Kezdőlap Címkék Háború

Címke: háború

A Fidesz le akarja győzni a szabad sajtót

A sajtószabadság világnapján „szívből gratulálunk” Kocsis Máténak, aki a minap bejelentette: a Fidesz célja az, hogy legyőzzék a szabad magyar sajtót. Kocsis azt is elmondta, a politikára háborúként tekint, amit meg kell nyerni.

Ebben a háborúban akarják tönkre tenni a még független magyar sajtót, amit néven is nevezett a Fidesz képviselője. Kocsis többek között az index.hu-t, a 444.hu-t, a hvg.hu-t, a 24.hu-t is ki akarja csinálni.

Sajnos láthatjuk, hogy a Fidesz komolyan beszél: az elmúlt években megszállták többek között az állami médiát, a TV2-t, az Origót, a Figyelőt és a teljes vidéki nyomtatott sajtót. Bedarálták a Népszabadságot, a Heti Választ, több országos rádióállomást és számos egyéb kritikus médiát.

 

Az illiberális állam a sajtószabadság leépítésével és a véleményszabadság súlyos korlátozásával jár – és ezt a kormánypárti képviselők immár nyíltan, büszkén hirdetik. A Magyar Liberális Párt célja, hogy megállítsa a Fidesz további rombolását. Ezért arra kérjük a sajtószabadság napján a liberális érzelmű szavazókat, hogy minél többen támogassák a még működő szabad magyar sajtót. Olvassák és osszák meg tartalmaikat, és adományaikkal segítsék őket!

Másfél éven belül az USA kivonul Afganisztán területéről

0

A Reuters hírügynökség szerint ebben állapodott meg Zalmay Khalilzad, Trump elnök külön megbízottja a tálibok képviselőivel Katarban. Ha ez a kivonulási terv valóra válik, akkor véget érhet az Egyesült Államok leghosszabb háborúja.

Az amerikaiak 2001 szeptember 11-e után rohanták le Afganisztánt, ahol Oszama bin Laden és terrorista társai megtervezték a nagyszabású terrorakció sorozatot, melyet az Egyesült Államokban hajtottak végre. 2011-ben amerikai kommandósoknak sikerült levadászniuk Oszama bin Ladent Pakisztánban. Afganisztánban azonban nem sikerült békét teremteniük. A tálibok, akik annak idején az USA és Pakisztán támogatásával szerveztek gerilla háborút a Szovjetunió ellen Afganisztánban, iszlám államot hoztak létre az országban. Ezt sikerült szétvernie az amerikai hadseregnek, de a polgári rendszer megszilárdítása mind a mai napig nem következett be. A demokratikusan megválasztott kormány hatásköre lényegében csak Kabulra terjed ki, és még a fővárosban is gyakoriak az iszlamista merényletek.

Választási kampánya során Trump megígérte az amerikaiak kivonulását Afganisztánból. Hosszan tartó tárgyalások kezdődtek, melyeket amerikai részről Zalmay Khalilzad, az USA egykori kabuli nagykövete vezetett. Az amerikaiak mindenképp garanciát akarnak arra kapni, hogy Afganisztán nem lesz újra a nemzetközi iszlamista terrorizmus központja. Bonyolítja a helyzetet, hogy időközben a szomszédos Pakisztánban olyan miniszterelnök került hatalomra, aki jó kapcsolatokat ápol az iszlamista erőkkel az egész térségben. Az Egyesült Államok a háborút megnyerte, de a békét nem. Ezért kivonulása kockázatos művelet az egész térség szempontjából, de Donald Trump többször is úgy nyilatkozott : az USA immár nem akar a világ csendőre lenni!

Háborúban megfelel, békében alkalmatlan – 2018 (szubjektív) legjobbjai

Az elmúlt években jelentősen megváltozott biztonsági környezetben új típusú kihívások vannak. Benkő Tibor honvédelmi miniszter indokolta ezzel azt a szerdán az Országgyűlésnek benyújtott javaslatot, amely Magyar Honvédség új szervezeti rendjének kialakításáról szól. Ebből számunkra, akik nem vagyunk egyenruhások, az a fontos és főleg érthető, hogy a mostani 40 helyett 50 évre emelnék a behívhatósági korhatárt.

Orbán Viktor és a Fidesz borzolgatja katonás témákkal a közvélemény idegeit. Volt, amikor a sorkatonaság visszaállításával riogatták a polgárokat – igaz, a maguk által fellőtt füstbombára adott válaszuk mindig az volt, hogy nem támogatják, ezért nem is tervezik a bevezetését. De a téma azért mindig előjött: Orbán maga nyilatkozta évekkel ezelőtt, hogy az ő falujukban nem tartották komoly embernek azt, aki nem volt katona. Más alkalommal arról elmélkedett, hogy nem kedveli a pocakos tábornokokat, igaz, az ötvenévesre emelt korhatár alapján behívhatók nem tábornokként, hanem közkatonaként lennének bevethetők az ütközetekben,

Már amennyiben komolyan kell venni ezt a mostani javaslatot

Orbánéknak ugyanis eszük ágában sincs a valóságban is katonásdit játszani, úgy kell nekik egy háború, mint ablakos tótnak a hanyatt esés. Nem háborúra készülnek, hanem a háborús retorika fenntartására, mert az az érdekük, hogy szinten tartsák a feszültséget.

70 ezer migráns várakozik a határok közelben, talán már meg is indultak – ilyen és ehhez hasonló hívószavakkal igyekeznek ébren tartani a tábor harckészültségét. Miközben egyetlen migránst sem látni a közelünkben – se katonai távcsővel, se szabad szemmel.

Mindennek gyakorlati haszna is van a mostani kormány számára, hiszen eltereli a figyelmet egy sor valódi problémáról. A működésképtelenség határán egyensúlyozó egészségügyről, a versenyképtelen oktatásról, a növekvő szegénységről, a diplomáciai elszigeteltségről. Fontos ez a kormány számára, de még ennél is lényegesebb, hogy ez a fajta retorika nem áll távol Orbán személyiségétől, mentalitásától. Orbán Viktor olyan katona, aki háborúban megfelel, békében alkalmatlan. Neki a harc az igazi terepe, békeidőben tétován tántorog, mint a partra tévedt tengerész.

Lényege a háború. Ő maga mondta évekkel ezelőtt, hogy érzi a puskapor szagát. Aki ott is puskaporszagot érez, ahol nincs, annak soha nem megy ki az orrából e különös illat. Amint fegyverhez jutott (vagyis kormányra került), háborúba indult a világ ellen. Megharcolt a Világbankkal, nekiment a multiknak, a saját köreihez nem tartozó oligarcháknak, összeveszett Brüsszellel és mindenkivel, akivel csak lehetett. Egy ideje a civil szervezetek ellen harcol és egy csaknem 90 éves magyar származású amerikai milliárdos ellen toborozza hadait.

Orbán születésétől fogva katona, ráadásul a legelszántabb fajtából

Az utolsó töltényig tüzel – sőt, még azon is túl. Ha nincs ellenség, teremt magának és az övéinek. És mintha egy számítógépes játékból bújt volna elő: ha lelövik, mindig marad még néhány élete. Mindig csatába készül, a muníciót, akaratunk ellenére, mi szállítjuk az ütközethez. A mi pénzünkből fegyverkezik a világ, elsősorban Európa ellen, a mi pénztárcánkból lopja ki a lőporra valót, a mi bankszámlánkról emeli le a puskaporszag árát.

Ha el is fogadják Benkő tábornok előterjesztését, annak nem lesz jelentősége. Magyarország belátható időn belül – bizonyára és remélhetőleg – nem vív valódi háborút senkivel, ebből a szempontból tehát teljesen mindegy, hogy 40, 50, vagy éppen 70 év a behívhatósági korhatár.

Ha csak arra nem gondolnak a tervezet kiötlői, hogy a tartalékos katonát békeidőben is lehet – méghozzá fizetség nélkül – mozgósítani. Szemétszállításra például, ha mint most, ott van rá szükség.

Múltmásító Mária történelmet ír

0

Orbán Viktor a 2010-es választások előtt más országot ígért a magyaroknak. Azt mondta, hogy a választás másnapján olyan országban ébredünk, amelyre rá sem ismerünk majd. Igaza lett: 2010 óta nem Magyarországon, hanem Másországban élünk.

Akkor még csak a jelenről és a jövőről beszélt Orbán, múltról kevés szó esett. Azóta tudjuk, hogy semmi sem változik olyan gyorsan, mint a múlt. Folyamatosan és egyre gyorsabb ütemben, csak kapkodjuk a fejünket, nehogy lemaradjunk néhány brosúrával. Minden megmásítható. Szó, szöveg, történelem, bármi.

6.50 körül különösen érdekes.

A Don kanyarban nem hős magyar katonák vívtak honvédő háborút a hazánkra támadó ellenséggel, hanem az ország akkori vezetésének, főként Horthy Miklós kormányzónak a felelőtlenségéből és cinizmusából következően, szerencsétlen áldozatokat küldtek a sokszoros túlerőben lévő szovjet csapatok ellen a biztos halálba. Határainktól sok ezer kilométernyire, megfelelő fegyver, az életben maradáshoz szükséges felszerelés nélkül.

Mostanában Nagy Imrét, valamint 1956 valódi hőseit tüntetik el a Vértanúk teréről.

A hazaárulóból hős lesz, a barátból gonosz összeesküvő, ellenség, az üldözőből üldözött. A múltmásítók a nemzet kihagyó emlékezetére utaznak. Ha valaki, ők tudják, hogy milyen a magyar ember. Ha megkérdeznék a magyar embert, már arra sem emlékezne, melyik volt az a párt, amelynek képviselői az Antall kormány idején kivonultak a parlamentből, amikor bejelentették a Trianon emléknapot. Hogy kik voltak azok, akik zajos hisztériát csaptak, amikor az akkori kereszténydemokraták valamelyike szólásra emelkedett. Kik voltak azok, akik csuhások és térdre, imához! bekiabálásokkal botránkoztatták meg a többieket.

Ha nem csak mikrofontartó állványokat engednének a Belső Párt tagjainak közelébe, akkor valamelyik valódi újságíró már rég megkérdezte volna ezeket a tisztességtelenségben megőszült, nagyon középkorú hölgyeket és főleg urakat: tessék mondani, hogy is van ez? Mikor méltóztattak kegyelmetek igazat mondani: akkor, vagy most? (A helyes válasz: sem akkor, sem most).

A Belső Párt tagjai korábban mindenről másként gondolkodtak: gazdaságról, kultúráról, versenyről és vallásról, keletről és nyugatról. Talán csak a hatalom és a pénz iránt érzett lojalitásuk nem változott.
Ma tényleg más országban élünk, mint nyolc évvel ezelőtt. Más lett a jelenünk, a jövőnk is megváltozott, a Belső Párt élharcosai jelenleg a múltunk megmásításán munkálkodnak.

Ne legyenek illúzióink: ha rajtuk áll, meglesz az is.

Kásler miniszter háborúra készül

Őseink generációi hozták létre egyedi kultúránkat, más nemzetektől megkülönböztető világszemléletünket” – ezt mondta Kásler Miklós, az emberi erőforrások minisztere a Magyar Rektori Konferencia ülésén.

Jelentsen ez bármit. Ha csak ennyi lenne, nem kellene foglalkoznunk vele, tegyük oda a NER többi baromsága közé, oszt jó napot!

Hanem hát, van még más is: azt is mondta még a miniszter, hogy „a negyedik ipari forradalom korszakában élünk, halmozódnak az ismeretek, ezért fel kell készülni az előttünk álló háborúra, amely nem feltétlenül véres háborúkat jelent.”

Nem feltétlenül. Ami azt jelenti, hogy azért a véres háború is benne van a pakliban.

Megszokhattuk már a kormánytól a háborús metodikát, emelik a hadkötelezettség korhatárát, puskaporszagról beszélnek, nemszeretem pocakos tábornokokról, zsoldosokról. Csapataik időtlen (idétlen) idők óta harcban állnak. Az ő csapataik. Nekünk, magyar polgároknak nincsenek csapataink. Nekünk gyerekeink vannak, családunk, barátaink. Mi nem harcolunk, mert békében élünk magunkkal és a világgal. Nem vágyunk háborúzni senkivel, utáljuk az ellenségeskedést, nem keressük a bajt ott, ahol nincs.

A kormány ezúttal is azt teszi, amihez egyedül ért. Nem igazgatja az országot, mert az macerás, helyette izgatja: uralkodik és csatázik. Harcban áll a világgal, megvédi a magyar embereket az őket bántó idegenszívűektől.

Abcúg Ejrópaji Junijó! Aggyad ide a pénzt, mi pedig nem leszünk gyarmat!

Sokkal egyszerűbb hülyeségeket gondolni a világról, mint reagálni a valóságra.

Harcban Orbán Viktor kormánya, de nem csupán a vélt ellenséggel, hanem a saját démonaival is küzd. Van egy kényszerképzete a világról, és ehhez próbálja igazítani a valóságot. Avítt, árvalányhajas, urambátyámos ez a valóság, félázsiai, vagy tán egészen az.

Idehaza ez még elmegy, mert a kétharmad mindent megszavaz, ami formailag törvénytervezetnek látszik. Ám a valódi világ, az, ami Magyarország határain kívül esik, bonyolultabb ennél. Vannak a Földnek olyan országai, ezeket általában demokráciának hívják, ahol a verseny nem bűn, hanem állapot, és a szabad véleménynyilvánítás nem kegy, hanem alapvető emberi jog.

Ebben a létező világban szintén vannak lököttek és normálisak, tisztességesek és gazemberek, ám ezeken a helyeken még véletlenül sem keverik őket össze egymással.

Magyarország mára egy ideges, rosszkedvű, magával és a világgal veszekedő, nemzetközi szinten lesajnált országgá vált. Versenyképességünk romlik, presztízsünk a béka feneke alatt.

Ne csodálkozzunk, hogy ilyenek lettünk. Megmondták a derék urak már 2010 előtt, hogy ha megszerzik a hatalmat, akkor úgy átalakítják az országot, hogy rá sem ismerünk.

Ha valamit, ezt az ígéretüket tényleg megtartották.

Vukovar, a feláldozott város

0

Lehet beszédeket mondani, szóvirágokat sorakoztatni, lehet fogadkozni. Talán valakinek ez jelent is valamit. De Vukovar esetében egyetlen gesztust lehet tenni, amely nem tűnik képmutatónak: fejet hajtani és szégyenkezni. Mindkét oldalon.

„Nem hittem, hogy kitörhet a háború. Amikor ezt a tényt mégis elfogadtam, nem hittem, hogy olyan sokáig fog tartani. És nem hittem, hogy megtörténhet, hogy három hónapig úgy élsz, mint egy patkány a pincében, szó szerint úgy, hogy mindennaposak lesznek a bombázások, hogy emberek fognak meghalni. Egyszerűen nem hittem, hogy ez megtörténhet. Nemcsak én, a többségünk nem hitt ebben. Mert nem hihetted, hogy ha itt a házad, a szomszédod meg egy szerb, hogy ő majd hátat fordít neked és közli veled, hogy az életedre fog törni. Számomra elképzelhetetlen volt ezt kimondani, de még elképzelni is (…)  Egyszerűen nem tudtad megjósolni, hogy mikor fog kezdődni és mikor lesz vége. Eleinte szólt a légiriadó jelzése, szirénáztak, amikor támadás kezdődött és akkor is, amikor vége lett. És akkor egy napon megszólalt a légiriadó – amelyet mindmáig nem fújtak le. Senki sem jelezte, hogy vége van“. Az idézet részlet Vesna Jakumetović vallomásából: ő egyike azoknak, akik túlélték Vukovar ostromát. Annak a városnak a lerombolását, amely pontosan 27 évvel ezelőtt esett el.

A 87 napos ostromot követően, amely egyike volt a legvéresebbeknek a horvát háborúban, 1991. november 18-án Vukovarba bevonultak a szerb csapatok. A halottak számát ma sem tudni pontosan, 2900-3600 között van a számuk. Azt azonban tudni, hogy a várost az ostromlók a földdel tették egyenlővé.

Vukovart, a békés kelet-horvátországi városkát a szerb csapatok 1991. augusztus 24-én kerítették be, noha a harcok már korábban megkezdődtek a térségben. A Jugoszláviából kivált, önállósodott Horvátországnak olyan térsége volt ez, amelyre a Slobodan Milošević ideológiáját valló, Nagy-Szerbia létrehozását szorgalmazó „jugoszláv” államvezetés igényt tartott; szerbek is lakták szép számban, földrajzilag sincs messze, kellően meg is lehetett rémíteni a szerb lakosságot, hogy a független Horvátországban elveszítik identitásukat, jogaikat, talán még a javaikat is, így fegyvert fogtak, hitük szerint önmaguk védelmére. Ahogyan a horvátok is magukat, saját hazájukat, otthonaikat védték – igaz, őket valóban meg is támadták… Akkoriban már javában dúltak a véres harcok Szlavóniában, Likában, a Kordunon, a Baniján, a dubrovniki és a dalmát régióban is. Borzalmas idők voltak, s nem tudtuk, hogy még borzalmasabbak következnek…

Azon a végzetes augusztus 24-én a horvát nemzeti gárda lelőtte a Jugoszláv Néphadsereg két repülőjét, amelyek állásait támadták. Másnap ugyanez a Jugoszláv Néphadsereg elvágta a fontosabb közlekedési utakat és megkezdte Vukovar bekerítését.

A horvát egységekben mintegy háromezer ember harcolt Vukovar térségében, míg a Jugoszláv Néphadsereg, a hozzá csapódó szabadcsapatok, félkatonai alakulatok és egyéb formációk emberállománya elérte a 30 000 főt is.

Az ostrom ideje alatt mintegy 22 ezer nem szerb lakost üldöztek el a városból a megszálló erők. A vukovari kórház személyzetének egy részét és a sebesülteket a szerb erők kivégezték. Különösen aljas módon: míg a Jugoszláv Néphadsereg tisztjei a Vöröskereszt és más nemzetközi szervezetek képviselőit a kórház főbejáratánál nyugtatgatták, hogy mindenben a szabályoknak megfelelően járnak el, az egyik mellékkijáraton a szerb erők kiterelték a sebesülteket és a személyzet egy részét. Az Ovčara mezőgazdasági birtokra vitték őket, ahol brutálisan megkínozták, majd halomra lőtték őket…

Mintegy hétezer vukovari került szerb fogolytáborokba. Háromszáz embert mindmáig eltűntként tartanak nyilván.

Voltak napok, amikor 11 000 gránát és bomba hullott a városra.

Ma pedig egész Horvátország Vukovarra emlékezik. A városra, melyet korabeli és későbbi kutatások szerint a Franjo Tuđman vezette horvát állam hagyott elesni. A városra, melyet újjáépítettek, de amely még mindig hordozza a háború borzalmait. S amelyet máig nem sikerült meggyógyítani. Lehet beszédeket mondani, szóvirágokat sorakoztatni, lehet fogadkozni. Talán valakinek ez jelent is valamit.

De Vukovar esetében egyetlen gesztust lehet tenni, amely nem tűnik képmutatónak: fejet hajtani és szégyenkezni. Mindkét oldalon.

Szabad Magyar Szó

Trianon, nemzetünk második nagy temetője?

Az első Magyar Köztársaság kikiáltásának századik, és a trianoni békeszerződés aláírásának közelgő centenáriuma kapcsán egyre több szó esik a XX. század sorsfordító eseményeiről. 1918. októberében már elkerülhetetlen volt a Monarchia megszűnése, az akkori miniszterelnök, Tisza István belátta, vége a történelmi Magyarországnak, de nem láthatta előre Trianont. Károlyi Mihály egy széteső ország élére került, de később sem sokat tehetett a trianoni békeszerződés megakadályozásáért. A Horthy-rezsim mégis őt próbálta bűnbakként beállítani. Dr. Székely Gábort, az ELTE BTK Új- és Jelenkori Egyetemes Történeti Tanszékének professzorát a trianoni békeszerződés körülményeiről kérdeztük.

  • Nincs igazságos béke
  • Egy szélesebb szerződésrendszer jelentéktelen epizódja
  • Csak „húsz év fegyverszünetet”
  • Trianon: a szűk látókörű nacionalizmusunk ára


Elvesztettük a háborút, a vesztesnek tudomásul kell vennie a győztesek diktátumait. Önmagában ez a trianoni békefeltételek magyarázata? Végül egy igazságtalan béke született?

Nincs olyan békeszerződés, amelyet a vesztes igazságosnak tart. Szerintem a győztes franciák számára volt a legigazságtalanabb a Párizs környéki békeszerződés.

1920. június 4-én mi ért véget?

Tulajdonképpen semmi. Két alacsony szintű kormánymegbízott aláírt egy papirt,amelynek semmiféle jogi következménye nem volt. A békeszerződést 1920. november 25-én tárgyalta harmadik olvasatban a Nemzetgyűlés, és elfogadta azt. A törvényjavaslat ezután kihirdetés végett áttétetett a miniszterelnökhöz, majd a Nemzetgyűlés 1921. július 26-án becikkelyezte, ez lett a 1921. évi XXXIII. törvénycikk. Végül 1921. július 31-én emelkedett a trianoni békediktátum törvényerőre. De ekkor már Betlhlen volt a kormányfő.

Trianon egy olyan folyamatnak lett a végső állomása, amikor az Osztrák-Magyar Monarchia még megpróbálta fenntartani a korábbi sok nemzetiségű államot?

És igyekezett megakadályozni a nemzeti államok létrejöttét. Valójában ez indokolta Szerbia fegyveres megtámadását.

Teljesen reménytelen kísérlet volt.

Tisza István, bár nem volt háborúellenes, de nem tartotta alkalmasnak a pillanatot egy olyan fegyveres konfliktus kirobbantására, amely előre vetítheti egy nagyobb nemzetközi összecsapás veszélyét.

Ha akkor a Monarchia nem a fegyveres megoldást választja, elkerülhető lett volna Trianon?

Ha úgy tesszük fel a „mi lett volna ha” ma igen gyakori kérdést, hogy akkor elkerülhető lett volna-e a világháború, nos, én nemmel válaszolnék. Persze itt a lényeg, hogy Versailles-ban, illetve a Párizs környéki békék sorozatában a leglátványosabb Európa, ezen belül is Kelet-Közép-Európa térképének átrajzolása, az Osztrák-Magyar Monarchia eltűnése volt. Az utóbbit Magyarországon kívül senki nem vette zokon, mi pedig egy már nem létező „történelmi Magyarország határainak” csorbulását kifogásoltuk.

Az akkori magyar politikai elit nem mérte fel, hogy a trianoni béke megállapodás egy sokkal szélesebb szerződésrendszer szinte jelentéktelen epizódja.

A béketárgyalások legfontosabb célja egyrészt általában a háború lezárása, másrészt Franciaország biztonságának a garantálása volt. A magyar kormány ezt a második célt nem is gondolta végig, nem látta, hogy a Versailles-i szerződés ezt nem garantálja abban a formában, ahogy 1919 végére megvalósult. A franciák ugyanis azt követelték, hogy Németországot szabdalják darabokra, a Rajna vidéket csatolják hozzájuk, Bajorország legyen független. A lehető leggyengébb Németországot akarták a békeszerződéssel elérni.

Ez jogos követelés volt a részükről?

Meglátásom szerint részükről legalábbis indokolható volt. Németország az első világháború után lényegesen erősebb volt Franciaországnál. A háború végén sokkal jobb lett a geopolitikai helyzete, mert a nagyhatalmak gyakorlatilag eltűntek határairól, s helyüket nála lényegesen gyengébb országok foglalták el. Továbbá, a németek lakossága 60 millió volt, Franciaországé 40, a németek ipari és gazdasági kapacitása majdnem a duplája volt a franciákénak. Tehát

joggal gondolhatták a győztes franciák, hogy a németek továbbra is veszélyt jelentenek a számukra.

Ezt számba véve a franciák csak abban az esetben voltak hajlandók aláírni a békeszerződést, ha egyben aláírnak egy amerikai-francia és brit-francia szerződést is, ami garantálja Franciaország határait. Ezt a két megállapodást alá is írták 1919. június 28-án, délelőtt 11 órakor, egy időben a Versailles-i szerződéssel.

Egy új európai biztonságpolitikai rendszer születéséről beszélhetünk?

Beszélhettünk volna, ha az amerikaiak ratifikálják a szerződést. Ez azonban nem történt meg, sem versailles-i sem a francia-amerikai szerződés esetében. A brit-francia szerződést, összekötötték az amerikaival, a diplomácia történetben nem kivételes módon: így érvényesek csak abban az esetben lettek volna, ha mind a három érdekelt aláíró országában ratifikálják…

Mi volt az amerikai döntés oka?

Az izolacionizmus erős befolyása. Az USA attól tartott, hogy egy ilyen szerződés alapján az európai országok beránthatják a belső konfliktusaikba. Ez egyben a britekkel kötött – és már a brit parlament által ratifikált – szerződést is érvénytelenítette.  Ezt követően ugyan más angol-francia szerződések garantálták Franciaország biztonságát, e garanciák azonban mindig feltételekhez, általában a „lehetőségekhez képest” klauzulához voltak kötve.

Látszólag ez egy lényegtelen eleme lehetett a megállapodásnak.

Korántsem. Amikor 1923. januárban a franciák és a belgák bevonultak a Ruhr vidékre, mert a németek nem voltak hajlandók fizetni a jóvátételt, az angolok kihátráltak a részvételből. A „Ruhr kampf” után tudomásul kellett vennie Franciaországnak, hogy saját védelmi képességének fejlesztésén túl, más szövetségesek után is kell néznie, amellett, hogy szükség van egy átfogóbb, legjobb esetben a németeket is magában foglaló biztonsági rendszer létrehozására Európában. Ez nem volt eleve reménytelen, sőt, erre lehetőséget kínáltak a Versailles-i béke paragrafusai is.  A két világháború közötti francia diplomácia lényegében erről szólt.

Hogyan kötődik mindez a Magyarország számára diktált trianoni békefeltételekhez?

Egy készülő könyvemhez jelenleg is éppen ezt kutatom. A „Párizs környéki” jelző a pontosabb, hiszen a Versailles-ban levő Nagy-Trianon palotában aláírt magyar szerződésen kívül az osztrák, a bolgár, a török szerződést nem Versailles-ban, hanem más, környékbeli városokban kötötték meg. Azonban fontos megjegyezni, hogy a közvélekedéssel szemben a Versailles-ban, pontosabban

a Párizs-környéki békékben rögzített szerződések rendszere, és azok megfogalmazásai meglehetősen lazák, könnyen módosíthatók voltak.

A szerződésekben megjelölték a módosítások lehetőségét, így a területi revíziót és beleértve az Anschlusst is, a Népszövetség Tanácsa, vagy a Szövetséges és Társult Főhatalmak beleegyezéséhez kötötték. Ez nem volt véletlen: a győztes hatalmak közül különösen az angolok voltak azok, akik már a tárgyalások során kezdeményeztek olyan részek beiktatását, amelyeket nem tekintettek véglegesnek. Ezek közül az ismertebbek a népszavazáshoz kötött területi „rendezések” voltak (Sopron, Szilézia); az ideiglenesen, meghatározott időre népszövetségi kezelésbe vett területek (Saar-vidék, német gyarmatok); Németország közigazgatási, pénzügyi ellenőrzése; a német területek katonai megszállása. A többi – akár a területi revízió, vagy a német fegyverkezés -, már közvetlenül a szerződést követő években napirendre került. A nagyhatalmak ugyanakkor határozottan kizárták a Rajna-vidék demilitarizálásának feloldását, ami elismerten közvetlenül érintette Franciaország biztonságát – ha már a Rajna balparti területeinek Franciaországhoz csatolását, illetve más területek leválasztását Németországról az angolok megakadályozták.

Átlátták 1920-ban ezeket a bonyolult nemzetközi folyamatokat a békeszerződést tárgyaló magyar diplomaták?

A rendelkezésünkre álló dokumentumokból, levelekből, feljegyzésekből kiderül, hogy ezekkel egyáltalán nem foglalkoztak. A magyar tárgyaló félnek az volt a legnagyobb gondja, hogy milyen területeket tarthat meg a háborút követő békeidőben. Pomogáts Béla a „Trianon” című dokumentumkönyvhöz írt előszavában jól elemzi a magyar küldöttség tárgyalási pozícióját.

A külső szemlélőnek úgy tűnhetett, mintha a süketek és a vakok ültek volna a tárgyalóasztal mindkét oldalán.

A mi oldalunkon mindenesetre nem látták, hogy abban a helyzetben közel sem a magyarok területi követelései az érdekesek. Sőt! Minden magyar követelés gyengítette azt a franciák által szorgalmazott hátországot, ami a németekkel szemben felsorakoztatható. Csehszlovákia, Románia, Jugoszlávia, a későbbi kisantant érdekeivel szemben fogalmaztuk meg a mi követeléseinket.

Lehet, hogy a magyar diplomácia ugyanazt a hibát követte el Trianonban, mint a XX. században annyiszor máskor is: nem tudta hová kell állnia?

A probléma az volt, hogy eleve elfogadhatatlannak gondolta a kormány a békeszerződést, ezért másodvonalbeli tárgyalókat küldtek.

Az egész magyar diplomácia másról sem szólt, csak a sérelmeinkről,

arról, mi lesz a határon túli magyarokkal. De ezek a kérdések nem érdekelték sem a franciákat, sem az angolokat, sem az amerikaiakat, de még a németeket sem. A csehek, a románok, a lengyelek, a jugoszlávok csupa olyan problémát említettek a tárgyalásaik során, amelyek érdekelték a másik felet is. Mérlegeltek, a britek és a franciák esetében még 1918-ban is felvetődött, hogy esetleg fenn kellene tartani a Monarchiát, mint ellensúlyt Németországgal szemben, de ezt a nagy német támadás után elvetették. Ha a magyar diplomácia is beállt volna abba a sorba, ami a német ellensúly kialakítását célozta, talán másképp alakultak volna a trianoni béke megállapodás körvonalai.

Ön miben látja a magyar álláspont legnagyobb hibáját?

A magyar tárgyalók nem figyeltek oda a francia politikai törekvésekre, ehelyett a szűklátókörű nacionalizmusunk diktálta a követeléseinket.

Trianon valóban az ország történetében a második  Mohács?

Jól hangzik, de nem igaz.

Magyarország 1918-ban, majd 400 év után visszanyerte függetlenségét, ez megmaradt. A köztársaság nem, a királyságot sajátos módon visszaállította Horthy, és ő kötötte meg a trianoni szerződést is. A köztársasági államforma 1945-ben tért vissza, a függetlenség azonban elveszett. Ma szuverén országunk van, és köztársaság, ha az ország nevéből törölték is ezt a megnevezését.

Elképzelhetően tartaná a trianoni békeszerződés ránk nézve hátrányos pontjainak valamilyen „újra tárgyalását”?

Aki ilyesmiben gondolkodik, vagy egyáltalán ilyesmit szóba hoz, biztosan nem látja át Magyarország XXI. századi érdekeit. A területekért vállalt konfliktusok ma is háborúkhoz vezetnek. Jól látta ezt békekötés idején Foch marsall, az antant haderő főparancsnoka: „Ez nem béke, hanem fegyverszünet húsz évre!” Szinte napra eltalálta.

Az első Magyar Köztársaság kikiáltásának 100. évfordulója alkalmából írta a Nagy Imre és a Károlyi Mihály Társaságnak az egykori osztrák kancellár:

Kedves Barátaim!

Magyarország és Ausztria közötti szoros és jó kapcsolatoknak erős történelmi gyökerei vannak és – az 1867 és 1918 közötti félévszázadban keletkezett számos történelmi nehézség ellenére – intézményes, állami összekapcsolódáshoz vezettek. A Monarchia megszűntével, az I. világháború után az útjaink elváltak, de az államaink és az ott élő emberek közötti viszony mindig különleges maradt.

Ezekben a napokban a köztársaságaink történetében olyan száz évre tekintünk vissza, amelyben az út időnként fáradságos és nehéz volt. Mindkét országban nagy – túlságosan is nagy – befolyásra tett szert a fasizmus. A német csapatok bevonulásával, 1938. márciusban Ausztria eltűnt a térképről és Hitler-Németországának részévé vált. Nem sokkal ezután elkezdődött a második világháború és ezzel minden bizonnyal az országainkban élő népek számára a legkegyetlenebb időszak a mögöttünk lévő 100 évben.

A II. világháború befejezésével Ausztria ismét önálló demokratikus állam lett, de az 1955-ös államszerződésig el kellett viselnie a szovjetek, az amerikaiak, az angolok és a franciák megszállásának a terheit. Magyarországon ugyan csak egy megszálló hatalom volt, de az diktatórikusan uralkodott és elnyomta a szabadság és függetlenség iránti törekvéseket.

Az 1956-os magyar forradalom időpontjában kezdtem meg éppen a tanulmányaimat a bécsi egyetemen, és nagy szimpátiát éreztem Nagy Imre, Maléter Pál és a többi szabadságharcos iránt. Elkötelezettség, és magától értetődő dolog volt a magyarországi barátainknak nyújtott segítség, végtére nekem is magyar volt az egyik nagymamám, bár ő ebben az időpontban már nem élt.

Több alkalommal kísértem Bruno Kreisky szövetségi kancellárt a Kádár Jánossal folytatott megbeszélésein és megismertem Horn Gyulát, Kovács Lászlót, Szabó Vilmost, számos már barátot, megfigyelhettem, hogyan kereste és találta is meg Magyarország a demokráciához, a függetlenséghez, illetve Európához vezető utat. Ausztria 1995. január 1-jén lépett be az EU-ba, és nagy volt az örömünk 2004-ben, amikor Magyarországot is köszönthettük az Európai Unióban. Ezzel, 86 évvel 1918 után újra egy közös európai családhoz tartoztunk.

A történelmi igazság megköveteli, hogy elmondjam: a legutóbbi időben új problémák merültek fel. A liberális, pluralista demokráciát megkérdőjelezik, ugyanez történik az alkotmánybíráskodás sérthetetlenségével, a függetlenséggel és média sokszínűségével is. De Ausztriában is számos olyan fejlemény van, amelyre nem lehetek büszke.
Az első világháború befejezésének, és az országainkban 1918-ban létrehozott önálló köztársaság századik évfordulója nem csak büszkeségre okot adó történelmi jubileum, hanem alkalmat teremt arra is, hogy megújítsuk, és megerősítsük erőfeszítéseinket egy békés, demokratikus, szolidáris Európáért, amelyben az emberi jogokat és az emberi méltóságot nagy becsben tartják.

Heinz Fischer,
az Osztrák Köztársaság volt elnöke

Tovább tart a kereskedelmi háború az USA és Kína között

0

Az amerikai elnök újabb 200 milliárd dolláros vámcsomag elkészítésére adott utasítást, annak ellenére, hogy Washington hivatalos tárgyalásokat javasolt a kínaiaknak. A tárgyalási javaslatot Peking elfogadta, ennek ellenére Trump közölte, hogy neki nem sürgős a megállapodás.

További 267 milliárdos csomagot is készíthet a kormány, ha erre utasítást adok! – írta Twitteren az elnök. A tőzsde negatívan reagált a hírre, mert elhúzódó kereskedelmi háborútól tart a világ két legnagyobb hatalma között.

Trump frontális támadása Kína ellen tovább erősíti Peking és Moszkva stratégiai szövetségét. Ezt hangsúlyozza mind Vlagyimir Putyin, mind pedig Hszi Csinping abból az alkalomból, hogy

az oroszok évtizedek óta nem látott nagy hadgyakorlatot rendeznek a Távol-Keleten.

1981-ben a lengyelországi válság csúcspontján volt hasonlóan nagy hadgyakorlat – akkor az európai színtéren.

Putyin állítólag most is ott rendezte volna a nagy őszi hadgyakorlatot, de a kínaiak rábeszélték: inkább válassza a Távol-Keletet! Az orosz hadgyakorlaton kínai és mongol katonák is részt vesznek. Egyidejűleg Putyin békeszerződést ajánlott Abe Sinzo japán miniszterelnöknek, aki örömmel fogadta az ajánlatot. A cél világos: az amerikaiakat kiszorítani Kelet-Ázsiából, amely a globális gazdaság új központja lehet.

Diplomáciai vihar a Vihar miatt

0

Három izraeli vadászgép is részt vett egy horvátországi légi parádén, Szerbia tiltakozik emiatt.

A parádét ugyanis az 1995-ös Vihar hadművelet emlékére rendeztek meg: 23 évvel ezelőtt a horvát hadsereg nagy offenzívát indított meg a szerbek ellen. A harcok során több ezren meghaltak, köztük sok civil is. Több mint 250 ezer szerb menekült el Horvátországból.

A megemlékezésen Kolinda Grabar-Kitarovic horvát elnök azt mondta: a Vihar a horvát nép és a horvát katonák teljes egységének ideje volt.

A szerbek viszont másképp látják ezt.

Alekszandar Vucsics szerb elnök egyenesen a holokauszthoz hasonlította a hadműveletet, szerinte a horvátok etnikai tisztogatást hajtottak végre.

Ez a számunkra olyan volt, mint egy hatalmas pogrom – mondta Szerbia izraeli nagykövete a Times of Israelnek. Szerinte a második világháború után ez volt a legnagyobb népvándorlás Európában – közben viszont diszkréten megfeledkezett arról, hogy

a szerbek csaknem egymillió koszovói albánt kényszerítettek menekülésre a délszláv háború idején.

A délszláv háború idején mindegyik oldalon követtek el háborús bűnöket. Hágában a Nemzetközi Törvényszék szerb és horvát háborús bűnösöket is elítélt, például Ratko Mladicsot vagy Ante Gotovinát – utóbbinak fontos szerepe volt a Vihar hadműveletben.

Az izraeli vadászgépek jelenléte a horvátországi parádén azt mutatja, hogy Benjamin Netanjahu kormánya fontosnak tartja a szövetséget egy NATO-tagállammal a Földközi tenger térségében. Miután Törökország egyre kevésbé megbízható NATO-szövetséges, ezért az USA szemében is felértékelődött a balkáni térség – elsősorban Románia és Horvátország. James Mattis amerikai hadügyminiszter nemrég Zágrábban találkozott a térség katonai vezetőivel. Izrael pedig a Földközi-tenger keleti medencéjében az Egyesült Államok legfőbb katonai szövetségese. Washingtonban a szenátus épp most hagyott jóvá egy 15 milliárd dolláros katonai segélycsomagot Izraelnek.

400 éve kezdődött a valódi első világháború

Persze nem az általában első világháborúként emlegetett, 1914-1918 közötti harcokról van szó, hanem az 1618 és 1648 között zajló harmincéves háborúról. Ez pont 400 évvel ezelőtt, eredetileg a protestánsok és a katolikusok közötti vallásháborúként indult, francia-Habsburg hatalmi viszályként folytatódott, és végül Európa szinte összes állama bekapcsolódott, a spanyoloktól a svédeken át a magyarokig, több kontinensen is folyt a harc. A háborúnak becslések szerint több mint 10 millió áldozata volt, az azt lezáró békerendszer évszázadokra meghatározta Európa képét.

Az egész Európát lángba borító eseménysorozat egy bizarr jelenettel kezdődött. A protestáns cseh rendeknek egyre több sérelmük volt a katolikus Habsburgok uralma alatt (ne felejtsük, Magyarország egy része ekkor szintén Habsburg-uralom alatt állt), és ez csak fokozódott, amikor II. Mátyás, akinek nem született gyereke, unokaöccsét, a bigott II. Ferdinándot nevezte meg örökösének. Őt 1617-ben koronázták cseh királlyá, hogy aztán ügyet se vessen a csehek panaszaira.

Mire aztán épp 400 évvel ezelőtt, 1618. május 23-án,

a dühös csehek kidobták a prágai vár ablakán a császári tisztségviselőket.

Ők több emeletnyit zuhantak, de nagy szerencséjük volt: ugyanis egy trágyadombra (más források szerint szemétkupacra) estek, így mindannyian túlélték a támadást.

Ezzel kezdődött a háború, amelyről Niederhauser Emil történész így írt A Habsburgok című könyvben:

„valamiképpen más, mint az eddigiek, bonyolultabb, érthetetlenebb, iszonyatosabb”.

II. Ferdinánd
Forrás: Wikimedia Commons

A háborúnak persze voltak egyéb előzményei is: a protestáns német fejedelemségeknek nem tetszett a Habsburgok abszolutizmusa, és már 1608-ban megalakították ellenük a Protestáns Uniót, mire válaszul a következő évben a Katolikus Liga is megalakult, a spanyolok és a pápa támogatásával. Élesen voltak az ellentétek a Habsburgok és a franciák között is – utóbbiak egyre nyíltabban akarták megtörni az Európa feletti Habsburg dominanciát.

Miután II. Mátyás 1619-ben meghalt, a csehek V. Frigyes pfalzi választófejedelmet hívták meg a trónra, aki egyébként I. Jakab angol király veje volt. (A választófejedelem kifejezés arra utal, hogy volt szavazata a német-római császárválasztáson.) Sőt,

Bethlen Gábor erdélyi fejedelemmel is szövetséget kötöttek.

Bethlen Gábor
Forrás: Wikimedia Commons

Ez utóbbihoz persze kellett a törökök engedélye is. Bethlen Magyarországon szép sikereket ért el, több északi, tehát addig Habsburg-uralom alatt álló várost elfoglalt Kassától Pozsonyig, sőt, a cseh-morva sereggel Bécset is körbezárták. Bethlent a magyar rendek 1620 augusztusában királlyá is választották, ő azonban kellően óvatos volt, és nem koronáztatta meg magát.

Ennek előnye később derült ki: miután sem az angolok, sem a Protestáns Liga nem volt hajlandó komoly támogatást nyújtani, 1620 novemberében Fehérhegynél a csehek döntő vereséget szenvedtek. Ezzel

300 évre megszűnt Csehország önállósága.

Bethlen viszont egy évvel később olyan békeszerződést tudott aláírni Nikolsburgban, amelyet Romsics Ignác történész a Magyarország története című, tavaly megjelent könyvében kifejezetten előnyösnek nevez. Bethlen megtarthatta hódításai egy részét, birodalmi hercegi címet kapott és a vele harcolók is amnesztiában részesültek.

A közben német-római császárnak is megválasztott Ferdinánd viszont folytatta a háborút: a német protestánsok ellen fordult. Ezt nem nézhette tétlenül a szintén protestáns IV. Keresztély (Krisztián) dán király, szerződést kötött a hollandokkal és az angolokkal, és támadást indított. Bethlen is még kétszer hadba szállt a Habsburgok ellen, előnyösebb békefeltételeket azonban nem tudott kiharcolni.

Wallenstein Ernest Crofts festményén
Forrás: Wikimedia Commons

A Habsburgok ugyanis komoly sikereket értek el, elsősorban a nagyszerű hadvezérnek, Albrecht von Wallensteinnek köszönhetően. A győzelmek miatt II. Ferdinánd 1629-ben kiadott egy rendeletet, amely szerint visszavette azokat a korábbi katolikus egyházi birtokokat, amelyeket az 1555-ös augsburgi vallásbéke protestáns kézre adott. Emiatt persze kiújultak a harcok – és

egy újabb zseniális hadvezér is a színre lépett:

II. Gusztáv Adolf svéd király.

Ő 1630-ban indította el németországi hadjáratát, névleg azért, hogy megvédje a protestánsokat, valójában viszont egy balti birodalmat akart kiépíteni. Sorra aratta a győzelmeket, két évvel később a lützeni csatában Wallensteint is megverte – csakhogy harc közben ő is elesett. Nem sokkal később egyébként Wallenstein is meghalt: őt viszont a császár ölette meg, miután titkos tárgyalásokba kezdett, és állítólag még azt is fontolgatta, hogy cseh királlyá választatja magát.

II. Gusztáv Adolf halála Carl Wahlbom festményén
Forrás: Wikimedia Commons

Ferdinánd közben visszavonta rendeletét, így aztán a protestáns német rendek kiegyeztek vele. Ez viszont az eddig háttérben maradó, bár a svédekkel szerződést kötő Franciaországnak, elsősorban az országot irányító Richelieu bíborosnak nem tetszett. Így aztán

hiába volt Franciaország is katolikus, hadba szállt a Habsburgok ellen,

vagyis a háború vallási jellegét felváltotta a nyílt hatalmi küzdelem, amely Ferdinánd 1637-es halála után is folytatódott.

A harc ráadásul egyre kiterjedtebbé vált. A franciák a hollandokkal kötöttek szövetséget, az osztrák Habsburgok pedig a rokonaikkal, a spanyol Habsburgokkal fogtak össze. Vagyis ekkorra már

minden európai nagyhatalom belekeveredett a háborúba.

És bár továbbra is komoly harcok folytak a német területeken, a háború súlypontja a francia-spanyol frontra helyeződött. Spanyolország komoly gondokkal küzdött: hosszú ideje folyt a háború Németalföldön, amely még spanyol uralom alatt állt, legalábbis névleg, és hamarosan felkelés tört ki a hasonlóan spanyol uralom alatt álló Portugáliában és Katalóniában is. Utóbbit le tudták verni, előbbit nem: 1640-ben Portugália újra önálló állam lett. A franciák ráadásul 1643-ban Rocroi-nál tönkreverték a spanyol csapatokat.

A háború ekkorra már más kontinensekre is kiterjedt:

harcok folytak Brazíliában, főleg a gazdag cukortermeléséről ismert Pernambuco környékén, valamint az afrikai és ázsiai gyarmatokon is.

A rocroi-i csata Augusto Ferrer-Dalmau festményén
Forrás: Wikimedia Commons

Közben Erdély is újra beavatkozott: Rákóczi György fejedelem szövetséget kötött a franciákkal és a svédekkel, majd támadást indított – annyit végül elért, hogy a Habsburgok megerősítették a korábbi békeszerződéseket, és elismerték a magyar protestánsok szabad vallásgyakorlását.

Ekkorra már az összes fél belefáradt az évtizedek óta tartó háborúba. Münsterben és Osnabrückben összesen 194 uralkodó vett részt a béketárgyalásokon, végül hároméves tárgyalássorozat után 1648-ban

megkötötték a vesztfáliai békét, amely hosszú időre meghatározta Európa jövőjét.

A béke garantálta a protestánsok vallásszabadságát, valamint Hollandia és Svájc függetlenségét. A Német-Római Birodalom viszont hivatalosan is egymástól független, kisebb államok laza szövetségére bomlott, a császári hatalom névlegessé vált, Poroszország viszont megerősödött. Spanyolország elvesztette nagyhatalmi státuszát, Franciaország viszont a kontinens vezető hatalma lett. Észak-Európában Svédország erősödött meg, és a Habsburg-monarchia is túlélte a háborút.

A 30 év alatt a fő hadszíntéren, a német területeken a lakosság legalább 20 százaléka, bizonyos területeken a fele meghalt, a harcok, az éhezés és a járványok következtében. Hatalmas volt a pusztítás Csehországban is. A háború egyben

az utolsó vallásháború és az első modern háború

is volt. Innentől kezdve a nemzetközi szövetségek megkötését egyre kevésbé befolyásolták a vallási kérdések, a harcokban pedig egyre kisebb szerepük volt a zsoldosseregeknek.

Borítókép: Josef Heydendahl: Jelenet a harmincéves háborúból (Forrás: Wikimedia Commons)

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK