Kezdőlap Címkék Erkel Színház

Címke: Erkel Színház

Csalódás

Megszoktuk, hogy a Béjart Balett Lausanne mágikus, intenzív, varázslatosan erőteljes, fantáziadúsan lenyűgöző. Tavaly ámulhattunk, hogy a mester halála után tíz évvel még milyen remek állapotban volt Balett az életért című produkció, amivel a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon vendégszerepeltek, de már korábban is leeshetett az állunk, amikor az Erkel Színházban adták. Most A varázsfuvola balett változatával érkezett a világszerte híres csapat.

Mondanom sem kell, hogy a várakozás óriási volt. Mozart operája, bizonyos tekintetben, akár balettra termett, hiszen temérdek benne a mesés elem, a látványos kép, tobzódhatnak a díszlet- és jelmeztervezők, festői lehet a látvány. A fantasztikus Salzburgi Marionett Színházban például remek bábváltozatot láttam belőle, lebegésekkel, filmszerű áttűnésekkel, festői víziókkal. Gyönyörűséges volt, de fájdalmas is, közel sem esett abba a hibába, mint a rossz A varázsfuvola előadások, amelyek bájos, kedves kis könnyedségnek tekintik a halhatatlan operát. Egyébként a Budapest Bábszínházban régóta, a repertoárról levehetetlenül, műsoron van egy igencsak színes, fordulatos árnyjáték verzió, ami azért könnyedebb, inkább gyerekeknek szól, meg is rövidíti a művet, a salzburgi viszont teljes egészében előadja, és inkább a felnőtteké.

Fotó: Éder Vera/ Budapesti Nyári Fesztivál

Béjart 1981-ben bemutatott változata is a teljes operát veszi alapul, kiváló énekesek előadásában, a Berlini Filharmonikusokkal, Karl Böhm karizmatikus vezényletével. Természetesen felvételről. A mostani produkciót Gil Roman újította fel, aki harminc évig volt Béjart szólistája, és rá hagyományozta a világhírű együttes művészeti vezetését. Egy évtizedekkel ezelőtti színpadi mű, adott esetben egy koreográfia, felújítása, a létrehozójának a halála után, mindig kockázatos vállalkozás. Már egészen mások szerepelnek a színpadon, mint akikre a koreográfiát kitalálták, más a személyiségük, más a kor, más a tempó.

A produkció akkor is változik, ha ugyanazok játsszák. Amikor például megalakult a Győri Balett, és bemutatták Markó Iván koreográfiájával A nap szeretteit, köpni, nyelni nem tudunk, akkora csodának számított. Az összekapaszkodásnak, a szeretetnek, a lelkesültségnek a himnusza volt, arról szólt, hogy megszülettek, hisznek egymásban, és abban, hogy balettel meg lehet váltani a világot, erejük van, akaratuk, tehetségük, őrületes elszántságuk. Mivel imádtam, többször megnéztem. És láttam, ahogyan a hit, a lendület apad, hogyan lesz mind kevesebb a varázsa, hogy lesz üresebb, pedig látszólag minden ugyanaz volt, csak éppen a lényeg kezdett elinalni belőle.

Aztán Markó, amikor megalapította a Magyar Fesztivál Balettet, szintén A nap szeretteivel nyitott. És ekkor már nyoma nem volt mindannak, ami miatt ez egykor csodának számított. Látszólag pedig ugyanaz volt minden, a táncosok becsülettel lejárták az egykori koreográfiát, megcsinálták a forgásokat, ugrásokat, csak éppen a lázas tekinteteket nem láttam, a feltétel nélküli odaadás hiányzott, az egymásba vetett bámulatos hit, a világmegváltó hevület. Így elpárolgott a csoda, maradt egy tisztességes balettelőadás, amit el lehetett nézni, de már közel sem volt felvillanyozó hatása.

Valami ilyesmi történhetett az 1981-ben Béjart által koreografált A varázsfuvolával is. Eredetileg valószínűleg igencsak jó volt. Nem feltétlenül az a virtuóz, felhevült állapotú, a táncosokat alaposan megizzasztó, már-már az emberi képességek végső határáig elmenő koreográfia, mint amilyenekkel jó néhány évtizeddel ezelőtt, a Magyar Állami Operaházban előrukkolt, amikor a még fiatal Markó a Tűzmadárban, elképesztően felhevülten, forradalmi lázzal, és közben lúdbőröztetően erotikus töltettel táncolt. Ugyanilyen magas hőfokúak, felfokozott hangulatúak voltak azok a balett egyfelvonásosok is, amikkel a már öreg Béjart Budapestre, a Vígszínházba érkezett. Előadás előtt, villanásnyi időre, megjelent a színpad baloldalán. Öröm tükröződött az arcán, hogy itt lehet, szeretettel végig pásztázott a szeme a dugig telt nézőtéren, majd ökölbe szorította a kezét, de nem dühvel, hanem mint aki erőt, elszántságot gyűjt a mostani produkcióhoz. Az egész teste megremegett belé, mintha villám csapott volna belé, és rögtön ott állt előttünk, szinte a pillanat tört része alatt, egy teljesen átszellemült ember, aki lelkileg, testileg képes a csoda létrehozására. Aki ezt látta, soha nem felejti. A kolosszális művész, a huszadik századi balett meghatározó alakja, egyetlen percbe belesűrítette szinte mindazt, amit tud, ennyire röpke idő alatt is tökéletesen érzékeltette zsenialitását.

Fotó: Éder Vera/ Budapesti Nyári Fesztivál

Mindezt azért meséltem el, hogy világossá tegyem, mennyire méltán felfokozott a várakozás az ő koreográfiáival kapcsolatban. És ehhez képest A varázsfuvola csalódás volt. Tán nem is ilyen nagy színpadra való, mert ez nem feltétlenül a felfokozott érzelmekről szól, nem hihetetlenül intenzív koreográfia, inkább a lélek apró rezdüléseit igyekszik feltérképezni, a rebbenékeny érzésekről regél, lehelet finomsággal. Ha viszont ez nem jön át, akkor kevésnek tűnik a produkció, és netán még unalomba is fordul.

Tavaly a Balett az életért előadásával, amiben Queen számokra készült a koreográfia, vendégszerepelt az együttes a Margitszigeten. Ebben a vibráló, pimasz, gunyorosan telivér produkcióban meglehetősen karakteres fazonoknak mutatkoztak a táncosok. De, hát csak pár percre kellett átlényegülniük egy-egy figurává, és hozni kellett fiatal, mozgékony önmagukat. Az remek volt. Most viszont fajsúlyos szerepeket kellene megformálniuk, és ez keveseknek sikerül. A legfeltűnőbb a Sarastro-t adó Javier Casado Suárez, akinek a világ bölcsességét kellene magába sűrítenie. Ehelyett félmeztelen, izmos srácot látunk, merev arccal, ami az ég egy adta világon semmit nem fejez ki. Nincs meg a szerephez az élettapasztalat, a megfelelő színészi erő, és ez sajnos többekről elmondható. Üdítő kivétel narrátorként Mattia Galiotto, aki kellő beleérző képességgel kommentárja az eseményeket, az arcán látszik, hogy mindazzal együtt él, ami történik, külső és belső szem egyszerre, és amikor táncosként, testtel is kommentálja az eseményeket, szintén erőteljes. Ahogy a Monostratost megformáló Federico Matetich ugyancsak az, maga a megtestesült gonoszság.

Fotó: Éder Vera/ Budapesti Nyári Fesztivál

Az előadás nyeresége, hogy nem eltakarják, mint oly sokszor, a színpad mögötti gyönyörűséges fákat, hanem szépen megvilágítva, díszletként használják ezeket, ami abszolút illik a mű természetközeliségéhez. De ez sem segít azon, hogy ez a produkció messze alatta maradt a várakozásoknak. Csalódást okozott 

Visszafogott szenvedélyek

Vérforraló, pokolian szenvedélyes opera Gershwin Porgy és Bess című műve, pergő zenével, érzelemgazdag dallamokkal. Amikor 1970-ben nálunk bemutatták, lázba hozott mindenkit, vad volt az előadás, szokatlan, lendülettel, akarással, bizonyítási kényszerrel is teli, hogy ezt mi is tudjuk, és sok tekintetben tudtuk is. Most, hogy ennyi évtized után újra látható az elementáris dzsessztől, meg a feketék elsöprő muzsikájától megihletett opera, nem csak a produkció vált ki fokozott érdeklődést, hanem az is, hogy a jogörökösök előírták, csak feketék énekelhetik a darabot, és nálunk mégsem ez történik az Erkel Színházban.

 

De hát nem ez történt évtizedekkel ezelőtt sem, és annak dacára, hogy száznegyvennégyszer adták a produkciót, nem emlékszem e miatt érdemi balhéra. Persze lehet azt mondani, hogy ja, akkor itt volt a vasfüggöny, onnan a messzi „odaátról” nehéz volt a jogörökösök akaratának érvényt szerezni, és tudunk is olyan jogdíjak elblicceléséről, amik manapság nehezen lennének megúszhatók. Emlékszem viszont egészen kiváló előadásokra a Porgy és Bessből, minden lehetséges szereposztást megnéztem, láttam a címszerepben ugyanúgy Radnai Györggyel, mint Begányi Ferenccel, vagy éppen Házy Erzsébettel és Andor Évával. Majd láttam azt a verziót is, amikor a Margitszigeti Szabadtéri Színpadra kikerült az opera. Szinte tűz csapott ki a zenekari árokból, olyan hőfokú volt a produkció. Most meg, mintha békés szendergésükből ébresztették volna fel a zenekar tagjait, de még azért igazán álmosak lennének, lassúdadan hömpölyög az első felvonás Dénes István vezényletével, a publikum tagjai között is vannak olyanok, akiknek le-lecsukódik a szempillájuk, és bizony az énekesek sem lángolnak kellő intenzitással.

Fotó: Berecz Valter

Ismert zenei szaktekintély mondja nekem a szünetben, ő azt nem gondolta volna, hogy a Porgy és Bessen unatkozni fog. Másik szintén a zenei közéletből ismert ember arra szólít fel, hogy egy dolgot mondjak neki, ami a régi előadásban nem volt jobb. Nem állítom, hogy véget nem érő felsorolásba kezdtem. Az igaz, hogy az elkényeztetettek közé tartozom, élvezhettem az elmúlt nyáron a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon, koncertszerű előadásban a Porgy és Besst, akkor tényleg feketék énekelték a szólista szerepeket, de a kórus már a Magyar Állami Operaházé volt, ahogy a zenekar ugyancsak, James Meena fergeteges vezényletével. Bizonyos jeleneteknél az embernek kedve lett volna fölkelnie a székből, és táncra perdülnie, máskor pedig élesen belénk hasított a fájdalom. És koncertszerű előadás, frakk meg nagyestélyi a szereplőkön ide vagy oda, az énekesek meglehetősen sokat és nagyszerűen játszottak. A kórus is élt, mozgásban volt.

Akkor meghúzták a művet, most szétterjed teljes wágneri méretében, és a zene is komótosan szól. Aztán a második szereposztás bemutatójának felénél valami történik. A mű csak hatni kezd az előadókra. Tán elfogódottságaiktól is szabadulni kezdenek, tán legalább ők megszokják Almási-Tóth András rendezését, és felszabadulnak, nekilódulnak. Többen, akik eddig csak ténferegtek a színpadon, és a hangjuk akkor sem repesztette a falakat, ha erre lett volna szükség, nekilódulnak, belejönnek.

Fotó: Berecz Valter

Ebben a koncepcióban nem maszkírozzák feketére az énekeseket, viszont a rideg nyomozót, a rendőrt, feketék alakítják, Kálid Artúr illetve Dr. Marcelo Cake-Baly. Vitatható koncepció, és, ha fehérekkel történik mindez, akkor miért hangzik el a szájukból, hogy be akarnak vinni valakit maguk közül a fehérek kórházába. Sebastian Hannak díszlete egy tértől is időtől független, de azért leginkább modern kori várócsarnok, ahová egy nem működő mozgólépcsőn keresztül érkeznek a szereplők. Egyébként nagy koncepció nincs, látványos verekedések, összecsapások sincsenek, a szereplők eléneklik, „lemozogják”, amit kell, a többi a pillanatnyi ihletettségen múlik, valószínűleg ezért áll ingatag lábakon, emiatt annyira vegyes színvonalú a produkció.

Az általam eddig látott verziókban Porgy inkább volt mozgássérült, most csak bottal biceg kicsit, mint akinek éppen eltört a lába, de az ebcsont majd beforr. Ezzel az a baj, hogy ilyen állapotban nyugodtan elhajózhatna Bessel a sorsdöntő piknikre, és akkor akár egészen más irányt is vehetne a történet. Bakonyi Marcell viszont már-már egy szépfiút játszik, akiről nem hiszem, hogy eddig otthon gubbasztott kényszerűen nagy magányában. A történetben pedig éppen az az izgalmas, mint például A szépség és a szörnyetegben, hogy minden testi hiba dacára születik meg a szerelem. De azért Bakonyi áll a vártán, erőteljes hangok is előtörnek a torkából, végül csak eljátszik egy megkínzott, meggyötört, átvert, de váltig szerető embert, aki szerelméért gyilkolni is képes. Sáfár Orsolya először volt Bess, még nem tud velejéig romlott lenni, majd kikecmeregni a gödörből, szédítően hódítóvá váli, és megint a gödör felé tartani. De minden adottsága megvan hozzá, hogy jó Bessé váljon, persze ahhoz sokszor kell játszania a szerepet. László Boldizsár telitalálat a kábítószer árus, önimádó, aljas eszközökkel Besst elcsábító Sporting Life szerepére, hangban, színészi alakításban egyaránt hozza. Szegedi Csaba a deklasszált Crown, akivel Bess együtt élt, aki ártatlan embert gyilkol, akitől Bess szabadulni akar, de nem hagyja, ezért Porgy megöli. Hangban elhiszem neki a vad, elszabadult indulatokat, figurában kevésbé, nem dermedek meg a lényétől. Fodor Gabriella Serenaként, mélyen gyászoló asszonyként, fajsúllyal van jelen. Minden szereplőn, Fülep Mátén, Fodor Beatrixon, Ujvári Gergelyen, Szántó Andreán, Kiss Tivadaron, Kristofori Ferencen, látszik az igyekezet, és gyakran ennél sokkal több is. Mindinkább hat a produkció, amit a nézők zöme lelkesen üdvözöl.

Fotó: Berecz Valter

Fontos ez a mű, érezhetően nagyon szeretik a nézők, kiugró az érdeklődés iránta. Nem lenne szerencsés, ha nem élhetne tovább a produkció. Annak, hogy csak feketék adhassák elő a művet, hangsúlyos értelme volt a megszületésekor, amikor a Metropolitan Opera is be akarta mutatni, de még ott nem léphettek föl színes bőrűek. Az is tény, hogy ebben az operában rendkívül lényegesek a recitativók, és ezek olyan dialektusban íródtak, amiket netán fehérek nem tudnak hitelesen kiejteni. De attól, hogy esetleg Verdit az olaszok játsszák a legjobban, még nem érdemes megtagadni másoktól az előadás jogát. Szerintem az lenne a legfontosabb, hogy a Porgy és Besst, ami úgy dallamos, úgy népszerű, hogy közben fölöttébb tartalmas is, minél többen megismerhessék.

Az olasz végzet asszonya

Bármennyire is félnek tőle, ki lehet fogni a hatalmaskodó pojácán, napnál világosabbá lehet tenni felfuvalkodott, macsó ostobaságát, gúnyt lehet űzni belőle. Erről regél Rossini 21 évesen, néhány hét alatt írt, fölöttébb mulatságos operája, az Olasz nő Algírban, ami még soha nem szerepelt az Erkel Színház deszkáin, de most végre csak bemutatták, Szabó Máté virgoncan eleven, élettel teli előadásában.

 

Ritkán látni olyat, hogy operaénekesek rosszcsont kölykökként hancúroznak a deszkákon, pajkos csínytevőkként komédiáznak, és hangos röhögéseket váltanak ki a publikumból. No, jó, ebben azért Rossini is ludas, mert fene jó humora volt, és ez a fiatalkori zenéje rakoncátlanul szertelen, ide-oda ingázó, fergeteges ritmusú és fölöttébb mókás. De közben azért jelen van benne a fájdalom, a szerelmi csalódás, a honvágy, a kiszolgáltatottság és még csomó minden. Ugyanakkor olyan, mint a pajkos diákcsíny, mint amikor Alfred Jarry iskolai rosszcsontként, tanár paródiaként, megírta az Übü királyt, de sokkal többet tett egyszerű kifigurázásnál, kaján karikatúrát rajzolt a felfuvalkodott hatalomról, nagy kacajok közepette nyelvet öltögetett rá.

Rossini is ezt teszi, jókora elánnal kigúnyolja Musztafa algíri bejt, aki kénye-kedve szerint, egy intéssel rendelkezik karóba húzásról, akinek nem elég a háreme, nem elég látványosan megunt felesége, akit lazán eldob magától, és össze akarja házasítani fogságban tartott olasz szakácsával. Ő viszont olasz szíve hölgyére vágyik, aki naná, hogy párja keresésére indult. És őt fogják el, amikor a bej kiadja a parancsot, hogy ripsz-ropsz olasz nőt akar. No, ebből aztán lesz haddelhadd! Az olasz végzet asszonyában emberére akad.

Ez az opera a női nem dicsérete is. A férfiak némiképp cselekvésképtelenek, a címszereplő Isabella viszont csaknem olyan mágikus vonzerővel rendelkezik, mint Carmen, és bűverejével tisztában is van, rafináltságával ujja köré csavarja a pasikat. Kedvtelve eljátszadozik velük, és ezt kimondottan élvezi. Ha úgy tetszik, ő is visszaél valamennyire a hatalmával. A pár éve a Marton Éva Nemzetközi Énekverseny győztese, Vörös Szilvia, adja az általam látott szereposztásban, az olasz fame fatale-t. Megvan hozzá a kellő vehemenciája, akaratossága, furfangossága. Tud szinte egyszerre incselkedő és elutasító lenni. Lindoro, a szerelme, Vassilis, Kavayas, aki kissé tutyimutyinak, de sugárzóan szerelmesnek formálja a férfit, árad az érzelem meg a hang.

A zene is árad, az olasz vendégkarmester, Francesco Lanzillotta száguldó tempót diktál a kedvvel, telivéren játszó zenekarnak. Vannak valósággal hadaróra fogott áriák. Amikor a szólisták egyszerre perlekednek egymással, szógörgetegeket énekelnek, dühös tekintettel, széles gesztikulációval, az persze lehetne több a soknál, pokoli ripacskodásba csaphatna át, de nem, mert sikerül borotvaélen táncolni, amiből a Magyar Nemzeti Balett művészei is kiveszik a részüket. Meg a Honvéd Férfikar tagjai, akik nem csak lefúrt lábbal képesek élces hangjukon megszólalni, ha nem is perdülnek fergeteges táncra, de azért végrehajtanak bizonyos mozgásokat.

Szabó Máté, a díszlettervező Cziegler Balázs és a jelmeztervező Füzér Anni segítségével is, modern korba helyezi a cselekményt, és ezzel anélkül, hogy rájátszana erre, felerősíti a különböző kultúrák találkozásának problémáját. Akár eszünkbe juthat az, hogy a bevándorlók kultúrája mennyire ütközik az európai léttel, vagy a két kultúra mennyire rímelhet egymásra. De azért alapvetően a sziporkázó zene hat, Rossini bőkezűen szórja az ötletpetárdákat meg a szépen ívelő dallamokat, amikkel jól birkóznak az énekesek. Bakonyi Marcell élvhajhász, beképzelt, korlátolt bej, bár azért van benne férfi vonzerő, tán emiatt szereti még mindig a felesége. Őt Szemere Zita alakítja, megmutatva a szinte pincsi hűségű, némiképp szürke asszonyt. Ugyanilyen pincsi hűségű Taddeo, aki Cseh Antal megformálásában Isabella után koslat, pedig ő kimondottan a fejéhez vágta, hogy semmi, de semmi esélye. Simon Krisztina, Elvira bizalmasaként, tökéletesen egy követ fúj asszonyával, míg Dobák Attila alakításában Musztafa szolgája, az esetek jelentős részében háborog az ellen, amit ura parancsol.

Vasárnap délelőtti matiné előadáson az ország legnagyobb teátruma dugig van, a nézőtér cinkos élvezettel összekacsint a színpaddal, a produkciónak és a közönségnek abszolút sikerül közös nevezőre jutnia.

Vágy a megbékélésre

Annyira szabadok akarnak lenni a leigázott zsidók Verdi Nabucco című, áradó zenéjű, szertelenül lendületes, fiatalkori operájában, hogy már az előadást követő taps után, ebben a műfajban teljesen szokatlanul, minden szereplő, a szólisták is, megismétlik a kórusukat, ami lényegében a szabadság himnusza. Az Erkel Színházban a zsúfolt nézőtér bátrabb tagjai, velük dúdolják, éneklik a slágerszerűen ismert, szárnyaló dallamokat.

 

Amikor már nagyon változást várnak az emberek, elegük van a rabigából, a szétesőben lévő ország káoszából, egységet szeretnének, kiegyezést, megbékélést, igencsak szívhez szóló lehet a Nabucco. Verdi is akkor írta, amikor Olaszország rossz, káosszal teli állapotban volt, maga is a legcudarabb magánéleti időszakában, meghalt két gyermeke, és nem sokkal utána a felesége. Ráadásul egy sikert követően, még egy bukáson is túl volt a Milánói Scalaban. Örökre abba akarta hagyni az operaírást. De a direktor, Bartolomeo Merelli nem hagyta annyiban, jó érzékkel nyúzta, nyaggatta, minden tiltakozása ellenére zsebébe nyomta a kor jelesének, Temistocle Solera vérforralóan szép szövegkönyvét, azt kiáltozta, hogy zenésítsd meg, zenésíts meg!, majd a szó szoros értelmében kitaszigálta Verdit az irodájából, és belülről bezárta az ajtót, hogy ne lehessen semmi apelláta.

A Nabucco bemutatója után Verdit nemzeti hősként ünnepelték, az első olasz nemzeti parlament tagja is lett. Nálunk az opera vagy harminc évig Mikó András egyre porosodóbb rendezésében ment. Több mint két éve Kesselyák Gergely rendezte újra, először Miskolcon, aztán Debrecenben volt látható, és ezt követően került a széles színpadú, de kínosan kis színpadmélységű Erkel deszkáira. Ez utóbbit azért hangsúlyozom, mert ennek a műnek lételeme a monumentalitás, nem jó, ha szinte színpadi freskó lesz belőle. Zeke Edit díszlettervező ezért jobbára szabadon hagyja a teret, hogy be tudjon áramolni a nagy létszámú szereplőgárda, de egy jókora, glóbusz formájú gömböt azért elhelyez benne, ami korona gyanánt is szolgál, ahogy gurul, le is lehet róla pottyanni, jelképezi a szerencse és a hatalmi viszonyok forgandóságát.

És hát ebben a történetben aztán van minden, egy nép teljes kiirtására is adódik szándék, de testvér és apa ellen fordulás szintén adódik, tobzódik a gyűlölet, ugyanakkor ezzel párhuzamosan nagy az igény a nyugalomra, a kiegyezésre, a végre békében élésre.

Hétköznapi előadást láttam, már igencsak távol a premiertől, mégis meglepően magas volt a produkció intenzitása, hőfoka, amit a rendezője, Kesselyák Gergely vezényelt, imponáló hevülettel. Új szereplőként volt látható, hallható az áradó hangú, karizmatikus személyiségű, Sümegi Eszter, aki Abigélként, mindenáron, a legaljasabb eszközökkel, megszerzi a koronát. Sümegi hátborzongatóan mutatja be a hatalmi mámor és téboly természetrajzát, és bukása után a teljes összeomlását, öngyilkosságát ennek a borzadályossá vált nőnek. A címszereplőt, aki kezdetben elvakultan és elvadultan gyűlöl, és népirtásra készül, majd amikor elveszti trónját annyira összeomlik, hogy megtér a zsidók hitére, és amikor újra erőre kapva visszaszerzi hatalmát, szabadon engedi őket, Kálmándy Mihály alakítja. Hangban és színészi játékban, tőle megszokottan, egyaránt erősen. A jeruzsálemi király unokaöccse, aki a főellenség lányába, Fenénába lesz szerelmes, a szintén az előadásba újonnan beálló Dékán Jenő. A végül párjává váló Fenéna, Nabucco lánya, a régóta a produkciót erősítő Gál Erika. A zsidók rafinált főpapja a nagyszerű Palerdi András.

Végül annyi balszerencse és viszály után, bekövetkezik a várva várt megbékélés. Együtt fújjuk a szereplőkkel a szabadság himnuszát, és tán erre a röpke időre hisszük, hogy ezek a meghitten ünnepi, emelkedett percek harmonizálnak a valósággal. De hát hazamegyek, és szakmai ártalomként botorul kinyitom a számítógépemet, óvatlanul megnézem a híreket. Ömlik belőlük a mocsok. Azért legalább a színházban jó volt abban hinni, hogy a temérdek aljasság, szenvedés után, csak következik egy kis megbékélés.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK