Visszafogott szenvedélyek

0
552
Fotó: Berecz Valter

Vérforraló, pokolian szenvedélyes opera Gershwin Porgy és Bess című műve, pergő zenével, érzelemgazdag dallamokkal. Amikor 1970-ben nálunk bemutatták, lázba hozott mindenkit, vad volt az előadás, szokatlan, lendülettel, akarással, bizonyítási kényszerrel is teli, hogy ezt mi is tudjuk, és sok tekintetben tudtuk is. Most, hogy ennyi évtized után újra látható az elementáris dzsessztől, meg a feketék elsöprő muzsikájától megihletett opera, nem csak a produkció vált ki fokozott érdeklődést, hanem az is, hogy a jogörökösök előírták, csak feketék énekelhetik a darabot, és nálunk mégsem ez történik az Erkel Színházban.

 

De hát nem ez történt évtizedekkel ezelőtt sem, és annak dacára, hogy száznegyvennégyszer adták a produkciót, nem emlékszem e miatt érdemi balhéra. Persze lehet azt mondani, hogy ja, akkor itt volt a vasfüggöny, onnan a messzi „odaátról” nehéz volt a jogörökösök akaratának érvényt szerezni, és tudunk is olyan jogdíjak elblicceléséről, amik manapság nehezen lennének megúszhatók. Emlékszem viszont egészen kiváló előadásokra a Porgy és Bessből, minden lehetséges szereposztást megnéztem, láttam a címszerepben ugyanúgy Radnai Györggyel, mint Begányi Ferenccel, vagy éppen Házy Erzsébettel és Andor Évával. Majd láttam azt a verziót is, amikor a Margitszigeti Szabadtéri Színpadra kikerült az opera. Szinte tűz csapott ki a zenekari árokból, olyan hőfokú volt a produkció. Most meg, mintha békés szendergésükből ébresztették volna fel a zenekar tagjait, de még azért igazán álmosak lennének, lassúdadan hömpölyög az első felvonás Dénes István vezényletével, a publikum tagjai között is vannak olyanok, akiknek le-lecsukódik a szempillájuk, és bizony az énekesek sem lángolnak kellő intenzitással.

Fotó: Berecz Valter

Ismert zenei szaktekintély mondja nekem a szünetben, ő azt nem gondolta volna, hogy a Porgy és Bessen unatkozni fog. Másik szintén a zenei közéletből ismert ember arra szólít fel, hogy egy dolgot mondjak neki, ami a régi előadásban nem volt jobb. Nem állítom, hogy véget nem érő felsorolásba kezdtem. Az igaz, hogy az elkényeztetettek közé tartozom, élvezhettem az elmúlt nyáron a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon, koncertszerű előadásban a Porgy és Besst, akkor tényleg feketék énekelték a szólista szerepeket, de a kórus már a Magyar Állami Operaházé volt, ahogy a zenekar ugyancsak, James Meena fergeteges vezényletével. Bizonyos jeleneteknél az embernek kedve lett volna fölkelnie a székből, és táncra perdülnie, máskor pedig élesen belénk hasított a fájdalom. És koncertszerű előadás, frakk meg nagyestélyi a szereplőkön ide vagy oda, az énekesek meglehetősen sokat és nagyszerűen játszottak. A kórus is élt, mozgásban volt.

Akkor meghúzták a művet, most szétterjed teljes wágneri méretében, és a zene is komótosan szól. Aztán a második szereposztás bemutatójának felénél valami történik. A mű csak hatni kezd az előadókra. Tán elfogódottságaiktól is szabadulni kezdenek, tán legalább ők megszokják Almási-Tóth András rendezését, és felszabadulnak, nekilódulnak. Többen, akik eddig csak ténferegtek a színpadon, és a hangjuk akkor sem repesztette a falakat, ha erre lett volna szükség, nekilódulnak, belejönnek.

Fotó: Berecz Valter

Ebben a koncepcióban nem maszkírozzák feketére az énekeseket, viszont a rideg nyomozót, a rendőrt, feketék alakítják, Kálid Artúr illetve Dr. Marcelo Cake-Baly. Vitatható koncepció, és, ha fehérekkel történik mindez, akkor miért hangzik el a szájukból, hogy be akarnak vinni valakit maguk közül a fehérek kórházába. Sebastian Hannak díszlete egy tértől is időtől független, de azért leginkább modern kori várócsarnok, ahová egy nem működő mozgólépcsőn keresztül érkeznek a szereplők. Egyébként nagy koncepció nincs, látványos verekedések, összecsapások sincsenek, a szereplők eléneklik, „lemozogják”, amit kell, a többi a pillanatnyi ihletettségen múlik, valószínűleg ezért áll ingatag lábakon, emiatt annyira vegyes színvonalú a produkció.

Az általam eddig látott verziókban Porgy inkább volt mozgássérült, most csak bottal biceg kicsit, mint akinek éppen eltört a lába, de az ebcsont majd beforr. Ezzel az a baj, hogy ilyen állapotban nyugodtan elhajózhatna Bessel a sorsdöntő piknikre, és akkor akár egészen más irányt is vehetne a történet. Bakonyi Marcell viszont már-már egy szépfiút játszik, akiről nem hiszem, hogy eddig otthon gubbasztott kényszerűen nagy magányában. A történetben pedig éppen az az izgalmas, mint például A szépség és a szörnyetegben, hogy minden testi hiba dacára születik meg a szerelem. De azért Bakonyi áll a vártán, erőteljes hangok is előtörnek a torkából, végül csak eljátszik egy megkínzott, meggyötört, átvert, de váltig szerető embert, aki szerelméért gyilkolni is képes. Sáfár Orsolya először volt Bess, még nem tud velejéig romlott lenni, majd kikecmeregni a gödörből, szédítően hódítóvá váli, és megint a gödör felé tartani. De minden adottsága megvan hozzá, hogy jó Bessé váljon, persze ahhoz sokszor kell játszania a szerepet. László Boldizsár telitalálat a kábítószer árus, önimádó, aljas eszközökkel Besst elcsábító Sporting Life szerepére, hangban, színészi alakításban egyaránt hozza. Szegedi Csaba a deklasszált Crown, akivel Bess együtt élt, aki ártatlan embert gyilkol, akitől Bess szabadulni akar, de nem hagyja, ezért Porgy megöli. Hangban elhiszem neki a vad, elszabadult indulatokat, figurában kevésbé, nem dermedek meg a lényétől. Fodor Gabriella Serenaként, mélyen gyászoló asszonyként, fajsúllyal van jelen. Minden szereplőn, Fülep Mátén, Fodor Beatrixon, Ujvári Gergelyen, Szántó Andreán, Kiss Tivadaron, Kristofori Ferencen, látszik az igyekezet, és gyakran ennél sokkal több is. Mindinkább hat a produkció, amit a nézők zöme lelkesen üdvözöl.

Fotó: Berecz Valter

Fontos ez a mű, érezhetően nagyon szeretik a nézők, kiugró az érdeklődés iránta. Nem lenne szerencsés, ha nem élhetne tovább a produkció. Annak, hogy csak feketék adhassák elő a művet, hangsúlyos értelme volt a megszületésekor, amikor a Metropolitan Opera is be akarta mutatni, de még ott nem léphettek föl színes bőrűek. Az is tény, hogy ebben az operában rendkívül lényegesek a recitativók, és ezek olyan dialektusban íródtak, amiket netán fehérek nem tudnak hitelesen kiejteni. De attól, hogy esetleg Verdit az olaszok játsszák a legjobban, még nem érdemes megtagadni másoktól az előadás jogát. Szerintem az lenne a legfontosabb, hogy a Porgy és Besst, ami úgy dallamos, úgy népszerű, hogy közben fölöttébb tartalmas is, minél többen megismerhessék.

Kapcsolódó cikkek

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here