Anikó asszony mostantól nem segít

Szerdán a magyar parlament fideszes többsége – a Jobbik szíves közreműködésével – elfogadta a Stop Sorosként ismert törvénycsomagot. Egy olyan törvényt, amelyre egykor nem lesznek büszkék a magyarok. Sokan már most sem büszkék rá, sőt, kifejezetten szégyenletesnek érzik, de a legtöbb honfitársunk még nem tudja, hogy milyen szégyenletes dolog történt Magyarországgal 2018. június 20-án.

Arra gondolok, hogy ettől kezdve büntethető az, aki egy üldözött embernek akár csak egy pohár vízzel is segít. Börtönbe is lehet kerülni emiatt.

Eszembe jut egy közel három évvel ezelőtt, 2015 őszén készült fotó.

Megtört tekintetű, szomorú szemű nő áll a nagyfai menekülttáborban egy emeletes ágy előtt. Mögötte alvó, kimerült emberek – ki tudja, hány kilométer gyaloglás van a lábukban, milyen, megaláztatásokkal, szenvedésekkel és kilátástalansággal teli életet hagytak maguk mögött.

Lévai Anikó, Orbán Viktor miniszterelnök felesége az Ökumenikus Segélyszervezet képviseletében érkezett a nagyfai menekülttáborba. Élelmet, ruhát vitt a rászorultaknak. Nem a sajátjából adta, hanem a mások által küldött és összegyűjtött holmikat osztja szét, de a gesztus így is tiszteletre méltó.

Mehetett volna moziba, strandra, beszélgethetett volna a saját lábán álló lányával.

A férje nincs ott a képen, ha akarná, sem engedhetné meg magának, hogy ott legyen. De nem is akarja, mert ő valami mást akar. Megvédeni Magyarországot és Európát az idegenek kultúrájától, szokásaitól.

A képen látható nő azokat a menekülteket segíti, akikről ura és parancsolója, (így mondják ezt a rendes magyar emberek), egészen másként vélekedik. „Ne jöjjenek ide, akik már itt vannak, menjenek haza”. Ezt még 2015. májusában mondta Lévai Anikó férje, néhány hónappal később, július első péntek reggelén pedig már ismerősként, tegeződve üzent a közrádióban a menekülteknek: „nincs esély, vissza fogunk küldeni, ez a kontinens nem lesz a te hazád, van neked saját hazád, ez a mi hazánk.”

Tűz és víz ez a két ember, gondolhatnánk. Az egyik segíti azokat, akiket a másik látni sem bír. Szép lehet ezeknél egy családi ebéd. Már a desszertnél tartanak, amikor megszólal a családfő: – Készülsz valahová drágám? – Igen, megyek Nagyfára, a menekülteknek osztunk ruhát, élelmet. Te nem jössz? – Nem, én ma ellenük uszítok. Lehet, hogy elhúzódik az uszítás, és a holnapi napom is rámegy erre.

Áll a megtört tekintetű, szomorú szemű nő az alvó emberek ágya mellett, és esélyünk sincs, hogy megtudjuk, hogy mire gondol. Honnan is tudhatnánk, amikor mi magunk sem tudjuk, hogy mit gondoljunk róla.