Donald Trump iráni háborúja naponta kétmilliárd dollárba kerül az amerikai adófizetőknek, miközben egyre több elemző szerint nem ott dől el az Egyesült Államok világhatalmi pozíciója. Paul Krugman és Fareed Zakaria is arra figyelmeztet: Washington rossz helyen keresi a stratégiai kihívást, miközben Kína csendben megerősödik.
Az Irán ellen indított, rosszul előkészített háború naponta mintegy kétmilliárd dollárjába kerül az amerikai adófizetőknek. Paul Krugman Nobel-díjas közgazdász a New York Timesban azt írja: mindez részben annak következménye, hogy Trump második elnöksége idején „szándékosan lojális, de inkompetens embereket” ültetett kulcspozíciókba. Fareed Zakaria szerint pedig
nem háborúzni kellene, hanem gondolkodni.
Trump egyik legmeglepőbb kijelentése szerint a venezuelai olaj „megoldja majd az iráni háború okozta problémákat”. A valóság azonban egészen más: Venezuela napi 900 ezer hordó olajat termel, míg a Hormuzi-szoroson békeidőben 20 millió hordó halad át naponta. A különbség óriási, és Trump nem számolt azzal, hogy a szoros lezárása milyen súlyos világgazdasági következményekkel járhat.
Krugman szerint Trump első elnöksége alatt arra a következtetésre jutott, hogy a kompetens politikusok akadályozzák autoriter törekvéseit. Ezért választott maga mellé olyan embereket, akik „minél kevésbé hozzáértők és minél korruptabbak, annál jobban megfelelnek neki”. A közgazdász ugyanakkor figyelmen kívül hagyja, hogy több kulcsszereplő – például Vance alelnök vagy Rubio külügyminiszter – nem tekinthető inkompetensnek. Rubio venezuelai akciója például kifejezetten sikeres volt.
Irán azonban egyértelműen nem sikertörténet. A Pentagon költségvetését 50 százalékkal emelik, ami Trump támogatóinak kedvez, miközben az olajválság az amerikai energiaszektor exportjának is jót tesz. A választók viszont kevésbé örülnek: az üzemanyagárak az Egyesült Államokban is emelkednek.
Trump rossz helyen keresi Amerika ellenségeit
Fareed Zakaria a Washington Postban arra figyelmeztet, hogy Trump ugyanabba a hibába esik, mint a brit birodalom a 20. század elején: a Közel-Kelet problémáival foglalkozik, miközben nem veszi észre a valódi kihívást. Akkor az Egyesült Államok volt az új vetélytárs, ma pedig Kína.
Zakaria szerint az USA küldetése nem az, hogy újabb közel-keleti háborúkat vívjon, hanem hogy fellépjen Kína és Oroszország terjeszkedésével szemben. „Oroszország szisztematikus hibrid háborút folytat az európai demokráciák gyengítésére, és aláássa azt a világrendet, amelyet az Egyesült Államok tart fenn” – írja. Washington azonban ahelyett, hogy erre összpontosítaná erőforrásait, a Közel-Keleten égeti el őket.
Trump úgy gondolja, hogy a „kis háborúk” könnyen megnyerhetők és népszerűséget hoznak, de Zakaria szerint ez tévedés: Afganisztán és Irak is azt bizonyította, hogy a gyors győzelmek ritkán hoznak tartós stratégiai előnyt. Trump korábban azt ígérte, hogy véget vet az ilyen konfliktusoknak, sőt Nobel-békedíjról álmodott – ehhez képest most újabb háborúba sodorta az országot.
Ha Amerika győz is Iránban, a következő évtizedben óriási összegeket kellene a térség stabilizálására fordítania. „Valóban ez az Egyesült Államok stratégiai érdeke?” – teszi fel a kérdést. A végkövetkeztetése pedig egyértelmű:
a nagyhatalmak nem attól buknak el, hogy ellenséges hadsereg foglalja el őket, hanem attól, hogy perifériás háborúkba bonyolódnak, miközben elhanyagolják a saját otthoni feladataikat.
Trump a G2 felé sodródik – Kína mosolyog
Hszi Csin-ping már évekkel ezelőtt felvetette a G20 csúcstalálkozón, hogy Kína és az Egyesült Államok közösen irányítsa a világot – egyfajta „G2” formájában. Washington akkor még kinevette az ötletet, ám a legutóbbi amerikai–kínai csúcstalálkozó után Trump már maga is ezt a kifejezést használta a Truth Socialön.
A háttérben intenzív diplomácia zajlik: Párizsban Scott Bessent pénzügyminiszter Ho Lifeng kínai miniszterelnök-helyettessel tárgyal, hogy előkészítse Trump pekingi útját, amely a tervek szerint március 31-én kezdődne a Tiltott Városban. Trump most azzal fenyeget, hogy elhalasztja a találkozót, ha Kína nem segít a Hormuzi-szoros megnyitásában.
Peking azonban csak mosolyog. A kínai vezetés úgy látja: jelenleg Trumpnak van nagyobb szüksége Kínára, nem fordítva.
