Bauer Tamás, Author at Független Hírügynökség

Kezdőlap Szerzők Írta Bauer Tamás

371 CIKKEK 0 HOZZÁSZÓLÁS

A FIDESZ-KAMPÁNY UTÓFINANSZÍROZÁSA

2022-06-04

Délelőtt az Országgyűlés fideszes többsége megszavazza az orbáni Alaptörvény tizedik módosítását a háborús veszélyhelyzetről. Délután Orbán bejelenti, hogy a kormány „az Alaptörvényben biztosított jogánál fogva” (amely jogot éppen biztosított magának) kihirdeti a háborús veszélyhelyzet miatti különleges jogrendet.

Másnap a kormány azt is eldönti, hogy – rendeleti úton – „extraprofitadót” vet ki egyes ágazatokra, és ebből tölt fel két külön alapot: a rezsivédelmi alapot a „rezsicsökkentés” finanszírozására, illetve a honvédelmi alapot a hadsereg gyorsított fejlesztésére.

A Századvég közvélemény-kutatása szerint a megkérdezettek 90 százaléka ért egyet azzal, hogy a nagy cégek „extraprofitjára” kivetett különadókból finanszírozzák „a családok védelmét”, vagyis a rezsicsökkentés fenntartását a világpiaci energiaárak gyors növekedése ellenére, illetve „az ország védelmét” a közelben dúló háború idején. Az ATV nézőinek többsége (60 százalék) is helyesli ezt. Az ellenzéki pártok sem kifogásolják az „extraprofitadót”, legfeljebb azt, hogy a Fidesz-közeli szerencsejáték-szektorra vagy építőiparra nem terjed ki. Mit gondoljunk akkor közgazdaságilag és politikailag az „extraprofitadóról”?

Mindenekelőtt meg kell ismételni, hogy szemben a manapság Magyarországon elterjedt szóhasználattal, az extraprofit mint a marxi politikai gazdaságtan kategóriája azt a többletprofitot írja le, amelyre a technikailag vagy gazdaságilag élenjáró vállalatok az adott ágazat átlagos vállalataihoz képest innovációs eredményeik révén tesznek szert.

Az extraprofit a kapitalista gazdaságban a haladás, a fejlődés egyik legfontosabb ösztönzője.

Az extraprofit nem szégyellni való, hanem büszkeségre okot adó dolog, és bolond lenne az az állam, amely az extraprofitot megadóztatná.

A Fidesznél az extraprofit mást jelent, azt a többletjövedelmet, amelyet a vállalkozó úgymond nem szolgált meg, s ezért szégyellni való rossz dolog, amelyet méltányossági alapon különadóval elvonhat az állam.

Az Orbán-kormány által az „extraprofitadóval” sújtott nagyvállalati jövedelmek közül egyedül a MOL-nak az orosz importolaj ára és a BRENT-árhoz igazodó értékesítési árak közötti különbség miatt képződő különleges nyeresdége tekinthető méltányosan elvonható jövedelemnek, de az nem extraprofit, hanem monopoljáradék.

A bankok abból fakadó többletjövedelmét, hogy a hitelkamatok emelkedésével nem jár együtt a betéti kamatok emelkedése, hasonlóképpen nem extraprofit, hanem a működési feltételeik általános kiszámíthatatlanságára reagáló oligopolisztikus viselkedés gyümölcse. A többi kiszemelt ágazat – biztosítók, kiskereskedelem, telekommunikáció, gyógyszerforgalmazás, légiközlekedés, reklám – esetében a különadó kivetését végképp semmi sem indokolja, az a gazdasági életre ránehezedő önkényuralmi hatalomgyakorlás – lassan megszokottá váló – velejárója.

Az Orbán-kormány által kivetett különadó nem mást céloz, mint a Fidesz választási kampányának utófinanszírozását.

Mindannyian emlékezhetünk rá, hogy Orbán még a múlt év végén hirdette meg, hogy – úgymond sikeres gazdaságpolitikájának eredményeként – már a választást megelőző februárban az egész tizenharmadik havi nyugdíjat megkapják a nyugdíjasok, hogy a kiskorú gyermeket nevelő családokban élő keresők visszakapják az egész, 2021-ben befizetett személyi jövedelemadójukat, a 25 événél fiatalabbak pedig mentesülnek a személyi jövedelemadó fizetése alól. A gazdaság teljesítményétől messze elszakadva emelték a minimálbért, tovább bővítették a lakásszerzéshez nyújtott támogatásokat.

Minden gondolkodó ember tudhatta, hogy ennek valójában nincs fedezete. Érdemes felidézni: a 2010-es választást követően Orbán még azzal támadta az MSZP–SZDSZ kormányokat, hogy a fogyasztás növelésére vettek fel hiteleket, holott az csak fejlesztésre megengedhető.

Most megmutatta, hogy tud ő fogyasztásnövelési céllal eladósodni, ha akar. Azt is tudni lehetett, hogy ennek a választások után jön meg a böjtje. Alapjában véve ennek a kampányköltekezésnek az utófinanszírozása történik most. Az ellenzéki pártok ezt persze nem mondhatják ki, hiszen annak idején nem kifogásolták, hogy az Orbán-kormány „végre” az embereknek ad pénzt, fedezet nélkül. Az ellenzéki politizálást hosszú ideje átható antikapitalista érzület miatt azt is csak helyeselhetik, hogy a kormány vállalatoktól, bankoktól vesz el pénzt, a profitokat sarcolja meg. Holott felelős ellenzéknek még a marxi politikai gazdaságtanból is tudnia kellene, hogy a profitot alapjában véve fejlesztésre költik, a profit megsarcolása tehát a jövő felélését jelenti. Nem az a fő kérdés, hogy áthárítják-e a fogyasztókra a különadókat: azok akkor is ártanak, ha az érintetteknek sikerül ezt megtenniük, és akkor is, ha nem. Az első esetben azonnal sújtják az „embereket” (ahogy az az Orbán-kormány által a bankokra és a telefontársaságokra kivetett különadóval történt), a második esetben pedig hosszabb távon (ahogy az a közműtársaságok megsarcolása illetve visszaállamosítása nyomán következett be például a vízszolgáltatás esetében). Az „extraprofitadó” tehát nem helyeselni kellene, hanem határozottan elutasítani.

De vajon nem indokolt-e támogatni azt, hogy az Orbán-kormány a különadókkal: a „rezsicsökkentést”, a kommunális szolgáltatásoknak a költségektől elszakadó alacsony szinten tartott lakossági tarifáit” védi meg”, hiszen ezzel „azemberek” járnak jól?

Nem, a „rezsicsökkentést” nem „megvédeni” kellene, hanem be sem lett volna szabad vezetni.

Orbánék itt az egykori NDK normáit követik, amihez Honeckerék egészen rendszerük 1989-es összeomlásáig következetesen ragaszkodtak. Úgy tekintették ezt a rendszer előnyének Nyugat-Németországhoz képest, ahogy most Orbán büszkélkedik az alacsony magyar energiaárakkal, és mutat elrettentésképpen a nyugati világban megemelkedett energiaárakra.

Nem véletlenül jutott eszembe az NDK példája. Robert Havemann rendszerkritikus kommunista professzor, egykori náciellenes ellenálló mutatott rá már a hatvanas években, hogy az állam által szubvencionált hatósági árak rendszere a lakosság kiszolgáltatottságának intézménye. A „rezsicsökkentés”, vagyis a költségvetésből támogatott alacsony közműdíjak rendszere a magyar polgárok kiszolgáltatottságának intézménye: a Fidesz államának köszönhetik az emberek, hogy olcsón jutnak közüzemi szolgáltatásokhoz (energia, víz, csatorna), és természetesen nem tudják, hogy valójában az állam az ő adóbefizetéseikből finanszírozza ezt.

Közgazdaságilag kifejezetten hátrányos, ha a lakossági energiatarifák tartósan elszakadnak az energiabeszerzés költségeitől.

Általlában az előnyös egy ország számára, ha a termékek fogyasztói érzékelik, hogy milyen költségei vannak azoknak a termékeknek és szolgáltatásoknak, amelyeket fogyasztanak. Ez szükséges ahhoz, hogy észszerűen mérlegeljék, hogy többet vagy kevesebbet fogyasztanak, hogy az egyik termék fogyasztását felváltsák egy másikéval, amely ugyanazon szükséglet kielégítésére alacsonyabb költséggel vagy jobb minőségben alkalmas, illetve takarékosan bánjanak például az energiafogyasztással, hogy a megtakarított pénzből más szükségletek kielégítésére költsenek többet. Ha a tarifák tartósan alacsonyabbak a költségekhez képest, az zavarja a különböző termékek fogyasztásának racionális mérlegelését. Ezért nem, vagy csak korlátozottan nyúlnak a piacgazdaságok az energiatarifák tartós eltérítéséhez a költségektől. Ha a lakosság alacsonyabb jövedelmű csoportjainak erre nagyon rászorulnak, olyan módon kompenzálják az energiatarifák gyors növekedését, hogy ez elviselhetővé tegye a háztartások terheit, de nem térítik el tartósan a tarifákat a költségektől.

Még valamit megmutatott az egykori szocialista országok tapasztalata. Szovjet, magyar és más szociológusok mutatták ki, hogy

az államilag szubvencionált élelmiszerárak, közműtarifák, névleges lakbérek rendszere azzal jár, hogy minél magasabb társadalmi státusú egy-egy család és ezért minél jobb lakást kap, minél több áramot, fűtést használ fel, minél több jó minőségű élelmiszert fogyaszt, annál több támogatást kap a fogyasztásához a költségvetésből, vagyis a többiektől.

Ez az Orbán-féle „rezsicsökkentés” következménye is. Minél nagyobb házat fűt és világít valaki, annál több támogatást kap a költségvetésből, vagyis a többiektől. Ez is a „perverz újraelosztás” (Ferge ÍZsuzsa) egyik csatornája.

Az persze nehéz kérdés, hogy hogyan lehet a „rezsicsökkentést” tizenkét év vagy ennél is hosszabb idő elteltével majd megszüntetni. Egyszer már sikeresen megszüntették az egykori szocialista országokban a hatósági árak négy évtizeden át fenntartott rendszerét. Ehhez persze rendszert kellett váltani. De hogy ezt valamikor majd meg lehessen tenni, olyan ellenzékre lenne már most szükség, amely a „rezsicsökkentésről” és annak „megvédéséről” kimondja az igazat.

EURÓPA MEGHÁTRÁLT, ORBÁN TRIUMFÁL

Bauer Tamás

2022-06-02

Lássunk tisztán: Orbán elérte, amit akart, igazából kiütéssel győzött. Az olajembargó ügyében az Európai Unió vezetése meghátrált, Orbán minden kívánsága teljesült.

Az olajszállításokon Oroszország jóval többet keres, mint a gázszállításokon. Miközben az Európai Unió olajimportjának meghatározó része származik Oroszországból, a Bizottság fokozatosan meg akarja szüntetni Európa függőségét az orosz szénhidrogén-szállításoktól, mindenekelőtt az olajszállításoktól, nagyobb részben már az év végére.

Tekintettel az egykori szocialista országok örökölt függőségére az orosz olajszállításoktól, a Bizottság számukra hosszabb átállási időt ajánlott fel 2023-ig, sőt 2024-ig. Szlovákia, Csehország, Bulgária kész lett volna ezt elfogadni, az Orbán-kormány azonban nem. Így merült fel az a „kompromisszum”, hogy a vezetékes szállításokra – vagyis Magyarország, Szlovákia, Csehország orosz kőolajimportjára és talán az egykori NDK Schwedtben levő finomítójára – az embargó nem vonatkozik, „egyelőre”. Elfogadták még Orbánnak azt a külön követelését is, hogy ha a Barátság-kőolajvezetéken történő szállítás valamilyen okból megszakadna, és mi is tankhajón és az Adria olajvezetéken kényszerülnénk orosz kőolajat behozni, arra se vonatkozzék az embargó.

Orbán tehát mindent elért, amit el akart érni. Határidőt sem kellett vállalnia, nem kell átállítania a MOL finomítóját más importált kőolajra, fenntarthatja a putyini Oroszországhoz fűződő különleges gazdasági kapcsolatát (ahogy Paks II. Roszatom általi megépítése mellett is kitart).

Bármilyen szép mondatokat is mond Orbán megbízásából Novák Katalin Varsóban vagy az ukrán televízióban, ez csak bohóckodás, a lényeg az, hogy Orbán kihúzza magát a hatodik szankciós csomagból, tovább finanszírozza Putyin háborúját.

Az Európai Tanács elnöke szerint a vezetékes szállítások kivétele az embargótól „átmeneti”, de erről egyelőre nem döntöttek, és ha most nem döntöttek, akkor nem is fognak.

Az alternatíva az lett volna, hogy nem az EU közös döntésével, hanem Magyarország nélkül, huszonhat ország megállapodásával vezetik be az olajembargót. Többen is felvetették ezt a lehetőséget, köztük Katarina Barley, az Európai Parlament német szociáldemokrata alelnöke, vagy legutóbb Manfred Weber, az Európai Parlament néppárti frakciójának frakcióvezetője. Ez újabb, minden korábbinál élesebb, nyilvánvalóbb konfliktust jelentett volna az Orbán-kormánnyal, és ezt az Unió vezetői nem vállalták.

Orbán viszont triumfál: megvédte a „rezsicsökkentést”, megvédte a „magyar családokat”. Nem Putyin Oroszországával szemben, amelynek háborúja ehhez a helyzethez, az energiaárak további emelkedéséhez vezetett, hanem az Európai Bizottsággal szemben, amely az Oroszországgal szembeni szankciókat kitalálta, melyeket Orbán kezdettől fogva helytelenít.

De vajon nem joggal triumfál-e Orbán, ha sikerült „megvédenie” a „rezsicsökkentést”? Nem nagyszerű dolog-e a „rezsicsökkentés”?

Nem, nem nagyszerű, hanem kifejezetten helytelen, káros, de erről majd a következő alkalommal. Most csak annyit: az EU vezetőinek meghátrálása tovább erősíti Orbánt nemzetközileg is és itthon, Magyarországon is.

Azok az ellenzékiek, mint Ujhelyi István, akik üdvözölik ezt a megállapodást, vajon nem látják ezt?

ORBÁN NEM ALKUSZIK

Bauer Tamás

2022-05-14

Azt hallom szakértőktől, újságíróktól, hogy az olajembargó ügyében az Európai Bizottságnak is igaza van, hiszen közös fellépést szeretne elérni Oroszországgal szemben, annak van ereje, de Orbánnak is igaza van, hiszen Magyarország energiaellátásában nem nélkülözhető az orosz olaj.

Más elemző meg nem érti, hogy miért keménykedik Orbán, miért nem elég neki olyan haladék, mint amilyet Szlovákia, Bulgária és Csehország elfogad.

Ha Orbán korábbi államtitkára elmondja nekünk, hogy a probléma természetesen megoldható, más eredetű kőolajokból is kikeverhető az az anyag, amit Százhalombattán finomítani lehet, akkor ezt ugyanígy tudja Orbán jelenlegi államtitkára is. Igaz, más forrásból alighanem többe kerülne az olaj, mint oroszországi forrásból a Barátság olajvezetéken, de Orbánnál nyilvánvalóan a politikai szempont a döntő.

Amikor február 24-én megindult az orosz támadás Ukrajna ellen, és amikor az Orbán-kormány csatlakozni kényszerült az első szankciós csomagokhoz, sokan úgy gondolták, hogy Orbán külpolitikája megbukott, a Putyin-barátságnak vége. Nem mindenki gondolta ezt így, legalább ketten nem: Orbán és Putyin. És még ketten: Lavrov és Szijjártó.

Orbán hosszú távúpolitikai stratégiájának egyik központi eleme, hogy kis országként a nyugati demokráciáktól való függőség mérséklésére meghitt kapcsolatokat kell üzemeltetnie a putyini Oroszországgal.

Az Ukrajna előtti támadás előtti moszkvai látogatása alkalmával Orbán büszkén „magyar modellként” jellemezte ezt a gyakorlatot.

Ezért kell nemcsak atomerőművet építtetni a Roszatommal, az oroszokkal szövetkezni a vasúti járműgyártásban, de még a hármas metró szerelvényeit is Oroszországban felújíttatni a korszerűbb francia szerelvények vásárlása helyett, bármit szeretett volna a városvezetés. Ezt a stratégiát a háború sem befolyásolja.

Jó, Brüsszelben megteszi a kötelező köröket a szankciók elfogadásával, olykor-olykor még egy-egy hivatalos szövegben meg is említi, hogy Oroszország az agresszor, de mindig ügyel arra, hogy ne veszélyeztesse a Putyinhoz illetve Lavrovhoz fűződő kapcsolatot.

Szijjártó ragaszkodik a Lavrovtól átvett, de Putyintól kapott kitüntetéséhez. Nem lehet őket megbántani. Egyedül a hasonló helyzetű országok között Magyarország nem vesz részt az Ukrajnát segítő fegyverszállításokban. Lássuk be, Putyin számára ez a legfontosabb kérdés, hiszen a háború kimenetele szempontjából Ukrajna fegyverellátása a döntő. Az orosz állam működőképessége szempontjából pedig az olajbevételek, tehát az olajembargóban nem szabad részt venni, még olyan haladékkal sem, amilyet Ursula von der Leyen felajánl, és a többi érintett ország elfogad. És akkor Putyin lesz az első, aki megválasztásakor gratulál Novák Katalinnak, majd a választási győzelemhez Orbán Viktornak, és Dmitrij Medvegyev is megdicséri Orbánt a bátorságáért

Ha a másik huszonhat ország egyezik meg – az uniós intézményeken kívül – az embargóban, az orbáni Magyarország pedig kimarad, az a „magyar modell” szempontjából kifejezetten kedvező. Mellesleg a MOL sem jár vele rosszul.

„ELVETTÉK TŐLÜNK”

Bauer Tamás

2022-05-14

Orbán Viktor az olajembargó körüli, az Európai Bizottsággal folytatott vitában csak úgy odavetette a megjegyzést: valaha Magyarországnak is volt tengerpartja (ahol feltehetően lehetne olajszállító hajókról kifejteni az importált kőolajat), de „elvették tőlünk”, ezért vagyunk más szárazföldi országokhoz hasonlóan nehezebb helyzetben az olajügyben.

Ez persze önmagában is hamis állítás, hiszen Németországnak, Lengyelországnak, Bulgáriának van tengerpartja, de ezek az országok is vezetéken importálják az orosz kőolajat, és annak kiváltása számukra is többletköltséggel jár. Ez az érdemi kérdés, de Orbánnak ez az odavetett megjegyzése természetesen felbosszantotta a horvátokat, akik be is kérették külügyminisztériumukba a zágrábi magyar nagykövetet.

Mondott hasonlókat Orbán máskor is. Egyszer például azt jegyezte meg, hogy a nyersanyagainkat is „elvették tőlünk”. Érdemes átgondolni, van-e igazság Orbánnak ezekben a megjegyzéseiben.

Amikor Bolgár György, aki a maga klubrádiós műsorában elsőként figyelt fel Orbán e megjegyzésére, történész szakembert kérdezett arról, a történész a trianoni békeszerződésről kezdett beszélni. Magyarországon általában az 1920-as békeszerződést teszik felelőssé. Ez így szerintem nem helytálló, legalábbis nem pontos.

Az első világháborús vereség történelmi pillanatában, 1918 őszén néhány héten belül a korabeli magyar állam nemzetiségeinek, a szlovákoknak, románoknak, szerbeknek és horvátoknak politikai képviseletei egymás után mondták ki elszakadásukat a magyar államtól.

A gyulafehérvári gyűlésről mindenki tud, aki kicsit is tájékozott a magyar történelemben – s amelyet az erdélyi szászok és bánsági svábok hasonló állásfoglalása követett Romániához való csatlakozás támogatásáról –, de a szlovákok is állást foglaltak Csehszlovákia mellett, a Szerb Nemzeti Tanács illetve a Horvátországban 1868 óta elismerten működő saját országgyűlés a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság mellett. Több mint másfél évvel később a békeszerződés a nemzetiségek politikai képviseleteinek ezeket a döntéseit már csak tudomásul vette, meghúzta a pontos határokat az általuk birtokolt terület és a Magyarországnál maradó terület között (és e tekintetben volt igazságtalan, amikor összefüggő, magyarok lakta területeket helyezett a másik állam fennhatósága alá), továbbá Ausztriának ítélte a német nyelvűek lakta Nyugat-Magyarországot, amiből Burgenland lett, illetve Csehszlovákiának adta Kárpátalját.

Hogyan ítéljük meg akkor az „elvették tőlünk” szófordulatot?

Az első kérdés: kit fed a „tőlünk” szóban használt többes szám első személy, ki az alanya ennek a többes számnak? Az ezt kimondó személy a Budapest székhelyű jelenlegi magyar állam miniszterelnökeként csak a mai Magyarország lakosait sorolhatja ide. Ami a történelmi Magyarország nyersanyagkincseit illeti, azok nagyrészt Szlovákia szlovákok lakta, illetve a Kárpátokon inneni Románia románok lakta (jobbára dél-erdélyi) területein bányászhatók, tehát azok a szlovákokat illetve románokat illetik meg, így senki sem „vehette el tőlünk”, magyarországi magyaroktól és nem magyaroktól. A történelmi Magyarország csipetnyi tengerpartját pedig többszáz kilométer választotta el a magyarok lakta területektől, azt a partszakaszt nem „elvették tőlünk”, hanem Horvátországnak a magyar államtól való elszakadása nyomán került el „tőlünk”, és lett, a trianoni békeszerződés nyomán a második világháború végéig az olasz Adria-part, majd a jugoszláv tengerpart, mára a horvát tengerpart része. A „miénk” sohasem volt.

Az „elvették tőlünk” szófordulat valamilyen, erőszakos cselekedet nyomán kialakult rendellenes, méltánytalan helyzetet érzékeltet, amely korrekcióra szorul. Ezért kifogásolja azt érthető módon az adott esetben Horvátország, más esetekben más szomszédos állam. Igazuk van. Ezek bajkeverő szófordulatok, amelyektől minden, közhatalmi tisztséget betöltő személynek tartózkodnia kellene.

UJHELYI, A BÁTOR

Bauer Tamás

2022-05-10

Ujhelyi István, az MSZP (egyetlen) európai parlamenti képviselője büszkén jelentette be a héten: mer egyetérteni az Orbán-kormánnyal, az Európai Bizottság javaslata az Oroszországgal szembeni olajembargóra Magyarország számára elfogadhatatlan. Ezt a véleményét a Bizottsággal is tudatta.

Mint ismeretes, a Bizottság a tárgyalások jelenlegi állása szerint az orosz olajszállításoktól különösen függő három volt szocialista országnak, Csehországnak, Szlovákiának és Magyarországnak egy-két év haladékot adna az embargó érvényesítésére. Ez alatt az idő alatt át lehetne állítani a finomítókat a más forrásból származó kőolaj feldolgozására. (Mellesleg Németországnak az egykori NDK Schwedtben levő finomítójában, illetve Ausztriának a schwechati finomítóban ugyanezt kell tennie, azok is orosz kőolajat dolgoznak fel, és ők még sem kérnek haladékot.)

Az Oroszországgal szembeni szankciók azon európai országok számára, amelyek intenzív kereskedelmet folytatnak Oroszországgal, áldozatvállalást jelentenek, nem is kicsit.

Mégis vállalják, mert abból indulnak ki: Ukrajna az orosz támadással szembeszállva nemcsak önmagát védi, hanem bennünket is, a nyugati demokráciák összességét, és ezért erkölcsi kötelességünk gazdasági szankciókkal és fegyverszállításokkal támogatni ebben. Ausztria és Olaszország sokáig húzódozott, de ma már belátják ezt.

Orbán álláspontja gyökeresen eltér ettől. Szerinte az orosz-ukrán háború

„nem a mi háborúnk”, nekünk ahhoz semmi közünk.

Hogy ebben az álláspontban mi a szerepe konkrétan annak, hogy meghitt kapcsolatok fűzik Vlagyimir Putyinhoz, – és mi általában annak, hogy nem tesz különbséget demokratikus országok és önkényuralmi rendszerek között (ha csak annyiban nem, hogy az utóbbiakban „inkább otthon érzi magát”), tulajdonképpen mindegy. A lényeg, hogy számára semmi alapja annak, hogy Magyarország bármilyen értelemben szolidáris legyen a harcoló Ukrajnával. Ebből viszont logikusan következik az, hogy nem hajlandó fegyvert szállítani Ukrajnának, illetve átengedni fegyverszállításokat a magyar-ukrán határon. Ugyanígy következik belőle az, hogy nem hajlandó olyan szankcióra, olyan olajembargóra, amely Magyarország számára kétségtelenül áldozatvállalást, az orosz olajimporthoz képest veszteséget jelentene. Orbántól az igazat megvallva nem is várhatunk mást. Az sem kérdéses, hogy ennek az álláspontjának van Magyarországon támogatottsága:

ki akarna többet fizetni a fűtésért, az áramért, az üzemanyagért?

A kérdés mármost az, hogy ha Ujhelyi egyetért Orbánnal abban, hogy az olajembargó Magyarország számára elfogadhatatlan, akkor egyetért-e Orbán két megelőző állításával: azzal, hogy az orosz-ukrán háború „nem a mi háborúnk”, semmi közünk hozzá, abban semlegesnek kell maradnunk, és azzal, hogy el kell utasítani Ukrajna támogatását fegyverszállításokkal. Ezekben a kérdésekben nem hallottam Ujhelyit nyilatkozni, bár némi támpontot ad, hogy az Országgyűlésben az ellenzéki képviselők nagy többsége, köztük Ujhelyi pártjának, az MSZP-nek valamennyi jelen levő képviselője igennel szavazott arra a politikai nyilatkozatra, amelyben elutasították az Ukrajnába irányuló fegyverszállítást. A kérdés tehát az, hogy mi mindenre terjed ki Ujhelyi bátor egyetértése Orbánnal?

MÉG EGYSZER A PARLAMENTI TISZTSÉGEKRŐL

Bauer Tamás

2022-05-04

Miközben néztem tegnap a parlamenti honlapon az alakuló ülés közvetítését, megnéztem ugyanott Kövér László előterjesztését a bizottságok tagjairól és tisztségviselőiről.

Azt már korábban hallottam, hogy az ellenzék a DK-s Varju Lászlót, aki az előző ciklusban a költségvetési bizottság elnöke volt, ezúttal a népjóléti bizottság elnökének javasolja. Kövér előterjesztésében azonban Varju nem a bizottság elnökeként, hanem csak tagjaként szerepelt. Ma a 24.hu cikkében azt olvasom, hogy Varju büntetésből nem lehet bizottsági elnök, és ugyanúgy a szintén DK-s Arató Gergely sem jegyző. Nem lehet jegyző Jámbor András párbeszédes képviselő sem.

Az új magyar parlamentarizmus fontos jogszokása volt harminc éven keresztül, hogy a parlament megalakulásakor a pártok megegyeztek a parlamenti és bizottsági tisztségek, bizottsági helyek elosztásáról a pártok között, arról pedig az egyes pártok maguk döntöttek, hogy kivel töltik be ezeket a posztokat. Az is része volt ennek a szokásjognak, hogy az egyes pártok jelöltjeit a házelnöktől az egyes bizottsági tagokig a parlament minden képviselője megszavazza. (Emlékszem, például, hogy milyen vita volt az SZDSZ-frakcióban arról, hogy megszavazzuk-e az Országgyűlés alelnökének G. Nagyné Maczó Ágnest, a Kisgazdapárt szélsőséges kijelentéseiről ismert jelöltjét. Végül úgy döntöttünk, hogy a parlamenti szokásjognak megfelelően meg kell szavazni, és Maczó Ágnes azután fölöttébb korrekt módon vezette az üléseket.)

Az előfordult, hogy valakit lemondásra szólítottak fel (például az első ciklusban Horn Gyulát a Külügyi Bizottság elnökségéről, amit meg is tett), de hogy ne fogadták volna el valamely párt jelöltjét, az nem.

Az tehát, hogy most, amikor a pártok között nem alakult ki egyetértés a tisztségek elosztásáról, és Kövér László tett előterjesztést, politikai retorzióként nem jelöli Varjut és Aratót, újabb súlyos visszaélés.

Állítólag azért nem jelölte őket, mert neki nem tetsző módon beszéltek az Országgyűlés ülésén arról, hogy hatályon kívül helyeznék a fideszes Alaptörvényt.

Alkotmányos alapelv, hogy országgyűlési képviselőt az Országgyűlés ülésén elmondott véleménye miatt semmiféle hátrány nem érhet.

Ezt sértette meg Kövér. Jámbor más okból nem lehet jegyző: állítólag azért, mert nem megfelelően beszélt a jegyzői feladatról.

Aki ezt a szöveget ezen az oldalon olvassa, bizonyára tudja, hogy szerintem a magukra adó ellenzéki pártoknak semmiféle parlamenti vagy bizottsági tisztséget nem kellene a Fidesz parlamentjében elfogadniuk. A Momentum ezt hasonlóképpen gondolta, nem jelölte tagjait ilyen tisztségekre, a DK és a Párbeszéd viszont másképpen gondolta, és jelölt. Ezzel kitették magukat Kövér önkényének. Ha viszont így történt,

az összes ellenzéki frakciótól elvárható, hogy tegnap parlamenti és bizottsági tisztségekbe megválasztott tagjaik visszalépjenek ezekből a tisztségekből, amíg Kövér Varjut és társait nem jelöli, és az Országgyűlés meg nem választja a kérdéses tisztségbe.

Vajon megteszik-e? Vagy azt gondolják, hogy az embereket csak az infláció, a bérük és a nyugdíjuk érdekli,

demokráciakérdésekben nem érdemes konfliktust vállalni?

KORMÁNYELLENZÉK, RENDSZERELLENZÉK

Bauer Tamás

2022-05-03

Szerintem örvendetes fejleményt hozott az önkényuralmi országgyűlés alakuló ülése. Véget ért az a hamis egység, amelyet hat ellenzéki párt az elmúlt években és a választáson is megjelenített, s amely nem a korábbinál jobb, hanem a korábbinál gyengébb választási eredményt hozott április 3-án.

(Csak, hogy ne legyen félreértés. Azért merek így fogalmazni, mert a hat ellenzéki párt még a Mi Hazánkkal együtt is kevesebb mandátumot szerzett, mint öt ellenzéki párt négy évvel korábban. A közös jelöltek, közös lista, közös miniszterelnök-jelölt ugyan az ellenzékre leadott szavazatok jobb hasznosulását jelentette Budapesten, és így sikerült 12 helyett 17 egyéni választókerületet megnyerni, viszont az egyes pártok támogatóinak egy része nem tudta elfogadni a közös jelölteket, közös listát, közös miniszterelnök-jelöltet, és ezért a hat pártra több mint nyolcszázezerrel kevesebb szavazat esett. Hiába hasznosult jobban ez a kevesebb szavazat, nem hozott több mandátumot sem a vidéki egyéni választókerületekben, sem a listán. Ezért írtam az Élet és Irodalomban a választást követően, hogy egyebek mellett a hatpárti közös indulás is megbukott.)

Az Orbán-rendszerrel szemben állók körében a választás óta természetszerűen felelevenedett a vita arról, hogy hogyan kell viselkedniük a parlamentbe jutott, ott ellenzéki szerepbe kerülő politikusoknak, pártoknak.

A legkeményebb álláspontot Hadházy Ákos képviseli: szerinte nem kell részt venni a parlament napi munkájában, bizottsági helyet sem kell vállalni, és a képviselői esküt sem szabad a hivatalos nyitóülésen letenni. Ő az előző négy évben is ezt tette. Ezt az álláspontot a vele eddig szövetségben levő Momentum sem tudta követni, és emiatt Hadházy Ákos nélkül alakította meg frakcióját, ő pedig ismét független képviselő lesz. Ezt fölöttébb sajnálom, hiszen politikai szövetségük nagyon fontos győzelmet hozott Zuglóban mind az előválasztáson, mind a választáson, és előnyös lehetett volna a jövőben is. Az eskütételtől így csak Hadházy maradt távol.

Ugyanakkor három frakció: a DK, a Momentum és a Pártbeszéd képviselői az eskütétel után elhagyták a plenáris ülést, nem hallgatták meg Áder János (egyébként szégyenletes, de erről majd később) beszédét. Az LMP, az MSZP és a Jobbik képviselői ugyanakkor – hasonlóan a Mi Hazánk képviselőihez – a helyükön maradtak. Ezzel világossá vált az ellenzéki szerep kétféle felfogása.

Az LMP, az MSZP és a Jobbik elfogadja az önkényuralmi országgyűlés ritusait, összhangban azzal, hogy eddig követett politikájában is nyitott volt a Fidesszel való együttműködésre: az LMP alkotmánybírók választásánál segítette ki az átmenetileg kétharmados többség nélkül maradt Fideszt, a Jobbik alaptörvény-módosítást szavazott meg a Fidesszel együtt, az MSZP országgyűlési alelnöke Orbán Viktorral vesz részt az ország jövőjéről szóló egyeztetésen a nyilvánosság háta mögött.

Ez a három párt a kormány ellenzékeként viselkedik, nem kérdőjelezi meg magát a rendszert.

A Momentum a parlamenti és bizottsági tisztségek elutasításával, az alakuló ülés eskütételt követő részétől való távolmaradásával következetesebben, a DK és a Párbeszéd a parlamenti és bizottsági tisztségek elfogadásával, a nyitóülésen a kivonulás után a szavazásokra való visszatéréssel kevésbé következetesen képviselt rendszerellenzéki magatartást.

A rendszerellenzéki magatartás megjelenése örvendetes, a következetlenség sajnálatos.

A DK egyik alapítójaként ezt különösen sajnálom. Nehezen tartom megmagyarázhatónak, hogy mi szükség van arra, hogy az önkényuralmi rendszert elutasító párt az önkényuralom parlamentjében alelnököt, bizottsági elnököt, bizottsági alelnököket adjon, és részt vegyen a tisztségviselők megválasztásában.

Egyesek szerint az ilyesmin kár morfondírozni, huzakodni, az ilyen szimbolikus ügyek nem érdeklik „az embereket”. Nem értek egyet ezzel.

Az ellenzéki politika alapvető kérdése, hogy elfogadjuk-e vagy elutasítjuk az Orbán-rendszert, s ha elutasítjuk, miként tudjuk azt a választók számára érthetővé tenni.

Amíg ezt nem éri el az ellenzék, nemigen van esélye arra, hogy sikerrel vegye fel a harcot a rendszerrel szemben.

NINCS ILYEN TANULSÁG, MÁSIK VAN

Bauer Tamás

2022-04-30

Két országban is parlamenti választást tartottak a hét végén, és mindkettőben vereséget szenvedtek azok, akiknek Orbán Viktor nemcsak politikai, de pénzbeli támogatást is adott, akiket fontos szövetségesének tekintett, és akik maguk is szövetségesüknek tekintették Orbánt.

Franciaországban Macron elnököt újjáválasztotta a franciák többsége, nem fenyegeti azonnali veszély az Európai Uniót. Szlovéniában a politikai újonc Robert Golub frissen létrejött pártjával legyőzte Janez Janšát. Nem arról van szó, hogy „az ellenzék” legyőzte volna „a kormánypártot”, hiszen Janša egy több pártból álló koalíció miniszterelnöke volt, amelynek a ciklus közben vette át kormányon kívülről a vezetését, amikor az előző választást követően alakult több párti koalíció felbomlott.

Azt mondja egy jobboldali „elemző”, hogy a szlovéniai választás azt mutatja, hogy le lehet győzni a kormánypártot, csak új ellenzéki politikai erőre van szükség. Ez csacsiság. Franciaországban a demokratikus oldal régi (egyébként nem annyira régi) vezetője, Szlovéniában a demokratikus oldal új vezetője azért győzhette le Orbán egy-egy szövetségesét, mert mindkét országban demokratikus választás volt.

Ez Franciaországban nyilvánvaló, mert ott egy szélsőjobboldali, EU-ellenes párt ellenzékből próbálja megszerezni a politikai főhatalmat. Szlovéniában Orbán szövetségese ugyan kormányon volt – immár másodszor –, de egyik miniszterelnöksége során sem tudta felszámolni a liberális demokráciát, nem tudott önkényuralmat építeni, noha tett kezdeti lépéseket ebben az irányban. Ugyanúgy nem, ahogy Szlovákiában Robert Fico, Csehországban Andrej Babiš sem tudott – többé-kevésbé Orbán barátjaként– önkényuralmat építeni, még ha Fico (és az őt felváltó Pellegrini) idején is valamelyest maffiásodott a szlovák állam, és Babišsal szemben megalapozottan merült fel korrupciós vád. Mindkét esetben törekedtek a sajtó, a média egy részének megszerzésére, nem is eredménytelenül.

Mégis, Szlovéniához hasonlóan Szlovákiában és Csehországban is szabad választáson lehetett legyőzni az Orbán-barát korábbi miniszterelnököt.

Babišt is, Ficot is, Janšát is rendszeresen állították párhuzamba Orbánnal, ez azonban tévedés. Ha szerettek volna is, de egyikük sem tudott Orbánhoz hasonlóan önkényuralmi rendszert felépíteni. Egyikük sem volt olyan fékezhetetlenül nacionalista, mint Orbán, egyikük sem állt olyan vehemensen szembe az Európai Unióval, egyikük sem volt Putyin szövetségese. (Csehországban Miloš Zeman köztársasági elnök vonzódott Oroszországhoz, de ő nem volt azonos Babišsal, ha volt is közöttük egyfajta érdekszövetség.) Ami azonban a legfontosabb különbség: pártjaik, a cseh ANO, a szlovák Smer vagy a szlovén SDS nem váltak állampárttá, és nem alakult ki a három országban az állampárttól való függőségeknek az élet minden területét átható rendszere. Ezért is lehettek szabadak és nagyjából tisztességesek is a választások, és ezért nyerhették meg azokat a hivatalban levő miniszterelnökkel és pártjával szemben olyan politikusok, akik korábban ellenzékben voltak.

Nálunk, Magyarországon gyökeresen más a helyzet. Orbán tizenkét évet töltött folyamatosan hatalmon, és ezt a tizenkét évet arra használta fel, hogy leválthatatlanná tegye magát és rendszerét. Nemcsak a választási rendszert alakította át a maga érdekei szerint, nemcsak a médiában épített ki túlsúlyt, de a gazdasági és kulturális életben is maga alá gyűrt elegendő szereplőt ahhoz, hogy a Fidesz állampárttá váljon, és a társadalom széles körét hatotta át a fideszes illetékeseknek való kiszolgáltatottságok rendszere. Ők adják a munkát, ők adják a megrendelést, ők adják a megjelenési lehetőséget és így tovább.

Találóan beszél erről Gőgös Zoltán, az MSZP egykori elnökhelyettese és országgyűlési képviselője: „… a falvakban fogva vannak az emberek. Olyan függőségi rendszerek épültek ki, amelyekben senki, még az ellenzéki szimpatizánsú emberek sem teszik kockára az egzisztenciájukat. És nemcsak a közmunkásokról beszélek, hanem az önkormányzati dolgozókról, az óvónőkről, a tanárokról, az orvosról, meg az ő szüleikről, gyerekeikről, unokáikról. Mindenkit fog a polgármester, akit meg fog a fideszes parlamenti képviselő. Aki nem áll be a sorba, nem jut fejlesztési forráshoz.

Durvább a jelenlegi függőségi rendszer, mint a Kádár-korszak végén volt.”

Ráadásul mindez nemcsak a falvakra nézve igaz, hanem valamilyen mértékben a városokra, egyetemekre, színházakra stb. is.

Ezért nevezi Gőgös illúziónak, hogy az ellenzéki pártoknak most neki kellene indulniuk a vidéknek. Nem hiszem el a választási vereségnek azt a magyarázatát, hogy az ellenzéki pártok nem ismerik a vidéket. Ismerik, jelen is vannak (képviselőjelöltjeik néhány kivételtől eltekintve ott élnek a választókerületben), csak tehetetlenek a Gőgös által leírt függőségi rendszerrel, a Kovách Imre szociológus által évek óta hangsúlyozott kiszolgáltatottsággal szemben.

Mégis, sok ellenzéki politikus, „elemző” és újságíró ma is úgy beszél az ellenzéki politika jövőjéről, lehetőségeiről, mintha demokráciában élnénk.

Holott nem így van, jól megszervezett önkényuralmi rendszerben élünk. Ezért írtam az ÉS-ben és mondtam Bolgár Györgynek a Klubrádióban, hogy a demokrácia híveinek nem a következő választásban kell most és a következő években gondolkodniuk, hanem az Orbán-rendszerrel szembeni szellemi–politikai alternatíva lépésről-lépésre történő felépítésében.

Demokráciában a kormány ellenfele az ellenzék, önkényuralomban a hatalmon levők ellenfele az ellenállási mozgalom, más szóval szabadságmozgalom. Amilyen a lengyel Szolidaritás vagy a csehszlovák Charta 77 volt. A szabadságmozgalomnak persze lehet, és kell is legyen parlamenti szárnya, de annak a szabadságmozgalom részeként kell működnie.

Az effajta önkényuralmakat az általuk szervezett választáson nem lehet „leváltani”, vagyis megdönteni. Akkor buknak, ha valamilyen belső vagy külső megrázkódtatás megrendíti őket, válságba kerülnek. Akkor kényszerülnek tárgyalni az ellenállási mozgalom vezetőivel a békés átmenetről a demokráciába, és állapodnak meg arról, hogy milyen választójogi szabályok alapján, milyen médiakörnyezetben kerüljön sor a választásra. Erre a valamikori helyzetre kell a demokrácia magyarországi híveinek időben felkészülniük.

A mi háborúnk

Bauer Tamás

2022-04-23

Miről szól Oroszország ukrajnai háborúja? Ránézésre azt híhetjük, hogy semmi másról, mint két állam, Oroszország és Ukrajna, illetve két nép, két etnikum, az oroszok és az ukránok konfliktusáról.

Az orosz állam illetékesei szerint az ukrán állam fenyegette a területén élő oroszokat (a Donyec-medencei, Ukrajnából részben leszakított területen még népirtást is követtek el), és ezért kényszerültek úgymond az oroszok „felszabadítására” elindítani a „speciális katonai műveletet”.

Ha mi nem vagyunk sem oroszok, sem ukránok, akkor vajon mondhatjuk-e azt, amit Orbán Viktor a háború kezdete óta mond, hogy ez nem a mi háborúnk, semmi közünk hozzá, tartsuk távol tőle magunkat, ne foglaljunk benne állás, kiváltképp pedig ne küldjünk Ukrajnának fegyvert. (Bizonyára azért beszél így, hogy ne veszítse el Putyin jóindulatát, de most magáról az álláspontról van szó, és nem a mögötte álló motívumról.)
Valójában más a helyzet.

Számunkra, magyar demokraták számára, akik az ország euroatlanti integrációjának hívei vagyunk, az orosz és az ukrán állam háborúvá vált konfliktusa először is egy épp ezekben a hónapokban nyílt diktatúrává váló önkényuralmi rendszerű és egy demokratikus rendszerű állam konfliktusa, mely utóbbi csatlakozni akar a nyugati demokráciák közösségéhez. Oroszország ezt a csatlakozást akarja minden erővel megakadályozni és Ukrajnát az általa vezetett, többségükben önkényuralmi rendszerekből álló államközösségbe akarja bekényszeríteni.

Emellett az orosz állam szembefordul az Európában a második világháború óta, kiváltképp pedig az 1975-ös Helsinki konferencia óta elfogadott elvvel, miszerint az adott államhatárokat mindenki tudomásul veszi, nem törekszik azok megváltoztatására (ahol is a szövetségi államok szétválása a korábbi belső határok mentén nem számít a határok megváltoztatásának), Ukrajna pedig ragaszkodik saját területi integritásához.

Az államhatárok általános tudomásul vétele vált 1945 óta, az 1975-ös megerősítéssel az európai béke alapjává.

Ebben a konfliktusban a nyugati demokráciák kezdettől fogva nem semlegesek. Kezdettől, a Krím elfoglalásától fogva Ukrajna mellett foglalnak állást, elutasítják Oroszország egymást követő akcióit éppen az említett megfontolások alapján. Mi, akik Orbán önkényuralmával szemben állva a demokrácia és hazánk nyugati integrációjának szempontjait képviseljük, nem mondhatjuk azt, amit Orbán, vagyis hogy ez nem a mi háborúnk, nincs hozzá közünk. Azt kell követelnünk a magyar kormánytól, hogy az európai demokráciákhoz hasonlóan segítse Ukrajna harcát fegyverszállítással is.

Azok az egykori szocialista országok, amelyek rendelkeznek még szovjet gyártmányú fegyverekkel, sorra ajánlanak fel ilyen fegyvereket (páncélosokat, repülőgépeket) Ukrajnának, és azokat az amerikaiak és a németek modernebb eszközökkel fogják számukra pótolni.

Az Orbán-kormány nem hajlandó ilyesmire.

A négy éve választott Országgyűlés utolsó ülésére a Fidesz beterjesztett egy politikai nyilatkozatot a háború tárgyában. Ennek szövegében rögzítette, hogy Magyarország nemcsak katonákat nem küld Ukrajnába (ahogy a többi NATO- és EU-tagállam sem), de fegyvereket sem szállít.

A parlament ellenzéki képviselőinek nagy többsége igennel szavazott erre az előterjesztésre arra hivatkozva, hogy annak szövege elítéli az orosz támadást. Igennel szavazott Hiller István és Kunhalmi Ágnes, Arató Gergely és Vadai Ágnes, Csárdi Antal és Ungár Péter, Brenner Koloman és Z. Kárpát Dániel. Ezzel az igenlő szavazattal az MSZP, a DK, az LMP és a Jobbik képviselői azonosultak Orbán álláspontjával a háború ügyében, mellyel Orbán szemben áll a demokratikus államok közösségével, megerősítették Orbánt, olyan benyomást keltettek, hogy nemcsak a Fidesz, de az egész magyar politikai osztály egységesen áll szemben a demokratikus világgal. Nem értik, nem akarják, vagy nem merik érteni, hogy Ukrajna védelmi háborúja a mi háborúnk, a nyugati demokráciák háborúja az oroszországi önkényuralmi rendszerrel szemben.

A választási vereség okait keresve sokaktól lehet olyasmit hallani, olvasni, hogy az ellenzék úgymond nem értette meg, hogy az emberek békét akarnak, hiba volt „putyinozni”, hiba volt, hogy Márki-Zay Péter azt válaszolta Gulyás Mártonnak a Partizán portálon, hogy amennyiben a NATO fegyverek szállítása vagy akár katonák küldése mellett dönt, akkor ezt miniszterelnökként ő is követné. Márki-Zay legfeljebb annyiban volt ügyetlen, hogy nem tett határozott különbséget fegyverek szállítás és katonák kiküldése között (amely különbséget minden NATO-ország megteszi). Ez ügyetlenség volt, de nem elvi hiba, Márki-Zay helyesen, tiszteletre méltóan indult ki abból, hogy egy demokratikus magyar kormánynak a nyugati demokráciákhoz hasonlóan támogatnia kell Ukrajna védelmi háborúját a putyini Oroszországgal szemben.

Merthogy ez a mi háborúnk is, ahogy a hollandoké, lengyeleké, norvégeké, cseheké, németeké, románoké, kanadaiaké, szlovákoké, amerikaiaké.

DEMOKRATÁK AZ ÖNKÉNYURALOM PARLAMENTJÉBEN

Bauer Tamás

2022-04-17

DEMOKRATÁK AZ ÖNKÉNYURALOM PARLAMENTJÉBEN

Máris kemény vita alakult ki az ellenzéki pártok között arról, hogy hogyan viselkedjenek a parlamentben. Hadházy Ákos és vele a Momentum-frakció úgy döntött, hogy nem vesznek részt az alakuló ülésen.

Az LMP-s Ungár Péter sietett nemcsak elutasítani az ötletet, de nevetségesnek is minősítette azt. Szerinte az effajta szimbolikus gesztusnak nincs értelme, az „embereket” nem a demokrácia vagy nem demokrácia, Nyugat és Kelet szembeállítása érdekli, hanem a megélhetés, és ő a választási vereséget is arra vezeti vissza, hogy az ellenzék nem a megélhetés kérdését állította a kampány középpontjába, hanem a putyini Oroszország elítélését, a Nyugat–Kelet szembeállítást. A Momentumon és az LMP-n kívüli többi, a hatpárti választási szövetségből alakuló frakció eddig nemfoglalt állást a vitában.

A kérdés persze nemcsak és nem is elsősorban az alakuló ülés. Hadházy az előző ciklusban sem sokat járt be a parlamentbe, fő tevékenysége a korrupció és a fideszes médiauralom elleni fellépés volt a parlamenten kívül. Képviselői erőforrásait például az Európai Ügyészség melletti aláírásgyűjtésre fordította, és ha egymilliót nem is, de 680 ezer aláírást sikerült összegyűjtenie. Ez nemcsak annyiban volt siker, hogy összegyűlt ennyi aláírás, de annyiban is, hogy rengeteg aktivistát sikerült az akcióra mozgósítania. Most azt javasolja, hogy az Országgyűlésbe jutott ellenzéki képviselők ne vállaljanak külön javadalmazással járó parlamenti tisztségeket, bizottsági tagságot, ahogy az előző ciklusban ő sem vállalt. Minden jel arra mutat, hogy a többi pártban ezzel nem értenek egyet.

Gyurcsány Ferenc szerint nem érdemes semmilyen olyan eszközről lemondani, ami a képviselők rendelkezésére áll, nem szabad „letenni a fegyvert”.

Miközben csacsi újságírók erről kérdezősködnek, senki, így Hadházy sem javasolja, hogy az
ellenzékiek ne vegyék át a mandátumot. Bizony, ha valaki bojkottálni akarja a Fidesz parlamentjét, akkor el sem kellett volna indulnia a választáson. A kérdés az, hogy miként viselkedjenek a parlamentbe bekerült ellenzékiek akkor, amikor a parlament nem kormányé és ellenzéké egyszerre, ahogy az demokráciákban magától értetődik, és így volt Magyarországon is 1990 és 2010 között. Ez a parlament azonban nem demokratikus parlament, hanem az önkényuralom parlamentje. Nem azért, mert nem fogadnak el benne ellenzéki javaslatokat, mert az ellenzék módosító javaslatait „lesöprik”. Parlamenti rendszerekben a törvényalkotás a kormánytöbbség dolga, az ellenzéké a kormány bírálata és ellenőrzése. Az önkény abban áll, hogy – miközben a Fidesz megtartja a demokratikus
parlamentarizmus olyan formai jegyeit, mint hogy a vitákban felváltva szólalhatnak fel a
kormánypárti és ellenzéki képviselők, hogy az ellenzék is ad alelnököket, jegyzőket és bizottsági elnököket és alelnököket, sőt a költségvetési és a nemzetbiztonsági bizottság elnöke továbbra is ellenzéki képviselő, viszont ez csak díszlet marad, mert az ellenzéki elnök által összehívott bizottsági üléseket, vagy az ellenzék kezdeményezte rendkívüli üléseket a Fidesz távolmaradással akadályozza meg, és lehetetlenné teszi az ellenzék által kezdeményezett vizsgáló bizottságok felállítását is.
Ugyanígy a parlamenti normák megszegését jelenti, amikor egyik napról a másikra, érdemi
vitalehetőség nélkül fogadtatnak el törvényeket, és az is, hogy megszüntették az országgyűlési ülések televíziós és rádiós közvetítését is.

Az ellenzéknek – az elmúlt három ciklus gyakorlatától eltérően, amikor tudomásul vette mindezt – végre kifejezésre kell juttatnia és a közvéleménnyel is meg kell értetnie, hogy Orbán parlamentje már nem demokratikus parlament.

Hadházy javaslata, hogy az ellenzéki képviselők ne fogadjanak el parlamenti és bizottsági tisztségeket, ilyen javaslat. Elsősorban azért volna ez helyes, mert az ellenzéki alelnök, jegyző vagy bizottsági elnök valójában semmit nem tud befolyásolni, szerepe csak látszat. Azt, hogy a bizottságban mi történik és mi nem, a fideszes bizottsági tagok döntik el, és nem az ellenzéki elnök. Hadházy arra is hivatkozik, hogy e tisztségek betöltésért a képviselők hónapról-hónapra busás összegeket kapnak a parlament költségvetésből. Ez közérthető szempont, bár
szerintem nem ez a fő. Hadházytól eltérően én a bizottsági tagságot, a bizottsági szavazásokon és vitákban való részvételt vállalnám, sőt kifejezetten szükségesnek tartom, hiszen ez fontos érdemi eleme a parlamenti életnek.

Legfontosabbnak a plenáris vitákban és szavazásokon való részvételt tartom. Sokan vezetik vissza a vereséget többek között arra, hogy az ellenzéknek nem volt világos víziója, jövőképe, politikai alternatívája. Retorikája, javaslatai csak népszerű ígéretekből álltak, nem alkottak átfogó és ugyanakkor megvalósítható gazdaság- és társadalompolitikát. Az, ha az ellenzéknek minden kormányzati javaslatról szavaznia kell, és szavazatát meg is kell indokolnia a plenáris ülések vitáiban, az rákényszeríti az ellenzéki pártokat, hogy kialakítsák véleményüket a kormány politikájának minden részletéről és egészéről. Ebben nem ahhoz kell igazodniuk, hogy mi abból a népszerű, mi hoz pontokat a közvéleménykutatásokban, hanem hogy miként lehet majd valamikor kormányozni az
országot.

Annak viszont nincs értelme, hogy az ellenzék a maga álláspontját saját törvényjavaslatokban, önálló indítványokban, illetve a kormány törvényjavaslataihoz benyújtott módosító indítványokban fejezzeki. Az, hogy ezeket a kormánytöbbség rendre elutasítja, teljesen természetes, hiszen másértékrendben gondolkoznak, mint – legalábbis remélem – az ellenzéki képviselők. El kellene felejteni a költségvetéshez benyújtott sok ezer módosító indítványt, ez valóban látszattevékenység. Az viszont

nélkülözhetetlen, hogy a költségvetés átfogó kritikájáét adják az ellenzéki frakciók, és ezt a plenáris ülésen a frakcióvezetőknek illik előadnia.

A nyitóülésre vonatkozó Momentum-javaslat az eddigitől eltérő ellenzéki viselkedés bevezetéseként került megfogalmazásra, és ekként helyes. Az az ünnepi ülés, ahol kormánypárti és ellenzéki képviselők együtt tesznek esküt, együtt választanak parlamenti tisztségviselőket, a demokratikus parlamentarizmus ünnepi eseménye. Ha az orbáni önkényuralom parlamentjében ugyanígy járnak el az ellenzéki képviselők, azzal a Fidesznek segítenek azzal, hogy hozzájárulnak a demokratikus látszathoz. Igaza van Hadházynak, ezt nem szabad tenniük.

Vajon Ungár és az LMP-frakció nem érti ezt? Azt hiszem, tényleg nem. Amikor átmenetileg megszűnt a Fidesz kétharmada, az LMP-frakció segített a Fidesznek alkotmánybírókat választani – akkor sem értették, hogy Orbán rendszerében csak látszatra van demokrácia. Ungár szerint a Fidesz és az ellenzék között az ellentét a politika tartalmáról, a baloldali ellenzék és a szerint tőkepárti Fidesz szembenállásáról szól, az ellenzék politizálásának következetesen erről kell szólnia, és nem a demokrácia vagy önkényuralom különbségéről. Hadházy és a Momentum ezt – ha jól értem őket – nem így látja (én biztosan nem), ezért tartja fontosnak az önkényuralommal való szembeszegülés szimbolikus kifejezésre juttatását már a nyitó ülésen, és majd utána is. Csak remélni tudom, hogy a többi frakció megérti ezt, és magáévá teszi a Momentum kezdeményezését.

A DK megalakulása óta az Orbán-rendszer legkeményebb ellenfelének mondja magát – remélem, ennek jegyében elfogadja a Hadházy féle kezdeményezést.

1...678...38 7. oldal a 38-ból

FRISS HÍREK

Továbbiak

A hír igaz!

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

Bauer Tamás

Minden gondolkodó ember tudhatta, hogy ennek valójában nincs fedezete. Érdemes felidézni: a 2010-es választást követően Orbán még azzal támadta az MSZP–SZDSZ kormányokat, hogy a fogyasztás növelésére vettek fel hiteleket, holott az csak fejlesztésre megengedhető.

Lássunk tisztán: Orbán elérte, amit akart, igazából kiütéssel győzött. Az olajembargó ügyében az Európai Unió vezetése meghátrált, Orbán minden kívánsága teljesült.

Bármilyen szép mondatokat is mond Orbán megbízásából Novák Katalin Varsóban vagy az ukrán televízióban, ez csak bohóckodás, a lényeg az, hogy Orbán kihúzza magát a hatodik szankciós csomagból, tovább finanszírozza Putyin háborúját.

Orbán hosszú távúpolitikai stratégiájának egyik központi eleme, hogy kis országként a nyugati demokráciáktól való függőség mérséklésére meghitt kapcsolatokat kell üzemeltetnie a putyini Oroszországgal.

Az első világháborús vereség történelmi pillanatában, 1918 őszén néhány héten belül a korabeli magyar állam nemzetiségeinek, a szlovákoknak, románoknak, szerbeknek és horvátoknak politikai képviseletei egymás után mondták ki elszakadásukat a magyar államtól.

Hogyan ítéljük meg akkor az „elvették tőlünk” szófordulatot?

Az Oroszországgal szembeni szankciók azon európai országok számára, amelyek intenzív kereskedelmet folytatnak Oroszországgal, áldozatvállalást jelentenek, nem is kicsit.

Miközben néztem tegnap a parlamenti honlapon az alakuló ülés közvetítését, megnéztem ugyanott Kövér László előterjesztését a bizottságok tagjairól és tisztségviselőiről.

Az tehát, hogy most, amikor a pártok között nem alakult ki egyetértés a tisztségek elosztásáról, és Kövér László tett előterjesztést, politikai retorzióként nem jelöli Varjut és Aratót, újabb súlyos visszaélés.

az összes ellenzéki frakciótól elvárható, hogy tegnap parlamenti és bizottsági tisztségekbe megválasztott tagjaik visszalépjenek ezekből a tisztségekből, amíg Kövér Varjut és társait nem jelöli, és az Országgyűlés meg nem választja a kérdéses tisztségbe.

Az Orbán-rendszerrel szemben állók körében a választás óta természetszerűen felelevenedett a vita arról, hogy hogyan kell viselkedniük a parlamentbe jutott, ott ellenzéki szerepbe kerülő politikusoknak, pártoknak.

A rendszerellenzéki magatartás megjelenése örvendetes, a következetlenség sajnálatos.

Két országban is parlamenti választást tartottak a hét végén, és mindkettőben vereséget szenvedtek azok, akiknek Orbán Viktor nemcsak politikai, de pénzbeli támogatást is adott, akiket fontos szövetségesének tekintett, és akik maguk is szövetségesüknek tekintették Orbánt.

Miről szól Oroszország ukrajnai háborúja? Ránézésre azt híhetjük, hogy semmi másról, mint két állam, Oroszország és Ukrajna, illetve két nép, két etnikum, az oroszok és az ukránok konfliktusáról.

Máris kemény vita alakult ki az ellenzéki pártok között arról, hogy hogyan viselkedjenek a parlamentben. Hadházy Ákos és vele a Momentum-frakció úgy döntött, hogy nem vesznek részt az alakuló ülésen.

FRISS HÍREK

NÉPSZERŰ HÍREK

LEGOLVASOTTABB HÍREK

SZERKESZTŐ VÁLASZTÁSA