Kezdőlap Szerzők Írta Bauer Tamás

Bauer Tamás

371 CIKKEK 0 HOZZÁSZÓLÁS

ELLENZÉK AKKOR, ELLENZÉK MOST

Akkor is le voltak zárva a hidak, nem egy-két órára, hanem napokra. Nemcsak a hidak, a városok körüli utak is. Harminckét éve, az emlékezetes taxisblokád idején.

Az ellenzéki politikusok akkor is a tiltakozók oldalán álltak, leginkább az akkori legnagyobb ellenzéki párt, az SZDSZ. A taxisblokád kirobbanásához nem volt közünk, ugyanúgy meglepett bennünket – tudom, ott ültem az ügyvivői testület ülésén –, mint mindenki mást. A tiltakozást jogosnak tartottuk, ahogy a mai ellenzék is jogosnak tartja a kata korlátozása miatti tiltakozást, és az úgynevezett „rezsicsökkentés” részbeni visszavétele miatti felháborodást.

Van azonban egy különbség. Azok a szabad demokrata politikusok, akik odamentek a taxisblokád résztvevőihez, mindig elmondták: a benzinárat bizony emelni kellett, nem helyes a korábbi benzinár visszaállítását követelni. Az Antall-kormány politikai hazugságát és a meglepetésszerű áremelést élesen elítélték, de figyelemmel voltak a közgazdasági realitásokra.

A mai ellenzéki pártok úgy tiltakoznak az Orbán-kormány hazugságai, szószegése ellen, hogy nem teszik hozzá:

a kata eleve helytelen, a közteherviselést sértő adókonstrukció volt, amelyet be sem kellett volna vezetni, és amelyen változtatni kellett. És ami még fontosabb: az úgynevezett „rezsicsökkentést” be sem lett volna szabad vezetni, nem lett volna szabad a közműdíjakkal effajta politikai játszmát játszani, mert az gazdaságilag ésszerűtlen, szociálisan igazságtalan.

Tíz éve egy pillanatra Gyurcsány Ferenc még gúnyolódott az Orbán által éppen bejelentett „rezsicsökkentésen”: „legyen olcsóbb a madártej, de legalább a habja”. Ennek azután a DK-nál sem volt folytatása, a többi ellenzéki párt pedig már akkor helyeselte a „rezsicsökkentést”, még jobb, még több „rezsicsökkentést” szorgalmazott. Most pedig egytől-egyig tiltakoznak a „rezsicsökkentés” szűkítése ellen, a DK-s Varju Lászlóval az élen, és nem teszik hozzá, hogy a „rezsicsökkentés” nem fenntartható. A szakértők erre mára választások előtt figyelmeztettek, az ellenzéki politikusok viszont esküdöztek, hogy ha nyernek, fenntartják a „rezsicsökkentést”. Most, ellenzékben maradva is ezt folytatják. Ma nemcsak a Fidesz igazítja politikáját a közvélemény elvárásaihoz, hanem a legtöbb ellenzéki politikus is.

Az ellenzékben ülő populisták egyike-másika azt mondaná erre az összehasonlításra: nézd meg, hova jutott az SZDSZ. Az SZDSZ az 1990-es igazmondás után a következő választáson újra 20 százalékos párt lett, és háromszor is kormánykoalícióban vett részt. Nem amiatt tűnt el, hogy 1990-ben és jó ideig utána is igazat mondott, hanem amiatt, hogy később már más normákat követett. Hogy a mai ellenzéki pártok – saját politikusaik ismerik el – nem tűntek kormányképes alternatívának, alighanem populista retorikájuknak is betudható.

VAN-E ELLENZÉKI AJÁNLAT?

Az Orbán-rendszer az elmúlt napokban kétségtelenül önmagával került szembe. A kata igénybevételének szűkítése még csak népszerűtlen intézkedés, tüntetéseket vált ki, de nem érinti a rendszer lényegét.

A kata széles körben igénybe vett kedvezményes adózási konstrukció, amelynek korábbi változatát, az evát még az MSZP-SZDSZ kormány vezette be, miután Medgyessy Péter a maga 2002-es választási kampányában megígérte. A kata sem sajátos fideszes rendszerelem, szóba sem került a Fidesz kampányaiban, Orbán beszédeiben. Néhány százezer ember életvezetésének eddigi módját tette kérdésessé, ők és a velük szolidárisak tüntettek Budapest utcáin.

Valljuk be: igazi ereje nem volt ezeknek a tüntetéseknek.

Az úgynevezett „rezsicsökkentés” szűkítését nemcsak az különbözteti meg a kata szűkítésétől, hogy több embert érint, hanem az, hogy a Fidesz emblematikus lépéséről, egyik választási csodafegyveréről van szó.

A másik különbség, hogy míg a kata ugyan vitatható, a közteherviselés elvét némiképp sértő intézmény, a „rezsicsökkentés” nyilvánvalóan ésszerűtlen, valójában az elnyomás rendszeréhez tartozó árképzési eszköz. A hatósági árak átfogó rendszere a szocializmus sajátja volt, amelyről a szocialista országok tudósai annak idején nemcsak azt bizonyították be, hogy társadalmilag igazságtalan, de azt is, hogy az emberek szolgaságban tartásának eszköze. A Fidesz most a hatósági árak mindkét tulajdonságát újra megmutatta. A hatósági árakat, az árstabilitást tekintették a szocialista rendszerekben a tervgazdaság egyik nagy előnyének (a teljes foglakoztatás volt a másik), az Orbán-rendszer pedig azzal büszkélkedik, hogy mindkettőt megvalósította, az árstabilitást legalább a közműdíjak tekintetében. Hogy miért büszkélkedik ezzel egy magát jobboldalinak mondó rendszer, azt nehéz kitalálni.

Az Orbán-kormány most megpróbálja „megszüntetve megőrizni” a „rezsicsökkentést”

Az átlagon felüli fogyasztásra kell piaci árat fizetni, az átlagfogyasztásig marad a hatósági ár.

Mit mondjon ilyenkor az Orbán-kormány ellenzéke? Zajosan szidalmazzák a kormányt a szószegésért, hiszen a választások előtt nem említette, hogy korlátozni készül a katát, és különösen azt nem, hogy korlátozni készül a „rezsicsökkentést”. Ez rendben van, ez a legtermészetesebb ellenzéki reakció. Az 1990-es Orbán Viktort idézve: „a kormány hazudott”.

Ha azonban az ellenzék – annak a Fidesszel elvi alapon szemben álló része – az Orbán-kormány alternatívájaként akar mutatkozni, akkor azt is meg kellene mondania: ő mit tenne ebben a két ügyben. Az, hogy a katáról nem mondja meg, hogy fenntartaná-e, vagy részletekben módosítaná, nem nagy baj, hiszen a kata nem stratégiai jelentőségű ügy. Az ún. „rezsicsökkentéssel”, a háztartási energiának a bekerülési költségektől, a külpiaci áraktól tartósan és erősen eltérített hatósági áraival már más a helyzet.

Ha az ellenzéknek a Fidesszel elvi alapon szemben álló része a nyugati világ gazdasági és politikai szabadságához hasonló állapotokat szeretne Magyarországon, akkor kell erről valamit mondania.

A közműdíjakat ugyan sok nyugati országban is szabályozzák, de többnyire némi késéssel együtt mozognak a nemzetközi árakkal, a bekerülési költségekkel. Fokozottan érvényes ez az üzemanyagárakra. A magyar ellenzéki pártok ezzel szemben – a gazdasági szakemberektől eltérően – egy évtizede nem kifogásolják a „rezsicsökkentést”, a közműdíjak elszakítását a bekerülési költségektől, az üzemanyagárak alacsony szinten tartását pedig egyenesen követelték, még mielőtt a kormány rászánta volna magát.

Vállalva annak kockázatát, hogy egyes ellenzéki felebarátaim azzal vádolnak, hogy kritikátlanul elfogadnám azt, amit Nyugaton látunk, abból indulnék ki, hogy a közműtarifákra és az üzemanyagokra is igaz az alapvető szabály: a háztartások számára is annyiba kell kerülniük, mint az ország számára.

Az ettől jelentősen eltérített, alacsony árral becsapják az embereket: valójában valakinek ki kell fizetnie a különbözetet, és ez az adófizetők összessége. Ez viszont sokszor igazságtalan, és nem érvényesül az ár takarékosságra ösztönző funkciója. Ettől az elvtől átmenetileg el lehet térni úgy, hogy a közműdíjak csak követik a nemzetközi árakat, az üzemanyagokra pedig költségvetéspolitikai megfontolásokból ráteszik a jövedéki adót. Ha pedig hirtelen, a háztartások terveit felborító módon emelkednek, akkor az alacsony és közepes jövedelműek számára átmeneti kompenzációt nyújthat az állam.

Ezt a megoldást alkalmazzák a legtöbb nyugat-európai országban. A jövedéki adó illetve az áfa csökkentése – bár ezt is többfelé alkalmazzák – nem szerencsés megoldás, nem érdemes ahhoz nyúlni.

Ez az a ritka est, amikor – bármennyire kellemetlen – Orbánnak kell igazat adnom: kiszámíthatatlan, hogy az áfa illetve jövedéki adó csökkentésének mekkora része jut el a fogyasztókhoz.

(Különösen alkalmatlan eszköz az áfa-csökkentés az élelmiszereknél: míg a közműdíjak és üzemanyagok piaca jól áttekinthető és viszonylag könnyen megállapítható, hogy átengedték-e az adócsökkentés hatását a fogyasztóknak, az élelmiszerek piacán, ahol termékek ezrei közül választhatnak a fogyasztók, ez sosem sikerült.) Emellett

az adócsökkentés minden fogyasztót kedvezményez, mégpedig minél többet fogyaszt valaki, annál nagyobb mértékben, és túlzott teher a költségvetésnek.

Németországban is belátták, hogy az üzemanyagárból az adótartalom terhére nyújtott kedvezmény (Tankrabatt) nem volt szerencsés megoldás.

Az a költségvetési szempontból, az erőforrásokkal való takarékosság szempontjából és a társadalmi méltányosság szempontjából egyaránt előnyös megoldás, ha az árakat illetve közműdíjakat nem kötik meg, hanem a hirtelen áremelkedés ellensúlyozására vagy azonos összegű támogatást nyújtanak a háztartásoknak, vagy kifejezetten a rászoruló háztartásoknak illetve az autósoknak nyújtanak támogatást.

A „rezsicsökkentést” bevezetni sem volt helyes.

Kár, hogy annak idején nem merték ezt kimondani az ellenzéki pártok. Ugyanígy nem volt helyes a hatósági árak bevezetése az üzemanyagokra. (Hét kiválasztott élelmiszerféleség hatósági árának bevezetése nyilvánvaló politikai trükk csupán, hiszen azt más termékek árában kompenzálják a kereskedők, ettől az élelmiszerek árszintje még háborítatlanul emelkedik.)

Ha lenne bátorság az ellenzéki politikusokban, akkor a közműdíjaknak és üzemanyagáraknak a bekerülési költségekhez igazodó megállapítását és átgondolt, szociális és környezeti megfontolásokat követő kompenzációt kellene javasolniuk.

Most van itt ennek az ideje, amikor a „magyar embereket megvédő” orbáni állam hazugsága lelepleződött, és a kormány képtelen a költségvetési probléma kezelésére.

Ez lehetne a hiteles ellenzéki ajánlat. A háztartási energia áremelkedését háztartásonként, a háztartás létszámához igazodva kellene kompenzálni, az üzemanyagárakat a gépjárművek üzembentartói számára.

ORBÁN ŐSZÖDI BESZÉDE

Hétfőn terjesztették be, és kedden már el is fogadta az Országgyűlés a kata-törvényt. A katások többsége szeptembertől már nem élvezheti a kata előnyeit. Szerdán bejelentették, hogy a „rezsicsökkentett” áron csak az átlagfogyasztásig adják az áramot és a gázt. Aki többet fogyaszt, az a többletért már a piaci árat fizeti. Orbán energia-válsághelyzetre hivatkozott.

Akkor kevesen figyeltek fel rá, hogy a parlamenti ülés előtt a Fidesz–KDNP frakcióülést tartott az Országházban. Annyit közöltek a nyilvánossággal, hogy az energiahelyzetről meg az inflációról tájékoztatja Orbán a frakciókat. Meg egy képet, ahogy ott ül Orbán a kétfrakcióvezető, Kocsis és Simicskó között. Egyebet nem.

Azt hiszem, ezen a frakcióülésen mondhatta el Orbán a maga őszödi beszédét. Persze nem abban az értelemben, hogy, mint annak idején Gyurcsány, önmagát ostorozta volna azért, amit a megelőző időszakban csináltak illetve inkább nem csinálták. Önmagát Orbán nem szokta ostorozni, még zárt körben sem. Vagy hogy elmondta volna, hogy végig hazudták az elmúlt tizenkét évet. Pedig végig hazudtak. Ebben az értelemben nem lehetett ez őszödi beszéd. Abban az értelemben azonban igen, hogy Orbán elmondta, hogy mit fognak most csinálni. Mit fognak csinálni, amiről a kampányban nem beszéltek. És hogy a mellé minden képviselőjüknek oda kell állni. Akkor is, ha tiltakozni fognak ellene.

Hogy is mondta Gyurcsány az őszödi beszédben?

„Azt gondolom, hogy lesznek konfliktusok gyerekek. Igen, lesznek. Lesznek tüntetések, lesznek. Lehet tüntetni a Parlament előtt, előbb-utóbb megunják, hazamennek.”

Aligha tévedünk, ha feltételezzük, hogy Orbán is mondott a képviselőinek valami hasonlót. Lesznek tüntetések a Parlament előtt, előbb-utóbb megunják, hazamennek. Most nekik, fideszes képviselőknek kell ezt kibírni.

Láttuk a tüntetéseket. A rendőrség nagyon fel volt készítve: sokan voltak, intézkedtek is, de nagyon vigyáztak, hogy senkinek ne essék baja. Nem igazoltattak, nem vittek be tüntetőket. Persze könnyű dolguk volt: ezek a tüntetők nem támadtak rá a rendőrökre, nem dobáltak meg senkit, nem gyújtottak fel autókat. Valóban békés tüntetők voltak, és a rendőrségnek nem kellett még gumibotot sem használnia, nemhogy vízágyút vagy könnygázt. Őket is, és a frakcióülésen a képviselőket is felkészítették arra, hogy most a Fidesz kormánya vezet be megszorításokat, még ha nem is így nevezik.

A korábbi intézkedések, az „extraprofitadó” látszólag nem „az embereket” érintik, csak azokat a cégeket, amelyek nagy profitot értek el úgymond a háború miatt. Most viszont két olyan intézkedést fogadtak el, amelyek közvetlenül „az embereket” terhelik: a kata és a rezsicsökkentés átalakítását. A frakcióülésen nyilván azt magyarázta el Orbán, hogy miért muszáj ezt megcsinálni, ha árthat is a Fidesz népszerűségének. Ebben az értelemben volt ez Orbán őszödi beszéde. Mert olyasmit csinál az Orbán-kormány, aminek a választási kampányban az ellenkezőjét mondta.

GYURCSÁNYNAK IGAZA VAN!

Néhány nappal ezelőtt Gyöngyösi Márton, a Jobbik új elnöke azzal a javaslattal fordult a kormánypártok és az ellenzéki pártok frakcióvezetőihez, hogy együtt keressenek kiutat az ország válságos helyzetéből.

Pár nappal később Gelencsér Ferenc, a Momentum új elnöke tett hasonló javaslatot azzal a különbséggel, hogy szélesebb körű tanácskozást javasolt más állami vezetők, például az MNB elnökének, tovább gazdasági szakemberek részvételével. Már korábban Lendvai Ildikó, az MSZP egykori frakcióvezetője majd elnöke is felvetette az ATV-ben, hogy ilyen helyzetben a kormánynak „nemzeti csúcsot” kellene összehívnia, ahogy 2008-ban a Gyurcsány-kormány tette.

Gyurcsány ma mást mond. Azt mondja, hogy az ellenzéknek nem dolga, hogy segítséget ajánljon az Orbán-kormánynak. Ők vitték válságba az országot, keressék ők a megoldást.

Gondolom, vannak, akik furcsállják, hogy Gyurcsány lebeszélné az ellenzéket arról, amit Lendvai, Gyöngyösi és Gelencsér javasol. Ha nagy bajban van az ország, nem kellene az ellenzéknek összefognia a kormánnyal? Más a véleménye Gyurcsánynak ellenzéki politikusként, mint volt miniszterelnökként?

Demokratikus államban, ahol kormány és ellenzék egymást partnerként kezeli, természetes, hogy válsághelyzetben tárgyalóasztal mellé ülnek a kormány és az ellenzék vezetői, és bevonják az érdekképviseletek vezetőit, a tudomány képviselőit is a válságkezelés kialakításába. Ma azonban

Magyarországon nem demokratikus államban élünk.

Az Orbán-kormány sosem tekintette partnernek az ellenzéket. Nem tekinti a nemzet részének. Ilyen helyzetben botorság, a közvélemény félrevezetése lenne, ha az ellenzék leülne tárgyalni a kormánnyal a válságkezelésről. Az is hiba volt, amikor a koronavírus-válság kezdetén az ellenzéki frakciók hétpárti egyeztetésen vettek részt a kormánnyal, ezt már akkor is helytelenítettem.

Ebben az ellenzéken belüli vitában tehát Gyurcsánynak van igaza.

Hozzáteszem: akik ezzel a kormánnyal javasolnak valamiféle „nemzeti csúcsot” vagy hasonlót, még mindig nem tisztázták a maguk számára, hogy mi a különbség demokratikus partnerség és az önkényuralommal való szembeszegülés között.

Időközi vereség

Nagy az elkeseredés az időközi választások eredménye miatt. Orbán a parlamentben azzal büszkélkedik, hogy mennyivel több szavazatot szerzett összesítve a Fidesz, mint az ellenzéki pártok. Ezeket a számokat látják az ellenzéki politikusok és az „elemzők” is, és ezért beszélnek az ellenzék kiábrándító vereségéről.

Én ezt túlzásnak tartom. Megnéztem húsz olyan időközi választást, amelyeket városi választókerületekben tartottak, ahol általában indulnak a Fidesz és az ellenzéki szövetség jelöltjei, és összehasonlítottam az eredményt a 2019-es általános önkormányzati választás eredményeivel. Abból indultam ki, hogy Magyarországon is világosan – egyes kutatók szerint száz évre visszamenőleg – kirajzolódik a politikai földrajz. Mellőzve a részleteket, vannak olyan választókerületek, amelyekben több ciklus óta a Fidesz erős, és olyanok, ahol viszont a baloldali vagy inkább centrista ellenzéki pártok. Ezért az időközi választásokon sem azt kell nézni, hogy hány helyen nyert fideszes és milyen arányban.

Az, hogy hagyományosan, több ciklus óta a Fidesz által nyert egyéni választókerületekben megint a Fidesz nyert, nem nagy ügy. A húsz időközi választásból tízben ez történt. Négy olyan választókerület volt, ahol korábban is az ellenzéki szövetség jelöltje nyert, és most is. Öt helyen 2019-ben még az ellenzéki szövetség jelöltje nyert, most viszont a Fideszé. Ezek a fontos esetek.

Az egyik a VII. kerületi választókerület, ahol egy súlyos visszaélés miatt le kellett mondania Borka-Szász Tamás DK-s képviselőnek, alpolgármesternek, és az ő helyét vitte el a Fidesz.

Egerben az ellenzéki szövetség felbomlott, az egykor jobbikos, pártját is elhagyó polgármester az őt támogató városi koalícióval is szakított: ilyen körülmények között nem csoda, ha elvész a mandátum.

Hogy mi történt a VIII. kerületben, Nyíregyházán két választókerületben is és Szolnokon, azt találgatni sem tudom, csak amiatt vagyok szomorú, hogy a nyíregyházi 3. választókerületben egy kiváló egykori szabad demokrata párttársunk váratlan halála miatt volt időközi választás, és az ő egykori mandátumát sem tudta megvédeni az új ellenzéki jelölt, elvitte a Fidesz.

Ha mégis elgondolkozunk azon, hogy van-e általános tanulsága e vereségnek, én egyelőre a következőre jutottam. Figyelmesen követve az ellenzéki pártok parlamenti szereplését és médiamegjelenéseit, úgy látom, hogy

az ellenzéki pártok ott folytatják, ahol a választási kampány végére abbahagyták.

Az ellenzéki pártok a Fideszt túlnyomórészt jóléti kérdésekben bírálják, és jóléti tartalmú javaslatokban fogalmazzák meg a maguk alternatíváját. Habár – különböző megfogalmazásokban – Karácsony Gergely is, Kunhalmi Ágnes is és Ungár Péter is azért bírálta az áprilisi választási vereség után az ellenzéki kampányt, hogy az nem „az emberek mindennapi problémáival”, vagyis jóléti kérdésekkel (hanem orbánozással és putyinozással) foglalkozott.

Ez nem volt igaz, az ellenzéki pártok politizálása az Orbán-kormányok tizenkét évében mindig is főképpen jóléti kérdésekről szólt. Ugyanezt folytatják április óta.

Azt pedig nem tudták elhitetni, hogy jóléti ügyekben tőlük több várható, mint a Fidesztől, és szemlátomást most sem tudják.

Az eredmény is ugyanaz, mint az országgyűlési választásokon volt

Abban sincs változás, hogy az ellenzéki pártok illedelmesen beilleszkednek az Orbán-rendszer politikai intézményeibe: a DK-s Oláh Lajos személyében parlamenti alelnököt, jegyzőket és bizottsági tisztségviselőket állítottak, a megszokott módon teszik fel kérdéseiket és interpellációikat, megvitatják a Fidesz alaptörvény- és házszabály-módosítását és szavaznak is róla, holott a 2010 utáni években még tudták, hogy az ilyesmit bojkottálni kell. Kivételt csak a Momentumnak a parlamenti tisztségektől való tartózkodása és a DK-nak, Párbeszédnek és Momentumnak egyes szimbolikus parlamenti eseményektől való távolmaradása jelentett, de a napi parlamenti ügymenet során már semmivel sem jelzik az ellenzéki pártok, hogy az Orbán-rendszerrel is szemben állnak, nemcsak az Orbán-kormány politikájával.

Business as usual – ez az összkép az ellenzék tevékenységéről. Bizonyosan bőven vannak az Orbán-rendszert elutasító polgártársaink, akiket ez tart vissza attól, hogy elmenjenek az ellenzéki jelöltekre szavazni.

UGYAN, LACI

Rossz a kedvem, ha saját pártom politikusa beszél komolytalan dolgokat. Alelnökünk, aki költségvetési, gazdaságpolitikai kérdésekben szokott nyilatkozni, tiltakozik az ellen, hogy a benzinkutaknál korlátozzák az egy-egy autóba tankolható üzemanyagmennyiséget.

Varju Laci szerint: „A DK elutasítja a brutális orbáni megszorítócsomag minden elemét, így a benzinárstop kivezetését is. Felszólítjuk a Fideszt, hogy ne az emberekkel akarja megfizettetni a gyenge forint és az elhibázott gazdaságpolitika árát, ne vezesse ki a benzinárstopot!”

Bizony, a vásárolható mennyiség korlátozása évtizedek óta ismeretlen dolog, a hiánygazdaság jellegzetes tünete, de lássuk be, az üzemanyag-forgalmazók nem tehettek mást.

Hasonlóképpen hiánygazdasági tünet a kettős árrendszer bevezetése, vagyis az, hogy más árat számítanak fel a külföldieknek, mint a hazai vevőknek – én utoljára az egykori NDK-ban, Csehszlovákiában, meg a népi Kínában találkoztam ilyesmivel, évtizedekkel ezelőtt. Mindennek oka a hatósági benzinár bevezetése. Az ellen kellett volna tiltakozni, de emlékezetem szerint az ellen nem tiltakoztak az ellenzékiek, köztük Varju Laci sem, pedig ez a legrosszabb válasz a külpiaci áremelkedésre.

Ha külföldön felmennek az üzemanyagárak, Magyarországon pedig maximálják az árat, abból, ha nyitva vannak a határok, természetesen üzemanyagturizmus lesz, az ellen pedig nem marad más, mint az abszurd, mellesleg az uniós normákat durván sértő kettős árrendszer.

Ha nálunk a nagykereskedelmi árat is maximálják, ahogy az Orbán-kormány megtette, akkor nem érdemes Magyarországra szállítani benzint, és akkor hiány lesz. (Tudjuk a MOL vezérétől, hogy a magyarországi üzemanyagellátáshoz szokás szerint hozzájárul valamennyi import, és ez most kiesik.) Ezt látjuk ezekben a napokban. Ezt akarjuk?

Ha a világpiacon emelkednek az árak, akkor Magyarországon sem lehet azokat büntetlenül a korábbi szinten tartani. A környezetünkben levő civilizált országok ebben a helyzetben az autóhasználók számára valamilyen kompenzációt nyújtanak, esetleg csökkentik az üzemanyagár adótartalmát, bár ez utóbbi sem igazán jó megoldás, mert az adócsökkentésnek többnyire csak egy részét engedik át a vásárlóknak. A kompenzációra a legjobb eszköz a gépjárműadó elengedése, de elképzelhető „negatív gépjárműadó”, az autótulajdonosoknak adott egységes összegű juttatás is. Ezért is felléphetett volna az ellenzék, a hatósági árért, „ársapkáért” (micsoda eszement fogalom) azonban semmiképpen.

Tudjuk jól, a Fidesz már ellenzékben is szervezett népbutítást folytatott, ennek volt emlékezetes mondata „az egészség nem üzlet”, és ezt folytatta kormányon a „rezsicsökkentéssel”, és ebbe a sorba illeszkedik az „ársapkák” előírása.

Komolyan hiheti valaki, hogy tízezernyi élelmiszertermékből hét termék árának megkötésével mérsékelni lehet az inflációt? Nyilván minden eladó a többi termék árában felszámított nyereséggel ellensúlyozza a kiválasztott néhány terméken elszenvedett veszteséget.

Minden ellenzékinek el kellene utasítania az árak hatósági megkötését. Ha nem teszi, maga is hozzájárul a fideszes népbutításhoz.

Azt sem kellene mondani, hogy a Fidesz ne az emberekkel fizettesse meg „a gyenge forint és az elhibázott gazdaságpolitika árát” – Ez ugyanaz, mint hogy Orbánék szerint „ne a magyar emberek fizessék meg a háború árát”. A háború árát is valamennyien fizetjük meg, európaiak, és az elrontott gazdaságpolitika árát is valamennyien fizetjük meg, akik Magyarországon élünk. Aki mást mond, becsapja az embereket, legyen akár fideszes, akár ellenzéki.

ELHIBÁZOTT

A költségvetési vita ezúttal megmutatta, hogy hogyan működik a Fidesz propagandagépezete.

Tudtuk eddig is – Kuncze Gábor ezt jellemezte sok-sok évvel ezelőtt a papagájkommandó kifejezéssel – hogy minden fideszes megszólaló elismétli ugyanazokat a kifejezéseket, mondatokat, fordulatokat. Kitalálja a központi kampánystáb, és odateszi a sajtótájékoztatót tartó, a parlamenteben felszólaló politikusok elé, akik minden alkalommal elismétlik. Ilyen szavak a „magyar emberek”, „családok”, „adócsökkentés”, „brüsszeli bürokraták” „illegális bevándorlók” „megvédjük” stb. stb. Ebben a mostani költségvetési vitában a fideszes felszólalók a „szomszédunkban dúló háború” kifejezéshez mindig hozzáteszik: „elhibázott brüsszeli szankciók”. Hogy az Európai Unió szankciókat vezetett be az Ukrajnát már 2014-ben megtámadó, majd idén februárban átfogó háborút indító Oroszországi Föderáció (ez magyarul az orosz állam pontos megnevezése) ellen, az vitathatatlan.

De miért elhibázottak ezek a szankciók?

A szankcióknak alapjában véve két iránya van. Az egyik: személyi szankciók az oroszországi gazdasági és politikai vezető réteg kiválasztott, kulcspozíciókat betöltő személyei ellen: utazási lehetőségük korlátozása az Európai Unió országaiba, illetve az EU-országokban levő vagyontárgyaik (ingatlanok, yachtok, bankbetétek) lefoglalása. A másik: Oroszország gazdasági: kereskedelmi és pénzügyi kapcsolatainak korlátozása azzal a céllal, hogy akadályozza az ország gazdaságának működését és ezzel gyengítse az orosz állam hadviselő képességét.

Mi ebben az elhibázott?

Azt szokták mondani, hogy a szankciók nagyobb kárt okoznak az EU tagországainak, mint az orosz államnak. Kétségtelen, hogy miután az Oroszország és az uniós tagországok gazdasági kapcsolatai az elmúlt évtizedekben mindkét fél számára előnyösek voltak. (Ugyanúgy, mint egykor a Szovjetunió kereskedelmi kapcsolatai a kis KGST-országokkal, köztük Magyarországgal: a szovjet nyersanyagok és energiahordozók szállítása stabil beszerzési forrást jelentett Magyarország és a többi kis KGST-ország számára, ugyanakkor a Szovjetunió biztos piaca volt a magyar ipar és mezőgazdaság alacsony és közepes minőségű tömegtermékeinek, ők viszont olcsón, rubelért jutottak hozzá a sokszor számukra kifejlesztett ipari termékekhez és élelmiszerekhez.) Nem vitás, hogy az orosz energiahordozók importja előnyös a közép-és dél-európai gazdaságok (Németország, Ausztria, Olaszország, Görögország) számára ugyanúgy, mint a továbbra is orosz energiahordozókat importáló egykori szocialista országok számára, és előnyös számukra az Oroszországba irányuló ipari export is. A kereskedelmi kapcsolatok megszakítása illetve korlátozása számukra is hátrányos, nemcsak az orosz gazdaságnak okoz károkat. Drágább lesz az energiahordozók beszerzése, elvesznek az ipari piacok. Még sincs más mód az orosz hadviselés gazdasági hátterének gyengítésére. Ezért vállalja ezt az áldozatot tudatosan a többi európai demokrácia. Az Orbán-kormány ezt nem helyesli. Az első öt szankciós csomagot ugyan vita nélkül tudomásul vette, a hatodikat már nem, csak úgy hagyta jóvá, hogy az olajembargó Magyarország kőolajimportját nem érinti. De a korábban elfogadott szankciókat is helyteleníti.

Mi az, ami a szankciókban elhibázott?

Az, hogy vannak. Az, hogy a kereskedelmi és pénzügyi kapcsolatok szűkítésével gyengítik az orosz hadviselés gazdasági hátterét. Ezt Orbán nem tartja kívánatosnak. Ugyanúgy nem, ahogy az Ukrajna honvédő háborúját segítő fegyverszállításokat sem.

Míg az Európai Unió többi országa Ukrajna oldalán áll a putyini Oroszország agressziójával szemben, az orbáni magyar állam nem.

Orbán és Szijjártó továbbra is az Orosz Föderáció szövetségese. Ezért nevezi elhibázottnak a szankciókat a fideszes papagájkommandó.

BOHÓCKODÁS

A jövő héten tárgyalja az Országgyűlés a 2023. évi költségvetést. Mint a Fidesz ezt rendszerré tette, júniusban, a parlament nyári szünete előtt. Igazi hungarikum.

A két évtizedig, 2010-ig tartó magyar demokráciában, amikor az intézmények nagyjából rendeltetésszerűen, vagyis alkotmányosan működtek, a költségvetést novemberben tárgyalta az Országgyűlés, és decemberben szavazták meg. Eleinte az év utolsó napjaiban, később, amikor már beletanultunk a rendszer működésébe, a karácsonyi szünet előtt. Abból indultak ki, hogy akkor szabad csak költségvetést készíteni, amikor nagyjából már látni lehet, hogy hogyan alakul a gazdaság a megelőző évben. A költségvetés ugyanis megkötötte a kormányok kezét, hogy mire költhetik az adófizetők pénzét.

Az első Orbán-kormány idején a fideszes többség egy ízben még kétéves költségvetést szavazott meg, hogy közvetlenül a következő választás előtt már ne kelljen számos népszerű ellenzéki javaslatot elutasítani. Azután tovább léptek.

A Fidesz újabb hatalomra jutása után kitalálták, hogy már az előző év nyarán, a tavaszi szünet előtt fogadnak el költségvetést. Úgymond azért, hogy kiszámítható legyen a gazdasági környezet. A valóság viszont az, hogy

az államháztartási törvény felpuhításával a parlament által jóváhagyott költségvetési előirányzatok gyakorlatilag látszólagossá váltak, a kormány korlátlan átcsoportosítási lehetőséget kapott.

Minden év decemberében hatalmas összegeket szór szét rendelettel a kormány. A jövő heti költségvetési vitát ezért nem vehetjük komolyan.

Sajnos azt sem, amit az ellenzéki pártok csinálnak a költségvetési vitában.

Egy normális országban, ha parlamenti berendezkedés van, a költségvetést a kormány készíti, a parlamenti vitában megindokolja, az ellenzék elmondja kritikus véleményét, és természetszerűen nemmel szavaz.

Magyarországon három évtizede más a szokás: az ellenzék – függetlenül attól, hogy ki van kormányon, és ki ellenzékben – módosító indítványok tömegében juttatja kifejezésre a maga prioritásait, melyek természetesen eltérnek a kormányétól. Valljuk be: ennek a világon semmi értelme.

Az ellenzékiek azután panaszkodnak, hogy a kormányoldal minden javaslatukat „lesöpri”. De hát ez természetes, hiszen a a mindenkori kormánykoalíció és a mindenkori ellenzéki pártok között éppen az a fő különbség, hogy mire költik az adófizetőktől beszedett pénzt.

A legtermészetesebb dolog, hogy a kormánypártiak nem szavazzák meg az ellenzék módosító indítványait.

Azokat be sem kellene nyújtani: ez merő magamutogatás.

De vajon nem teszik-e helyesen az ellenzékiek, hogy költségvetési módosító indítványokban fogalmazzák meg, hogy mennyi jót tennének az emberekkel, ha kormányon lennének? Az egyes képviselők pedig azt, hogy mennyi mindent fejlesztenének a maguk választókerületében (illetve abban, ahol legközelebb el akarnak indulni egyéni jelöltként)?

Idestova harminckét év tapasztalata, hogy ez a dolog nem működik. A választók nem tudják, hogy mi mindent javasolnak az ellenzéki képviselők, amit azután a kormánytöbbség leszavaz, és ha véletlenül hallanak róla, nem adnak neki hitelt. Mert aki odafigyel erre, az azt is tudja, hogy az ellenzék felelősség nélkül teszi ígéreteit költségvetési módosítók formájában.

A parlamenti szabályok szerint a költségvetési módosító javaslatoknál meg kell jelölni, hogy honnan vennék el a pénzt ahhoz, amire többet akarnak költeni.

Tudjuk, hogy költségvetési indítványok hosszú sorához jelölik meg ellentételként ugyanazt az ellentételt ugyanazon párt képviselői. Ők maguk sem veszik a dolgot komolyan. A választók sem.

Amikor országgyűlési képviselő voltam, nem adtam be módosító indítványokat a költségvetéshez. Nem vettem részt a bohóckodásban. Mert ez bizony bohóckodás.

„KEDVES TIBOR”

Ekként szólítja meg Ujhelyi István, szocialista EP-képviselő Navracsics Tibort, Orbán Viktor miniszterét, akit azzal bízott meg a miniszterelnök, hogy oldja meg az Unió újraindítási támogatásainak megszerzését az ország számára.

Ujhelyi konzultálni akar a miniszterrel arról, hogy hogyan is lehetne ezt elérni. Tanácsokat adna neki, aminek lényegét máris jelzi: változtatni kellene a kormány viselkedésén.

Mindez akkor történik, amikor a Fidesz éppen egyoldalúan a maga javára módosítja a választási szabályokat,

önkényesen vet ki „extraprofitadót” a neki nem tetsző ágazatokra, köztük olyanokra, amelyek nemhogy „extraprofithoz”, de egyáltalán számottevő profithoz sem jutnak, önkényesen vesz el pénzt az ellenzéktől, önkényesen fosztja meg a fővárosi önkormányzatot három belvárosi tér tulajdonától,vagyis lendületesen tovább folytatja a jogállamiság lebontását.

Egy demokrata képviselőnek, ha komolyan veszi magát, az Orbán-rendszerre mint önkényuralomra kell tekintenie, az Orbán-kormányra mint önkényuralmi kormányra, Orbán miniszterére mint az önkényuralom miniszterére.

Ne feledjük, a „kedves Tibor” mint igazságügyminiszter meghatározó szerepet játszott a jogállam lebontásának első éveiben,

ő védte meg Brüsszelben az Orbán-rendszer médiaszabályozását, igazságügyi reformját, ő volt az igazságügyminiszter már az orbáni alaptörvény szövegezésekor és elfogadásakor stb. stb.

Ujhelyi szerint az európai támogatások megszerzése „közös nemzeti ügy”.

Szerintem a demokrácia hívének nem lehet „közös nemzeti ügye” a demokrácia megsemmisítőivel.

Ujhelyi az olajembargóból való kimaradásban is egyetértett az Orbán-kormánnyal, üdvözölte az Orbán által elért „kompromisszumot”, ő is ezt javasolta már korábban. Vajon azt is helyesli, hogy az Orbán-kormány később sem akarja megszüntetni az Oroszországtól történő olajvásárlást? Vajon helyesli, hogy Magyarország nem áll Ukrajna oldalán a háború kérdésében? Nem emlékszem rá, hogy a fegyverszállítás kérdésében mondott volna valamit.

Neki Navracsics „kedves Tibor”. Vajon előbb-utóbb a főnök, Orbán is „kedves Viktor” lesz? Ma csak az MSZP európai parlamenti képviselője, de a következő tisztújításkor minden bizonnyal az MSZP társelnöke lesz.

UNGÁR

Ungár Péter országgyűlési képviselő, az LMP frakcióvezetője másodszor tisztelt meg azzal, hogy hozzászólt a Facebook-oldalamon. Most ezt írja: „Az a helyzet, hogy a politikai vita vége az, hogy ha valaki nem ért egyet Bauerrel, az csak fideszes vagy akár náci lehet. Szerintünk nem igazán koherens az az álláspont, hogy szolidaritás kell minden európai polgár irányába, de a határon túli magyarok érzékenységét aki figyelembe veszi, az náci.”

Éppen két hónapja ezt az általános érvényű megjegyzést fűzte az ellenzéki pártok parlamenti viselkedéséről írott jegyzetemhez: „A helyzet az, kedves Bauer Tamás, hogy ha Ön kritizál minket egy álláspont miatt, akkor én mindig megnyugszom: megmutatja, hogy jó úton haladunk.” (Mindkét idézetben kitettem a magyar helyesírás szabályai szerint szükséges vesszőket.)

Kedves Ungár Péter, maradjunk abban: más úton.

Nagy erőfeszítéssel sem találna nálam olyan állítást, hogy aki nem ért velem egyet, az „csak fideszes vagy náci lehet”, vagy, hogy aki figyelembe veszi a határon túli magyarok érzékenységét, „az náci”. Soha ilyesmit nem mondtam, nem írtam, nem gondoltam. A politikai tájkép ennél sokkal tarkább.

Ungár Pétert idestova nyolc éve ismerem személyesen: együtt, pontosabban egymás mellett kampányoltunk a Moszkva téren a 2014-es kampányban, én, mint jelölt, Ungár pedig mint az LMP jelöltjének kampányembere, és jókat beszélgettünk. Azután a 2018-as kampányban újra találkoztunk, én ismét mint jelölt, de már ő is mint jelölt, a szomszédos választókerületben. Megint váltottunk pár szót. Ungár azután listáról bejutott az Országgyűlésbe, és kétségtelenül az egyik legjobb teljesítményt nyújtotta az ellenzéki képviselők között. Gyakran beszélt, nyilatkozott az elmúlt négy évben, kivételes tudatosság jellemezte: kiválasztott magának egy ügyet, a szociális szektorban dolgozók, illetve az idős családtagjaikat gondozók javadalmazásának ügyét, s folyamatosan erről beszélt.

Emellett kiválasztott magának a következő választásra egy Budapesten kívüli választókerületet, és szisztematikus munkával készült fel arra, hogy ott induljon el egyéni jelöltként. Azzal a feltételezéssel, hogy abban a billegő választókerületben akár még nyerhet is. Az országos eredmény azután úgy alakult, hogy minden Budapesten kívüli billegő választókerületet a Fidesz nyert meg, így most is csak listáról tudott bejutni az országgyűlésbe. (Ahogy a kilencvenes években én is.) Párttársai méltán tették őt az LMP első listás helyére, és a választást követően még frakcióvezetőnek is megválasztották. Így most még többször szerepel a parlamentben is és a médiában is, és az ügyek szélesebb spektrumában kell előadnia a maga és az LMP álláspontját.

Amilyen tudatosan építette a saját politikai arculatát, olyan tudatosan építi most – és ezt csak helyeselni tudom – pártjáét. Már a választási kampányban is többször elmondta, hogy önmagát az ellenzék legeuroszkeptikusabb politikusának tekinti, és most az euroszkepticizmust, az európai integráció szorosabbá válásával, az Unió föderatív voltának erősítésével, az euró bevezetésével való szembehelyezkedést tekinti az LMP egyik megkülönböztető jegyének.

Ez nem bűn, van ilyen álláspont Európában, ezt képviselték a Brexit hívei, ezt képviselik a cseh konzervatívok, és ezt képviseli a francia, a német vagy a skandináv, a holland szélsőjobb. És persze a Fidesz is.

A nyugat-európai zöldek viszont nem.

A másik terület, ahol Ungár élesen megkülönbözteti az LMP-t elsősorban a DK-tól, de a Momentumtól is, a nemzeti kérdés. Ungár, mint az imént idéztem, azt veti a szemünkre, hogy nem vesszük figyelembe a határon túli magyarok érzékenységét. A határon túli magyarokhoz való viszonyt a Fideszhez hasonlóan Ungár és pártja is azon méri le, hogy helyesli-e valaki a letelepedés nélküli kettős állampolgárságot és az azzal járó választójogot, a kisebbségben élő magyarok és a magyar állam között létrehozott közjogi köteléket.

Tudjuk, hogy 2004-ig ezt a Fidesz sem helyeselte. Antall József emlékezetes beszédében is hangsúlyozta, hogy lélekben érzi magát tizenötmillió magyar miniszterelnökének, közjogi értelemben azonban csak a Magyarországon élő tízmillió országlakosénak. Útlevelek letelepedés nélküli osztogatása a határ túloldalán élőknek – ebben Orbán Magyarországa Milošević Szerbiájának, Tuđman Horvátországának, a jugoszláv utódállamok közötti háborúk kezdeményezőinek, valamint Băsescu Romániájának követője. Putyin Oroszországa osztogatta hasonlóképpen az útleveleket a Grúziától leválasztott Abháziában és Dél-Oszétiában, majd pedig a Donyec-medencében, hogy Putyin „hétszázezer orosz állampolgár” védelmével is indokolhassa az Ukrajna elleni átfogó támadást.

A nyugati demokráciákban nem állampolgárság osztogatásával oldják meg a nemzeti kisebbségek problémáját, és igazuk van, mert ez a megoldás inkább ellentéteket kelt az érintett országok, illetve a többség és a nemzeti kisebbség között.

Akik így vélekedünk, emellett is fontosnak tartjuk a szomszéd országokban élő magyarok kisebbségi jogait, és amikor általunk támogatott kormánya volt Magyarországnak, az legalább annyit tett a kisebbségben élő magyarok helyzetének érdemi javításáért, mint az Orbán-kormányok.

A harmadik ügy, amelyben Ungár rendszeresen megkülönbözteti magát a DK-tól és talán más ellenzékiektől, talán ezeknél is fontosabb. Azt kifogásolja, hogy más ellenzékiek mindenféle „csúnyákat” mondogatnak Orbánra. E kérdésben Ungár nem beszél világosan. Azon a május 16-i parlamenti ülésen, ahol Gyurcsány Ferenc törvénytelennek minősítette az Orbán-kormányt, Ungár volt az első napirend előtti felszólaló, és a következőképpen indította beszédét: „Ma fog miniszterelnököt választani az Országgyűlés. Ilyenkor általában az a szokás, hogy különböző ellenzéki politikusok beszélnek a „világok harcáról”, az abban betöltött szerepükről, a viszonyukról a világhoz. Én mégsem szeretnék így tenni, mert azt gondolom, hogy a negyedik kétharmad után az a szerénység illet minket, hogy az ilyen nagy megfejtésektől tartózkodjunk.

”Én személy szerint úgy gondolom, és a DK is megalakulása úgy gondolja, hogy a magyar politika alapvető kérdése ma az, hogy mi 1990-től demokráciát építettünk, Orbán és az egész Fidesz pedig 2010 óta önkényuralmat épít, és tizenkét év alatt fel is építette.

Alighanem erre céloz Ungár, amikor azt mondja, hogy mások „világok harcáról” beszélnek. Igen, Orbán világa és az 1990 és 2010 közötti magyar demokrácia két világ. Az LMP ezt Schiffer András vezetésével is másképp gondolta. Máig a fülemben cseng, ahogy Schiffer azt mondja a fideszes képviselők felé fordulva valamikor a 2010-2014-es ciklusban: „Én nem vonom kétségbe az Önök demokratikus elkötelezettségét.” Én akkor is kétségbe vontam, s ma is kétségbe vonom. Hogy Ungár mit gondol erről, nem tudom, de biztosan nem ezt, nem a demokrácia vagy önkényuralom közötti választást tekinti a magyar politika központi kérdésének.

Nem a rendszer, hanem csak a kormány ellenzékeként képzeli el az LMP feladatát.

Nem áll ezzel egyedül a parlamenti ellenzékben, de ő ebben a legtudatosabb. Nem tagadom, becsülöm ezért Ungár Pétert. Csak szerintem az általa képviselt politika nem vezet sehova.

Mindenesetre megállapíthatjuk: a parlamenti ellenzékben – eltekintve a Mi Hazánktól – két fő irányt különböztethetünk meg: a rendszerellenzéki irányt, amely az orbáni önkényuralommal szemben határozza meg magát, és híve a szoros európai integrációnak, a szomszéd népekkel való történelmi megbékélésnek, és a másik irányt, amely nem támadja az Orbán-rendszert mint önkényuralmi rendszert, a Fideszhez hasonlóan szemben áll az európai integráció elmélyítésével, a „nemzetek Európája” szuverenista politikáját követi, és egyetért a Fidesszel a „közjogi nemzetegyesítés” kockázatos politikájában. Ungár átgondoltan képviseli ezt a második irányt. Magam az elsőt tartom követendőnek.

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!