következésképp minden drágább lesz, a tévében meg műborostás fiatalok fognak érthetetlen dolgokat beszélni, a parlamentbe meg megint ronda szájú politikusok fognak feleslegesen szót csépelni. Mert onnan nézve a demokrácia bizony így fest.

Mi lesz a cigányokkal? Mi lesz azokkal akik származásuk szerint ugyan nem cigányok, de mégis akként kezeli őket a vidék népe, ugyanis ott nem etnikai alapon dől ez el, hanem életmód, és anyagi helyzet alapján.

A barátnőmék házat vettek. Láttam a képeket, javasoltam, hogy legyen egy egyszerű, de kellemes díszléc a plafon, és a fal találkozásánál, mert kicsit egyenetlen ott a felület, az segített volna ezt elfedni optikailag, és a belmagasság is elbírta volna. Azt a választ kaptam, hogy azt aztán nem, olyat a cigányok tesznek a házaikba, és kétségtelen, legutóbbi szociológiai túrámon én is láttam putrit, vörös kerítéssel, a kapu melletti kerítés tetején két oroszlánnal, mer fussa. Szóval semmiképp nem származás szerint van valaki cigánynak minősítve emberek, ahogy zsidónak sem, hanem sztereotípiák és tapasztalatok keveréke alapján.

Velük mi lesz, ki vállalja, és milyen módszerrel, hogy soha többet ne lehessen a szavazatukat krumpliért megvásárolni?

Ki fog elmenni nagyon kis faluba tanítani túlkoros, sérült, súlyosan hátrányos helyzetben lévő fiatalokat írni, és olvasni?

Ezer és egy kérdésem lenne, köztük az, hogy a most büszke nagymagyaroknak ki, és mivel fogja pótolni az önérzetét, bármennyire torz is az a mai formában, aki abban él, annak a szempontjából ez nem látszik.

Itt Koreában élve, tanultam egy nagyon fontos szemléletmódot, úgy mondják, hogy „náme ipcsáng”, és azt jelenti, hogy a másik nézőpontja. A koreaiak ezt véresen komolyan veszik, és minden döntésük, megnyilvánulásuk előtt mérlegelik, hogy a másik ember, vagy embercsoport szempontjából mit jelent az, amit én vagy mi szeretnénk, vajon ők hogy élnék meg?

A világnak ezen a részén nemigen hisznek abszolút igazságokban, tudják jól, hogy mindenki a saját világában él, és csak nagy odafigyeléssel, türelemmel, gondossággal lehet ezeket a külön világokat bizonyos mértékig közös nevezőre hozni.

A megfellebbezhetetlen kijelentésekkel élő, Budapest határain belül gondolkodó megmondóemberek, és ellenzéki figurák soha az életben nem lesznek képesek megszólítani a lakosság nagyobb részét.

Saját mikroklímában élve, okos telefonnal, a legmodernebb számítástechnikai ismeretekkel, több nyelvet beszélve, világlátottan, igen nagy alázat kell ahhoz, hogy a szükséges türelem is meglegyen, és Magyarország egyszer valamikor egy egészséges, sokszínű, és soknemzetiségű társadalom legyen majd.

Szerintem.

Koreanapló 12. – A velőscsont

Blogolda

Eugenia S. Lee

-

2018-06-26

1

Este fél tízenegy van, a lakásban közel harminc fok, minden ablak nyitva, kint ömlik az eső, még kétszáz millimétert mondanak éjjelre. A szőnyegeket fel kell ilyenkor szedni, mert nedves a parketta is a párától, a fürdőben gyakorlatilag folyamatosan megy a páraelszívó. A férjem ma kint volt az első, magánúton szerzett munkáján, valami különleges tapéta volt, csak este hét után ért haza, de látta, hogy pocsékul vagyok, nosza megmelegítette a csontlevest amit tegnap főzött gyógynövényekkel, monszun alatt mindent bevet az ember, hogy túlélje. Kitálalta, cserébe én megmutattam neki, hogy kell velőscsontot enni, illetve kiszívni a besózott velőt. Nap közben tettem bele fejes káposztát, paprikát, és paradicsomot egyet, meg két shitake gombát, szóval olyan lett mint a házasságunk, vegyes de igen ízletes, és egyáltalán nem unalmas.
A monszun esők régen nem hoztak vihart, de már évek óta hoznak. Ma is volt, hatalmas villámokkal és mennydörgéssel jött, de nemigen lehetett elkülöníteni a vihart és a monszunt, úgy tűnt, hogy egyszer csak a semmiből dörög és villámlik, az eső addig is ömlött. A hegy, ami tövében lakunk, az Uam hegy, magas, és hosszú, várrom is van rajta, kiránduló útvonal és buddhista kolostor, meg szép tó a másik oldalán. Elméletileg hűsítenie kéne a közeli, nagy kiterjedésű erdőnek a levegőt, gyakorlatilag viszont megfulladunk a párától és a hőségtől egyszerre.
Nemrég bekapcsoltam a számítógépem, szinte azonnal maximumra kellett állítanom a hűtést, úgy pörgött a ventilátor.
A leves jót tett azért, bár azt hiszem különösebb erőfeszítés nélkül végig tudnám aludni az elkövetkezendő egy hónapot, és még jobban is járnék. Ugyanakkor a virágaim tobzódnak, olyan, mint gyermekkoromban a budapesti állatkertben a pálmaház, ahová épeszű emberek nyáron nem mentek, télen viszont klassz kis megfázást lehetett kijövet összeszedni. Azért persze szép, ahogy mindig szép, amikor az ember alkotta dolgok felett átveszi az uralmat a természet, és az külön élmény, hogy a koreaiak nem akarnak megváltoztatni semmit, alkalmazkodni próbálnak.
Ilyenkor ötven milliónyian szenvedünk, és az közelebb hoz bennünket egymáshoz, figyelünk a másikra. Nehéz, és veszélyes közlekedni, ma több halálos baleset is történt az országban, nagy tűz keletkezett Szedzsong ultramodern városában, egy új felhőkarcoló építkezésén, hárman ott is meghaltak ma, ilyenkor tízszer annyira kéne figyelni, mint egyébként, de lomha teknőssé válik az ember agya is, és nem csupán a külföldié. Villám áradások ma még nem voltak, de az ilyenkor szokásos árvizek máris megindultak, az ártereket lezárták.
A napokban volt Trump születésnapja, ahol divatbemutató is volt, annak a végén egy kimonó szerű ruhába öltözött nő, aminek a koreai viselethez semmi köze, és a karjára volt varrva két fekete, vastag szalag, olyasmit pedig a sámánok, és a kísértő szellemek viselnek errefelé. A zavarba ejtő performance alatt Észak-Korea nemzeti himnusza szólt, majd sok fiatal, és szexi lány vonult be testre simuló ruhában, mindegyikre az volt írva, hogy „make Amerika great again”. Mit mondjak, egész rácsodálkoztam a dologra, legalább annyira, mint áfonyaszedés idején a háztulaj méhész sapkájára, de éljen a béke, a Déliek már amúgy is építenék az autópályát és a vasutat Északra, épp ma láttam a nyomvonal terveket. Olyan aranyosak, mert nekik mindig is az volt a frusztrációjuk, hogy az országuk nem közelíthető meg szárazföldön, ezért mostanában a legkomolyabb politikai elemző műsorokban is szégyellősen, de roppant kíváncsian kérdezik a szakértőket, hogy akkor az tényleg igaz, hogy majd autóval, vagy vonattal elmehetünk akár Európába is. Persze az elemzők erre azt válaszolják, hogy a selyemút létezik, elméletileg igen, el fogunk tudni jutni repülő nélkül is az Eurázsiai kontinensen bárhová. Erre aztán a reakció minden esetben egy nagyon boldog mosoly, majd a műsor komolyságához mérten némi krákogás, és mimika igazítás. A két Korea is folyamatosan tárgyal, monszun ide vagy oda, Pánmundzsamban igen nagy a forgalom. Augusztusban lesz a szétszakított családok találkozója, ami már csupán szimbolikus, alig ötszáz ember él még közülük, azok is nyolcvan felett vannak, a szervezésbe a vöröskereszt is segít. Kétszáz amerikai katona maradványait szolgáltatta vissza Észak-Korea a napokban az amerikai hadseregnek, Hawaira vitték őket azonosítani. Szóval megy a dolog, nem is lassan, bár nagy robbantás, látványos leszerelési attrakció még nem történt Szingapúr óta, de a szándék már csak nagyon kevesekben ébreszt kétségeket. Úgy tűnik, Észak valóban felcseréli jólétre az atom fegyvereket. Most megint nagyon esik, mintha erős zápor lenne, csak folyamatos, az intenzitása változik egy keveset olykor. Még nagy a forgalom, az autók felverik a vizet, de egyébként csak az eső hangja szól, késő éjszaka ez igen meditatív élmény, olyankor szeretem, ám a késő éj az itt úgy hajnali kettőkor kezdődik, a koreaiak igen keveset alszanak, élni viszont nagyon szeretnek.

Koreanapló 11. – Piacozás monszun idején

Blogolda

Eugenia S. Lee

-

2018-06-22

0

Koreanapló 11. – Piacozás monszun idején

Piacon jártunk ma. Ritka alkalom, általában a szemben lévő kisboltban vásároljuk meg a napi élelmiszert, de ma volt időnk, és kedvünk is egy délutáni sétára a város nagyobbik piacán. Több parkolója is van, nem probléma megállni, nagyon sok féle hagyományos gyógynövényt is árulnak, és egészen érdekes dolgokat, mint például halbőrt, ami elkészítve nem csupán roppant finom, de a benne lévő kollagéntől állítólag szebb lesz az ember bőre is.

Monszun idején hagyományosan sok gyógynövényt fogyasztanak a koreaiak, hiszen az időjárás ilyenkor a legedzettebb szervezetet is megviseli. Az egyik legnépszerűbb étel a csirkeleves, édes rizzsel, jojobával, ginzenggel és még néhány más gyógynövénnyel töltve a csirke benne, amelyeknek sajnos nem tudom a magyar nevét, már ha egyáltalán rendelkeznek ilyennel. A csirke főzőlevébe fadarabokat teszünk, tüskés fából valók, úgy hívják, hogy amnámu, azt sem tudom magyarul, de Hollandiában anyám is azzal főz, ugyanis minden húsnak elveszi a kellemetlen szagát, nálunk, Maastrichtban a ragulevesben is van amnámu.

Kávéért is kellett volna menni valamelyik szupermarketbe, de arra már nem maradt erőnk, 34 fok van és olyan pára, hogy álló helyzetben folyik az emberről a víz. Viszont egy sima lepkeorchidea azért nem hagyta magát, és csak velem akart jönni. Megalkudtam a bácsival, így 14 ezer won helyett elhoztam tizenkettőért, ha engedett volna még kétezret, akkor veszek kettőt, de abba már nem ment bele.

A gyerek itthon maradt, mondta, hogy ő ilyen melegben legfeljebb, ha muszáj, akkor megy ki, viszont hozzunk neki hottakot. A hottak egy végtelenül egyszerű piaci édesség, kelt tésztából készül, vaslapon sütik, kerek, és belül barnacukor van. Nagyon finom, filléres dolog, csak az a probléma vele, hogy téli, mint a tölcsérre hajtogatott újságpapírban árult sült gesztenye, vagy az ugyanígy kapható selyemhernyó lárva, amivel engem ki lehet kergetni a világból. Kicsit beteg is, mert magára engedte a légkondit, fáj a torka, így aztán dupla erőfeszítéssel kerestünk egy őrült hottak árust, aki a monszun kellős közepén süti nyílt lángnál a tésztát.

Nagyon elegánsan indultunk, meg lassan, hogy a lábam ne terheljük, ágynyugalom, és miegymás, egymásba karolva sétáltunk, vállunkon egy-egy nagy zsákszatyor, kímélendő a környezetet, de mikorra megtaláltuk a hottakost, azt az egyet az egész marha nagy, és roppant szövevényes ázsiai piacon, addigra kissé gyűrötté vált az eleganciánk, de azért én lelkesen kapaszkodtam az uramba, ő meg annál is lelkesebben húzott maga után, egész érdekesen nézhettünk ki, pláne, hogy mikor lemaradtam például kölest venni, akkor magyarul kiabáltunk egymásnak, nehogy elvesszen a másik, és ezt a csupa flitter, műgyöngy, nagyon piros rúzsos eladó nénik meglehetősen nehezen tudták feldolgozni.

Viszont vettünk lilahagymát meg zöldborsót, ringlót, kölest, gyógynövényeket, és egy nagy halom szárított azáleát teának, eddig az enyémet főztem meg, de nem virágzik olyan gyorsan, amennyi folyadékra mostanság szükségünk van.

Míg a hottak készült, mert hogy az mindig frissen készül, a férjem elment nézelődni, én meg beszédbe elegyedtem a nénivel, aki készíti, láttam, hogy le van barnulva, két kötény is van rajta, inas keze egy életen át végzett kemény munkáról árulkodott, érdeklődő volt, kedves, de kicsit sem tolakodó. Azért persze megkérdezte, hogy hol lakunk, mondtam, hogy Csangdzsuban, de nemrég költöztünk ide, ez az első nagyobb piacos túránk, megértően nyugtázta, de hogy akkor honnan tudok ennyire koreaiul? – kérdezte. Mondtam, hogy régóta vagyunk házasok, erre összehúzta a szemöldökét, és az ült ki az arcára, hogy az nem lehet. Aztán becsomagoltattam a sütit, említettem, hogy a gyereknek lesz, aki otthon van, kicsit beteg. Megdöbbenve érdeklődött, hogy otthon mertük hagyni a beteg gyereket egyedül? Akkor már elnevettem magam, és a tudomására hoztam, hogy az inkriminált gyermek 23 éves, vélhetőleg kibírja nélkülünk pár órán át, de erre nem volt felkészülve, és belekeveredett a sütőszerkezetbe, az egyik üres maradt, a másikba meg kettőt tett, és nem értette, aztán megsajnáltam, és mondtam, hogy tudom, hogy ez neki furcsa, de ötvenéves vagyok, pont, mint a férjem.

Erre kiválogatta a mondandómból a számára kezelhető információt, és bólogatott, hogy igen, a férjem ötven körül lehet, szerencsére szegény ember addigra még nem ért vissza. Közben jött a néni barátnője, és érdeklődött, hogy kell lefagyasztani a zöldborsót. Itt van ugyan, de nem régóta, így az idősebbek nemigen ismerik, ő viszont kapott ajándékba. A hottakos nem tudta, ezért mondtam, hogy frissen fagyassza le, nehogy megpárolja előtte koreai szokás szerint, a zöldborsót nem kell. Nagyon köszönte, közben megérkezett gyermekem apja, átvettük a friss, és forró süteményeket, majd elindultunk az autó felé. Megbeszéltük, hogy befőttes üveget és műanyag edényt a mjalcsi fejeknek – mert hogy lefejezte és kibelezte a szárított apróhalat ma -, majd holnap veszünk, mára elég volt a jóból.

Itthon egy langyos zuhany után elszopogattam a kollagén zselémet, hogy továbbra is nézzenek az idősebbek a férjem lányának, majd átadtuk a hottakot a jogos tulajdonosnak, aki ettől mindjárt kevésbé volt beteg és lelkesen megette mind. Már ezért megérte a piactúra, de egyébként is klassz volt, kedves, emberi, és egy maradék kis Ázsia, amire már ebben az országban is egyre nehezebb rálelni.

Az én népem, az én bűnöm, az én hazám

Eugenia S. Lee

-

2018-06-21

1

Mindig azt mondom, hogy nem érdekel, nem tartozom oda, le van ejtve, de azért ez nem teljesen igaz.

Tegnap, mikor megszavazták azt az ocsmány törvényt, tényleg nem érdekelt különösebben, meggyőződésem, hogy most már el kell menni a falig, különben érdemi változás megint nem lesz, ahogy a rendszerváltás idején sem volt.

Viszont amikor a fehér bőrű és keresztény gyökerű emberekről , illetve munkavállalókról olvastam, akkor összeszorult a torkom, ahogy akkor is, amikor láttam azt a képet, amin egy fehér család van feliratozva, hogy „azonos rasszú fiatalok ismerkednek”, meg a kisfiúra, hogy „nincs átoperáltatva”, a többire már nem is emlékszem.

Személyes érintettség ez, persze. Az én családom nem fehér, a gyermekeim félvérek, a férjem ázsiai, apám fehér, anyám is részben, részben mongol, én is mongol folttal születtem, de fehérnek nézek ki, az is vagyok javarészt, bár ezt mostanában kimondottan szégyellem.

Elsős gimnazista volt a fiam, és én bementem minden tetves szülői értekezletre, pedig gyűlöltem azokat, de bementem a gyerek miatt. Nagyon kedvesnek tűntek a tanárok a Budenz József gimnáziumban, franciát tanult a fiam második nyelvnek, mert a német betelt, és az a nő, a franciatanár lett az osztályfőnöke is.

A magyar tanár szélsőjobbos volt, nem hiszem, hogy akkor a Jobbik már létezett, de az igény erős volt rá. Persze, okosak a gyerekeim, ahogy általában a különböző rasszok keveredéséből születettek, szépek is, nem volt velük semmi baj, de valahogy mégis szúrta a szemét a létezésük néhány tanárnak. Nem voltak nyíltan rasszisták, ugyan! Csak olyasmi hangzott el órán, tollbamondáskor, hogy „kisfiam neked nem okoz gondot magyarul írni?”

Akkor még a gyerekek csak vendégségben jártak itt, alig beszéltek koreaiul, Magyarországon születtek, ott éltek, ott nőttek fel, és én vagyok az anyjuk. A tanárnő ezzel tökéletesen tisztában volt, és mégis megkérdezte. Pici, apró szúrások történtek, de ilyesmiből nem kell sok, a gyerekek hamar ráéreznek az ellenszenvre, és máris megvan, hogy miért kell valakit utálni, kiközösíteni, megalázni. Akkor a fiam már hosszú évek óta taekwondózott, nyaranta Koreában. Itt levizsgázott egy danra, hol máshol, ha nem Koreában, ahonnan ez a harcművészet származik. Néhányan örültek, a többség a klubban irigy lett. Érdekes módon nem a gyerekek, a felnőttek. Az edző, a helyettese, más felnőttek. Azt mondták nekem, hogy gratulálnak, de rövid idő elteltével a fiam nem akart edzésre menni, holott korábban imádta.

Kiutálták maguk közül negyvenes felnőtt férfiak a gyereket, mert nekik hosszabb időre volt szükségük ugyanazon teljesítmény elérésére, mint a fiamnak. A kislányomat egy fiú hetedikben fogdosni próbálta. Ő akkor még Rózsadombra járt, a Törökvészi úti általános iskolába. Nem engedte, de a gyerek nagyon erőszakos volt, ráadásul a többi lányt ez nem zavarta, így még erőteljesebben próbálkozott, nem kellett volna. Megfogta a lányom a fejét, és egyszer, de jó alaposan, beleverte az ajtóba. Az ajtó kiszakadt, az akkor 18o centis fiú orra eltört, egy foga kiesett. Hiába tanúsította az osztály többsége, hogy a gyerekem csak magát védte, ki akarták rúgni, behívattak és azt mondták, hogy a „gyerek ne vigye be az ázsiai kultúráját az iskolába”.

A javítást ki kellett fizetni. Elhoztam, mentünk másik iskolába, ott jobb volt, egy évig, aztán gimnázium, és kezdődött minden elölről. Apám beteg lett, vidékre költöztünk közben. Minden hónapban cirkusz volt a MÁV bérlet vásárlásakor, mert nem tudták, és nem akarták leírni a nevüket. Minden áldott nap, ugyanaz az ellenőr, ugyanazon az agresszív, arrogáns hangon, csak az én gyerekeimtől kérte el a bérletet, esténként a helybeli neonáci huszonévesek kiabáltak az iskolából hazaérkező kislány után, hogy „adok pénzt, jössz baszni?”. Legtöbbször futva jött az állomásról, sokszor sírva.

Én akkor Budapesten dolgoztam, a férjem Svédországban, anyám ugyan mit tehetett volna egymaga. Voltak barátaik, persze. De sokkal több ellenség, akiket még csak nem is ismertek. Gengekbe tömörültek a helybéli fiatalok, voltak cigányok, és neonácik. Voltak, akik nem akartak bandákat, és valahol a semmi közepén az én gyerekeim, akik megpróbáltak beilleszkedni, a siker legkisebb reménye nélkül. A fiam egész apró betűkkel kezdett írni, akkor már két danos volt, a másodikat is Koreában tette le, Magyarországon nem volt hajlandó taekwondózni többet, meghúzta magát, félt, érzékeny, sérült lelkű gyerek lett, míg a lányom épp ellenkezőleg, csak azért is megvédett mindenki mást, aki gyenge volt, mint valaha ő, nem engedte, hogy bárki bántsa őket.

Aztán egy nap négyen jöttek ellene, felnőttek, és kis híján megölték. A fejét rúgták Martens bakanccsal, elájult, bele az árokba, azt hitték talán, hogy vége, ott hagyták. Akkoriban történt, hogy az egyik zaklató anyja bement a polgármesterhez, hogy „vegyék el tőlünk a magyar állampolgárságot, mert nem vagyunk rá méltók”. A postaládánkba szemetet és döglött madarat dobáltak, apám meghalt, egy rokona, egy ismerőse, egy állítólagos barátja sem jött, hogy kifejezze a részvétét, két koreai pap búcsúztatta a kérésemre.

Eljöttünk, hogyne jöttünk volna el. És ez már nem számít, és tényleg nem fáj, több, mint tíz éve magunk mögött hagytuk Magyarországot, soha nem vágytam vissza, egy pillanatig sem volt honvágyam, gondolom érthető. Ma felmerült, pont itt a Facebookon, hogy legyek büszke a hazámra, jót nevettem rajta. Igazából, mikor ilyeneket olvasok, nem is a régi történéseket élem újra, hanem azt érzem, hogy talán más gyerekek, más szülők, és más nagyszülők most élik át azt, amit nekünk kellett. Talán mert homoszexuális a gyerekük, talán mert félvér, mint a mieink, talán mert cigány, vagy bármiben más, és mint ilyen, gyengébb, támadhatóbb, a horda pedig meg fogja támadni minden esetben, hiszen így működik, lám, hogy félnek a migránsoktól azok, akik soha nem láttak még bevándorlót, vagy menekültet, lám az elhíresült pirézes kísérlet is milyen eredménnyel járt, és az arab számok?

Nagyon sok ismerősömnek ez szomorú, meg kellemetlen, és sajnálja, de soha nem élte át, mit jelent kitaszítottnak lenni, és mennyire szörnyű úgy az élet minden egyes pillanata, amit odakint, más emberekkel kell tölteni. Mindkét gyerekem lelkileg súlyosan sérült, ahogy nem véletlen, hogy a 61 éves korában Magyarországról eljött anyám azóta egyszer sem ment vissza, még látogatóba sem. A férjem nagyon sok mindenről nem is tud, egyszerűen szégyelltem elmondani, mert az én népem, az én bűnöm, az én hazám…..volt.

Valóságshow vagy konkrét lépések?

Eugenia S. Lee

-

2018-06-20

0

Kim Dzsong Un ma megy haza Kínából, ahol Hszi Csin-pinggel találkozott, rövid időn belül immár harmadszor. Ezúttal saját repülőjén utazott, a találkozót Pekingben tartották.

Figyelve a képeket, a találkozás sokkal formálisabb volt, mint az előző, és Hszi Csin-ping sokkal kevésbé volt barátságos, mint a múltkor.

Ebből elemzők arra következtetnek, hogy Kim kérni ment.

Jelenleg Kína az egyetlen, aki képes kijátszani az ENSZ-szankciókat, és életben tartani Észak-Koreát.

Monszun van, víz kell, motorolaj, munkagépek és pénz, sok pénz, mert az ENSZ nem enged a szankciókból, amíg Trump nem bólint. Márpedig Trump nem bólint, amíg valami látványosat nem kap.

Szakértők szerint Trump továbbra is reality show-t játszik, azaz nagy és látványos dologra vár Észak-Koreától, hiszen ő is látványosan lefújta az esedékes hadgyakorlatot Dél-Koreával.

Kim szlogenje a népe felé, hogy „adjuk fel az atomfegyverkezést, cserébe éljünk jól”.

Igen ám, csak az első lépések is pénzt igényelnek, és Trump sokadjára mondja, hogy nem száll be a költségekbe, fizesse azt Kína, Dél-Korea, Japán.

Amerika jelenlegi vezetésének álláspontja szerint, majd ha megtörténik annyi a leszerelésből, amennyi már visszafordíthatatlanná teszi a folyamatot, akkor adnak tőkét, beengedik a magánvállalatokat Északra, addig oldja meg a régió.

Persze, azt nem lehet tudni, hogy ebből mennyi igaz, és nem lennék meglepve, ha Amerika mégis áldozna a leszerelés oltárán, de nyilván ha ezt teszi, azt majd nem kötik az orrunkra, mindenesetre Mike Pompeo külügyminiszter pár napon belül ismét Észak-Koreába utazik, hogy megbeszélje Kimmel, mi legyen az első lépés a leszerelésben, illetve, hogy a főnöke mit szeretne felrobbantva látni.

Nem tudni pontosan, hogy a békefolyamatba vajon mennyire fog beleszólni Kína és az USA kereskedelmi háborúja, most úgy tűnik, hogy a múltkori lebukás után Hszi nem kockáztatja meg, hogy ütőkártyát adjon Trump kezébe azzal, hogy Kimet ellene hergeli, netán ellene kényszeríti.

Elkülönülni látszik a két front ebben a pillanatban.

Másik dolog, amit kiemelnek az, hogy mind Észak-Koreának, mind pedig Trumpnak sürgős a dolog, csak az okok mások.

Kim jólétet ígért, és a hadseregének hirtelen megszűnik most az ellenségképe, márpedig az ellenség nélküli hatalmas létszámú hadsereget el kell foglalni, különben nem szokik bele a békébe, azaz dolgoztatni és fizetni kell őket, ehhez viszont megint csak pénz kell és beruházások.

Trump még egyszer elnök szeretne lenni, ehhez pedig a 70 éve tartó háborús helyzet felszámolása nagy segítség lenne a számára.

Kínának fekszik, amit Trump szeretne, azaz, hogy hazaviszi a katonáit a félszigetről, sejtésem szerint a THAAD rendszer sem lesz sokáig ott, ahol van, valamivel kompenzálni kell a védővámokat.

Dél-Korea javaslatára a szappanopera következő felvonása az lesz, amikor Kim Dzsong Un, Trump, és Mun Dzse In dél-koreai elnök találkoznak Panmindzsonban, hogy aláírják a békét, immár másodjára, de most Amerika is. Ha lesznek még jelentkezők, akik békét akarnak aláírni, gondolom jöhetnek majd ők is.

Azért a háttérben komoly munka is folyik, a katonai vezetés nem publikus, de állítólag nagyon erős kapcsolatot épít ki Észak és Dél között, ezer és egy terv született a DMZ, a demilitarizált zóna felől, már átnevezték PMZ-nek, de ez kevés, felszedik az aknákat is majd, ők azonban Trumppal szemben nem a showra mennek, az lesz a vége, először tényleges kommunikációs csatornákat hoznak létre, aztán vasutat, autópályát építenek, és valamikor a civil forgalom megindítása előtt számolják majd fel a határzárat, ami igen nehéz lesz amúgy is, mert milliónyi aknát fektettek le az elmúlt hetven évben.

Kétségtelen, hogy Dél-Koreának is sürgős a béke, ugyanis a Mun-kormány eddig sosem látott jóléti intézkedések sokaságát vezette be, az sincs ingyen. Át szeretnék alakítani a gazdaság szerkezetét, sok kis és középvállalatot akarnak, néhány csebal erejére támaszkodás helyett. Ennek következtében emelik az adókat, amire az érzékeny kisvállalatok az alkalmazottak elbocsájtásával reagálnak, ahogy a minimálbér emelésére is. Ezzel párhuzamosan a GM bezárta a gyárát, Trump egyelőre nem vonta vissza a szabadkereskedelmi egyezményt, de már most sokkal kevesebb autó és mosógép megy Amerikába, mint eddig, tehát nagy szükség van új piacra, az északi ásványkincsekre, új munkahelyekre, hiszen sokkal nagyobb területen, ők csak 28 milliónyian vannak.

Itt tartunk most, Pompeo látogatása után okosabbak leszünk.

A dél-koreai sajtó eddig meglehetősen kíméletesen bánt az amerikai elnökkel, talán mert tudják, hogy sok múlik rajta, de a bevándorló gyerekek elválasztását a szülőktől már itt sem tolerálják, minden csatorna élő képeket mutat a síró gyerekekről és a megtört szülőkről, meg a ketrecekről, amibe zárva vannak.

Mun elnök Oroszországba megy Putyinnal találkozni, a látogatás Putyin meghívására történik, sejthető, hogy a gáz- és olajvezetékekről is szó fog esni.

A békefolyamat tehát halad, ha nem is minden lépése nyilvános és nagyszabású. Ma már nemigen van, aki kételkedne az északi szándék valódiságában, hiszen érthetővé váltak az okok és az érdekek is minden fél részéről. Észak-Koreának ezek után visszafordulni, egyértelműen öngyilkos lépés lenne, tehát nem fognak. Trumpnak hatalmas presztízsveszteség lenne, Kínának több, mint kényelmetlen egy potenciális háború a határánál, Dél-Koreának végképp, hiszen ő maga is komoly veszélybe kerülne, ahogy az épp durcás Japán is.

Eugenia S. Lee

FRISS HÍREK

NÉPSZERŰ HÍREK

LEGOLVASOTTABB HÍREK

SZERKESZTŐ VÁLASZTÁSA