Az 1956-os forradalom történetét rendszerint politikai eseményeken, utcai harcokon és a nagyhatalmak döntésein keresztül mesélik el. A történelem azonban nemcsak a politikusok és a fegyveresek története, hanem családoké is, amelyeknek egyik napról a másikra kellett eldönteniük: maradnak vagy mennek. A Hirschler család ilyen sorsdöntő választás elé került 1956 őszén.
A Hirschler család 1956-os döntése nem érthető meg annak a légkörnek az ismerete nélkül, amelyben a magyarországi zsidóság a forradalom napjait megélte. Ezzel a kényes és máig vitákat kiváltó kérdéskörrel foglalkozott Eörsi László történész is, aki kutatásaiban azt vizsgálta, milyen szerepet játszott az antiszemitizmus a forradalom eseményeiben és az azt övező közhangulatban.
A holokauszt és az 1956-os forradalom között mindössze tizenkét év telt el. A magyar társadalomban még élénken éltek a háború emlékei, és nem tűntek el teljesen azok a sztereotípiák sem, amelyek a két világháború között, majd a náci propaganda hatására terjedtek el. A „zsidó bolsevizmus” toposza különösen erősnek bizonyult, hiszen a kommunista rendszer legfontosabb vezetői között valóban több zsidó származású politikus is szerepet kapott. Eörsi szerint ez a körülmény hozzájárult ahhoz, hogy a diktatúra elleni indulatok bizonyos esetekben összekapcsolódtak antiszemita előítéletekkel.
A történész ugyanakkor hangsúlyozza, hogy az 1956-os forradalom alapvetően nem antiszemita mozgalom volt. A Köztársaság téri pártház ostromakor és néhány vidéki településen történt lincselések elsősorban a kommunista hatalmi apparátus képviselői ellen irányultak. A megtorlások célpontjai jellemzően az állampárt és az erőszakszervezetek emberei voltak, nem pedig a zsidók mint közösség. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy antiszemita megnyilvánulások ne fordultak volna elő a forradalom napjaiban. Ezek létezését Eörsi sem vitatja, de kutatásai szerint nem ezek határozták meg a felkelés egészének jellegét.
A korszak kommunista vezetése maga is érzékelte a kérdés politikai súlyát. Az 1956 utáni években Kádár János tudatosan törekedett arra, hogy a pártvezetés összetétele eltérjen a Rákosi-korszakétól, amelyet a közvélemény gyakran összekapcsolt a zsidó származású kommunista vezetők magas arányával. A szovjet blokk vezető köreiben szintén felismerték, hogy a kommunista rendszerekkel szembeni társadalmi ellenérzések bizonyos esetekben etnikai előítéletekkel keveredhetnek.
A bizonytalanság légköre sok magyarországi zsidó családot késztetett arra, hogy komolyan mérlegelje az emigráció lehetőségét. A félelmek mögött nem feltétlenül közvetlen fenyegetettség állt, hanem az a tapasztalat, hogy a holokauszt után alig több mint egy évtizeddel ismét kiszámíthatatlanná vált az ország jövője. Sokan ezért választották a távozást. A Hirschler családnak is döntenie kellett.
Ebben a légkörben érkezett a telefonhívás Budapestre. Idősebb Kulcsár István pszichiáter Izraelből kereste fel régi ismerősét, Hirschler Imrét, a neves nőgyógyászt. Az ajánlat egyszerű volt: ha a helyzet bizonytalanná válik, várja őt és családját Izrael, ahol szakmai lehetőségek és biztonságos jövő kínálkozik.
A család komolyan vette a felvetést. Összeültek, mérlegelték a lehetőségeket, majd szavaztak. Az ötfős családból négyen a kivándorlás mellett döntöttek. Nem feltétlenül azért, mert közvetlenül üldöztetéstől tartottak, hanem mert úgy látták: Izrael és a nyugati világ olyan perspektívát kínál, amely a szocialista Magyarországon elérhetetlennek tűnt. A jobb életkörülmények, a szabadabb világ és a szakmai előmenetel lehetősége sokakat vonzott akkoriban.
A végső döntést azonban nem a többség hozta meg. Hirschler Imre hajthatatlan maradt.
„Ti mehettek, de én maradok”
– hangzott a családi emlékezetben fennmaradt válasz.
A döntés mögött nem pusztán érzelmi kötődés állt. Hirschler saját meghatározása szerint elsősorban nem zsidónak, hanem magyar kommunistának tekintette magát. Életútja, szakmai pályája és világnézete Magyarországhoz kötötte. Úgy érezte, hogy helye ott van, ahol dolgozott, gyógyított és ahol egész addigi életét felépítette.
Ez a választás sokat elárul a XX. századi magyar zsidóság egyik jelentős csoportjáról. Számukra identitásuk több rétegből állt: egyszerre voltak magyarok, zsidók, értelmiségiek és sok esetben baloldali meggyőződésű emberek. A történelem azonban gyakran arra kényszerítette őket, hogy ezek között a kötődések között rangsort állítsanak fel. Hirschler Imre esetében a magyar hazához és a választott politikai eszméhez való lojalitás erősebbnek bizonyult, mint az emigráció csábítása.
Orvosként is különleges pályát futott be. A nőgyógyászat területén szerzett szakmai tekintélyt, és azok közé az orvosok közé tartozott, akik számára a gyógyítás nem pusztán hivatás, hanem társadalmi szolgálat volt. Generációk ismerték nevét, miközben a politika és a történelem viharai körülötte zajlottak. Egy olyan korban építette fel karrierjét, amikor az orvosi munka és a közéleti lojalitás gyakran összefonódott egymással.
A történet ma talán nehezen érthető az unokák és dédunokák számára. A globalizált világban, ahol a költözés gyakran pusztán adminisztratív kérdés, nehéz elképzelni, mit jelentett egy ország végleges elhagyása. 1956-ban azonban a kivándorlás nem egyszerű lakóhelyváltás volt. Aki elment, sokszor egész addigi életét, kapcsolatait és múltját hagyta maga mögött. Aki maradt, annak pedig együtt kellett élnie döntése következményeivel.
A Hirschler család végül Magyarországon maradt. Történetük többről szól, mint egy elmaradt kivándorlásról. Arról a generációról mesél, amely túlélte a holokausztot, végignézte a kommunista rendszer kiépülését, átélte 1956 traumáját, és amelynek tagjai egészen más fogalmak mentén értelmezték az otthon, a hűség és az identitás jelentését, mint ahogy azt ma tesszük.
A történelem nagy eseményei mögött mindig ott vannak az ilyen személyes döntések. Sokszor éppen ezekből érthetjük meg leginkább, hogyan éltek, gondolkodtak és választottak azok az emberek, akik számára a XX. század nem történelemkönyv volt, hanem mindennapi valóság.
