Olvasom itt ezt a Pottyondy féle történetet. A neves influenszert többen humoristának titulálják, erről a kettősségről nekem a „Csókos asszony” c. operett híres dala jut eszembe, ahol azt éneklik, hogy „Mi kacagva sírunk, a könnyünk mosoly…”, ennél jobban az ország helyzetét nem tudnám jellemezni.
Amiben mi élünk, külföldről nézve kész röhej, itthon viszont sírni tudna az ember, ha nem szégyellné magát, hiszen mi tehetünk az egészről, mi választottuk ezt a „kormányt” meg ezt a „kormányfőt” korlátlan hatalmú Vezérünkké (négyszer kétharmad! Bizony!). Ő aztán élt is a lehetőséggel, és akkora potentáttá nőtte ki magát minálunk, mint riói Jézus a hegytetőn. Úgy is viselkedik.
A bencések jelmondata volt az ora et labora, melyet a Vezér igencsak hangsúlyoz, hogy ő aztán személyesen, de még mennyire! Éjt nappallá téve imádkozik és dolgozik! Ennek ellenére az eredmény pocsék, ahhoz hasonlatos, mintha ez a latin kifejezés nem azt jelentené, hogy imádkozzál és dolgozzál, hanem azt, hogy lopjál csak bátran, és okozz annyi kárt a magyaroknak, amennyit bírsz, ugyanis ténylegesen ez történt az országban és az országgal. Kikent-kifent, jól feltőkésített rokonok, barátok meg üzletfelek nézik felülről az alant kavargó szegényes tömeget, aztán ha veszélyesnek látszik a helyzet, kiugranak családostól spanyolba, de még akár Amerikába is. Telik rá bőven, úgy tudom.
A Pottyondy féle sztori: a humorista a Telexnek adott interjúban azt mondta, a „Közösségi irányelvek megsértése című könyvemet Orbán Viktornak ajánlanám, de nem azért, hogy büntessem, hanem hogy épüljön belőle, legyen normálisabb ember, lássa az ország azon részét, ami nem a bankszámlája meg a Putyin segge. Mert láthatóan ide szorult be a tudata, pedig nem volt mindig ilyen.”
A humorista téved. Orbán egész életében a dicsőséget hajhászta, a bankszámlája egyáltalán nem érdekli. Az a család dolga, ő pénz- és nőügyekkel nem foglalkozik, kész csoda, hogy figyelemre méltatta az influenszert. Putyin hátsó fele is csak annyira fontos neki, amennyire annak tisztán tartása elősegíti az ő jelentékeny emberré válását. Ez a jelentékenység egy jelentéktelen ország miniszterelnökeként csak a nagyokhoz való dörgölődzéssel érhető el, lásd még Putyinon kívül Trumpot meg a kínaiakat, akiknél szintén a dicsőségért tüsténkedik, mert a kokik és sallerek világából érkező, erősen közepes képességű akarnok bármire hajlandó érte.
Derék humoristánk sajnos abban is téved, hogy Orbán nem volt mindig ilyen. De. Mindig ilyen volt. Ő indította el Magyarországot a Bokros csomag után a lejtőn a minimálbér duplájára emelésével. Két könnyed mozdulattal nullázta le a csomag révén elindult gazdasági felívelést, és a Medgyessy-Gyurcsány korszakban ő akadályozta meg (az előzőnél az általa kinevezett Járai segítségével, utóbbinál meg az Sz.K.-ék által kicsempészett őszödi beszéd közhírré tételével), hogy Medgyessy és a tényleg semmiről sem tehető Gyurcsány helyrehozza, amit ő elbarmolt. A megakadályozás bejött neki, lásd itt, itt meg itt, és hogy végül Bajnaiék segítségével az ország rendbehozása mégis sikerült, az nem rajta múlt. Ennek révén Orbán 1998. után 2010-ben ismét beleülhetett a készbe, mikor már nem kell semmit tennie.
De tett. Az, hogy mi lett az országból 15 év alatt, körülnézve nálunk, minden szögből látható. Akár például itt.
A tényeket tekintve különösen röhejes a Birodalmak Megdöntőjének szerepe, amelyről komolyan hiszi, hogy ő maga az, és sajnos rengetegen pont úgy tudják ezt a történetet, mint ahogy Orbán terjeszti önmagáról (sok értelmes ember is), így aztán nem csoda, hogy a róla szóló, hamis legendákkal Dunát lehet rekeszteni. Sok közülük Orbán hatalmas brüsszeli győzelmei mellett a speciális békepártiságot hangsúlyozza, melynek lényege, hogy adjuk oda mindenünket, csak háború ne legyen. Az egyetlen gond ezzel a békepártisággal, hogy a magyar történelem és a magyar irodalom dugig van olyan eseményekkel meg írásokkal, amelyek az ezzel homlokegyenest ellenkező véleményt és viselkedést dicsőítik (= harcoljunk magunkért a végsőkig, ha kell!).
Nem is tudom, hogy van pofája a miniszterelnök úrnak a fenti magyar virtus ismeretében bármelyik mondatát úgy kezdeni, hogy „Mi, magyarok…”, mivel az ő úgynevezett békepártiságánál antimagyarabb hozzáállást a magyar történelemből vagy a magyar irodalomból nem ismerek (1956. inkluzíve). Igaz persze, hogy jelenleg mások bőrére békepártoskodik, mégpedig rendkívül haszonleső módon (lásd orosz olaj és gáz), segíteni a megtámadottnak nem akar, minden fillért sajnál tőle, még a mások fillérjeit is, mert azt a pénzt (a mások pénzét!) szerinte inkább nekünk kéne adniuk. A végső határ túllépése az, hogy kétségbe vonja, a megtámadott tényleg a megtámadott. Ezt már nem is minősíteném. Rendkívül csúnya szavakat kellene használni hozzá.
A neves influenszer durván szállt bele a miniszterelnök úrba. Ő nem ódzkodik a csúnya szavak használatától, amelyekkel Orbánt jellemzi, ugyanakkor mégiscsak hisz benne, hogy egy 65 éves ember, aki gyakorlatilag egész életét szabályok nélküli, kecseszkecsken verekedésekkel töltötte otthon is, meg külföldön is, még megváltoztatható. Ezen hit erős naivitást sugároz, viszont ha tényleg ezt szeretné, sokkal óvatosabban kellett volna fogalmaznia.
Amint tudjuk, a jelen Magyarországán a viták el szoktak fajulni. Az igazi macsó faszagyerekek nem fogják vissza magukat, a lapokban jól nyomon is követhető az üzengetős elfajulás, és bár a nyilvános anyázásig nem jutnak el, egyik résztvevő sem visszafogott. Ebből következően úgy gondolná az ember, Orbán, mint főmacsó, az influenszer támadását hasonló módon verte vissza, mint a többiek.
De nem. Ő is ajánlotta könyvét viszonzásként Pottyondynak (a „Kedves Edinának” szöveg egyértelmű utalás arra, hogy Orbán neki üzen), és még azt is odaírta: „Máté 5:39”, azaz „Én pedig azt mondom nektek: ne álljatok ellene a gonosznak, hanem aki arcul üt téged jobb felől, fordítsd felé a másik orcádat is.”
A stáb jól számolt, Pottyondy kissé megzavarodott. Hozzá van szokva ugyanis ahhoz, hogy neki, mint gonosznak ellen szoktak állni, szinte mindig visszapofáznak a nyomorultak, de ezzel a jézusi hozzáállással képtelen volt mit kezdeni. Orbán egyértelműen jelezte, hogy a hazai Jézus is mosolyogva fogadja az ütleget. Szellőfuvallat az, nem több semmivel.
Ezzel a dedikálással a miniszterelnök úr az országlakóknak bemutatta, az influenszerhez való viszonya ugyanaz, mint Jézus és a gonosz esetében: Pottyondy semmit sem tud tenni ellene. Ő itthon szent és sérthetetlen, odatartja azt az orcát, akárhányszor, hogyha kell.
Külön érdekesség, hogy Orbán békepártisága, ha a fentebb taglalt magyar virtussal nem is, de Jézus tanításával jól korrelál: ha erőszakkal elveszik az inged, add oda önként a gatyádat is, mert ing nélkül hülyén néznél ki, így meg azt hiszik, a strandra mész. A magam részéről a magyar virtussal értek egyet, hiába mondá maga Jézus az ellenkezőjét (az igazi is, meg a hazai is Pottyondynak), akkor se követem.
Persze néha Orbán sem követi. Lásd Budapest kivéreztetését, aminél ő üt. Sorozatosan. És egyik sem kicsi. Kihasználja azt, hogy Budapest, még ha akarná sem tudná elrántani az orcát, mert a pribékek szorosan tartják, hogy az ütések betaláljanak. Jézus véleményét nem tudom, de hogy ezt látva kövér hazugságnak hat a Pottyondynak szánt, ájtatos orbáni üzenet, az aztán bizonyos.
A mesterséges intelligencia úgy próbálja magyarázni ezt az ostoba viselkedést, mármint a pofon után a másik orca odatartását, hogy
„Ez a szeretet és a megbocsátás radikális, új parancsát hirdeti az ókori „szemet szemért, fogat fogért” elvével szemben, arra buzdítva követőit, hogy a bántalmazásra irgalommal válaszoljanak, ne erőszakkal.”
Szerintem ez nem irgalommal válaszolás, hanem emberek esetében egyszerű mazochizmus vagy szimpla hülyeség, de nem óhajtanék mélyebben belemerülni, mert a vallást tekintve laikus vagyok. Akinek fontos, szakembereknél érdeklődjön:
Segreteria di Stato; Palazzo Apostolico, 00120 Città del Vaticano
