Izraelnek vissza kell vonulnia a védhető vonalakba, és meg kell várnia, amíg a Hamász teljesíti kötelezettségeit, mielőtt engedélyezné az újjáépítést vagy a külföldi békefenntartókat.
Az élő túszok otthon vannak, és az izraeli hadsereg átcsoportosult, befejezve Donald Trump amerikai elnök 20 pontos béketervének kezdeti szakaszát. Bár diplomáciai kemény döntés kizárta a Sharm el-Sheikh-i aláírási ceremóniáról, Izrael elfogadta az egész megállapodást (néhány kritikus módosítás után). A Hamász hangosan elutasította ezt. Minden kétség eloszlott azzal kapcsolatban, hogy eltökélt szándéka, hogy megtartsa fegyvereit és katonai hatalmát Gáza felett, abban a pillanatban, amikor az izraeli hadsereg visszavonult: a Hamász nem vesztegette az időt, hogy átvegye az irányítást az utcákon, 7000 új újonccal büszkélkedhetett, és brutálisan leszámolt riválisaival. Jó visszatérni, mondja nekünk a Hamász.
Sokak fejében nem az a kérdés, hogy a Hamász végül elfogadja-e a kihalást – a békés Hamász oximoronikus –, hanem az, hogy Izrael visszatér-e a háborúba, ha a Hamász figyelmen kívül hagyja azokat a feltételeket, amelyekbe soha nem egyezett bele. Izrael nem. Nem azért, mert Trump megtiltja, bár lehet. És nem azért, mert az izraeli közvélemény kimerült és az izraeli hadsereg túlterhelt, ami az. De mert Benjamin Netanjahu miniszterelnök tudja, hogy értelmetlen lenne.
Igen, Izrael cselekvési szabadságát Gázában korlátozta a túszokat fenyegető veszély, és Trump előtt az egyre ellenségesebb amerikai kormányzat. De két év háború után Gáza nagy része romokban hever, és a Hamász harcosainak tízezreit semmisítették meg. A valóságban Izrael kevés katonai ütést húzott. A háború során azonban a Hamász újjáéledt, ahol és amint az izraeli hadsereg kivonult – beszivárgott a kórházakba, segélyeket lopott, és új harcosokat toborzott a kimeríthetetlen mennyiségű férfi fiatalból. Izrael hagyományos háborút vívott, és a Hamászt hagyományosan nem lehet legyőzni, csak kiirtani.
Ez nemcsak a terrorszervezet mániákus fanatizmusának köszönhető, hanem annak a széles körű népi támogatásnak is, amelyet továbbra is élvez. Zsarnoki uralma és Izrael két évvel ezelőtti megszállása által előidézett pusztítás ellenére a lakosság nagy része előnyben részesíti minden alternatívával szemben, és osztja népirtó céljait. A civilek készségesen védik a Hamászt, túszokat őriznek, pózolnak a „Pallywood” propagandafotókon, megvédik a harcosokat, elrejtik fegyvereiket, és végtelen számú új újoncot szállítanak. Bár háborúban áll a Hamász ellen, Izrael valójában az egész gázai lakossággal harcol – beleértve azokat a civileket is, akiket a nemzetközi jog és saját erkölcsi hitvallása szerint meg kell védenie.
A lakosság kiűzése vagy a Hamász-stílusú atrocitások elkövetése nélkül tehát Gáza teljes megtisztítása a Hamásztól gyakorlatilag lehetetlen lehet. Ezt felismerve az izraeli kormány remélheti, hogy legalább szabad kezet kap a lefegyverzést megtagadó halálos ellenség elleni fellépéshez. Az izraeli hadsereg rendszeresen belép Júdea és Szamária A területére, hogy letartóztassa a terroristagyanús személyeket vagy megsemmisítse a fegyvergyárakat, és 2023. október 7. óta több száz razzia és több ezer letartóztatás akadályozta meg az eszkalálódó terrorista erőfeszítéseket. Megakadályozhatja-e a Gázában való hasonló működési szabadság a Hamászt abban, hogy fenyegetéssé váljon?
Nem könnyen. Az A terület, ahol a palesztin erők elsődleges biztonsági felelősséggel tartoznak, népsűrűsége kevesebb, mint Gáza lakosságának 1/3-a. Ez lehetővé teszi az izraeli erők számára, hogy sebészi csapást mérjenek anélkül, hogy széles körű ellenállásba ütköznének a végtelen városi háborúk révén. Az izraeli hadsereg és a polgári áldozatok száma Gázában elkerülhetetlen és kulcsfontosságú a Hamász stratégiájában.
Ráadásul a palesztin biztonsági erők vonakodva együttműködnek izraeli kollégáikkal, mert a Hamász egzisztenciálisan fenyegeti a Palesztin Hatóságot (PA). Mahmúd Abbász élethosszig tartó elnökségét az izraeli hadseregnek köszönheti. Az elválasztó sorompó által az izraeli lakossági központoktól karanténba helyezett és szerényen produktív magángazdasággal elfoglalt palesztinok kényelmetlen, de tartós status quo-ban élhetnek gyűlölt izraeli szomszédaikkal. Bármennyire is nem kielégítő a messiási békefeldolgozók számára, ez a status quo kiállta az idő próbáját.
A gázai lakosság ezzel szemben fiatalabb, kevésbé produktív, és jobban képes cselekedni népirtó impulzusai szerint. Eltekintve attól az alkalmi vállalkozó szellemű kereskedőtől, aki nagy pénzért eladja egy meggyilkolt izraeli fejét, nincs olyan termelő gazdaság Gázában, amely külföldi adományokból élne, és az alapvető kormányzati funkciókat az ENSZ-nek szervezné ki. A Hamász uralmának nincs politikai alternatívája, mert a gázaiak nem akarnak ilyet. A külföldi békefenntartók, még ha arabok is, vagy a Hamász segédszervezeteivé válnak, vagy 2007-ben a Palesztin Hatóság szörnyű sorsára jutnak.
Izrael Júdeában és Szamáriában szerzett tapasztalatait és sikereit nem lehet egyszerűen átvinni Gázába. A topográfiai, demográfiai és katonai kihívások más rendűek.
Tehát mi a jövő útja Trump béketerve szerint? Az etikett rituális kurtát követel meg a béke, a jólét és a biztonság vízióihoz az izraeliek és a palesztinok számára egyaránt. Szerencsére maga a terv nem a fantázián alapul. Követeli a Hamász lefegyverzését és Gáza demilitarizálását. Trump maga is megismételte ezeket a követeléseket. Ahelyett, hogy visszatérne a nagyszabású „kinetikus műveletekhez”, amelyek nem fogják megsemmisíteni a Hamászt, Izraelnek tovább kell vonulnia olyan vonalakra, amelyek alacsony költséggel és alacsony kockázattal védhetők, és meg kell akadályoznia az újjáépítést vagy a külföldi békefenntartók belépését, amíg a Hamász nem tesz eleget a rá rótt kötelezettségeknek.
Bár soha nem fogja, támogatói Katarban, Egyiptomban és Törökországban lázasan igyekeznek meghatározni a megfelelést, hogy a Hamász visszaállíthassa terrorista államát. Egyiptom vágyik a csempészet nyereségére, tudja, hogy a radikális palesztinok bármilyen kivándorlása a Sínai-félszigetre tovább fokozza az amúgy is nyugtalan régiót, és a Hamászt hasznos albatrosznak tekinti az izraeli hadsereg körül. Törökország és Katar nyíltan támogatja a Hamászt és annak céljait – Törökországot rabló retorikával, Katar pedig csendesen kitartó szószólóként, alattomos javítóként és színlelt közvetítőként.
Izraelnek ellen kell állnia erőfeszítéseinek, és meg kell őriznie az ellenőrzést a Philadelphi folyosó és a Rafah-i átkelőhely felett, ami lehetővé teszi számára, hogy megakadályozza, vagy legalábbis többnyire elnyomja az alagúton, teherautón vagy drónon keresztül történő fegyvercsempészetet. A Hamász alatt gyakorlatilag minden épület Gázában fegyverraktár, alagútbejárat, parancsnoki központ és/vagy mesterlövészbázis volt. A Hamász (és a túlélése iránt elkötelezett országok) javára történő újjáépítésük megakadályozása korlátozza a terroristák képességét az erőd helyreállítására. A hírszerző hálózatok és titkos szövetségek fejlesztése a Hamásszal a hatalomért és a pénzért versengő klánokkal lehetővé teszi az izraeli hadsereg számára, hogy több drónnal, kevesebb csizmával és nagyobb kihívással megzavarja és megsemmisítse a feltörekvő képességeket.
Nem lesz könnyű. De a legjobb esetben a Hamász végül feladja, vagy riválisai megfojtják. Reálisabban Izrael korlátozott, de talán fokozatosan bővülő Hamász-mentes zónákat hoz létre, amelyeket helyi vezetés alatt tarthat – pontosan úgy, ahogy a 20 pontos béketerv elképzeli. Akár a Hamász végső végéhez, akár csak kezelhető megfékezéséhez vezet, legalább egy olyan fenntartható status quo lehetőségét kínálja, amelyet mindenki nem szeret, de a legtöbben elfogadnak.
